Ellenőr, 1872. augusztus (4. évfolyam, 177-201. szám)

1872-08-04 / 180. szám

Előfizetési árak­ért# . 1 #® &t. — kr. I Érnegyedre 5 frt. — kr„ Foén« . • 10 „ — „ I Egy hónapra . 1 , 80 . Egyes szám ár» 10 krajcár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-utcán 6. szám. Sem­­it sem­ közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bém­entesen fogadtatnak el. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamátiók Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendők.­­ Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: penten, nádor-utcza 6. szám. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két­ sasutcsa U. is. dia intézendők. 180 szám. Vasárnap, augustus 4. 1872 IV. évfolyam. Hadü­gyminiszteri csalhatatlanság és fele­lősség. Vannak a pápánál sokkal szeren­csésebb hatalmasságok, kik nem tűzik ki ugyan szégérül a csalhatatlanság elvét, de annál inkább gyakorolják azt tettleg. Ilyen kiváltságos lények a hadsereg hatalmasai a legfőbb katonatisztek. Ezek oly mérvben hiszik magukat tökéleteseknek és csal­hatatlanoknak, a­mily lépcsőzetben állnak fo­­konkint egymás felett. így természe­tes, hogy valamennyi közt a legtökéle­tesebb és a legcsalhatatlanabb a hadügy­miniszter, ki bátran elmondhatná magáról hogy— „enyém az ország, a hatalom és a dicsőség, amen.“ Hogy a rendes hadsereg az ő intéz­ményeinél fogva az államban egy különvált önálló állam, militaristant gyanánt figurái, az régi dolog. A legkirívóbb intézményeinek egyike a nomád életmód, melynél fogva a Szabolcs­ban vagy Biharban született hadfi hadak­ felsőbb parancs útján Krajnába vagy Tirol­ba a csaszlaui Rimaszécsbe s igy tovább kénytelen vándorolni. E vándoréletnek azután az a kitűnő haszna van, hogy az össze-vissza cserebe­rélt, hontalanná vált katonaság, az idegen polgárok irányában teljesen közönyös s nem ismer iránta sem tiszteletet, sem kímé­letet. Hogy miképen és kinek szoktak e ka­tonai hatalmasságok tetteikért felelni, arra hozhatnánk tömérdek adatot, de a múltból nem­ akarunk nagyon bolygatni oly emlékeket, minek például a Windischgrätz és Hay­­nauféle nevekhez tapadnak. Nem akarjuk tudni, hogy kik voltak okozói az osztrák birodalom 1854—55-ben a krími hadjárat­ba való beavatkozásának, melynél nem csak milliókat dobtak ki, de a körülmények ál­tal annyira szükségelt orosz jó viszonyon is mély csorbát ejtettek. Nem kérdjük, hogy mi végett és kik javaslata folytán jött 1859-ben a solferinoi csata létre. És nem utalunk egyes scandalosus pörökre, melyek e catastrofa után némely hadurak csalhatatlanságát illustrálták. Nem vonjuk kérdőre azokat, a kik elhatározták, hogy 1864-ben Dánia földjén magyar vér is foly­jon, és a drága áron kivívott diadalt va­lójában mi utóczélra szolgál. Azoknak pedig már épen békét hagyunk, a­kik a königsgri­tzi catastrofáért felelősek lettek volna. Ilyen bagatellekért a fő hadurak talán nem is felelősek, s csak a jó isten tudja, kiért, és miért kellett mindennek így és nem másképen történnie. Egyébiránt a mi­­sera contribuens plebs nem is arra való, hogy ily ügyekbe az orrát bele­üthesse. Egy ezredéven át elég ideje volt hozzá szokni az ily birodalmi csapásokat birka türelemmel elviselni, miért kellene hát e dicséretes ezredéves szokásból épen most ki­vetkőznie, midőn erre a hadügyminiszternek oly nagy szüksége van. Most, midőn összes diplomatáinknak fő feladata lenne az örökös deficitek rémséges mélységébe sülyedő osz­trák-magyar birodalmat minden ellenséges bonyodalomtól úgy megóvni, mint a kisde­det a tűztől. Hanem meg vagyon írva, hogy: „si vis pacem para bellum“ a minek főhadári magyarázata az lenne, hogy, „minél csön­desebb a béke, melyet a plebs élvez, annál drágábban fizesse azt meg vérben és pénz­ben.