Ellenőr, 1873. augusztus (5. évfolyam, 176-200. szám)

1873-08-01 / 176. szám

ellenére kipihentük magunkat oly fáradalmaktól, melyek még nem igényeltek pihenést. Szerencsére azonban nem kellett unatkoznunk. Mint említem, a szálloda, melyben letelepedtünk, a tóparton áll, néhány lépésnyire a gőzhajók kikötőjétől és a Rigi-vasút pályaudvarától, és e kis falu a hegyi pálya megnyitása óta oly lendületet nyert, oly élénkké lett, hogy e tekintetben akárhány nagy várost felülmúl. Minden vonat, minden hajó egész zaját hozza az idegeneknek. A sűrű köd, a csap­kodó eső, a beborult láthatár nem hátráltatja az utasokat — s ezek közt elsősorban az angolokat és amerikaikat abban, hogy szerencsét próbálja­nak, óránként seregesen érkeznek Vitznauba, meg­rohanják a vasúti pénztárt és hallatlan dulakodás­sal tolakodnak a hegyi pálya vagyonjaiba azon reménynyel, hogy talán mégis szerencsésebbek le­hetnek másoknál és sikerü­len­ gyönyörködniök a Regina Montium világhírű panorámájában. A Rigi-látogatók száma legalább is megszáz­­szorozódott, mióta a vasút megnyitása gyors, olcsó, kényelmes és teljesen biztos utazásra nyújtott al­kalmat. Természetes, hogy e körülmény a Rigi szál­lodáinak áraira is gyakorolt befolyást, annál inkább, mivel Arth községe, mint a hegy nagy részének földesura, szintén fokozott igényekkel lép fel a szálloda tulajdonosok irányában. A Rigi-Kulm hotel közvetlen szomszédságában ismét egy szálloda épül, melynek alig 1—200 négyszögölnyi területe két­százezer frankért lett megvásárolva. Alig lesz má­sodik hely a világon, hol ily árt adjanak ily cse­kély kiterjedésű földért 5541 lábnyi magasságban, mikor a szálloda, melyet ott építeni fognak, éven­­kint legfelebb csak 4 hónapig jövedelmezhet. Július 24-én estefelé kiderült az ég és más­nap a leggyönyörűbb időben indultunk el a négy canton taván Fluelen felé. A tó, mely háborgásá­ban oly veszélyes, tükörsima volt. Schwyz és Úri hegycsúcsai páratlan tisztaságban emelkedtek két oldalt hólepte ormaikkal; sajnálkozva hagyták el a hajót, mely Sváj­­z legszebb részeinek egyikén hozott végig bennünket. Legközelebbi czélünk a Gotthard-út egy ré­sze és a Furka-Pass volt. Szerencsések voltunk kényelmes kocsit és oly kocsist találni, ki gyer­mekkora óta ugyanezen utón űzvén mesterségét, minden részletről kimerítő felvilágosítást adhatott. A Vierwaldstädter-tó utolsó részétől Amstagig min­denütt történelmi és monda emlékekkel találkozunk, melyek Svajcz hősi korszakára , a felszabadulás ko­rára utalnak. A Rüth­-mező, a szövetség bölcsője, a Teilsplatte, Altdorf, hol a monda szerint Tell Vil­mos lelőtte az almát fia fejéről, Zwing-Uri romjai, megannyi nemzeti kincsek, melyekre büszkén mu­tat a svájezi polgár, mint szabadsága és független­ségi küzdelmei különböző phasisainak határköveire. És méltán büszke is lehet minden svajezi, és nem csupán önerejéből megszerzett szabadságára és álla­mi függetlenségére, hanem államszerkezetére is, mely a történelem kezébe kerülvén ki, lassan kint érlelődött, és a jogok és kötelességek szabatos osztályozását és teljes egyensúlyát eredményezte. A svájcziak hívek maradtak nemzetek geniusához, melyet szá­zadok fejlesztettek ki, conservatív irányt követtek intézményeik fokozatos módosítása, de főleg hely­­hatósági intézményeik tekintetében, és habár vak­merő állítás lenne is az, hogy e sajátszerű föld­rajzi fekvésű ország, intézményei más államokban is kétségkívül a legczélszerűbbeknek bizonyulnának, mégis nem minden ország dicsekedhetik oly ered­ményekkel, milyeneket ezen intézmények előidéz­tek , hogy tudniillik a lakosság túlnyomó többsége meg van elégedve az állami viszonyok fejlődésével, és a különböző nemzetiségi — német, franczia és olasz — sajátságok, aspiraciók és ellentétek a kö­zös haza iránti kötplüsszírok­ árzásáho­n asszeol-Nagy kérdés, mily hatást fog gyakorolni idő­jártával az őscantonok, és a félreesőbb völgyek lakosságára és általában az egész nemzeti fejlődés jövő irányára a vasúthálózat kiegészítése. A pálya­­sínek, a társadalmi nivellátió és egyenlősítés leg­hatalmasabb eszközei mind belebb hatolnak azon vidékekre is, hogy eddig csak merély hegyi utak közvetítették a közlekedést. Geschenennél már nagyban fúrják az épülőfélben levő Gotthard pálya alagútját, mely a Mont-Cenis alagútjánál