Ellenőr, 1873. augusztus (5. évfolyam, 176-200. szám)
1873-08-01 / 176. szám
ellenére kipihentük magunkat oly fáradalmaktól, melyek még nem igényeltek pihenést. Szerencsére azonban nem kellett unatkoznunk. Mint említem, a szálloda, melyben letelepedtünk, a tóparton áll, néhány lépésnyire a gőzhajók kikötőjétől és a Rigi-vasút pályaudvarától, és e kis falu a hegyi pálya megnyitása óta oly lendületet nyert, oly élénkké lett, hogy e tekintetben akárhány nagy várost felülmúl. Minden vonat, minden hajó egész zaját hozza az idegeneknek. A sűrű köd, a csapkodó eső, a beborult láthatár nem hátráltatja az utasokat — s ezek közt elsősorban az angolokat és amerikaikat abban, hogy szerencsét próbáljanak, óránként seregesen érkeznek Vitznauba, megrohanják a vasúti pénztárt és hallatlan dulakodással tolakodnak a hegyi pálya vagyonjaiba azon reménynyel, hogy talán mégis szerencsésebbek lehetnek másoknál és sikerülen gyönyörködniök a Regina Montium világhírű panorámájában. A Rigi-látogatók száma legalább is megszázszorozódott, mióta a vasút megnyitása gyors, olcsó, kényelmes és teljesen biztos utazásra nyújtott alkalmat. Természetes, hogy e körülmény a Rigi szállodáinak áraira is gyakorolt befolyást, annál inkább, mivel Arth községe, mint a hegy nagy részének földesura, szintén fokozott igényekkel lép fel a szálloda tulajdonosok irányában. A Rigi-Kulm hotel közvetlen szomszédságában ismét egy szálloda épül, melynek alig 1—200 négyszögölnyi területe kétszázezer frankért lett megvásárolva. Alig lesz második hely a világon, hol ily árt adjanak ily csekély kiterjedésű földért 5541 lábnyi magasságban, mikor a szálloda, melyet ott építeni fognak, évenkint legfelebb csak 4 hónapig jövedelmezhet. Július 24-én estefelé kiderült az ég és másnap a leggyönyörűbb időben indultunk el a négy canton taván Fluelen felé. A tó, mely háborgásában oly veszélyes, tükörsima volt. Schwyz és Úri hegycsúcsai páratlan tisztaságban emelkedtek két oldalt hólepte ormaikkal; sajnálkozva hagyták el a hajót, mely Svájz legszebb részeinek egyikén hozott végig bennünket. Legközelebbi czélünk a Gotthard-út egy része és a Furka-Pass volt. Szerencsések voltunk kényelmes kocsit és oly kocsist találni, ki gyermekkora óta ugyanezen utón űzvén mesterségét, minden részletről kimerítő felvilágosítást adhatott. A Vierwaldstädter-tó utolsó részétől Amstagig mindenütt történelmi és monda emlékekkel találkozunk, melyek Svajcz hősi korszakára , a felszabadulás korára utalnak. A Rüth-mező, a szövetség bölcsője, a Teilsplatte, Altdorf, hol a monda szerint Tell Vilmos lelőtte az almát fia fejéről, Zwing-Uri romjai, megannyi nemzeti kincsek, melyekre büszkén mutat a svájezi polgár, mint szabadsága és függetlenségi küzdelmei különböző phasisainak határköveire. És méltán büszke is lehet minden svajezi, és nem csupán önerejéből megszerzett szabadságára és állami függetlenségére, hanem államszerkezetére is, mely a történelem kezébe kerülvén ki, lassan kint érlelődött, és a jogok és kötelességek szabatos osztályozását és teljes egyensúlyát eredményezte. A svájcziak hívek maradtak nemzetek geniusához, melyet századok fejlesztettek ki, conservatív irányt követtek intézményeik fokozatos módosítása, de főleg helyhatósági intézményeik tekintetében, és habár vakmerő állítás lenne is az, hogy e sajátszerű földrajzi fekvésű ország, intézményei más államokban is kétségkívül a legczélszerűbbeknek bizonyulnának, mégis nem minden ország dicsekedhetik oly eredményekkel, milyeneket ezen intézmények előidéztek , hogy tudniillik a lakosság túlnyomó többsége meg van elégedve az állami viszonyok fejlődésével, és a különböző nemzetiségi — német, franczia és olasz — sajátságok, aspiraciók és ellentétek a közös haza iránti kötplüsszírok árzásáhon asszeol-Nagy kérdés, mily hatást fog gyakorolni időjártával az őscantonok, és a félreesőbb völgyek lakosságára és általában az egész nemzeti fejlődés jövő irányára a vasúthálózat kiegészítése. A pályasínek, a társadalmi nivellátió és egyenlősítés leghatalmasabb eszközei mind belebb hatolnak azon vidékekre is, hogy eddig csak merély hegyi utak közvetítették a közlekedést. Geschenennél már nagyban fúrják az épülőfélben levő Gotthard pálya alagútját, mely a Mont-Cenis