Ellenőr, 1871. szeptember (3. évfolyam, 339-363. szám)

1871-09-12 / 347. szám

Előfizetési árak Egész évre . 20 frt. — kr. I Évnegyedre 5 frt. — kr. Félévre . . . 10 „ — „­­ Egy hónapra . 1 „­80 . Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Festen, nádor-utcza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 347. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A­ lapot illető reclamátiók Légrddy testvérek irodájába (nádor-utcza 0. sz.) intézendő!*. Kedd, szeptember 12. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri I A nyilt­ tér egy petit sora 80 kr. beigtatásáért . . . . 10 kr.­­ Bélyegdij minden beigtatásért 30 . Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utcza 6. szám. (Légrády testvérei* irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, kót­sas utcza 14. sz. Alá intézendők. III. évfolyam. Pest, szept. 11. s­z. — Hódié mihi, eras tibi. A tör­ténelmi igazságszolgáltatás nem ismeri a korcsmárosok jelmondatának frivol logikáját, mely a holnapot sohasem teszi mává, ha­nem kikerü­lhetlenül és kérlelhetlenül torol­ja meg mindenkor az oly bitor és erősza­kos eszközök használatát, melyek által párt­érdek és egyéni önzés biztosítani akarja uralmát a népek közvéleménye felett. A német alkotmányhíveknek már megérkezett holnapjuk, és bebizonyult rajtuk u­jra a régi igazság, midőn az általok használt jogtalan fegyver most ellenök fordult. A nagybirtokosok, kiknek kasztszerű privilégiumait a szabadelvűség és a democ­­ratia gúnyjára oly gyöngédséggel dédelget­ték a magukat par excellence liberálisok­nak nevező alkotmánypártiak, csakhogy bizton és kedvek szerint majorizálhassák a népek többségét — kik eddig kész eszközei voltak a centralista uralom fentartásának, — most megtagadták a szolgálatot és meg­pecsételték az alkotmányhívek tökéletes ve­reségét. A morva nagybirtokosok választása megszerezte Hohenwartnak a föderalista két­harmad majoritást és azon politika, mely már két évtizeden át uralta a monarchiát vagy egyes részeit, és majd absolut mezte­lenségben, majd alkotmányos palást alatt jelentkezett, talán utolsó harczát vívta ezúttal. A düh kiáltása fut végig a centralista párt orgánumain és a németekhez intézett felhívásaik a kétségbeesés önkívületét tükröz­­tetik vissza. Az alkotmányhívek állításai szerint egyedül ők biztosítják a monarchia fenállását, egységét, szabadságát és jóllétét, és mellőzésök okvetlenül Ausztria vesztét fogja eredményezni. Ausztria egy nemzetiségének sincs ugyan kevésbé érdekében a birodalom fen­­tartása, mint épen a németnek, és a csá­szár személyes akarata bizonyára nem moz­dítaná előre a felbomlást, de a centralisták osztrákabbak és császáriabbak az osztrák császárnál. De legsajátságosabb és egyszersmind legjellemzőbb azon érvelge­tés, mely monar­chiánk külpolitikai helyzetéből és diploma­­tiai magatartásából meríti argumentumait a kiegyezés ellen. A bécsi centralista or­gánumok logikája ellentétet keres a nagy Németországgal ápolt baráti majdnem szö­vetséges viszony és a csehekkel folytatott kiegyezési kísérletek között. Valóban gyenge lábon állhat azon ügy, mely ily szembeszökőleg felületes és légből kapott védvekkel kénytelen élni, mindazon­által a gondolkodni nem szokott tömeg, mint mindig, elfogadja az előtte gyakran ismételt állítást, és hajlandó az irány­adó körökben ellentétes nézetek harczát föltenni. Az alkotmánypártiak már Beust je­löltségét is szóba hozták azon ürügy alatt, hogy Hohenwart győzelme külügyminiszte­rünk eszét