“ A hadügyi budget lényegébe pedig, melyhez nem ért,­­ ne avatkozzék. A hadügyminiszter jövő évi költségve­tése ismét nagyobb lesz — és csupán az­ért, mert béke van. Nyugodjunk meg a megfoghatatlan törekvésében, s fizessünk neki, mig van miből. Hová és mire fordí­­tatnak a tömérdek összegek, melyek éven-­­ kint a hadügyminisztérium által elpazarol­talak, ki kérne erről számot, ki volna ez­ért felelős ? Vagy várjon ki kért számot és ki volt felelős akkor, midőn W. Neustadban az óri­ási katonai képezdét kezdték építeni, s millió forintok kiadása után szeren­csésen szélylyel is bontották, úgy hogy újra fű és bokor nő azon a térségen, a­hol az 50-es években milliós márvány falak kezdtek kevélyen emelkedni; vagy midőn Eibiswaldban egy lópatkó­­gyárat rendeztettek be, hogy az összes lovas hadsereg kincstári vason száguldhasson s egy szép reggelen a csalhatatlan hadurak azon vették magukat észre, hogy ötszáz­ezer forintnyi kiadás után, a berendezés patkó készítésre nem alkalmas ugyan, de ócska anyag gyanánt vagy 1000 forintért értékesíthető még; vagy midőn Withead fiumei gépgyá­rosnak egy torpedós — víz alatti pokolgép találmányáért kétszázezer forintot fizetni kötelezték magukat, s későbben a megkötött szerződés után mégis csak belát­ták, hogy a régibb torpódások majd oly jók, vagy csak oly roszak, mint akár a Wit­­headfélék; vagy midőn Laibach vidékén 1856 — 59-es években egy nagyszerű lőporgyárat rendeztettek be, s az ünnepélyes mozgásba hozatalnál a közel százezer forintos be­rendezés, mint teljesen hasznavehetetlen, lerombolandónak s egy uj által porosz mo­dor szerint helyettesitéstdőnek ítéltetett. Vagy midőn ugyanezen lerombolt lő­porgyári berendezést Sigl Gy. bécsi gépgyá­ros által porosz modor szerint félig-meddig csakugyan helyettesittették volna, s igy az összes költségek az egy millió forin­tot messze túlhaladták, 1865-től 68-ig az egész gyárral számtalan s roppant költséges kísérleteket tettek;­­ reá jöttek, hogy a berendezés jó vadász-, illetőleg erős ha­tású lőpor készítésre még mindig nem alkalmas; vagy midőn Lenk tábornok lőgyapot találmányába oly határtalan bizalmat he­lyeztek, hogy milliókat és ember­életet is áldozva Hirtenbergben a lőgyapotot nagyban és mindjárt hozzá több üteg ágyút is ké­szítettek. Jelenleg pedig az egész óriási vállalatnak eredménye, vagy 230 mázsa lő­gyapot maradék, vízbe sülyesztve egy Trav­­nyicsek századostól várja további sorsát; vagy midőn: Artman őrnagy egy úti gőzmozdony találmányával a hadi kincs­tárat valami negyven ezer frtnyi kia­dásba vette, s e dicső találmányt jelenleg örök emlékül katonai leleményességének, mintegy haszontalan monstrumot, valahol a simmeringi pusztán tartják egy saját e czélra épített faszinben a kiváncsi szemek előtt elzárva; vagy midőn a régi fa nyergek helyé­be elhatározták a Szász­országban felta­lált, fa és kovácsolt vas szerkezetű nyer­geket egy kis módosítással az egész lovas hadseregnél alkalmazni. E kis módosítás abból állott tudniil­lik, hogy a kovácsolt vasat, az olcsóbb