Ellenőr, 1873. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1873-02-25 / 46. szám

Előfizetési árak Egész­ért. . . 20 frt. — kr. I Évnegyedre . . 5 frt. — kr. Félévre ... 10 n — „­­ Egy hónapra . 1 „ 80 s Egyes szom Ara 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor-utcza 0. sz. Semmit sem kostunk, ha nem tudjuk, kitől jön. —­ Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 46. szám. A lapot illető reclamációk Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. sz. (Légrády testvérek irodájában). Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn ■ ünnepre következő napon Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, bálvány-utcza 9. sz. alá intézendők. Budapest, kedd, február 25. 1873. V. évfolyam. TÁVI­RATOK. BÉCS, febr. 24. (Az Ellenőr távirata) Rauscher érsek ma adta fel a bérmálás szentségét Rudolf koronaherczegnek és Gi­zella főhgasszonynak. Bérmászülékül Károly­ Lajos főherczeg és Erzsébet főlegnő szere­peltek. A bérmáláson jelen volt a császár, a császárné, valamint a császári ház egyéb tagjai és a főméltóságok. BéCS, febr. 25. A „W. Ztg.“ ma egy leg­felsőbb kéziratot hoz Andrássy grófhoz és a birodalom mindkét felének miniszterelnöké­hez, mely ápr. 2-ára rendeli el a delegá­­tiók egybehivását. Madrid, febr. 24. A nemzetőrség tisztjei biz­tosították a kortest támogatásukról. — Martos a kortes uj elnöke kijelentette az illető tiszteknek, hogy a népképviselők nem tűrnek semmi megfé­lemlítést s a köztársaságot meg fogják óvni min­den veszélytől, jöjjön az a reactió vagy a demagó­gia részéről. — Barcellonában egy gyalog század elbocsáttatását követelte , a rend azonban már hely­­reállíttatott. Páris, febr. 24. A baloldali képviselők­­teg­­napi értekezletén Ricard a 30-as bizottság tvjavas­­lata mellett szólalt fel, s felhozta, hogy Thiers mást el nem fogad és minden ellentétes javaslat ellen küzdeni fog. Konstatálta továbbá, hogy sza­kadás állott be a jobboldal és a jobbközép között s megjegyezte, hogy ha a baloldal és a jobbközép egyesül, hogy kormánytöbbséget alkosson, a köz­társaságnak nem kell többé félnie a royalista pár­tok koalitiójától. — E beszéd nagy hatást szült. Határozat azonban nem hozatott s szerdán újabb értekezlet lesz. Berlin, febr. 24. A birodalmi gyűlés márcz. 10-én ül össze. A hivatalos meghívók még nem küldettek szét. London, febr. 24. Az itteni carlista-bizottság aláírásra hívja fel párthíveit Don Carlos ügyének támogatására. London, febr. 24. Az itteni bankból szomba­ton 73,000 font sterling kölcsönöztetett ki. Új-York, febr. 24. Portoricoban lázadás tört ki Spanyolország ellen, mely azonban legott elfoj­­tatott. Bérlet 243. szám. NEMZETI SZÍNHÁZ. Budapest, kedden, február 25. Tannhäuser, és a wartburgi dalnok-verseny. Regényes dalmű 3 felv. Szövegét és zenéjét irta Wagner Richárd. Személyek: Hermann, thütringiai őrgróf — — Kőszeghy Erzsébet, unokahuga — — — — — Balázsné B. V Tannhäuser,­­ Hajós Wolfram, I Láng Bitérőlf^' [ lovagok és dalárok Bodorfi Henrik, 1 Széphegyi Reinmar, J Tallián Venus — — — — — — — — Tannerné Pásztorfia — — — — — — — Human II. MIKLÓSY SZÍNHÁZA. Budapest, kedden, február 25. A háromcsőrű kacsa, Vig operette 3 felvonásban, írta Monneau. Zenéjét szerzette Jónás. Budapest, február 24. (.e.) Midőn Viscount Melbourne 1839- ben