fogja maga után vonni, az orosz barátság proclamálásával külpolitikánk ve­zérelvéül. Nem lesz fölösleges a monarchia bel­es külpolitikájának jelen alakulásait és szük­séges összefüggésüket bővebb méltatás tár­gyává tenni. Alkotmányos államban, hol a külügyek vezetése és a diplomatiai tevé­kenység csak kis részben van a parlamenti ellenőrzésnek alávetve, egyedül a külpoliti­kának tökéletes összehangzása a czélokban a belpolitikával lehet a próbakő, mely kö­vetkeztetni enged arra, váljon az állam va­lódi, a közvélemény által fölismert érdekei, vagy csupán egyéni önkény és kabinetintri­­gya irányozzák diplomátiai viszonyainkat más államokhoz. El­képzelhető-e bátorabb, de veszedelmességében egyszersmind bűnö­­sebb kormányzás, mint a­mely merev ellen­tétet hozna be az állami tevékenység el­ágazásaiba, és a külpolitika által rontaná le a belpolitika áldásos eredményét, vagy megfordítva belpolitikája által paralyiálná diplomatiája üdvös működését. Jobboldali lapjainkat Vilmos tudás­­csókja teljesen mámorossá tette ugyan, és néha csodálatos lelkesedéssel nyilatkoznak a német szövetségről, mely előbb undorodásuk tárgya volt; de hangjukat belevegyítve a bécsi lapok centralisticus chorusába, a salz­burgi egyezkedések fölött uralkodó szellemet összeférhetlennek mondják Hohenwarth fö­­deralisticus terveivel, melyek Ausztriát szláv állammá tennék, és ez állítólagos ellentétet nem mulasztják el fegyverül használni a magyar ellenzék ellen, mely mindenkor jó viszonyt óhajtott Németországgal, de soha­sem tudta helyeselni a csehek és a lengye­lek jogosult követeléseinek megtagadását. Ellenfeleink ez alkalommal újra bebizonyít­ják, mily kevéssé értenek bizonyos dolgokat, melyekről oly leczkéző hangon beszélnek. Mi kereken tagadjuk, hogy a foederalismus szlávvá tenné Ausztriát, mert meg fogja ugyan dönteni a német suprematiát, de nem fogja helyettesíteni — és ez méltány­landó leginkább a szlávok törekvéseiben — a szláv uralommal. Foederalizmus és pro­vinciális autonómia lehetetlenné fog tenni minden nemzetiségi fölényt, úgy a német, mint a szláv részéről, és őszintén a szabad­­elvűség kívánalmai szerint alkalmazva Ausz­triát a nemzetiségek neutrális terroriumává teheti, mely monarchiai alakban fogja Hel­­véczia nemzetszövetségét utánozni. Hiszen, ha a szlávok uralomra törekednek, ragasz­­kodniok kellene a bécsi reichsrath hatalom teljességéhez, most mikor ők vannak több­ségben és választási reform által többségü­ket meg is örökíthetik, mert csak erős köz­ponti testület lehet hathatós közege az ál­­lamösszeségre kiterjedő uralom gyakorlatá­nak. A foederalismus mellett ellenkezőleg bizonyos nemzetiség túlnyomó befolyása csakis a tartományok határaira fog szorít­kozni, hol a szorosabb érintkezés, a várhat­­lan együttlét enyhít minden ellentétet és gyengíti az összeütközéseket. A németek elnyomása bonyodalmakat idézhetne fel a távolabbi jövőben nagy Né­metországgal. De elnyomásról szó sincs, a foederalismus feltételezi a teljes nemzeti egyenjogúságot, a német tartományok ugyan­azon előnyöket fogják élvezni, mint Csehor­szág és nemzetiségi szempontból a németek­nek óhajtaniok kellene a csehek győzel­mét. Ellenben kétségtelen, és a történelem is tanúskodik ez állítás mellett, hogy a centralisatio és a német suprematia, míg egyfelől halálos gyűlölséget keltenek a szlá­­­­vokban és őket Oroszország tárt karjaiba hajtják, másfelől lehetetlenné teszi a német szövetséget, mert a követett német politika csak Németországgal