Ellenőr, 1872. október (4. évfolyam, 227-253. szám)

1872-10-18 / 242. szám

telmes és az­­öntözési művek előállításában gya­korlott külföldi mérnök megnyerésére kívánja a minisztérium felhasználni, hogy az ország több oly vidékein, hol ez a vízviszonyok ismerete folytán ma is lehető, az öntözést — az erre megnyert birtokosok földjén és költségére — gyakorlatilag léptessék életbe, egyúttal példákkal felvilágosított oktatási folyamot rendezvén be, gazdatisztek, gyakornokok, értelmesebb földészek számára, melyben kiképeznék magukat a mezei vízimunká­­latok, árkolások, földidomitások czélszerű beren­dezésében és kivételében. Más szóval, az első lépést kívánja itt meg­tenni a minisztérium arra, hogy egyfelől az ered­mények által buzdítva, kedvet gerjeszszen egyfe­lől az öntözés behozatalához, másfelől kiképződje­nek az annak elkészítésére és kezelésére­ szüksé­ges közegek, kik Olaszországban Campanaro, Németországban Wiesenmeister név alatt százával vannak, aránylag csekély költséggel évenkint ezer és ezer holdakat idomítanak át. Végül hivatkozva a közmunka és közleke­dési minisztérium 1872-iki költségvetéséhez be­terjesztett jelentés 43. lapján tett ígéretére, a Garam folyót illetőleg szükségesnek tartom meg­jegyezni, hogy miután a Garamvölgyben terve­zett vasútépítés által e folyó mint vizi út nem fog bírni nagyobb fontossággal s a vasút építésé­vel e folyam rendezése is elkerülhetetlen leend, annak államkezelés alá vételét ezúttal nem indít­ványozhatom. A fentebbiek szerint Ma­gyarországon rendkívüli vízépí­tések­re ...................................... 2,068,767 frt, s az 1870. és 1872-ben igénybe nem vett hitel.............................. 734,972 frt levonásával.............................. 1,333 795 frt irányoztatik elő, az 1872. évben ugyan e czélra .... 1 848.530 frt szavaztatván meg, az uj szük­séglet ...... 514.735 frttal kevesebb. Berlin, oct. 15. (Saját levelezőnktől.) A berlini képzőművészeti akadémia kiállí­tása minden tekintetben sikerültnek mondható. Két részre oszlik az : szobrászati és festé­szeti részre ; mindkét osztályban oly kitűnő művek foglaltatnak, melyek Berlinnek valóban díszére válnak. Az eredmény pedig annál fényesebbnek mondható, minthogy a kiállítók legnagyobb része északnémetekből áll. A külföld felette csekély számmal van képviselve. A francziák távolléte természetes : a belga, holland,­s osztrák, sőt dél­német művészek pedig hihetőleg azért hiányoznak, mert a bécsi világkiállításra készülvén, a berlini­ről megfeledkeztek. A szobrászati osztály csak 194 műdarabból áll; ezek között azonban olyanok foglalnak helyet, melyek méltán állíttathatnának párhuzam­ba a szobrászat classicus hazájának Görögország­nak műveivel, sőt némely tekintetben azokat fe­lül is múlják. Kitűnő szobrokat láttunk itt Barzaghy Fran­cesco (Milano), Begas Reinhold (Berlin), Cauer Robert (Kreuznach), Éneke Erdmann (Berlint, Gerhard H. (Kassel), Herter E. (Berlin). Lom­bardi G. (Róma), Müller Ede (Coburg), Selbach (Berlin) stb. művészektől, A képtár 980 számból áll, melyben a törté­nelmi, genre tájkép és arczkép festészet mind­egyik ága bőven van képviselve s noha a sok között mint igen természetes akad egynéhány kevésbbé értékes, a nagy rész valódi műreme­kekből áll. Ohajtanám önöknek az illető kiállított m­ű­vek mű leírását adni, de nem is tekintve, hogy erre sok időt és tért kellene igénybe venni, ez alig volna lehetséges, miután a művek nem lévén önök szemei előtt, azokról még­sem tudnának kellő fogalmat szerezni. Ehhez járul, hogy bár műértők útmutatása folytán a sok jó közöl felis­mertem a legjobbaknál kimutatott szépségeket, önálló ítéletet még sem mondhatnék azok felett mert bevallom nem sokat értek a festészethez. Így tehát ezúttal meg kell elégedniök, ha egyedül más jeles műitészek és helybelyi szaklapok útján elmondom, miként e kiállí­tásban Számos valódi műremek foglaltatik. Ré­szemről bevallom, hogy valamint más úgy ezen kiállításban levő élő művészek képei is reám sok­kal nagyobb hatást gyakorolnak, mint a régi festmények, nemcsak mert a kivitelt találom jobb­nak, a természetet hűvebben utánozott, de mert a gondolatra is nagy súlyt fektetek f­el, hogy egyebet ne említsek, Kaulbach