Ellenőr, 1872. augusztus (4. évfolyam, 177-201. szám)
1872-08-02 / 178. szám
Előfizetési árak IMbirre . 2© frt. — kr. I Évnegyedre . . 6 firt. — k*. Féléne . . 10 „ — „ Egy hónapra . 1 „80 . Egyes számára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-utcza 6. szám. génmútor- közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 178. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. Péntek, augustus 2. 1872. A lapot illető reclamátiók Légridy testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utcza 6. szám. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két sas utcza 14. sz.ála intézendők. IV. évfolyam. Pest, augusztus 1. ** Az európai béke barátainak rég nem volt annyi okuk megnyugvásra és megelégedésre, mint jelenleg a fejedelmi találkozások idejében, mikor a hírlapok morte saisonjának teljességét egyedül az látszik csorbítani, hogy ezúttal nem a hallgatagság tesz tanúságot békés állapotainkról, hanem elég alkalom kínálkozik azok hivatalos megpecsétlésére obligát békehymnusok és ünnepi zsolosmák által. Azon rég emlegetett látogatás, melyet uralkodónk szeptember elején Berlinben a német császárnál fog tenni, tüntetései jelentőségében nevezetes kibővítést nyert a Pétervárról érkezett hit által, mely szerint ugyanazon időre a minden oroszok czárja is a porosz főváros vendégének ígérkezett. Első pillanatra a múst idők emléke nem a legjobb mellékízzel ruházza fel az ily hármas találkozást, és akadhatnak buzgó astronomok, kik megtalálják a diplomatia „fekete pontjait“, ha a nap vakító sugárözönének közepében kellene is azokat keresniök. Mi sem tartjuk a tényt olyannak, mely túlzott várakozásokra jogosítana. Közvetlenül nem várjuk attól sem érdekeink meszszeható biztosítását, sem valami egyéb pozitív megközelítését azon külpolitikai czéljainknak, melyeket a monarchiának helyzete és fejlődésének logikája elészabott. De nekünk első rendben tartós békére van szükségünk, mely teljes kifejtésre segítse saját szunnyadó erőinket; mért ebben fog állam mindig előfeltétele a velünk rokonuló erők helyes szövetkezésének s az érdekek azon természetes tömörülésének, mely nem hasonló fejedelmi látogatások zajos pompája között szokott kivirágzani. Ezt a békét, mely ideje lehessen a gyűjtésnek, a szervezésnek, a nézetek és eszmék szükséges átszűrésének, reméljük mi is a fejedelmek berlini találkozásától és hajlandók vagyunk azt úgy tekinteni, mint külpolitikánk vezetésének egyik új diadalát. Bizonyságot látunk benne, hogy a jelenlegi külügyminiszter Andrásy Gyula gróf meg tudja választani a biztos utat, és kellően osztja be a közelebbi és távolabbi czélokeszélyes egymásutánját, midőn azért változatlanul szem előtt tartja internationalis feladataink azon sarkpontjait, ahová ha számos kitérésekkel is, de okvetlenül el kell jutnunk . Amaz ismert változás, melyet Francziaország levezetése Európának nemzetközi viszonyaiban előidézett, kétségtelenül Oroszországot fenyegeti leginkább egy jövő válság elkerülhetlenségével. Oroszország százados hatalmi tendentiái a legszerencsésebb egyensúlyt Németország egységében nyerték és az európai egyensúly érdekeinek ezután nagyobb közvetlenséggel kell összeütközést avagy megoldást érniök. úgy látszott, hogy azon természetes érdekellentét, mely a kelet barbarismusát a nyugat műveltségével szembeállítja, s melyet bárgyú miniszterek és népgyűlölő államférfiak a reájuk bízott országok valódi szükségleteinek ellenére tartósan félreismertek vagy lábbal tapadtak: ez érdekellentét