Ellenőr, 1872. augusztus (4. évfolyam, 177-201. szám)
1872-08-04 / 180. szám
Előfizetési árakért# . 1 #® &t. — kr. I Érnegyedre 5 frt. — kr„ Foén« . • 10 „ — „ I Egy hónapra . 1 , 80 . Egyes szám ár» 10 krajcár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-utcán 6. szám. Semit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bémentesen fogadtatnak el. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamátiók Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: penten, nádor-utcza 6. szám. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két sasutcsa U. is. dia intézendők. 180 szám. Vasárnap, augustus 4. 1872 IV. évfolyam. Hadügyminiszteri csalhatatlanság és felelősség. Vannak a pápánál sokkal szerencsésebb hatalmasságok, kik nem tűzik ki ugyan szégérül a csalhatatlanság elvét, de annál inkább gyakorolják azt tettleg. Ilyen kiváltságos lények a hadsereg hatalmasai a legfőbb katonatisztek. Ezek oly mérvben hiszik magukat tökéleteseknek és csalhatatlanoknak, amily lépcsőzetben állnak fokonkint egymás felett. így természetes, hogy valamennyi közt a legtökéletesebb és a legcsalhatatlanabb a hadügyminiszter, ki bátran elmondhatná magáról hogy— „enyém az ország, a hatalom és a dicsőség, amen.“ Hogy a rendes hadsereg az ő intézményeinél fogva az államban egy különvált önálló állam, militaristant gyanánt figurái, az régi dolog. A legkirívóbb intézményeinek egyike a nomád életmód, melynél fogva a Szabolcsban vagy Biharban született hadfi hadak felsőbb parancs útján Krajnába vagy Tirolba a csaszlaui Rimaszécsbe s igy tovább kénytelen vándorolni. E vándoréletnek azután az a kitűnő haszna van, hogy az össze-vissza csereberélt, hontalanná vált katonaság, az idegen polgárok irányában teljesen közönyös s nem ismer iránta sem tiszteletet, sem kíméletet. Hogy miképen és kinek szoktak e katonai hatalmasságok tetteikért felelni, arra hozhatnánk tömérdek adatot, de a múltból nem akarunk nagyon bolygatni oly emlékeket, minek például a Windischgrätz és Haynauféle nevekhez tapadnak. Nem akarjuk tudni, hogy kik voltak okozói az osztrák birodalom 1854—55-ben a krími hadjáratba való beavatkozásának, melynél nem csak milliókat dobtak ki, de a körülmények által annyira szükségelt orosz jó viszonyon is mély csorbát ejtettek. Nem kérdjük, hogy mi végett és kik javaslata folytán jött 1859-ben a solferinoi csata létre. És nem utalunk egyes scandalosus pörökre, melyek e catastrofa után némely hadurak csalhatatlanságát illustrálták. Nem vonjuk kérdőre azokat, a kik elhatározták, hogy 1864-ben Dánia földjén magyar vér is folyjon, és a drága áron kivívott diadalt valójában mi utóczélra szolgál. Azoknak pedig már épen békét hagyunk, akik a königsgritzi catastrofáért felelősek lettek volna. Ilyen bagatellekért a fő hadurak talán nem is felelősek, s csak a jó isten tudja, kiért, és miért kellett mindennek így és nem másképen történnie. Egyébiránt a misera contribuens plebs nem is arra való, hogy ily ügyekbe az orrát beleüthesse. Egy ezredéven át elég ideje volt hozzá szokni az ily birodalmi csapásokat birka türelemmel elviselni, miért kellene hát e dicséretes ezredéves szokásból épen most kivetkőznie, midőn erre a hadügyminiszternek oly nagy szüksége van. Most, midőn összes diplomatáinknak fő feladata lenne az örökös deficitek rémséges mélységébe sülyedő osztrák-magyar birodalmat minden ellenséges bonyodalomtól úgy megóvni, mint a kisdedet a tűztől. Hanem meg vagyon írva, hogy: „si vis pacem para bellum“ a minek főhadári magyarázata az lenne, hogy, „minél csöndesebb a béke, melyet a plebs élvez, annál drágábban fizesse azt meg vérben és pénzben.