Ellenőr, 1872. augusztus (4. évfolyam, 177-201. szám)

1872-08-02 / 178. szám

Előfizetési árak IMb­irre . 2© frt. — kr. I Évnegyedre . . 6 firt. — k*. Féléne . . 10 „ — „­­ Egy hónapra . 1 „­80 . Egyes szám­ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-utcza 6. szám. génmút­or- közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 178. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. Péntek, augustus 2. 1872. A lapot illető reclamátiók Légridy testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utcza 6. szám. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két­ sas utcza 14. sz.­ála intézendők. IV. évfolyam. Pest, augusztus 1. ** Az európai béke barátainak rég nem volt annyi okuk megnyugvásra és megelé­gedésre, mint jelenleg a fejedelmi találko­zások idejében, mikor a hírlapok morte saisonjának teljességét egyedül az látszik csorbítani, hogy ezúttal nem a hallgatag­­ság tesz tanúságot békés állapotainkról, ha­nem elég alkalom kínálkozik azok hivatalos megpecsétlésére obligát békehymnusok és ün­nepi zsolosmák által. Azon rég emlegetett látogatás, melyet uralkodónk szeptember elején Berlinben a német császárnál fog tenni, tüntetései jelentő­ségében nevezetes kibővítést nyert a Péter­­várról érkezett hit által, mely szerint ugyanazon időre a minden oroszok czárja is a porosz főváros vendégének ígérkezett. Első pillanatra a múst idők emléke nem a leg­jobb mellékízzel ruházza fel az ily hármas találkozást, és akadhatnak buzgó astrono­­mok, kik megtalálják a diplomatia „fekete pontjait“, ha a nap vakító sugárözönének közepében kellene is azokat keresniök. Mi sem tartjuk a tényt olyannak, mely túlzott várakozásokra jogosítana. Közvetle­nül nem várjuk attól sem érdekeink mesz­­szeható biztosítását, sem valami egyéb po­zitív megközelítését azon külpolitikai czél­­jainknak, melyeket a monarchiának helyzete és fejlődésének logikája elészabott. De ne­künk első rendben tartós békére van szük­ségünk, mely teljes kifejtésre segítse sa­ját szunnyadó erőinket; mért ebben fog ál­lam mindig előfeltétele a velünk rokonuló erők helyes szövetkezésének s az érdekek azon természetes tömörülésének, mely nem hasonló fejedelmi látogatások zajos pompá­ja között szokott kivirágzani. Ezt a békét, mely ideje lehessen a gyűjtésnek, a szer­vezésnek, a nézetek és eszmék szükséges átszűrésének, reméljük mi is a fejedelmek berlini találkozásától és hajlandók vagyunk azt úgy tekinteni, mint külpolitikánk ve­zetésének egyik új diadalát. Bizonyságot látunk benne, hogy a jelenlegi külügymi­niszter Andrásy Gyula gróf meg tudja vá­lasztani a biztos utat, és kellően osztja be a közelebbi és távolabbi czélok­eszélyes egymásutánját, midőn azért változatlanul szem előtt tartja internationalis feladataink azon sarkpontjait, ahová ha számos kité­résekkel is, de okvetlenül el kell jut­nunk . Amaz ismert változás, melyet Franczia­­ország levezetése Európának nemzetközi vi­szonyaiban előidézett, kétségtelenül Oroszor­szágot fenyegeti leginkább egy jövő válság elkerülhetlenségével. Oroszország százados hatalmi tendentiái a legszerencsésebb egyen­súlyt Németország egységében nyerték és az európai egyensúly érdekeinek ezután nagyobb közvetlenséggel kell összeütközést avagy megoldást érniök. úgy látszott, hogy azon természetes érdekellentét, mely a kelet barbarismusát a nyugat műveltségével szembeállítja, s melyet bárgyú miniszterek és népgyű­lölő államférfiak a reájuk bízott orszá­gok valódi szükségleteinek ellenére tartósan félreismertek vagy lábbal tapadtak: ez érdek­­ellentét