Ellenőr, 1871. november (3. évfolyam, 390-414. szám)

1871-11-22 / 407. szám

ElfffiAtéel árak Bffám érté . 30 frt. — kr. I Évnegyedre ll . frt. — kr. Félévre . . . 10 „ — „­­ Egy hónapra . 1 , 80 , Egyes aaána ára 10 krsjezftr. Szerkesztési iroda: Festen, nádor-uteza 6. szám. Semmit mai Mélánk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok vUulakáktteére nem fálUlkaasak. Minden érteeitée e merkeeetőséghm Intézendő. Levelek csak klamwten fogadtatnék el. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn ■ ünnepre következő napon. ▲ lapot illető reclamétiók Légrádi testvérek Irodájába (nádor-atesa 8. a) Intázendők. Hirdetési dijak: Tichaeáboe petit sor egyszeri I A nyilt-tér egy petit sora SO kr. beigtatásáárt . . . . 10 kr. | Bélyegdij minden beigtatásárt SO „ Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utcza 6. szám. (Légrádi testvérek Irodájában). Ás előlaetán­ pénzek helyben és vidékről Pest, két­ Msaiesa 14.sk. 41 m intésen dák. 407. szám. Szerda, november 22 1871. III. évfolyam. Pest, nov. 21. »Mit kell pénzügyünk jelen kedvezőt­len állásának javítására, különösen­­jövőre nézve tennünk? nem kell-e e végett mind adózási, mind közigazgatási rendszerünket gyökeresen átváltoztatni, és javítani közjogi viszonyainkat is? e nagy fontos­ságú kérdéssel akár a jelen, akár a leg­közelebbi országgyűlésnek, de minden­esetre komolyan kell foglalkozni, mert a hiány, mely eddig minden költségvetésünk­ben évről évre öregbedő összegben mutat­kozik, nem ideiglenes és múlékony, hanem mindaddig, míg okai meg nem szün­tetnek, állandó, sőt évenként öregbedő lesz.“ — Ezt mondják a pénzügyi bizottság kü­lönvéleményének tisztelt benyújtói — és nagyon igazat mondanak, midőn ezt mond­ják. Ha komoly figyelemmel végig tekin­tünk négy évi államháztartásunk eredmé­nyén, megdöbbent pénzügyeink jelenlegi szo­morú állapota. Telve aggodalommal a jövő iránt, alig vagyunk képesek feleletet adni a kérdésre: hová visszük az országot, ha még tovább is ezen az úton haladunk. Az állam rendes kiadásait képtelenek vagyunk az állam rendes bevételeiből fe­dezni ; kölcsön vett pénzhez, az állata javai­nak folyton való iudegenítéséhez kell folya­modnunk, nem a végből, hogy valamely nem várt rendkívüli, hanem hogy minden­napi rendes kiadásainkat fedezhessük. Az ország adóssága évről évre nő; a hiány, melyet a kiadások­­és bevételek közti külön­bözet felmutat, évről évre nagyobb­odik, any­­nyira, hogy már-már ott vagyunk, miszerint az ország összes rendes jövedelmeinek majd­nem felét egészen az adósság emészti föl. Ezen az úton, hacsak hazánk pénzügyei­nek teljes romlását nem akarjuk, tovább nem maradhatunk. De hát mégis hogy van az, hogy pénz­ügyeink szomorú állapotát oly könnyen vesszük, hogy sem a sajtóban, sem a tör­vényhozásban nem emelkednek hangok, me­lyek a veszély közeledtére komolyan figyel­meztetnék a nemzetet? Ennek egyik legfőbb oka az, hogy nem ismerjük pénzügyi helyzetünket. Az éven­ként előterjesztetni szokott, de rettenetesen összekuszált költségvetés nem nyújt világos áttekintést pénzügyi helyzetünkről. Ésannyi­­ra nem, hogy költségvetésünk inkább a va­lóság eltitkolására, mintsem földerítésére, inkább a nemzet elámítására, mint a helyzet fölismerésére szolgál. Hazafias elismeréssel tartozunk azért a pénzügyi bizottság különvéleménye tisztelt készítőinek, kik megismertették a nemzettel