Ellenőr, 1871. január (3. évfolyam, 108-138. szám)

1871-01-26 / 133. szám

Előfizetési árak: Egész évre . . 20 ft. — kr. I Évnegyedre . . 5 ft. — kr. Félévre . . . 10 „ —- „­­ Egy hónapra ! 1 „ 80 Egyes szám­­ra 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, bálvány-utcza 4. szám, 1. emelet. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 133. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve I­ón ■ finn epre következő napon. A­ lapot illető reklamátiók Légrády teato­rek irodájába (8 eas­ utoaa 84. es.) intézendők. Csütörtök, január 26. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasáboe petit aor egyszeri | A nyilt-tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért . . . . 10 kr. | Bélyegdij minden beigtatásért 30 „ Kiadóhivatal: Pesten, kétsas-utcza 14. sz&m. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr" kiadó­ hivatalában kétsasutcza 14. sz., Légrády testvérek nyomdájában Pist a sas utcza 24. sz. és Naschitz J. ügynöki irodájában Pest, arany kéz utcza 5. szám. III. évfolyam. A szent részvét nevében. Francziaország nyomorának enyhité­sére intézett adakozások. (Harmadik gyűjtés.) A mait kimutatás összege 41 frank, 2 ar., 4 frt, 3 db 1/1 frtos ezüstben és . .2009.19 A „Bihar“ t. szerkesztőségétől .... 20.20 Győrről Revisnyei Reviczky Károly úr beküldötte a következő, egy baráti össze­jövetel alkalmával begyült adakozásokat: Gyapay Victor 5 frt, Gyapay Dénes 5, Dallos Imre 5, Lippay Géza 5, Dallos István 2, ifj. Reviczky Károly 1 forint. Összesen 23.— Szunyoghy Zsigmondi VI. oszt. tanuló 1, Szunyoghy Sándor VI. o. t. 1, Szu­nyoghy István II. o. t. 1, s Karakas La­jos ügyvédjelölt (beküldő) 1 forint. Összesen......................................... 4.— D. Gy. gyűjtése egy barátságos összejö­vetel alkalmával................................ 5.60 A dohányadóról. (Válasz a „Pester Lloyd“-nak.) I. A múlt nyáron a képviselőházban az ellenzék egyik tisztelt vezére, Ghyczy Kál­mán úr — a megyerendezés kérdése lévén napirenden — egyikét tartotta azon beszé­deinek, melyek újabb parlamentáris életünk fénypontjait képezik. Barát és ellenfél nagy figyelemmel, elragadtatással hallgatták a nagy fontos­ságú beszédet, mely az angol alkotmányos kormányzat rendszerének ecsetelését foglalta magában. A P. Lloyd országgyűlési tudósítója megjegyzi, hogy Ghyczy elővett egy köny­vet, s abból kiírta, hány békebíró van Angliában. Ehez hasonló bírálatot többször talál­hatott az olvasó­közönség az ellenzék kivá­lóbb férfiai felől a nevezett lap hasábjain, — igen természetes, hogy én, ki sokkal hát­rább állok minden tekintetben a párt ve­­zérférfiainál, más eljárást nem is várhat­tam, kü­önben is az „Estilap“ megszűnvén, ennek szerepét is úgy látszik a „P. Lloyd­­nak“ kell most már helyettesíteni. Végig olvasván a P. Lloyd ellenem intézett első czikkét, rögtön eszembe ötlött, hogy ugyancsak a múlt nyáron a bécsi Burg színház egyik jeles tagja, Meixner, Pesten lévén, egy kis vígjátékban egy Win­­kelschreibert személyesített, még­pedig ta­­lálólag és remekül. A Winkelschreiber (zuglikász) korlátolt elméjű fráter volt, ki csekély fizetéséért kész volt a Chefredacteur parancsára min­den irányú czikket írni e m­e­l­ő­l­e­g és sajtólag (schlagend). A Winkelschreiber furcsa egyéniség is volt. Ha tollat fogott, egyszerre nagynak képzelte magát, szakértőleg mosolygott a dilettánsok munkája felett, s