“ A hadügyi budget lényegébe pedig, melyhez nem ért, ne avatkozzék. A hadügyminiszter jövő évi költségvetése ismét nagyobb lesz — és csupán azért, mert béke van. Nyugodjunk meg a megfoghatatlan törekvésében, s fizessünk neki, mig van miből. Hová és mire fordítatnak a tömérdek összegek, melyek éven- kint a hadügyminisztérium által elpazaroltalak, ki kérne erről számot, ki volna ezért felelős ? Vagy várjon ki kért számot és ki volt felelős akkor, midőn W. Neustadban az óriási katonai képezdét kezdték építeni, s millió forintok kiadása után szerencsésen szélylyel is bontották, úgy hogy újra fű és bokor nő azon a térségen, ahol az 50-es években milliós márvány falak kezdtek kevélyen emelkedni; vagy midőn Eibiswaldban egy lópatkógyárat rendeztettek be, hogy az összes lovas hadsereg kincstári vason száguldhasson s egy szép reggelen a csalhatatlan hadurak azon vették magukat észre, hogy ötszázezer forintnyi kiadás után, a berendezés patkó készítésre nem alkalmas ugyan, de ócska anyag gyanánt vagy 1000 forintért értékesíthető még; vagy midőn Withead fiumei gépgyárosnak egy torpedós — víz alatti pokolgép találmányáért kétszázezer forintot fizetni kötelezték magukat, s későbben a megkötött szerződés után mégis csak belátták, hogy a régibb torpódások majd oly jók, vagy csak oly roszak, mint akár a Witheadfélék; vagy midőn Laibach vidékén 1856 — 59-es években egy nagyszerű lőporgyárat rendeztettek be, s az ünnepélyes mozgásba hozatalnál a közel százezer forintos berendezés, mint teljesen hasznavehetetlen, lerombolandónak s egy uj által porosz modor szerint helyettesitéstdőnek ítéltetett. Vagy midőn ugyanezen lerombolt lőporgyári berendezést Sigl Gy. bécsi gépgyáros által porosz modor szerint félig-meddig csakugyan helyettesittették volna, s igy az összes költségek az egy millió forintot messze túlhaladták, 1865-től 68-ig az egész gyárral számtalan s roppant költséges kísérleteket tettek; reá jöttek, hogy a berendezés jó vadász-, illetőleg erős hatású lőpor készítésre még mindig nem alkalmas; vagy midőn Lenk tábornok lőgyapot találmányába oly határtalan bizalmat helyeztek, hogy milliókat és emberéletet is áldozva Hirtenbergben a lőgyapotot nagyban és mindjárt hozzá több üteg ágyút is készítettek. Jelenleg pedig az egész óriási vállalatnak eredménye, vagy 230 mázsa lőgyapot maradék, vízbe sülyesztve egy Travnyicsek századostól várja további sorsát; vagy midőn: Artman őrnagy egy úti gőzmozdony találmányával a hadi kincstárat valami negyven ezer frtnyi kiadásba vette, s e dicső találmányt jelenleg örök emlékül katonai leleményességének, mintegy haszontalan monstrumot, valahol a simmeringi pusztán tartják egy saját e czélra épített faszinben a kiváncsi szemek előtt elzárva; vagy midőn a régi fa nyergek helyébe elhatározták a Szászországban feltalált, fa és kovácsolt vas szerkezetű nyergeket egy kis módosítással az egész lovas hadseregnél alkalmazni. E kis módosítás abból állott tudniillik, hogy a kovácsolt vasat, az olcsóbb ugyan, de ellenben törékenyebb és nehezebb