is hosz­­szabb, merészebb kivitelű és költségesebb lesz. A Gotthard volt eddig az összes Alpesek legélénkebb közlekedési útja Olaszországba, de egyrészről a Brenner, másrészről a Mont-Cenis pálya kiépítése azon veszélylyel fenyegette Svájczot, hogy számta­lan polgárának kenyérkeresetet biztosító forgalmá­nak nagy részét elvesztendi. Elhatározta tehát a Gotthard pálya megépítését, melyben Németország is tettleg segíti, nem csupán czélszerűségi, de igen könnyen érthető politikai okokból is. Az alagút épen úgy, mint a mont-cenisi meg fogja fosztani az utat az egész útvonal legnagyobbszerű, legvad­­regényesebb látványainak élvezetétől, melyek között első helyen áll a télen gyakran járhatatlan és­avaszszal a lavinák miatt nagyon veszélyes Schel­imén hegyszoros, melynek szilaj nagyszerűsége az „ördög hídjánál“ és a Reusz folyó zuhatagánál éri el tetőpontját. Néhány lépéssel tovább átmegyünk egy kis alaguton és átlépjük azon leirhatlanul meglepő ellentétek egyikét, milyeneket csak Svájczban ta­lálunk. Az alaguton túl, mögöttünk a kietlen, ré­mes sziklatorkolat, a rohanó hegyivíz pokoli zajával, előttünk pedig a magas hegyektől körülvett csendes Urseren völgy, a barátságos kinézésű Andermatt falu és a nyugodtan, simán csörgedező Reuss, melynek vizei nem sejtik, hogy néhány öllel tovább szédítő magasból kell lezuhanniok az óriási szikla­domboktól ellepett első mederbe. Andermattól Furkaig egy nagyon monoton, de roppant költség­gel, sőt fényűzéssel épült út vezet. Estefelé érkez­tünk a 7497 lábnyi magasban épült Furka szállo­dához, melynek tulajdonosa még Svájczban is — ami nem csekélység — a legelőzékenyebb és legértelmesebb, sőt bizonyos tekintetben tudomá­nyosan művelt fogadósok közé tartozik. Ezen egy­szerű, de igen tisztán tartott házban töltött Victoria angol királynő 1868-ban több napot kíséretével. Arczképe és az idegenek könyvének azon lapja, melyre az incognito utazó királynő nevét saját­kezűig felírta — The countess of Kent — arany­keretben függ az étterem falán. Másnapra nagy út állt előttünk a Grim­­selpasson keresztül Meyringenig — gyalog. Korán reggel indultunk útnak és még hűvössel érkeztünk a meglepően nagyszerű és elragadóan szép Rhone- Gletscherhez. Útitársam, ki már szinte torkig volt az egymást érő nagyszerű látványokkal, nem fojthatta el azon megjegyzését, hogy „mennyire mosolyogna Kugler c cukrász szíve e borzasztó jégtömeg lá­tására !“ A Grimselhez meglehetősen meredek és szik­lás gyalogút vezet fel a havasi rózsákkal borított Mayenwand nevű hegyoldalon; a hágó legmaga­sabb pontjától, hova mintegy tíz óra tájban ér­tünk, részint hómezőkön, részint jól készült, de a hógörgetegek által helyenkint összerombolt ösvé­nyen folyvást lefelé mentünk estig. E nagyrészt vegetetió nélküli szifelatorkolatokban, számtalan hegyi pataktól áthasított 13­4 órai gyalogút leírá­sához kötetek kellenének és még mindig maradná­nak hátra egyes pontok, melyeket a hűtlen emlé­kezőtehetség a látottak nagy tömegéből elfeledett. Kimerülten és kifáradva érkeztünk Meyringenbe, hol útitársam kijelenté, hogy nem jön velem más­nap Grindelwaldba — ismét 7 órai gyalogút — hanem egyenesen Interlakenbe. Egyedül maradtam tehát és egy vezetővel nekiindultam azon hires útnak, mely a Hasli völgyet Grindelwald völgyével öszeköti, mely oly sok festész ecsetének nyújtott hálát és remek tárgyat, és melyet az Oberland touristái közül nagyon kevesen mellőznek. Útközben azonban tapasztalnom kellett, hogy túl­ságosan bíztam inaim kifáradt erejében — kény­telen voltam megállapodni és várni, míg arra vető­dik egy grindelwaldi vezető, kinek lovát lefoglal­hassam. Szerencsére nem sokáig kellett várnom, még Rosenlauf előtt lóra ülhettem. A Schwarzwald nevű erdőn túl, mintegy félúton, borzasztó hegyi zivatar ért utol, mely elől egy üresen álló hegyi kunyhóba menekültünk. Rémítő volt a vihar és zá­por, a 11,400 láb magas Wetterhorn sziklafalai ezerszeresen viszhangozták a menydörgést, a villá­mok majd felettünk, majd alattunk czikáztak. Mint­egy másfél óra múlva elvonult a zivatar, kiderült az ég, estefelé megérkeztem Grindelwaldba, útköz­ben meglátogatván Schluneggert, Svajcz leghíresebb havasi kürtösét, ki hangszerével valódi orgona han­gokat csakt ki a Wetterhorn viszhangos szikláiból. Holnap a Wengerna­pon át Interlakenbe készülök, Huszár Imre­ van döntve, miszerint a felszabadulás komoly nyu­galom­m­al s nem vig lakomákkal fog megü­nnepel­­tetni. Volter a poroszok eltávozása alkalmából komoly elmélkedéseket tesz, melyről azt óhajtja, hogy honfitársa­inak szivébe edzze magát a nagy csa­pások bus emléke s őket okosabbakká tegye. Emlé­kezetbe hozza, hogy nem lehet az időbeli lapot felnyitni, hogy ne találkoznánk a kiáltással: „A Berlin ! a Berlin!