Ellenőr, 1871. szeptember (3. évfolyam, 339-363. szám)
1871-09-12 / 347. szám
Előfizetési árak Egész évre . 20 frt. — kr. I Évnegyedre 5 frt. — kr. Félévre . . . 10 „ — „ Egy hónapra . 1 „80 . Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Festen, nádor-utcza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 347. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamátiók Légrddy testvérek irodájába (nádor-utcza 0. sz.) intézendő!*. Kedd, szeptember 12. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri I A nyilt tér egy petit sora 80 kr. beigtatásáért . . . . 10 kr. Bélyegdij minden beigtatásért 30 . Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utcza 6. szám. (Légrády testvérei* irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, kótsas utcza 14. sz. Alá intézendők. III. évfolyam. Pest, szept. 11. sz. — Hódié mihi, eras tibi. A történelmi igazságszolgáltatás nem ismeri a korcsmárosok jelmondatának frivol logikáját, mely a holnapot sohasem teszi mává, hanem kikerülhetlenül és kérlelhetlenül torolja meg mindenkor az oly bitor és erőszakos eszközök használatát, melyek által pártérdek és egyéni önzés biztosítani akarja uralmát a népek közvéleménye felett. A német alkotmányhíveknek már megérkezett holnapjuk, és bebizonyult rajtuk ujra a régi igazság, midőn az általok használt jogtalan fegyver most ellenök fordult. A nagybirtokosok, kiknek kasztszerű privilégiumait a szabadelvűség és a democratia gúnyjára oly gyöngédséggel dédelgették a magukat par excellence liberálisoknak nevező alkotmánypártiak, csakhogy bizton és kedvek szerint majorizálhassák a népek többségét — kik eddig kész eszközei voltak a centralista uralom fentartásának, — most megtagadták a szolgálatot és megpecsételték az alkotmányhívek tökéletes vereségét. A morva nagybirtokosok választása megszerezte Hohenwartnak a föderalista kétharmad majoritást és azon politika, mely már két évtizeden át uralta a monarchiát vagy egyes részeit, és majd absolut meztelenségben, majd alkotmányos palást alatt jelentkezett, talán utolsó harczát vívta ezúttal. A düh kiáltása fut végig a centralista párt orgánumain és a németekhez intézett felhívásaik a kétségbeesés önkívületét tükröztetik vissza. Az alkotmányhívek állításai szerint egyedül ők biztosítják a monarchia fenállását, egységét, szabadságát és jóllétét, és mellőzésök okvetlenül Ausztria vesztét fogja eredményezni. Ausztria egy nemzetiségének sincs ugyan kevésbé érdekében a birodalom fentartása, mint épen a németnek, és a császár személyes akarata bizonyára nem mozdítaná előre a felbomlást, de a centralisták osztrákabbak és császáriabbak az osztrák császárnál. De legsajátságosabb és egyszersmind legjellemzőbb azon érvelgetés, mely monarchiánk külpolitikai helyzetéből és diplomatiai magatartásából meríti argumentumait a kiegyezés ellen. A bécsi centralista orgánumok logikája ellentétet keres a nagy Németországgal ápolt baráti majdnem szövetséges viszony és a csehekkel folytatott kiegyezési kísérletek között. Valóban gyenge lábon állhat azon ügy, mely ily szembeszökőleg felületes és légből kapott védvekkel kénytelen élni, mindazonáltal a gondolkodni nem szokott tömeg, mint mindig, elfogadja az előtte gyakran ismételt állítást, és hajlandó az irányadó körökben ellentétes nézetek harczát föltenni. Az alkotmánypártiak már Beust jelöltségét is szóba hozták azon ürügy alatt, hogy Hohenwart győzelme külügyminiszterünk eszét fogja maga