most oly világos öntudattal fog nyilatkozni a népek és fejedelmek politikájában, mint ezt I. Napóleon egy közszájon forgó mondatában már félszázaddal ezelőtt megjósolta. Bár Poroszországot hagyományos barátság köti orosz szomszédjához s e hatalmak tényleges viszonya egymáshoz eddigelé észrevehetlenül kevés változást szenvedett, mégis a közvélemény ösztönszerüleg mindenütt ekkér fogta fel az uj állapotok horderejét. S mig egyfelől Ausztria-Magyarország külpolitikáját utóbbi időben e vezérgondolat irányozza, úgy hogy feladva hagyományos tendentiáját Németországban, gondját most inkább keleti állásainak biztosítására fordítja, másrészt a legyőzött boszut lihegő Francziaország is Oroszország e kényszerű antagonismusában keresi revanchetörekvéseinek kedvező esélyeit. Hanem azért nem állhat meg Európa érdekében, hogy a készülő kérdésre korai megoldás erőszakoltassék és hamarosan új háborút érjen a világ. Németországnak is szüksége van még a békére, a franczia háború fáradalmai után s nekünk főleg sok okunk van a nyugalmas idők fentartását óhajtani. Azonkívül érdekeink azonosságának kölcsönös tudata sem jegyzedett meg még annyira, hogy egy válság esetén azok találkozása máris biztosítva volna. Külpolitikánk intézőjének tehát oda kell törekednie, hogy ne ébreszsze fel korábban természetes ellenségeinket, mint felismerte volna természetes barátainkat. A válság felfüggesztése jelenleg egyformán közös érdek s csak örömmel lehet fogadnunk, ha azt a berlini találkozások által elérni sikerül. Hosszabb vagy rövidebb ideig tartó diplomatiai fegyverszünetnél egyebet is várni nem engedi a helyzet természete. Mi nagyon tévesztettnek tartjuk azon felfogást, mely teljesen eltekintve a belpolitikai irányok különbségétől, akár csak a diplomásai jellegben talál hasonlatosságot a hajdani szent szövetség és a jelenlegi berlini találkozások közt. Igaz, hogy ugyanazon hatalmak biztosították s tartották fen akkor is a békét, de a szövetség csak az államok valódi érdekeinek megtagadásával jött létre azon czélból, hogy a konzervatív eszmék uralmát a népies elvek ellenében földrészünk minden zugában együtt megvédhessé. Ma azonban a békét nem úgy teremtik, hogy egymás között szövetkeznének más féle tényezők ellen, hanem teremtik azáltal, hogy saját ellentétes czélzataik eldöntését közös egyetértéssel későbbi időre halasztják. Szövetségről egyáltalában csak két fél: Németország és Ausztria-Magyarország között lehetne szó, mert a szövetség által érdekeinket nem megsemmisíteni, de biztosítani akarnók, s ha az ily szövetség létesül, ése kiválólag a harmadik fél Oroszország ellen fogna irányulni. A berlini találkozás még csak néhány nappal ezelőtt egyedül fejedelmünk személyét illette; egész váratlanul módosította azután annak jelentőségét a fehér czár hasonló szándékának nyilvánítása. De azért viszonyunkat Németországhoz és Oroszországhoz nem lehet egy mérték alá vonni. Németország érdekei sehol sem jönnek összeütközésbe saját érdekeinkkel, s a jövő több oly találkozási pontot nyújt, melyeket előidézni s fölhasználni legyen külpolitikánk feladata. Oroszország ellenben bennünket veszélyeztet elsősorban s vele szemben csak az összeütközés lehető halasztásán kell lennünk. Szövetséget Berlinben csak akkor képzelhetnénk, ha Andrássy gróf valóban az Internationale borzasztóságai miatt akarna egy uj szent szövetséggel mindnyájunknak nyugodt álmokat szerezni. Elővigyázat. A bécsi orvosi hetilap egy czikket közöl, melynek alábbi sorait mi is különös figyelmébe