ismeretes nagy­szerű menetét i­dézi fel az ember emlékében, míg pl. a régiek ördögűzései vagy más effélék akár minő becsesek is különben a kivitelre nézve, nem gyakorolnak reám semmi benyomást, legfeljebb egy szánakozó mosolyt. Meglehet szavaim­ban van valami, a­miből nagyon is kitetszik a nem műértő, de tudomásom szerint jelen­leg más számos műértő is van, a­ki elismeri TÁRCZA. JANE EYRE. — ÖNÉLETÍRÁS — Irt. CUEBER BELL. (Folytatás) Az ebédlő egy tágas, alacsony, komor szoba volt, a két hosszú asztalon elhelyezett tálakban va­lami melegség gőzölgött, mely azonban nagy szo­morúságomra koránsem ingerlő illatot terjesztett szét. Az elégü­letlenség általános nyilatkozványát tapasztaltam, midőn az étel gőze megérinteni azok­nak orrát, kik hivatva voltak elkölteni, a menet élén, az első osztálybeli nagy leányok közt sutto­gás volt hallható. — Undorító! a leves már megint kozmás. — Csend ! kiáltó egy hang, nem Miller kis­asszonyé, hanem a magasabb osztályok egyikének tanítónője­. E kicsi és barna, csinosabb öltözékű de kissé mogorva kinézésű kisasszony leült az egyik asztalfőre, míg a másik asztalfőt egy vala­mivel kedélyesebb arcza foglalta el. Hiába kerestem szemeimmel azt, kit múlt este láttam, nem volt jelen. Miller kisasszony legalul ült azon asztalnál, hol nekem is helyet jelöltek ki és egy sajátszerű­­en idegen kinézésű, korosabb hölgy — mint ké­sőbb megtudtam, a franczia nyelv tanítónő, ugyan­azon helyet foglalta el a 11 másik asztalnál. Egy hosszú ima elmondása és egy hymnus eléneklése után egy cseléd theát hozott be a tanítónők szá­mára s ezzel a reggelizés elkezdődött. Mohón nyeltem el egy-két kanálnyit az elém tett adagból,fa nélkül hogy izére­ gondoltam volna, de mihelyt éhségem kissé csillapult, észrevevém, hogy az étel bűzös ; a kozmás leves csaknem oly rész, mint a rothadt burgonya, még az éhség is csakhamar elundorodik­­tőle. A kanalak lassan mo­zogtak ; láttam, hogy mindegyik leány megizleli az ételt és iparkodik lenyelni, de legtöbb esetben visszaretten a merész vállalattól. A reggelizésnek vége lett és senki se reggelizett. Miután elmondtuk a hálaimat azért, a­mit nem kaptunk, és egy máso­dik hymnust is énekeltünk, mindnyájan átmen­­tünk az ebédlőből a tanterembe! Én az utolsók közt voltam, és midőn egy asztal mellett elmen­tem, láttam, hogy egyik tanítónő maga elé húzott egy leveses tálát és megizlelte tartalmát, aztán társnőire nézett, mindnyájuk arcza baszaságot fe­jezett ki s egyik közülök igy szólt: — Ocsmány étel! Valódi gyalázat! Egy negyedóra múlt el, mielőtt a tanórák újra elkezdődtek, ezen időköz alatt az egész tan­teremben nagy zűrzavar és zsivaj uralkodott, mert úgy látszott hogy a szünet alatt szabad volt a szo­kottnál hangosabban és féktelenebbü­l beszélgetni. Az egész társalgás a reggeli körül folyt, melyet mindnyájan nyíltan és tartózko­dás nélkül gyaláztak. Szegény gyermekek! ebből állt egyedüli vigaszuk ! Miller kisasszonyon kivül most nem volt más ta­nítónő a szobában; egy csapat nagy leány állt körüle, kik komoly, daczos taglejtések közt beszél­tek hozzá. Hallottam, Brod­behurst nevét is említ­­tetni, erre Miller kisasszony hosszan rázta fejét, de nem nagyon iparkodott lecsillapítani az álta­lános elkeseredést, melyet kétségkívül maga is osz­tott. — A tanterem órája kilenczet ütött; Miller kis­asszony a szoba közepére ment és felkiáltott: — Csend legyen! Foglaljátok el helyeiteket! A fegyelem azonnal használt , az egyes cso­portok azonnal sorakoztak és a bábeli zavart meg­lehetős csend válta fel. A felsőbb osztályok főnö­kei pontosan elfoglalták helyeiket, de mégis várni is látszott mindenki. A nyolczvan leány mozdulatla­nul és egyenesen ült helyén; csinos gyülekezetet képeztek hátrafésült hajukkal, nyakig begombolt és fehér gallérral díszített barna öltönyökkel, övük­ről lecsüggő kis tarisznyájukkal,melyben varró eszkö­zeiket tartották; gyapot harisnyáikkal és bronzból készült csattal ellátott czipőikkel. Mintegy húsz felnőtt, nagy leány volt a nyolczvan közt, ezeknek az intézeti egyenruha nem jól illett s még a leg­­csinosabbnak is sajátszerű­, épen nem előnyös ki­nézést kölcsönzött. Még mindig a gyülekezeten járt szemem, s néha a tanítónőkre is vetettem