a jobb Útra való térés czéljából, az ország szomorú pénzügyi helyzetét és kik­­ meg vagyunk róla győződve — ezután fel fognak használni minden alkalmat, hogy a nemzet és a törvényhozás előtt komoly intőjelül emeljék fel szavukat a jelenlegi gazdálkodás mielőbbi megszüntetésére. Csak két körülményt említünk fel an­nak bebizonyítására, hogy a sötét szín, melylyel hazánk financ­iális helyzetét fest­jük, tökéletesen megfelel a valóságnak. A jövő évi költségvetésben 52 millió deficit van előirányozva. Ez már maga is oly összeg, mely komoly gondolkozásra kény­szeríthet mindnyájunkat, kik az államház­tartásban való egyensúly helyreállítását te­kintjük pénzügyeink javulásának egyedüli * fictiugain !Ne­­gyjük azonban, hogy minden egyéb kiadás, mely ezen 52 millió deficiten fölül van, az állam rendes be­vételeiben találja fedezetét. Világért sem. Már a többi kiadások egy része is kölcsön által van fedezve. A vasúti, a sorsolási és gömöri kölcsönökből 21.791,448 frt van előirányozva ; ingatlan államjavak eladásá­ból és ingó vagyon értékesítéséből 3 266,974 frt s így összesen 25.058,422 frt. Ha tehát nem állna rendelkezésünkre kölcsön vett pénz, ha nem idegenítenék el az ingó és ingatlan államjavak egy részét, akkor még ezen 25.058,422 frt is hiányoz­nék és akkor nem 52 millió, hanem 77 millió volna a deficit már a jövő eszten­dőben. De eltekintve ettől, hazánk pénzügyei­nek roppant szomorú állapotáról legjobban meggyőződünk, ha figyelembe veszszük azt, hogy Magyarországnak adóssága, az el­múlt rövid négy év alatt már annyira emelkedett, miszerint ezen adósságok törlesz­tésére és ezen adósságok után járó kama­tok fejében 69.977,665 frtot fizetünk éven­ként. Szörnyű pénzösszeg ez, és ezt mind a legközelebb elmúlt négy év rész­gazdálko­dása rakta a nemzet vállára. Magyarország rendes bevételét, ha az utóbbi éveket veszszük irányadóul, nem te­hetjük többre 150 milliónál. Magyarország összes rendes bevételeinek tehát majdnem felét tisztán az adósság­törlesztés és az adósság után járó kamatok emésztik föl. Nagyon természetes, hogy az ország rendes szükségleteit, melyek évről évre nőnek, nem fedezhetjük a rendes bevételek fönma­­r­a­d­t összegéből s kénytelenek vagyunk évenként újabb és újabb kölcsönökhöz folya­modni, hogy az ország mindennapi szükség­letét fedezni bírjuk. De hát hová vezet az ily eljárás, ha hosszabb ideig folytatjuk ? Kölcsönt venni rendkívüli esetekben le­het, de az állam pénzügyei romlásának múlhatlan bekövetkezését jelenti az, ha már nálunk oly kiadásokra is kölcsönt kell ven­ni és államjavakat eladni, melyek más, jó­­ravaló államban a rendes bevételekben lelik fedezetüket. Hasonlít államunk az oly csa­ládhoz, mely rész vagyoni helyzetének már azon stádiumához jutott, hogy mindennapi kenyerének megszerezhetése végett egy-egy darab bútorát kénytelen naponkint elidege­níteni, vagy kölcsönért folyamodni a szom­szédba. Roncsolt pénzügyi viszonyaink legfőbb okai először amaz óriási terhek, melyeket a kiegyezkedés ránk rótt, másodszor, hogy a kormány takarékosság által nem­ iparko­dik ama terhek elviselhetését lehetővé tenni és harmadszor azon akadályok, melyek foly­ton útjában állanak az ország anyagi fel­virágzásának. Azokkal szemben elégtele­nek az állam bevételei, ezek pedig lehetet­lenné teszik a bevételek emelkedését. Ha kormány és törvényhozás együttes erővel és közös