ajánljuk a hatóságoknak: Minden oldalról érkeznek hozzánk hírek, miszerint a kholera által veszélyeztetve vagyunk. Sz. Pétervárott e járvány nagy mérvben uralkodik ; déli Oroszországban szintén jelentékeny lehet, minthogy a dunafejedelemségek kormánya vesztegzár intézkedéseket tett az orosz határon a kholera ellen. Külföldi lapok szintén arról értesítenek, hogy a legutóbbi napokban négy galicziai faluban ijesztő mérvben mutatkozott a járvány. Hivatalosan nincs erről tudomásunk, habár a lakosság megnyugtatására inkább szolgálhatna az, ha a tényekről hivatalosan bír tudomással, mint ha a legelferdítettebb adatokat hívja elbeszélni. De egyébként sem veszszük észre, hogy hatóságunk bármely előkészítő intézkedéseket tenne. Ne álljunk elő a „közönség megfélemlítése"- féle phrasissal, midőn a legnagyobb veszély ellenében tétlenségre kárhoztatjuk magunkat. Inkább gondoskodjunk előre, mintsem, hogy később megbánjuk. Újból utána kell látni, hogy a megelőző évben javasolt s elrendelt prophylaktikus rendszabályok szigorúan megtartassanak, s különösen felhívjuk a hatóságokat, hogy a vendéglők és indóházak árnyékszékeinek fertőzetlenítésére szorosan ügyeljenek. Gondoskodjanak felőle már most, hol helyeztessenek el azon betegek, kiket övéik nem ápolhatnak, és gondoskodjanak főleg a majdan, a veszély idejében rendelkezésükre álló orvosi karról. A csapat-öszpontosításoknál és hadgyakorlatoknál a nép érdekében az elkerülhetően szükséges elővigyázati szabályok követendők. Míg hivatalosan meg nem cáfoltatik azon hírünk, hogy a kholera a szomszéd országban nem uralkodik oly ijesztő mérvben, s pedig oly helyeken, melyekről forgalmi és közlekedési viszonyainknál fogva könnyen be is hozathatik, mindaddig fogjuk követelni a nép érdekeinek ez irányban leendő megóvását, ahelyett, hogy gondtalalanul nézzünk a vészes jövő elé. És ez irányban mindenekelőtt a kormány kötelessége felvilágosítani bennünket a kholerajárvány tényleges állapotáról. Fölkérjük őt tehát, hogy a közegésségügy érdekében nyíltan mondja ki, mily hivatalos tudomása van a kholerajárványnak Oroszországban és állítólag Galicziában való uralkodásáról, ha mindeddig arról biztos tudomása nem lenne, szíveskedjék azt minél előbb és minél biztosabb forrásból megszerezni. Egyéni nézetek az adóreform eszközlése körül. I. Azon kérdések közt, melyek megoldásukat a jövőtől várják, s melyeket sürgőseknek és nagyfontosságuaknak tart mindenki, kétségkívül az egyik első helyet foglalja el az adóreformé. Az adó lévén azon alap, melyen az állam épülete nyugszik, s a mely nélkül ez feladatát physice meg nem oldhatja, az államhatalom intézőinek természetes kötelességük, mert hiszen önfentartásuk igényli, módokról gondoskodni, melyek segélyével a szükséges kiadások fedezete előteremthető legyen. E szükséglet folytonossága hozza magával egy bizonyos adórendszer megállapítását. Adórendszer tehát mindenütt van, van nálunk is, csakhogy az a kérdés, vájjon a gyakorlatban levő rendszer olyan-e, amely megfelel egyfelől azon igényeknek, amelyeket az állam köt polgárainak hozzájárulási készségéhez és képességéhez, másfelől nem ró-e súlyosabb terheket vagy az egészre, vagy egy részre, mint a minő az állam által nyújtott viszonszolgálmányok értéke. Hogy e kérdésnek első része minél ritkábban és minél rendkívülibb esetekben fordulhasson csupán elő, erről gondoskodtak a kormányok s utalán az államhatalom intézői. Normális körülmények közt még nem volt eset rá, hogy pl. valamely uralkodó hiány nélkül