ugyan, de ellenben törékenyebb és nehezebb szerkezetű öntött vassal, mint a minőből már több tizedév óta a rösz­kések, ollók s más aprólékosságok készülnek — helyet­tesítették. — Ezen olcsóbb vas anyagot, az iparos szászok jobban ismerték, mint talán az osztrák hadurak összesen, s volt okuk ily finyás tárgynál, mint a milyen a nye­reg, ezt a törékeny anyagot nem alkal­mazni, hanem inkább a valamivel drá­gább, de biztosabb kovácsolt vasat. — Az osztrák főhadúr azonban hihetőleg azért kapott az alkalmon, mert pillanatnyi érdem nézett ki az üzletből, és mert a retrograd javítás javaslata elég szemtelen volt a di­cső ötletért, mint pátentért negyven­ezer forintot kérni. Ilyen s ehez hasonló dolgok történtek nagy mértékben, de soha sem volt senki, ki az illetőket ezekért felelősségre vonta, így volt eddig s igy lesz ezután is. Hát mit szóljunk a Skeneféle consortium­­ról? Hogy a hadi felszerelések gyártását a had­ügyminiszter az egész birodalomban egyet­len egy helyre központosítja és e központosítással az egész birodalomban egyetlen egy embert, vagy con­­sortiumot bíz meg, ez oly kérdés, mely­nél az excellentiás csalhatatlanság igen gya­núsan tűnik fel a monopolizálni akaró üzé­rek mellett. Egyébiránt nagyon is ismert dolog, hogy például Bécsben, a­hol vagy ily fel­­szerelési czikkek gyártatnak, vagy idegen szállítóktól ide gyűjtetnek, a legjavát a fővárosban fekvő ezredek kapják, a legtá­volabb tartományokban elhelyezettek pe­dig a legroszabbját, azért a bécsi lapoknak teljes igazságuk van, ha a szállított czik­­keket dicsérik, de a távolabbi ezredek pa­nasza elvész a pusztában. Minden adatok eléggé bizonyítják, hogy a nép fáradtsággal szerzett fillérei mily botor módon pazaroltatnak el. De mi azért hallgatunk, és fizetünk, és a hadügyminisz­ter békében folytatja tovább gazdálko­dásait.­­ A községi adóhátralékok törlesztése ügyé­ben még azon hírrel szolgál a Reform, hogy a mi­nisztérium a községeknek hátralékuk törlesztésére teljes félévet adott. Tehát ha félév alatt hátralé­­kukat törleszteni képtelenek volnának, akkor vagy végrehajtás eszközöltetik ellenük, vagy valame­lyik kormány által pártfogolt pénzintézet drága kölcsönét lesznek kénytelenek fölvenni. ama czikkek, mik­ől t­a Iromány és a közönség figyelmét az ellenzéki lapok szertelen kicsapon­gásaira ismételve fölhívni iparkodtak, a sajátké­pen nem tekinthetők másnak, mint kémszemlének azon nagy „razziához“, melyet a kir. főügyész, — közvetve maga a kormány — legközelebb meg fog indítani a balpárti sajtó területén. A levelező egyúttal azt is föltárja, hogy egyelőre Csernátony, Tóvölgyi és Csávolszky urak volnának a támadás tárgyaiul kiszemelve. E közlemény, a­mennyiben a kir. főügyész­ség szándékaira, terveire vonatkozik, merőben ko­holmány. A kir. főügyész irányzatát saját állásának tudatától veszi, s erre nézve nem vár sem fölbá­torítást, sem mérséklést a napi irodalom egyes tényezőitől. A kir. főügyész mind ez ideig még egyet­len egy meghagyást sem nyert a kormánytól va­lamely lap üldözésére. Ez idő szerint a királyi főügyészség hivata­losan csak három politikai természetű sajtóperről lír tudomással. Ezek közül kettő az ellenzék hívei által kezdeményeztetett jobboldali lapok ellen. A har­madikat a kir. főügyész támasztá Tóvölgyi Titusz ur ellen azon czikke miatt, melyben a nevezett ur a magyar kormány tagjait ismert „rablóknak“ nevezte. Az utóbbi kereset később kiterjesztetett Tóvölgyi urnak „a becsületes emberekhez szólok“ czimű azon röpiratára is, melylyel az utóbbi vá­lasztások alkalmából a föld népe országszerte el­­árasztatott. E pert a kir. főügyész önként kezdemé­nyezte és a vizsgálat egy részben már befejezte­tett, más részben pedig folyamatban van. Hogy pedig ezen egyetlen hivatalból megin­dított sajtóper eredete sem a „P. Lloyd“, sem a „Pesti Napló“ czikkeivel, sem pedig egy újabban tervezett sajtó elleni hadjárattal nincs semmi ösz­­szefüggésben, arra nézve elég legyen hivatkozni a kir. főügyész ez érdemben keletkezett első föl­jelentésére, mely már a folyó év február hó 14- én 771. szám alatt terjesztetett föl a miniszté­riumhoz.­­ A Pesti Napló Írja: 1873-iki budgetünk, mint említettük, már összeállittatott. A vasúti ka­­matbiztosítások fedezésére e budgetben 8 millió van felvéve; valószínű azonban, hogy ez összeg nem fog egészen igénybe vétetni. A folyó évre 5 millió volt előirányozva, egy millió azonban meg fog maradni. A Pesti Napló nagyon téved, mert a folyó évre nem 5, hanem 9 millió volt fölvéve a vasúti ka­­matbiztosításokra, s ha ez nem fog egészen igény­be vétetni, egyedül az az oka. «y » törvénymr.S­­rüleg megszabott határidőre a vasútvonalak nem adattak át a forgalomnak.­­ Az utóbbi napokban sokat emlegetett saj­tóperekre vonatkozólag a Reform mai számában a következőket olvassuk : Pest augusztus 2. Az Aradon megjelenő „Alföld" czímű napilapnak egy Pestről 1. év júli­us 29-ről­ kelt levele azt mondja, hogy a „P. Lloyd“ a ft 8P. Napló“-ban az utóbbi napokban megjelent­­ Horn Ede a franczia kölcsön nagyszerű eredményéről értekezvén a Hon mai számában, többi közt ezeket mondja :„Az európai rokonszenv első tárgyává lett Francziaország a köztársasági alkotmány alatt. A köztársaságot halmozza el a franczia s az idegen tőkevilág annyi milliárddal, minőt soha nem kölcsönözött minden királyságok­nak együtt véve. Ez bizony a csodák látszólag legnagyobbika. Megszűnt-e a tőke conservativ szellemű lenni? Forradalmárrá változott-e át? De­hogy ! Ez saját természete és a dolgok természete elleni jelenség volna. De a tapasztalás s az össze­hasonlítás arra kezdi őt tanítani, hogy a bel­s küldéke, a haladó vagyonosság, a fizetésképesség­nek biztosítékai nem a kormányformában rejlenek; hogy egy köztársaság közhasznú gazdálkodása s becsületes pénzkezelői még a kölcsönadó tőkeem­bernek is jobb garantiát s komolyabb előnyt nyújtanak, mint bizonyos királyságok pazarlása s nem épen tisztakezü vezér férfiai. S egy történhetik az, a­mi néhány évvel ezelőtt lehetetlennek látszott: van királyság, mely állítólag a legjobb, a legfényesebb virágzás­nak örvend, mely szívesen fizet 8—90­ °-t, s mely, midőn néhány milliónyi kölcsönre van szüksége, mégis kényszerítve látja magát, pénzügyminisz­terét és miniszterelnökét a kölcsön kikoldulása végett Bécsbe, Párisba, Londonba meneszteni, a­míg ugyanazon perezben önkényt felajánlja a tőkevilág az ő milliárdjait 60/- ra a tönkre tett ország köztársasági kormányának. A három milliárdnyi kölcsön példátlan sike­re sok örömet s vigaszt nyújt a kölcsönvevőnek, de ismerünk nem egy nemzetet, mely szintén sokat meríthetne e tüneményből: hasznos leczkét!