mely kérdés­ben legnagyobb volt tudatlansága, felöltve magára a tudósok öltönyét, fitymálva szó­lott mindenről s mit korlátolt elméjével fel nem ért, absurdnak állított mindent egyaránt. Meixner ismeri az életet, s meglehet, hogy mintaképét nem épen a Winkelschrei­­berek sorából vette, mert charlatánok min­denütt vannak. Ezen kitérés után térjünk a dologra. Nem törődöm azzal, váljon a P. Lloyd Chefredacteurje vagy H. jegyű munka­társa ebenbürtige­k-é, csak egyszerűen azt tekintem, hogy adórendszerem ellen némely alaptalan ellenvetések tétettek, azért felelek e különben kihívó modorban írt czikkre, bár azon feltevés, miszerint csak hasonszületésűekkel fognék vitatkozásba ál­lani, bizonyos jogosulatlan gőgöt feltételez, pedig személyesen nem ismert egyéneket gyanúsítani nemcsak helytelen, de illetlen dolog is. Hogy én a P. Lloyd főszerkesztőségé­hez intéztem válaszomat, annak oka volt először az, mert nem lévén a P. Lloyd irodai viszonyaival ismeretes, jó lélekkel állíthatom, hogy nem tudtam, ki az a H., de ha tudtam volna is, ki ismeretlen kíván maradni, a discretió követeli az illető ki­létét nem kutatni, különben is a főszer­kesztő azért, mit lapjában írnak, erkölcsi­leg és törvény előtt felelős. Azon feltevés, hogy a parlamenti vitat­kozás alkalmával a P. Lloyd főszerkesztő­jének nem csak azon előnye lesz előttem, hogy őt a többség pártolja, egyszersmind azon hízelgő nyilatkozatot foglalja magá­ban, hogy a főszerkesztőnek több fölényei is lesznek. Ezt én mind megengedem, sőt sok sze­rencsét kívánok azon pályához, melyre lé­pett, de a­melyen a pálya­futását meg se kezdte. Egyébiránt a servilismussal határos a munkatársnak jóslatok és egyéb feltevések által hízelegni, s hiba a főszerkesztőtől, ha­sonló hízelgő insinuatióknak saját lapjában helyt adni. A dicséretet bízzák az illetők más la­pokra, az öntömjénezésnél alig lehet valami émelygősebb dolog. Egyébiránt tárgyilagos feleletemre, cso­dálkozom, hogy a főszerkesztő beleegyezé­sével hasonló modorú s jogtalan, alaptalan feltevésekkel gazdag feleselésre jogosítva érezte magát az illető. Azon czímekre, minek a pénzügyi reformátor, nagy demokrat­a, di­lettáns, megjegyzem, hogy a­ki a nyilvá­nosság terén s a közélet mezején működik, az reformátorsága, democratasága felett ön­maga mellett hiába tenne bármiféle contes­­tatiókat, akár tagadásokat. Nem hiszem, hogy a P. Lloyd csak egy szót is talált volna akár parlamenti beszédemben, akár közleményeimben, mely csak példálózgatással, vagy hivatkozással arra lett volna magyarázható, miszerint én magamat reformátornnak, vagy szakértőnek tartottam ; elundorodnám magamtól, ha a P. Lloyd H. jegyű írója kérkedő modorá­val bírnék. A közvélemény megszabja a nyilvános­ság embereinek értékét, becsét; még­pedig akként, hogy azt önhitt fenhéjázók a rága­lom izzó nyelvével meg nem marhatják, s obscurus szószátyárok el nem homályosit­­hatják, s el nem vehetik azt, mit egyiknek vagy másiknak e közbirodalom ajándékozott. Ha pedig valaki haszonvehetetlen, ér­téktelen egyéniség, akkor sem a dicsekvés, sem önhitt kérkedés valakit nagggyá nem tehet. Példa­beszédekben szememre vettetik, hogy a szegényebb osztály érdekében kívá­nom eltörölni az egyedáruságot, s példálóz­­gat továbbá az illető, hogy minő vétek keresztes háborút indítani az indirect adók ellen. Hogy én adóelengedésekkel választói­mat sohasem kecsegtettem, csak egy