akarattal nem sietnek e bajok elhárí­tását eszközölni, akkor — hogy e külön­vélemény tisztelt szerkesztőinek szavaival él­jünk — rövid idő múlva eljutunk állami hitelünk teljes kimerüléséig és pén­zügyeink orvosolhatlan megromlásáig. Csávolszky Lajos: — A baloldali kör értekezletén tárgya­lás alá került a danái szabadalmazott gőzhajótárs­aság állami viszonyainak kér­dése iránti kormányjavaslat és illetőleg szerződés. A párt helyesli a pénzü­gyi bizottság vél­mé­nyét, mely szerint a mondott javaslat és szerződés mint nem előnyösek az államra nézve, vissza­vetendők. Pest, nov. 21. (B.) Az ifjú franczia köztársa­ság örvendetesen izmosodik, daczára ellen­ségei szakadatlan nyílt és titkos izgatásai­nak. A tartományi tanácsok most bezárt ülésszaka megelégedéssel töltheti el a re­publika azon barátjait is, kik eddigelé nem látták tanácsosnak vérmes reményeket kötni a köztársasági kormányforma fenállásához. Az ország közvéleménye azonban ismét a köztársaság mellett nyilatkozott, és ez oly garantia a jövőre nézve, hogy egyelőre legalább nem kell aggodalommal tekinte­nünk a bonapartisták tervszerű machina­­tióira. A tartományi tanácsok szétoszlásuk előtt mindenütt megalakították keblükben amaz állandó bizottságokat, melyeknek fel­adata oda irányul, hogy szigorú ellenőrzés alatt tartsák a prófetek közigazgatási mű­ködését. E bizottságok hivatása e szerint szembeötlőn fontos és jelentékeny, úgy hogy teljesen érthető, ha minden párt a ma­ga embereit iparkodott behozni ezen állandó comitékba. Daczára azonban a bonapartis­ták és orleánisták legidegfeszítettebb erő­­södésének, az állandó bizottságok két­har­mad része majdnem kizárólag republi­kánusokból áll, s a bizottságok másik har­madában is elegendő számmal vannak kép­viselve a köztársasági elvű férfiak arra nézve, hogy útját állják esetleges monar­­chista törekvések és merényleteknek. Oly je­lentékeny horderejű tény ez, melynek fon­tosságára elég egyszerűen ráutalnunk. Az ország ezáltal újólag bebizonyító, hogy nem­csak készséggel fogadja el a létező kormány­formát, hanem kész minden lehetőt meg­tenni annak biztosítására és megszilárdí­tására. Az ex-császárra és tüntető híveire néz­ve nagy tanulságot rejt magában a fran­­czia tartományi tanácsok ülésezésének ezen határozottan anti-bonapartista eredménye. Minden körülmény oda mutat ugyanis, hogy a vakmerő bonapartista agitációk szálai Chislehurstban futnak össze, honnét a csá­szári ügy érdekében működő ügynökök egész serege árasztja el Francziaországot. Be fog­ja-e látni végre valahára az átkos emlékű ex-császár, hogy a franczia nemzet zöme nagy undorral fordul el az Imperialismus restaurációjától ? A tartományi tanácsok le­folyt ülésszaka igen alkalmas arra, hogy kiábrándítsa őrült terveiből Francziaország megrontóját — --ha ugyan egyátalán ki le­het ábrándí­tni a megrögzött gonoszságot és elvetemedettséget. Napóleon azonban, mint tényei bizonyítják, még most sem tart­ja végleg elveszettnek a bonapartismus ügyét. Nem defavouálja azon megbélyegzett creatu­­ráit, kik Francziaországban az ő nevével iparkodnak gyűlöletet ébreszteni a köztár­saság iránt, hanem ellenkezőleg demonstra­tív kitüntetéssel fogadja a hozzá zarándo­koló küldöttségeket, melyek virágcsokrokkal és hódoló feliratokkal bókolnak bukott mes­terüknek. Szemben Francziaország közvéleményével, mely csak az imént nyilatkozott oly