alagútjánál is hoszszabb, merészebb kivitelű és költségesebb lesz. A Gotthard volt eddig az összes Alpesek legélénkebb közlekedési útja Olaszországba, de egyrészről a Brenner, másrészről a Mont-Cenis pálya kiépítése azon veszélylyel fenyegette Svájczot, hogy számtalan polgárának kenyérkeresetet biztosító forgalmának nagy részét elvesztendi. Elhatározta tehát a Gotthard pálya megépítését, melyben Németország is tettleg segíti, nem csupán czélszerűségi, de igen könnyen érthető politikai okokból is. Az alagút épen úgy, mint a mont-cenisi meg fogja fosztani az utat az egész útvonal legnagyobbszerű, legvadregényesebb látványainak élvezetétől, melyek között első helyen áll a télen gyakran járhatatlan ésavaszszal a lavinák miatt nagyon veszélyes Schelimén hegyszoros, melynek szilaj nagyszerűsége az „ördög hídjánál“ és a Reusz folyó zuhatagánál éri el tetőpontját. Néhány lépéssel tovább átmegyünk egy kis alaguton és átlépjük azon leirhatlanul meglepő ellentétek egyikét, milyeneket csak Svájczban találunk. Az alaguton túl, mögöttünk a kietlen, rémes sziklatorkolat, a rohanó hegyivíz pokoli zajával, előttünk pedig a magas hegyektől körülvett csendes Urseren völgy, a barátságos kinézésű Andermatt falu és a nyugodtan, simán csörgedező Reuss, melynek vizei nem sejtik, hogy néhány öllel tovább szédítő magasból kell lezuhanniok az óriási szikladomboktól ellepett első mederbe. Andermattól Furkaig egy nagyon monoton, de roppant költséggel, sőt fényűzéssel épült út vezet. Estefelé érkeztünk a 7497 lábnyi magasban épült Furka szállodához, melynek tulajdonosa még Svájczban is — ami nem csekélység — a legelőzékenyebb és legértelmesebb, sőt bizonyos tekintetben tudományosan művelt fogadósok közé tartozik. Ezen egyszerű, de igen tisztán tartott házban töltött Victoria angol királynő 1868-ban több napot kíséretével. Arczképe és az idegenek könyvének azon lapja, melyre az incognito utazó királynő nevét sajátkezűig felírta — The countess of Kent — aranykeretben függ az étterem falán. Másnapra nagy út állt előttünk a Grimselpasson keresztül Meyringenig — gyalog. Korán reggel indultunk útnak és még hűvössel érkeztünk a meglepően nagyszerű és elragadóan szép Rhone- Gletscherhez. Útitársam, ki már szinte torkig volt az egymást érő nagyszerű látványokkal, nem fojthatta el azon megjegyzését, hogy „mennyire mosolyogna Kugler c cukrász szíve e borzasztó jégtömeg látására !“ A Grimselhez meglehetősen meredek és sziklás gyalogút vezet fel a havasi rózsákkal borított Mayenwand nevű hegyoldalon; a hágó legmagasabb pontjától, hova mintegy tíz óra tájban értünk, részint hómezőkön, részint jól készült, de a hógörgetegek által helyenkint összerombolt ösvényen folyvást lefelé mentünk estig. E nagyrészt vegetetió nélküli szifelatorkolatokban, számtalan hegyi pataktól áthasított 134 órai gyalogút leírásához kötetek kellenének és még mindig maradnának hátra egyes pontok, melyeket a hűtlen emlékezőtehetség a látottak nagy tömegéből elfeledett. Kimerülten és kifáradva érkeztünk Meyringenbe, hol útitársam kijelenté, hogy nem jön velem másnap Grindelwaldba — ismét 7 órai gyalogút — hanem egyenesen Interlakenbe. Egyedül maradtam tehát és egy vezetővel nekiindultam azon hires útnak, mely a Hasli völgyet Grindelwald völgyével öszeköti, mely oly sok festész ecsetének nyújtott hálát és remek tárgyat, és melyet az Oberland touristái közül nagyon kevesen mellőznek. Útközben azonban tapasztalnom kellett, hogy túlságosan bíztam inaim kifáradt erejében — kénytelen voltam megállapodni és várni, míg arra vetődik egy grindelwaldi vezető, kinek lovát lefoglalhassam. Szerencsére nem sokáig kellett várnom, még Rosenlauf előtt lóra ülhettem. A Schwarzwald nevű erdőn túl, mintegy félúton, borzasztó hegyi zivatar ért utol, mely elől egy üresen álló hegyi kunyhóba menekültünk. Rémítő volt a vihar és zápor, a 11,400 láb magas Wetterhorn sziklafalai ezerszeresen viszhangozták a menydörgést, a villámok majd felettünk, majd alattunk czikáztak. Mintegy másfél óra múlva elvonult a zivatar, kiderült az ég, estefelé megérkeztem Grindelwaldba, útközben meglátogatván Schluneggert, Svajcz leghíresebb havasi kürtösét, ki hangszerével valódi orgona hangokat csakt ki a Wetterhorn viszhangos szikláiból. Holnap a Wengernapon át Interlakenbe készülök, Huszár Imre van döntve, miszerint a felszabadulás komoly nyugalommal s nem vig lakomákkal fog megünnepeltetni. Volter a poroszok eltávozása alkalmából komoly elmélkedéseket tesz, melyről azt óhajtja, hogy honfitársainak szivébe edzze magát a nagy csapások bus emléke s őket okosabbakká tegye. Emlékezetbe hozza, hogy nem lehet az időbeli lapot felnyitni, hogy ne találkoznánk a kiáltással: „A Berlin ! a Berlin!