Ellenőr, 1873. augusztus (5. évfolyam, 176-200. szám)

1873-08-02 / 177. szám

ÍNH TÁVIRATOK. Páris, aug. 1. A német megszálló csapatok kivonultak Nancyból. A rend nem lett megzavarva. Madrid, aug. 1. Almeria erélyes ellenállását tapasztalván, a felkelők fregattjai visszavonultak. — Sevillában a kormány csapatai 70 ágyút fog­laltak el. Fulda, aug. 1. A püspök ellenszegülése követ­­keztében az itteni fiu-seminarium egy kerületi el­nöki határozat által bezáratott. Előfizetési árak :­­gész évre . . 20 frfc. — kr. Évnegyedre . . 5 írt. — kr. Félévre . . . 10 „ — „ Egy hónapra . 1 , 80 . Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor-utoza­tv­ez. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldéséra nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn a ünnepre következő nappon A lapot Ült HD reclamátiók Légrády testvérek irodájába (LVhfrr-uteza 6. sz.) Intizendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza «3. (ZAi­vád« testvérek irodájában). * 3 Az előfizető pénzek helyben és vidékről Pest, hábiny-ütes* 9. **, »a intézen­dők. 177. szám. Budapest szombat, augusztus 2. 1873. V. évfolyam. üst Berlin, julius. 31 (Zárlat) Galicziai 98.25 Lombard 111.50. Ezüst jöved. 65.50 1860-iki —.—. Bécs 89.75 Romániai 40.50. Államvaspálya 200.25. Papír jövedék 61 — Hitelsorsjegyek 112.—. 1864-diki 86.—. Hitelrészvények 132.25. Romániai 39 50. Magyar sorsjegy 51.50. KRISZTINAVÁROSI SZÍNKÖR Szombat, aug. 2-án. Takarodó után. Operette 2 f­elv. Tíz leány egy férj sem. Operette 2 felv Kezdete 7 órakor. A­nsánná A csángó magyarok. ( —) „Maroknyi nép vagyunk.“ Ez már ezredéves jelszó, s ha nem is válik be az egyiptomi gúlák hyeroglifjai közé, melyeket találomra sütöttek ki böngészésekben meg­őszült tudósok, oly rejtvény marad mégis, mely sok gondot ad a hazafias költők áb­rándos pegasusának, a sirvavigadó magyar töprenkedésének, meg a Czinka Pannák bu­­songó nyirettyűjer­ek és zokogó czimbalmának. Valami kis daemon pajzán játszisága folyto­nosan suttog állami és társadalmi munkál­kodásunkba e jelszóval, hogy a nemzeti me­mento móri valahogy ki ne aludjék keblünk­ből. S csakugyan mi köszönettel tartozunk e daemonnak, hogy a puhaság vánkosain, egy fényes múlt mákonyillata között, nem enged elszenderedni, hanem felráz, hogy lássuk azt az éktelen zsibongást, zajos ki­hívást, melylyel nemzetiségi kenyeres pajtá­saink üdvözölnek a karunk és kitartásunk által kivívott és megosztott alkotmányosság első napjaiban. Ruganyosságnak beválik ez az ébrenlét sóhajok és hegedűszó mellett, de aligha elég az üdvösségre. Mert ha tisztában vagyunk, hogy államfentartási képességgel a négy fo­lyam hazájában egyedül a magyar faj bír, ha szikla rendíthetlenségével él bennünk a meggyőződés, hogy más mint magyar ál­lam itt e föld hátán csak hulláink pyrami­­sán keletkezhetik: gondoskodnunk kell, hogy a „maroknyi nép“ rejtvénye egy erős nem­zeti politikának alapját képezze. Csak így érhetjük meg az új ezredév diadalünnepét. A nemzetiségi viczkándozás ízetlenségei soha, de soha sem háborgatták volna Ma­gyarország alkotmányos és culturális fejlődé­sét, ha nemzeti politikánk mindjárt a hon­foglalás és államalapítás első korszakában el nincs hibázva. Szent István kényszer­ke­resztelő vize, melyet a bezúdított idegen szerzeteshad, a nemzeti vallás és alkotmány­­tendentiához hű Kupa-követők fejére loccsan­tott; a hagyományos ékirás ereklyéinek, s mindennek mi a pogány nemzeti múltra vo­natkozott kiirtása; a jövevény lovagok és zsoldosok hányaveti