Ellenőr, 1872. május (4. évfolyam, 102-125. szám)

1872-05-02 / 103. szám

Égést irts Félévre . Előfizetési árak • < 20 frt. — kr. I Évnegyedre . , . . 10 „ — „ I Egy hónapra Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, uji d­or-utcza 6. szám. 5 frt. — fcr. 1 „ 80 „ Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A­ lapot illető reklamálják­ Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intő*emlőit. 103. szám. Csütörtök, május 2. 1872 Tizhanábos petit sor egyszeri beigtatásáért Hirdetési dijak: A nyilt­ tér eg 7 petit sora 30 kr. 10 kr. I Bély­egdij­­­aindt a beigtatásért 30 Kiadóhivatal és hirdetések elvétele: Pesten, nádo­r-utcza O. s..án.. (Légrddv teat­ér­ek irodájáb­a). _______ A Ás előfizetés pénzek helysen es üdékről Pest, tét-sasutcza Iksz­­ál a intézendők. IV. évfolyam. Pest, május 1. —7— Kinek nem jut eszébe a hét hós sváb nevetséges históriája, ha elgon­dolja a magyar kormány által indított munkásper lefolyását, mely ma az összes vádlottak fölmentése által érte befejezését? Ritka államhatalom ugyan, mely fogé­konyságot tanúsítana azon alapigazság iránt, hogy a teljes nyilvánosság alkotmányos szabadsága készíti elő legbiztosabban a pol­gárosodás haladásától várhatlan társadalmi problémák helyes megoldását. De még ab­solut ,kormányok ,­­­melyeknek leginkább gyengéjek a rendőri túlbuzgóság, nem kö­vetnek el oly rettentő baklövést, hogy ül­dözés alá vegyenek egy eszmét, mely a társadalmi viszonyokban fejlődésének kez­detleges feltételeit sem találta még meg. Nem lehet itt mást föltennünk, mint hogy a magyar kormány és a pesti rend­őrség a külföldi példákon indulva az alkot­mányos élet nélkülözhetlen intézményei közé soroltak az állandó deficiten kívül egy kis munkáspárt is, hiányozzék bár ná­lunk ily luxusberuházáshoz minden anyag és kellék. Más országokban a kormányok legalább munkás mozgalmat találnak ma­gukkal szemben, de azért az üldözési visz­­keteg ott is csak árthat, mert a leghatá­lyosabb egyesítő kapcsot kölcsönzi a rend­szerint szervezetlen, homályosan ösztönszerű munkás törekvéseknek. Ám a magyar kor­mány bebizonyította, mint kelljen munkás­pert teremteni, ott hol annak a tényekben szikrányi alapja sincsen. Sociál-democraticus munkás lázadás Magyarországban! Csak olyan dolog, mint az indián törzsfőnök naiv szereplése, midőn frakkot húzott meztelen testére, hogy teljesen hasonlítson a műveit angolokhoz. Mi sült ki az egész, roppant handa­­bandával kisért munkás porból? Semmi egyéb, mint az, hogy nálunk a leglelkiis­meretlenebb módon lehet elgázolni a sze­mélyes szabadságot és pasai önkény felelős­ség nélkül űzhet vakmerő játékot minden polgári joggal. Hanem ez aztán elég is, hogy a mivelt népek álmélkodjanak, mi magunk meg clm.5lirp/il­«poiAitiv «. Iuiuti, mily helyet foglalunk el mint modern jogállam, melynek feltétlenül törvények uralma alatt kellene állania! Miért voltak hát oly hosszú ideig szabadságuktól megfosztva ezek a süldő Pontiusok, kiknek alapjában édes kevés közük van a social­demokratikus cre­dohoz, s kiknek bűnét tulajdonképen a rendőrség közegei követték el, mert meg­tettek minden tőlük telhető sületlenséget, hogy teremtsenek munkás kérdést és social­­demokratikus izgalmat egy pohár vízben? Az a rettentő hűtlenségi bűntény na­gyon ártatlan — és a­hol nem ártatlan, inkább üdvös — dolgokra lett leszállítva. A vádlottak levelezésben állottak külföldi munkásvezérekkel és egyletekkel, mit a minisztérium által megerősített alapszabá­lyok világosan megengedtek , alapítottak tanodákat, melyekben a munkások elemi oktatásban részesültek, mit a társadalomnak csak örömmel lehet fogadnia, még az In­ternational tagjai is csak azon kikötéssel voltak, hogy alkalmazkodni fognak az ál­lam törvényeihez. Képzelni sem lehet plá­­tóibb, álmodozóbb összeesküvést. Természetesen, ha Bittó minisztert in­terpellálták, lehetett kapni oly feleletet, hogy a vádolt munkások a legrövidebb úton akartak végezni a trónnal és állam­mal, akarták eltörölni a vallást, és egy fényes reggelen elfoglalni a citadellát ha­marjában petróleummal fölgyújtva Pestet. A párisi commune törvényszék elé került tag­jairól létetett a megjegyzés, hogy nem vi­selték magukat egy példátlan tragédia hő­seihez méltó komolysággal és nem látszot­tak áthatva lenni történelmi hírnevességök öntudatától. Hanem a helyett igyekeztek magyar kormány és pesti rendőrség világ­felforgató jelentőségre emelni a helyi ko­média kisszerű szereplőit, és volt lap, mely miatt Rakoviczon nem sülhetett el puska a­nélkül, hogy a pesti communisták ne adták volna a jelszót. A törvényszék ítéle­te gyermekes segélyzésnek tünteti föl a vádlottak rodomontádjait, de a magyar kor­mány szemében azok komolyan veszélyez­tették az állam és társadalom fenmaradá­­sát. Soha szúnyogból elefántot így nem csi­náltak! Néhány elkapatott suhancz — köz­tük olyan ki a „social-demokrata“ szónak értelmét sem ismerte — bítt volna ez eszközökkel fölforgatni minden létező jogi és erkölcsi viszonyt, mint a törvényszéki ítélet méltó kicsinyléssel kiemeli. Bittó úr talán azt képzelte, hogy Politzernek sike­rült a légben megtalálni azon archimedesi pontot, honnét egy jókora rúddal a földet is kimozdíthatná sarkaiból. Hanem a törvényszéki ítélet le fogja hűteni azok forró képzelődését, kik az 1723- as törvény értelmében fejvesztés kimondá­sát várták és herodesi módon akartak ki­végeztetni minden csecsemő socialistát, csak hogy biztosan kiirtassék a jövendő munkásforradalom csírája. A „Reform“ is meg fogja tanulhatni, hogy nem jó a­ csepp­­tiszta vizet is mikroskopicus üvegen át nézni, csak hogy a sárkányfej­ű és kroko­­diltestű szörny lények tömegét fedezhessük fel benne. És gondoskodjunk arról, hogy a hata­lom egyedül a törvény szolgálatának le­gyen szentelve és ne képezzen oly séta kor­bácsot, melyet úri passiókra lehessen hasz­nálni.­­ A baloldali végrehajtó bizottság tudatja a baloldali kerületek bizottságaival és a baloldali képviselőjelöltekkel, hogy a közelgő képviselővá­lasztásokkal szemközt előlegesen következő politikai programotokat ajánlja terjesztés végett: ^ k Mocsáry Lajos: A Reformpárt, darabja 30 k ^0C8^r^ kaj08 : Közjogi vita, darabja 3. Csávolszky Lajos: Komoly szó a válasz­tókhoz, darabja 20 kr. 4. Hegedűs Sándor: A baloldal törekvése, darabja 30 kr. 6. Pál gazda a jobb és baloldalról, darabja 20 kr. 6. Nagy György: Haladjunk-e vagy marad­junk? darabja 30 kr. _ A megrendelések a baloldali országos vég­rehajtó bizottsághoz intézendők (váczi utcza 1. szám, a baloldali kör helyiségében). A megren­delt példányok utánvét mellett is elküldetnek. — Megjegyzendő, hogy Csávolszky röpirata ne­hány nap múlva német, tót és oláh nyelven is meg fog jelenni. Pest, 1872. május 1. A baloldali országos végre­hajtó bizottság. Ellenzéki ünnep Nagyváradon. G­y­ő­r­f­fy Gyula Nagyvárad város volt or­szággyűlési képviselője vasárnapra hívta össze választóit képviselői jelentésének meghallgatására a ,S s' vendéglő nagy termébe, hol megjelené­sekor hosszas és lelkes éljenzéssel fogadták vá­lasztói. Jelentése bevezetésében megemlékezett rö­vide" ■v*.