után vonni, az orosz barátság proclamálásával külpolitikánk vezérelvéül. Nem lesz fölösleges a monarchia beles külpolitikájának jelen alakulásait és szükséges összefüggésüket bővebb méltatás tárgyává tenni. Alkotmányos államban, hol a külügyek vezetése és a diplomatiai tevékenység csak kis részben van a parlamenti ellenőrzésnek alávetve, egyedül a külpolitikának tökéletes összehangzása a czélokban a belpolitikával lehet a próbakő, mely következtetni enged arra, váljon az állam valódi, a közvélemény által fölismert érdekei, vagy csupán egyéni önkény és kabinetintrigya irányozzák diplomátiai viszonyainkat más államokhoz. Elképzelhető-e bátorabb, de veszedelmességében egyszersmind bűnösebb kormányzás, mint amely merev ellentétet hozna be az állami tevékenység elágazásaiba, és a külpolitika által rontaná le a belpolitika áldásos eredményét, vagy megfordítva belpolitikája által paralyiálná diplomatiája üdvös működését. Jobboldali lapjainkat Vilmos tudáscsókja teljesen mámorossá tette ugyan, és néha csodálatos lelkesedéssel nyilatkoznak a német szövetségről, mely előbb undorodásuk tárgya volt; de hangjukat belevegyítve a bécsi lapok centralisticus chorusába, a salzburgi egyezkedések fölött uralkodó szellemet összeférhetlennek mondják Hohenwarth föderalisticus terveivel, melyek Ausztriát szláv állammá tennék, és ez állítólagos ellentétet nem mulasztják el fegyverül használni a magyar ellenzék ellen, mely mindenkor jó viszonyt óhajtott Németországgal, de sohasem tudta helyeselni a csehek és a lengyelek jogosult követeléseinek megtagadását. Ellenfeleink ez alkalommal újra bebizonyítják, mily kevéssé értenek bizonyos dolgokat, melyekről oly leczkéző hangon beszélnek. Mi kereken tagadjuk, hogy a foederalismus szlávvá tenné Ausztriát, mert meg fogja ugyan dönteni a német suprematiát, de nem fogja helyettesíteni — és ez méltánylandó leginkább a szlávok törekvéseiben — a szláv uralommal. Foederalizmus és provinciális autonómia lehetetlenné fog tenni minden nemzetiségi fölényt, úgy a német, mint a szláv részéről, és őszintén a szabadelvűség kívánalmai szerint alkalmazva Ausztriát a nemzetiségek neutrális terroriumává teheti, mely monarchiai alakban fogja Helvéczia nemzetszövetségét utánozni. Hiszen, ha a szlávok uralomra törekednek, ragaszkodniok kellene a bécsi reichsrath hatalom teljességéhez, most mikor ők vannak többségben és választási reform által többségüket meg is örökíthetik, mert csak erős központi testület lehet hathatós közege az államösszeségre kiterjedő uralom gyakorlatának. A foederalismus mellett ellenkezőleg bizonyos nemzetiség túlnyomó befolyása csakis a tartományok határaira fog szorítkozni, hol a szorosabb érintkezés, a várhatlan együttlét enyhít minden ellentétet és gyengíti az összeütközéseket. A németek elnyomása bonyodalmakat idézhetne fel a távolabbi jövőben nagy Németországgal. De elnyomásról szó sincs, a foederalismus feltételezi a teljes nemzeti egyenjogúságot, a német tartományok ugyanazon előnyöket fogják élvezni, mint Csehország és nemzetiségi szempontból a németeknek óhajtaniok kellene a csehek győzelmét. Ellenben kétségtelen, és a történelem is tanúskodik ez állítás mellett, hogy a centralisatio és a német suprematia, míg egyfelől halálos gyűlölséget keltenek a szlávokban és őket Oroszország tárt karjaiba hajtják, másfelől lehetetlenné teszi a német szövetséget, mert a követett német politika csak Németországgal folytatott