folytatott versengés­nek lehet szülőanyja. Beust és Hohenwart nem képeznek Janus-arczot és együttes meg­jelenésük Salzburgban meggyőződésünk sze­rint oly Symposion, mely Ausztria helyzeté­nek megfelel. Semmi sem bizonyítja talán annyira a magyar ellenzék programmjában az állam­férfin bölcsesség széles látkörét, a czélok nagy szabása mellett a gyakorlatiság biztos érzékét, a részletek összhangzásával az egész egyöntetűségét, hogy a belpolitikában Auszt­ria népeinek kielégítése a külpolitikában a barátságos viszony Németországgal, e két pont, melyek jogosultságát az ellenzék vé­delmezte mindenkor az uralkodó többséggel szemben, most az események kényszerítő hatalma folytán egyszerre ugyanazon időben nyernek valósulást, és ülnek diadalt a pri­vilegizált kormány­bölcsesség ellenállása fe­lett. És még ők vádolják az ellenzéket, hogy nincs tisztában magával és nem biz világos czélokkal, ők, kik oly megteremtett tényle­ges helyzetet védenek, mely folytonosan új és új dilemmák közé sodorja pártjukat, a kormányt és a nemzetet, mely utóbbi azon­ban bizonyára nem hallgat azok szavára, kik előtt csak saját rögeszméjök bir egy­szerűséggel és világossággal, nem keresve indokolást, nem ismerve következtetést. A nemzet jövőben fogja tudni érvényesíteni azon elveket, melyek nem ejthetik egyik kelepczéből a másikba. Apróságok. Gróf Andrásy Manó úrtól egy nyilatko­zat jelent meg a Pesti Napló azon gyászhiré­­nek alaposságát kimenteni, mely szomorko­­dott a tény felett, miszerint az Andrásy csa­lád egyik elhunyt tagjának koporsóján németül szól a sirirat. A gróf ur mentsége elfogadható lé­vén, tudomásul vétetik az E11 e n ő­r hírrovatában is. S ha gróf Andrásy Manó beérte volna azzal, hogy a t. laptársunk által — jogosult megdöbbe­néss­­ és hazafias fájdalommal előadott eset oká­nak véletlenségét megmagyarázza : nem is tennénk nyilatkozatára semmi megjegyzést. Gróf Andrásy Manó úr azonban — soha sem tud­ván eltalálni a határt, melynél tovább menve csak árthat, mind a maga, mind az övéi ügyének — nem érte be azzal, hogy előadja egyszerűleg a kérdésben­ részlet valóságának mikéntjét, hanem tovább ment leczkét adni azoknak, kik bátorkodnak megróni a köztudomásúlag rendkívül magyar ér­zelmű mágnásságot is, ha — mert hát, daczára porczellánságának, ember tán ő is — története­sen, kivétel gyanánt, alkalmat szolgáltat rá halan­dó agyagrészeinek gyarlósága. A leczke szól pe­dig következőleg: Megvallom, magam is a germanistáiéban ve­szedelmet látok, de nem tartom helyesnek azon mó­dot, melyet a lapok az utóbbi időben követnek. Az aristocratia s a német városi polgárság elen tett kitöréseket tapintatlanságnak tartom, mert minden nyomás, de különösen ilynemű, igazságtalan, mély mivel­álébról jön, jobban fáj, mint minden más, s mint saját nemzetünk, úgy a világ történelméből tudhatjuk, csak ellenszenvet idéz elő. A magyar aristocratia, mely mondhatja, hogy mindig nemzetével élt, tőle soha el nem vált, nem születésében, hanem abban találta és találja most is büszkeségét, hogy minden jót és szépet az országban kezdeményezett, és azért épen oly kevéssé van szük­sége arra, hogy újsági bántalmakkal hazafiságra in­tessék, mint azon városi német polgároknak, a kik az 1848-dirci viszonyok alatt a tiszta hazaszeretetnek kétségt­en bizonyítványát adták. Felteszem azon lapszerkesztők méltányosságától, kik a túlzott hirt hozták, hogy felvilágosításomat is felveendik. Gr. Andrásy Manó: E leczkét a Pesti Napló visszautasítja a következő férfias