“ Wolter úr mindenesetre jól teszi, ha komolyságra inti honfitársait, kiknél min­dig elkel az ilyen; azonban a történeti tényeket tor­­zítja el, ha a szerencsétlen háború okát a franczia népnek tulajdonítja; mert a tény csak az, hogy a le­folyt háborút a Bonaparte-család s különösen fia érde­kében is. Napóleon idézte elő ; tény, hogy e háborút csupán azok helyeselték, kik a császárság ingyenélői voltak: megvásárolt udvaronczők, államférfiak, hirlapírók, tanácsosok, stb. s tény, — és ezt saját szemünkkel láttuk, — hogy Páris független pol­gársága tízezerenkint vonult át a széles boulevar­­dokon, élőkön zászlókkal és kivilágított lámpákkal, melyeken e szavak valának olvashatók: „Éljen a béke!“ — és tény, hogy a császárság megvásárolt szolgaszemélyzete, a valódi és álöltözetű rendőrök csapatai vasmarkákkal, szijjalfont­almos bo­tokkal, revolverekkel verte széjel a béke mellett tüntető polgárságot, sőt a vakmerőket, kik még a hadüzenet után is a béke mellett mertek tün­tetni, a császárság lovas katonasága kivont karddal támadta meg s űzte szét, mig a megvásárolt mou­­chardok, triponok és gamin­ek serege a rendőrség patronátusa alatt torokszakadtáig s a késő éjen át telekiálthatták Párist : „A Berlin! a Berlin!“ A történeti igazság érdekében jó ezt időről-időre emlékezetbe hozni, hogy világosan álljon: nem a franczi­a nemzet, hanem az, ki hit­­szegés és álnokság által e nemzet fejére tolta fel magát, volt öntudatos előidézője a borzadalmas harcznak, mely két derék nemzet pataknyi vérébe került, és ezt mind csak azért, hogy pokoli nagy­­ravágyását s önzését kielégítse, hogy áldozzon őrültséggel határos rögeszméjének; hogy ő és elődei úgy, mint származéka jobb és tökéletesebb más halandónál, családja, ő és származéka arra lévén hivatva, hogy határtalan fénynyel uralkodja­nak mindenekelőtt a franczia nemzeten és ezáltal a többi nemzetek felett. És e rögeszme, valamint I. és III. Napoleon egyéb bűnei, ugy látszik kiirthatlan s eredendő bajai a Bonaparte-család minden tagjának, nemcsak a két császár volt hitszegő s a ha kellett nyílt, vagy orozva gyil­kos : e bűnök megvannak a család többi élő tagjaiban is, kisebb vagy nagyobb mértékben, mint épen a körülmények hozzák magukkal; a tény csak az, hogy e család egy tagja sem retten vissza a legirtózatosabbtól sem, mihelyt saját ér­deke forog kérdésben, hogy a lefolyt rémes harcz is bonapartista mű volt; tehát midőn a franczia nemzetnek emlékezetébe idéztetik a harcz szomorú következménye, igazságos és méltányos, hogy ez­zel ne őt vádoljuk, hanem a Bonaparte családot, melytől a gondviselés örökre megszabadítsa a so­kat szenvedett nemzetet! — A németektől felsza­badult Méziéresben republikánus tüntetések történ­tek. Azt kiabálták: Éljen Thiers ! Éljen a köztár­saság ! Alig szabadult fel a kis város, fel akarta használni szabadságának már első napjait, hogy kipótolja a hallgatást, melyre három éven át kár­hoztatva volt. Ezzel nem azt akarjuk mondani, mintha Dufaurenak igazsága lett volna, midőn a nemzetgyűlésben azt állitá, hogy mihelyt a németek az országot oda hagyandozták, nem leend vége-hossza a rendetlenségeknek; mi inkább azt hiszszük, hogy a mézi érési tüntetések a versaillesi reactio által idéztet­tek elő. Hasztalan Voltaire és az enyclopedisták orszá­ga DAl­iniAl 'H .1 Temple, Veuillot stb. eszméinek. Sőt meg vagyunk győződve, a méziérosi események csupán előjátékai azoknak, mik jövendők lesznek, ha a harcz kor­mánya engedve a monarchisták hajlamainak, foly­tatni fogja megkezdett művét, mely szerint minden francziából egy-egy kapuczinust, jezsuitát akar for­málni. Ha látjuk, mi történik jelenleg Francziaor­­szágban, azt kell kérdeznünk, vajjon valóban a XIX. században élünk-e? Itt többé nem vallási érzelmekről van szó, hanem politikai, kizárólag politikai hypocritaságról s azok