versengésnek lehet szülőanyja. Beust és Hohenwart nem képeznek Janus-arczot és együttes megjelenésük Salzburgban meggyőződésünk szerint oly Symposion, mely Ausztria helyzetének megfelel. Semmi sem bizonyítja talán annyira a magyar ellenzék programmjában az államférfin bölcsesség széles látkörét, a czélok nagy szabása mellett a gyakorlatiság biztos érzékét, a részletek összhangzásával az egész egyöntetűségét, hogy a belpolitikában Ausztria népeinek kielégítése a külpolitikában a barátságos viszony Németországgal, e két pont, melyek jogosultságát az ellenzék védelmezte mindenkor az uralkodó többséggel szemben, most az események kényszerítő hatalma folytán egyszerre ugyanazon időben nyernek valósulást, és ülnek diadalt a privilegizált kormánybölcsesség ellenállása felett. És még ők vádolják az ellenzéket, hogy nincs tisztában magával és nem biz világos czélokkal, ők, kik oly megteremtett tényleges helyzetet védenek, mely folytonosan új és új dilemmák közé sodorja pártjukat, a kormányt és a nemzetet, mely utóbbi azonban bizonyára nem hallgat azok szavára, kik előtt csak saját rögeszméjök bir egyszerűséggel és világossággal, nem keresve indokolást, nem ismerve következtetést. A nemzet jövőben fogja tudni érvényesíteni azon elveket, melyek nem ejthetik egyik kelepczéből a másikba. Apróságok. Gróf Andrásy Manó úrtól egy nyilatkozat jelent meg a Pesti Napló azon gyászhirének alaposságát kimenteni, mely szomorkodott a tény felett, miszerint az Andrásy család egyik elhunyt tagjának koporsóján németül szól a sirirat. A gróf ur mentsége elfogadható lévén, tudomásul vétetik az E11 e n őr hírrovatában is. S ha gróf Andrásy Manó beérte volna azzal, hogy a t. laptársunk által — jogosult megdöbbenéss és hazafias fájdalommal előadott eset okának véletlenségét megmagyarázza : nem is tennénk nyilatkozatára semmi megjegyzést. Gróf Andrásy Manó úr azonban — soha sem tudván eltalálni a határt, melynél tovább menve csak árthat, mind a maga, mind az övéi ügyének — nem érte be azzal, hogy előadja egyszerűleg a kérdésben részlet valóságának mikéntjét, hanem tovább ment leczkét adni azoknak, kik bátorkodnak megróni a köztudomásúlag rendkívül magyar érzelmű mágnásságot is, ha — mert hát, daczára porczellánságának, ember tán ő is — történetesen, kivétel gyanánt, alkalmat szolgáltat rá halandó agyagrészeinek gyarlósága. A leczke szól pedig következőleg: Megvallom, magam is a germanistáiéban veszedelmet látok, de nem tartom helyesnek azon módot, melyet a lapok az utóbbi időben követnek. Az aristocratia s a német városi polgárság elen tett kitöréseket tapintatlanságnak tartom, mert minden nyomás, de különösen ilynemű, igazságtalan, mély mivelálébról jön, jobban fáj, mint minden más, s mint saját nemzetünk, úgy a világ történelméből tudhatjuk, csak ellenszenvet idéz elő. A magyar aristocratia, mely mondhatja, hogy mindig nemzetével élt, tőle soha el nem vált, nem születésében, hanem abban találta és találja most is büszkeségét, hogy minden jót és szépet az országban kezdeményezett, és azért épen oly kevéssé van szüksége arra, hogy újsági bántalmakkal hazafiságra intessék, mint azon városi német polgároknak, a kik az 1848-dirci viszonyok alatt a tiszta hazaszeretetnek kétségten bizonyítványát adták. Felteszem azon lapszerkesztők méltányosságától, kik a túlzott hirt hozták, hogy felvilágosításomat is felveendik. Gr. Andrásy Manó: E leczkét a Pesti Napló visszautasítja a következő férfias