“ Wolter úr mindenesetre jól teszi, ha komolyságra inti honfitársait, kiknél mindig elkel az ilyen; azonban a történeti tényeket torzítja el, ha a szerencsétlen háború okát a franczia népnek tulajdonítja; mert a tény csak az, hogy a lefolyt háborút a Bonaparte-család s különösen fia érdekében is. Napóleon idézte elő ; tény, hogy e háborút csupán azok helyeselték, kik a császárság ingyenélői voltak: megvásárolt udvaronczők, államférfiak, hirlapírók, tanácsosok, stb. s tény, — és ezt saját szemünkkel láttuk, — hogy Páris független polgársága tízezerenkint vonult át a széles boulevardokon, élőkön zászlókkal és kivilágított lámpákkal, melyeken e szavak valának olvashatók: „Éljen a béke!“ — és tény, hogy a császárság megvásárolt szolgaszemélyzete, a valódi és álöltözetű rendőrök csapatai vasmarkákkal, szijjalfontalmos botokkal, revolverekkel verte széjel a béke mellett tüntető polgárságot, sőt a vakmerőket, kik még a hadüzenet után is a béke mellett mertek tüntetni, a császárság lovas katonasága kivont karddal támadta meg s űzte szét, mig a megvásárolt mouchardok, triponok és gaminek serege a rendőrség patronátusa alatt torokszakadtáig s a késő éjen át telekiálthatták Párist : „A Berlin! a Berlin!“ A történeti igazság érdekében jó ezt időről-időre emlékezetbe hozni, hogy világosan álljon: nem a franczia nemzet, hanem az, ki hitszegés és álnokság által e nemzet fejére tolta fel magát, volt öntudatos előidézője a borzadalmas harcznak, mely két derék nemzet pataknyi vérébe került, és ezt mind csak azért, hogy pokoli nagyravágyását s önzését kielégítse, hogy áldozzon őrültséggel határos rögeszméjének; hogy ő és elődei úgy, mint származéka jobb és tökéletesebb más halandónál, családja, ő és származéka arra lévén hivatva, hogy határtalan fénynyel uralkodjanak mindenekelőtt a franczia nemzeten és ezáltal a többi nemzetek felett. És e rögeszme, valamint I. és III. Napoleon egyéb bűnei, ugy látszik kiirthatlan s eredendő bajai a Bonaparte-család minden tagjának, nemcsak a két császár volt hitszegő s a ha kellett nyílt, vagy orozva gyilkos : e bűnök megvannak a család többi élő tagjaiban is, kisebb vagy nagyobb mértékben, mint épen a körülmények hozzák magukkal; a tény csak az, hogy e család egy tagja sem retten vissza a legirtózatosabbtól sem, mihelyt saját érdeke forog kérdésben, hogy a lefolyt rémes harcz is bonapartista mű volt; tehát midőn a franczia nemzetnek emlékezetébe idéztetik a harcz szomorú következménye, igazságos és méltányos, hogy ezzel ne őt vádoljuk, hanem a Bonaparte családot, melytől a gondviselés örökre megszabadítsa a sokat szenvedett nemzetet! — A németektől felszabadult Méziéresben republikánus tüntetések történtek. Azt kiabálták: Éljen Thiers ! Éljen a köztársaság ! Alig szabadult fel a kis város, fel akarta használni szabadságának már első napjait, hogy kipótolja a hallgatást, melyre három éven át kárhoztatva volt. Ezzel nem azt akarjuk mondani, mintha Dufaurenak igazsága lett volna, midőn a nemzetgyűlésben azt állitá, hogy mihelyt a németek az országot oda hagyandozták, nem leend vége-hossza a rendetlenségeknek; mi inkább azt hiszszük, hogy a mézi érési tüntetések a versaillesi reactio által idéztettek elő. Hasztalan Voltaire és az enyclopedisták országa DAliniAl 'H .1 Temple, Veuillot stb. eszméinek. Sőt meg vagyunk győződve, a méziérosi események csupán előjátékai azoknak, mik jövendők lesznek, ha a harcz kormánya engedve a monarchisták hajlamainak, folytatni fogja megkezdett művét, mely szerint minden francziából egy-egy kapuczinust, jezsuitát akar formálni. Ha látjuk, mi történik jelenleg Francziaországban, azt kell kérdeznünk, vajjon valóban a XIX. században élünk-e? Itt többé nem vallási érzelmekről van szó, hanem politikai, kizárólag politikai hypocritaságról