meg ne kapta volna a maga czivillistáját. Valamint áll az is, hogy soha nem létezett még alkotmányosan megállapított budget, melynek kiadási tételein az államérdek legkisebb veszélyeztetése nélkül törlést eszközölni ne lehetett volna. Ellenben a mindennapi dolgok közé tartozik, hogy a költségvetés bevételi rovatai megállapittatnak s az adóbehajtási szigorú rendszabályok kibocsáttatnak anélkül, hogy kellő figyelemre méltattak volna a helyes megadóztatási rendszernek legelső igényei is. Ezeket az igényeket megóvni, gondoskodni arról, hogy jövedelmeinek arányához képest mindenki osztozzék az állam terheinek viselésében, hogy az egész adórendszer nemzetgazdászati alapra fektettessék, hogy egy osztály, iparág avagy jövedelmi forrás ne súttassék terhesebb adókkal a többiek rovására, hogy az adórendszerből mindennemű kiváltság kiküszöböltessék — ez a túlkapásokra és könnyelmű eljárásra természetszerűleg hajló kormányokat ellenőrizni hivatott népképviseletek feladata. Egy pillantás a mi adórendszerünkre, a mi budgetünkre kelletén túl elengedő, hogy fölismerjük, mily roppant feladat várakozik e tekintetben a magyar országgyűlésre. Mert nálunk csakugyan ázsiai állapotban van az adórendszer, amely mellett anyagilag okvetlenül tönkre kell menni az országnak. Kiáltó igazságtalanság, és mondhatlan könnyelműség egyesítve vannak abban. Valódi gyarapodásról az anyagi téren, az ipar és kereskedelem felvirágzásáról, a gazdászat emeléséről országunkban szó sem lehet, míg e rendszer, vagyis inkább rendszertelenség fönáll. És hogy ez adórendszer ilyen, e fölött nem csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy az az 1849 után következett korszak eredménye, azon korszaké, melynek bevallott tendentiája volt: Magyarországot anyagilag tönkre tenni, s ezáltal is megbénítani a szabadság utáni törekvés erejét. Ha a „birodalomnak“ szüksége volt pénzre, — és Ausztriának mikor nem volt? — kerestek valamely uj adónemet. Kerestek és találtak, mert hiszen hatalmukban állott. Igazságtalan volt, gyűlöletes volt ez uj meg új adónem, nem bánta senki. Ha nem fizettük önkényt, elvették erővel. Kímélet, avagy Magyarország érdekeire való tekintet ismeretlen fogalmak voltak az osztrák államférfiak előtt. Hogy aztán ily körülmények közt az adórendszer olyanná nőtte ki magát, amilyen, ezen nem lehet csodálkozni. Hanem, hogy ugyanezt a nemzetnyúzó, kereskedelmet és ipart lenyűgöző, a szabad birtok fogalmát merő nevetséggé lealjasító, a gazdálkodást megbénító, az életet mesterségesen megdrágító adórendszert, melynek tarthatlanságát és kárhozatos voltát maga Lónyay Menyhért egy tudományos munkában kíméletlenül bebizonyította, hogy mondjuk ezt a rendszert cum omnibus appertinentiis a „magyar felelős kormány“ nemcsak egészen átvette, azt nem csak öt hosszú éven keresztül változatlanul föntartotta, hanem azt még egy újabbal, a késedelmi kamatokkal is megtoldotta, ezen már aztán teljes okkal és joggal csodálkozhatni. Ha én magam érzem, sőt magam bizonyítom be az orvosnak, hogy olynemű kóranyag van physikai szervezetemben, mely tönkrejutásom, megromlásom nélkül egy óráig sem hagyható gyógyítás nélkül — és ha én ezt a kóranyagot mégis öt hosszú esztendeig nem csak orvosolatlanul hagyom, de magam elősegítem további terjedését, akkor nem érdemlek meg más nevet, mint az öngyilkosét. Ha pedig én mint orvos látva, tudva másban a fokozatos romlást, akár gyávaságból, akár tudatlanságból — mert a részakaratot föltételezni nem szabad — összedugom kezemet, akkor