a Red-Chamber kérdés következté­ben, mely miatt Peel Robert a kabinet megalkotásától visszalépett, a királynő ál­tal újra a kormány élére lett meghíva, székét újból elfoglalván egy exposét terjesz­tett elő az ország átalános helyzetéről. Brougham lord, a pár év előtt elhunyt nagyhírű államférfi akkor szintén hozzá­szólt a kormányelnöki nyilatkozathoz és többek közt azt mondá, hogy igen szép ez mind, a­mit a nemes lord átalánosságban elmondott az ország helyzetéről, hanem tel­jességgel nem volt szükséges, hogy ő mondja el, mert épen úgy elmondhatta volna az a conservativok, a high tor­ek vezére, Wel­lington herczeg, vagy pedig speciális poli­tikai antagonistája Sir Robert Peel. Körülbelül ugyanezt mondhatnék el mi is a vallás és közoktatásügyi miniszter úr mai beszédéről, a­mivel egyébiránt ko­­ránsem kicsinylést, hanem, legalább egy irányban, elismerést akarunk kifejezni. A miniszter úr csaknem kizárólag azon elő­irányzati , és kizárólag a közoktatási agendákat illető tételek indokolására emelt szót, melyek a múlt évi költségvetéshez képest emelkedést mutatnak és midőn erre vonatkozólag azt jelentjük ki, hogy ugyan­azokat az ellenzék tagjai is elmondhatták volna (mert az angol parlament történeté­ből vett idézés nem egészen alkalmazható, a­mennyiben például Paul­er miniszter úr közoktatásügyér korában mégis csak kissé más hangból beszélt) akkor azt óhajt­juk jelezni, hogy Trefort Ágoston úr mai beszédében nagyrészt párttekintetektől ment szabadelvű álláspontot foglalt el, a­miért közművelődésünk érdekében minden­esetre elismerést érdemel. Nyilatkozatát őszinteség és alkotmányos érzék jellemzi és előadásának tartalma könnyen elfeledtette velünk a külformák pongyolaságát. A közoktatás Magyarországon eddig­elé azon tér volt, melyeit fájdalom a legel­­hanyagoltabbak közé kellett sorolnunk és mihelyt e meggyőződés áthatott mindnyá­junkat és a törvényhozás kebelében is min­den alkalommal hangosan nyilvánult, igen természetes, hogy a legtisztább forrásból fakadt lelkesülés nagyon hosszúnak tartot­ta azon időt, mely elhanyagolt közművelő­dési állapotaink fokozatos javításához és természetszerű fejlesztéséhez okvetlenül meg­kívántatok, és minden áron siettetni akarta a czél elérését, leggyakrabban nem vevén számba a szükséges tényezők hiányát, és azon nagyon is megkerülhet­len vagy áthághat­­lan nehézségeket, melyeket épen culturális ál­lapotunk elmaradottsága gördít e téren is eszményi aspiratióink gyors megvalósítása elé, annál kevésbbé lehet e felett csodál­kozni, mert épen az alkotmányos rendszer visszaállításánál oly férfiú kezelte a közok­tatásügyi tárczát, kinek láng lelke és idea­­listikus hajlamai csaknem lehetetlenné tet­ték reá nézve fékezni a vágyat, hogy nem­zetét a szellemi elmaradottságból felrázva, közművelődés tekintetében is mielőbb a nyu­gat-európai népek magasabb színvonalára emelje. A kormány feladata e részben a viszo­nyokat a létező anyag és rendelkezésre ál­ló tanerők tekintetbe vételével tanulmá­nyozni és kijelölni az irányt és módot, mely szerint a törvényhozásnak haladnia kell. Ehhez képest teljesen egyetértünk a közok­tatási miniszter úr azon szavaival, hogy ,,a kormánynak ki kell lépni az aspiratiók kö­réből, és tudnia kell, hogy mit akar és mit tehet, tekintettel a rendelkezésére levő szel­lemi és anyagi erőkre.