egy pillantást, kik közül egyik se nyerte meg tetszésemet, mert az egyik kissé mogorva, a másik nagyon köznapi, a franczia nő inkább nevetséges kinézésű volt, és a szegény Miller kisasszony kimerültnek és elcsi­gázottnak látszott. — Midőn, szemeim egyik arcz­­­­ról a másikra tévelyegvén, láttam, hogy egy egész leánysereg egyszerre mintegy villanyos ütéstől érintve felkelt helyéről. Várjon mi történhetett! Nem hallottam pa­rancsszót , meg voltam lepetve. Mielőtt csodálkozá­somból magamhoz térhettem volna, a leányok már leültek, de most minden szem egy pontra volt irá­nyozva, én is odanéztem és megpillantam azon hölgyet, ki engem tegnap este elfogadott. A nagy szoba végén, a kandalló mellett állt, (mert a szoba mindkét végén tűz égett) és szótlanul komoly arc­c­al nézett végig a leányok sorain. Miller kis­asszony odament hozzá, valamit kérdezni látszott tőle és választ nyervén, visszatért helyére e szókkal: — Első osztály felvigyázónője, hozd elő a földgolyókat. Mialatt a parancs végre lett hajtva, a hölgy előre jött a teremben. Úgy hiszem igen kifejlett hódolati érzékkel bírok, mert még most is tisz­tán emlékezem a bámuló tisztelet azon érzésére melylyel szemeim lépteit követték. E hölgy, most a fényes nappali világosságban felségesnek és szép termetűnek látszott, nyájas, jóságot kifejező bar­na szemei és finom szemöldei még inkább kiemel­ték homlokának fehérségét; sötét barna haja ha­lántékán vastag fürtökbe volt tűzve, az akkori di­vat szerint, mely még a hosszú fürtöket nem is­merte; hasonlag az akkori divat szerint vörös posztóból készült öltözéke, fekete bársonynyal volt diszitve, spanyolosan; övén arany óra csüggött, a­mi akkor szintén sokkal nagyobb ritkaság volt mint napjainkban. Ha a rajzot még megtoldjuk finom arczvonásokkal, halvány de tiszta arczszin­­nel és méltóságteljes magatartással, akkor az olvasó — a mennyire szóbeli leírás után lehető, tökéle­tes képet alkothat magának Temple kisasszonyról. — Temple Maria kisasszonyról, mint később nevét megpillantam imakönyvében, melyet a templomba kellett vinnem. A londoni főigazgatónő (mert e hivatalt vi­selő) leülvén az egyik asztal mellé, melyen két földgolyó állt, összegyűjtő maga körül az első osz­tály növendékeit és előadást tartott nekik a föld­rajzból, az alsóbb osztályok e­közben a történel­met, nyelvtant, szépírást és számtant tanulták, ké­sőbb Temple kisasszony zene leczkéket adott né­hány korosabb leánynak. Mindegyik tanóra tar­tamát a teremben levő óra határozta meg, mely végre tizenkettőt ütött. A főigazgatónő felkelt s igy szólt: — Közölni kívánok valamit a növendé­kekkel. A tanórák utáni szünet szokásos zsibongása már elkezdődött, de e szakra rögtön elnémult, Temple kisasszony tovább folytatá: — Ma oly reggelit kaptatok, melyet nem ehettetek meg. Intézkedtem, hogy még ebéd előtt valamennyien kenyeret és sajtot kapjatok. A tanítónők meglepetve néztek egymásra. — Az én felelősségemre történik, mondá fe­­léjök fordulva, mintegy magyarázólag s ezzel távo­zott a teremből. A kenyeret és sajtot azonnal behozták és szétosztották az egész gyülekezet nagy örömére. Azután újra hangzott a parancsszó: „A kertbe!“ A leányok feltették egyszerű szalmakalapjukat, me­lyet színes pamut szalaggal kötöttek meg, és föl­vették szürke szövetből készült felöltőjüket. Engem is épen igy öltöztettek fel, mire mindnyájan ki­mentünk a szabad jégre. A kert magas fallal volt körülvéve, mely tel­jesen elzárta a kilátást; egyik oldalán fekete fo­lyosó vonult végig és széles utak vezettek a kert közepén levő térség körül, mely számtalan apró virágágyra volt osztva. Minden virágágynak volt tulajdonosa, kinek ezt sajátkezűleg kellett mivel­­nie. A kert csinos lehetett, midőn tele volt virág­gal, de most, január második felében kopár és té­lies kinézéssel bírt. Megrázkódtam, midőn megáll­tam és körülnéztem ; zordon idő volt, nem esett, de a sűrü köd mindent elhomályosított és az egész kert nedves volt még a tegnapi esőtől. Az erősebb testalkatú leányok ide-oda futkostak és játszottak, de néhány beteges és halvány kiné­zésű leányka a folyosón csoportosult össze, mele­gebb menhelyet keresve, és ezek közt nem egyet hallottam tompa hörgéssel köhögni, a­mint a