olyan valamit tettem, amit a szántszándékos gyilkosságtól alig megkülönböztethető határvonal választ el. A közmondás szerint minden hasonlat többé kevésbé sántít ugyan, de tessék ezt Lónyaynak és az öt éven át uralkodott országgyűlési többségnek eljárására alkalmazni, és látni való lesz, hogy ez a hasonlat meglehetősen találó. Tudjuk mi igen jól, hogy adórendszerünk gyökeresátidomítása nem tartozik a könnyen végrehajtható feladatok közé. Tudjuk, hogy egy oly országban, amely közel 297 milliónyi évi kiadásából 32.728,200 itot kénytelen egy őt jogilag meg nem illető idegen államadósság törlesztésére és kamatainak folyóvá tételére fizetni, amely azonfelül majdnem ötödfél millió írttal köteles az 1867-iki közös ügyes kiegyezkedés értelmében a közös hadsereg Molochjának áldozni, s amely ország „szövetséges fél“ neve alatt ismeretes ellenségétől évszázadokon keresztül szegényíttetett, amely országban a hasznos investitiókat csak három négy év óta kezdik ismerni, ezeket is csak a kölcsönpénz iszonyatos kamataival, s tudjuk mondjuk, hogy ily országban nehéz az adóreformot megkezdeni. Ez ugyanis múlhatlanul maga után vonand oly kivételes állapotot, midőn bizonyos adónemeknek megszünniök, másoknak meg életbelépniök kell, midőn a czélszerűbb beosztás foganatosítása a bevételek rovatában pillanatnyi apadást eredményez. Igaz ugyan, hogy ez állapot csak ideiglenes, de kérdés, képes-e a kormány ez ideiglenesség kényszerét is elviselni? Nem fog-e megakadni kellő jövedelmek hiányában a kormányzat gépezete? Nem idéznek-e elő a foganatosított változtatások olynemű visszahatást, amely a kormányt kitűzött politikai czéljaitól elüthetné? stb. stb. Mindezek, megengedjük, megfontolást igénylő kérdések. De hát nem is kívánta és nem is kívánja a kormánytól senki, hogy oly mélyreható horderejű kérdést, mint az adóreform eszközlése rohamosan hónapok alatt eszközöljön. Ha két három országgyűlési sessiót vesz is igénybe e munka nagysága, ám legyen. Csak történjék benne valami, csak legalább eszközöltessenek azon előmunkálatok, melyek nélkül a feladat megoldása teljes lehetetlenség. Ámde a jelen kormány és a jelen országgyűlési többség egyik legfőbb bűne épen ott rejlik, hogy még csak hajlandóságot szándékot sem mutatott az adóreform eszközlésére. Egyszerűen átvette és szentesítette a Bach és Schmerling ideje alatt törvénytelenül behozott intézkedéseket és megörökíteni akarni látszik az indirect adónak mindazon gyűlöletes nemeit, melyekre míg az állam kormányának élén nem állott, maga kiáltotta tele torokkal a crucifigét. Összehívott ugyan egyszer egy adóenquetet, de munkálatát, mely különben sem volt kimerítő és tökéletes, ismét elvetette. Eleintén legalább jelét adta e téren a jó szándéknak, később azonban megbánta még ezt is és így történt, hogy az a kormány, amely pl. működésének mézes heteiben a dohánymonopólium fönhagyását egy évi határidőhöz kötötte, az országgyűlés világos határozata ellenére ott végezte, hogy a dohánymonopóliumot, mint szerinte mai pénzügyi körülményeink között elkerülhetlenül szükségeset, érvényesítette és megörökítette. Belevágta fejszéjét nagy vállalatokba, és a geschüftelés süppedékes ingoványában kergette a lidérctet, melynek feladata leendett a helyzet veszélyességét fölismerni kezdő közvéleményt elkápráztatni s vele elhitetni, hogy ime Magyarország gyalázatos adórendszere megingatott nemzetgazdasági alapja daczára is mennyire életképes és mekkora eredményt tud fölmutatni. De arra, hogy a kezénél levő