az emberek, kik a „Jézus szent szíve“ támogatása alá akarnák he­lyezni egész Francziaországot, kik pápistábbnak mutatják magukat mint a pápa és fanatikusaid­­­nak, mint a papság, mivel nem gondolnak kevés­bé, mint a teremtő valódi tiszteletével: nekik ura­lom kell, minden áron, imádjon bár a nép egy kéjnőt, az mellékes dolog, az ő eszméjök a monar­chia s ezzel kiváltságaik visszaállításán függnek. Az elválás utolsó pillanatában csak is ezzel fog­lalkoztak s több versaillesi távirat nem keveseb­bet jelent, minthogy a jobboldal különböző töre­dékei megegyeztek a monarchia kikiáltásában rög­tön a nemzetgyűlés összejövetele után. Egyesen csak „elvben“ mondatnék ki a monarchia, s Mac Mahon régenskép vinné az ország ügyeit. A trón betöltés a pápa auspiciumai alatt, a Bourbon - Orleánság ismert fusiotervével (Chambord gróf után Aumale trónöröklése) történnék. Mint látjuk a terv ugyanaz, mely által a monarchikus koa­­litiónak eddigi győzelmeit is sikerült kivívni, de azt feledik e képmutatók, hogy a győzel­met csupán egy nagyon is engedékeny kormány, de nem a nép felett vívták, mely három évi né­maság után, midőn először megnyitá ismét ajkát, ezt azért téve, hogy a köztársaságot mint mentőjét üd­vözölje ! — A jelenlegi helyzeten, midőn a fran­czia közvéleménynek szinte lehetetlenné van téve minden nyilatkozat, különös figyelmet érdemel a beauvaisi és trouvillei főtanácsok választása ; mind­két helyt győzött a republikánus párt, mi annyival inkább kiemelendő, mert az egyik hely eddig határo­zott orleanista volt (képviselője Aumale), a másik helyett pedig egyenesen Thiers kedvéért választa­tott meg, minden kormányt ellenzés daczára, a jelölt. És húzzuk alá: a coalitio kormá­nya máj. 24-ike óta szünetlen munkán van, megváltoztatja a prefeteket, a közigazgatást a legkétségbevonhat­­lanabb rea­ct­ion­ári­u­sok kezér­e ját­szatta. S ennek daczára minden, máj. 24-ke óta megejtett választás a köztár­­saság javára ütött ki. Spanyol köztársaság. A táviratoknak egész halma­za fekszik előttünk, melyek mind a leírhatlan kürza­­varról tanúskodnak, melyből ez ország kivergődni nem tud. Előbb a jó híreket jegyezzük föl, a ro­­szakkal úgysem lennénk készek. A cortesben elfo­gadtatott egy határozat, mely az­on óhajt fejezi ki, hogy addig is, mig a halálos büntetés véglegesen el leend törülve, e büntetés semminemű vétségre se alkalmaztassék. — Nem igaz, mintha a spanyol kormány és az idegen hatalmak közt részhangulatú jegyzékváltás történt volna. — Alcoyban tüntetés történt a kormányhoz való csatlakozás mellett, míg Sevilla és Cadix készek már a meghódolásra, de a kormány föltétlen meghódolást követel. A rosz hírek közül csak is a legroszabbakat: Contreras tábornok Carthagenából elrendelte a madridi kor­mány elfogatását. Megerősítik a hírt, hogy a car­­thagenai idegen consulokhoz egy memorandumot terjesztett, amelyben magát a madridi korm­ánytól függetlennek jelenti ki azt mondván, hogy a cortes baloldalának hatvan tagjával egyetértve cselekszik. Több baloldali képviselő visszautasítja ezt s a felelős­séget Contrerasra hárítja. Madridban az engesztel­­hetlenek több titkos clubját fedezték fel. Cadixban 24 elfogatás történt. Cordovában fegyelmetlenség miatt három dzsidás kényszermunkára ítéltetett. Olaszország. A persa sahnak olaszországi út­járól különleg azért kell megemlékeznünk, mert olasz lapok után ítélve, a sah fogadtatása egészen elüt az angol és franczia fogadtatásoktól. A töb­bek között az „Italie“ turini levelezője mindjárt bevezetésnél így kezdi: „Köztünk legyen mondva, én azt hiszem, hogy ha a sah épen nem jött volna hozzánk, vagy legalább mielőbb tovább menne, „tutti quanti“ örülne neki. Nagyon is drágán fizet­jük meg gyémántjai látását.“ Ezután panaszko­dik a turini levelező, hogy mióta a királyok ki­rálya a turini palotában időz, ott minden felfor­gatott állapotban van. A sah podgyászai ellepik a termeket, s kétes tisztaságú persák futnak ide s tova a folyosókon, mintha csak ot­ton volnának. Panaszolja, hogy a sah alig megérkezése után saját­­kezüleg tekerte ki nyakát egy tyúknak, sütötte meg bezárt ajtók mellett, s megtagadta társaságban ebé­delni, holott 45 személyre fényesen terített asztal várt; másnap már nem is tyúkot, hanem egy bá­rányt öletett le a sah a fényes termekben, aztán egész kíséretével bezárt ajtók mellett látott a fala­ 4 .