—'1 1 — i--i —.»ne­m elvesnek, me­lyeket M­­agy­vár­ad varos polgárainak nagy több­sége vall, s ezután a következőleg folytatta be­szédét . Mindenekelőtt el kell ismernem uraim, a­mit a képviselőnek kimondani mindig roszul esik, hogy a lefolyt országgyűlés távolról sem felelt­­meg azon reményeknek, melyekkel iránta az or­szág népe viseltetett. Alkotott sok hasznos, becses törvényt is, az kétségtelen, de az eredményt egészben véve, a feladat nagyságához képest törpének kell mon­danom. Ez országgyűlésnek hivatása lett volna hely­rehozni a megelőző két évtized mulasztásait, a dolgok természetes rendje szerint első­sorban segítve azon bajokon, melyek az orvoslást leg­sürgősebben igénylik, s melyeknek elmulasztásá­ból a legtöbb kár származik. Hivatása lett volna az ország jogait érde­keinek megfelelőleg alkotmányunk keretén belül fejleszteni, vagy ott, hol a viszonyok a fejlesz­tést meg nem engedik, legalább­­ megőrzeni. Hivatása lett volna a reformok terén sza­badelvű, a kor felvilágosodott szellemének meg­felelő irányt követni, mely öszhangzásban lett volna az 1848. alaptörvények által proclamált egyenlőség és népképviselet elveivel. Ha végig tekintenek t. választók azon 3 vastag köteten, melylyel az országgyűlés 3 évi működése eredményéül a nemzetet megajándéko­­zá, s ha e törvények nagy halmazában nem ta­lálják meg azokat, melyeket leginkább keresnek, és ha azokban amit találtak, sok olyasmi van, ami megelégedés helyett keserűséget okoz, lehe­tetlen, hogy azon meggyőződésre ne jussanak, hogy csak rosz ok szülhet ilyen rosz következ­ményeket. Én e rosznak kutforrásául lelkiismeretes meg­győződésemnél fogva azon szerencsétlen irányt tekintem, mely hazánkban 1867 óta hatalomra emelkedett. A közösügyi alku azon alap, mely a nem­zetnek ily fanyar gyümölcsöket terem. Már választásom előtt meggondoltam erre vonatkozó nézeteimet. Most nem foglalkozom elméletileg azon veszélyek kimutatásával, me­lyeket a nemzetre egy oly törvény hozhat, mely­ben föl vannak áldozva az államiságnak alapföl­tételei. Most az elméleti igazságok mellett a ta­pasztalás igazolja az ellenzéknek előre is kijelen­tett aggodalmait. Tényekre mutatok uraim, a nem­zet vérző sebeire, hogy a kételkedők, mint az írásbeli Tamás kezeikkel érintsék a sebhelyet és ismerjék el az igazságot. Azon férfiak, kik 1867-ben az események urai voltak, sokszor hangsúlyozták a nemzet meg­nyugtatásául, sokszor hallottuk Deák Ferencz és Andrásy Gyula gróf ajkairól, hogy a kiegyezke­dési mű csak átmeneti intézkedés, mely fejlesztés­re képes és magában hordja mindazon reformok matrvát, melyek Magyarország fölemelkedésének létfeltételei. Ma már a fejlesztésről hallani sem akarnak, a 12 ik törvényczikket végkép megállapított kor­látnak nyilvánítják, melyen túl a nemzet érdeké­ben egy lépést tenni sem szabad. A benne rejlő mag pedig, mely a reformok magvának nevezte­tett, minden lépten-nyomon csak sülyedést, csak visszaesést termett. Bizonyítani fogom amit mondok. Minden országban a hadügynek jó, czélszerű szervezete, az első rangú érdekek közé soroltatik. Hazánkban ez annál fontosabb, mert míg a na­gyobb európai államokban a hadsereg k­i támadá­­sok ellen rendszerint csak az ország érdekeit vé­delmezi, addig nálunk, válságos helyzetünknél fogva ne adja az Isten, de készen kell lenni, hogy talán hazánk épségét, hazánk életben ma­radását is kell védenie. Szükség tehát, életszük­­ség, hogy oly hadsereggel