adatokból, s ha tán nem lettek volna, ilyenek gondos beszerzésével megállapította volna, mennyire vág be ez adózás az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és forgalom ágaiba, mi benne a jó és a mai viszonyoknak megfelelő, mi ismét az, mely változtatást igényel, hol kell az adósúlyon könnyíteni, hol ismét az adóztatást nemzetgazdasági tényező gyanánt szerepeltetni, hogy a kellő aequilibrium helyreálljon, hogy a jövő fejlődés talaja megmunkálható legyen, erre soknemű elfoglaltsága, geschäftelése és korteskedése mellett nem is gondolt. De ez utóvégre sem maradhat ennyiben. Most már önmaga kezdi látni, hogy az adóreform eszközlésének munkája elől ki nem térhet. Nem volt talán képviselőjelölt a legutóbbi választásoknál, ki pártszínezetre való tekintet nélkül programmjába föl ne vette volna az adók czélszerű reformját. Ez ma már tehát korkövetelménynyé vált. Majd meglátjuk a közeljövőben, mi lesz vele szemben a kormány felelete. — A magyarországi adóhivatalok ügyében a következőket írja a „N. Fr. Pr.“ Egy éve már, hogy a magyar pénzügyminiszter bécsi és pesti pénzintézetekkel a mintegy 50 milliónyi adóhátralékok átvétele végett alkudózik. Ismételve szóltunk már e tárgyról s még csak nemrég is közöltük azon hírt, hogy a magyar földhitelintézet, — mely intézettel legutoljára folyt az alku — kinyilatkoztatta, hogy az annyira dicsért üzletet nem vállalja el. De úgy látszik Kerkápoly mégis akadt oly intézetre, mely az által, hogy a solid bankok által el nem vállalt üzletet neki is fölajánlották, igen megtisztelve érezi magát, s azt el is vállalta, mert amint pesti ellenzéki lapok írják, a pénzügyminiszter fölszólította mindazon nagyobb községeket és földbirtokosokat, kik adójukkal hátralékban vannak, hogy kötelezettségeiknek annál is inkább tegyenek eleget mert ellenkező esetben vagy végrehajtás következik vagy pedig az illetők ama bankintézettel egyességre lépnek, mely bank magára vállalja a felelősséget, de magát betáblázás által biztosítja is és emellett provisióját is fölszámítja. — Nehány hónappal ezelőtt tettünk már megjegyzéseket ezen adóhátra és természete’iránt; van köztök 1—2 milliónyi követelés is, melyekkel nagyobbára községek vagy városok tartoznak a forradalom idejéből; továbbá kölcsönök, de legnagyobb részben örökségi illetékek, amelyeket ama fekvőség tulajdonosai s illetőleg örökösei meg nem fizettek. A minisztérium terve az volt, hogy az adósoknak az évenkénti törlesztést tegye lehetővé, de azért az illető földhitelintézet neki tetszése szerinti használata zálogleveleket szolgáltat, a talán.LeUüUZüUjük a betáblázás is megengedtetett volna. A nehézség csak abban állott, hogy Magyarországban a telekkönyvek rendezve nincsenek, s az egyes tételeknek minden ingatlanra való betáblázása éveket vett volna igénybe. A bankok tehát a pénzügyminisztertől kértek biztosítást az évi törlesztési összegek pontos lefizetése iránt, kérték továbbá, hogy a zálogleveleket előlegként tekintse, s hogy a betáblázás az állam rovására történjék. Ezen feltételt egyedül a municipális bank ejtette el a pénzügyminiszter azon ígérete következtében, hogy a törlesztési összegeket az adóval együtt fogja behajtatni, így tehát valószínűleg a municipális bankot fogja Kerkápoly adósai kegyelmébe ajánlani. De hogy váljon a municipális — vagy akármilyen más — bank a pénzügyminiszter azon ígéretébe , hogy a törlesztési összegeket nem is az adó előtt, hanem csak azzal együtt fogja beszedetni, elég biztosítékot fog-e látni, azt a „N. Fr. Pr.