__*.—i—... ad­uttvu uviu tvtonilv ct Ilii Ilii 113** velezőnek s meg nem foghatja, hogyan csinálhatott az angol udvar és a franczia elnökség oly sok te­ketóriát egy félbarbár fejedelemmel, ki ugy lát­szik egészen szószerint veszi czimét: királyok királya, kötelességszerünek tekinti a fogadtatást, melyben Európa fejedelmei szívélyesség s vendég­szeretetből részesítik őt. Mi nem hihetjük, hogy nincs túlzás az olasz lapokban, legalább ily indi­­scretióval sem az angol sem a franczia lapok nem írtak. Victor Emanuel, a galantinomo, nagybecsű műkincsekkel ajándékozta meg a persa sahot, mi­dőn udvarától megvált, míg a persa sah gyémántba foglalt arczképével ajándékozta meg Humbert és Amadeo herczegeket, a királynak azt mondván, hogy neki semmit sem adhat, minthogy királyhoz méltó ajándék jelenleg nincs birtokában, azonban feltartja magának külön követség által küldeni hazulról ajándékot. — Nos, kell ennél több udva­riasság ? És akik nincsenek megelégedve, az olaszok! A hivatalos lapból. Ő őfelsége megengedni méltóztatott, hogy F­ü­l­e­p­p Ferencz temesvári főreáltanodai igazgató a nagyváradi, H­a­n­t­h­ó Lajos lőcsei főreáltanodai igazgató pedig ugyanazon minőségben a temesvári főreáltanodához helyeztessék át. A vallás- és közoktatási m. k. miniszter megengedte, hogy S­z­e­m­­­é­r Mihály pestvárosi főreáltanodai rendes TÁRCZA. JANE EYRE - Önéletírás -Irt. CÜHEER BRI­L (Folytatás.) St. John nem tartozott azon emberek közé, kiknek kérését könnyűszerrel vissza lehetett volna utasítani, mert az ember érzi, hogy minden be­nyomás, a kellemesek úgy mint a kellemetlenek, mély és állandó benyomást ten reá. Beelegyeztem tehát. Midőn Diana és Mary haza érkeztek és az előbbi megtudta, hogy tanítványa bátyjának tanít­ványává lett, nagy nevetésben tört ki, de mind ő, mind Mary megegyeztek abban,, hogy St. John nem lett volna képes őket ily lépésre reábeszélni. St. John nyugodtan viszonza: — Azt jól tudtam. Nagyon türelmes, nyájas és mégis igénytel­jes tanító volt, sok munkát és megfeszített szor­galmat követelt, de midőn várakozásának megfe­leltem, nem tartózkodott a saját módja szerint nyilvánítani teljes helyeslését Fokonkint bizonyos befolyást kezdett reám gyakorolni, mely nagy mértékben megfosztó lelkemet szabadság­érzetétől dicsérete és megrovása még tartózkodóbbá tett mint közönyössége. Nem tudtam többé szabadon nevetni vagy csevegni jelenlétében, mivel egy boszantóan alkalmatlan ösztön azt súgta, hogy élénkségem nagyon kellemetlenül hatott reá Annyira tudtam, miszerint csupán a komoly eszmejárást és foglalkodást kedveli, hogy jelenlétében egyenesen képtelen voltam másfél éve, úgy rémlett előttem, mintha valamely fagyasztó varázs alatt állnék. Ha azt mondá „menjen“ — mentem; Jöjjön“ — jöttem ; „tegye meg“ — megtettem. De nem sze­rettem szagalványomat és gyakran óhajtottam, vajha tovább is elhanyagolt volna engem. Egy este, lefekvés idején, midőn nővérei és éh körülé álltunk, jó éjt kívánva neki, szokása szerint kezét nyújtá nekem, Diana, ki véletlenül pajkos kedélyében volt (e leányon nem bírt ural­kodni, mert az ő akarata ép oly erős volt mint bátyjáé) felkiáltott: — St. John! te harmadik nővérednek szok­­tad nevezni Janet, de nem bánsz vele úgy. Miért nem csókolod meg őt is! Ezzel odatolt engem hozzá. Nagyon boszantó volt Diana eme viselete és nagyon kellemetlen zavarban érzem magam, de mialatt e gondolatok és érzelmek öntudatára jutottam, St. John lehajolt hozzám; görög metszetű arcza egy színvonalon volt az enyémmel, szemei áthatólag és kérdőleg tekintettek reám — és megcsókolt. Márványcsókok és jégcsókok nem léteznek, különben azt monda­nám, hogy lelkész-rokonomnak üdvözlése ezek egyikének osztályába tartozik; de lehetnek kísér­leti csókok s az övé kísérleti csók volt. Nyomban utána reám nézett, megfigyelendő hatását, mely nem volt nagyon meglepő; bizonyosan tudom, hogy nem pirultam el, talán inkább kissé elhalványul­hattam, mert úgy érzem, mintha e csókkal reá nyomta volna e pecsétet bilincseimre. Ezentúl soha sem­ mulasztá el a szertartást és a komolyság és és nyugalom, melylyel magamat annak alávetet­tem nagyon látszott neki tetszeni. Én pedig naponként mindinkább vágytam megnyerni tetszését, de érzem, hogy