bírjunk, melynek nem csak hazafiasságában, hanem erejében is szilárd bizalmunk lehet. A jelenlegi politika érinteni sem engedi azon közös hadsereget, melyben a szomorú emlékű hadjáratok után a gombokon­ és a zsinórokon kí­vül alig történt valami észrevehető változás. Pedig van a dolognak e­z-rég-egy igen komo­lyan sürgető oldala. A számok beszélik uraim, hogy ha hazánkban a honvédrendszer úgy a mint kívánatos továbbra is fejlesztetik, Magyarország erejének kimerítése nélkül nem lesz képes viselni azon vér és pénzadót, mely e miatt rá nehezedik. Ausztriának helyzete e tekintetben sokkal könnyebb mert ők csak a formalitás kedvéért tartanak egy­ket honvédet, ez nekik úgyszólván semmibe sem kerül. Nekünk érdekünkben állana a közös had­sereg létszámának leszállítása és honvédségünk­nek magyar hadsereggé fejlesztése; különben elő­reláthatólag az fog bekövetkezni, hogy az ország nem bírván a nagy terhet, a gazdálkodásnak ha nem is egészen, de félhető, hogy érzékeny vesz­tességgel a honvédség fog esni áldozatul. Kormá­nyunk e veszélyek elhárítására semmit sem tesz, — mondják, hogy a kiegyenlítési politika kötötte meg kezeit. Pedig — és erre kérek figyelmet — a kiegyenlítés alkalmával hozott törvények ma­gyar hadseregről tesznek említést, a honvédség szervezésére nézve pedig csak az első lépéseket tévén maga nem zárta el, sőt kilátásba tette annak lehetőségét, hogy ebből idővel önálló magyar had­erő alakuljon. Íme itt volt az alkalom, a kiegyenlítési törvény fejlesztésére. És mi történt ? midőn a kormány többségével az újonczozási törvényt megszavaztatá, azon magyar hadseregről, mely­hez az ujonczokat az 1837-ben hozott törvény szerint sorozni kellett volna, hallani sem akarta. A magyar hadseregnek még elnevezését sem en­gedte használni, hogy a névvel együtt a törvény­ből még az eszme is kiirtva legyen.­­ A hon­védségnek pedig tüzéréggel és műszaki csapa­tokkal ellátását meg nem engedő, nehogy oly mértékben harczképesüé tétessék, hogy az ma­gában véve is az országnak külön haderejét ké­pezhesse. Így tartották meg a jobboldal vezérei azon ígéretüket, hogy a kiegyenlítés munkáját az or­szág érdekében fogják fe­leszteni. De tekintsünk tovább: somi 3Mft“egyi adónem kö-*‘J^ melyet az _ab­­nemzetben^afy eVensZHtiVet ’keltett volna, — mely a magyar ember természetével nagyobb ellentét­ben állana, mint a dohánymonopolium. Az ebből eredt erkölcstelen következményeket, s az állam­­gazdászatra ebből származott károkat elismerték annak idejében a jobboldal vezérférfiai. Maga a mostani pénzügyminiszter Kerkapoly Károly, mint képviselőjelölt azt mondta választóinak, hogy a monopóliumot el kell törleni. És valóban, ez ha nem is rögtönözve, de rövid idő alatt teljesíthető. Az államnak ebből befolyó jövedelmét a dohány­zásnak más módon megadóztatása által még elő­nyösebben lehetne pótolni. A kiegyenlítési tör­vénynek írott szavai nem képeznek akadályt. És nézzék uraim, miként viselte magát e kérdésben a jobboldali politika? 1868 ban a kép­viselőház a közvéleménynek helyeslése mellett egyhangúlag végzést hozott, melyben a kormány­nak kötelességévé tette, hogy a dohány egyedáru­­ság megszüntetésére nézve egy év lefolyta alatt­­javaslatot terjeszszen elő. A kormány e köteles­ségnek nem tett eleget, s midőn az ellenzék annak teljesítését sürgeti, a többség a mulasztást vette oltalma alá. Később midőn mi azt indítványoztuk, hogy a ház nyitsa meg előbbi határozatát, a több­ség a ház végzését már oda módosította, hogy a kormány a dohányjövedék