terjeszkedése, mindez Gizela német udvari cselszövényeivel és Pé­ter gyalázatos uralmával, hinte el első mag­vait a nemzeti őserő megbénulásának. Ár­pádházi királyaink ezutáni sora is többet törődött a papok és szajhák kegyével s a nyugatról csábítgató önkényuralom felépíté­sével, mint a nemzeti erő fokozatos fejlesz­tésével. IV. Béla nemzetünk e regenerátora, ki valóságos undorral nézte, miként teszik Gertrud sehonnai kegyenczei tönkre a nem­zeti erkölcsöket, volt a magyar állameszme leglángolóbb védője és terjesztője. Már a telepítésben és a kunok behozatala által államalkotó magyar fajt volt czélja erősí­teni, bár­mennyire fondorkodott és árulko­dott a papság a pogány vérfertőzés ellen. E fejedelem politikai lángelméje annyira tisztában volt a magyar faj erősítésének szükségével szemben azon következmények­kel, melyeket nem vérrokon néptörzsek be­ültetése okozhat, hogy a borzasztó tatár­­pusztítás után az ő biztatgatása után ered­tek a hőslelkű barátok ázsiai véreink fel­kutatására. Azóta folytonos küldarczok, belvillon­­gások és egy háromszázados politika gyűlö­letes és vérlázító következményeit kellett megsinteni a nemzetnek. Nemcsak megfogy­­tunk, de még békés nemzetiségeinkből is egy darázsrajt csináltak, mely ingerkedők által felzúditva mérgesen rohan azokra, kik javukra szolgáltak. Végét e nemzetiségi izgágának lehetet­len belátni, s legfeljebb okulnunk lehetett annyit, hogy hímezés-hámozás nélkül lás­sunk utána, hogy bomladozó, anarchikus államrobbantó elemekkel szemközt erősítsük az államfentartó nemzeti elemeket. Árván, rokonok nélkül állunk a világon s egy még ki nem aknázott anyaföldön, mely mérhetetlen nagy pusztaságokat kí­nál a munkálkodó kezeknek. Óriás állam­jószágaink jókora része műveletlen. Fajunk, mely a német mellett egyedül képezi a culturális és anyagi haladás tényezőjét,nem elég szapora,­ hogy benépes­tve paradicso­mot alkosson az államjószágokon. És mégis a kormány telepítvényeket akar létre­hozni a „czélszerű mezőgazdászat s a birtokok megfelelő jövedelmeztetése czéljából.“ Honnan akarja venni a kormány a települőket ? az szép titok, miután nálunk már szokásos meglepetésekkel kell kedves­kedni. Ama gyöngéd viszony fitogtatása akar-e ez lenni, hogy minden kormány atyja népgyermekeinek, nem tudjuk, de azt mégis szeretnék, hogy az atyai megle­petések kedves és ne kellemetlen ajándékok­kal köszöntsenek be. Bármi czélja legyen azonban a titko­­lodó hálósapka alatt a kormánynak, azt alig hiszszük, hogy a telepítvények kérdé­sét nemze­ti szempontból meghányta-ve­­tette volna. Persze hisz nálunk ez a leges­legutolsó szempont, mert ép e téren, hol legcsattanósabb eredményeket tálalhattak volna a közvélemény elé, csak úgy ásítoznak fölötte, mintha chinai állapotokról és poli­tikáról volna szó. Biztosak lehetünk benne, hogy te­lepülő néptörzs gyanánt szóba jött talán a hottentotta is, csak a magyarral vérrokon csángó népfaj nem. Pedig a szabad lélek­­zés lelkes napjaiban ugyancsak hullámzott a közbeszéd és sajtó a csángó magyar test­vérek sorsa körül. Akkor enyhítettük nyo­morukat is a közadakozás útján, és igye­keztünk a kötelékeket szilárdakká tenni a rokonszenv nyilatkozataival, hogy a hazá­jukba visszakivánkozókban éleszszük a kitar­tást, míg sorsunknak mi is urai leszünk. Egyesek szenvedélyes hazaszeretete időkö­zönként, leginkább vidéki lapokban, felhívta e romániai véreinkre a figyelmet, de a ki­áltó szó elhangzott ama rettenetes vadon­ban, mit nemzeti lomhaságnak szokás czi­­mezni. Nyelvbúvárok