Ellenőr, 1873. szeptember (5. évfolyam, 201-224. szám)
1873-09-17 / 213. szám
. Az új kölcsön összegét a „M. P.“ 200 millióra teszi. A „P. N.“ úgy hallotta, hogy egyelőre körülbelül 30 millió fog igénybe vétetni, a következő évek szükségletének fedezésére pedig a kölcsönt adó consortiumnak fentartatik az optio. Egészben véve azonban 200 millióról nem igen lesz szó, hanem kisebb összegről. Kossuth két levele. A „Hon“ mai száma két levelet közöl Kossuthtól, melyeket Csorvássy István ur küldött be hozzá Nagy-Szalontáról. Közöljük a két levelet mi is: Vitézlő Szathmáry István volt honvéd főhadnagy s jelenben csizmadia mester urnak. N.-Szalon ján. 28. Via Berthold. Turin jan. 17. 1873. Vitézlő bajtárs uram! Csorvássy István ur felszólított, ajánljam önt Vidats János urnak a felügyelői állomásra a honvédmenháznál. A legszívesebb készséggel megtettem s őszintén örvendenék, igazán örvendenék, ha ajánlásom eredményre vezetne, amint örvendeni fognék, ha akármikor s akármiben, ami tőlem kitelik, önnek szolgálatára lehetnék. Éspedig nem csak azért, mert személyesen lekötelezettnek érzem magamat ön iránt azon gyöngéd figyelemért s (ha szabad úgy mondanom) kegyeletes megemlékezésért, melyet igen kedves ajándékával , a tavaly márcziusban küldött 10 szép rózsa csemetével irántam tanusitott, mely küldeményével nekem az örömben oly igen szegény hontalannak tartós örömet szerzett; hanem óhajtanék önnek szolgálatára lehetni különösen azért, mert én önt levelének olvasása óta, melylyel becses küldeményét kisérte, oly embernek ismertem fel, ki iránt lehetetlen a legnagyobb tisztelettel s nagyrabecsüléssel nem viseltetnem. Keresetlen kifejezéseinek minden szavában egy igazán nemes lelkületet ábrázoló levelének ez egyszerű aláírása: „Szathmári István volt honvédfőhadnagy a 3-ik zászlóaljnál, jelenleg csizmadia mestere szebb nemeslevél, mint a minőt királyok adhatnak. Eltettem e levelet, s gondosan megőriztem, (mit nem sok levéllel szoktam tenni) s mert magyar, önnek honfitársa, s a nagy múltból bajtársa vagyok, egy nemével a büszkeségnek szoktam e levél aláírását megmutatni azoknak, kiket méltóknak tartok, hogy kérkedjem előttük rózsáimmal, melyeket önnek szívességéből birok, s"hielyek egy sor gyönyörű testvéreik előterében fél holdba ültetve virágkertem fődíszét képezik, s azok közt, kiknek e rózsák mellett önnek levelét megmutattam, még nem találtam emberre, ki tisztelettel ne emelt volna kalapot az aláírás meghallgatásánál, miként én emelek mindig olvasásakor. Tehát elhiheti ön, vitézlő barátom, hogy szívemből örvendenék, ha ajánlásomnak azon eredménye lenne, hogy ön a kívánt állomást elnyerje. Meg kell azonban vallanom, hogy ehhez igen kevés reményem van. Éspedig azért, mert a honvéd-menház nagyon szegény alappal bír. Nagyon sülyedtünk, barátom uram ! Az uralgó szél befolyása alatt a nemzet — mely 49-ben hős volt mint hősiebb talán senki — gyávává lett. Annyira gyávává, hogy még csak a becsület szavával fogadott tartozást sem merte leróvni azok iránt, kik ezer halálnak néztek szemébe, hogy a nemzet jogait megvédjék, s kik roncsolt tagjaikkal mint megannyi eleven szemrehányás állanak a nemzet előtt. És a nemzet e mulasztását egyesek köteles-ségészete csak nagyon szűkén pótolta. Nyomorúság, uram! valódi nyomorúság, ami a honvédmenházra begyült. Bánatos szégyen rezg végig idegeimen, ha meggondolom mily kevés gyűlt be. S a kevésnek ami begyűlt rendeltetése: annyi roncsolt testű, munkatehetetlen honvéd ellátása, amennyit ellátni lehet. Félek, a szerény terjedelmű menház jó része pénzhiány miatt üresen marad. A dolog e helyzetében igen meglehet, hogy az igazgatóbizottmány nem ítélendi akár helyesnek, akár szabadnak egy oly felügyelőt nevezni ki, aki mint keresetképes nem tartozik azoknak rovatába, kiknek ellátására a menház vagyona rendeltetve van Meglehet, azt fogja gondolni a bizottmány, hogy valamint pl. a párisi Invalid palotánál — bár gazdag alappal bir — minden állomás a legfelsőbbtől a