most oly világos öntudattal fog nyi­latkozni a népek és fejedelmek politikájá­ban, mint ezt I. Napóleon egy közszájon forgó mondatában már félszázaddal ezelőtt megjósolta. Bár Poroszországot hagyomá­nyos barátság köti orosz szomszédjához s e hatalmak tényleges viszonya egymáshoz eddigelé észrevehetlenül kevés változást szenvedett, mégis a közvélemény ösztönsze­­rüleg mindenütt ekkér fogta fel az uj ál­lapotok horderejét. S mig egyfelől Ausz­­tria-Magyarország külpolitikáját utóbbi idő­ben e vezérgondolat irányozza, úgy hogy feladva hagyományos tendentiáját Német­országban, gondját most inkább keleti ál­lásainak biztosítására fordítja, másrészt a legyőzött boszut lihegő Francziaország is Oroszország e kényszerű antagonismusában keresi revanchetörekvéseinek kedvező esé­lyeit. Hanem azért nem állhat meg Euró­pa érdekében, hogy a készülő kérdésre ko­rai megoldás erőszakoltassék és hamarosan új háborút érjen a világ. Németországnak is szüksége van még a békére, a franczia háború fáradalmai után s nekünk főleg sok okunk van a nyugalmas idők fentartá­­sát óhajtani. Azonkívül érdekeink azonos­ságának kölcsönös tudata sem jegy­zedett meg még annyira, hogy egy válság esetén azok találkozása már­is biztosítva volna. Külpolitikánk intézőjének tehát oda kell törekednie, hogy ne ébreszsze fel korábban természetes ellenségeinket, mint felismerte volna természetes barátainkat. A válság fel­függesztése jelenleg egyformán közös érdek s csak örömmel lehet fogadnunk, ha azt a berlini találkozások által elérni sikerül. Hosszabb vagy rövidebb ideig tartó diploma­tiai fegyverszünetnél egyebet is vár­ni nem engedi a helyzet természete. Mi na­gyon tévesztettnek tartjuk azon felfogást, mely teljesen eltekintve a belpolitikai irá­nyok különbségétől, akár csak a diplomá­sai jellegben talál hasonlatosságot a haj­dani szent szövetség és a jelenlegi berlini találkozások közt. Igaz, hogy ugyanazon hatalmak biz­tosították s tartották fen akkor is a békét, de a szövetség csak az államok valódi ér­dekeinek megtagadásával jött létre azon czélból, hogy a konzervatív eszmék uralmát a népies elvek ellenében földrészünk minden zugában együtt megvédhessé. Ma azonban a békét nem úgy terem­tik, hogy egymás között szövetkeznének más féle tényezők ellen, hanem teremtik azáltal, hogy saját ellentétes czélzataik el­döntését közös egyetértéssel későbbi időre halasztják. Szövetségről egyáltalában csak két fél: Németország és Ausztria-Magyar­­ország között lehetne szó, mert a szövetség által érdekeinket nem megsemmisíteni, de biztosítani akarnók, s ha az ily szövetség létesül, ése kiválólag a harmadik fél Orosz­ország ellen fogna irányulni. A berlini ta­lálkozás még csak néhány nappal ezelőtt egyedül fejedelmünk személyét illette; egész váratlanul módosította azután annak jelen­tőségét a fehér czár hasonló szándékának nyilvánítása. De azért viszonyunkat Német­országhoz és Oroszországhoz nem lehet egy mérték alá vonni. Németország érdekei se­hol sem jönnek összeütközésbe saját érde­keinkkel, s a jövő több oly találkozási pon­tot nyújt, melyeket előidézni s fölhasználni legyen külpolitikánk feladata. Oroszország ellenben bennünket veszélyeztet első­sorban s vele szemben csak az összeütközés lehető halasztásán kell lennünk. Szövetséget Ber­linben csak akkor képzelhetnénk, ha An­­drássy gróf valóban az Internationale bor­­zasztóságai miatt akarna egy uj szent szö­vetséggel mindnyájunknak nyugodt álmo­kat szerezni. Elővigyázat. A bécsi orvosi hetilap egy czikket közöl, melynek alábbi sorait mi is különös