“ kétségbe vonja. — A fiumei kikötő építését illetőleg a következőket írja a „N. Fr. Presse Azon feltételek, amelyeket a magyar közi. miniszteriura Ixo crúcu inunkálatukitis hibdomu xuel lékelt, nem igen tűnnek ki sem teljességük, sem érthetőségük által, mit különben onnan már megszoktak. Ez egyszer az illető urak csak két csekélységet hagytak ki; először ugyanis a kezességet, melyre minden külföldi pályázónak szüksége van (egy bécsi vagy pesti kereskedőcég) és másodszor, a tonnailletékeket, melyet minden Fiuméba jövő vagy onnét távozó hajónak fizetnie kell. A feltételek ugyanis csak vám- és egyéb illetékekről szóltak, anélkül, hogy a kikötő illetékről (tonnánként 13% kr, vagyis összesen körülbelől 850,0000 frt) csak egy szóval is megemlékeznének. Így történt, hogy két pályázó, Duseaut testvérek és a triesti építőbank, a kormánynál jobban lévén informálva, úgy a kikötőilletékek, mint az azok beszedésénél szokásos, de időt rabló ellenőrzés ellen óvást emeltek; a másik két pályázó, az egyesült páris-fiumei consortium, s a milánói építőbank később értesülvén ezen illetékek lételéről, nem mulasztották el azok ellen utólagosan protestálni. A magyar kormány nem kis szorultságban volt tehát. Nem maradt egyéb hátra mint vagy a két utóbb nevezett pályázót 140,000 frtnyi óvadék lefoglalása által ajánlatuk föntartására kényszeríteni, — ami valószínűleg időtrabló s botrányos perrel végződött volna, —vagy új pályázatot hirdetni, mi az építés foganatosítását ismét egy évvel elhalasztotta volna. A harmadik lehetséges út az lett volna, hogy a kormány amaz illetékeket administrationális uton elengedi, mit természetesen csak a törvényhozás utólagos jóváhagyása reményében tehetett volna. És ezt az utolsó utat követi is a kormány. A fiumei tengeri hatóság, és Zichy gr. a kormányzó azon kérelemmel álltak elő, miszerint a kikötőépítés gyors bevégzése érdekében kivételképen tekintessék el a különböző kikötő illetékekről létező pontoktól. A keresk.minisztériumtól, ahol az ügy jelenleg van, a felelet két nap múlva várható. Az valószínűleg a fiumei tengeri hatóság kivonatához csatlakozand amikor azután az ügy a köziminisztériumhoz tétetik át, amelynek vezetőjének szabadság ideje élvezhetése miatt szintén érdekében áll a gyors elintézés. Végre a pénzügyminisztérium elé kerül, már pedig Kerkápoly rég megígérte, hogy ez ügyben aug. hó első felében Fiuméba megy, hogy az ottani viszonyokat tanulmányozza, minek utána elhatározását tudtokra fogja adni.) A Bécsi lapok szerint a közös külügymisztérium budgete az idén a tavalhoz képest másfélmilliónyi emelkedést mutat. A szükséglet, mely összesen 4 340,753 frtra rúg, a következőleg oszlik fel: Központi vezetés: 402,820 írt; tartalékalap 440,000; diplomatiai kiadások 1,070,660 írt; consuli költségek és segélyezés montenegrói menekültek részére 11,400 frt, a Lloyd subventiója 1,700,000 frt. Fedezet: a diplomatiai testület jövedelmi adója 14,000, consulatusok 119,000 frt; a Lloyd által 1873. deczemben 31-én fizetendő törjesztési részlet 200,000; a prioritási kölcsön 4 százalékra 112.000 postabevételek 85,000, jövedelmi adó 167,000 frt. Összesen 697,500 frt. A fedezetlen szükséglet ennélfogva 3.643,275 frt , vagyis 1,453,175 frttal több, mint volt Beust alatt. Ázsiai viszonyok a közös ügyes Magyarországon. ii. Udvarhelyszék mint a Székelyföld központi anyaszéke minden időben irányadó tisztsége mintaszerű volt, mert régi időben a midőn egy hullának 25 váltóforint volt évi fizetése, a hivatalt nem