megjegyzéssel: Közöltük gr. Andrásy Manó úr levelét, miu­tán az a kérdéses eset oly részleteiről értesít, melye­ket rozsnyói tudósítónk nem említett fel. Különben a helyzetet találólag jellemzi, hogy a rozsnyói hirt, úgy, a­mint közölve volt, valószínűnek tartottuk mi szintúgy, mint az egész pesti sajtó, mély e hirt utá­nunk közté. Ilyesmi alig történhetett volna, ha a magyar főaristocratiáról nekünk is, másoknak is, az egész hazai közönségnek azon véleménye lehetne, minővel gróf Andrásy Manó bir. Az alkalom, mely gr. Andrásy urat levele megírására inditá, különben oly jellegű, hogy mindenki természetes­nek találja, ha azt polémiákra nem használjuk fel. A szerze. Tisztelt laptársunknak ezerszer igaza van s igen örvendünk, hogy e kérdésben kifejezést adott azon érzelmeknek, melyek bennünk is élnek s bizonyára viszhangot találnak az egész nemzet keblében. Gróf Andrásy úr fenőbb idézett soraira azonban van megjegyzésünk nekünk is, mert azok túlmentek már azon korláton, melyen belül szótlanul fogadtank volna el mi is a sajnos tényre vonatkozó minden felvilágosítást, erre egyébiránt most sem lévén egyéb válasz­unk, mint a tisztelet­­teljes meghajlás.* Gróf Andrásy Manó úr tapintatlan ember ugyan mindig, de elég ravasz ezúttal is. A ma­gyar aristocratia Lohengrinje gyanánt lépvén elő, érzé hogy Elzáját nem csupán a kósza hirek részakarata, hanem nemzetünk történetének legsö­tétebb tényei vádolják. Ez érzete folytán jónak látta védencze mellé, egy társnőt fogni — qui n'en peut, mais — hogy beszélhessen az áldozat ártatlanságáról s a vádak gonoszságáról. Nem ügyetlen fogás, ha nem látná mindenki, hogy csak a fogás. „Azon városi német­­polgároknak, akik az 1848-diki viszonyok alatt a tiszta haza­szeretetnek kétségtelen bizonyítványát adták,“ nincs szükségük championra, ki felemelje őket nagy kegyesen az érdemteljesség színvonalára. „Azon városi német polgároknak“ nem kell váll­veregető p­a­­­r­o­c­ini­­­u­m, hogy a nemzeti elis­merésben sokkal magasabban álljanak, mint azok, kik mellé gróf Andrásy Manó úr leereszkedése kegyeskednek állítani. „Azon városi német polgárok“ — kiket nem támadott meg soha senki a becsületes magyarok közül, sőt magasztalt min­dig mindenik, mint hazánk méltó gyermekeit — megköszönnék a nem érdemelt kitüntetést, ha csak az úgynevezett „magyar aristocratia“ tes­tületi hazafiságának urrca u­tán igényelhetné­nek illetékes helyet patriotismusok m­egbecsülteté­­sére. „Azon városi német polgároknak“, kik 1848- ban és 1849 ben megtették kötelességüket szülő­földünk szabadságának és jogainak szent ügyében, sokkal magasabb rangot mutat ki a köztisztelet, mintsem arra szorulna önérzetük, hogy örvendjen, ha egy tálból ehetik cseresznyét a nagy urakkal. Sőt többet mondok: maga gróf Andrásy Manó úr sem igen tartaná különös szerencséjének, ha csak abból a tálból kaphatna valamit, melyhez a polgárság érdemeit utasítja s nem ülhetne — mint igényelheti, testvéreivel együtt — tisztessé­ges asztalhoz, más társaság közé. Ne tessék bolygatni „a magyar aristokratia“ hazafiságát; kivált midőn kholerától félnek az em­berek s érzékenyek minden rész szag iránt. Mert ha bolygatja azt az izét, bizony lesznek sokan, kik desinfectionális szerekkel fognak előál­­lani s emlékezetbe idézik mindazon gyászt, me­lyet a bécsi, badeni és orosz táborkari magyar aristokratiának köszönhet nemzetünk. Az E11 e n ő­r annyira nem szokta bántani az aristoc­­ratiát, hogy épenségesen legyezgetésével is vádol­ják a democratia