“ Nem tévedünk talán, ha e szavakban azon rendszeresség jelzését véljük feltalálhatni, melyet az el­lenzék az állami igazgatás minden ágazatá­ban annyiszor és oly régóta sürgetett, s melyet eddig a kormány és a többség oly következetesen mellőzött. Erre mutat egyébi­ránt azon körülmény is, hogy Trefort mi­niszter úr előirányzatában számot vetett az ország kedvezőtlen pénzügyi helyzetével is, és nem iparkodott saját tárc­ájának javára és a rohamos és felületes, mert inkább ex­tensív mint belterjes fejlesztés érdekében kizsákmányolni a törvényhozás azon áldo­zatkész bőkezűségét, melyet az a közneve­lési czélokra kért összegek megszavazásánál mindenkor tanúsítani szokott. Az elemi , a középtanodai és a felsőbb oktatás oly kölcsönhatást gyakorol egymás­ra és oly szerves összefüggésben áll, mely mindháromnak párhuzamos fejlesztését pa­­rancsolólag követeli. Egyiket se szabad erő­szakolni a másiknak rovására, ha elkerülni akarjuk, a honpolgárok egyes osztályainak művelődési színvonala közt ama nagy arány­talanságot, mely nem csupán a culturális állapotokra, hanem az egész államéletre za­varólag és kártékonyan hat. És e tekintet­ben nem szabad eltitkolnunk magunk előtt, hogy míg elemi és középtanodáinkban, ha e perc­ben nem is, de rövid idő alatt bírni fogunk oly mennyiségű kellően kiképzett tanerővel, mennyi ez irányban közoktatási viszonyaink természetszerű haladására szük­séges, addig legfelsőbb tanintézeteink, az egyetemek és a polytechnikum ma még oly korban vannak, hogy épen nem csodálkoz­hatunk rajta, ha, a­kiknek anyagi viszo­nyaik engedik, a külföldi ilynemű intézetek­ben keresik fel azon magasabb tudományos kiképeztetést, melyet itthon mi tagadás ben­ne ? meg nem szerezhetnek maguknak. Tre­fort miniszter úr e bajt jelesebb külföldi tu­dósok meghívása által hiszi orvosolhatni és felfogásának e tekintetben is igazat kell adnunk. Az ellenvetéseket előrelátta és igyekezett is megc­áfolni. Legelső és legfőbb ezek közül a germanizátiótól való félelem. Senki se lobbanthatja szemünkre, hogy mi valaha a germanizálás szószólói lettünk vol­na, sőt ellenkezőleg megtámadtuk azt min­dig és mindenütt határozottan, erélyesen sőt néha kíméletlenül vagy épen erőszako­san is, a­mint épen a felmerült dolog ter­mészete kívánta. De ha csakugyan helyes a közoktatási miniszter úr feltevése, hogy a germanizálásnak nálunk három főtényezője van: a közművelődés elégtelensége, a tudo­mányosság hiányossága és tőkeszegénységünk, akkor természetes, hogy “mindaz a­mi e baj orvoslását előmozdítja, a mi mivelődé­­sünket emeli, tudományosságunkat és köz­­vagyonosodásunkat gyarapítja, egyszersmind megannyi hatalmas védbástya lesz a ger­­manizatió ellenében, melyet bizonyára sok­kal inkább elősegít az, ha ifjaink kénytele­nek a külföldi tanintézeteket látogatni, mint ha hírneves szaktudósok hazai intézeteink­ben habár idegen nyelven terjesztik a tudo­mány világát. Tudjuk, hogy sokan lesznek köztünk, kik ezen kényszerű intézkedés által magu­kat nemzeti önérzetükben sértve érzendik, de ezeknek legyen szabad felelni a Labou­­laye egyik munkájából vett következő idé­zettel : „Mi francziák igen gyakran elbástyáz­zuk magunkat nemzeti hiúságunk mögé; azt hisszük, hogy kívülünk nem létezik semmi a világon. Ily Narciss-féle szerep ká­ros mind az egyénekre, mind a népekre nézve, ez az út, mely az elhomályosodáshoz és az enyészethez vezet. Tanulmányozzunk más nemzeteket, látogassuk iskoláikat és sajátítsuk el tőlük min­dazt, a­mi jó van náluk: ez az egyetlen mód fentartani azon állást, melyet a világon elfoglalunk. Annyi­val inkább fognak bennünket méltányolni, minél jobban felismerjük hibáinkat és mi­dőn letettünk az önbálványozásról, akkor talán igazságot fognak szolgáltatni ne­künk is.