szerkezetű öntött vassal, mint a minőből már több tizedév óta a röszkések, ollók s más aprólékosságok készülnek — helyettesítették. — Ezen olcsóbb vas anyagot, az iparos szászok jobban ismerték, mint talán az osztrák hadurak összesen, s volt okuk ily finyás tárgynál, mint a milyen a nyereg, ezt a törékeny anyagot nem alkalmazni, hanem inkább a valamivel drágább, de biztosabb kovácsolt vasat. — Az osztrák főhadúr azonban hihetőleg azért kapott az alkalmon, mert pillanatnyi érdem nézett ki az üzletből, és mert a retrograd javítás javaslata elég szemtelen volt a dicső ötletért, mint pátentért negyvenezer forintot kérni. Ilyen s ehez hasonló dolgok történtek nagy mértékben, de soha sem volt senki, ki az illetőket ezekért felelősségre vonta, így volt eddig s igy lesz ezután is. Hát mit szóljunk a Skeneféle consortiumról? Hogy a hadi felszerelések gyártását a hadügyminiszter az egész birodalomban egyetlen egy helyre központosítja és e központosítással az egész birodalomban egyetlen egy embert, vagy consortiumot bíz meg, ez oly kérdés, melynél az excellentiás csalhatatlanság igen gyanúsan tűnik fel a monopolizálni akaró üzérek mellett. Egyébiránt nagyon is ismert dolog, hogy például Bécsben, ahol vagy ily felszerelési czikkek gyártatnak, vagy idegen szállítóktól ide gyűjtetnek, a legjavát a fővárosban fekvő ezredek kapják, a legtávolabb tartományokban elhelyezettek pedig a legroszabbját, azért a bécsi lapoknak teljes igazságuk van, ha a szállított czikkeket dicsérik, de a távolabbi ezredek panasza elvész a pusztában. Minden adatok eléggé bizonyítják, hogy a nép fáradtsággal szerzett fillérei mily botor módon pazaroltatnak el. De mi azért hallgatunk, és fizetünk, és a hadügyminiszter békében folytatja tovább gazdálkodásait. A községi adóhátralékok törlesztése ügyében még azon hírrel szolgál a Reform, hogy a minisztérium a községeknek hátralékuk törlesztésére teljes félévet adott. Tehát ha félév alatt hátralékukat törleszteni képtelenek volnának, akkor vagy végrehajtás eszközöltetik ellenük, vagy valamelyik kormány által pártfogolt pénzintézet drága kölcsönét lesznek kénytelenek fölvenni. ama czikkek, mikől ta Iromány és a közönség figyelmét az ellenzéki lapok szertelen kicsapongásaira ismételve fölhívni iparkodtak, a sajátképen nem tekinthetők másnak, mint kémszemlének azon nagy „razziához“, melyet a kir. főügyész, — közvetve maga a kormány — legközelebb meg fog indítani a balpárti sajtó területén. A levelező egyúttal azt is föltárja, hogy egyelőre Csernátony, Tóvölgyi és Csávolszky urak volnának a támadás tárgyaiul kiszemelve. E közlemény, amennyiben a kir. főügyészség szándékaira, terveire vonatkozik, merőben koholmány. A kir. főügyész irányzatát saját állásának tudatától veszi, s erre nézve nem vár sem fölbátorítást, sem mérséklést a napi irodalom egyes tényezőitől. A kir. főügyész mind ez ideig még egyetlen egy meghagyást sem nyert a kormánytól valamely lap üldözésére. Ez idő szerint a királyi főügyészség hivatalosan csak három politikai természetű sajtóperről lír tudomással. Ezek közül kettő az ellenzék hívei által kezdeményeztetett jobboldali lapok ellen. A harmadikat a kir. főügyész támasztá Tóvölgyi Titusz ur ellen azon czikke miatt, melyben a nevezett ur a magyar kormány tagjait ismert „rablóknak“ nevezte. Az utóbbi kereset később