s azok az emberek, kik a „Jézus szent szíve“ támogatása alá akarnák helyezni egész Francziaországot, kik pápistábbnak mutatják magukat mint a pápa és fanatikusaidnak, mint a papság, mivel nem gondolnak kevésbé, mint a teremtő valódi tiszteletével: nekik uralom kell, minden áron, imádjon bár a nép egy kéjnőt, az mellékes dolog, az ő eszméjök a monarchia s ezzel kiváltságaik visszaállításán függnek. Az elválás utolsó pillanatában csak is ezzel foglalkoztak s több versaillesi távirat nem kevesebbet jelent, minthogy a jobboldal különböző töredékei megegyeztek a monarchia kikiáltásában rögtön a nemzetgyűlés összejövetele után. Egyesen csak „elvben“ mondatnék ki a monarchia, s Mac Mahon régenskép vinné az ország ügyeit. A trón betöltés a pápa auspiciumai alatt, a Bourbon - Orleánság ismert fusiotervével (Chambord gróf után Aumale trónöröklése) történnék. Mint látjuk a terv ugyanaz, mely által a monarchikus koalitiónak eddigi győzelmeit is sikerült kivívni, de azt feledik e képmutatók, hogy a győzelmet csupán egy nagyon is engedékeny kormány, de nem a nép felett vívták, mely három évi némaság után, midőn először megnyitá ismét ajkát, ezt azért téve, hogy a köztársaságot mint mentőjét üdvözölje ! — A jelenlegi helyzeten, midőn a franczia közvéleménynek szinte lehetetlenné van téve minden nyilatkozat, különös figyelmet érdemel a beauvaisi és trouvillei főtanácsok választása ; mindkét helyt győzött a republikánus párt, mi annyival inkább kiemelendő, mert az egyik hely eddig határozott orleanista volt (képviselője Aumale), a másik helyett pedig egyenesen Thiers kedvéért választatott meg, minden kormányt ellenzés daczára, a jelölt. És húzzuk alá: a coalitio kormánya máj. 24-ike óta szünetlen munkán van, megváltoztatja a prefeteket, a közigazgatást a legkétségbevonhatlanabb reactionáriusok kezére játszatta. S ennek daczára minden, máj. 24-ke óta megejtett választás a köztársaság javára ütött ki. Spanyol köztársaság. A táviratoknak egész halmaza fekszik előttünk, melyek mind a leírhatlan kürzavarról tanúskodnak, melyből ez ország kivergődni nem tud. Előbb a jó híreket jegyezzük föl, a roszakkal úgysem lennénk készek. A cortesben elfogadtatott egy határozat, mely azon óhajt fejezi ki, hogy addig is, mig a halálos büntetés véglegesen el leend törülve, e büntetés semminemű vétségre se alkalmaztassék. — Nem igaz, mintha a spanyol kormány és az idegen hatalmak közt részhangulatú jegyzékváltás történt volna. — Alcoyban tüntetés történt a kormányhoz való csatlakozás mellett, míg Sevilla és Cadix készek már a meghódolásra, de a kormány föltétlen meghódolást követel. A rosz hírek közül csak is a legroszabbakat: Contreras tábornok Carthagenából elrendelte a madridi kormány elfogatását. Megerősítik a hírt, hogy a carthagenai idegen consulokhoz egy memorandumot terjesztett, amelyben magát a madridi kormánytól függetlennek jelenti ki azt mondván, hogy a cortes baloldalának hatvan tagjával egyetértve cselekszik. Több baloldali képviselő visszautasítja ezt s a felelősséget Contrerasra hárítja. Madridban az engesztelhetlenek több titkos clubját fedezték fel. Cadixban 24 elfogatás történt. Cordovában fegyelmetlenség miatt három dzsidás kényszermunkára ítéltetett. Olaszország. A persa sahnak olaszországi útjáról különleg azért kell megemlékeznünk, mert olasz lapok után ítélve, a sah fogadtatása egészen elüt az angol és franczia fogadtatásoktól. A többek között az „Italie“ turini levelezője mindjárt bevezetésnél így kezdi: „Köztünk legyen mondva, én azt hiszem, hogy ha a sah épen nem jött volna hozzánk, vagy legalább mielőbb tovább menne, „tutti quanti“ örülne neki. Nagyon is drágán fizetjük meg gyémántjai látását.“ Ezután panaszkodik a turini levelező, hogy mióta a királyok királya a turini palotában időz, ott minden felforgatott állapotban van. A sah podgyászai ellepik a termeket, s kétes tisztaságú persák futnak ide s tova a folyosókon, mintha csak otton volnának. Panaszolja, hogy a sah alig megérkezése után sajátkezüleg tekerte ki nyakát egy tyúknak, sütötte meg bezárt ajtók mellett, s megtagadta társaságban ebédelni, holott 45 személyre fényesen terített asztal várt; másnap már nem is tyúkot, hanem egy bárányt öletett le a sah a fényes termekben, aztán egész kíséretével bezárt ajtók mellett látott a fala 4 .