sűrü köd gyönge mellükre szállt. Minthogy még eddig egyetlen leánynyal se beszéltem és reám se látszott figyelni senki, most is egyedül maradtam, de az elszigeteltség érzetét annyira megszoktam már, hogy ez most se hatott reám kellemetlenül. A folyosó egyik oszlopához támaszkodtam, szürke köpenyembe jól beburkoltam magamat és iparkodván elfeledni mind a hideget, mind az éhséget, néztem és gondolkoztam. Gon­dolataim sokkal szakadozottabbak és homályosab­bak voltak, hogysem érdemes lenne azokat leírni ; még alig tudtam, hogy hol vagyok, Gateshead és eddigi életem megmérhetlen messzeségben maradt mögöttem; a jelen idegenszerű és homályos volt, a jövőről még csak fogalmam se volt. Körülnéz­tem a kérdéses kertben, aztán­, szemügyre vettem e házat, mely igen tágas épület volt, felerészben régi és szürke, felerészben egészen új. Az uj részt, mely a tantermet és hálótermet foglalta magában, oszlopos és vasrácsos ablakok világiták, mi a ház eme szárnyát templomias kinézésűvé tette; az ajtó felett alkalmazott kőtáblán eme felirat volt ol­vasható : „Lowood intézet.“ — A ház ezen részét újra építette Brocklehurst Naomi, Brocklehurst, Haliból — — évben.1' „A ti világosságtok úgy fényesked­­jék az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedetei­teket és dicsőítsék atyátokat, ki a menyországban van." — Sz. Máté 16. vers. Újra meg újra elolvastam e szókat: érez­tem, hogy magyarázatot igényelnek, de nem vol­tam képes felfogni értelmüket. Még mindig az „in­tézet“ szó jelentősége felett töprenkedtem és ipar­kodtam kitalálni az összefüggést az első szók és az evangélium verse közt, midőn közvetlenül mö­göttem köhögést hallottam és fejemet önkénytele­nül hátra fordítom, egy leányt pillantottam meg, a­ki egy kőpadon ült és egy könyvre lehajolva olvasott; a könyv czimét is megláthattam „Ba­­seles“ volt, mely név igen szokatlanul, következő­leg vonzóan hangzott előttem. Egy lapot megfor­dítva véletlenül feltekintett és én azonnal így szól­tam hozzá: — Érdekes e könyv? Már is elhatároztam, hogy legközelebb elkérem tőle kölcsön.­­ — Nekem tetszik, felesé, egy vagy két má­sod­percznyi szünet után, mely alatt figyelmesen nézett reám. — Mi van benne? folytatom. Most se tudom, honnan merítettem bátorságot ekkér beszélgetésbe bocsátkozni egy idegennel; e lépés merő ellentét­ben állt természetemmel és szokásaimmal, de úgy hiszem, foglalkozása valamely rokonszenvező kárt érintett bennem, mert­ én is szerettem olvasni, no­ ugyan a régiek becsét és műértékét (miben ter­mészetesen a kegyeletnek az antiquitásnak is min­dig nagy szerepe van) de ez újabbkori festésze­­tét még­is többre becsülik, nagyobbszerűnek tart­ják. Ezt legjobban bizonyítja már az is, hogy míg Rafael, Rembrandt, stb. képeiért csak most századok után adnak 10,000-et, vannak ujabbko­ri festők mint pl. saját fiatal művész hazánkfia Munkácsy, kik még nem is oly általánosan ismer­tek s még is kis képecskékért 40,000 arcot is kapnak. Mily becsük lesz tehát e képeknek idővel ? Kiváló nagyobb figyelmet keltettek mint remekművek a jelenlegi kiállításon Achenbach András (Düsseldorf), Angeli (Bécs), Becker A. (Düss.), és O (Béri.), Begas A (Bér.) Bendemann (düsseldorfi igazgató) a zsidók babyloni fogságba vitele. Bösche (Bér) Burger L. (B.) Camphauser (Düss.) Coudres L. (Carlsruhe), Enke, Erekke (B) Flor Ferd. (Heinburg), Friedrichsen Ernestine (Düss.) Gebhardt (D.) Gierymsky (München) Grüb­­ner (M.) Günther (Weimar) Guglielmo Guglielmi (Róma) Hagen (Weimar) Hünten Em. (D.) Kame­­cke (Weimar) , Kaulbach Fr. (Hannover), Kries­­ling (Drezda) Knaus L. (D), Kolitz L., Kretsch­mer H. (B.) Laar U. (B.) Lasch C. (D.) Löschin Hermann (Pária) Lubon A (B.) Müller G. (Coburg) Munthe­r (D.) Ochmichen (D.) Paulus Fr. (B.) Plathner (D.) Portals J. (Brüssel) Richter (Berlin) az egyptomi pyramisok építése, Ruths (Hamb.) Scholz (Drezd.) Schwartz A., Simmler (D.) Steff­leck (B) Woltze B. (Weimar) stb. Az elősoroltak művei bár mint látják, igen tekintélyes számot képviselnek, mind olyanok, melyek nemcsak, hogy méltán foglalhatnának helyet bármely múzeum­ban, de annak díszére is válnának. Munkácsynktól sem ezen sem Berlin más kiállításaiban nem láttunk műveket, a képműáru­­sok