is hoztak elvétve hí­reket, de kósza madárként elröppentek ezek is. Hát a kormány? No ez már ráért mindenre. Tanulmányozta a bergengócziai zugvasutacskák családi ágazatait, csinált egy tömeg adósságot, meg tudja ma né­hány kis és nagy kérdésben töri fejét ma is, csak a csángó magyarok keserves ügye nem okoz gondot szegényeknek. Volnának csak a csán­gók körmönfont szász-brúderek, kiket a tej­­ben-vajban fürdés is hamis jeremiádokra sarkal, majd hallaná a világ sírást, jajga­tást és a fogak csikorgatását. Vagy volná­nak magyarországi románok, hogy agitál­nának, lázonganának szakadatlanul. De hát a csángók nem az alamusziak törzséből sar­­jadzott, sem oly babonás tudatlanok, hogy ama állam ellen törjenek botor arczátlan­­sággal, melynek ölén sátorukat felütötték. Pedig vajmi óriás különbség a csángók el­nyomott, szerencsétlen helyzete a mi dusal­­kodó szászaink, vagy czikázó románaink állapota mellett. Nekik nem hozott ám nemzetiségi törvényt a román sz­abadelvű­­ség és jól tette, mert az eredmény megmu­tatta, hogy mi meg roszul tettük. De nehogy keserű szemrehányásaink­nak jogos utat ereszszünk, visszatérünk az elejtett fonalra, és figyelmeztetjük a kor­mányt ama néptörzsre, mely leginkább hi­vatott arra, hogy a telepítés nemzetgazdá­­szati fontossága az állameszély kívánalmaival összevágjon. Szinte a gondviselés jelölte ki a csángókat, hogy most, midőn az államjó­­szágok nemzetgazdászati értékesítése elodáz­­hatlanná vált, szorgalmas magyar véreinket visszaadjuk annak a hazának, mely kerek e földből egyedül mondható magyarnak. Nem oly kisszerű kérdés ez, urak ott fenn a kormányon, hogy elsurranhassanak fölötte. Csak némi hazafias magukbaszállás, és el kell ismerniük, hogy a nemzeti po­litika, tehát a jövő kérdése. Lenne azonban nemzeti szempontból reánk magyarokra nézve teljesen közönyös a csángók kérdése, nem válhatik azzá emberiségi szempontból. A csángó idegen államkeret elütő érzelmű és gondolkozásu népei közé ékelve szivében a hon- és rokonvágy sajgó sebeivel, rövid idő alatt kivész, mint a délövi növény, me­lyet a zord éghajlat zúzmarája és csapkodó hada öl meg, ha a telepítés által vissza nem adjuk Magyarországnak s a magyar nem­zetnek. örülünk, hogy a telepítvényi kérdés napirendjével, a csángók méltatlanul és eszélytelenü­l elszunyadt ügyét fölelveníthet­­tük. Jóakaratunk azonban gyönge sóhaj marad, ha az összes sajtó erélyesen föl nem karolja, fejtegetéseivel meg nem érleli ez ügyet, hogy a közvélemény pressiója foly­tán többé a kormány se bújhasson ki a kö­telesség alól, s maga a kérdés még az őszi ülésszak alatt megoldást is nyerjen. A­kiben csak egy halavány szikrája lappang a nem­zeti érzelemnek, érteni­ fogja, mily ügyet pengetünk a csángó ma­gyarok ügyével, le­hetetlen tehát, hogy elaludni engedjük. Soha kedvezőbb alkalom, mint most, melynek el­szalasztása ki tudja helyre válna-e hozható valaha. Hisz a román uralom alatt lehe­tetlen, hogy soká fentartsák nemzeti jelle­güket, máris pusztulnak, vesznek. Ideje te­hát, hogy komolyan és behatólag hozzá­­szóljunk ez ügyhöz, szóljanak kivált azok, kik a csángó magyarok viszonyait bővebb tanulmány és közvetlen tapasztalat után is ismerik. Apróságok. Tegnap — a h­í­r­e­k rovatában — már figyelmeztettük a főváros egészségügyi hatóságát azon rettentő torkolatra, melyből a pesti kanálisok tartalmának mephiticus gázokat szállító folyama ömlik undok restséggel, a Dunába, a partozat épen azon részén hol — szemben az akadémia palotájával — a gőzhajóállomás