pár szót óhajtok idézni azon programaiból, me­lyet, midőn kerületemben megválasztatásom iránt az első lépést tettem, kibocsátottam. Akkor sajátságos helyzetben voltam. Madarász József barátom helyettem Szilágyi Virgil képviselő­társamat ajánlotta, s kiért, miként állítá, jótáll ő min­­d­i­g, míg az én programmaimt egy pipa­dohányt sem érőnek nyilvánítá. Ezen izgatásokra én a többi között így nyilatkoztam. A körülmények által ránk nehezedett és az országgyűlés által elfogadott terhek valójában súlyosak, s ezeken könnyí­teni vajmi nehéz. Ki kellene fejteni gyorsan minden irány­ban közlekedésünket, elhárítani az absolut kormány által behozott minden oly intéz­kedéseket, melyek a gazdászatot s munka­szabadságot gátolják. Az indirect adók minden nemeinek rögtöni eltörlése nem áll a fek­­vőségekkel bíró érdekében, az indirect adók helyes alkalmazása az adó­fizetők egy részének lehetővé teszi az állam­­terhei egyenlő viselését, s a rögtöni eltörlés által a földbirtokosokra óriás terhek nehe­zednének. Bár az indirekt adóknak, elvontan, tu­dományos szempontból tekintve a kérdést, nem vagyok barátja, még­is ezek voltak három év előtt nyilvánított s máig is fen­­tartott nézeteim, s e szerint adóelengedés­sel választóimat, s a szegény osztályt so­hasem kecsegtettem. Kerületem az ország legszebb­ tiszta ma­gyar kerülete, hol csak imitt-amott akad írástudatlan ember , hol egynéhány na­gyobb birtokost kivéve, a termékeny, gazdag föld értelmes és vagyonos középsorsu ma­gyarság kezében van, s ezen vagyonos vá­lasztók , mig jelenben házadó fejében job­bára 1 frt 60 kr, és 3 frt fizetnek, addig az általam tervezett dohányadó czímén 4 és 6 frtot fizetnének. Midőn tehát ezen adórendszert kidol­goztam, semminemű ígéretek, semminemű partiális érdekek nem vezéreltek, ez okból azokért, miket mondtam és írtam, úgy vá­lasztóim, mint az egész ország előtt merem elvállalni a felelősséget. Elkopott fegyver az is, hogy az ellen­zéket népszerűség-vadászattal vádolják, va­lamint a csalatottakra történt vonatkozás sem találó. Egyébiránt, ha a czikkíró hozzá se tette volna, miszerint én szerencsére nem tartozom azok közé, kik a tudatlan tömeg szenvedélyének hízelegni kívánnak , csak szánni tudnám azt, ki érvek helyett hasonló elkopott gyanúsításokkal akarná olvasóit félrevezetni. Az is ráfogás, hogy én azt állítottam, miszerint kinek nagyobb háza, szállása van, már az azért is többet dohányzik, miért ezen fel­tevésből ki se indulhattam, mert bár fel lehet tenni, hogy ha dohányos valaki s gazdag, vagy maga, vagy vendégei által több és drágább dohányt fogyaszt, mint a nála szegényebb , mégis én a dohányadót, mint minden más adót, úgy veszem, s a gazdagabbat aránylag jobban meg akarom terhelni, s én az adóelosztás helyes ará­nyát tekintve sokkal jobbnak, elviselhetőbb­nek tartom az egyenes megadóztatást, mint az egyedáruság által a szenvedélyre rótt adót, mert a dohányos ember olyan, mint a részeges, nem tud szenvedélyének ellen­­állani, s a dohány és szivar-drágaság mel­lett a családatyák szokása miatt nem egy szegény család fázik s éhezik min­dennap. Megjegyeztetik az is, hogy egy indi­rect adónak egyenes adóvá leendő változta­tása mikép egyeztethető meg a pénzügyi elméletekkel, azt a czikkíró vitatni nem kí­vánja. Kár, hogy ezen kérdést nem foly­tatta, óhajtottuk volna. Azon megjegyzés helyes, miszerint a­mely pillanatban közvetett adót