megszüntetése helyett az erre vonatkozó szabályok módosítására nézve adjon be törvényjavaslatot. Végre a múlt év vé­gén a p. v. miniszter beadott egy pár felületesen összeférczelt paragrafust, mely a dohány mono­pólium lényegét egészen változatlanul hagyja, csak az eljárásra nézve tesz egy pár módosítást, — és íme, azon többség, mely 5 évvel ezelőtt a trafik megszüntetését elhatározó, most ezzel is meg van elégedve. Mindez pedig történt azért, mert a dohány bevásárlására a monopolizált magyar alföld Ausz­triára nézve a legolcsóbb piacz. Az osztrák érde­keknek pedig alárendelni Magyarország polgárai­nak óhajtását és közgazdászati érdekeit: nálunk nem hazafiatlanság, ez csak lojalitás a jobboldal felfogása szerint. Alig van egy országos érdek, melyre nézve fájdalommal ne tapasztaltuk volna a kormánypárt politikájában az általam most jelzett sülyedést. Csak még egyről engedjék meg, hogy ezek közül említést tegyek. Mindenki tudja, mindenki érzi uraim, hogy hazánkban minő ártalmas befolyás az, melyet pénzforgalmunkra nézve a bécsi oszt. nemzeti bank monopolizáló üzérkedése gyakorol. Láttuk, hogy a mesterségesen, zsarolási szándékból elő­idézett pénzkrízisek által anyagi érdekeinkkel minő lelkiismeretlen játékot űz. Hallottuk, miként jajdult fel ennek nyomása alatt az egész ipar és kereskedelem. Hallottuk, miként sürgette az or­szág közvéleménye pártkülönbség nélkül a valuta helyreállítását és ennek folytán a magyar önálló jegybank létesítését. Ennek sem szolgált akadályul a kiegyenlítési törvény, de igen­is azon politika, mely annak következménye gyanánt Magyaror­szágban meghonosult. Hiába mutatta meg Ghyczy Kálmán a módot, mely által minden nagyobb ne­hézség nélkül lehetne Magyarország pénzügyeit függetleníteni, az önálló magyar jegybank esz­méje elejtetett, é­s a­mi e helyett felállíttatik nem egyéb, mint a ránk nézve annyira veszélyes­nek bebizonyult bécsi banknak egy filiálja, más czím alatt. Történt pedig a magyar ipar és keres­kedelem érdekeivel szemben ezen figyelmetlen eljárás csak azért , nehogy Bécsben meghara­gudjanak. Beismerem, hogy bár­mennyire igyekeztem uralkodni érzelmeimen, nem tudok keserűség nél­kül szólani, midőn ezekre visszagondolok Pedig van a helyzetnek ennél talán még sötétebb oldala is. Valóban nem tudom, hogy az idegen érdekek javára hozott áldozatoknál, vesz­teségeknél nem okoz-e hazánkra nézve még több kárt azon eljárás, melyet a kormány politikájának fentartása czéljából belügyeinkben követni magát kénytelennek érezi. Többség kell minden áron, és mert félnek, mert tudják, hogy ezt a nemzetnek természetes uton nyilvánuló közvéleményétől nem remélhetik, szövetkeznek oly elemekkel, melyek támogatá­sukért önző érdekeiknek jutalmat követelve, az 1848-as törvényhozás által kijelölt irány folyta­tását, a közérdek által igénylett reformokat lehe­tetlenekké teszik. Ezt ismét a tények bizonyítják, tagadni nem lehet. A kormánynak nem volt bátorsága törvényt előterjeszteni a teljes vallásszabadság biztosításá­ról, nem volt bátorsága felsőbb iskoláinkban sza­badelvű reformokat létesíteni, nem merte behozni a polgári házasságot, — megszüntetni a szentszé­kek bíráskodását — nem merte elősegíteni a köz­alapok jogi természetének megvizsgálására kikül­dött bizottság munkálatát, — elnézte, hogy a csa­­latkozhatlansági dogma kihirdetésével a főpapok miként játszották ki az ország törvényeit, és tör­tént mindez csak azért, nehogy az ultramontánok megvonják a kormánytól a viszonttámogatást. Hiába sürgettük