kirakataiban, azt hisszük, azért nem, mert a fiatal művész képei, mint halljuk Páriában nagy árakon kelnek el. Az áruraktárak felállítása nem csak önöket és a bécsieket foglalkoztatja, hanem a berlinieket is; a helybeli „Deutsche Baugesellschaft“ e na­pokban nyerte meg erre az engedélyt s miként értesültem, még a jövő évben szándékozik ez áru­csarnokokat felépíteni s ezután a nyílt tereken az eddigi piaczokon való árulás teljesen el lesz tiltva. Strousbergnek jelenleg is van ily igen dí­szes árucsarnoka, annak azonban semmi hasznát sem veszi, csak egy ily csarnok lévén ugyanis természetesen a piaczokon való eladás nem tiltat­­hatik el s az árulók reszelvén az árucsarnokban drágább helybért fizetni. Így történt, hogy Strous­­berg nagyszerű épülete jelenleg üresen áll, sőt a befektetett tőke egész gyümölcstelenül hever. Még nagyobbszerű tervekkel foglalkozik azonban a központi vasút­építő társulat. Berlin ugyanis daczára, hogy igen számos széles utczá­­val bír, mégis egészben véve oly rendszer nélkül van építve és helylyel közel oly szűk, hogy tel­jes lehetetlen egy nagyobbszerű lóvasúti közleke­dési rendszert létrehozni. Az említett társulat te­hát az épületek felett az utczák áthidalása mel­lett akar egy városi rendes vasúti közlekedést létesíteni s mint hírlik, e czélból a tervek álta­lánosságban elkészültek és a szükséges házak leg­nagyobb része összevásároltatott. A terv kétségkívül igen jó és jövedelmező is lenne, miután a közlekedés mint azt már ré­gebben megírtam, rendkívül hiányos. S ha Pák­s­­ról volna szó, nem is kételkednénk, hogy e ter­vet egy-két év alatt megvalósítva látnak. Berlinben azonban azt hiszem, még gründ­lich fontolóra veszik azt. y. r. Mit követelünk a postahivatalnoktól ? A „Posta Közlöny“ 33. számában azon­ bír közöltetett, hogy még az idén egy miniszteri ren­delet bocsátatik ki, mely által posta-ellenőri vizs­gák hozatnak be, de ezen ellenőri vizsgák letéte­lére csak olyan posta tisztnek adatik engedély, ki a magyar és német nyelven kivid még a franczia vagy olasz nyelvet is bírja !! Az ellenőri vizsgáknak behozatala ellen annál kevésbé lehet kifogás, mert az által alkalom ada­tik, hogy oly hivatalnok is pályázhat ellenőri állo­másra, ki, nem tekintve a szolgálati időt, és pro­­tectiót, vizsga által bizonyítá be, hogy a kellő szakismerettel bír, de hogy a szakképesség csak akkor nyerjen elismerést, ha az illető hivatalnok a franczia vagy olasz nyelvet is bírja, annak alapja nincsen. Az tény, hogy mostanáig a magyar postain­­­tézetnél arra kevés figyelem fordultatott, vajjon a hivatali állomásra pályázó bír-e azon ismeretekkel, melyek minden hivatalnoktól, kit hivatalos teendői a közönséggel érintkezésbe hoznak, követelhetek; a legszükségesebb iskolai bizonyítványoknak ki­mutatása által képesnek találtatott a folyamodó a posta intézetnél mint hivatalnok működni. De még a hazai, magyar nyelvnek ismerete sem követel­­tetett !! Ezen a főpostaigazgatóság által követett könnyelmű eljárás következtében, a magyar posta­intézetnek személyzete sok részben alacsonyabb fokon áll, mint a múlt Bach-korszakban. Akkori időben legalább minden egyes hivatalnoktól köve­­teltetett, hogy a német nyelvet bírja, és ha főhi-­­­vatalnoki állomás után pályázott kevés kivétel­lel, nem a szolgálati idő, hanem a szakismeret az iskolai képzettség és a megadott vizsgák hatá­roztak annak elnyerésénél. Jelenleg a posta­inté­zetnél a főhivatalnoki állomások nagy részben oly egyénekkel vannak betöltve, kik nemcsak a ma­gyar nyelvet nem bírják, hanem a szükséges szakképességet és kellő nevelést sem tünte­tik ki. Az osztrák kormány által valamennyi posta hivatalnok, ki feladatának csak kis részben is meg­felelhetett, akadály nélkül átvétetett, a korpa vissza utasitatott — és ezen visszauta­sított uraknak nagyobb része képezi a magyar intézetnél a főhivatalnokok testületét. Ők foglalják el azon helyet, melyet fiatal, szakképes, és — mi­után e részben jelenleg már válogatni is lehetne — magyar erő által lehetne betölteni. Tudomása van-e a kormánynak arról, hogy a magyar postaintézetnél Sopronyban egy igazgató, Pesten a miniszteri szakszámosztály­­nál egy igazgató, és számtalan szám­tiszt, a magyar mozgó