közvetlen adóval felváltunk, feladjuk a közvetett meg­adóztatás elvét ; ez kétségtelen, de hogy ezután nincs más lehetőség, mint a létező összes egyenes adók aránylagos felemelése, ezen következtetés nem áll. A házadó is direct adó, és az mathe­­maticai igazság, hogy a­mi áll az egészre, áll az annak minden részeire is; ha tehát helyes lenne az egyenes adó összes alap­jára tenni a kivetést, helyes a legbizto­sabb, legigazságosabb adóalapra, a ház és házosztály adóra is fektetni azt; a különb­ség csak az, hogy aligha ismeri a Lloyd czikkírója a magyarországi adórendszert. A földadó sokkal hibásabb számítás alapján, egyenetlenebbül van kivetve, s ha ezen téves alapon emelnék újabban az adót, sokkal hibásabban járnánk el, mint a­mint az én tervem szerint; s hogy H. úr kitételével éljek, ez lenne azután az absur­­dus eljárás. A­mi a dohányadónak az összes birtok arányában leendő kivetését illeti, ez­által mértéktelenül emelkednék egyesek adója, s ez esetben az is megtörténhetik, hogy aki jelenben 80,000 frt. adót fizetett, p. o. a váradi püspök, dohány adó czimén 20,000 frttal fizetne többet. De meg köszönhetnék a P. Lloydnak a pesti háziurak is azon tervet, hogy di­rect adó utján és az összes birtok arányá­hoz képest vettessék ki a dohányadó. A ház a vagyonosságnak ez idő sze­rint Magyarországon leginkább megközelítő mérlege, a­kinek falun nagyobb háza van (számba nem véve egyes ritkán előforduló kivételeket) rendesen nagyobb birtoka is van ; kis városban, kinek nagyobb háza van, van ahoz rendesen megfejelő egyéb üzlete, vagy vagyona is. Hogy az így megalapított adóztatás nem lenne egyéb vagyonelkobzásnál, azt csak az állíthatja, ki érveléseit nem az an­­tecedensekre, hanem saját képzelődéseire alapítja. Sőt nemcsak Magyarország adózási vi­szonyait nem ismeri a P. Lloyd czikkírója, de nem ismeri a kereskedő osz­tály és a fővárosi lakbérlők s a lakházak tulajdonosai ér­­dekét sem. A dohány egyed­áruság a legegyenetlenebbül terheli épen a nagy városo­kat, hol minden munkás, min­den suhancz, tanuló, mester­legény, kereskedősegéd szi­varoz, s a dohányban luxust űz, é­s ezeknek terheit az apa, a háziúr, a kereskedő, a mesterember kénytelen vi­selni fiaiért, szolgáiért és segédeiért. Az adómérséklésnek épen ezek éreznék legnagyobb elő­nyét. De az egyedáruság eltörlésének épen a főváros venné legtöbb hasznát, — itt fejlődnék ki a gyártás, — nagyban és ki­csiben a kereskedés, s a pesti dohány­vá­sárok európai hírre emelkedhetnének. Állítja H. úr, hogy mi magyarok ta­pasztalhattuk, hova vezet az, ha a szállást vesszük az adókivetésnél segítő alapul. Ennek csak akkor lenne értelme, ha ezelőtt több évvel vettetett volna ki szál­lás arányához képest az adó és a dohány­adópótlék a szállásbérrel együtt neveltetett volna; most nem lenne hátrányára az adó­fizetőknek, mert a mostani körülmények figyelembe vétetnének. Midőn a 2—3 szobával bíró polgárok 4 frtot fizetnek, akkor a házbér szerint adózók is 4 frtnál kezdvén meg a fizetést, túlterheltségről nem panaszkodhatnának. Egyébiránt a fő kérdés az, hogy ezen kivetési módozat által nem lenne-e az adó­fizetők állapota súlyosabb, sok-e az 50-er minimum, sok-e a 26 frt maximum? én azt hiszem, hogy e két szám közötti összege­ket fel sem lehetne osztani oly igazságtalanul, hogy az terhelőbb legyen az egyedáru­­ságnál. De legmagasabb fokát érte el H. úr képzelődő tehetsége, midőn