legalsóbbikig Invalidusok számára van feltartva; úgy kell ennek lenni a honvédmenházzál is, anynyival inkább, mert ez nagyon szegény, s egy — a rokkantak során kívül álló felügyelőnek kinevezése egy vagy két munkatehetlen romjától a haza dicsőségének vonná el az ellátás szűk falatját. Adja isten, hogy az alapítványok ereje e sejtelmet tévesnek, s aggodalmamat túlzottnak bizonyítsák. Én megtettem Önre nézve az ajánlást, ajánlottam Önt melegen, mint ön érdemli, s mint Ön iránti nagyrabecsülésem sugallotta. Megírtam Vidats urnak, hogy személyes lekötelezettségnek fogom tekinteni, ha ajánlásomnak leget teszen. TÁRCZA. AZÁR TÖRÖK. — JULES VERNE elbeszélése. — (Folytatás.) III. Tengeren. A „Delphin“ nek jó legénysége volt; nem harczi tengerészek és nem is zsákmányhajósok, hanem ügyesen dolgozó emberek valának. Egyébre szüksége nem is volt. Elszánt nép az utolsó főig, de valamennyiük kisebb-nagyobb mértékben kereskedő is egyszersmind inkább a jó szerencsét, mini dicsőséget kereső. Sem kitűzni való lobogójuk, sem ágyúlövéssel támogatandó harczi színeik nem voltak ; egyébiránt az összes tüzérség is csupán két jeladásra való apró mozsárból állt. A „Delphin“ megfelelt építője s kapitánya várakozásának; gyorsan szálló tova s nem sokára túl volt az angol vizek határán. A látkörön nem tűnt fel vitorla; az óczeán nagy országútja szabad volt. De máskülönben sem lett volna joga az egyesültek czirkálóinak, hogy őt angol lobogó alatt megtámadják. De igenis szőbe venniük még inkább, hogy az ostromzár áttörésében megakadályozzák. James Playfair mindent hajója gyorsaságára bízott, különösen, hogy ne üldözhessék. Hanem azért éber őrködést tartottak a hajón. Daczára a hidegnek, az őrszem folytonosan az árbóczszeren figyelt, azonnal jelzendő a legparányibb vitorla feltűnését. Az est beálltával tüzetes parancsokat osztott James az alkapitánynak. — Ne hagyja őreit sokáig az őrhelyeken. Megvehetné a hideg, s olyankor az ember nem jó figyelő. Váltassa fel embereit gyakran. — Értem, kapitány, válaszolt M. Mathew. — Ajánlom önnek e szolgálatra Crockstont. A ficzkó azt állítja, hogy kitűnő szeme van, próbára kell tenni. Rendelje ki hajnali őrállásra, vigyázzon a ködborulás idején. Ha valami előfordul, értesítsenek. Azzal James Playfair cabine-jébe vonult. M. Mathew előhivatta Crockstont s átadta neki a kapitány parancsolatát. — Holnap hat órakor, mondá, elfoglalod vigyázóhelyedet az „előterében“. 1) — Crockston igenlő mozdulattal ütötte el a választ, de alig hogy hátat fordított Mathew, tengerészünk dörmögni kezdett magában, s végre felkiáltott: — Mi az ördögöt akart mondani azzal az ő „előtereb“-ével ? E pillanatban öcscse, John Stiggs csatlakozott hozzá a bason. 2) — Nos, derék Crockstonom ? — szólita meg. — Nos, megy a dolog, megy, — válaszolt erőltetett mosolylyal a megszólított. Csak egy a baj. Ez az ördöngös hajó rázza a bolhát, mint a kutya ha a vízből kimászik, már szinte megháborodtam belé egy kicsit. — Szegény barátom, mondá az ifjú, élénk elismerés kifejezésével tekintve Crockstonra. — És ha elgondolom — folytató a tengerész, hogy ily korban merészkedhetem még tengeri betegséget is kapni! Bah, micsoda gyáva jószág vagyok ! De majd csak teszünk róla. Kínzásomra van ugyan még bizonyos „előterek“ is. — Kedves Crockstonom, és mindez én érettem . . . — Önért és érte, viszonzá Crockston. De szót sem efelől, John. Bizzunk istenben, ő nem fog elhagyni bennünket. E szóváltás alatt John Stiggs és Crockston a matróz-szobába értek, s a tengerész nem aludt el, mielőtt öcscsét csendesen lepihenni nem látta a számára fentartott szűk cabineban. Reggelre kelvén, Croekston őrhelyét elfoglalandó, pontban hat órakor talpon volt. Felment a fedélre, hol az alkapitány parancsát vette: az árbóczszerre mászni és jól vigyázni ott. A tengerész kissé határozatlannak látszott e szavakra; nekiereszkedett azután s tartott egyenest a hajófar felé. — Nos, hát hová? kiáltott utána M. Mathew. — Ahova ön küld, válaszolt