re­mvény­­gerjesztőleg és biztatón a köztársaság ügye mellett, nincs okunk fontosságot tulajdoní­tani a bonapartisták szánalmas tüntetései­nek és nevetséges légvárainak. Míg a Thiers kormány oda fordítandja legfőbb törekvését, hogy megszilárdítsa a belszabadságot és fel­­virágoztassa az ország annyira megsérült anyagi érdekeit, addig következetesen meg fog hiúsulni minden bonapartista merénylet, mert Napóleon­ hívei csak a zavarosban bírná­nak halászni sikerrel. Törhetlen ragaszkodás a köztársasági kormány formához, igazán sza­badelvű beligazgatás, békés külpolitika, és az ipar és kereskedelem nagy érdekeinek fölvi­­rágoztatása — ezek azon sarkalatos pon­tok, melyeken a Thiers-kormány programm­­jának alapulnia kell. Francziaországnak még nem adatott meg a múltban, hogy élvezni tanulja a köztársaság áldásait. A republika eddigelé csak vészt és vihart jelentett Fran­­cziaországra nézve — most kell, hogy a belbékét, szabadságot, hatalmat és boldog­ságot jelentse. A franczia nemzet bebizonyítá csak az imént is, hogy terhetlenül ragasz­kodik a köztársasági kormányformához, s ez átalános ragaszkodással szemben a Thiers­­kormánynak múlhatlan feladatává vált min­den lehetőt megtenni a republika biztosí­tására. Két fontos lépést vár a szabadelvű köz­vélemény Francziaországban már hónapok óta a kormánytól. Egyik a még fogva tar­tott felkelők tömeges megke­­gyelmeztetése, a másik a kormány székhelyének visszahelyezése Pá­­r­i­s­b­a. Mindkét lépés által jelentékenyen meg­szilárdíthatná Thiers úr kormánya a repub­lika fönállását, és mindkét lépés által hat­hatósan növeltetnék a közmegelégültség. Nem egyszer utaltunk már e helyen arra, mily igazságtalan és ésszerűtlen a franczia köztársasági kormány eljárása a párisi commune elfogott embereivel szemben. A polgárháború által szakított tátongó seb már rég behegedt volna, ha a kormány és nemzetgyűlés az elfogottak iránt megtorlás helyett nagylelkű és egyúttal eszélyes ke­gyelmet tanúsított volna. Míg a haditör­vényszékek folytatják véres munkájukat, addig százezrek előtt a köztársaság csak engesztelhetetlen boszuló angyalként tűnik föl, s az összes munkásosztály csak rettegni és gyűlölni tanulja a republikát. A­mint elérkezett végső ideje, hogy a nemzetgyűlés útabbi összeülése után tömeges amnestiában részesítse az elfogott felkelőket, és úgy nem lehet habozni a kormány székhelyének áttövésével sem. A megtorlás politikájának ideje rég lejárt már, és most kiengesztelni és kibékíteni kell a republikának, ha to­vábbá is meg akarja tartani maga iránt a kedélyek roko­nszenvét. A franczia radikálisok legújabb maga­tartása eklatánsan bizonyítja, hogy a Thiers­­kormány szilárdul számíthat a szélsőbb és előhaladottabb pártok támogatására is, míg a republika megszilárdítása képezi elsőrendű törekvését. Gambetta, a franczia radi­kális párt ezidőszerinti legkiválóbb feje,múlt csütörtökön a saint-quentini republikánusok körében újra egyikét mondotta el azon tar­talmas beszédeinek, melyek e fiatal pártve­zért oly előnyösen jellemzik. E beszédből eléggé kiviláglik, hogy a franczia radikáli­sok elég tapintattal bírnak arra nézve, mi­kép ne szaporítsák a Thiers-kormány ne­hézségeit. Be­lref­o­rmokat, kötelező ingyenes és mindenekelőtt telje­sen világi oktatást, s a clerus hatal­mának megtörését sürgeti első­sorban Gam­betta, azon nagy elvből indulván ki, hogy csak