kiterjesztetett Tóvölgyi urnak „a becsületes emberekhez szólok“ czimű azon röpiratára is, melylyel az utóbbi választások alkalmából a föld népe országszerte elárasztatott. E pert a kir. főügyész önként kezdeményezte és a vizsgálat egy részben már befejeztetett, más részben pedig folyamatban van. Hogy pedig ezen egyetlen hivatalból megindított sajtóper eredete sem a „P. Lloyd“, sem a „Pesti Napló“ czikkeivel, sem pedig egy újabban tervezett sajtó elleni hadjárattal nincs semmi öszszefüggésben, arra nézve elég legyen hivatkozni a kir. főügyész ez érdemben keletkezett első följelentésére, mely már a folyó év február hó 14- én 771. szám alatt terjesztetett föl a minisztériumhoz. A Pesti Napló Írja: 1873-iki budgetünk, mint említettük, már összeállittatott. A vasúti kamatbiztosítások fedezésére e budgetben 8 millió van felvéve; valószínű azonban, hogy ez összeg nem fog egészen igénybe vétetni. A folyó évre 5 millió volt előirányozva, egy millió azonban meg fog maradni. A Pesti Napló nagyon téved, mert a folyó évre nem 5, hanem 9 millió volt fölvéve a vasúti kamatbiztosításokra, s ha ez nem fog egészen igénybe vétetni, egyedül az az oka. «y » törvénymr.Srüleg megszabott határidőre a vasútvonalak nem adattak át a forgalomnak. Az utóbbi napokban sokat emlegetett sajtóperekre vonatkozólag a Reform mai számában a következőket olvassuk : Pest augusztus 2. Az Aradon megjelenő „Alföld" czímű napilapnak egy Pestről 1. év július 29-ről kelt levele azt mondja, hogy a „P. Lloyd“ a ft 8P. Napló“-ban az utóbbi napokban megjelent Horn Ede a franczia kölcsön nagyszerű eredményéről értekezvén a Hon mai számában, többi közt ezeket mondja :„Az európai rokonszenv első tárgyává lett Francziaország a köztársasági alkotmány alatt. A köztársaságot halmozza el a franczia s az idegen tőkevilág annyi milliárddal, minőt soha nem kölcsönözött minden királyságoknak együtt véve. Ez bizony a csodák látszólag legnagyobbika. Megszűnt-e a tőke conservativ szellemű lenni? Forradalmárrá változott-e át? Dehogy ! Ez saját természete és a dolgok természete elleni jelenség volna. De a tapasztalás s az összehasonlítás arra kezdi őt tanítani, hogy a bels küldéke, a haladó vagyonosság, a fizetésképességnek biztosítékai nem a kormányformában rejlenek; hogy egy köztársaság közhasznú gazdálkodása s becsületes pénzkezelői még a kölcsönadó tőkeembernek is jobb garantiát s komolyabb előnyt nyújtanak, mint bizonyos királyságok pazarlása s nem épen tisztakezü vezér férfiai. S egy történhetik az, ami néhány évvel ezelőtt lehetetlennek látszott: van királyság, mely állítólag a legjobb, a legfényesebb virágzásnak örvend, mely szívesen fizet 8—90 °-t, s mely, midőn néhány milliónyi kölcsönre van szüksége, mégis kényszerítve látja magát, pénzügyminiszterét és miniszterelnökét a kölcsön kikoldulása végett Bécsbe, Párisba, Londonba meneszteni, amíg ugyanazon perezben önkényt felajánlja a tőkevilág az ő milliárdjait 60/- ra a tönkre tett ország köztársasági kormányának. A három milliárdnyi kölcsön példátlan sikere sok örömet s vigaszt nyújt a kölcsönvevőnek, de ismerünk nem egy nemzetet, mely szintén sokat meríthetne e tüneményből: hasznos leczkét! A krakói „Czas“-nak bécsi levelezője a császárok összejöveteléről szólva állítja, hogy azon nap, amelyen a czár Berlinbe indul, az orosz trónörökös feleségével