“ Sok igaz dolgot mondott el a minisz­ter úr a népnevelésről is, különösen felem­lítvén a tanerők elégtelenségét, megpendí­tett egy eszmét, melyre Schwa­r­cz Gyu­la képviselő úr nagyon csóválta a fejét. Ezen eszme a nőtanítók alkalmazása az elemi iskolákban. E kérdésben ismét nem érthetünk egyet Székesfehérvár érdemes képviselőjével. Trefort úr igen helyesen utalt az északamerikai egyesült államokra, hol a nőtanítók intézménye az elemi ok­tatás terén oly meglepő szellemi és főleg erkölcsi eredményeket idézett elő. A mai expozéban ezen eszme minden tüzetesebb részletezés nélkül csak megérintve lett. El­várjuk, hogy a miniszter úr tüzetesebb alakban is a képviselőház elé hozza a leg­első kedvező alkalommal. Addig is, ha a közoktatási költségvetés általános vitája alatt újra szőnyegre hozatnék a kérdés, mi is részletesebben hozzá fogunk szólni, mert hibának, viszáyaink közt menthetlen hibá­nak tartanók bármily tényezőnek elfogult­ságból eredő mellőzését, midőn minden esz­közt m­eg kell ragadnunk a közművelődés terén századok óta történt mulasztások pótlására. Még egy megjegyzéssel tartozunk a közoktatási miniszter úrnak. Beszédében egy helyen azt mondta, hogy „nem fontos az országra nézve, akár ő ül a miniszteri széken akár más, az se fontos, hogy ha már ő ül ott, váljon bir-e népszerűséggel vagy nem, de az nem lehet közönyös, hogy mint miniszter, őszintén és utógondolat nél­kül mondja el véleményét.“ E c­ikk elején készségesen elismertük őszinteségét és nyílt­ságát, de meg kell említenünk, hogy ma nem hallottuk beszélni a vallás és köz­ok­t. minisztert, hanem kizárólag a közoktatásügyit, pedig óhajtottuk volna hal­lani nézeteit sok oly dologban, melyek tár­czájának másik részéhez tartoznak ; ilyen pl. Ghyczy Kálmán ma beadott indítványa, Pri­­leszky Tádé és Lükő Géza interpellációja. Az előbbi tárgyalásra lévén kitűzve, akkor lesz alkalmunk róla tüzetesebben szólni. De Lükő Géza képviselő úr interpellációjának tárgya az utóbbi napokban egy igen tekin­télyes toll által két figyelemreméltó czikk­­ben lett újabban megvitatva. E tárgy oly fontos, hogy mi is kötelességünknek tartjuk, sürgetni a miniszter válaszát és minden­esetre a legközelebbi napokban visszatéren­­dünk e kérdésre és (H. P.) czikkeire, me­lyek a „Szabad Sajtó“ legutóbbi két szá­mában voltak közölve. — Úgy vagyunk értesülve, hogy gróf S­z­a­p­á­r­y Géza helyett, ki Fiuméba megy, dr. Podmaniczky Frigyes lesz a közmunkatanács elnöke. _________ Bécs, febr. 24. (Saját levelezőnktől.) (J. S.) E hét politikai története két oly fontos eseménynyel kezdődik, hogy ezek esetleg szerencsés megoldása, politikai életünk nevezetesebb momentu­mai közé sorolható. Szlávy és Kerkapoly minisz­terek Bécsbe utazását és a lengyeleknek még csak a kérdőjel signaturája mellett jelölhető maga­tartását