egy igazán művelt és a papi befolyás­tól független nép biztosíthatja legszilárdab­ban a republika fönállását, s a szabadság diadalát. Ez irányban rendkívül kiterjedt feladat várakozik a Thierskormányra, de e kormány Francziaország jótevője lehet, ha magáévá teszi és valósítja Gambetta emelkedett nézeteit. Be kell hozni a kien­­gesztelődés, a nagyszabású liberális refor­mok, a közművelődés és az anyagi érdekek előmozdításának politikáját — ez a poli­tika az, mely a minő hatalmasan regene­rálni fogja Francziaországot, és oly mérv­ben szilárdítandja meg a republika uralmát és teendi ártalmatlanná akár a bonapar­tisták, akár az orleanisták vagy legiti­misták törekvéseit a trón visszaállítása ér­dekében.­­ A k­rak­ói „Czas“, Kossuth leveleiről szólva, elfogadja Kossuth programmját egy kis módosítással. Nem akarja ugyanis a personaluniót, hanem magyar hegemónia alatt egy osztrák foe­deratiót. Ez — a „Czas“ nézete szerint — azon zászló volna, mely a nemzeteket összhangzásba hozná. — A dualismust illetőleg mond a nevezett lap — az azon napon el volt temetve,midőn And­­rásy külügyérré lett. Pest, nov. 21. —­— Nincs teljes öt éve, hogy a kö­zösügyes alkotmány érvényben van és már is nem egyéb puszta fictiónál. Még létezik azon vezérlő, mely ezen mű eszméjét szülte; létezik azon párt, mely azt gyakorlatilag megvalósította; létezik a kormány, mely fenmaradásának biztosítására van hivatva ; teljes működésben látjuk mindazon intézmé­nyeket, melyek a közös ügyesség folyton va­júdó méhéből keltek ki. De nem lehet el­fogulatlan szem, mely ne látná, hogy álla­miságunknak, alkotmányosságunknak a 67-es kiegyezésben szervezett biztosítékai holt sehe­ménekké, élettelen alakzatokká váltak és mindazon vezérlő elvek, melyek az alkot­mány megteremtését sugallották, ma már puszta traditiók jelentőségével bírnak, mi­ket orthodox hívői folyton a régi fanatis­­mussal vallanak ugyan még, de miknek gyakorlati alkalmazását és valódi hordere­­jét azok értik meg legkevésbé. Bátran lehet kérdeni, hol vannak a közösügyes rendszernek alapelvei, és micso­da értelemmel bírnak a teljes paritás és az állami dualizmus? Hiszen Andrásy gr. kül­­ügyminisztersége óta a delegációk gépeze­tének leglelkesebb védői a rendszer culmi­­natióját és eszméjének legpraegnánsabb meg­testesítését bizonyos személyes uralomban látják, mely majdnem korlátlan hatáskörrel öleli fel az összmonarchiának úgy kül­ mint belügyeit. Az oly sokat dicsőített és párat­lan bölcseség teremtményeiként magasztalt intézmények nem jelentenek semmit és he­lyüket a providentiális személyek egyéni befolyása váltotta föl. Állami befolyásunk nemzeti szereplésünk csakis Andrásy grófban nyernek kifejezést, csakis benne és általa jutnak megvalósuláshoz. Szóval a közös­ügyes rendszer miegyéb, mint egy discretio­­narius hatalom! Lajthántui Andrásy gr. kezébe vette a belügyi alkotmány válság rendezését és ki­szabja az újra folyamatba teendő kiegyezési kísérlet irányát. Ellenkezésben a kiegyezési törvények betűjével, de kényszerítve ugyan­ezen kiegyezésnek végzetes logicája által a közös külügyminiszter a legnagyobb mér­tékben beleavatkozik velünk csak egy bizo­nyos fokig egybekapcsolt más népek leg­szorosabban vett belügyeibe. És midőn ezt teszi, kénytelen tenni, cselekvésével várhat­­lan solidaritásba hozza az egész magyar nemzetet minden tényleges kapcsolat által