együtt Kopenhágába utazik. A levelező ebben a német barátság elleni demonstrácziót lát. Továbbá helyesli levelező egy bécsi lapnak nézeteit Andrásyra vonatkozólag, mely igy okoskodik: ezen három császár összejövetele csakis Andrásynak tetszhetik, mivel ő magyar; de kiváncsiak vagyunk, mily érvekkel fogja az osztrák külügyér a delegácziókkal szemben Austriának Oroszországhoz közeledését védelmezni ? A bécsi lapok az említett összejövetel alkalmából nagyon vigak és hozzá kötnek legtúlzóbb reményeket. Ami minket illet, mi a küszöbön álló császárok összejövetelének politikai fontosságot nem tulajdoníthatunk, mivel eddig is az uralkodóknak összejöveteleit láttuk és közvetlenül azok után a hadüzenetet is. Ily összejövetelek csupán történelmi jelentőséggel bírnak. “ A „Narodne Novine“-ben olvassuk, hogy a horvát regnicolaris küldöttség július 30-dika óta szorgalmasan működik a kiegyezési törvénynek óhajtott változtatásain és módosításain. A küldöttség azon van, hogy addig, míg a magyar országgyűlés is megválasztja saját küldöttségét, mindent pontosan formulázva elkészítsen. A törvény-elkészítő bizottság is szorgalmasan dolgozik Prncával, az országgyűlés elé terjesztendő különböző törvényjavaslatokon. Az országgyűlés aug. 1-én is szünetelt a bizottsági munkálatok miatt. Egyéni nézetek az adóreform eszközlése körül. III. Azon elvek közt, melyeket egy helyes és czélszerű adórendszer megállapításánál különösen szem előtt tartandónak mondottunk, volt az is, hogy különbséget téve bevétel és jövedelem közt, adórendszerünket a lehetőségig fektessük a tiszta jövedelem alapjára. A lehetőségig mondjuk, mert igen jól tudjuk, hogy nagyon sok víz elfoly addig a Dunán, amíg mi a helyes adórendszernek ez ideális állapotát csak meg is közelíthetjük. Mert ámbár az indirect adók roppant kezelési költsége, egyenlőtlensége s azon sok nemzetgazdászati hátrány, mely ez adónemek természetével jár, az egyenes adók rendszerét tünteti föl egyedül igazságosnak, az államnak lehetlen bizonyos indirekt adóforrásokat eldugnia. De annyit teljes joggal várhatunk az államtól, hogy ahol és amely téren lehetséges, és az állam jövedelmeinek csorbulásával nem esik, csupán azért, mert valami már megszokott, ha különben szembeszökőül igazságtalan is, ne idegenkedjék az újítástól s legalább kisérletet tegyen a fenebb megjelölt ideális czél megközelítésére. És ezek között elsősorban követelhetjük a kormánytól és az országgyűléstől, hogy az indirect adóknak azon leggyűlöletesebb nemeit, amelyek, mint ezerszeresen bebizonyítva van, az állam nemzetgazdászati érdekeinek egyenes ellenére léteznek és tartatnak fen, t. i. a monopóliumokat megszüntesse. A dohány és sómonopólium két olyan nyitott seb a mi adórendszerünkben, melyet nem tűrhetünk tovább gyógyítatlanul. Az első, miként ezt Molnár György és Beliczey István urak azon szakavatott munkában, mely a dohányügy tanulmányozása végett megtett ttjok, s ott szerzett tapasztalataik eredményét foglalja magában, s mely jelentéskép már 1869-ben felterjesztetett a kereskedelmi minisztérimhoz, csalhatatlanul, kétségbevonnatlanul bebizonyították, hogy a régió gazdálkodása máris tönkretette dohánytermelésünket és e fontos termelési ág előtt mesterségesen elzárta a kivitel útját. A dohánymonopólium föntartása tehát a mellett, hogy a szabad föld