megjegyzéssel: Közöltük gr. Andrásy Manó úr levelét, miután az a kérdéses eset oly részleteiről értesít, melyeket rozsnyói tudósítónk nem említett fel. Különben a helyzetet találólag jellemzi, hogy a rozsnyói hirt, úgy, amint közölve volt, valószínűnek tartottuk mi szintúgy, mint az egész pesti sajtó, mély e hirt utánunk közté. Ilyesmi alig történhetett volna, ha a magyar főaristocratiáról nekünk is, másoknak is, az egész hazai közönségnek azon véleménye lehetne, minővel gróf Andrásy Manó bir. Az alkalom, mely gr. Andrásy urat levele megírására inditá, különben oly jellegű, hogy mindenki természetesnek találja, ha azt polémiákra nem használjuk fel. A szerze. Tisztelt laptársunknak ezerszer igaza van s igen örvendünk, hogy e kérdésben kifejezést adott azon érzelmeknek, melyek bennünk is élnek s bizonyára viszhangot találnak az egész nemzet keblében. Gróf Andrásy úr fenőbb idézett soraira azonban van megjegyzésünk nekünk is, mert azok túlmentek már azon korláton, melyen belül szótlanul fogadtank volna el mi is a sajnos tényre vonatkozó minden felvilágosítást, erre egyébiránt most sem lévén egyéb válaszunk, mint a tiszteletteljes meghajlás.* Gróf Andrásy Manó úr tapintatlan ember ugyan mindig, de elég ravasz ezúttal is. A magyar aristocratia Lohengrinje gyanánt lépvén elő, érzé hogy Elzáját nem csupán a kósza hirek részakarata, hanem nemzetünk történetének legsötétebb tényei vádolják. Ez érzete folytán jónak látta védencze mellé, egy társnőt fogni — qui n'en peut, mais — hogy beszélhessen az áldozat ártatlanságáról s a vádak gonoszságáról. Nem ügyetlen fogás, ha nem látná mindenki, hogy csak a fogás. „Azon városi németpolgároknak, akik az 1848-diki viszonyok alatt a tiszta hazaszeretetnek kétségtelen bizonyítványát adták,“ nincs szükségük championra, ki felemelje őket nagy kegyesen az érdemteljesség színvonalára. „Azon városi német polgároknak“ nem kell vállveregető parocinium, hogy a nemzeti elismerésben sokkal magasabban álljanak, mint azok, kik mellé gróf Andrásy Manó úr leereszkedése kegyeskednek állítani. „Azon városi német polgárok“ — kiket nem támadott meg soha senki a becsületes magyarok közül, sőt magasztalt mindig mindenik, mint hazánk méltó gyermekeit — megköszönnék a nem érdemelt kitüntetést, ha csak az úgynevezett „magyar aristocratia“ testületi hazafiságának urrca után igényelhetnének illetékes helyet patriotismusok megbecsültetésére. „Azon városi német polgároknak“, kik 1848- ban és 1849 ben megtették kötelességüket szülőföldünk szabadságának és jogainak szent ügyében, sokkal magasabb rangot mutat ki a köztisztelet, mintsem arra szorulna önérzetük, hogy örvendjen, ha egy tálból ehetik cseresznyét a nagy urakkal. Sőt többet mondok: maga gróf Andrásy Manó úr sem igen tartaná különös szerencséjének, ha csak abból a tálból kaphatna valamit, melyhez a polgárság érdemeit utasítja s nem ülhetne — mint igényelheti, testvéreivel együtt — tisztességes asztalhoz, más társaság közé. Ne tessék bolygatni „a magyar aristokratia“ hazafiságát; kivált midőn kholerától félnek az emberek s érzékenyek minden rész szag iránt. Mert ha bolygatja azt az izét, bizony lesznek sokan, kik desinfectionális szerekkel fognak előállani s emlékezetbe idézik mindazon gyászt, melyet a bécsi, badeni és orosz táborkari magyar aristokratiának köszönhet nemzetünk. Az E11 e n őr annyira nem szokta bántani az aristocratiát, hogy épenségesen legyezgetésével is vádolják a democratia