van, s ahova az ó­budai, császárfürdői és margitszigeti utasok ezerei mennek és jönnek mindennap. Miért kell várni az ilyen közveszélyt­ képező ocsmányságok megszün­tetésével is mindaddig, amíg a sajtó felháborodása nem vonja azokra a hatóság figyelmét, az valóban talány. Így állván azonban a dolog, értesítjük az illetőket, hogy hanyagságukat felemlíteni csak ak­kor szűnünk meg, ha látjuk, hogy azon fertel­­mes üreget, melyből a cholera táplálására szolgáló mi­­asmák folytonos tömegekkel szaporodnak, látha­tatlanná, érezhetlenné, ártalmatlanná tette valamely intézkedés. Miként történ­hét ez, arról gondoskodni — és pedig nem ámo­­lyogva hanem gyorsan — a hatóság kötelessége. A feladat nem valami óriási. Mi mondtunk módot megoldására, minden fejtörés nélkül. Egy görbe kürtő, mely az üreget teljesen elfedné s a kanális rondaságait a viz alá és mentől mélyebbre ve­zetné: olyan egyszerű óvszer, melynek alkalmazá­sára bizony rájöhettek venni, a c­­ o a c a-rendsze­­rek hosszas „tanulmányozásának” emberei is. Ha pedig jobbat tudnak, tessék alkalmazni azt, csak tegyenek valamit rögtön, mert periculum in m­or­a. * Különben örömmel tapasztalhatni, hogy a főváros népessége nincs ijedelmes hangulat­ban. A cholera köztünk is jár ugyan, de az embe­rek nem félnek tőle. E részben sokat javult a lakosság kedélye. A járvány múltkori látogatása alkalmával Budapest alig mert szólani, nehogy felnyitott száján besuhanjon a cholera. Most nincs semmi komorság. A népség jár, kel, nevet, mulat mint a legegészségesebb­ időkben. Nagyon okosan is teszi. Legjobb mindig a rendes életmód. Egyébiránt a járvány nem is garázdálkodik na­gyon, ámbár kellemetlen vendég. * Herczegi enyelgések. Sokszor volt elszörnyedés azon i­m­p­a­r­la­­m­­e­n­t­á­r­i­s kifejezések felett, melyek képviselő­­házunkban a vita hevessége által sugallattak. Az elszörnyedők nem készek mindannyiszor jajgatni, hogy Európa elveszti minden hitét a magyar tör­vényhozó testület józansága iránt sat­­sat. Mi e jeremiádokra megjegyeztük nem egyszer, hogy zajos s­c­é­n­á­k vannak időnkint minden parlamentben, ámbár nem kellemesek sehol. Példákkal is bizo­nyítottuk állításunkat az angol, franczia, olasz és amerikai kamarák életéből, s bizonyítjuk azt most is a következő mulatságos esettel. Múlt héten, csütörtökön, Nagy Brittania felső­ház­á­b­a­n Richmond herczeg megtámadta Szt. Albans herczeget, ki egy politikai lakoma alkal­mával, mely Nottinghamban tartatott, a pártok küzdelmébe elegyítette a királynő nevét is. A támadó herczeg megrótta ezen alkotmányellenes illetlenséget s kijelenté, hogy nem értheti miként történhetett meg, különösen olyan egyéniség részé­ről, ki a lordok házának tagja. A megtámadott herczeg erre elbeszélő, hogy volt egyszer egy amerikai ács, ki kérdőre vonatván a bíróság előtt, — bizonyos verekedés ügyében — hogy miért mérte meg a távolságot a boxírozó felek közt, mi­dőn a támadó épen ellenfelére rohant, egyszerűen csak annyit felelt, hogy csak azért, mert bizonyos volt számítá­sában, miszerint „kérdést fog tenni iránta valamelyik bolond.“ — Képzelhetni mily sensatiót keltett ez a válasz. A scéna azon­ban nem tartott soká, „így ön engem bolondnak nevez ? tudakozódék Richmond herczeg ingerülten. „Oh nem!