Crokston. — Csúfolódol vagy mi? viszonzá indulatosan az alkapitány. A farárboczon keresed az előteredet. No derék egy hajós, mondhatom. Ugyan pajtás, micsoda rongy „tar“-on 3) jártad a tengert. Az előárboczra, ostoba, az előárboczra. Az alkapitány lármájára összecsődült hajósnép, látván a sodrából teljesen kiesett Crokstont a bal felé támolyogni — rengeteg hahotára fakadt. — Mármint ez fa ? méregető Crokston az árboczfát, melynek hegye beleveszett a reggeli ködbe, hogy hát erre kapaszkodjam fel ? — Igen, válaszolt M. Mathew, még pedig siess. Szent Patrickra mondom, valamely ellenséges hajó ráérne orradzóját vitorláink közé bökni, míg e misaszna a helyére jut. Takarodol-e már? Crockston szó nélkül neki fohászkodott; nagykinosan az árbocztőre hibbantotta magát s aztán kúszni kezdett a kötélszeren keserves ügyetlenül, mint akinek se keze se lába, s felérve a törzskosárhoz, a helyett hogy könnyedén belé lendítse magát, mozdulatlanul fityegve maradt görcsösen megszimbalkozván a fonadékban, mint akit szédülés fogott el. Mathew majd eldőlt ennyi esetlenség láttára, az epe elfutotta, ráparancsolt, hogy rögtön szálljon le. — Ez a galyas — szólt az őrmesterhez, soha életében nem volt matróz. Menjen csak, Johnston, nézzen kissé körül, mi van a tarisznyájában ? 3) Csupasz hajó fedél és árbocz nélkül. Az őrmester a matrózszobába sietett. Azalatt Crockston lemászott nagy Ügygyel bajjal, de megtévedvén a lába egy folyókötélbe fogazott s azzal a padozatra zuhant. Fajankó, te katönör, te édesvízi tengerész ! vigasztalta M. Mathew. Mi végből jöttél e „Dolphin“-re? Há ! Jófajta matróznak adtad ki magad s még csak az előárboczot sem tudod megkülönböztetni a farárbocztól! — Majd discurálunk egy kicsit. Crockston nem válaszolt. Nagy elszántan oda tartotta a hátát, mint aki mindent kész fogadni. De épen visszatért az őrmester, és jelente az alkapitánynak: — Ám itt, uram, minden, amit e paraszt batyujában találtam, egy gyanús tárcza levelekkel. — Ide vele. Levelek az északi Egyesült Államok bélyegével ? „M. Halliburtt, Bostonból!“ — Abolitionista! Északamerikai! Nyomorult! áruló vagy nem egyéb ! közénk furakodtál, hogy elárulj bennünket. No, de nyugodt lehetsz, el van a te ügyed intézve, s lesz módod a kilenczfarkú macska czirogatásában. Őrmester, értesítse a kapitányt! Ti pedig vigyázzatok e gazemberre. Crockstone szép bókokhoz olyan arczot vágott mint az ördögök apja, de ajkai meg se moczczantak. Megkötözték a szoborhoz, s nem mozdíthatta se kezét se lábát. Néhány percz múlva James Playfair is előjött a cabine-ból s a bástyára ment. Az alkapitány előadta a dolgot. — Nos, mi mondanivalód van erre? kérde a vádlottat, alig fojthatván el felháborodását. — Semmi — válaszolt Crockston. — Mi okod volt hajómra jönnöd ? — Semmi. — És mit vársz most tőlem ? — Semmit. — És kicsoda vagy ? Amerikai, miként e levelek gyaníttatják ? Crockston nem felelt. — Őrmester! kiáltott James, ötven korbácsot neki, hogy a nyelve megeldzék. Elég lesz-e Crockston ? — Majd meglátszik, viszonzó John Stiggs bátyja, szemhunyoritis nélkül. — Rajta legények, vezérelt az őrmester. E parancsszóra két izmos matróz lépett Crockstonhoz, hogy vászon zubbonyát lehúzzák. Már marokra fogták a félelmes eszközt, s megcsóválták a patkny vállai fölött, midőn John Stiggs sápadtan s arczából kikelve a fedélre rohant. — Kapitány! kiáltott lelkendezve. — Ah, az öcs! mondá James. — Kapitány, rebegő az ifjú nagy megerőltetéssel, amit Crockston nem akart megmondani, én megmondom, én! Én nem fogom eltitkolni, mit ő még rejtegetni akart. Igen, ő amerikai, az vagyok magam is, mindketten ellenségei a rabszolgásoknak, de nem vagyunk árulók, kik a Delphin fedélzetére jöttek, hogy a foederáltak kezére játszszák e hajót. — Mi végből jöttetek hát ide? kérdé szigorúan a kapitány, figyelmesen vizsgálván a fiatal ujonczot. Néhány percznyi tétovázás előzte meg a választ , aztán eléggé szilárd hangon így szólt az ifjú: — Kapitány, óhajtanék négyszemközt szólani önnel. — Míg John Stiggs e kérelmét összeszedte s előterjeszté, James nem vette le róla fürkésző szemét. Az ujoncz gyöngéd, gyermeteg alakja, rokonszenves hangja, finom fehér kezei, melyeket alig fogott még be a kátrány szennyje, nagy ragyogó szemei, melyek szelid kifejezését az izgalom sem zavarta meg: mindez együtt véve bizonyos gondolatot támasztott a kapitányban. Midőn John Stiggs előadta kérelmét, Playfair Crockstonra szegezte szemeit, aki egykedvűen vállat vont; azután az újonezra fordító kérdő tekintetét, ez ki nem bírta állani. James ez egyetlen szóval volt hozzá: — Jöjjön. 