__*.—i—... aduttvu uviu tvtonilv ct Ilii Ilii 113** velezőnek s meg nem foghatja, hogyan csinálhatott az angol udvar és a franczia elnökség oly sok teketóriát egy félbarbár fejedelemmel, ki ugy látszik egészen szószerint veszi czimét: királyok királya, kötelességszerünek tekinti a fogadtatást, melyben Európa fejedelmei szívélyesség s vendégszeretetből részesítik őt. Mi nem hihetjük, hogy nincs túlzás az olasz lapokban, legalább ily indiscretióval sem az angol sem a franczia lapok nem írtak. Victor Emanuel, a galantinomo, nagybecsű műkincsekkel ajándékozta meg a persa sahot, midőn udvarától megvált, míg a persa sah gyémántba foglalt arczképével ajándékozta meg Humbert és Amadeo herczegeket, a királynak azt mondván, hogy neki semmit sem adhat, minthogy királyhoz méltó ajándék jelenleg nincs birtokában, azonban feltartja magának külön követség által küldeni hazulról ajándékot. — Nos, kell ennél több udvariasság ? És akik nincsenek megelégedve, az olaszok! A hivatalos lapból. Ő őfelsége megengedni méltóztatott, hogy Fülepp Ferencz temesvári főreáltanodai igazgató a nagyváradi, Hanthó Lajos lőcsei főreáltanodai igazgató pedig ugyanazon minőségben a temesvári főreáltanodához helyeztessék át. A vallás- és közoktatási m. k. miniszter megengedte, hogy Szemér Mihály pestvárosi főreáltanodai rendes TÁRCZA. JANE EYRE - Önéletírás -Irt. CÜHEER BRIL (Folytatás.) St. John nem tartozott azon emberek közé, kiknek kérését könnyűszerrel vissza lehetett volna utasítani, mert az ember érzi, hogy minden benyomás, a kellemesek úgy mint a kellemetlenek, mély és állandó benyomást ten reá. Beelegyeztem tehát. Midőn Diana és Mary haza érkeztek és az előbbi megtudta, hogy tanítványa bátyjának tanítványává lett, nagy nevetésben tört ki, de mind ő, mind Mary megegyeztek abban,, hogy St. John nem lett volna képes őket ily lépésre reábeszélni. St. John nyugodtan viszonza: — Azt jól tudtam. Nagyon türelmes, nyájas és mégis igényteljes tanító volt, sok munkát és megfeszített szorgalmat követelt, de midőn várakozásának megfeleltem, nem tartózkodott a saját módja szerint nyilvánítani teljes helyeslését Fokonkint bizonyos befolyást kezdett reám gyakorolni, mely nagy mértékben megfosztó lelkemet szabadságérzetétől dicsérete és megrovása még tartózkodóbbá tett mint közönyössége. Nem tudtam többé szabadon nevetni vagy csevegni jelenlétében, mivel egy boszantóan alkalmatlan ösztön azt súgta, hogy élénkségem nagyon kellemetlenül hatott reá Annyira tudtam, miszerint csupán a komoly eszmejárást és foglalkodást kedveli, hogy jelenlétében egyenesen képtelen voltam másfél éve, úgy rémlett előttem, mintha valamely fagyasztó varázs alatt állnék. Ha azt mondá „menjen“ — mentem; Jöjjön“ — jöttem ; „tegye meg“ — megtettem. De nem szerettem szagalványomat és gyakran óhajtottam, vajha tovább is elhanyagolt volna engem. Egy este, lefekvés idején, midőn nővérei és éh körülé álltunk, jó éjt kívánva neki, szokása szerint kezét nyújtá nekem, Diana, ki véletlenül pajkos kedélyében volt (e leányon nem bírt uralkodni, mert az ő akarata ép oly erős volt mint bátyjáé) felkiáltott: — St. John! te harmadik nővérednek szoktad nevezni Janet, de nem bánsz vele úgy. Miért nem csókolod meg őt is! Ezzel odatolt engem hozzá. Nagyon boszantó volt Diana eme viselete és nagyon kellemetlen zavarban érzem magam, de mialatt e gondolatok és érzelmek öntudatára jutottam, St. John lehajolt hozzám; görög metszetű arcza egy színvonalon volt az enyémmel, szemei áthatólag és kérdőleg tekintettek reám — és megcsókolt. Márványcsókok és jégcsókok nem léteznek, különben azt mondanám, hogy lelkész-rokonomnak üdvözlése ezek egyikének osztályába tartozik; de lehetnek kísérleti csókok s az övé kísérleti csók volt. Nyomban utána reám nézett, megfigyelendő hatását, mely nem volt nagyon meglepő; bizonyosan tudom, hogy nem pirultam el, talán inkább kissé elhalványulhattam, mert úgy érzem, mintha e csókkal reá nyomta volna e pecsétet bilincseimre. Ezentúl soha sem mulasztá el a szertartást és a komolyság és és nyugalom, melylyel magamat annak alávetettem nagyon látszott neki tetszeni. Én pedig naponként mindinkább vágytam megnyerni tetszését, de