postahivatalnál egy el­lenőr, a pest-központi és a pest-vaspályás pos­­tahivataloknál ellenőrök, a pozsonyi postaigaz­­gatóságnál f­o­ga­l­m­a­z­ó­k­­ azonkívül még számos felügyelő és hivatali főnök urak működnek kik a magyar nyelvből egy szót sem értenek, a magyar szellemnek mindenben ellenségei, és csak azoknál ismerik el a képességet, kik szellemtár­suk, vagy velük mindazt roszalják, a­mit a kor­mány Magyarországnak önállása és függetlensége érdekében tesz. Mind­erről — úgy látjuk — csak­is a fő postaigazgatóságnak van tudomása, és egyesek személyes érdekében titkolja mind azt, mi­által nem csak az állam károsíttatik, hanem ez a ma­gyar postaintézetnek is nagy hátrányára és szé­gyenére válik. A közönség és a kormány által követeltetik hogy a levelezés, és elintézések, magyar nyelven vezettessenek; mi módon képesek azon főhivatal­nok urak, kik a magyar nyelvet nem bírják, ma­gyarul levelezni, az csak az által fejtethető meg, ki ily német, gyakran a szükséges neveléset sem biró fő­hivatalnok mellett működött. Trefort miniszter úrnak azon nézetét, hogy a magyar barbár, továbbá hogy magyar levelezés esztelenség, és több ilyenféléket minden perezben hallhatni, de a mellett mégis igen jól esik nekik, ha ezen barbár nép alatt szerepelhetnek és ha­­szonvehetetlenségek daczára Magyarországban lus­tálkodhatnak. Ezen urak által szükségesnek találtatott a posta­intézetnél működő hivatalnoktól külföldi nyelveknek ismeretét követelni, és csak azoknak elsajátítása után képesnek elismerni a főbb állo­másokra. Csalatkozni fognak, ha azon szempontból in­dultak volna ki, hogy ezen rendelet következtében bebizonyíttatik, miszerint a magyarok közt a mű­veltség hiányzik, és ennek folytán kényszerítve vannak külföldi erőket szerezni. Az ellenőri vizsgának behozatala minden tö­rekvő hivatalnok által örömmel fogadtatik, mert az által alkalom adatik nyilván­os vizsga által tanúsítani, hogy bir azon képességgel, mely főhi­vatalnoktól minden tekintetben követelhető. Legyen a pályázók közt annak előnye, ki az illető nyelvek ismeretét kimutatni képes, de en­gedtessék meg azoknak is az ellenőri vizsgát le­tenni, kik ara képesnek tartják magukat. Ez alkalommal nem kerülhetem el a felett is kérdést tenni, vajjon mi történik azon igaz­gató, felügyelő, gondnok és ellenőr urakkal, kik a magyar kormány által kinevez­ve, vagy átvéve lettek­­a­nélkül, hogy azok nemcsak a franczia vagy olasz nyelvhez értenének, de még a magyar nyelvet sem birják) — ha az új okleveles főhivatalnok urak működésüket megkezdik. Szerény nézetem szerint legczélszerűbb volna, azok részére is nyilvános vizsgákat elrendelni, és azon esetben, ha a kellő szakképességgel és a magyar nyelvnek ismeretével nem bírnak, egész egyszerűen elbocsátani vagy nyugdíjazni, legalább nem lenne alkalmuk tetteik által a postaintézetet nevetségessé tenni, és csekély képességük folytán a posta személyzetet gyalázni. V. Külföldi szemle. Pest, okt. 17. Thiers néhány heti Párisban időzés utánra jövő hét elején viszatér Versaillesba, hogy fogadja a közelebb beszállingózó nemzetgyűlési tagokat. A miniszterek, kiknek nagyobb része személyze­tével együtt szintén Párisba költözködött át, most ismét követni fogja Thierst. A Bonaparte család tagjaival szem­ben, legújabb hírek szerint, Thiers kivételes tör­vény megszavazását kérné a nemzetgyűléstől mindjárt az ülésszak megkezdésével. Ez volt közvetett czélja már ama­­javaslatnak is, melyet a kormány a múlt tél végén a sajtóval szemben kivételes hatalommal való felruházása érdekében benyújtott volt, melyet azonban a nemzetgyűlés visszavétetett a belügyminiszterrel. A franczia hadsereg szervezé­sére vonatkozólag az e czélból kiküldött bizottság javaslatot dolgozott ki, melyet a nemzetgyűlés elé terjeszt s melynek főbb pontjai: A franczia had­sereg 12 hadtestre oszlik, 11 Francziaországban , Algírban állomásoz. Az előbbi 11 a következő alkatrészekből fog állani: három hadosztály gya­logság 2—2 dandárral, mindegyik dandár 2 ez­reddel­­és egy gyalog vadász zászlóaljjal, tüzérség­gel, lovassággal és utászsággal, mire nézve még nem történt megállapodás. Az algíri hadtest négy zuav ezredet, négy algíri lövész ezredet, egy ide­gen ezredet, három