szálasai — kikkel egyébiránt mitsem törődünk — s kárhoztatta nem egyszer azon indiscriminati támadásokat, melyek elfeledik hálátlanul azon aristocratákat, kik — s elég számosan — dicső vértanuk gyanánt élnek a nemzet kegyeletes emlékezetében. Elfogulatlanságunk és igazságszeretetünk kétségtelen bizonyítékai azonban nem köteleznek minket vakságra és siketségre azon osztály bűnei irányában, mely saját tagjait is mindig üldözte, mihelyt szabadelvűség és önfeláldozás által lettek a nemzet tiszteltjei s valódi nagyjai. Ismétlem tehát, nem kell bolygatni az aristocratia testületi patriotismusának kérdését. Ami azt illeti, hogy a magyar aristocratia az, mely „minden jót és szépet az országban kezdeményezett“ ezen állítás gr. Andrásy Manó részéről sem lehet egyéb tréfánál, kivéve, ha a „szép és jó“ alatt vasúti concessiókat s több eselét ért. Feltéve is azonban, hogy az aristocrátiához tartoztak azok, kik egyet s mást kezdeményeztek, hát kitől lehet e ilyest jogosan megvárni, ha nem azoktól, kik kezeik közt zárták a hatalmat mindig, kiváltságokkal, gazdagságokkal bírtak és született törvényhozók maiglan is?* Még van egy passus a gróf ur soraiban, melyre megjegyzést akartam tenni. Gyanítom azonban, hogy toll- vagy sajtó hiba, mert nem tehetem fel gr. Andrásy Manó ur józan eszéről, hogy ő magát olyan felsőbb lénynek tarthatná, a ki a sajtó véleményéről — legyen az kedves, vagy kellemetlen irányában és kasztja iránt— azt mondhatná, hogy „áléból jön.“ Ez szándéktalan tévedés részéről okvetlenül s igy visszatartjuk nevetésünket azon első gondolat felett, hogy gr. Andrásy Manó mily magaslaton képzeleg azon sajtóról, mely nem is látná őt, ha bátyja mellett nem állana. — A belügyminiszer a közelebbi napokban Csongrád, Békés, Somogy, Doboka, Zemplén, Szepes, Zala, Bars, Temes megyék és Fogarasvidék szervezési munkálatait intézte el. Pest városát csúnyául befonták a vízvezetékkel. Elmondjuk a rövid történetet. Tudjuk, hogy Pest város tanácsa — kiállhatatlan lévén már a por és piszok — elhatározta a vízvezeték kiépíttetését. Egy külföldi kapacitást szereztek, név szerint L i n de y t, ki legott vállalkozott is 600,000 frtért a vízvezeték kiépítésére. A hazai szakférfiak rettenetesen csóválták fej őket e hír hallatára. Hatszázezer forinton nem lehet vízvezetéket építeni, és ha Lindley mégis ennyire szabja a költségeket, akkor vagy nem ért hozzá, vagy szántszándékosan félre akarja vezetni Pest városát. Úgy is történt. Lindleyvel megköttetett a szerződés , és pedig annál nagyobb készséggel, mert Lindley saját számára nem is kért bizonyos meghatározott összeget, megelégedvén a lendő összes építkezési költségek öt százalékával. Midőn a 600,000 frt elköltetett, még alig volt nyoma a vízvezetéknek. Lindley nem sokat habozott, s bekopogtatva a városi tanácshoz kijelenté, hogy a vízvezeték előállításához még egy egész millió forint szükségeltetik. A por és piszok mindinkább kiállhatatlanná ett, az utczák öntözése halaszthatlan szükséggé vált — a város megadta az egy milliót. A millió elfogyott és a vízvezeték mégsem volt kész. De hát mi a baj megint? Még 800,000 frt teli, válaszolt Lindley.A tanács megvakarta fejét, vájjon mitevő legyen ? Ha már kiadott 1.600,000 forintot, meg kell adni a 800,000 frtot is. Megszavazták. A roppant pénzösszegek elhasználása után most már van vízvezetékünk. De milyen vízvezeték. Pestnek még egyetlen utczája sincs, melyről el lehetne mondani, hogy