értem. Lássuk az elsőt. A két magyar miniszter — értesüléseink sze­rint — talán még ma, vagy legfelebb holnap fog ide érkezni. A bankügy, a közös activák, s a ma­gyar belügyminiszter kinevezése, azon tárgyak, melyek minisztereinket első­sorban fogják elfog­lalni. Jól értesült körökben azt mondják, hogy Szlávy miniszterelnök ez alkalommal fogja ő fel­ségének benyújtani Tóth Vilmos belügyér lemondá­sát. A lemondással kapcsolatosan, az új miniszter kinevezése jön szóba, — ki — mint itt tudni akar­ják, csakugyan gr. Szapáry Gyula lesz. A bécsi sajtó, — mely a politikai élet carneváljában min­den combináczióba jött egyéniséggel eleve szereti magát enyagírozni, s a miniszterjelölt irányában még állást nem foglalt el. Magatartása hasonlít, Tóth Vilmos irányában tanúsított viseletéhez, azaz a belügyi tárczát másodrendű fontosságúnak szere­ti tekinteni. Nem így a szerb királyi biztosságot és a kereskedelmi minisztériumot Zichy gr. beszé­de óta. Hir szerint a közös minisztérium, holnap hol­napután fog tanácskozást tartani, ezen jelen lesz­nek, Szlávy, Kerkapoly és az osztrák miniszterek. A tanácskozások tárgyát az 1874-ik közös költség­­vetés rovatai mellett, a közös aktivá­­k fogják képezni, mely tételnél a két kormány tagjai közt, az a differenczia forog fen, hogy az osztrákok a közös activák bilánczát úgy akarják módosítani, hogy abból Magyarországnak az eddiginél több ne jusson. A bankügy bonyolódott kérdése is azért szünetelt pár nap óta, mert minisztereink megér­kezésére várakozott. Budapesten, az említett kér­dés elintézéséről a „Pesti Napló“ félhivatalos je­lentései szerint — igen megnyugtató hírek közöl­tettek. Ezek ellenében a „N. Fr. Presse“ újólag erősíti — állítólag egy a tárgyalásokban résztvett egyéniség értesítései alapján , hogy a kérdés zavartabb mint bármikor. Az osztrák biztosoknak makacs meggyőződésük, hogy az értékegység csak egy jegybank létezése mellett állapítható meg, míg ez ellen a magyar biztosok két jegybank fel­állítása mellett sem látják az értékegységet veszé­lyeztetve. Ez természetes, két oly elvi kérdés, hogy míg ezek közül egyik véglegesen nem acceptálta­­tik, addig a tanácskozások sikeres folytatásáról szó sincs.­­ E kérdés valamiképeni megoldása, lesz azon harmadik pont, mely ministereink Bécs­be való utazásának feladata. Egy tekintet a tegnapelőtti „Fremden- R­­­a­­­t“-ba meggyőzött mindenkit arról, hogy a lengyel notabilitások mind Bécs falai közt időznek. Ide jövetelük ez eltévesztett volt talán annyiban, hogy végleges határozatot nem hoztak ,­­ de azért tanácskoztak. Fel is tű­nt tegnap 11 órakor d. e. a „Kartnerstrass“-én, a Wilder Man­n-ba robogó sok kocsi, mely a jelenlegi farsangi időben azt engedé sejteni, hogy valamely bálbizottmány tartja bevonulását annál is inkább, mivel minden elite bálbizottmány a „W­i­l­d­e­r Mann“ valamelyik czellájában árusítja jegyeit. De a­kik ily gondo­latot tápláltak, rögtön meg lőnek czáfolva, mert ki­száll egy kocsiból Grocholszky, utána Goluchovszky és még sok más­­ s­z­á­y. Ez a lengyel gyűlés — melyben a képviselő — és felsőház tagjai kivétel nélkül megjelentek. A szót Goluchovszky galicziai helytartó kéri először s vagy egy órai hosszú be­szédben elmondja azon engedményeket, melyeket a kormány megadna, ha a lengyel urak a választási reform elleni kérlelhetlen ellenszenvükből engedné­nek valamit. A kormány hajlandó volna az alkot­mányba bizottság által kidolgozott Galicziára vo­natkozó elaborátumot a záradék elhagyásával elő­terjeszteni s egyszersmind a lengyelek javára szol­gáló administrativ rendszabályok egész sorát élet­beléptetni.