gyalogezredet és három va­dász zászlóaljat foglalna magába, így az egész franczia hadsereg fog állani 135 gyalog ezredből, 4 zuav, 4 lövész, 1 idegen és 36 vadászzászlóalj­ból. Jelenleg van 126 ezred gyalogság, 4 zuav, 1 idegen, 3 lövész és 30 vadászzászlóalj. A két Marne departement ki­ürítésének e hó 15-én kellett volna végbe menni, azonban a barackok, melyek az innen kivonuló katonaságot befogadandók, még most sem készül­tek el, illetőleg a német­ tisztek annyi pedánság­­gal és követeléssel lépnek fel az építés körül, mi­szerint a két szerencsétlen departement még bi­zonytalan ideig megszállva marad. Z­o­r­i 1­­ a spanyol m­inister­elnök a kortes tegnapi ülésén fényes beszédet tartott, mire a trónbeszédre adott válaszfelirat nagy többséggel elfogadtatott. A német püspökök emlékiratáról a félhivatalos Prov. Corr. ezeket mondja: „ Ha a po­rosz kormány az alkotmány megadása után az egyházi hatalmakkal akkor fenállott viszonylatok­ban bizva, elmulasztotta a 15. czikket, mely sze­rint az evang. és a kath. egyház úgy, mint min­den más hitfelekezet, önállóan intézi ügyeit, je­lentősége és hordereje szerint határozott kiviteli törvények által megállapitni, minek az al­kotmánynak majd minden hasonló határozatá­ra nézve hozattak, úgy most már, miután a püspökök az egyházi ügyek terét önkényileg meghatározni és kiterjeszteni megkísérlették, el­­engedhetlen szükséggé lett kétségtelen és megtá­­madhatlan állami törvények által azon ügyeket szabályozni, melyek nem csupán egyháziak, ha­nem egyszersmind a polgári és állami élethez is valamely viszonylatban állanak. A püspökök mos­tani fellépése folytán kétségen kívül teljesedésbe fog menni a bíród, kanczellár szava, miszerint a kormány a papi állású személyek azon igényei­vel szemben, hogy lehetnek országos törvények, melyek rájuk nézve nem kötelezők, a teljes egységes souverainitást minden eszközzel fen fogja tartani. A souverainitás csak egységes lehet; kell is, hogy az maradjon : a törvényhozás souve­­rainitása. Olaszországban átalános víz­ára­d­á­s pusztít egy idő óta ; folyói és hegyi rohanó patakjai csaknem kivétel nélkül kiáradtak, borzasztó pusztítást okozva mindenfelé. így a Lago Maggiore táján a havasokról lezúduló patakok több falut viz alá borítottak s különösen sokat szenvedett Intra kisváros, hol több ha­láleset is fordult elő ; házak dűltek össze s az áradat bútorokat, barmokat, embereket ragadt magával. A Ticino és Po folyók tavasz óta elöntve tartják a vidéket s csak most kezdenek apadni . F­r­a­s­c­i­n­e, az Adige mellékfolyója gyorsan árad. Az A­rn­o Florenczet és Pisát el­öntéssel fenyegeti s a rétek már mindkét város mellett víz alatt állanak. Róma és Civil S­­v­e­c­c­h­i­a, valamint e város és Livorno közt a vasúti közlekedés megszakadt, mivel a töltés több ponton víz alatt áll, a hidakat pedig csaknem mind elsodorta az ár. Pistoia Pisa és Florencz között hasonló okból szintén szü­netel a vasúti közlekedés. — Milan fejedelem, mint tudjuk e hó 9-én vette át ünnepélyesen a kormányt s tette le az esküt a skuptsina­­előtt az ország alkotmányá­ra. Ő az első szerb fejedelem, ki átalában ily es­küt tett. Ez alkalomra nagy ünnepélyesség fejte­tett ki Kragujevatzon s az eskü előtt a szerb me­­tropolita eme beszédet intézte az ifjú feje­delemhez : Proclamatiódban, melyet aug. 10. (22-én) drága szerb nemzetedhez intéztél, ünnepélyesen fejedelmi szavad adtad zálogul, hogy legfőbb iparkodásod lesz méltó utódjok lenni a trónon a dicsteljes Obrenovicsoknak, s mint alkotmányos uralkodó kezden­ meg uralkodásod a ha­zában. Az alkotmány, melyet Szerbia maga adott magának s melyet te elismersz és tisztelsz, azt határozza, hogy ígéretedet s a nemzetnek ünne­pélyesen adott szavadat esküvel erősítsd, hogy valóban komolyan s az istenben való hittel, ki tőled egykor számadást fog követelni, akarod tel­jesíteni fényes uralkodói kötelességeidet az ország és a nemzet üdvére, mely sorsát rend bizto s ke­zedbe adta. Az esküben Isten fölhivatik tanujul annak, hogy minden igaz lesz, a mit mondasz és ígérsz. És isten meg nem tűri, hogy nevét köny­­nyelmüen kiejtsük. Azért uram! soha el ne feledd, a mit az esküben mondál, mire a nemzet és a haza iránt, magad