6) Az első árbocz kosara. 7) A hajó eleje. Válaszát — mihelyt veszem, —Önnel közölni fogom. Régóta töröm fejemet, hogy mivel viszonozzam irántam tanusitott szivességét — addig is mig valamire akadnék, amiről reményihetem, hogy Önnek örömet okozhat; kérem vegye szívesen ide rekesztett arczképemet emlékül, s fogadja nagyrabecsülésem biztosítását s üdvözlésemet. Kossuth m. k. Azóta, hogy Kossuth e levelet irta, Szathmáry István mindkét szemére megvakult, a nyomornak van kitéve nejével és nyolcz neveletlen gyermekével. Csorvássy értesítő Kossuthot a nagy csapásról, s engedélyét kérte, hogy fenti levelét nyilvánosságra hozhassa, s ez által a szerencsétlen ember és családja érdekében az áldozatkészséget felkeltse. Kossuth a következőleg válaszolt : Csorvássy István urnak Nagy-Szalonta Ungheria (Biharmegye.) 28. Via Bertholet. Turin, szept. 8-án 1873. Uram! Szeptember 1-jétől keltezett, de útnak (a postabélyeg szerint) csak 3-kán indított levele ma jutott kezemhez. Egy perczet sem késem válaszolni. Mély megilletődéssel vettem a hirt, hogy a derék Szathmáry István volt honvéd főhadnagy mindkét szemére megvakult. Igaza van önnek, hogy ez oly csapás, melyhez képest a halál áldás. Én, ki egy idő óta, magam is szembajban szenvedek, midőn emiatt szokott munkásságomban akadályozva találom magamat, mindig ajkaimon érzem lebegni Schiller mondatát: ,.Sterben ist nichts, doch leben und nicht seh’n das ist ein Unglück. Minden körülmények közt szerencsétlenség, irtózatos szerencsétlenség. Hát még ily esetben mint a Szathmáryé, midőn az aki szeme világát veszté, szegény családapa, ki becsületes munkával táplálta, s csak igy táplálhatta nejét s nyolcz gyermekét, kiket a rettenetes csapás igazán árvákká tett. Szoros kötelességet teljesít ön, s teljesítenek a szerencsétlenek más barátjai, ha minden lehetőt elkövetnek, hogy a szegény világtalan családapa szomorú sorsát legalább ínség ne nehezítse. Szívből óhajtom, hogy segélykiáltásunknak sikere legyen. S szeretném hinni, hogy lesz, mert bizony-bizony mondom, mindazok, kiket felszólításuk tevékeny részvétre indítand, nem csak a felebaráti szeretet kötelességének felelendnek meg, hanem a nemzeti becsület zászlóját is megóvandják egy újabb szennyfolttól, midőn annak elejét veszik, hogy szabadságharczunk egy ily nemesjellemk bajnoka, ki alig látott, sem nem kért, sem el nem fogadott segélyt senkitől, hanem a kardot, melylyel hazája jogait védte volt, a szerény iparos műtszerszámaival cserélve föl, becsületes munkával keresett élelmet családjának; most szeme világát vesztve, koldusbotjával legyen kénytelen meg-megkopogtatni egy-egy falat kenyér végett polgártársai ajtait, kiknek szabadságáért száz halálnak nézett egykoron bátran szemébe a harcz mezején. Hanem az eset olyan, hogy kérnem kell önt s a világtalan hős többi barátait, ne állapodjanak meg az országos segélygyűjtés nyilvános kísérletével, hanem félretéve a politikai felekezetesség (különben jogos és helyes) tartózkodását, ne mulaszszák el úgy a honvéd-segélyzőegylet segélyét igénybe venni, mint oly helyeken magánúton bekopogtatni, hol a nyilvános felszólitás a „Honvéd“ név iránt nemzetünk gyalázatára politikai maximává emelt gyáva idegenkedés miatt visszhangra nem talál, de a magán felszólitás, mely csak a humanitás érzetéhez fordul, meglehet sikert arat. Mert én megvallom, a nyilvános felszólítástól — bármint