érzem, hogy ennek elérhetése végett meg kell tagadnom természetem és tulajdonaim felét, meg kell másítanom ízléseim eredeti hajlamát és kényszerítenem kell magamat oly foglalkozásokra, melyekhez nincs semminemű természetszerű hivatásom. Oly magaslatra akart engem felemelni, melynek elérhetlenségéről meg voltam győződve; minden pillanatban fájdalmat okozott a törekvés, melylyel a kívánságát előmozdítani ösztönszerűleg iparkodtam. Oly lehetetlenség volt az, mint például szabálytalan vonásaimat az övéihez hasonló hibátlan és classical vonásokká átalakítani és tengerzöld szemeimre az ő két szeme mélykék színét és túlvilági fényét átruházni. Egyébiránt e peretben nem csupán a St. John által reám gyakorolt befolyás tartott feszültségben. Elég okom volt szomorúnak látszani: egy pusztító baj ragadta meg szivemet és mételyezte meg boldogságom kutforrását — a bizonytalanság gyötrelme. Az olvasó talán azt hiszi, hogy megfeledkeztem Rochester úrról azon változások közt, melyek körülményeimben és viszonyaimban történtek. Egy perezre sem. Képe mindig élt szivemben, mert nem volt gőz, melyet a nap heve szétoszlathat, sem homok, melyet a szél elseperhet, hanem egy márványlapra írott név, mely nem enyészhetik el addig, mig létezik a kő, melyre bevésetett. A vágy tudni, hogy mi lett belőle, mindenhová követett; midőn Mortonban laktam, minden este e gondolattal tértem vissza házamba és most Moor Houseban minden éjjel ezen töprenkedtem fekhelyemen. Briggs úrral a végrendelet tárgyában szükségképen folytatott levelezéseimben kérdezősködtem, várjon mit tud Rochester úr jelenlegi lakhelyéről és egészségi állapotáról, de mint St. John előre megjósolta Briggs úrnak minderről nem volt tudomása. Aztán Fairfaxné asszonyságnak írtam és felvilágosítást kértem ugyanazon tárgyról. Biztosan számítottam reá, hogy ezzel czért érek és mielőbb választ kapok levelemre. Csodálkoztam midőn két hónapig nap múlt nap után, a posta mindennap megjött, de számomra semmit sem hozott: kínzó aggodalom vett erőt rajtam. Újra írtam, nem volt lehetetlen, hogy az első levél elveszett. Az ismételt kísérletet megújult remény követé, mely mint az előbbi ragyogott is néhány hétig, de aztán épen úgy, mint amaz, elhalványult, kialudt, egyetlen sornyi, egyetlen szónyi választ sem kaptam. Midőn félév múlt el hasztalan várakozásban, reményem végkép elenyészett és igazán sötétség lett körülem. A szép tavasz megnyilt, de én nem voltam képes azt élvezni. A nyár közelgett, Diana iparkodott felvidítani, azt mondá, hogy rosz színben vagyok és tengeri fürdőket kellene használnom. St. John ellenezte e tervet, mert szerinte nem időtöltésre, hanem munkára van szükségem; jelen életem egészen czéltalan, valamely biztos czélt kell kitűznöm magam elé és nyilván e hiányok kipótlásának ürügye alatt tovább folytatá velem hindustáni leczkéimet és mind szigorúbban követelte a megfeszített szorgalmat és nekem soha sem jutott eszembe elleneszegülni akaratának; erre teljesen képtelennek érzem magamat. Egy napon a szokottnál levertebb kedélyhangulatban fogtam a tanuláshoz, s ezt egy élénken érzett csalódás fájdalma okozá. Hannah azt mondta volt reggel, hogy egy levél érkezett számomra, és midőn lesiettem azon reményben, hogy végre megjöttek a régóta epedve várt hírek, csak néhány jelentéktelen sort találtam Briggs úrtól, tisztán üzleti dologban. A kínos csalódás néhány könyvt csikart ki szemeimből és most, midőn az indiai nyelv czifra és sajátszerű betűi mellett ültem, szemeim újra megteltek könyekkel. St. John maga mellé hivott, hogy olvassak valamit, de midőn ezt megkísérlem, hangom megtagadta a szolgálatot, a szók elmerültek a zokogásban. Csak mi ketten voltunk a társalgószobában, Diana a nappali szobában zongorázott, Mary a kertben dolgozott, igen szép, derült, verőfényes májusi nap volt. St. John nem volt meglepetve megilletődésem miatt, okát sem kérdezte, hanem így szólt: — Várjunk néhány perczig, Jane, míg ön nyugodtabb lesz. És mialatt egész erőmmel leküzdeni iparkodtam felindulásomat, nyugodtan és türelmesen ült helyén. Íróasztalára támaszkodva és egy orvos fürkésző szemeivel vizsgálta a válság lefolyását, melynek bekövetkezését a betegség folyamában biztosan várta. Miután zokogásom elmúlt, letörtem