“ válaszolt St. Albans herczeg készsége­sen. S ezzel a napirendre tértek. De hát — kérdi a londoni „Spectator“— hol akkor az élet,ha St. Albans herczeg nem tartja bolondnak Richmond herczeget ? — Ezen rövid csetepaté alatt Cowper gróf felemlíté St. Albans herczeg szavainak ment­ségére, hogy máskor is történt hasonló nyilatkozat. A többi közt Salisbury lord nem­régiben tette a megjegyzést, miszerint a parlament két házának tagjai közt valószínűleg két és fél száztélit tesz a bolondok száma. Igen, de — jegyzi meg erre ugyan­csak a „Spectator“ — lord Salisbury meg­hagyta mindenkinek az öntetszelgést, hogy azon 97 és fél százalékhoz tartozik, a­mely nem bolond, így mulatnak az angol lordok is néha Hátha még itt volna házuk e szörnyű hő­ségben !­­ A p­e­s­t­i k­özpon­ti távírda át­helyezése. A kereskedelmi minisztériumtól vesz­­szü­k a következő sorokat: A pesti központi tá­­virdaállomás legközelebbi hétfőn, augusztus 4-én a Lloyd-épületből az uj posta- és távirdaházba helyeztetik át. Nevezett nap reggeli 9 órájától kezdve a feladandó sürgönyök az emlitett uj épület uriutezai oldalán, földszint a szerviták­ épülete mel­lett levő bejárásnál fogadtatnak el. — Budapest 1873. évi július hó 31-én.­­ A törvényhatóságok kikeríté­­sét tárgyazó kormánymunkálat, írja a „Pesti Nap­ló, “ már majdnem teljesen kész és szintén az őszi ülésszakban terjesztetik a törvényhozás elé. A mun­kálat, a jelenlegi hiányos megyei területi felosztás­nak radical­is kijavítását czélozza, a magyar felvi­déken több megyét (Árva, Turócz, Liptó) összeol­vaszt, Erdélyben pedig igen nevezetes változtatáso­kat javasol. A kormány e javaslattól a közigazga­tás olcsóbbá és jobbá tételét várja.­­ A „P. L.“ ma reggeli lapja a következő bécsi sürgönyt közli. Miután a pesti kisegítő egylet ügykezelésé­ben oly óvatosságot tanúsított, hogy amellett a netaláni veszteségek fejében szolgálandó külön biz­tosítási díj komoly követelése fölöslegessé válik,­­ a nemzeti bank igazgatósága ma önként el­határozta, hogy a pesti kisegítő egylet számára a a kamattáblábat a bankkamatlábra csökkenti. A m. k. pénzügyminiszter közbenjárására határozatba ment továbbá, hogy leszámítolásra két bejegyzett c­ég által aláírásával ellátott s pesti fiók váltóbírálatát kiállott váltók is elfogadtatnak. Ellenben az aradi pénzintézeteknek külön hitelért benyújtott kérvénye el­ő s a pesti kisegítő egylethez utasittatott.­­ A honvédelmi miniszter követke­ző körrendeletet intézett az ország törvényható­ságaihoz : A magyar sorhadi csapatok tartalékos legény­sége az 1868-ik évi XL. t. sz. 36-ik szakasza értelme szerint, tartalékkötelezettsége alatt három ízben négy-négy hétig tartó fegyvergyakorlatra köteleztetvén, ennek megtartása iránt hivatalbeli elődöm a közös hadügyminiszterrel egyetért­őleg úgy intézkedett, hogy az, az aratás utáni időszak­ban eszközöltessék. Minthogy az ország egyes részeinek különböző földrajzi fekvése s ez irány­ban tekintetbe jövő egyéb tényezők befolyása következtében az aratási idény vége mindenütt nem egy és ugyanazon időpontra esik, fordultak elő esetek, hogy a magyar ezredek hadkiegészítő parancsnokságai a tartalékos és szabadságos kato­náknak fegyvergyakorlatra berendelése iránt oly időben intézkedtek, midőn még az­­aratási, munka folyamatban volt, így az érdekeltek katonai köte­lességüknek csakis kereseti igényeik hátrányára, egyszersmind a mezőgazdászati munkaerő érezhető csorbulásával felelhettek volna meg. Szükségessé vált tehát a tartalékosok fegyvergyakorlata végett oly időpontnak törvény által leendő meghatározása, mely lehetővé tegye, hogy a védtörvény fennidé­zett rendelete jövőre a katonai szolgálati viszonyok méltó figyelembevételével akként foganatosítta­s­­sék, hogy egyszersmind a fennebb érintett közgaz­­dászati