óhajtsam is sikerét — nem sokat reménytek. A szegény ember kisebb-nagyobb körből most is meg fogja hozni fillérét, mint mindig meghozta ; de ha azon, nem egyesekre, hanem egész osztályokra, egész pártokra gondolok, melyek a honvédelemház létrehozása, fentartása körül magukat részvétlenségük által oly jellemzőleg kitüntették, lehetetlen azon meggyőződésre nem jutnom, hogy ezek körében a nyilvános felszólítás el fog hangzani eredmény nélkül. Adj’ isten, hogy csalatkozzam! Hanem akármint legyen is ez, ha azt gondolja ön hogy azon levelem közzététele, melyre ön hivatkozik, felszólításuk sikerét csak a legcsekélyebb részben is előmozdíthatja, legkevésbé sem vonakodom a közzétételbe beleegyezni. Igaz, csak tárgyára emlékszem, tartalmára nem, de akármit s akármint írtam is, tessék hasznát venni, ha a szegény világtalan javára hasznát vehetni gondolja. Hanem tessék jól meggondolni, ha tanácsos-e nevemet az ügygyel kapcsolatba hozni. Mert a közösügyes szélbarlangból különös egy szél fa a magyar nemzet lelkületére. Sok ember van, kit az én nevem elriaszt ahelyett, hogy buzdítana, vannak, kik azt hiszik, megneheztelnek Bécsben, ha valaki azt teszi, amit én javaslok. No de vannak még olyanok is a hazában, kiket a jótól, az én proscribált nevem el nem riaszt. A dolog, calculus dolga. S ezt önre bízom. Amit ama levelemről írtam, az a jelen levélről is szól. Tessék ezt is használni, ha s a mennyiben tanácsosnak látja. Magam részéről szegény Szathmáryak felsegéléséhez egyelőre 25 p. ért. Irtot kérek jegyzékbe venni. Elküldöm holnap vagy holnapután. E levéllel azért nem tehetem, mert itt ma ünnep van. A váltóirodák zárvák, s nincs osztrák bankjegy birtokomban. Szerény adalékom nyilvánosságát nem kívánom, de nem is ellenzem. Tessék azt tenni ami tanácsosabb. Hanem egyszersmind kérem Önt legyen szives engem a szegény világtalan bajnok javára teendő lépéseik eredményéről értesíteni, mert - bár nem vagyok vagyonos emberi kötelességemet az ajánlott néhány forinttal teljességgel nem tartom lerovottnak. Legyen Ön szives Szathmárynak szivem mélyéből fakadó bánatos részvétem biztosítását átadni, s fogadja Ön szives üdvözletemet. Kossuth m. k. Részünkről is szívesen fogadunk adakozásokat a jelzett czélra, s járulunk hozzá 5 frttal. Szerk. Ugyane czélra adakozott: Lontagh Pál (ex Csanádi).............5 frt. Egyik levél Csernátony Lajos úrhoz, az „Ellenőr“ szerkesztőjéhez. Szemben azon támadásokkal, melyeket a politikai pártok közlönyei, Önnek a balközép párt kormányképességére vonatkozó czikkei ellen intéznek , fogadja szívesen egy igénytelen vidéki, határozottan deákpárti polgárnak bizalmi szavazatát. Ön, uram, a haza hálájára teszi magát érdemessé azáltal, hogy pártkülönbség nélkül méltán megérdemelt népszerűsége kockáztatásával, a pártok természetes átalakítását vette czélba. Legyünk őszinték. A hiba beismerése első foka a javulásnak. Nem hiszem, hogy a parlamentek történetében a mienkhez hasonló eset legyen. A jobboldalon egy párton találjuk Deák Ferenczet, a szabadelvű egyházi politika világszerte ünnepelt hősét az ultramontánokkal. Világos, hogy az ily természetellenes szövetség a haladás ügyének nagy hátrányára van. A jobboldali több ég által megalkotott törvények a különböző elemek alkudozásának eredményei, s azért sok része se hús, se hal. Az egykori deákpárt törököt fogott a conservativekben és ultramontánokban, kik most a pártot viszik, s maholnap magukba olvasztják, mert ne feledjük, hogy Deák is halandó. A balközép párt, a deákpártnak ezen meghasonlott testvére, oda hagyta az elfoglalt tért, midőn kilépett a delegációból, s nem helyes modorban elkezdte ostromolni a kiegyezkedési törvényt. Ez a párt, mely a deákpárttal ugyanazon törzsnek két erőteljes ága, ahelyett, hogy a testvéri meghasonlásnak véget vetne, a kibékülés, a közeledés útját egyengette volna : politikai ellenfelével, a negatív terén álló szélsőballal kacérkodott. *) A balközép és a deákpárt ezen meghasonlása miatt, immár