­­ A krakói „Czas“-nak bécsi levelezője a császárok összejöveteléről szólva állítja, hogy azon nap, a­melyen a czár Berlinbe indul, az orosz trónörökös feleségével együtt Kopenhágába utazik. A levelező ebben a német barátság elleni demon­­strácziót lát. Továbbá helyesli levelező egy bécsi lapnak nézeteit Andrásyra vonatkozólag, mely igy okoskodik: ezen három császár összejövetele csakis Andrásynak tetszhetik, mivel ő magyar; de kiváncsiak vagyunk, mily érvekkel fogja az osz­trák külügyér a delegácziókkal szemben Austriá­­nak Oroszországhoz közeledését védelmezni ? A bécsi lapok az említett összejövetel alkalmából nagyon vigak és hozzá kötnek legtúlzóbb remé­nyeket. A­mi minket illet, mi a küszöbön álló császárok összejövetelének politikai fontosságot nem tulajdoníthatunk, m­ivel eddig is az uralko­dóknak összejöveteleit láttuk és közvetlenül azok után a hadüzenetet is. Ily összejövetelek csupán történelmi jelentőséggel bírnak. “ A „Narodne Novine“-ben olvassuk, hogy a horvát regnicolaris küldöttség július 30-dika óta szorgalmasan működik a kiegyezési törvény­nek óhajtott változtatásain és módosításain. A küldöttség azon van, hogy addig, míg a magyar országgyűlés is megválasztja saját küldöttségét, mindent pontosan formulázva elkészítsen. A tör­vény-elkészítő bizottság is szorgalmasan dolgozik Prncával, az országgyűlés elé terjesztendő külön­böző törvényjavaslatokon. Az országgyűlés aug. 1-én is szünetelt a bizottsági munkálatok miatt. Egyéni nézetek az adóreform eszközlése körül. III. Azon elvek közt, melyeket egy helyes és czélszerű adórendszer megállapításánál különösen szem előtt tartandónak mondot­tunk, volt az is, hogy különbséget téve be­vétel és jövedelem közt, adórendszerünket a lehetőségig fektessük a tiszta jövede­lem alapjára. A lehetőségig mondjuk,­ mert igen jól tudjuk, hogy nagyon sok víz elfoly addig a Dunán, amíg mi a helyes adórendszernek ez ideális állapotát csak meg is közelíthetjük. Mert ámbár az indirect adók roppant ke­zelési költsége, egyenlőtlensége s azon sok nemzetgazdászati hátrány, mely ez adóne­mek természetével jár, az egyenes adók rendszerét tünteti föl egyedül igazságosnak, az államnak lehetlen bizonyos indirekt adó­forrásokat eldugnia. De annyit teljes joggal várhatunk az államtól, hogy ahol és amely téren lehetséges, és az állam jövedelmeinek csorbulásával nem esik, csupán azért, mert valami már megszokott, ha különben szem­beszökőül igazságtalan is, ne idegenkedjék az újítástól s legalább kisérletet tegyen a fenebb megjelölt ideális czél megközelí­tésére. És ezek között első­sorban követelhet­jük a kormánytól és az országgyűléstől, hogy az indirect adóknak azon leggyűlöle­­tesebb nemeit, a­melyek, mint ezerszeresen bebizonyítva van, az állam nemzetgazdászati érdekeinek egyenes ellenére léteznek és tar­tatnak fen, t. i. a monopóliumokat meg­szüntesse. A dohány és sómonopólium két olyan nyitott seb a mi adórendszerünkben, me­lyet nem tűrhetünk tovább gyógyítatlanul. Az első, miként ezt Molnár György és Be­­liczey István urak azon szakavatott munkában, mely a dohányügy tanulmányozása végett megtett ttjok, s ott szerzett tapasztalataik eredményét foglalja magában, s mely jelen­téskép már 1869-ben felterjesztetett a­ ke­reskedelmi minisztérimhoz, csalhatatlanul, kétségbevonnatlanul bebizonyították, hogy a régió gazdálkodása már­is tönkretette do­hánytermelésünket és e fontos termelési ág előtt mesterségesen elzárta a kivitel útját. A dohánymonopólium föntartása tehát a mellett, hogy a szabad