szálasai — kikkel egyébiránt mit­­sem törődünk — s kárhoztatta nem egyszer azon in­di­scrim­inati támadásokat, melyek elfeledik hálátlanul azon aristo­cratákat, kik — s elég számosan — dicső vértanuk gyanánt élnek a nem­zet kegyeletes emlékezetében. Elfogulatlanságunk és igazságszeretetünk kétségtelen bizonyítékai azon­ban nem köteleznek minket vakságra és siketség­­re azon osztály bűnei irányában, mely saját tag­jait is mindig üldözte, mihelyt szabadelvűség és önfeláldozás által lettek a nemzet tiszteltjei s va­lódi nagyjai. Ismétlem tehát, nem kell bolygatni az aristocratia testületi patriotismusának kér­dését. A­mi azt illeti, hogy a magyar aristocratia az, mely „minden jót és szépet az országban kez­deményezett“ ezen állítás gr. Andrásy Manó részéről sem lehet egyéb tréfánál, kivéve, ha a „szép és jó“ alatt vasúti concessiókat s több e­­selét ért. Feltéve is azonban, hogy az aristocrátiá­­hoz tartoztak azok, kik egyet s mást kezdemé­nyeztek, hát kitől lehet e ilyest jogosan megvárni, ha nem azoktól, kik kezeik közt zárták a hatal­mat mindig, kiváltságokkal, gazdagságokkal bír­tak és született törvényhozók maiglan is?* Még van egy passus a gróf ur soraiban, melyre megjegyzést akartam tenni. Gyanítom azon­ban, hogy toll- vagy sajtó hiba, mert nem tehetem fel gr. Andrásy Manó ur józan eszéről, hogy ő ma­gát olyan felsőbb lénynek tarthatná, a ki a saj­­t­ó véleményéről — legyen az kedves, vagy kelle­metlen irányában és kasztja iránt— azt mond­hatná, hogy „áléb­ól jön.“ Ez szándéktalan tévedés részéről okvetlenül s igy visszatartjuk nevetésün­ket azon első gondolat felett, hogy gr. Andrásy Manó mily magaslaton képzeleg azon sajtóról, mely nem is látná őt, ha bátyja mellett nem állana. — A belüg­y­miniszer a közelebbi na­pokban Csongrád, Békés, Somogy, Doboka, Zem­plén, Szepes, Zala, Bars, Temes megyék és Foga­­rasvidék szervezési munkálatait intézte el. Pest városát csúnyául befonták a vízvezetékkel. Elmondjuk a rövid történetet. Tudjuk, hogy Pest város tanácsa — kiállhatatlan lévén már a por és piszok — elhatározta a vízvezeték kiépít­­tetését. Egy külföldi kapacitást szereztek, név sze­­rint L i n d­­­e y t, ki legott vállalkozott is 600,000 frtért a vízvezeték kiépítésére. A hazai szakférfiak rettenetesen csóválták fe­j őket e hír hallatára. Hatszázezer forinton nem lehet vízvezetéket építeni, és ha Lindley mégis ennyire szabja a költségeket, akkor vagy nem ért hozzá, vagy szántszándékosan félre akarja vezetni Pest városát. Úgy is történt. Lindleyvel megköttetett a szerződés , és pedig annál nagyobb készséggel, mert Lindley saját számára nem is kért bi­zonyos meghatározott összeget, megelégedvén a lendő összes építkezési költségek öt százalé­kával. Midőn a 600,000 frt elköltetett, még alig volt nyoma a vízvezetéknek. Lindley nem sokat habo­zott, s bekopogtatva a városi tanácshoz kijelenté, hogy a vízvezeték előállításához még e­gy egész millió for­int szükségeltetik. A por és piszok mindinkább kiállhatatlanná ett, az utczák öntözése halaszthatlan szükséggé vált — a város megadta az egy milliót. A millió elfogyott és a vízvezeték még­sem volt kész. De hát mi a baj megint? Még 800,000 frt teli, válaszolt Lindley.A tanács megvakarta fejét, vájjon mitevő legyen ? Ha már kiadott 1.600,000 forintot, meg kell adni a 800,000 frtot is. Megsza­vazták. A roppant pénzösszegek elhasználása után most már van vízvezetékünk. De milyen vízve­zeték. Pestnek még egyetlen utczája sincs, mely­ről el lehetne mondani, hogy