figyelmébe ajánljuk a hatóságoknak: Minden oldalról érkeznek hozzánk hírek, miszerint a kholera által veszélyeztetve vagyunk. Sz. Pétervárott e járvány nagy mérvben uralko­dik ; déli Oroszországban szintén jelentékeny lehet, minthogy a dunafejedelemségek kormánya vesz­tegzár intézkedéseket tett az orosz határon a kholera ellen. Külföldi lapok szintén arról érte­­sítenek, hogy a legutóbbi napokban négy gali­cziai faluban ijesztő mérvben mutatkozott a jár­vány. Hivatalosan nincs erről tudomásunk, habár a lakosság megnyugtatására inkább szolgálhatna az, ha a tényekről hivatalosan bír tudomással, mint ha a legelferdítettebb adatokat hí­vja elbe­szélni. De egyébként sem veszszük észre, hogy ha­tóságunk bármely előkészítő intézkedéseket tenne. Ne álljunk elő a „közönség megfélemlítése"­- féle phrasissal, midőn a legnagyobb veszély el­lenében tétlenségre kárhoztatjuk magunkat. In­kább gondoskodjunk előre, mintsem, hogy ké­sőbb megbánjuk. Újból utána kell látni, hogy a megelőző évben javasolt s elrendelt prophylaktikus rendsza­bályok szigorúan megtartassanak, s különösen fel­hívjuk a hatóságokat, hogy a vendéglők és indó­­házak árnyékszékeinek fertőzetlenítésére szorosan ügyeljenek. Gondoskodjanak felőle már most, hol helyeztessenek el azon betegek, kiket övéik nem ápolhatnak, és gondoskodjanak főleg a majdan, a veszély idejében rendelkezésükre álló orvosi karról. A csapat-öszpontosításoknál és hadgyakor­latoknál a nép érdekében az elkerülhetően szüksé­ges elővigyázati szabályok követendők. Míg hivatalosan meg nem c­áfoltatik azon hírünk, hogy a kholera a szomszéd országban nem uralkodik oly ijesztő mérvben, s pedig oly he­lyeken, melyekről forgalmi és közlekedési viszo­nyainknál fogva könnyen be is hozathatik, mind­addig fogjuk követelni a nép érdekeinek ez irány­ban leendő megóvását, a­helyett, hogy gondtala­­lanul nézzünk a vészes jövő elé. És ez irányban mindenekelőtt a kormány kötelessége felvilágosítani bennünket a kholera­járvány tényleges állapotáról. Fölkérjük őt tehát, hogy a közegésségügy érdekében nyíltan mondja ki, mily hivatalos tudomása van a kholerajárvány­­nak Oroszországban és állítólag Galicziában való uralkodásáról, ha mindeddig arról biztos tudomása nem lenne, szíveskedjék azt minél előbb és minél biztosabb forrásból megszerezni. Egyéni nézetek az adóreform eszközlése körül. I. Azon kérdések közt, melyek megoldá­sukat a jövőtől várják, s melyeket sürgő­seknek és nagyfontosságuaknak tart mindenki, kétségkívül az egyik első helyet foglalja el az adóreformé. Az adó lévén azon alap, melyen az ál­lam épülete nyugszik, s a mely nélkül ez feladatát physice meg nem oldhatja, az ál­lamhatalom intézőinek természetes köteles­ségük, mert hiszen önfentartásuk igényli, módokról gondoskodni, melyek segélyével a szükséges kiadások fedezete előteremthető legyen. E szükséglet folytonossága hozza magával egy bizonyos adórendszer megálla­pítását. Adórendszer tehát mindenütt van, van nálunk is, csakhogy az a kérdés, váj­jon a gyakorlatban levő rendszer olyan-e, a­mely megfelel egyfelől azon igényeknek, a­melyeket az állam köt polgárainak hozzájá­rulási készségéhez és képességéhez, másfe­lől nem ró-e súlyosabb terheket vagy az egészre, vagy egy részre, mint a minő az állam által nyújtott viszonszolgálmányok értéke. Hogy e kérdésnek első része minél rit­kábban és minél rendkívülibb esetekben for­dulhasson csupán elő, erről gondoskodtak a kormányok s utalán az államhatalom inté­zői. Normális körülmények közt még nem volt eset rá, hogy pl. valamely uralkodó