föld eszméjét, (me­lyet pedig Horváth Boldizsár úr nem rég akkora fütytyel hirdetett szombathelyi vá­lasztóinak) a lehető legérzékenyebben sérti, és merő nevetséggé devalválja, végeredmé­nyében az országnak és az államnak kipó­­tolhatlan kárt fog okozni, míg annak meg­szüntetése a termelésre, kereskedelemre, gyártásra és a gyártmányokra vetett mér­sékelt adóval a nyersjövedelem aránytalan nagy részét fölemésztő kezelési költségek leszállása mellett — a­hogy ezt a jelentés előterjesztői szintén számokkal bebizonyítják — az állam jövedelmeinek legkisebb csor­bulása nélkül, sőt azoknak szaporodásával eszközölhető. Csak akarnia, csupán időt sza­kítania, csupán a vállalkozási és geschüftelési szellemet kell megszorítania a pénzügymi­niszternek, s nem lesz többé azon szomorú helyzetben, hogy egy minden irányban ok­­adatolt szegénységi bizonyítványnyal hátat kelljen fordítania Magyarország osztatlan közvéleményének. A sómonopólium föntartása még ér­zékenyebb hátránynyal jár össze a fejlődé­sünkre. A kinek drága a dohány, nem él­vezi, a kinek nem tetszik oly czikket hasz­nálnia, mely fogyasztási adóval van, sújtva, keres másikat, de a sót nem nélkülözheti senki, sőt épen a szegény néposztály leg­kevésbé. Azért nem ok nélkül hívják a sót az „ember mannájának“. Minő fontossága van e czikknek a mezőgazdaságban, az állatte­nyésztésben és a gyáripar terén, ezekről most nem is szólunk. Igaz, hogy az országgyűlés, különösen pedig az országgyűlési ellenzék erélyes föl­lépése folytán történt e téren annyi, hogy a só ára leszállíttatott. A leszállítás az élvezet emelkedését eredményezte s így nem történt az állam bevételeinek csorbu­lására, következéskép nem is volt enged­mény, még kevésbé reform. De minő kü­lönbség még nálunk a valódi szükséglet és az élvezet azon foka között, melyet a só­nak még mindig igen magas ára megszab! Míg Angliában pl. fejenkint mintegy 25 font sófogyasztást számítnak, nálunk a fo­gyasztás alig emelkedik valamivel a 15 font fölé. Az itt észlelt különbözetet pedig, tekintve a sónak előállítási és eladási árát, tisztán és egyedül a monopólium eredmé­nyezi a közegészségügy és a mezőgazdasági gyarapodás rovására. Vájjon megfelel-e eny­­nyi hátrány azon tíz milliónyi összegnek, amelyet az állam a sómonopólium útján bevesz? És ha meggondoljuk, hogy a sónak a termelési költségek melletti elárusítása mintegy 40 — 50°/o-nyi,fogyasztási emelke­dést okvetlenül eredményezne, ami tehát a bevételi keres­lethez hozzáadandó, és ha meggondoljuk, mennyire megáldotta orszá­gunkat e tekintetben a természet,­­ váj­jon nem kell-e pirulnunk e monopólium fönállásán ? Ezeknek a monopóliumoknak eltörlése tehát a legkevesebb, amit az adóreform eszközlésétől megkövetelhetünk. Kimutattuk, hogy mi a földadóból, ille­tőleg helyesebben szólva, a föld jövedelmei­nek igazságosabb fölvételéből és helyesebb elosztásából tetemes bevételi emelkedést várunk. Hogy a földadó mai alakjában tarthatatlan, ezt tudja mindenki és a re­­vistót sürgetik magának a kormánypárt­nak közlönyei is. Mint az „R.