ennek elér­hetése végett meg kell tagadnom természetem és tulajdonaim felét, meg kell másítanom ízléseim eredeti hajlamát és kényszerítenem kell magamat oly foglalkozásokra, melyekhez nincs semminemű természetszerű hivatásom. Oly magaslatra akart engem felemelni, melynek elérhetlenségéről meg voltam győződve; minden pillanatban fájdalmat okozott a törekvés, melylyel a kívánságát előmoz­dítani ösztönszerűleg iparkodtam. Oly lehetetlen­ség volt az, mint például szabálytalan vonásaimat az övéihez hasonló hibátlan és classical voná­sokká átalakítani és tengerzöld szemeimre az ő két szeme mély­kék színét és túlvilági fényét át­ruházni. Egyébiránt e peretben nem csupán a St. John által reám gyakorolt befolyás tartott feszültségben. Elég okom volt szomorúnak látszani: egy pusztító baj ragadta meg szivemet és mételyezte meg bol­dogságom kutforrását — a bizonytalanság gyöt­relme. Az olvasó talán azt hiszi, hogy megfeledkez­tem Rochester úrról azon változások közt, melyek körülményeimben és viszonyaimban történtek. Egy perezre sem. Képe mindig élt szivemben, mert nem volt gőz, melyet a nap heve szétoszlathat, sem ho­mok, melyet a szél elseperhet, hanem egy már­ványlapra írott név, mely nem enyészhetik el addig, mig létezik a kő, melyre bevésetett. A vágy tudni, hogy mi lett belőle, mindenhová követett; midőn Mortonban laktam, minden este e gondolattal tér­tem vissza házamba és most Moor­ Houseban min­den éjjel ezen töprenkedtem fekhelyemen. Briggs úrral a végrendelet tárgyában szük­­ségképen folytatott levelezéseimben kérdezősköd­tem, várjon mit tud Rochester úr jelenlegi lak­helyéről és egészségi állapotáról, de mint St. John előre megjósolta Briggs úrnak minderről nem volt tudomása. Aztán Fairfaxné asszonyságnak írtam és felvilágosítást kértem ugyanazon tárgyról. Biz­tosan számítottam reá, hogy ezzel czért érek és mielőbb választ kapok levelemre. Csodálkoztam mi­dőn két hónapig nap múlt nap után, a posta min­dennap megjött, de számomra semmit sem hozott: kínzó aggodalom vett erőt rajtam. Újra írtam, nem volt lehetetlen, hogy az első levél elveszett. Az ismételt kísérletet meg­újult remény követé, mely mint az előbbi ragyo­gott is néhány hétig, de aztán épen úgy, mint amaz, elhalványult, kialudt, egyetlen sornyi, egyet­len szónyi választ sem kaptam. Midőn félév múlt el hasztalan várakozás­ban, reményem végkép elenyészett és igazán sö­tétség lett körülem. A szép tavasz megnyilt, de én nem voltam képes azt élvezni. A nyár közelgett, Diana ipar­kodott felvidítani, azt mondá, hogy rosz színben vagyok és tengeri fürdőket kellene használnom. St. John ellenezte e tervet, mert szerinte nem időtöltésre, hanem munkára van szükségem; jelen életem egészen czéltalan, valamely biztos czélt kell kitűznöm magam elé és nyilván e hiányok kipótlá­sának ürügye alatt tovább folytatá velem hindu­­stáni leczkéimet és mind szigorúbban követelte a megfeszített szorgalmat és nekem soha sem jutott eszembe elleneszegülni akaratának; erre teljesen képtelennek érzem magamat. Egy napon a szokottnál levertebb kedély­­hangulatban fogtam a tanuláshoz, s ezt egy élén­ken érzett csalódás fájdalma okozá. Hannah azt mondta volt reggel, hogy egy levél érkezett szá­momra, és midőn lesiettem azon reményben, hogy végre megjöttek a régóta epedve várt hírek, csak néhány jelentéktelen sort találtam Briggs úr­tól, tisztán üzleti dologban. A kínos csalódás né­­hány könyv­t csikart ki szemeimből és most, midőn az indiai nyelv czifra és sajátszerű betűi mellett ültem, szemeim újra megteltek könyekkel. St. John maga mellé hivott, hogy olvassak valamit, de midőn ezt megkísérlem, hangom meg­tagadta a szolgálatot, a szók elmerültek a zoko­gásban. Csak mi ketten voltunk a társalgószobá­ban, Diana a nappali szobában zongorázott, Mary a kertben dolgozott, igen szép, derült, verőfényes májusi nap volt. St. John nem volt meglepetve megilletődésem miatt, okát sem kérdezte, hanem így szólt: — Várjunk néhány perczig, Jane, míg ön nyugodtabb lesz. És mialatt egész erőmmel leküzdeni iparkod­tam felindulásomat, nyugodtan és türelmesen ült helyén. Íróasztalára támaszkodva és egy orvos für­késző szemeivel vizsgálta a válság lefolyását, mely­nek bekövetkezését a betegség folyamában bizto­san várta. Miután zokogásom elmúlt, letörtem sze­meimet, néhány