hatodik éve, hogy csak úgy tengődik parlamenti életünk; és mert a példa ragadós : meg van mételyezve törvényhatósági, községi és társadalmi életünk is úgy, hogy a gondolkozó hazafi csaknem kétségbe esik azon apáthia miatt mely nemzetünket a közügy iránt megszállotta, s mely a szabadság sírját fogná megásni. Nyilvános gúny tárgyává tétetik az önkormányzati intézmény, holott a valódi alkotmányosság személyes joggyakorlaton alapszik. A legközelebb elmúlt országgyűlési idény végnapjai, a testvérpártok szívélyes közeledése a *) A delegációból történt balközépi kilépésnek speciális és alkalmi oka volt, mely nem tette ugyan kedvelttebbé azon intézményt, de nem is idézett elő irányában pártunk részéről negatív eljárást. Sőt elhatározva jön a baloldali körben - 1868-ban - hogy tagjaira nézve nyílt kérdésnek tekinti mind a választatásban való részesülést, mind az esetleges megválasztás elfogadását. Ezért történt, hogy a delegátusok megválasztásánál a balközépi képviselők közül sokan — mint Mocsáry Lajos is — részt vettünk a szavazásban, némelyek pedig nem szavaztak. S így történt az is, hogy akik közülünk megválasztottak — azok el is fogadták a delegátusságot, mert az intézmény megvan és törvényes, bármennyire eltörlendőnek tartjuk is. Hogy a múlt évben egészen jobboldali delegátiónk volt, arról feleljen a deákpárt, mely úgy akarta. Ami a szélső ballal való kaczérkodást illeti, ennek épen ellenkezőjét bizonyítják az ellenzék két árnyalata közt időnként felmerült s eléggé heves nézetharczok. De hogy a kaczérkodás iránti vádtól való félelem bennünket jövendőre sem fog visszatartani a szélsőbal támogatásától is, ha és mikor helyes úton haladó czél felé, az ép oly bizonyos, mint hogy a 48 as párti gyanúsítások sem rettentenek vissza bennünket soha annak pártolásától, amit a jobboldal eljárásában üdvösnek fogunk tarthatni. Ezt megjegyzendőnek véltem, nehogy téves számítások legyenek, melyek aztán meglepetésről panaszkodjanak midőn nem teljesülnek. A pártok új, egészséges, parlamentáris alakulása kívánatos is lehetséges is, és bizonyára létesülni is fog előbb-utóbb, de ne alapítsuk félreértésekre az irányábani törekvésekre fektetett kölcsönös várakozásainkat, különben a közeledésből csalódások kerülnek elő, melyekben mindig van egy kis keserűség. Szerkesztők : szebb jövő előjeleiként tűnnek föl. Bűn volna a kedvező alkalmat elszalasztani. Ön volt uram a bátor kezdeményező, ki megértve a kor szavát, keztyűt dobott a tévúton bolyongó véleményeknek. Bámulok a pártok küzlönyein, hogy önt őszinte támogatás helyett megtámadják, sőt némelyek gúnyolják is. A conservativek méltán följajdulhatnak a változás fölött, mert megszűnnek a helyzet urai lenni. A szélsőbalpárt sajnálhatja elhagyatottságát, miután csak a balközéppel egyesülve juthatott volna tekintélyre ; de hogy mi kifogása lehet akár a szabadelvű deákpárt-, akár a valódi balközép embereinek az életre való s hazafias törekvése ellen, ezt én fölfogni nem tudom. De hát tulajdonképen mi is ön czikkeinek a lényege? Azt indítványozza, hogy a balközép megállapított programmján álljon meg rendületlenül, s a personál uniót vallja ezentúl is hazánk állami függetlensége egyedüli biztosítékának; azonban tudva azt, hogy az 1867. 12.törvény megváltoztatására úgy a közös fejedelemnek — a törvényhozás egyik tényezőjének, valamint az osztrák birodalomnak is mint másik szerződő félnek beleegyezésére van szükség, melyet utólérni csak úgy lehet, ha a párt többségben lesz, a kormány belőle alakul meg, s így alkalma nyílik az illető tényezőkkel érintkezni: ajánlja a pártnak, hogy kötelességszerűleg többségre s kormányra törekedjék, ünnepélyesen kijelentvén, hogy a közjogi törvényt mindaddig, míg azt törvényes úton megváltoztatni nem sikerül, tiszteletben tartja, s annak alapján a kormányt elfogadja.2) Igen természetes, hogy a balközép párt ily parlamentáris nyilatkozvány után felhagy az idő előtti közjogi vitával, s addig is míg többségre juthat, minden szabadelvű kérdésben a deákpárthoz fog csatlakozni oly képen, mint ezt az egyházpolitikai kérdésben örömmel tapasztalták.3) A conservativek s ultramontánok vagy úszni fognak az árral s velünk fognak szavazni, a mit föltenni is képtelenség , vagy a mi sokkal természetesebb, külön pártot fognak alakitni. A deákpárt megmaradt az 1867. 