­­ És ezzel a lengyel képviselők meg­lennének elégedve, ha a kormány az említett ja­vaslatokat számukra az által biztosítaná, hogy azok még a választási reform tárgya­lás előtt törvényesíttetnének. Goluchowszky erre kijelente, hogy ezt a kormány nem fogadhatja el, mert a választási reform előleges tárgyalása az egyes osztályokban már annyira haladt, hogy an­nak a ház elé terjesztése közbeszúrt törvények tár­gyalása miatt halasztást nem szenvedhet. E nyilat­kozatra a lengyelek két indítványt nyújtottak be: az első szerint a Gulochowszky által javast indít­vány ne tárgyaltassék, hanem mondassák ki hatá­rozatukig, hogy a lengyel club a birodalmi tanácsot rögtön elhagyja. A 2-ik javaslat a reichsrat­ot, csak a választási reform második felolvasásánál tanácsolja elhagyni. E két indítvány benyújtása alkalmából rendkívül heves és hosszas vita fejlő­dött, mely alatt Goluc­owszky kormányhatározat­képen kimondta, hogy a lengyelek elmara­dása a kormányt a reform életbelép­tetésében akadályozni nem fogja. — A zajos ülés csak d. u. 4 órakor ért véget, min­den végleges határozat nélkül. A legközelebbi ülés tegnap este 7 órakor volt, melyen hír szerint a 2-ik indítvány fogadtatott el. Berlin, február 23. (Saj­át levelezőnktől.) Semmi nevezetesebb politikai hírrel nem szolgálhatván, szeretnék egy kis szemlét tartani a czivilisatió és kultúra metropolisának, miként egy pesti lövész polgártársunk is nevezé, művészi és szellemi életén, az azonban szintén nem oly könnyű feladat, lévén ezen művészi élet nagyon egyhangú. Hangversenyünk van annyi a mennyi csak kell, azonban unalmas ismétlésekbe nem szeretnék ereszkedni, s valami újabb vagy nevezetesebb elő­adás nem történt, mindezekben van valami a né­met pedantériából, egyhangúságból. Mily egészen más tudósításokat olvashatunk pl. Bécsből, hol egyik kitűnő szellemi termény a másikat éri. Itt voltak s vannak Joachim, florentini, sym­­phonicus, Menter, Bülow stb. számtalan hangverse­nyeink, az előadás azon és azon nap megtörténik a közönség megjelenik, két óra múlva a hangver­senynek vége, épen úgy mint mikor az iskolás gyermek meghallgatja tanárának oktatásait, s az­zal örül, hogy haza mehet, vagy miként a munkás, ki napi munkája után örül, hogy már most társai között vig poharazás közben töltheti estéjét; a mesteri hangok hallomásából eredő felsőbb szelle­mi gyönyör e magasztosabb hangulat, nagyobb lel­kesedés mindezt még eddig hiába kerestük, csak egyeseknél nagyon kivételesen találtuk meg. — Nem csoda tehát, ha a művészeknél sem vesszük észre ama nemesebb nagyobbszerű versenyzést, mely a műélvezetet oly tetemesen fokozza. Marczius hóban valószínüleg ismét látni fog­juk Wagnert a karmesteri széken, még pedig ez­úttal az operaházban Lohengrin vezetése mellett. Szinügyi téren még kevesebb műélvezetünk volt ez újévben. Múlt hóban Ehnn k. a. vendég­szerepeit a k. operaházban s csodálatos, akárhány berlinitől hallottuk, hogy Ehnn Luccánál is többet ér; azelőtt persze Luccának nem volt párja, mint egyáltalán a berlini operának. Most azonban Ehnn eltávozván s az igazgatóságnak nem sikerülvén őt a berlini operának megnyerni, ismét kisebb művész­nővé vált. Sem új operáról, sem új színműről nem tehe­tek említést. A népszínházak repertoirja szapo­rodott egy pár antijezsuitikus darabbal, s igaz, majd elfeledők a Wilhelmst. Th.