az kellőleg el van vízzel látva. A por és piszok most is oly mértékben van, mint eddig volt. Az utczákat öntözni nem ehet, mert oly csekély mennyiségű a víz, hogy ha az utczák locsoltatnának, nem maradna vita a házak számára. A házak nagy részénél a harmadik emeleten pedig már csak orvosságnak kaphatnak vizet, oly szűken és csepegve jön az a csőből. Míg egyrészről, daczára az óriási költekezésnek, porban úszik a főváros lakossága, másrészről a tűzesetek ellenében sem veheti semmi hasznát a vízvezetéknek. A legutóbbi tűzesetek a nyár utczában és három dob utczában eléggé szomorú tapasztaltot nyújtottak eziránt. Nyilvános épületeinket, ha a jó szerencse nem, a mostani vízvezeték ugyan soha meg nem menti a netalán bekövetkezhető tűz veszélyeitől. Tény, hogy a nemzeti színház padlására a színház udvarán levő kútból szivattyúzzák a vizet, miután a vízvezetéki csőből csak nagy bajjal és kínnal bírnak néhány pohár vizet kicsepegtetni. És Lindley még folyton újabb és újabb követelésekkel áll elő. Természetes, neki érdekében áll, hogy minél több legyen a kiadás, mert (őt iletvén a kiadások 5°/0-ka) annál több lesz a saját zsebébe folyó összeg is. Ha nem ideje volna már, rá Pest városa is fölocsudna álmos szendergéséből s egy kissé szemébe nézne Lindley urnak. A cholera-veszély és az ellene foganatba vett óvintézkedések. Tán feleslegesnek is látszik a felszólalás, midőn a kormány teljes elismerést érdemlő buzgalommal nyugtatá meg az ország lakóit aziránt, hogy éber figyelemmel kíséri útjában ama — hazánkat még csak távolról fenyegető — részt, mely legutóbbi látogatása alkalmával nem kevesebb, mint 70 ezer magyarországi lakost (Erdélyt nem számítva ide) ragadott ki az élők sorából; midőn közrendeleteiben sietett kijelölni a járvány felléptét gátló vagy legalább enyhítő teendőket ; s midőn ezen rendeletek következtében Pestváros cholera-bizottmánya a legnagyobb dicséretre méltó törekvéssel munkálkodik az ezrek életét fenyegető veszély lehető elhárítása körül. Én azonban ama nézetben vagyok, hogy a közjólétre célzó korszerű eszmék közzététele, a közösen érzett hiányok kijelölése és az ezek orvoslására való figyelmeztetés sohasem feleslegesek, legkevésbé pedig a közegészségi ügy terén, melynek fontosságát épen hazánkban az orvosokon kívül vajmi kevesen bírják felfogni; s miután tapasztalataim alapján attól tartok, miszerint az eddigi és a kilátásba helyezett intézkedések nem lesznek elégségesek a járványt feltartóztatni vagy annak hevességét tetemesen csökkenteni; nem vélek egyszerűen szót szaporítani, midőn a tudomány azon fegyverei fölött tartok nyilvános szemlét, melyek ezen átalános ellenség leküzdése czéljából — ott, hol helyesen használtattak — sikereseknek bizonyultak. A belügyminiszter úr második körrendelete, mely — igen helyesen — Wurmb, porosz kir. rendőr elnök f. évi augusztus 21-én kelt rendeletét véve alapul, figyelmezteti a közönséget mindazon évszabályokra, melyeknek követése a cholera-járvány ellenében ajánlható; azonban Wurmb ur, említett rendeletében egy korábbi, 1867. évi június 18-án kelt rendőr-elnökségi rendeletre hivatkozik, mely nem csak a sárgödrök és csatornák tisztítását és kényszerített fertőztelenítését rendeli el, hanem ez utóbbira nézve kimerítő, a legkisebb részletekre kiterjedő utasítást foglal magában, minő utasítás nálunk ez ideig nem létezik. Miután pedig a cholera gyógyítását illetőleg, tapasztalatainkkal nem jutottunk