12-ik törvény alapján. Beismeri, hogy ez teljes állami függetlenséget nem szerzett hazánknak, de az adott körülmények közt ennél czélszerűbbet létrehozni nem tudott. Miután azonban az absolut dogmák ideje lejárt és tudományban nincs megállapodás, senki sem tudhatja azt, mit rejt méhében a jövendő. Annyi bizonyos, hgy ha a közös monarchia épségben tartása mellett, az érdekelt tényezők beleegyezésével, hazánknak az eddiginél nagyobb állami függetlenséget és biztonságot lehetene egykor biztosítani; minden jóravaló magyar ember örömmel üdvözlendi azon politikai pártot, mely azzal hazánkat boldogítani fogja. Tévedés tehát az, hogy ne mondjam rágalom, mintha ön saját pártját hitszegésre akarná csábítni vagy valami fasión törné a fejét. A balközép önálló párt világos programmal, melynek nem fasióra, hanem többségre van szüksége, így van a deákpárt is, mely a pragmatica sanctióból a közös és kölcsönös védelmet bekövetkeztetvén, a közös védelem békés és fegyveres eszközét, t. i. a kül- és hadügyet a parlamenti delegációk ellenőrzése mellett közös minisztérium által hiszi legczélszerűbben kezelhetni. Ily erős meggyőződést nem egy könnyen lehet megváltoztatni. Annyi azonban bizonyos, hogy az államjogi törvény ezen különböző fölfogása a deákpárt és a balközép közt mély szakódást nem szülhet. Rokonpárt lesz az, s egymás gyámolítására van hivatva ugyannyira, hogy a deákpártot, ha nem vezére után neveznék , jobb-közép pártnak lehetne mondanunk. Jöhet idő, midőn ezen két párt vezérférfiai közös kormányt fognak képezni, aminek a haza és haladás Ugye nem váltaná kárát. 4) Befejezem nagyon is hosszúra nyúlt levelemet, szivemből kívánva, hogy az isten áldása legyen ennek becsületes törekvésén. B. Gyarmaton szeptember 14-én 1873. Bodnár István. 2) Teljesen elfogadott ezen nézeteim összevont értelmezését.. Szerkesztő. 3) Vitát már a múlt évben sem csináltunk a közjogi kérdésekből, de fentartani irántuk elveinket ezután sem mulaszthatjuk el, midőn arra illetékes alkalmat szolgáltat az ország helyzetének megfontolása. Hogy a kérdések szabadelvű megoldására készek vagyunk a deákpárttal szavazni azt bebizonyítottuk. Szerkesztő: 4) De addig is mig ezen állapot bekövetkeznék: a balközép közeledése lehetővé tenné azt, hogy az 1867. 12 törvény, a legéletbevágóbb kérdésekre, például a magyar hadsereg s az önálló pénzügyre nézve ne maradjon papiroson. B. I. Külföldi jegyzetek. A franczia ultramontánok kezdenek elipénézkedni a kormány ellen, melytől több, gyorsabb és határozottabb clericalizmust vártak. Ma holnap még össze is szidják őket mint liberálisokat, mert hát nem mernek engedelmeskedni a sekrestyének mindenben. Veuillet úr már megjegyzi elég gúnyosan, hogy Broglie herczeg politikája katholikus egyházat látszik remélni pápa nélkül s monarchiát király nélkül.* * * Jellemző hangok egy londoni lapból. Kérjük a mi constitutionalismusunk parlamentáris tudorait feljegyezni maguknak, hogy miként ítél az angol politikus a saját alsóházára vonatkozó bizonyos kérdésben, mely — egy vagy más alakban — előfordul nálunk is, anélkül hogy még tisztázva volna. A „Sp ec tutor“ — szept. 