a főrendi ház reformját, mely jelen szervezetében népképviseleti rendsze­rünk mellett botránynál egyébnek nem tekinthető; elnézték, hogy a rendszerint 15—20 mágnásból álló gyülekezet miként gyakorol felülvizsgálati jogot, Magyarország képviselőtestülete fölött; el­nézték, hogy ezen egypár ember miként löki visz­­sza az állami számvevőszék, a telepítvényesekről szóló, valamint a botbüntetés és hírlapbiztosíték megszüntetéséibe nézve a képviselőház által meg­szavazott törvényjavaslatokat; elnézték, hogy mi­ként lehetetleníti az úrbéri viszonyokból fenma­­radt kérdéseknek szabadelvű megoldását. Kellett pedig ezen politikát követni azért, hogy a kor­mány az aristocratiának osztatlan kegyéről bizto­sítva legyen. A horvát orsz. gyűlés, mely a jobboldalnak rendelkezésére álló 27 horvát képviselőt küldötte orsz­á­ggyűlésünkre, 1871­ márcz. 31-én berekesz­­tetvén, az uj horvát orszá­gyűlés június 1-re volt összehíva. A választások azonban az ellenzék javára ütöttek ki, s így előre látható volt, hogy a magyar országgyűlésbe küldendött 27 képviselő is az ellenzék soraiból lett volna választva. Ezt meg kellett akadályozni. Az új horvát ország­ ffviiMaf yon) v V oiAjLu;‘ aucitkUlj csak egyetlen egy ülést is tartott volna, véglege­sen feloszlatták. Időközben a múlt és már régen megszűnt országgyűlésről küldött 27 horvát hazafi, kik már egy év óta képviselők sem voltak, az utolsó napig hűségesen szavaztak a kormány mel­lett a magyar képviselőházban. Ily vakmerő ta­pintatlansággal idegeníti el a kormány tőlünk horvát testvéreinket. — És mindezt miért ? azért, mert fél, hogy megbukik, ha a 27 horvát képviselő az ellenzék oldalára ül Hasonló tapintatlanságot látunk elkövetve Erdély népe irányában is. Fentartják a kir. biz­tosságot ,­­ a zsandarmeriát, és a Bach korszak által becsempészett osztrák törvényeket. Nem fo­ganatosítják az unió következményeit, és nem változtatják meg azon választási törvényt, mely­nél igazságtalanabb alig képzelhető, s mely a nemzetiségeknek egyedüli jogos sérelme. De mindezeknek a kormány érdekében így kell len­nie, mert mindenki tudja, hogy ha Erdélyben alkalom adatnék a népnek, érvényesíteni akara­tát, akkor azon egy két szavazatból álló többség, melyet ma az erdélyi aristocratia biztosít, elveszett. A jobboldali kortesérdek vörös fonál, ve­zéreszme gyanánt vonul át a 3 éves országgyűlés történetén. Ennek esett áldozatul a nép biróvá­­lasztási joga, ennek kedvéért enerváltatott a vá­rosi és megyei önkormányzat; — ez teremtette meg a törvényhatóságokban és a községekben a virilisképviseleti rendszert; ennek érdekében épí­tettünk családi vasutakat. Ilyen politikával állottunk mi­t, választók három évig szemben. Ez ellenében egész erőnk­ből lépésről lépésre küzdeni tekintettük hazafias kötelességünknek. Megőrzeni, előmozdítani mind­azt, a­mi jó, és elhárítani mindazt a mi rész, ez volt jelszavunk. Fájdalom, hogy a kormány a jó­nak előmozdítására nem nyújtott annyi alkalmat, mint a­mennyit az utóbb említett kötelesség tel­jesítésére adott. Óhajtottam volna tiszt, választó­polgárok az önök becses figyelmét végig vezetni az ellenzék 3 évi fáradalmainak történetén, de érzem, hogy erre egy beszéd kerete elegendő tért nem enged, s azért, hogy ne fáraszszam önöket hosszasan, ez alkalommal csak arra veszek bátorságot magam­nak, hogy egy-két szóval csak futólagosan emlé­kezzem meg törekvéseink lényegesebb mozzana­tairól. A válaszfelirat tárgyalásakor azt kívántuk, hogy az országgyűlés határozottan jelölje