az kellőleg el van vízzel látva. A por és piszok most is oly mérték­ben van, mint eddig volt. Az utczákat öntözni nem ehet, mert oly csekély mennyiségű a víz, hogy ha az utczák locsoltatnának, nem maradna vit­a a házak számára. A házak nagy részénél a har­madik emeleten pedig már csak orvosságnak kap­­hatnak vizet, oly szűken és csepegve jön az a csőből. Míg egyrészről, daczára az óriási költeke­zésnek, porban úszik a főváros lakossága, más­részről a tűzesetek ellenében sem veheti semmi hasznát a vízvezetéknek. A legutóbbi tűzesetek a nyár utczában és három­ dob utczában eléggé szo­morú tapasztaltot nyújtottak eziránt. Nyilvános épületeinket, ha a jó szerencse nem, a mos­tani vízvezeték ugyan soha meg nem menti a netalán bekövetkezhető tűz veszélyeitől. Tény, hogy a nemzeti színház padlására a színház udva­rán levő kútból szivattyúzzák a vizet, miután a vízvezetéki csőből csak nagy bajjal és kínnal bír­nak néhány pohár vizet kicsepegtetni. És Lindley még folyton újabb és újabb kö­vetelésekkel áll elő. Természetes, neki érdekében áll, hogy minél több legyen a kiadás, mert (őt il­­etvén a kiadások 5°/0-ka) annál több lesz a saját zsebébe folyó összeg is. Ha nem ideje volna már, rá Pest városa is fölocsudna álmos szendergéséből s egy kissé szemébe nézne Lindley urnak. A cholera-veszély és az ellene foganatba vett óv­intézkedések. Tán feleslegesnek is látszik a felszólalás, midőn a kormány teljes elismerést érdemlő buz­galommal nyugtatá meg az ország lakóit aziránt, hogy éber figyelemmel kíséri útjában ama — ha­zánkat még csak távolról fenyegető — részt, mely legutóbbi látogatása alkalmával nem keve­sebb, mint 70 ezer magyarországi lakost (Erdélyt nem számítva ide) ragadott ki az élők sorából; midőn közrendeleteiben sietett kijelölni a járvány felléptét gátló vagy legalább enyhítő teendő­ket ; s midőn ezen rendeletek következtében Pest­város cholera-bizottmánya a legnagyobb dicséretre méltó törekvéssel munkálkodik az ezrek életét fe­nyegető veszély lehető elhárítása körül. Én azonban ama nézetben vagyok, hogy a közjólétre c­élzó korszerű eszmék közzé­tétele, a közösen érzett hiányok kijelölése és az ezek or­voslására való figyelmeztetés sohasem feleslegesek, legkevésbé pedig a közegészségi ügy terén, mely­nek fontosságát épen hazánkban az orvosokon kí­vül vajmi kevesen bírják felfogni; s miután ta­pasztalataim alapján attól tartok, miszerint az ed­digi és a kilátásba helyezett intézkedések nem lesznek elégségesek a járványt feltartóztatni vagy annak hevességét tetemesen csökkenteni; nem vé­lek egyszerűen szót szaporítani, midőn a tudo­mány azon fegyverei fölött tartok nyilvános szem­lét, melyek ezen átalános ellenség leküzdése czél­­jából — ott, hol helyesen használtattak — sike­reseknek bizonyultak. A belügyminiszter úr második körrendelete, mely — igen helyesen — Wurmb, porosz kir. rendőr­ elnök f. évi augusztus 21-én kelt rendele­tét véve alapul, figyelmezteti a közönséget mind­azon évszabályokra, melyeknek követése a chole­­ra-járvány ellenében ajánlható; azonban Wurmb ur, említett rendeletében egy korábbi, 1867. évi június 18-án kelt rendőr-elnökségi rendeletre hi­vatkozik, mely nem csak a sárgödrök és csator­nák tisztítását és kényszerített fertőztelenítését rendeli el, hanem ez utóbbira nézve kimerítő, a legkisebb részletekre kiterjedő utasítást foglal ma­gában, minő utasítás nálunk ez ideig nem létezik. Miután pedig a cholera gyógyítását illetőleg, tapasztalatainkkal nem jutottunk sokkal