szóval azzal mentegetőztem, hogy nem egészen jól érzem magamat, újra hozzákezd­­tem az olvasáshoz és csakugyan sikerült elvégezni feladatomat. St. John ekkor félrerakta könyveimet, bezárta íróasztalát és így szólt : — Most Jane, jöjjön velem sétálni. — Mindjárt hívom Dianát és Maryt. — Nem, ma reggel csak egy társnőre van szükségem, és pedig önre­ öltözzék fel, menjen ki a konyhaajtón, induljon el Marsh­ Glen felé, né­hány percz alatt utolérem önt. Nem ismerek és életemben sem ismertem kö­zéputat a teljes meghódolás és elszánt fellázadás közt, midőn határozott, szilárd és az enyémmel el­lentétes jellemekkel volt dolgom. Mindenkor hiven követtem egyiket azon pontig, hol néha vulkán­­szerű hevességgel átléptem a másikba; és miután most a körülmények nem követeltek ellenszegülést, sem pedig saját hajlamom nem késztetett erre, kész­ségesen engedelmeskedtem St. John utasításainak és tíz percz múlva oldala mellett sétáltam a me­zőkön. A nyugati szellő fris és editő illatárt hozott a halmok felől; az ég tiszta volt és a tavaszi esők miatt kissé megáradt patak gyorsan folyott medrében, a napsugaraktól elkölcsönözvén aranyos pikkelyeit és az égtől azúrkék szinét. Midőn to­vább haladtunk, puha és finom gyepre értünk, mely telve volt apró fehér virágokkal, a dombok is egé­szen körülvettek benünket, mert a mező kiterjedt a lánczolat lejtőjéig . Pihenjünk meg itt, mondá St. John, midőn egy apró sziklasorhoz értünk, mely mintegy őrizni látszott a hágót, hol a folyam egy kis zuhatagot képezett. Kissé messzebb megszűnt a gyep és a virág, és a táj mind vadabbá lett. Leültem. St. John mellettem állt. Felnézett a hegyre, és le a mélységbe, tekintete követé a pa­tak folyását, aztán felemelkedett a kék égre. Ka­lapját levette, hadd érje a szél haját és homlokát, úgy rémlett, mintha összeköttetésben állna a szik­lák zordon geniusával; szeme isten hozzádot intett valaminek. — És újra látni fogom, mondá fenhangon, látni álmaimban, midő­n Ganges partján alszom; és újra egy későbbi órában, — midőn másnemű álom nehezül szemeimre, — egy sötétebb folyam partjain. Sajátszerű nyilvánulásai egy sajátszerű szere­lemnek ! Egy komor hazafi szenvedélye hazája iránt! Leült, mintegy félóráig egy szót sem szólt, sem hozzám, sem ama rejtélyes lényhez; ezen idő el­múltával újra megszólalt. — Jane, én hat hét múlva útnak indulok, már jegyet is váltottam egy hajóra, mely június hu­szadikán kel útra Kelet-India felé. — Az isten védelmezni fogja önt, mert az ő szolgálatában fáradozik, viszonzom. — Igen, mondá, és épen ez dicsőségem és legfőbb örömöm. Én egy csalhatatlan úr szolgája vagyok. Nem emberi vezérlet alatt indulok, mely alá van vetve hiányos törvényeknek és gyönge féregtársaim téves uralmának ; az én uram, törvény­hozóm és vezérem a mindenható. Különösnek tar­tom, hogy közülem nem minden ember ég a vágy­tól, ugyanezen lobogó alá sorakozni — ugyanazon vállalathoz csatlakozni. (Folytatása következik.)­­ Váltótörvényszéki bírák kine­vezése. A hivatalos lap mai száma közli: Igazságügyi magyar miniszterem előterjesz­tésére a budapesti kereskedelmi és váltótörvény­széknél újonan rendszeresített bírói állomásokra: Steiner Henriket, Szen­ner Józsefet, Gobra Nép. Jánost, azon törvényszéknél beosztott váltótör­vényszéki bírákat, Újhelyi Károly aradi törvény­­széki birót, Tóth István balassa­gyarmati törvény­­széki birót és Gerometa Titus budai aljárásbirót nevezem ki. Kelt Schönbrunban, 1873. évi julius 28-án. Ferencz József s. k. Dr. Pauler Tivadar s. k. KÜLFÖLD. — Július 31. — Franczia köztársaság. Az invasio folytonos apa­dásban van, és keletről táviratok érkeznek Párisba majd e, majd ama város és falu kiürítését jelezve s mihelyt a németek eltávoznak, azonnal feltűnnek a zászlók s megszólal a nemzeti zene. Eddig már el rajztanár által , Eleim rajzlapok“ czime alatt készített és négy évi folyamra osztott mintarajzlapok a középtanodák­­ban használtathassanak. A földmivelés, ipar- és kereskedelmi m. k. miniszter Szathmáry Kornél m. k. igazságügyminiszteri III-ad oszt. szánctisztet, a földm mivelés, ipar- és kereskedelmi m. k. minisztériumhoz II-ad oszt. számtisztté ideiglenes minő­ségben kinevezte Maus Márton soroksári lakos, vezetéknevének ,,Egresi“-re kért átváltoztatása meg­engedtetett. A temesvári