eszméjét, (melyet pedig Horváth Boldizsár úr nem rég akkora fütytyel hirdetett szombathelyi választóinak) a lehető legérzékenyebben sérti, és merő nevetséggé devalválja, végeredményében az országnak és az államnak kipótolhatlan kárt fog okozni, míg annak megszüntetése a termelésre, kereskedelemre, gyártásra és a gyártmányokra vetett mérsékelt adóval a nyersjövedelem aránytalan nagy részét fölemésztő kezelési költségek leszállása mellett — ahogy ezt a jelentés előterjesztői szintén számokkal bebizonyítják — az állam jövedelmeinek legkisebb csorbulása nélkül, sőt azoknak szaporodásával eszközölhető. Csak akarnia, csupán időt szakítania, csupán a vállalkozási és geschüftelési szellemet kell megszorítania a pénzügyminiszternek, s nem lesz többé azon szomorú helyzetben, hogy egy minden irányban okadatolt szegénységi bizonyítványnyal hátat kelljen fordítania Magyarország osztatlan közvéleményének. A sómonopólium föntartása még érzékenyebb hátránynyal jár össze a fejlődésünkre. A kinek drága a dohány, nem élvezi, a kinek nem tetszik oly czikket használnia, mely fogyasztási adóval van, sújtva, keres másikat, de a sót nem nélkülözheti senki, sőt épen a szegény néposztály legkevésbé. Azért nem ok nélkül hívják a sót az „ember mannájának“. Minő fontossága van e czikknek a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben és a gyáripar terén, ezekről most nem is szólunk. Igaz, hogy az országgyűlés, különösen pedig az országgyűlési ellenzék erélyes föllépése folytán történt e téren annyi, hogy a só ára leszállíttatott. A leszállítás az élvezet emelkedését eredményezte s így nem történt az állam bevételeinek csorbulására, következéskép nem is volt engedmény, még kevésbé reform. De minő különbség még nálunk a valódi szükséglet és az élvezet azon foka között, melyet a sónak még mindig igen magas ára megszab! Míg Angliában pl. fejenkint mintegy 25 font sófogyasztást számítnak, nálunk a fogyasztás alig emelkedik valamivel a 15 font fölé. Az itt észlelt különbözetet pedig, tekintve a sónak előállítási és eladási árát, tisztán és egyedül a monopólium eredményezi a közegészségügy és a mezőgazdasági gyarapodás rovására. Vájjon megfelel-e enynyi hátrány azon tíz milliónyi összegnek, amelyet az állam a sómonopólium útján bevesz? És ha meggondoljuk, hogy a sónak a termelési költségek melletti elárusítása mintegy 40 — 50°/o-nyi,fogyasztási emelkedést okvetlenül eredményezne, ami tehát a bevételi kereslethez hozzáadandó, és ha meggondoljuk, mennyire megáldotta országunkat e tekintetben a természet, vájjon nem kell-e pirulnunk e monopólium fönállásán ? Ezeknek a monopóliumoknak eltörlése tehát a legkevesebb, amit az adóreform eszközlésétől megkövetelhetünk. Kimutattuk, hogy mi a földadóból, illetőleg helyesebben szólva, a föld jövedelmeinek igazságosabb fölvételéből és helyesebb elosztásából tetemes bevételi emelkedést várunk. Hogy a földadó mai alakjában tarthatatlan, ezt tudja mindenki és a revistót sürgetik magának a kormánypártnak közlönyei is. Mint az „R.