sokkal előbbre, mint a korábbi járványok alkalmával, és ma sem bírunk, sőt tán sohasem is fogunk bírni oly szerrel, mely a cholera kifejlődött szakában biztos segélyt nyújthatna (Oppolzer) minden figyelmünket azon eszközre kell irányoznunk, mely egyéb egészség-rendőri szabályok fentartásával kapcsolatban leginkább korlátozhatja a járvány kitörését, illetőleg terjedését. És ezen eszköz a fertőztelenítés. Nálunk 1866. óta most kerül másodszor szőnyegre a fertőztelenítés kérdése, s most is, mint akkor, azt tapasztalhatjuk, hogy annak alapelvét, czélját és okszerű keresztülviteli módját közülünk nagyon kevesen ismerik. Bátor leszek ezen állításomat alább bebizonyítani. „A ragályzó anyag megsemmisítését eszközlő fertőztelenítés, jó levegőről való gondoskodás és tisztaság átalában, az emberi egészségnek minden időben nam közvetlen kellékei; a bűzös kipárologások mindig veszélyt jeleznek.“ (Wurmb, fönnemlített rendeletében). Még inkább áll ez a cholera-járványnyal szemben, miután a tudományos búvárlatok alapján épp az árnyékszékek, ganaj gödrök és ronda csatornák azok, melyek a cholera-méreg tömeges kifejlődését rendkívül elősegítik.“ (Niemeyer.) „A cholera-járvány terjedésének egyik fajlagos okául ugyanis a cholera-betegek, a fertőzött helyekről jövő s a mérget már magukban hordozó, gyakran még látszólag egészséges egyének ürülékeit ismerték fel, mely utóbbiak, ha egy ideig állottak bomlásuk közben a ragályzólag ható cholera-mérget fejlesztik ki.“ (Pettenkofer, Oppolzer) A fris ürülékek az első pillanatokban teljesen ártalmatlanok, legalább ekkorig a leghevesebb choleraesetekben sem okoztak veszélyt, míg az 1866. évi járvány folyamában Bécsben igen gyakran nyílt alkalom a cholerások ürülékei által beszenynyezett fehérneműek nagy ragályozási képességét észlelhetni; nevezetesen: a járvány kezdetén az ottani közkórházban leginkább a mosónők közt merültek fel ragályozási esetek, mindaddig, mig az illető beszenyezett fehérneműek nem fertőzteleníttettek, mely intézkedés állandósítása után többé egyetlen ily ragályozási eset sem fordult elő. Miután tehát azon anyag, mely által a közlekedés a cholerát terjeszti, az üritékekben fejlődik, a cholera ezen csirájának (mely minden látszat szerint görcsövi apró organismusokból áll, s talán gombacsira) kifejlődését pedig az üritékek rothadó bomlása mozdítja elő, mely bomlás úgy a cholerás mint a hagymázos betegek ürítőkéinél sokkal hamarább következik be, s mely bomlás minden körülmény között bizonyos apró gombacskrák fejlődésével és tömeges szaporodásával valamint az illető tömegben beállott lúgos (égvényes, alkalikus) vegyi reactióval jár, s mert végre az ily tömeg ragályzó hatásának eleje vézetik, ha annak rothadása meggátoltatik , mi sem természetesebb, mint hogy a járvány fenyegetődzése alkalmával minden ürülék bomlást gátló anyagokkal elegyítendő. „A cholera járványnak az emberi közlekedés általi terjesztésénél azonban még igen lényeges szerepet játszanak a helyi viszonyok, s ezek közt legfontosabbnak tűnt ki a talaj minősége; innen van, hogy nem minden helységben terjed el e kór járványosan, hová az betegek vagy halottak által behurczoltatott. Szóval a kholerának, hogy járványossá váljék, szüksége van a talajra.