az adónak ily módon való kivetése mellett pipapassusok­­ról, financzokról, s egyebekről beszél, mert hisz ezen adórendszer mellett az adó kive­tése után soha meg se szólíthatnák az adó­fizetőt mindaddig, míg egyéb adójának is fizetési ideje a dohánya­dóval együtt be nem következnék, s midőn ha egyik adófizetését teljesítené, teljesíthetné a másikat is. Én egyébiránt soha sem állítottam, hogy adórendszerem kifogástalan , kifogásolni ra­­bulisták, pártemberek mindent tudnak. Sőt azt sem állítottam, hogy ez egye­dül jó és helyes. Épen ellenkezőleg, felhívtam az illető­ket, javasoljanak jobbat, csak azon igazán képtelenséget ne állítsák, hogy mi­nde­­nek felett legjobb a monopólium. Két érvére a P. Lloydnak ezúttal nem felelek — az egyikre azért — mert máso­dik czikkében is felhozza a reclamatiót, s egyszerre felelhetvén reá, az ismétlést ki fogom kerülni; — a másik érv nem annyira tervem ellen, hanem inkább az egyedáruság védelmére íratott — ezeket tehát későbbre hagyom. Móricz Pál. frt.kr. A baloldali kör csütörtökön, f. hó 26-án délután öt órakor értekezletet tart. A baloldali kör mai értekezlete folytatta a budget részletes vitatását. A magyar delegátióban a külügyek tárgyalásánál, mint tudjuk, Pulszky Ferencz is be­szélt. A .P. Napló" mai száma következő érdekes megjegyzésekkel kiséri Pulszky beszédének azon részét, mely a napisajtóról szól: „Pulszky úr nincs megelégedve a sajtó ma­gatartásával, s úgy beszél a közvélemény nyilvá­­nulásairól, mintha valami antidiluviánus excellentiá­­val, s nem a magyar alkotmányos harczok veterán bajnokával volna dolgunk. A sajtó elleni kifaka­­dásaiban többek között azon szörny­eteg állítás is foglaltatik, hogy a napi sajtóban nyilvánuló köz­vélemény az államférfin számára soha sem le­het vezérfonal a politika zavaraiban. Soha sem k épességgel soha sem ? De talán mégis voltak vagy vannak viszonyok, melyekben a sajtó éle­sebb látást bizonyított, mint bizonyos államférfiak, kik azt hiszik, hogy nagyon messze látnak, ha orrukon túl látnak, s tisztább, minden mellékér­dektől mentebb fölfogást, mint bizonyos politiku­sok, kik elszigeteltségök érzetében a sajtó kicsiny­­lésében találnak könnyebbülést. Az egész állítás oly monstruosus, hogy a visszautasítást sem érdemli, s így csak egyre akarjuk Pulszky urat emlékeztetni. Schmer­ling annak idején azt mondta, hogy a valódi ál­­lamférfiút a jogosult közvéleménynek önmagába való fölvétele jellemzi leginkább, — az idézett szavak után ezt Pulszky természetesen, így idea­lista ábrándjának tekinti. Azt sem hittük volna, hogy e tekintélyes, még­pedig pártunkbeli magyar politikussal szemben — a közvélemény becse és súlya fölötti ítéletet illetőleg — Schmerlingre kell még hivatkoznunk. Pulszky azé a dicsőség, hogy erre kényszerített, s mi szívesen megadjuk neki. Ugyancsak Pulszkyról szóló czikkét kö­vetkező sorokkal kezdi a „Reform“ : „Nagy férfiaink egyikéről akarunk ezennel szólni, ki elég híres ugyan, de talán nem vonta eléggé magára ezen parányi, műveletlen magyar közönség átalános figyelmét. Vajha tollunk oly plasztikával tudná ide teremteni hű képét, hogy a Deák-párttól megirigyelvén őt, minden áron ál­landó szerepekre szerződtetné akár a baloldal, akár a német.