“ czikkeiből láttuk, ők e revisiót egy új catasteriális munkálat gyorsított keresztülvitelével vélik \j LiUin­ CvU ii Oa • Mi a czél­szerűség és az igazságosság együttes szempontjából s azon eleve fölállított elvünkből kifolyólag, misze­rint az adóztatásnak valóban igazságos alap­ja csak a jövedelem lehet, a gyökeres adóre­form eszközlése esetére teljesen kikü­szöbölni óhajtanak a katastert. A nemzetgazdászat tudománya már rég kimondotta kárhoztató ítéletét azon el­mélet fölött, mely a talajnak tőkeszert­ természetet tulajdonítván a föld jövedel­meit a ráfordított munkától mintegy el­szakította. Pedig a földadó ezen az elmé­leten alapszik, s a cataster ennek normatí­­vuma. Ma már a mezőgazdaságnak a ter­mészettannal és technikával történt össze­kapcsolása után be kell látnia minden gondolkozó egyénnek, hogy a föld értékét decretálni, pláne évek hosszú sorára, ameny­­nyire tú i, a cataster kivitelének nehézsé­génél és költségességénél fogva készül, nem lehet. Hanyag vagy elmaradt kezelés mel­lett a prima föld jövedelmei is apadnak, luuuachvou co lauumiau) ily ül fd­­ge talajba is nagy termő­képességet lehet önteni. A föld őseréjének osztályozása te­hát adóalapul, igazságos adóalapul nem szol­gálhat. Ily alap csak a jövedelem lehet. Következik tehát, hogy a földadót eg­ye­­nes jövedelmi adóvá kell átváltoz­tatni. Hogy lehessen az átváltoztatást leg­­czélszerűbben eszközölni, ez a kérdés. A földadó revisiója nálunk csupán az új catastrális munkálat gyorsított keresz­tülvitelével volna a mostani mód mellett eszközölhető. Ebben tehát igaza van a Re­formnak. De hát hol vannak azok a milli­ók, melyekbe catasterünk revisiója kerülne? Másodszor, lehetséges volna - e catastrális munkálatoknak, ha azok még oly gyorsan eszközöltetnének is, ami nálunk a techni­kai szakerők hiányában alig képzelhető, egyenlépést tartaniak a föld értékének gyors emelkedésével? Vájjon ez új catastrális munkálat megóvható volna-e azon eredendő bűnöktől, a­melyekben egyátalán minden catastrális munkálat sink­k, minek pl. a biztosok félrevezetése, megvesztegethetősége a helyi körülmények és égalji viszonyok ismeretének hiánya? Ezeket mind meggon­dolnia és számba vennie kell annak, aki új catastrális munkálatok gyorsított keresztül­vitelét sürgeti. A catastert átalában nemcsak a tudo­mány ítélte el, hanem elítélte legsúlyosab­ban a gyakorlat. A kiadások és a nehézsé­gek, melyekkel egy cataster megalkotása jár, korántsem állanak helyes arányban az általa nyújtott előnyökkel. A Francziaor­­szág által eszközölt nagyszerű parcellár­­catastrális munkálat még nagyszerűbb fias­­cója s az a tömérdek zavar, mely ennek következtében előállott, eléggé elrettentő példa lehet e tekintetben. Berlin, augusztus 1. (Saját levelezőnktől.) A franczia kölcsönre Berlinben Bleichröder­­nél és a „Disconto bank“-nál negyedfél milliárd, Frankfurtban 4 milliárd, Hamburgban 2 milliárd s így Németországban összesen 10—12 milliárd jegyeztetett alá, s a­mi ebben figyelemre méltó, a sajtó minden izgatása daczára igen sok jegyzés történt a kis tőkések részéről. Az összes jegyzé­sek 41—45 ezer millióra fognak terjedni; oly összeg, mely eddig még soha elő nem fordult s melyre még a francziák sem mertek volna gon­dolni, s az elért eredményre kétségkívül büszkék lehetnek. Tartani lehet tőle, hogy heves könnyű véreknél fogva a francziák a siker által elragad­tatnak s ismét elbizakodottakká lesznek. Már­is olvashatunk franczia lapokban oly nyilatkozatokat, melyek téves nézeteken alapul­nak, avagy nem csalódás-e, midőn ily szavakra fakadnak: a világ népei bebizonyították, hogy ré­szünkön állanak, és hogy elvárják, miszerint a raj­­­tünk elkövetett igazságtalanságokért magunkat

Next