-ben mintegy két héttel ezelőtt került színre „Faublas“ czimű 4 felv. operette, melynek legfőbb érdeme, hogy német szer­zette zenéjét, tehát úttörő akar lenni e téren, hogy majdan a francziák kezéből kiragadja azon varázs­hatalmat, melyet azok eddig könnyű é s vidám ze­­néjű­ operettjeikkel a közönségre gyakoroltak. Azonban még Faublas sem mutathatja fel tel­jesen az eredetiséget, szövege franczia után lévén alkalmazva. — A mű sikere csak nagyon kezdet­leges. Ezenkívül ma épen 34-szer adatik egymásután a Victoria színházban „Faust és Helena“, mely ép oly üres, mint minden eféle látványos darab, ré­szemről legalább nem találtam roszabbnak, azt tart­ván egyik 19, másik egy hián húsz, s tökéletesen osztom Lindau Pálnak a „Gegenwart“-ban irt ékes és szellemdús kritikáját, melyben azt állítja, hogy e darabban, midőn énekelnek, szinte óhaj­tanak, hogy beszéljenek s midőn beszélnek, úgy véljük, hogy talán mégis jobb, ha énekelnek. Mindazonál­tal azt tartjuk, hogy egy Lindau P.-nak nagyon kár egy ily darabbal oly hosszan foglalkozni, vagy pláne komolyabban megítélni akarni. Ha látványos darabot akarunk látni, biz­ott nem sokat törődünk a szöveggel, sőt azt hiszszük a közönség nagy ré­sze annál jobban mulat, minél ostobább a szöveg, s ezt Faust és Helena is eléri. Faust egy fiatal szép ördögnőtől elcsábítva, először Lipcsébe, azután Trójába megy, ott Helénát elrabolja, s megy Árká­diába, hol mint pásztorok élik szép életüket; persze mindez telve lehető legtöbb ostobasággal, majd is­mét Francziaországba jut, ott jóslatokba ereszke­­kedik, s előtűnik a kép Vilmos császár körülvéve a herczegek, és katonai kitűnőségektől Versailles­­ban, az egyes személyiségek itt a szülészektől­­meg­lehetős találóan vannak ábrázolva. — Utóbb ismét jezsuita kolostor, pokol, cancan, az egész összefüg­gést persze nehéz kitalálni, mindez mellékes, a fő, nagyszerű pazar kiállítás sok arany, ezüst, drága­kő, gáz-szövet és olyan görög Helenaféle öltöze­tek, a szemkápráztató és érzékcsiklandó jelenetek képezik egy szóval az egész tartalmat. S mint ilyen ellen nincs is kifogásom a darab ellen, tá­volról sem tartva azt, hogy azon pap a legbecsü­letesebb, a­melyik legtöbbet imádkozik, azonban úgy a kiállítás, mint tömeges látogatásban csak újabb bizonyítékát látom annak, mit már többször felemlítettem, hogy a berliniek szeretnek ugyan sok roszat beszélni a párisiakról, azonban mihelyt mód­jukban van, túl lesznek rajtuk. Tegnapelőtt hosszú szünet után mégis egy nevezetes báli estély tartatott Bleichröder bankár úrnál, mely némelyek szerint vetekedik, vagy felül is múlja az udvari bálokat. Az est pompásan sikerült, egy cameliák és tavaszi virágokkal teli kertet ábrázoló teremben a Liebig zenekar helyez­tetett el, s a tánc­ot egy hangverseny előzte meg, melyben a svéd női quartett is részt vett. A pompás buffetben, az inyenczek minden vágya ki lehetett elégítve, ott láthatták a legrit­kább és legkedvesebb