“ (Pettenkofer.) Mellőzve az ezen irányban felállított különböző nézeteket, itt csak a járványnak a talajban rejlő azon előkészítő okát említem meg, mely általunk elhárítható, és ez a likacsos földnek szerves, főleg üritéki anyagokkal való átivódottsága. *) Pettenkofer egész sorára hivatkozik azon észleleteknek, melyek a legvilágosabban bizonyítják, miszerint a cholera belterje (Intensität) a talajnak ezen anyagokkal, telittetésével növekszik. Midőn az árnyékszékek pest budai lakásaink levegőjét dögleletes szaggal árasztják el, ezt nem csupán közvetlenül, hanem az illető gödrök tartalmával átivódott likacsos talaj környezeten át is gyakorolják, s amit az ily, évek folytán fertőzött talaj a levegőnek átszolgáltat, az ránk nézve ép oly ártalmas, sőt még veszélyesebb lehet, mint a gödör tartalmának közvetlen terméke. Hogy az ily talaj a kútvizet is megfertőztetheti, s hogy az ily ivóvíz élvezete szintén fokozza a cholera iránti fogékonyságot, ez könnyen érthető. Átalában lakhelyeink talajának üritékanyagokkal való átivódása s a jégnek s ivóvíznek ettől feltételezett megfertőztetése a betegségek oktanában a legfontosabb tényezőnek tekintendő. Sokkal több és súlyosabb betegséget szerzünk lakásainkon belül, mint azokon kívül az időjárás kedvezőtlen befolyása következtében. Ezen ártalmak elhárítása csak úgy eszközölhető, ha a sárfogók és csatornák közegészségrendőri felügyelet alatt építtetnének , ha az épületek köréből az organikus bomlásképes anyagok minél gyakrabban és tökéletesebben eltávolíttatnának; végre, ha az érítékek egész éven át való átalános fertőztelenítése szigorú rendszabálylyá emeltetnék. Ama nálunk divatozó eljárás, mely szerint csak akkor történik a hatóságok részéről némi — többnyire eredménytelen — intézkedés a sárgödrök és csatornák vizsgálatára, valamint a trágyadombok stb. eltávolítására nézve, midőn a cholera már kitöréssel fenyeget: félig meddig ünnep utáni rendszabály, mert az által nem lesz elmellőzve a talajnak éveken át tartott s folyton növekedett befertőztetése. A rothadásképes anyagoknak az emberi lakások közeléből való eltávolítása, minden időben és pedig annál gyorsabban eszközlendő, minél nagyobb a város, minél sűrűbb annak népessége. Ép ily mulaszthatlanul szükséges volna az illető tömegeknek járványmentes időkben való fertőztelenítése is, ha azt akarjuk elérni, hogy dögleletes kipárolgásoktól ment levegőt élvezhessünk, s hogy legfőbb életszükségletünk ne legyen ellenkezőleg életünk romboló ellene. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy járvány kitörése esetében haszontalan a tisztogatás és fertőztelenítés, ha az korábban nem gyakoroltatott: ellenkezőleg még ezen esetben is egyetlen fegyverünk az a vész fékezésére, s a vész bizonyára annál enyhébb alakban lépend fel, minél gondosabban teljesítjük ezen rendszabályokat. Fájdalommal kell azonban nyilvánítanom, hogy a fővárosi lakosság nagy része, még most a járvány ijesztgetése alkalmával sem fordít gondot a lakásaik légkörét befertőző sárfogók és csatornákra. Ha a.t. cholera-bizottmányoknak nincs az ily épületekről tudomása, koczkáztassanak egy rövid sétát s már a bel- és Lipótváros fényes házai közt is eleget találandnak, hol a bizonyos helyek és az udvar csatornanyílása felett uralgó hűz csak hamar meg fogja őket győzni arról, hogy „rothad valami Dániában." Budáról nem is szólva, melynek legtöbb házába csak felfegyverzett orral léphetni, főleg az esti órákban. *) Jellegző, hogy Berlinben a cholera az idén is ugyanazon házban tört ki először, melyben 1866-ban, és ez a Pauke és Spree egybefolyásánál fekvő Schiffbauerdamm 15. sz. háza, melyben bőrgyár létezik.