hiány nélkül meg ne kapta volna a maga czivillistáját. Valamint áll az is, hogy so­ha nem létezett még alkotmányosan meg­állapított budget, melynek kiadási tételein az államérdek legkisebb veszélyeztetése nél­kül törlést eszközölni ne lehetett volna. Ellenben a mindennapi dolgok közé tarto­zik, hogy a költségvetés bevételi rovatai megállapittatnak s az adóbehajtási szigorú rendszabályok kibocsáttatnak anélkül, hogy kellő figyelemre méltattak volna a helyes megadóztatási rendszernek legelső igényei is. Ezeket az igényeket megóvni, gondos­kodni arról, hogy jövedelmeinek arányához képest mindenki osztozzék az állam terhei­nek viselésében, hogy az egész adórendszer nemzetgazdászati alapra fektettessék, hogy egy osztály, iparág avagy jövedelmi forrás ne súttassék terhesebb adókkal a többiek rovására, hogy az adórendszerből minden­nemű kiváltság kiküszöböltessék — ez a túlkapásokra és könnyelmű eljárásra ter­mészetszerűleg hajló kormányokat ellen­őrizni hivatott népképviseletek feladata. Egy pillantás a mi adórendszerünkre, a mi budgetünkre kelletén túl elengedő, hogy fölismerjük, mily roppant feladat vá­rakozik e tekintetben a magyar ország­gyűlésre. Mert nálunk csakugyan ázsiai állapot­ban van az adórendszer, amely mellett anya­gilag okvetlenül tönkre kell menni az or­szágnak. Kiáltó igazságtalanság, és mond­­hatlan könnyelműség egyesítve vannak ab­ban. Valódi gyarapodásról az anyagi téren, az ipar és kereskedelem felvirágzásáról, a gazdászat emeléséről országunkban szó sem lehet, míg e rendszer, vagyis inkább rend­szertelenség fönáll. És hogy ez adórendszer ilyen, e fölött nem csodálkozhatunk, ha tud­juk, hogy az az 1849 után következett kor­szak eredménye, azon korszaké, melynek be­vallott tendentiája volt: Magyarországot anyagilag tönkre tenni, s ezáltal is megbé­nítani a szabadság utáni törekvés erejét. Ha a „birodalomnak“ szüksége volt pénzre, — és Ausztriának mikor nem volt? — ke­restek valamely uj adónemet. Kerestek és találtak, mert hiszen hatalmukban állott. Igazságtalan volt, gyűlöletes volt ez uj meg új adónem, nem bánta senki. Ha nem fizet­tük önkényt, elvették erővel. Kímélet, avagy Magyarország érdekeire való tekintet isme­retlen fogalmak voltak az osztrák állam­férfiak előtt. Hogy aztán ily körülmények közt az adórendszer olyanná nőtte ki magát, amilyen, ezen nem lehet csodálkozni. Hanem, hogy ugyanezt a nemzetnyúzó, kereskedelmet és ipart lenyűgöző, a szabad birtok fogalmát merő nevetséggé lealjasító, a gazdálkodást megbénító, az életet mes­terségesen megdrágító adórendszert, mely­nek tarthatlanságát és kárhozatos voltát maga Lónyay Menyhért egy tudományos munkában kíméletlenül bebizonyította, hogy mondjuk ezt a rendszert cum omnibus ap­­pertinentiis a „magyar felelős kormány“ nemcsak egészen átvette, azt nem csak öt hosszú éven keresztül változatlanul föntar­­totta, hanem azt még egy újabbal, a ké­sedelmi kamatokkal is megtoldotta, ezen már aztán teljes okkal és joggal csodál­kozhatni. Ha én magam érzem, sőt magam bizonyí­tom be az orvosnak, hogy olynemű kóranyag van physikai szervezetemben, mely tönkre­­jutásom, megromlásom nélkül egy óráig sem hagyható gyógyítás nélkül — és ha én ezt a kóranyagot mégis öt hosszú esztendeig nem csak orvosolatlanul hagyom, de magam elősegítem további terjedését, akkor nem érdemlek meg más nevet, mint az öngyil­kosét. Ha pedig én mint orvos látva, tudva másban a fokozatos romlást, akár gyáva­ságból, akár tudatlanságból — mert a rész­­akaratot föltételezni nem szabad — össze­dugom kezemet, akkor olyan