csemegét, hűsítő és más ét­kezési tárgyakat a legizletesebb csoportban. A­mi azonban ez egész bálban a legneveze­tesebb, ez az, hogy Bleichröder, Abrahám utódja a tőzsde szerencsefia ma már csak oly magas lég­körben jár, hogy termeiben csak a legfelsőbb aris­­tokratia és legközelebbi rokonai valának képvi­selve. A tőzsde­i művészet képviselőit hiába keres­tük volna ott, a tánc­teremben pedig, a­mi egyéb­iránt Berlinben mindennapi, a katonaság uralko­dott, s a jelenlevő franczia nagykövet három leánya sem vonakodott a győztes hadsereg képvi­selőivel karon fogva tova lejteni. A cottillon igen ügyesen és elmésen volt ösz­­szeállítva, s a többi között Bismarck leányai is (ő maga nem volt jelen) óriás camélia bokrétákkal lepettek meg a keringő közben. g. r- Osztrák dolgok. — A lengyelek kilépése a reichs­­rathból ma már bevégzett tény. Sza­vahihető kutforrásból következő távirat tudatja ezt lapunkkal: „Goluchowsky a lengyel klub­ban másfél órai beszédben adta elő a kormány engedményeit. Egyhangúlag elvetették és a követeknek a reichs­­rathból való kilépése elhatároztatott „A lengyelek a választási törvényja­vaslat második olvasása után lép­nek ki.“ Bennünket e hír nem lep meg. El vol­tunk rá készülve minden hivatalos és félhivatalos irkafirka daczára. A­kik rovatunkat figyelemmel kisérték, tudni fogják, hogy ebbeli nézetünket még akkor sem láttuk túlszárnyalva az események által, midőn a pesti lapok a legvérmesebb táviratoktól duzzadtak. A kiegyezkedésre a kormánynak csu­pán egy rés volt fedetlenül hagyva, határo­zott concessiókat tenni, s a lengyelek csak egyetlen egy esetben adhatták beleegyezésü­ket , ha b­i­z­t­o­s­í­t­ék nyújtatik nekik, hogy az engedmények üres szóczafrangok helyett, tet­tekből fognak állani. Az osztrák kormány azon­ban sokkal erősebben beletörődött abba a hagyo­mányos politikába, mely igér, de szavának so­hasem embere, hogysem reményünk lehetett vol­na, miszerint ez alkalommal rész szokásain túl te­szi magát. Az ígéretek most sem maradtak el, ámde a lengyelek már végig járták azt az iskolát, mely­ben saját kárán tanul az ember, nem engedték tehát magukat gyöngéd hizelkedések által a szín­padi sülyesztőkre vonszoltatni, hogy ha majd a mórok megtették kötelességöket, egy biciczenéssel deszkástól mindenestől alámerüljenek. Innen a tény hogy egyhangúlag utasították vissza a kor­mány kínálatait, és a szavazatok csak a fölött osz­lottak meg, váljon a választási reform beterjesz­tése után közvetlenül hagyják-e el a reichratb­­ot, vagy csak a második olvasás alkalmá­val. A többség az utóbbi indítványt emelte győ­zelemre.­­ A lengyel képviselők beadván a kulcsot, a kiegyezkedési sorrend a dalmát képviselőkön van. Ezek igen talpraesetten azért vonakodnak a választási reform mondva­csi­nált eldorádójába befészkelni magukat, mert szá­zados történeti és jogi kapocs őket a magyar-hor­­vát államtesthez fűzi, s ha hasonlatokat tesznek az osztrák és magyar szabadelvűség között, ha mostani helyzetükkel lelkiismeretesen egybevetik a magyar állam fenhatósága alatt átélt viszonyokkal, mi csodálni való sincs azon, hogy erélyesen tiltakoznak minden osztrák boldogítás ellen. Ez új makacsko­­dók czirógatására idézték R o d i­c­h kormányzót, ki a capacitatiót, a választási meny ország javá­ra már meg is kezdette.

Next