kötelezted, midőn mindezek igazságának tanújául istent hivtad fel. Azért légy hü istenhez és igazhitű egyházához, s isten segélyével e szent egyháznak áldásával sokáig fogsz az országra és népre sze­rencsésen és előnyösen Szerbia, s a szerb nép felett uralkodni, melynél adja isten, hogy ép oly dicsteljes nevet szerezzél, mint elő­deid Milos és Mihály. És most fenséges fejedelem! tedd kezedet hitünk szentségére, a szent keresztre és Krisztus evangéliumára, s midőn velünk együtt isten segé­lyét hívod, hogy magas és nehéz uralkodói köte­lességedet teljesithesd, mond el az esküt! Ekkor a fejedelem jobb kezét az evangli­­umra tette a következő esküt mondott el: Én IV Obrenovisch Milan Szerbia fejedelme midőn uralkodásra lépek, esküszöm a mindenható istenre s mindenre, mi előttem a világon a leg­szentebb és legdrágább, a szent kereszt és az evan­gélium előtt, hogy az ország alkotmányát sértet­lenül fentartom, hogy annak és a törvények szel­lemében fogok uralkodni, s minden törekvésemben és tettemben csak a nemzet javát fogom szem előtt tartani. Midőn ez eskümet isten s a nemzet előtt ünnepélyesen kimondom istent, kinek utolsó ittjiotokor ..ám.fzíét terüllek, tanúságul hivom, s ez eskü igazságát megerősítem a szent evangéli­umnak és Jézus Krisztus megváltónk keresztjének megcsókolásával. Isten engem úgy segéljen! Az eskületétel a kragujeváczi skuptsina te­remben történt. Este a várost kivilágították, s a lakosság nagy lelkesedéssel ünnepelte első alkot­mányos uralkodójának eskületételi napját. Louis Blanc a radicálisokhoz. Louis Blanc, mint említettük, megígérte la rochellei választóinak, miszerint meg fogja írni mind­azt, a­mit előttük a kormány által betiltott ban­ketten elmondandó volt a ehez képest eme nyi­­­latkozata olvasható a lapokban. Felszólíttatván, hogy mint népképviselő be­széljek a la rochellei republikánusok előtt, úgy hittem legjobban megfelelhetni e várakozásnak, ha hűen kifejtem előttük azon eljárást, melyet a „s­z­é­­­s­ő“ vagy „radikális“ elnevezés alatt ismert párt mandátumának betöltése körül a nem­zetgyűlésben követett. Hogy meggátolja a tervbe vett értekezletet, a kormány, mely magát a köztársaság kormányá­nak czímezi, a császárság egyik törvényével fegyverzette fel magát. Legyen ! Miután fenmarad számomra a sajtószabadság, élni fogok vele, és mivel hasznosnak tartom, aminek elmondásában meggátoltattam, írásba foglalom. Mi a szélső­balpárt? Oh! igen emlékszem, így szokták volt nevezni már számos évekkel ez­előtt azokat, kik előkészítették a köztársaságot, azokat, kik a korlátolt szavazatjog embereivel szembe az átalános szavazatjog kitűnőségét bi­zonyítgatták, azokat a kik tiltakoztak a véradók ellen, mely egyesekre mások előnyével vettetett, — azokat, kik a szegények részére az értelem és lélek kenyerét kérték, mely szerintök ép oly szük­séges mint a testi kenyér. Igen a szélső­balpárthoz tartozni akkor any­nyit tett, mint akarni a köztársaságot, az átalá­nos szavazatjogot az általános hadkötelezetséget s az átalános köteles és ingyenes elemi oktatást. Mi történt azonban ? Az akkori u­t­ó­p­iák ma té­nyekké váltak ; a köztársaság az eszmék országából a tények országába ment át; az áta­lános szavazatjog, az átalános hadkötelezettség, a köteles elemi oktatás elve imponál azon embe­reknek, kik azt eddig a legnagyobb megvetéssel és határozottsággal visszautasították. — De hiá­­ba,­ ők nem szűntek meg gyakorlati és par ex­cellence tisztán látó elmék lenni, és más részről mi hizelgő, exaltált emberek, a szélső párt em­berei maradtunk! Ennyit a s­z­é­l­s­ő párt jellemzésére, lás­suk most már, mily értelmet kell tulajdonítanunk a „radikális párt“ elnevezésnek. Ha oly pártot értenek ez alatt, mint azt a szó ethimológiája jelenti, mely a dolog gyökerére hat és mely a felállítandó köztársaság kérdésében, az alappal van elfoglalva, megadván a mellett az alaknak is az őt megillető jelentőséget, h­ogy igazuk van. Mert valóban a „radikális párthoz tartozni annyi, ha nem csalódom,­ mint hogy az áta­lános szavazati jogra támaszkodó köztársaságnak végczélja legyen az erkölcsi, értelmi és minden­nemű physikai javítás. Hogy a népfenség képvise­letével megbízottak gyülekezete gyakorta nyitassék

Next