előbbre, mint a korábbi járványok alkalmával, és ma sem bírunk, sőt tán sohasem is fogunk bírni oly szer­rel, mely a cholera kifejlődött szakában biztos se­gélyt nyújthatna (Oppolzer) minden figyelmünket azon eszközre kell irányoznunk, mely egyéb egészség-rendőri szabályok fentartásával kapcso­latban leginkább korlátozhatja a járvány kitöré­sét, illetőleg terjedését. És ezen eszköz a fertőz­­telenítés. Nálunk 1866. óta most kerül másodszor sző­nyegre a fertőztelenítés kérdése, s most is, mint akkor, azt tapasztalhatjuk, hogy annak alapelvét, czélját és okszerű keresztülviteli módját közülünk nagyon kevesen ismerik. Bátor leszek ezen állítá­somat alább bebizonyítani. „A ragályzó anyag megsemmisítését eszközlő fertőztelenítés, jó levegőről való gondoskodás és tisztaság átalában, az emberi egészségnek minden időben nam­­ közvetlen kellékei; a bűzös kipárolo­gások mindig veszélyt jeleznek.“ (Wurmb, fönn­­említett rendeletében). Még inkább áll ez a cho­­lera-járványnyal szemben, miután a tudományos búvárlatok alapján ép­p az árnyékszékek, ganaj gödrök és ronda csatornák azok, melyek a cho­­lera-méreg tömeges kifejlődését rendkívül elősegí­­tik.“ (Niemeyer.) „A cholera-járvány terjedésének egyik fajla­gos okául ugyanis a cholera-betegek, a fertőzött helyekről jövő s a mérget már magukban hordo­zó, gyakran még látszólag egészséges egyének ürülékeit­ ismerték fel, me­ly utóbbiak, ha egy ideig állottak bomlásuk közben a ragályzólag ható cho­­lera-mérget fejlesztik ki.“ (Pettenkofer, Oppolzer) A fris ürülékek az első pillanatokban teljesen ár­talmatlanok, legalább ekkorig a leghevesebb cho­­leraesetekben sem okoztak veszélyt, míg az 1866. évi járvány folyamában Bécsben igen gyakran nyílt alkalom a cholerások ürülékei által beszeny­­nyezett fehérneműek nagy ragályozási képességét észlel­hetni; nevezetesen: a járvány kezdetén az ottani közkórházban leginkább a mosónők közt merültek fel ragályozási esetek, mindaddig, mig az illető beszenyezett fehérneműek nem fertőzte­­leníttettek, mely intézkedés állandósítása után többé egyetlen ily ragályozási eset sem for­­­dult elő. Miután tehát azon anyag, mely által a köz­lekedés a cholerát terjeszti, az üritékekben fejlő­dik, a cholera ezen csirájának (mely minden lát­szat szerint görcsövi apró organismusokból áll, s talán gombacsira) kifejlődését pedig az ürité­­kek rothadó bomlása mozdítja elő, mely bomlás úgy a cholerás mint a hagymázos betegek ürítő­kéinél sokkal hamarább következik be, s mely bomlás minden körülmény között bizonyos apró gombacskrák fejlődésével és tömeges szaporodásá­val valamint az illető tömegben beállott lúgos (ég­­vényes, alkalikus) vegyi reactióval jár, s mert végre az ily tömeg ragályzó hatásának eleje vé­zetik, ha annak rothadása meggátoltatik , mi sem természetesebb, mint hogy a járvány fenyegetőd­­zése alkalmával minden ürülék bomlást gátló anya­gokkal elegyítendő. „A cholera járványnak az emberi közleke­dés általi terjesztésénél azonban még igen lénye­ges szerepet játszanak a helyi viszonyok, s ezek közt legfontosabbnak tűnt ki a tal­aj mi­nő­s­é­g­e; innen van, hogy nem minden helység­ben terjed el e kór járványosan, hová az betegek vagy halottak által behurczoltatott. Szóval a kho­­lerának, hogy járványossá váljék, szüksége van a talajra.