szemeimet, néhány szóval azzal mentegetőztem, hogy nem egészen jól érzem magamat, újra hozzákezdtem az olvasáshoz és csakugyan sikerült elvégezni feladatomat. St. John ekkor félrerakta könyveimet, bezárta íróasztalát és így szólt : — Most Jane, jöjjön velem sétálni. — Mindjárt hívom Dianát és Maryt. — Nem, ma reggel csak egy társnőre van szükségem, és pedig önre öltözzék fel, menjen ki a konyhaajtón, induljon el Marsh Glen felé, néhány percz alatt utolérem önt. Nem ismerek és életemben sem ismertem középutat a teljes meghódolás és elszánt fellázadás közt, midőn határozott, szilárd és az enyémmel ellentétes jellemekkel volt dolgom. Mindenkor hiven követtem egyiket azon pontig, hol néha vulkánszerű hevességgel átléptem a másikba; és miután most a körülmények nem követeltek ellenszegülést, sem pedig saját hajlamom nem késztetett erre, készségesen engedelmeskedtem St. John utasításainak és tíz percz múlva oldala mellett sétáltam a mezőkön. A nyugati szellő fris és editő illatárt hozott a halmok felől; az ég tiszta volt és a tavaszi esők miatt kissé megáradt patak gyorsan folyott medrében, a napsugaraktól elkölcsönözvén aranyos pikkelyeit és az égtől azúrkék szinét. Midőn tovább haladtunk, puha és finom gyepre értünk, mely telve volt apró fehér virágokkal, a dombok is egészen körülvettek benünket, mert a mező kiterjedt a lánczolat lejtőjéig . Pihenjünk meg itt, mondá St. John, midőn egy apró sziklasorhoz értünk, mely mintegy őrizni látszott a hágót, hol a folyam egy kis zuhatagot képezett. Kissé messzebb megszűnt a gyep és a virág, és a táj mind vadabbá lett. Leültem. St. John mellettem állt. Felnézett a hegyre, és le a mélységbe, tekintete követé a patak folyását, aztán felemelkedett a kék égre. Kalapját levette, hadd érje a szél haját és homlokát, úgy rémlett, mintha összeköttetésben állna a sziklák zordon geniusával; szeme isten hozzádot intett valaminek. — És újra látni fogom, mondá fenhangon, látni álmaimban, midőn Ganges partján alszom; és újra egy későbbi órában, — midőn másnemű álom nehezül szemeimre, — egy sötétebb folyam partjain. Sajátszerű nyilvánulásai egy sajátszerű szerelemnek ! Egy komor hazafi szenvedélye hazája iránt! Leült, mintegy félóráig egy szót sem szólt, sem hozzám, sem ama rejtélyes lényhez; ezen idő elmúltával újra megszólalt. — Jane, én hat hét múlva útnak indulok, már jegyet is váltottam egy hajóra, mely június huszadikán kel útra Kelet-India felé. — Az isten védelmezni fogja önt, mert az ő szolgálatában fáradozik, viszonzom. — Igen, mondá, és épen ez dicsőségem és legfőbb örömöm. Én egy csalhatatlan úr szolgája vagyok. Nem emberi vezérlet alatt indulok, mely alá van vetve hiányos törvényeknek és gyönge féregtársaim téves uralmának ; az én uram, törvényhozóm és vezérem a mindenható. Különösnek tartom, hogy közülem nem minden ember ég a vágytól, ugyanezen lobogó alá sorakozni — ugyanazon vállalathoz csatlakozni. (Folytatása következik.) Váltótörvényszéki bírák kinevezése. A hivatalos lap mai száma közli: Igazságügyi magyar miniszterem előterjesztésére a budapesti kereskedelmi és váltótörvényszéknél újonan rendszeresített bírói állomásokra: Steiner Henriket, Szenner Józsefet, Gobra Nép. Jánost, azon törvényszéknél beosztott váltótörvényszéki bírákat, Újhelyi Károly aradi törvényszéki birót, Tóth István balassagyarmati törvényszéki birót és Gerometa Titus budai aljárásbirót nevezem ki. Kelt Schönbrunban, 1873. évi julius 28-án. Ferencz József s. k. Dr. Pauler Tivadar s. k. KÜLFÖLD. — Július 31. — Franczia köztársaság. Az invasio folytonos apadásban van, és keletről táviratok érkeznek Párisba majd e, majd ama város és falu kiürítését jelezve s mihelyt a németek eltávoznak, azonnal feltűnnek a zászlók s megszólal a nemzeti zene. Eddig már el rajztanár által , Eleim rajzlapok“ czime alatt készített és négy évi folyamra osztott mintarajzlapok a középtanodákban használtathassanak. A földmivelés, ipar- és kereskedelmi m. k. miniszter Szathmáry Kornél m. k. igazságügyminiszteri III-ad oszt. szánctisztet, a földm mivelés, ipar- és kereskedelmi m. k. minisztériumhoz II-ad oszt. számtisztté ideiglenes minőségben kinevezte Maus Márton soroksári lakos, vezetéknevének ,,Egresi“-re kért átváltoztatása