indokolt jogosultság nélkül, egyedül szemé­lyiségének magyar faji eredete folytán. És míg ez így van Lajthántól, nálunk Magyarországon teli torokkal hirdetik de­ákpárti laptársaink, hogy ezentúl a magyar miniszterelnöknek nem lesz szüksége befolyá­sát érvényesíteni a külügyek vezetésében, miután ez immár magyar kezekbe van le­téve. Midőn Beust volt külügyminiszter, ta­nácsosnak látszhatott ellenőrizése Andrásy gr. részéről, — igy mondják — de Lónyay gr. azt már nem fogja tehetni. Valóban azon óriási eszmezavar, mely a közösügyi szervezés kíséretében az elmé­ket országszerte megháborította és a deák­párt uralkodásának megnyultával nőttön nőtt, ma már tetőpontját látszik elérni. Az 1867-ki politikai katekizmus hihetetlenül rövid idő alatt részesült a dogmatikus hit­vallások azon átalános sorsában, hogy vala­mennyi fogalmaik és tantételeik az idők fo­lyamában fölcserélésen és meghamisításon mennek keresztül, úgy hogy eredeti értel­müket teljesen elvesztik. Mi ugyan a dele­gates experimentatiók e legveszedelmesebb következményét előre tudtuk, láttuk és meg­jósoltuk, de nem képzeltük volna, hogy a deákpárt ezége alatt és a többség ünnepé­lyes szentesítésével oly szemfényvesztően gyors elfogadást nyerjenek mindazon tanok, melyek három századon át képezték az egy­séges osztrák birodalom leghirhedtebb cham­­pionjainak ábrándjait és rögeszméit. Szem­lét tartva a nálunk jelenleg divatos elvek fölött, Bach és Schmerlingnek sok okuk le­het elgondolkozni a történelemben szereplő férfiak azon gyakori fátumán, hogy ugyan­azon eszmékért éri őket az átalános kár­­hoztatás és gyűlölet, melyek később egy szerencsésebb utódnak összes sikerét és di­csőségét szülik! Nem! ne téveszszük össze a fogalma­kat. Andrásy gróf külügyminiszteri állásá­ban nem Magyarország érdekeit képviseli, hanem helyzete természeténél és követel­ményeinél fogva csak azon összmonarchiát képviselheti, melynek százados törekvése volt absorbeálni Magyarország állami önál­lóságát, és mely absorbeálási vágy ellen végleges gátokat emelni volt czélja a 67-ki alkotmánynak is. Mindazon befolyás, melyet Andrásy gróf gyakorolhat, csak az egységes birodalom nevében gyakorolt befolyás, nem is lehet más már a lelkiismeretesség szem­pontjából sem, mert nem szabad Andrásy grófról föltennünk, hogy a monarchia reá bízott ügyeinek intézését a monarchia csak egy részének érdekei szerint fogná végezni. Andrásy gróf fájdalom­ csak magyar kül­ügyminiszter, de ő nem Magyarország kül­ügyminisztere. És mert ez igy van, mi Andrásy grófnak minden beavatkozását a monarchia egyik vagy másik felének bel­ügyeibe, mint az most Lajthántól történik, nem tekinthetjük másnak, mint az összbi­­rodalmi eszme jogtalan túlterjeszkedésének a dualistikus jogállapot rovására. Nem nyu­godhatnánk tehát legkevésbé sem abba, mit a kormánypárti táborban természetes do­lognak tartanak , hogy Lónyay Menyhért teljesen tartózkodjék Andrásy külügyi tevé­kenységének ellenőrizésétől. Ez nem volna egyéb, mint lemondás még azon szűken ki­mért jogkörről is, melyet a közösügyek ex­­propriálása Magyarország önállóságának fel­­hagyott. Szemünkben a magyar befolyásnak jogosult mértékét ma csak Lónyay gyako­rolhatja, mert csak ő tartozik felelősséggel a magyar parlamentnek. A kormánypárt által ajánlott tartózkodás a magyar befo­lyás hanyatlását, és a százados kabinet­po­litika erősödését