“ (Pettenkofer.) Mellőzve az ezen irányban felállított külön­böző nézeteket, itt csak a járványnak a talajban rejlő azon előkészítő okát említem meg, mely ál­talunk elhárítható, és ez­ a likacsos földnek szer­ves, főleg üritéki anyagokkal való átivó­­dottsága. *) Pettenkofer egész sorára hivatkozik azon észleleteknek, melyek a legvilágosabban bizo­nyítják, miszerint a cholera belterje (Intensität) a talajnak ezen anyagokkal, telittetésével növekszik. Midőn az árnyékszékek pest budai lakásaink leve­gőjét dögleletes szaggal árasztják el, ezt nem csu­pán közvetlenül, hanem az illető gödrök tartalmá­val átivódott likacsos talaj­ környezeten át is gya­korolják, s a­mit az ily, évek folytán fertőzött talaj a levegőnek átszolgáltat, az ránk nézve ép oly ártalmas, sőt még veszélyesebb lehet, mint a gödör tartalmának közvetlen terméke. Hogy az ily talaj a kútvizet is megfertőztet­­heti, s hogy az ily ivóvíz élvezete szintén fokozza a cholera iránti fogékonyságot, ez­­ könnyen ért­hető. Átalában lakhelyeink talajának üriték­anya­­gokkal való átivódása s a jégnek s ivóvíznek ettől feltételezett megfertőztetése a betegségek oktaná­ban a legfontosabb tényezőnek tekintendő. Sokkal több és súlyosabb betegséget szerzünk lakásain­kon belül, mint azokon kívül az időjárás kedve­zőtlen befolyása következtében. Ezen ártalmak elhárítása csak úgy eszkö­zölhető, ha a sárfogók és csatornák közegészség­rendőri felügyelet alatt építtetnének , ha az épüle­tek köréből az organikus bomlásképes anyagok minél gyakrabban és tökéletesebben eltávolíttat­nának; végre, ha az érítékek egész éven át való átalános fertőztelenítése szigorú rendszabálylyá emeltetnék. Ama nálunk divatozó eljárás, mely szerint csak akkor történik a hatóságok részéről némi — többnyire eredménytelen — intézkedés a sárgöd­rök és csatornák vizsgálatára, valamint a trágya­­dombok stb. eltávolítására nézve, midőn a cholera már kitöréssel fenyeget: félig meddig ünnep utáni rendszabály, mert az által nem lesz elmellőzve a talajnak éveken át tartott s folyton növekedett befertőztetése. A rothadásképes anyagoknak az emberi lakások közeléből való eltávolítása, minden időben és pedig annál gyorsabban eszközlendő, minél nagyobb a város, minél sűrűbb annak népes­sége. Ép ily mulaszthatlanul szükséges volna az illető tömegeknek járványmentes időkben való fertőztelenítése is, ha azt akarjuk elérni, hogy dögleletes kipárolgásoktól ment levegőt élvezhes­sünk, s hogy legfőbb életszükségletünk ne legyen ellenkezőleg életünk romboló ellene. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy járvány kitörése esetében haszontalan a tisz­togatás és fertőztelenítés, ha az korábban nem gyakoroltatott: ellenkezőleg még ezen esetben is egyetlen fegyverünk az a vész fékezésére, s a vész bizonyára annál enyhébb alakban lépend fel, minél gondosabban teljesítjük ezen rendszabá­lyokat. Fájdalommal kell azonban nyilvánítanom, hogy a fővárosi lakosság nagy része, még most a járvány ijesztgetése alkalmával sem fordít gon­dot a lakásaik légkörét befertőző sárfogók és csatornákra. Ha a.t. cholera-bizottmányoknak nincs az ily épületekről tudomása, koczkáztassanak egy rövid sétát s már a bel- és Lipótváros fényes há­zai közt is eleget találandnak, hol a bizonyos he­lyek és az udvar csatorna­nyílása felett uralgó hűz csak hamar meg fogja őket győzni arról, hogy „rot­had valami Dániában." Budáról nem is szólva, melynek legtöbb házába csak felfegyverzett orral léphetni, főleg az esti órákban. *) Jellegző, hogy Berlinben a cholera az idén is ugyanazon házban tört ki először, melyben 1866-ban, és ez a Pauke és Spree egybefolyásánál fekvő Schiffbauerdamm 15. sz. háza, melyben bőrgyár létezik.

Next