“ czikkeiből láttuk, ők e revisiót egy új catasteriális munkálat gyorsított keresztülvitelével vélik \j LiUin CvU ii Oa • Mi a czélszerűség és az igazságosság együttes szempontjából s azon eleve fölállított elvünkből kifolyólag, miszerint az adóztatásnak valóban igazságos alapja csak a jövedelem lehet, a gyökeres adóreform eszközlése esetére teljesen kiküszöbölni óhajtanak a katastert. A nemzetgazdászat tudománya már rég kimondotta kárhoztató ítéletét azon elmélet fölött, mely a talajnak tőkeszert természetet tulajdonítván a föld jövedelmeit a ráfordított munkától mintegy elszakította. Pedig a földadó ezen az elméleten alapszik, s a cataster ennek normatívuma. Ma már a mezőgazdaságnak a természettannal és technikával történt összekapcsolása után be kell látnia minden gondolkozó egyénnek, hogy a föld értékét decretálni, pláne évek hosszú sorára, amenynyire tú i, a cataster kivitelének nehézségénél és költségességénél fogva készül, nem lehet. Hanyag vagy elmaradt kezelés mellett a prima föld jövedelmei is apadnak, luuuachvou co lauumiau) ily ül fdge talajba is nagy termőképességet lehet önteni. A föld őseréjének osztályozása tehát adóalapul, igazságos adóalapul nem szolgálhat. Ily alap csak a jövedelem lehet. Következik tehát, hogy a földadót egyenes jövedelmi adóvá kell átváltoztatni. Hogy lehessen az átváltoztatást legczélszerűbben eszközölni, ez a kérdés. A földadó revisiója nálunk csupán az új catastrális munkálat gyorsított keresztülvitelével volna a mostani mód mellett eszközölhető. Ebben tehát igaza van a Reformnak. De hát hol vannak azok a milliók, melyekbe catasterünk revisiója kerülne? Másodszor, lehetséges volna - e catastrális munkálatoknak, ha azok még oly gyorsan eszközöltetnének is, ami nálunk a technikai szakerők hiányában alig képzelhető, egyenlépést tartaniak a föld értékének gyors emelkedésével? Vájjon ez új catastrális munkálat megóvható volna-e azon eredendő bűnöktől, amelyekben egyátalán minden catastrális munkálat sinkk, minek pl. a biztosok félrevezetése, megvesztegethetősége a helyi körülmények és égalji viszonyok ismeretének hiánya? Ezeket mind meggondolnia és számba vennie kell annak, aki új catastrális munkálatok gyorsított keresztülvitelét sürgeti. A catastert átalában nemcsak a tudomány ítélte el, hanem elítélte legsúlyosabban a gyakorlat. A kiadások és a nehézségek, melyekkel egy cataster megalkotása jár, korántsem állanak helyes arányban az általa nyújtott előnyökkel. A Francziaország által eszközölt nagyszerű parcellárcatastrális munkálat még nagyszerűbb fiascója s az a tömérdek zavar, mely ennek következtében előállott, eléggé elrettentő példa lehet e tekintetben. Berlin, augusztus 1. (Saját levelezőnktől.) A franczia kölcsönre Berlinben Bleichrödernél és a „Disconto bank“-nál negyedfél milliárd, Frankfurtban 4 milliárd, Hamburgban 2 milliárd s így Németországban összesen 10—12 milliárd jegyeztetett alá, s ami ebben figyelemre méltó, a sajtó minden izgatása daczára igen sok jegyzés történt a kis tőkések részéről. Az összes jegyzések 41—45 ezer millióra fognak terjedni; oly összeg, mely eddig még soha elő nem fordult s melyre még a francziák sem mertek volna gondolni, s az elért eredményre kétségkívül büszkék lehetnek. Tartani lehet tőle, hogy heves könnyű véreknél fogva a francziák a siker által elragadtatnak s ismét elbizakodottakká lesznek. Máris olvashatunk franczia lapokban oly nyilatkozatokat, melyek téves nézeteken alapulnak, avagy nem csalódás-e, midőn ily szavakra fakadnak: a világ népei bebizonyították, hogy részünkön állanak, és hogy elvárják, miszerint a rajtünk elkövetett igazságtalanságokért magunkat