jelentené. És hogy min­dent megmondjunk, mi szívünkön fekszik, mi a magyar miniszterelnök által végzen­dő ellenőr­zést szükségesebbnek tartjuk mint valaha, épen mert magyar ember a külügy­miniszter, eléggé ismervén a magyar törté­nelem lapjai által nyújtott szomorú tanúsá­­got, hogy nemzetünk szívesen kifizetteti magát külsőségek által és többet ad a lát­szatra, mint a lényegre. Páris, nov. 17. (Saját levelezőnktől.) Egy lépéssel tovább­ haladtunk. Eddig, mint utolsó levelemben érintem, a körül fogott a kérdés, kik szavazzanak, ma már az a kérdés: mire sza­vazzanak ? Láttuk az első kérdésnél ama sajátságos je­lenséget, hol tű­z és víz, republikánus és bonapar­­tista egyként átalános szavazást követel a ki­rálypártiak ellenében, kik a szavazási jog meg­szorítására törekednek. A második kezdésnél, mely ma jött szőnyegre, a pártok tisztábban alakulnak: köztársaságiak monarchisták ellenében. Ez utóbbi magában fog­lalván a bonaparte, Orleans, és legitimista pártbe­lieket, finom számítással egyszerűsíti a szavazás alá bocsátandó kérdést ekként: köztársaság vagy monarchia, s kívánja, hogy a concuraló császár és királyok nevei csupán akkor bocsáttassanak új szavazás alá, ha már a monarchiai forma megsza­vaztatott ! Hogy a három egyesült monarchikus párt biztosabban leszavazná a köztársaságiakat, az igen természetes, azért elképzelhetjük az ingerültséget melyet ez újabb terv szőnyegre hozatala az igen tekintélyes s naponta erősbülő köztársasági párt­nál előidézett, melynek épen nincsen kedve macs­kát zsákban vásárolni, s kijelenti, hogy ha már csakugyan átalános szavazás által kellene eldön­tetnie Francziaország kormányformájának kérdését, legalább a következő négy kérdésnek kell szavazás alá bocsáttatnia: Köztársaság, Monarchia isteni jogon, Polgári monarchia, Caesari monarchia. Vagy még jobban a következő tuczatnak: Legitim kormány fehér zászlóval, Legitim kormány a három színű zászlóval, Törpe legitim kormány az Orleansokkal, kik az egyesü­lést vissza utasítják, A fiatalabbik ág kormánya Páris griával, A fiatalabbik ág kormánya Aumate ággel, Napóleonok kormánya az ex császárral, Napóleonok kormánya az ex-császárnéval, Napóleonok kormánya Napoleon hggel, Köztársaság Thierssel, Köztársaság republikánusokkal. Minthogy ily helyzettel szemben minden nép­szavazás lehetetlenné válik, a köztársaságiak egy alkotmányozó gyűlésnek mielőbbi összehívását sürgetik. Thiers úr azonban más véleményben lehet, mert még eddig minden város tanácsának megsemmisí­tette ama határozatát, melyben az állam feje alkotmányozó gyűlés összehívására kéretik fel. — Az osztrák-magyar követség palotája elő­készítetik Metternich herczeg s nejének befogadá­sára, kik folyó hó 20—27-ke között várat­nak ide. — A franczia bank emlékérmet osztogatott ki tegnap azon hivatalnokai között, kik állásaikat a comn­une alatt oda nem hagyták. — Bonaparte Péter hg, Victor Noir gyilkosa, Numa tartomány egyik városában telepedett le, melynek neve — sajátságos esetlegesség, — Ro­chefort. A hg lakása nem valami „herczegi“, egyszerű fehér ház, két sor ablakkal, vas rácsozat­tal körülvéve. Az udvarban folyondár lepte istálló, benne a hg. egyetlen lova. Mindez, — mond a tudósító — igen szerény ugyan, de mégis, sokkal kényelmesebb, mint gyil­kosok czellája szokott lenni. Bonaparte Péter va­dászatra fonfítja a szabadságot, melyet a magas

Next