“ — Csak tartsák meg maguknak. Egy szó a tiszai ev. ág. hitvallású kerület superitendens-választásához. Tudva van, hogy a magyarhoni ág. ev. egy­házban régi gyakorlat szerint, mely törvénynyé is emeltetett, a meghalt superitendenst, az uj su­­peritendens megválasztásáig, a kerület hivatal sze­rinti legidősebb főesperese helyettesíti. Tudva van, hogy a gömöri egyházmegyében az 1859-50 parentalis idők alatt, autonom főesperes az akkori csetneki, most nyíregyházi lelkész, Bartho­lom­eides János volt. Tudva van, hogy ezen nevezett főesperes az 1860. évi, Miskolczon tartott egyházkerületi gyű­lésen is ezen m­inőségben jelen volt a jegyző­könyv tanúbizonysága szerint. Tudva van, hogy ezen gyűlés alatt őt Pa­­lóczy László, mint olyat éltette, a ki Lótként megszökött Csetnekről, mint autonóm esperességi gyűlés tartására kijelölt helyről — k­atonai fedezet alól — éjszakának idején Rozsnyóra, hogy ott másnap az amott eltiltott gyűlés megtartat­­hassék. Tudva van, hogy ezt megelőzőleg, szintén mint főesperes, jelen volt Szentiványi Miklós ak­kori gömöri felügyelővel a betiltott egyetemes ér­tekezleten Pesten báró Prónay Gábor ur házánál, mely értekezlet az ott megjelent rendőr által fel­­oszlattatott. Tudva van, hogy nevezett esperes urnak 1861-ik évben Nyíregyházára történt átköltözése után — Gömörben utódjául — Czékus István, rozsnyói lelkész és akkori alesperes választa­tott meg. Tudva van végre, hogy még ugyanazon 1861 évben Bartholomeidesz János ismét hegyaljai főes­­peresnek választatott s azóta e hivatalt folyvást viseli. Ebből világosan kitűnik, hogy Bartholomei­desz János hivatal szerint idősebb főesperes, mint Czékus István,­­ és mégis megtörtént , hogy Máday Károly superitendens halála után Zsedényi Ede, kerületi felügyelő, a superin­­tendensi teendőkkel nem Bartholomeidesz Jánost, hanem Czékus Istvánt bízta meg, illetőleg ez utób­bit superintendens helyettesül kinevezte — meg­történt, hogy Czékus István főesperes, kinek mint főesperesnek tudnia kellene a törvényes gyakorla­­totot, e kinevezést elfogadta, s folyvást gyakorolta, s Zsedényi Ede felügyelőt elkövetett hibájára nem figyelmeztette, — és hogy Bartholomeidesz János főesperes, ki Mádai Károly superintendens temetésén maga is személyesen jelen volt, az Őt, és csak is törvé­nyesen őt illető jogot azonnal gyakorlatba nem vette, s a Czékus általi bitorlásnak, legalább ed­dig, tudtunkkal ellen nem mondott, mit csak ismert szerénységének tulajdoníthatunk s ezek folytán kérdjük: 1870-ben nem érdem-e az többé, a mi 1860-ban érdem volt, — a minek Szedényi Ede felügyelő és Máday Károly superintendens urak is — köszönhetik megválasztásukat ? Avagy talán a politikai viszonyok változtá­­val elévülnek a régibb érdemek is? avagy talán a mostani hegyaljai főesperes Bartholomeidesz János más személyiség, nem pedig az 1860-diki gömöri főesperes ? Mindezekből világosan kitűnik, mily eljárást követett legyen el Zsedényi Ede felügyelő úr a superintendensi helyettes kineveztetését illetőleg, hogy pedig mért járt el így, annak kulcsát köny­­nyen kitálalhatja az olvasó, a­ki ismeri Szedényi, Czékus és Bartholomeidesz politikai hitvallását.