m. kir. pénzügyigazgatóság Popeszko Istvánt m. kir vámtisztté, továbbá Barth Józsefet és P­i­t­k­o­v­i­t­s Lázárt m. kir. vámsegédtisztekké, az elsőt végleges, az utóbbit pedig ideiglenes minőségben nevezte ki. A máltai cs. és kir. consul távirati jelentése sze­rint, az angol kormány által az osztrák és magyar kikö­tőkből érkező hajók huszonnégy napi vesztegzár alá vettetnek. Hivatalos jelentések szerint a Triestből érkező hajók az olaszországi kikötőkben cholera gyanúja miatt 15 napi vesztegzár alá vettetnek. T­a n ü g­y. — A m. k. középtanodai tanárké­pe­z d­e értesítője beküldetett szerkesztőségünk­höz. Az értesítő az 1872/1—1870/3. évi időszakot foglalja magában s a képezde rövid története előre­­bocsátva annak szabályzatát tartalmazza. A ké­pezde öt szakosztályból áll: a­ classica-nyelvészeti, történelem-földrajzi, mennyiség-természettani, ter­mészetrajzi és paedagogiai szakosztályokból, mely utóbbiba csak azok vétetnek fel, pályázat után, kik az egyetemi vagy műegyetemi tanfolyamot már bevégezték. A növendékek rendes és rendkívüli hallgatói az intézetnek, amazok 3—4 száz forint ösztöndíjban részesülnek s számuk húszra, a pae­­dagogoké pedig tízben állapíttatott meg. A rendkí­vüli hallgatók nem részesülnek ösztöndíjban az intézet részéről. Az 1870/1. tanévben, midőn a/. inté­zet megnyilt, csak négy szakosztály kezdhette meg működését, az ötödik a jövő tanévben fog meg­nyittatni. Az első évben 37 tagja volt a lépezdé­­nek, kik közül most már többen mint rendes taná­rok működnek. Ezek közül 18 rendes, 19 rendki­vüli tag volt, 1871/2-ben 43-an voltak, 22 rendes, 21 rendkívüli 1872/3-ban 53-an, 25-en rendes, 28-an ren­dkivüli­ tagok. A végzett bölcsészek részint a pesti, részint a budai kir. gymnasiumnál mint gyakorló tanárok voltak alkalmazva. A paedagogiai szakosztálynak gyakorló növendékei 17-en voltak, 7 rendes, 10 önkénytes.­­ A győri főgymnáz­iumban a le­folyt tanévben 13 benczés pap­ és két világi ta­nár előadását összesen 325 tanuló hallgatta. Ezek közül anyanyelvre nézve 311 magyar, 9 német, 5 horvát volt, vallásra nézve pedig 255 rom. kath. 10 ág. vall. 5 helv. vall. 55 mózesv. ..Az év vé­gére a tanulók száma 302-re apadt le: 1 meg­halt, 19 kilépett, 3 kiutasittatott. Az év végén tar­tott vizsgálatok eredménye ez : kitűnő 74, I. rendű 167, II. rendű 31, III. rendű 1. A rendes kötele­zett tantárgyakon kívül oktatást nyert a franczia nyelvben 30, az angol nyelvben 3, az énekben 100, a zenében 33, a gyorsírásban 40, a rajzban 5, az úszásban 178 tanuló. Ösztöndíjban 31 fiú részesült. A tanulók közt önképzőkör alakult és szép siker­rel működött. A gymnasiumnak gazdag természet­tani szertára és természet­rajzi gyűjteménye van. A jövő tanév október 3-án fogja kezdetét venni. Megemlítjük még, hogy a beküldött értesítés Pin­­darusról érdekes ismertetést tartalmaz.­­ A sopronvárosi felekezet nél­küli leányiskolába a lefolyt évben 56-an jártak, kik közül 16-nak magyar, 38-nak német volt az anyanyelve. Vallásra nézve róm. kath. volt 23, ág. hill. 26, belv. 1, mózesv. 6. A rendes tantárgyakon kivül taníttatott a kézi munka és a franczia nyelv. A tannyelv vegyes volt. Riesz Jó­­sef Igningri+A ni­­ti pgys­pi­amind a magyar nyel­vet is előadta, bizonyára nem mulasztott el semmit a németajkuak megmagyarosítására. A jövő tanév okt. 1-én kezdődik. HÍREK. — Július 31. — — Augusztus elseje nevezetes nap az idén Budapesten. A házbérfizetések napja, a leg­­sanyarúbb pénzügyi viszonyok közt. A nemrég megjelent hivatalos kimutatás szerint a bevallott házbérek összege csupán Pesten évenként 17.725,745 frt. Eszerint az esedékes évnegyedi lakbér 4.431,536 frt. Ily óriási összeget kell holnap kifizetni egy­szerre, mikor oly általános a pénzszűke, hogy jó nevű kereskedők és iparosok néhány száz forint­hoz is alig juthatnak a pénzintézeteknél, s oly megrendült a hitel, hogy vannak pénzintézetek, melyek betéteket sem fogadnak el, minthogy óva­tosság közepette nem merik azt kölcsönbe kiadni. Horn Ede hathatósan szólal föl aziránt, hogy a házbérszedők vegyék mindezt tekintetbe, legyenek méltányosak, legyenek elnézők az utolsó határokig. Részletfizetések, váltók, jótállások elfogadása által nagyon könnyen segíth­etnének a megszorult lako­sok sorsán, anélkül hogy a háziurak érdekei­k.­

Next