valamit tet­tem, amit a szántszándékos gyilkosságtól alig megkülönböztethető határvonal vá­laszt el. A közmondás szerint minden hasonlat többé kevésbé sántít ugyan, de tessék ezt Lónyaynak é­s az öt éven át uralkodott or­szággyűlési többségnek eljárására alkal­mazni, és látni való lesz, hogy ez a ha­sonlat meglehetősen találó. Tudjuk mi igen jól, hogy adórendsze­rünk gyökeres­­átidomítása nem tartozik a könnyen végrehajtható feladatok közé. Tud­juk, hogy egy oly országban, a­mely közel 297 milliónyi évi kiadásából 32.728,200 i­tot kénytelen egy őt jogilag meg nem illető idegen államadósság törlesztésére és kamatainak folyóvá tételére fizetni, a­mely azonfelül majdnem ötödfél millió írttal kö­teles az 1867-iki közös ügyes kiegyezkedés értelmében a közös hadsereg Molochjának áldozni, s amely ország „szövetséges fél“ neve alatt ismeretes ellenségétől évszáza­dokon keresztül szegényíttetett, amely ország­ban a hasznos investitiókat csak három négy év óta kezdik ismerni, ezeket is csak a kölcsönpénz iszonyatos kamataival, s tudjuk mondjuk, hogy ily országban nehéz az adóreformot megkezdeni. Ez ugyanis múlhatlanul maga után vonand oly kivéte­les állapotot, midőn bizonyos adónemeknek megszünniök, másoknak meg életbelépniök kell, midőn a czélszerűbb beosztás fogana­tosítása a bevételek rovatában pillanatnyi apadást eredményez. Igaz ugyan, hogy ez állapot csak ideiglenes, de kérdés, képes-e a kormány ez ideiglenesség kényszerét is elviselni? Nem fog-e megakadni kellő jöve­delmek hiányában a kormányzat gépezete? Nem idéznek-e elő a foganatosított változ­tatások olynemű visszahatást, a­mely a kormányt kitűzött politikai czéljaitól elüt­hetné? stb. stb. Mindezek, megengedjük, megfontolást igénylő kérdések. De hát nem is kívánta és nem is kívánja a kormánytól senki, hogy oly mélyreható horderejű kérdést, mint az adóreform eszközlése rohamosan hónapok alatt eszközöljön. Ha két három országgyűlési sessiót vesz is igénybe e mun­ka nagysága, ám legyen. Csak történjék benne valami, csak legalább eszközöltessenek azon előmunkálatok, melyek nélkül a fel­adat megoldása teljes lehetetlenség. Ámde a jelen kormány és a jelen országgyűlési többség egyik legfőbb bűne épen ott rejlik, hogy még csak hajlandóságot szándékot sem mutatott az adóreform eszközlésére. Egyszerűen átvette és szentesítette a Bach és Schmerling ideje alatt törvénytelenül behozott intézkedéseket és megörökíteni akarni látszik az indirect adónak mindazon gyűlöletes nemeit, melyekre míg az állam kormányának élén nem állott, maga kiál­totta tele torokkal a crucifigét. Összehívott ugyan egyszer egy adóen­­quetet, de munkálatát, mely különben sem volt kimerítő és tökéletes, ismét elvetette. Eleintén legalább jelét adta e téren a jó szándéknak, később azonban megbánta még ezt is és így történt, hogy az a kormány, a­mely pl. működésének mézes heteiben a dohánymonopólium fönhagyását egy évi ha­táridőhöz kötötte, az országgyűlés világos határozata ellenére ott végezte, hogy a do­­hánymonopóliumot, mint szerinte mai pénz­ügyi körülményeink között elkerülhetlenül szükségeset, érvényesítette és megörökítette. Belevágta fejszéjét nagy vállalatokba, és a geschüftelés süppedékes ingoványában ker­gette a lidérctet, melynek feladata leendett a helyzet veszélyességét fölismerni kezdő közvéleményt elkápráztatni s vele elhitetni, hogy ime Magyarország gyalázatos adórend­szere megingatott nemzetgazdasági alapja daczára is mennyire életképes és mekkora eredményt tud fölmutatni. De arra, hogy a kezénél levő adatokból, s ha tán nem