ki az irányt, melyet a trónbeszédben elősorolt nagy­­fontosságú reformok megoldásánál követni óhajt A többség azonban az országgal és a trónnal szemben kötelező programmot adni nem akart. Most, utólagosan természetesnek találom ezen eljá­rást , mert azon szándékot, mely csak később, fo­kozatosan és burkolva mutatta be magát, előre megismertetni nem lett volna czélszerű. Legtöbbet tett az országgyűlés kétségtelenül az igazságügy terén. Számos törvénynyel egy egé­szen új bírósági rendszer lett hazánkban felál­lítva ; az úrbériségről szóló, a telepítvények, bér­földek és irtványokra, valamint a vadászati jog­ra vonatkozó törvényekkel pedig a birtokviszo­nyok rendezésére hozott szabályokat. A bírósá­gok kérdésében uraim, védelmeztük a válasz­tási jogot, mert nem engedte meggyőződésünk, hogy önöket t, polgárok, ama jog gyakorlatára éretleneknek nyilvánítsuk, és mert ugyanazon gyarlóságok, melyek a választásoknál előfordul­hatnak, a kormány kinevezéseinél is igen gyak­ran feltalálhatók. A bírói függetlenséget maga­sabb fokra akartuk emelni. Biztosítani szerettük volna azt a kormánynyal szemben is. Indítvá­nyoztuk az állambíróságot, melynek hivatása lett volna a törvényt a posit, hatalom visszaélései el­len is védeni ; a polgári jogot és szabadságot az elnyomatás lehetőségétől megőrzeni. Az úrbéri viszonyok beadványainak kérdé­seiben pedig a jog mellett a nép érdekei iránti méltányosság volt vezérfonalunk. Küzdöttünk az ó­conservativ és feudális törekvések ellen. Sür­gettük az említett törvényeken kívül a regálék eltörlését is, sokszor, erélyesen, de sikertelenül. A köztörvényhatóságok rendezésének tárgya­lásakor pártunk által épen én voltam megbízva indítványozni, hogy ezen javaslat, mely főleg a megyei viszonyok szempontjából készült, s a vá­rosoknak sokban eltérő helyzetét figyelmein kí­vül hagyta, a városokra ki ne terjesztessék. Le­gyen a városokról, érdekeik iránti kellő figye­lemmel külön törvény által gondoskodva. Ezen indítvány eleste után védtük a centralisticus tö­rekvések ellen az önkormányzati jogot; ellenez­tük a főispánok jogkörének a törvényhatóságok rovására történt túlterjesztését; tiltakoztunk a vi­­rilis képviseleti jognak behozatala és ez­által népképviseleten nyugvó alkotmányunk alapjának meghamisítása ellen. Elleneztük, hogy a városok szükségtelenül főispánoknak gyámsága alá he­lyeztessenek. — De azon okok miatt, melyeket az imént előadtam, mindezen törekvésnek hajótö­rést kellett szenvednie. Van azonban e törvénynek egy pontja, me­lyet nelkü­ik váradi polgároknak örömmel kell fogadnunk, s ez az, melyben városunk önálló ha­tósági joga törvényileg biztosíttatott. A honvédelmi ügyek irányában követett el­járásunkról már beszéde­m folyamában megemléke­­zem. Épen én voltam szerencsés a központi bi­zottság előadója lenni, midőn annak többsége az újonczokat csakis a magyar hadsereg számára vélte megszavazandóknak. A történetesség úgy hozta magával, hogy később a honvédségnek tüzérséggel és műszaki csapatokkal felszerelése érdekében a központi bizottság kisebbségének különvéleményét szintén nekem kellett előter­jeszteni és védeni Ezeken kívül pártunk óhaj­totta, hogy a honvédségnek ruházattal felszere­lése, ne mint eddig elég sajnálatosan történt, a külföldnek, hanem a magyar iparnak kezébe adas­sák. Óhajtottuk, a magyar ezredeknek az országba visszahozatalát; kívántuk, hogy okszerű lakta­nya- rendszer létesítésével a polgárok a katona­beszállásolás nagy terhétől megszakadhassanak. Sürgettük, hogy