*) Országgyűlési tudósítások. A képviselőhöz ülése jan. 25-én. Perczel Béla, mint elnök jelenti, hogy Som­­ssich Pálnak családi ügyek folytán rögtön el kel­let távozni Pestről. Kérvények. A XVI. szepesi város a honvdéségi fölszerelést hazai iparosokra kéri bizatni. Békés város telekkönyvi hatóságot kér. Zemplén megye orvosgyógysze­rész egylete az egyetemen és Kolozsvártt levő alsóbb orvosi tanfolyam megszüntetését és az orvosgyógyszerész ügyek rendezését kéri. Simay Gergely benyújtja Sza­­mosujvár kérvényét első folyamodású törvényszék iránt. Szabó Imre benyújtja Perlak mezőváros kérvényét já­rásbíróság és Csáktornyán állítandó törvényszék iránt. — Interpelláczió: Sztratimirovits György a belügyért interpellálja. Van e tudomása, hogy Torontál és Temes megyékben az árvíz húsznál több falut borított el, és mily intézkedéseket tett és szándékozik tenni jövőre a szerencsétlenség enyhítésér­e. Napirend: A pénzügyi bizottság jelentése az alsóbb rangú hivatalnok­ok­ fizetésének felemeléséről. Berzenczey László rövid észrevételekkel emlék­szik meg a pénzügyminiszter és Budai Sándor tegnapi beszédjeire. Nincs ellenére, hogy a tiszt­viselők fizetése javíttassék, de ellenére van a sok hivatalnok. Elnök jelenti, hogy miniszterelnöknek sürgős előterjesztése van. Gr. Andrásy Gyula bemutatja az ujonczozásról szóló szentesített törvényt, melynek ki­hirdetését azért sürgeti, hogy a főrendiháznak is átküldessék még ma. A kihirdetés megtörténvén, a napirendhez szól. Wahrmann Mór hosszasan és tüzetesen fejte­getvén az alsóbb hivatalnokok fizetése fölemelésé­nek szükségét, kiknek társadalmi állása is, okvetlen többet igényel az eddigi fizetésnél. To­vábbá nincs elég szakerő s nem is fogunk nyerni az eddigi fizetések mellett. Beszédét így végezte. Összpontosítom tehát véleményemet abban, hogy a pénzügyi bizottság minden tekintete­ket szem előtt tartott, szem előtt tartotta azt, hogy hol az ínség kiváló, kirívó, segíteni akart azon, szem előtt tartott oly szervezést, mely ne tegye szükségessé azt többé, hogy minden esztendőben, minden alkalommal újabb fizetésfölemelés történ­jék s azt óhajtotta, hogy oly szervezet jöjjön létre, mely szervezet a hivatalnokok csekélyebb számá­val ugyanazon kiadás mellett is lehetővé teszi a kormánynak azt, hogy jobban, illőbben fizesse kö­zegeit. Mindezt én is kívánom, s azért nem szavaz­hatok azon nagy mérvű fizetésfelemelésre, mely a minisztérium által javaslatba hozatott, mert a kormányt kényszeríttetni akarom, kívánom, hogy ez a szervezés minél előbb megtörténjék. Csiky Sándor: óhajtja, hogy a szakképzett hivatalnok úgy jutalmaztassék, miszerint anyagi szükséggel küzdeni ne legyen kénytelen. De szem­ben a nagy terhekkel, melyek a jelenlegi kor­mány alatt a népet nyomják, nem szavazhatja meg a fizetésfölemelést, kivált ha még azt is tekintetbe veszi, hogy mikép növekedett száma ezen hivatalnokoknak, kiknek számát és fizetéseik összegét össze sem lehet hasonlítani a 48-as kor­mány tisztviselőivel. Fele is elég volna ezeknek, s akkor lehetne nagyobbítani fizetésüket. Elnök jelenti, hogy szólásra nincsenek töb­ben följegyezve, egyszersmind kéri a házat, hogy az újonczozásra vonatkozó törvény kihirdetéséről készíttessék el a jegyzőkönyvi kivonat, a főrendi­házhoz leendő átküldés végett. Ez megtörténvén, Széll Kálmán pénzügyi előadó mondott zárbeszédet, mentegetvén a pénzügyi bizottság álláspontját és c­áfolván az ellene felhozott érveket. Elnök egybe foglalja a megszavazandó kér­dés tárgyát, melyet két részre oszt. Egyik az, hogy váljon a minisztérium által benyújtott előirányzat szerint azon hivatalnokok fizetése, kik ezer ötven írtnál kevesebbet húznak felemeltessék-e ? Erre vo­natkozólag a pénzügyi bizottság azon véleményt *) E czikk felvételére kéretnek a többi hazai na­pok is.

Next