let­tek volna, ilyenek gondos beszerzésével meg­állapította volna, mennyire vág be ez adó­zás az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és forgalom ágaiba, mi benne a jó és a mai viszonyoknak megfelelő, mi ismét az, mely változtatást igényel, hol kell az adósúlyon könnyíteni, hol ismét az adóztatást nemzet­­gazdasági tényező gyanánt szerepeltetni, hogy a kellő aequilibrium helyreálljon, hogy a jövő fejlődés talaja megmunkálható le­gyen, erre soknemű elfoglaltsága, geschäf­­telése és korteskedése mellett nem is gondolt. De ez utóvégre sem maradhat ennyi­ben. Most már önmaga kezdi látni, hogy az adóreform eszközlésének munkája elől ki nem térhet. Nem volt talán képviselőjelölt a leg­utóbbi választásoknál, ki pártszínezetre való tekintet nélkül programmjába föl ne vette volna az adók czélszerű reformját. Ez ma már tehát korkövetelménynyé vált. Majd meglátjuk a közel­jövőben, mi lesz vele szemben a kormány felelete. — A magyarországi adóhivata­lok ügyében a következőket írja a „N. Fr. Pr.“ Egy éve már, hogy a magyar pénzügyminiszter bécsi és pesti pénzintézetekkel a mintegy 50 mil­liónyi adóhátralékok átvétele végett alkudó­zik. Ismételve szóltunk már e tárgyról s még csak nemrég is közöltük azon hírt, hogy a magyar földhitelintézet, — mely intézettel legutoljára folyt az alku — kinyilatkoztatta, hogy az annyi­ra dicsért üzletet nem vállalja el. De úgy látszik Kerkápoly mégis akadt oly intézetre, mely az ál­tal, hogy a solid bankok által el nem vállalt üzle­tet neki is fölajánlották, igen megtisztelve érezi magát, s azt el is vállalta, mert a­mint pesti el­lenzéki lapok írják, a pénzügyminiszter fölszólí­totta mindazon nagyobb községeket és földbirto­kosokat, kik adójukkal hátralékban vannak, hogy kötelezettségeiknek annál is inkább tegyenek eleget mert ellenkező esetben vagy végrehajtás követke­zik vagy pedig az illetők ama bankintézettel egyességre lépnek, mely bank magára vállalja a felelősséget, de magát betáblázás által biztosítja is és emellett provisióját is fölszámítja. — Nehány hónappal ezelőtt tettünk már megjegyzéseket ezen adóhátra és természete’iránt; van köztök 1—2 milliónyi követelés is, melyekkel nagyobbára köz­ségek vagy városok tartoznak a forradalom idejé­ből; továbbá kölcsönök, de legnagyobb részben örökségi illetékek, amelyeket ama fekvőség tu­lajdonosai s illetőleg örökösei meg nem fi­zettek. A minisztérium terve az volt, hogy az adósoknak az évenkénti törlesztést tegye lehe­tővé, de azért az illető földhitelintézet neki tet­szése szerinti használata zálogleveleket szolgáltat, a talán­.LeUüUZüUjü­k a betáblázás is megengedte­tett volna. A nehézség csak abban állott, hogy Magyarországban a telekkönyvek rendezve nin­csenek, s az egyes tételeknek minden ingatlanra való betáblázása éveket vett volna igénybe. A bankok tehát a pénzügyminisztertől kértek bizto­sítást az évi törlesztési összegek pontos lefizetése iránt, kérték továbbá, hogy a zálogleveleket elő­legként tekintse, s hogy a betáblázás az állam rovására történjék. Ezen feltételt egyedül a muni­­cipális bank ejtette el a pénzügyminiszter azon ígérete következtében, hogy a törlesztési összege­ket az adóval együtt fogja behajtatni, így tehát valószínűleg a municipális bankot fogja Kerkápoly adósai kegyelmébe ajánlani. De hogy váljon a municipális — vagy akármilyen más — bank a pénzügyminiszter azon ígéretébe , hogy a törlesz­tési összegeket nem is az adó előtt, hanem csak azzal együtt fogja beszedetni, elég biztosíté­kot fog-e látni, azt a „N. Fr. Pr.