érdekek háttérbe ne szoríttassanak. Annak megjegyzése mellett, hogy az őszi idény október 1-től számítva, a besorozott újonczok oktatása által van katonai részről igen elfoglalva, és hogy a na­gyobb katonai hadgyakorlatok is rendszerint ez idő­tájra esnek, következőleg a tartalékosok négy heti gyakorlata októberig el nem halasztható : felhívom a . . . közönséget mikép augusztus 15-dikéig tegyen aziránt indokolt jelentést, váljon az aratási munka bevégeztét véve irányadóul, mely időpont volna az, mely a törvényhatóság gazdászati viszonyai­hoz képest legalkalmasbbnak mutatkoznék arra, hogy azalatt a tartalékos és szabadságos katonák fegyvergyakorlati kötelezettségeiknek eleget te­hessenek. Állambevételek és kiadások 1873. ápril-juniusban. A hivatalos lap mai száma közli az állambevételekről és kiadásokról szóló kimutatást a folyó év második negyedér­e, összehasonlítva azokat az 1872. évi hason időszakban és az 1873. év I. ne­gyedében előfordult állambevételekkel és az 1873. évi előirányzat negyedrészével. Közöljük mi is e kimutatásból az egész évi előirányzat egy negyedét, továbbá a második negyedév eredményeit. Bevételek: II. Kiadások. A folyó 1873. év első negyedének (jan. —márczius) pénztári eredményeiről a táblázatos ki­mutatást lapunk május 29-diki számában közöltük, s az olvasó megteheti az összehasonlítást. Előirányzat V.-d­e. 1873. második negyed, 11 Egyenes adók 17.235 567 12.392,408 73 2 Fogyasztási adók 3.578,916 25 3.566,541 56 3 Vámkezelési átalányból 22.147 50 41,291 94 4 Bélyeg, jogilletékek és díjak 4.626,692 25 4.908,442 51 5 Fémjelzés 3.750 75 4,495 37 6 út-, híd- és révvám 12,173 25 9,704 56 7 Dohányjövedék 3.638,060 75 3.821,117 16 8 Lottó-jövedék 275,375 438,072 94 9 Sójövedék, a bányászatnak megtérítendő s a költségvetésben 1.152,421 , írttal felvett sóelőállítási költség nélkül 3.017 208 50 2.122,297 20 10 Államjószágok és államerdők, hiány 1.890,231 230,304 2­11 Bányászat és pénzverés (a sójövedéknek átengedett sómennyiségért járó és a költségvetésben 1.152,421 írttal felvett megtérítés nél­kül, a­mennyiben az csak az év végével beszámolás útján ki­egyenlíttetik) hiány 218,102 791,825 26 12 Államnyomda hiány 14,700 98,8­12 26 13 Államépületek­­ 842 25­6,550 45 14 Ingó államvagyon 126,047 259,858 55 15 Államvasutak és gyárak 832,275 75 563,392 95 16 A pénzügyminisztérium különféle rendes bevételei 88,273 103,510 54 17 A pénzügyminisztérium rendkívüli bevételei 1.866,889 Sillig 33 Együtt . . . 37.011,047 25 “28.122,854 ~84 1“ Kiegyenlítésül az 1871. évi 30 millió ezüst frtnyi kölcsön, az 54 mil­lió ezüst frtnyi kölcsön pénzéből és lombardü­zletekből 19 4,5 611 2.960,818 77 Együtt ... ~ 50.529,284 61 Előirányzat */4-de 187 S^ná 80 dil^iegy B-i 'T'”'-"^i^drány^udvartartá^^cítséger"-”TMTM 1.162,500 1.162,500 2 ő felsége kabineti irodája és e kabineti iroda nyugdijai 18,054 42,125 72 3 A főrendi- és képviselőház szükségletei 175,000 301,253 84 4 Közösügyi rendes és rendkívüli kiadások 7,329,160 75 6,780,514 96 5 Az 1849. évtől az 1867. évig tettleg fennállott központi kormány köze­geinek nyugdijai 64,825 112,429 59 6 Nyugdijak (az illető miniszt. tárczáknál ) Az 1867. évi XV. t. czikkben elvállalt államadósági járulék 7.881,132 25 6.524,814 97 8. Föl­dtehermentesités és örökváltság 4.320,722 75 6.516,858 12 9 Vasúti kölcsön, 30 és 54 millió ezüst frtnyi kölcsön kamatai törlesz- 3.235 270 41 tése és kezel, költségei 2.053,436 37,570 57 10 Függő adósság közös függő államadós. kéz. költség 32,400 11 Függő adósság és pedig előlegezés! műveletek, bírói letétek és kincs­tári utalv. kamatai 25,000 57,508 97 12 Horvát Szlavonországok beligazgatási szükséglete 1.120,000 1 741,343 94 13 Fiume és a magy. horvát tengerparti kormányszemély 7. 