megengedtetett. A temesvári m. kir. pénzügyigazgatóság Popeszko Istvánt m. kir vámtisztté, továbbá Barth Józsefet és Pitkovits Lázárt m. kir. vámsegédtisztekké, az elsőt végleges, az utóbbit pedig ideiglenes minőségben nevezte ki. A máltai cs. és kir. consul távirati jelentése szerint, az angol kormány által az osztrák és magyar kikötőkből érkező hajók huszonnégy napi vesztegzár alá vettetnek. Hivatalos jelentések szerint a Triestből érkező hajók az olaszországi kikötőkben cholera gyanúja miatt 15 napi vesztegzár alá vettetnek. Ta n ü gy. — A m. k. középtanodai tanárképez de értesítője beküldetett szerkesztőségünkhöz. Az értesítő az 1872/1—1870/3. évi időszakot foglalja magában s a képezde rövid története előrebocsátva annak szabályzatát tartalmazza. A képezde öt szakosztályból áll: a classica-nyelvészeti, történelem-földrajzi, mennyiség-természettani, természetrajzi és paedagogiai szakosztályokból, mely utóbbiba csak azok vétetnek fel, pályázat után, kik az egyetemi vagy műegyetemi tanfolyamot már bevégezték. A növendékek rendes és rendkívüli hallgatói az intézetnek, amazok 3—4 száz forint ösztöndíjban részesülnek s számuk húszra, a paedagogoké pedig tízben állapíttatott meg. A rendkívüli hallgatók nem részesülnek ösztöndíjban az intézet részéről. Az 1870/1. tanévben, midőn a/. intézet megnyilt, csak négy szakosztály kezdhette meg működését, az ötödik a jövő tanévben fog megnyittatni. Az első évben 37 tagja volt a lépezdének, kik közül most már többen mint rendes tanárok működnek. Ezek közül 18 rendes, 19 rendkivüli tag volt, 1871/2-ben 43-an voltak, 22 rendes, 21 rendkívüli 1872/3-ban 53-an, 25-en rendes, 28-an rendkivüli tagok. A végzett bölcsészek részint a pesti, részint a budai kir. gymnasiumnál mint gyakorló tanárok voltak alkalmazva. A paedagogiai szakosztálynak gyakorló növendékei 17-en voltak, 7 rendes, 10 önkénytes. A győri főgymnáziumban a lefolyt tanévben 13 benczés pap és két világi tanár előadását összesen 325 tanuló hallgatta. Ezek közül anyanyelvre nézve 311 magyar, 9 német, 5 horvát volt, vallásra nézve pedig 255 rom. kath. 10 ág. vall. 5 helv. vall. 55 mózesv. ..Az év végére a tanulók száma 302-re apadt le: 1 meghalt, 19 kilépett, 3 kiutasittatott. Az év végén tartott vizsgálatok eredménye ez : kitűnő 74, I. rendű 167, II. rendű 31, III. rendű 1. A rendes kötelezett tantárgyakon kívül oktatást nyert a franczia nyelvben 30, az angol nyelvben 3, az énekben 100, a zenében 33, a gyorsírásban 40, a rajzban 5, az úszásban 178 tanuló. Ösztöndíjban 31 fiú részesült. A tanulók közt önképzőkör alakult és szép sikerrel működött. A gymnasiumnak gazdag természettani szertára és természetrajzi gyűjteménye van. A jövő tanév október 3-án fogja kezdetét venni. Megemlítjük még, hogy a beküldött értesítés Pindarusról érdekes ismertetést tartalmaz. A sopronvárosi felekezet nélküli leányiskolába a lefolyt évben 56-an jártak, kik közül 16-nak magyar, 38-nak német volt az anyanyelve. Vallásra nézve róm. kath. volt 23, ág. hill. 26, belv. 1, mózesv. 6. A rendes tantárgyakon kivül taníttatott a kézi munka és a franczia nyelv. A tannyelv vegyes volt. Riesz Jósef Igningri+A niti pgyspiamind a magyar nyelvet is előadta, bizonyára nem mulasztott el semmit a németajkuak megmagyarosítására. A jövő tanév okt. 1-én kezdődik. HÍREK. — Július 31. — — Augusztus elseje nevezetes nap az idén Budapesten. A házbérfizetések napja, a legsanyarúbb pénzügyi viszonyok közt. A nemrég megjelent hivatalos kimutatás szerint a bevallott házbérek összege csupán Pesten évenként 17.725,745 frt. Eszerint az esedékes évnegyedi lakbér 4.431,536 frt. Ily óriási összeget kell holnap kifizetni egyszerre, mikor oly általános a pénzszűke, hogy jó nevű kereskedők és iparosok néhány száz forinthoz is alig juthatnak a pénzintézeteknél, s oly megrendült a hitel, hogy vannak pénzintézetek, melyek betéteket sem fogadnak el, minthogy óvatosság közepette nem merik azt kölcsönbe kiadni. Horn Ede hathatósan szólal föl aziránt, hogy a házbérszedők vegyék mindezt tekintetbe, legyenek méltányosak, legyenek elnézők az utolsó határokig. Részletfizetések, váltók, jótállások elfogadása által nagyon könnyen segíthetnének a megszorult lakosok sorsán, anélkül hogy a háziurak érdekeik.