13-dikán — következő észrevételeket tesz. — Gladstone úr kineveztetése pénzügyérnek megtörténte héten s kire jár — felteszszük valamely hiteles forrásból — hogy 7500 fontot kap fizetése gyanánt, vagyis a kormányél nöki egész eddigi fizetésen felül a pénzügyéri fizetés felét is, az alsóház bizottmánya által 1835- ben ajánlott azon szabályzat szerint, mely alkalmazva is lett 1834-ben sir Robert Peclre nézve, midőn mind a két hivatalt vitte. Világos tehát, hogy nem ér semmit a „Da ily Telegraph“ által használt érv, mely szerint a második állomás nem „fizetéses hivatal“ (office of profit) s ennélfogva nem is idézheti elő Gladstone ur greenwichi képviselőségének új választás alá bocsátását. De hát miért van ez a sok dühő ? Mi hiszszük, hogy Gladstone úr megkérdezte ez ügyben a legfőbb bíróság véleményét s hogy ez nem tette magáévá a reform-törvény azon értelmezését, mely Gladstone urat megfosztaná parlamenti helyétől. Akár megkérdezte, akár nem kérdezte is azonban ama bírói véleményt, az tökéletesen egyre megy ki, míg a ház együtt nem lesz. Csak a ház elnöke (speaker) az illetékes értelmező s az egyedüli jogosult magyarázó — hacsak maga a ház másként nem határoz — minden törvényre nézve, mely a ház kiváltságaira vonatkozik, s feltéve is, hogy a speaker ítélete nem fogja fentartani azon megállapodást,, melyre Gladstone úr látszik eljutottnak helyzetét illetőleg, a végleges bíróság szava nem döntheti el a kérdést míg a ház együtt nincs. Addig pedig Gladstone úr minden esetben kormányelnök, akár tagja akár nem tagja ez- idő szerint a parlamentnek. Mi tehát nem bírjuk megérteni, hogy mi czélja lehet a mostani kikeléseknek, ha csak az nem, hogy Gladstone urat sárral dobálják, amely azonban nem tapad rá.“ Ugyancsak a „Spectator“ egyik jegyzetéből veszszük át a következő sorokat, melyekből megítélni milyen hangulattal kíséri háborúját az angol közérzelem, ha elkerülhetlennek találta az állam érdekeinek és tekintélyének fentartására fegyvert ragadni. „Kell-e, nem kell e Coomassie ellen nyomulni, azt majd elhatározza az illetékes fővezér, kit küldöttünk ; efelett tehát felfüggeszthetünk minden okoskodást, de hogy szigorú büntetést kell mérni az Ashantik hatalmára s ha szükségesnek találtatik ki is irtani azt, a brit terület vakmerő megrohanásáért s mindazon szenvedésekért melyeket az a lobogónk védelme alatt állóknak okoztak, azt megvárja Anglia. Szerbországi lapok a horvát dolgokról. A belgrádi félhivatalos „Jedinstvo“ a horvát kiegyezésről a következő vezérczikket közli: A háromegy királyságnak Magyarországgal való kiegyezése bevégzett ténynyé lett, miután a zágrábi országgyűlés roppant többséggel fogadta azt el. A tíz tagból álló nemzeti képviselők ellenzéke a világ szemei előtt nem bírhat komoly jelentőséggel. Távol vagyunk attól, hogy ez ellenzéket elítéljük, de még távolabb, hogy vele szövetkezzünk. A horvát nemzet ezen szélsőbal pártja a nemzeti pártnak tíz-tizenkét év előtti nézeteinél maradt meg, következetességgel tehát mindenesetre dicsekedhetik ; a nemzeti párt többsége a nézetek e régi pontjaitól elmozdult, hogy bizonyos eredményekhez jusson; az opportunitásra tehát hivatkozhatik. Ha politikai téren annyira megy a dolog, hogy vagy következtesnek maradjon meg az ember saját nézeteit illetőleg az ország kárára, vagy pedig azokból annyit engedjen, amennyit a czélszerűség s az ország előnye megkívánnak, ez esetben mindenkor e második combinatiót fogadjuk el. Húsz év óta a háromegy királyság hiábavaló tusát vivett, s nagy hátramaradást szenvedett. Ily hosszú és szomorú tapasztalat elég volna minden hazafias szívnek megingatására, s ha még ehhez azt is fontolóra veszszük, hogy a nagyvilági körülmények változása a háromegy királyság minden passiv politikájának mind keseilibb jövőt jósol, ki ne hagyná oda e politikát, és ki ne fordulna egy hasznosabb irány felé? Ezt tette a mérsékelt nemzeti párt, s mi a mi horvát-szerb érdekekről való felfogásunknál fogva nem tehetünk egyebet, mint üdvözölni e pártot jelenlegi útján. A jelen kiegyezéssel (kibéküléssel) a régi háromegy királyságnak történelme nincsen befejezve, s miként háta mögött a nagy múlt áll, úgy előtte nagy jövő tárul fel, ha az összes szerb-horvát fiúk őszintén fogadják azt el és támogatják is a kiegyezést, hogy a nyert államjogi alapon rendesen fejleszszék összes erejüket.* A belgrádi „Vidov dán“ szept. 9-iki számában tárgyalja a pártállást a zágrábi országgyűlésen s azt mondja, hogy az indokokat, melyeket az el-