7,617 50 8,6­­2 84 14 Állami számvevőszék 37,500 36,745 01 15 Miniszterelnökség 91,509 50 109,109 93 16 Ő felsége személye kör. minisztérium 19,265 50 22,782 30 17 Horvát Szlavon-dalmát miniszter és személyzete 12,281 25 13,6­­2 50 18 Belügyminisztérium 2.010,815 25 2.111,347 78 19 Pénzügyminisztérium és pedig : a) pénzügyigazgatás 2.191,448 25 2.210,112 27 b) rendkívüli kiadások 4.057,695 3.204,141 33 20 Közmunka- és közlekedési minisztérium 9.540,974 9.408,579 63 21­ Földmivelés-, ipar- és keresk. . 693,488 960,173 78 221 Vallás- és közoktatásügyi „ 1.078,068 1.182,915 02 23. * Igazságügyi „ 3.148,849 2.814,741 98 24. Honvédelmi „ 2.327,218 75_____1.934,239__04 Profl­t 49.398,960 75 50.529.284 61 A nemzetközi békebiróság eszméjének fontos­sága nemzetgazdasági szempontból. Nagy örömömre szolgált nekem is a lapok által hozott azon lélekemelő hír, hogy ez üdvös eszmét egy törvényhozótestület , az angol parla­ment, Richardnak a nemzetközi törvények javítását és egy nemzetközi állandó békebíróság felállítását c­élzó indítványa elfogadásával téve immár magáévá. De megörvendezette ez a hit nem csupán az egyeseket, nemcsak a mi népünket, hanem a világ­nak minden czivilizált népét is. Mert mai napság már nem a nyers izomerő fejlesztésében, s nem a dárdák és ijak hegyeinek köszörülésében keresik a népek önfentartásuk létfeltételeit, hanem a munka szerszámaiban. Hajdanában a fegyver volt a népek kedvencz jelszava; ma már a népek milliói békéért esdenek s békét hangoztatnak mindenfelé. De azért a verseny élesebb, mint bármikor, csak­hogy a verseny a munka versenye, azon koszomért, melyet a humanitás és haladás százada nyújthat, a béke olaj­ágai körül font babérlombokért. És ez nem is lehet máskép. Mert az újkor haladás-századában úgy a népeknek, mint az egye­seknek igen is terhes gondot ad az önfentar­­tásért való küzdelem. S épen azért borzadnak most már hírétől is a háborúnak, s irtóznak a támadó eszközöktől és vérontástól. De korántsem azoktól való félelmekben, hanem mert munkára van szük­ségük azért, hogy önmagukat fentarthassák s annak verítéküktől gyöngyöző gyümölcseit élvezhessék, nem pedig, hogy a háború eszközeire elprédálják, és a véres csatákban elhullott fiaik holttesteivel megtelt óriás halmok elpusztulásuknak legyenek hirdetői s emlékhantjai. Mindennek daczára a pénz- és véradó egyre növekedik. Növekedésével azonban a népek türelmé­nek hévmérőjét mindinkább az elkeseredés azon fokára szállítja le, mely ezen áldozatok túlfeszítése miatt fellobogó ádáz gyűlöletben s azok megtagadásában tűnik fel majd. És higgjük el, hogy a tűzhelyektől elhurczolt s besorozott családapák kezeibe adott fegyverek élét is mindinkább eltompítja azon lehangoltság, melyet az ilyenek a katonai pályára magukkal visznek. Pedig a fegyvert csillogóvá, élessé és győ­zelmessé csakis a lelkesedés teheti azon szakkép­­zettséggel egyetemben, melynek megszerzésére leg­alább Ausztria-Magyarország katonái a hiányos katonai rendszer s tanulási idő rövidsége és hosszas szabadságolás következtében képtelenek ez idén. Csak pár évtizeddel is ezelőtt Európa kato­naságának béke­létszáma mintegy 1.500.000 közle­gényből és 75.000 tisztből állott. S ezen létszám, vagyis: a közlegénységet fejenként csakis l­a­tii.

Next