“ kétségbe vonja. — A fiumei kikötő építését illető­leg a következőket írja a „N. Fr. Presse Azon feltételek, a­melyeket a magyar közi. miniszteriura Ix­o crúcu in­un­kálatukitis hib­domu xuel­­ lékelt, nem igen tűnnek ki sem teljességük, sem érthetőségük által, mit különben onnan már meg­szoktak. Ez egyszer az illető urak csak két csekélységet hagytak ki; először ugyan­is a ke­zességet, melyre minden külföldi pályázónak szük­sége van (egy bécsi vagy pesti kereskedőc­ég) és másodszor, a tonnailletékeket, melyet minden Fiu­méba jövő vagy onnét távozó hajónak fizetnie kell. A feltételek ugyanis csak vám- és egyéb illetékekről szóltak, a­nélkül, hogy a kikötő ille­tékről (tonnánként 13% kr, vagyis összesen kö­­rülbelől 850,0000 frt) csak egy szóval is megem­lékeznének. Így történt, hogy két pályázó, Du­­seaut testvérek és a triesti építőbank, a kormánynál jobban lévén informálva, úgy a kikötőilletékek, mint az azok beszedésénél szokásos, de időt rab­ló ellenőrzés ellen óvást emeltek; a másik két pályázó, az egyesült páris-fiumei consortium, s a milánói építőbank később értesülvén ezen illetékek lételéről, nem mulasztották el azok ellen utólago­san protestálni. A magyar kormány nem kis szo­rultságban volt tehát. Nem maradt egyéb hátra mint vagy a két utóbb nevezett pályázót 140,000 frtnyi óvadék lefoglalása által ajánlatuk föntartá­­sára kényszeríteni, — a­mi valószínűleg időt­­rabló s botrányos perrel végződött volna, —vagy új pályázatot hirdetni, mi az építés foganatosítá­sát ismét egy évvel elhalasztotta volna. A harma­dik lehetséges út az lett volna, hogy a kormány amaz illetékeket administrationális uton elengedi, mit természetesen csak a törvényhozás­­ utólagos jóváhagyása reményében tehetett volna. És ezt az utolsó utat követi is a kormány. A fiumei tengeri hatóság, és Zichy gr. a kormányzó azon kérelem­mel álltak elő, miszerint a kikötőépítés gyors be­végzése érdekében kivételképen tekintessék el a különböző kikötő illetékekről létező pontoktól. A keresk.­minisztériumtól, a­hol az ügy jelenleg van, a felelet két nap múlva várható. Az valószínűleg a fiumei tengeri hatóság kivonatához csatlakozand a­mikor azután az ügy a közi­­minisztériumhoz tétetik át, a­melynek vezetőjének szabadság ide­je élvezhetése miatt szintén érdekében áll a gyors elintézés. Végre a pénzügyminisztérium elé kerül, már pedig Kerkápoly rég megígérte, hogy ez ügyben aug. hó első felében Fiuméba megy, hogy az ottani viszonyokat tanulmányozza, minek utána elhatározását tudtokra fogja adni.) A Bécsi lapok szerint a közös külügy­­misztérium budgete az idén a taval­hoz képest másfélmilliónyi emelkedést mutat. A szük­séglet, mely összesen 4 340,753 frtra rúg, a követ­kezőleg oszlik fel: Központi vezetés: 402,820 írt; tartalékalap 440,000; diplomatiai kiadások 1,070,660 írt; consuli költségek és segélyezés montenegrói menekültek részére 11,400 frt, a Lloyd subven­­tiója 1,700,000 frt. Fedezet: a diplomatiai testület jövedelmi adója 14,000, consulatusok 119,000 frt; a Lloyd által 1873. deczemben 31-én fizetendő törjesztési részlet 200,000; a prioritási kölcsön 4 százalékra 112.000 postabevételek 85,000, jövedelmi adó 167,000 frt. Összesen 697,500 frt. A fedezetlen szükséglet ennélfogva 3.643,275 frt , vagyis 1,453,175 frttal több, mint volt Beust alatt. Ázsiai viszonyok a közös ügyes Magyar­­országon. ii. Udvarhelyszék mint a Székelyföld központi anyaszéke minden időben irányadó tisztsége min­taszerű volt, mert régi időben a midőn egy hul­­lának 25 váltóforint volt évi fizetése, a hivatalt nem

Next