a katonák lehetőleg polgárosit­­tatván, szolgálaton kívül fegyvert ne viseljenek. Talán itt van helye megemlíteni azon indit­­^m^Ve^iyez^e “*(teiűb en volt* 'beadva. Mi azt hittük, hogy midőn költségvetésünk alapján a rauszkavezetőknek és a haza ellen szolgált em­bereknek évenként nagy összeget fizetünk, talán illő volna a nemzetnek adott szavához híven azokról is megemlékezni, kik érette ontották vé­rüket. A jobboldal politikája azonban ezeket az alamizsnára utaló. Pénzügyeinkre vonatkozólag a lehetőség ha­táráig, a takarékosság szempontja volt irányadónk. A budget tárgyalások alkalmával igyekeztünk rend­beszedni államháztartásunkat, s az ellenzék éber figyelme mindenre kiterjedt, a­mire nézve a javí­tást lehetőnek vélte. Az állami számvevőszék a mi sürgetésünkre a mi törvényjavaslatunk alapján lett életbeléptet­­ve, és ezen intézmény üdvös hatásához sok reményt köthetünk, habár hivatásának nagyobb mértékben tehetett volna eleget, ha elfogadtatnak azon mó­dosítások, melyeket különösen a kormány irányá­ban függetlensége és terjedtebb jogköre érdekéből a központi bizottságban kisebbségben maradt osz­tályok megbízása következtében volt szerencsém előterjeszteni. Pénzforgalmunk önállósítása és a bécsi piac­ zsarolásaitól­ megmentése czéljából önálló magyar nemzeti bankot akartunk létesíteni. Az adózás terheinek pedig ha nem is enyhí­tése, de legalább igazságosabb alapra fektetése végett sürgettük az adótörvények reformjait. Ló­­nyay Menyhért miniszterelnök, ki az országgyűlés elején pénzügyminiszter volt, már 1861-ben tar­tott országgyűlési beszédében világosan kimutat, hogy a jelenlegi adózási rendszer minő igazság­talan, és hogy az ország elszegényedésére vezet, mert sok helyen a jövedelem helyett a tőkét tá­madja meg És mégis évről évre ezen törvények végrehajtásának prolongatióját követeli s egyet­len egy pontra nézve sem terjesztett elő oly vál­toztatást, mely említésre méltó reformnak volna nevezhető. Igen jellemző, hogy midőn a kpb. kisebb­sége nevében az országgyűlésen a dohány-mono­­pólium megszüntetését indítványoztam, épen azon miniszter szenvedélyes megtámadásának voltam leginkább kitéve, ki ezelőtt két három évvel ezen monopólium megszüntetése tárgyában fényesebb beszédet tartott, mint a minőre az én igénytelen személyem képes lehetett. A közoktatás terén ez országgyűlés nem szerzett magának érdemeket. A közgazdászat érdekében pedig az ipartör­vény az, melyet fáradsága legfontosabb eredménye gyanánt felmutat. A kormány már az országgy első ülésszakában előterjesztette erre vonatkozó javaslatát, mely az iparszak­ elyeire volt fektetve. És helyesen, mert ha az erkölcsi lehetőség megengedte volna is azon visszalépést, hogy újra felállítsuk az évekkel ezelőtt megszűnt ezédrendszert, az idő nem leen­­dett többé visszahozható, melyben ennek élni le­hetett. S ha kedvünk lenne is hazánkban újra életbe léptetni a középkornak más országokból majdnem mindenünnen kiküszöbölt intézményeit, nem építhetünk határainkra falakat, melyek el­zárják előlünk a külföld versenyét, azon iparét, mely okszerűen felhasználva a gőz, a tőke és a szabad egyesülés előnyeit, természetszerűleg hódít mindenütt, a­hol vele szembeszálni kész erőt és életrevalóságot nem talál. A visszalépés midőn az egész világ halad, az iparra nézve csak hátra­maradást okozott volna. Ezen elvek uraim, oly átalános igazságon alapszanak, hogy ezek ural­kodtak pártkülönbség nélkül a képviselőház min­den tagjának lelkismeretén, és egyetlen ,elv ,am

Next