Ellenőr, 1874. augusztus (6. évfolyam, 209-238. szám)
1874-08-29 / 236. szám
leszállók , amikor is, megkönyörülve nehéz lélekzése által elárult kínlódásán, egyszerre agyonlőttem. * * * Egyike az afrikai leggyorsabb antilopeknek a hártbiszt (bartelteste) — és oly erős is, hogy csak egy jó csapat gyors és erős kutya képes azt megállítani. Gyakran tettem kísérletet két jó agárral, de ámbár többnyire elérték őket, soha se voltak képesek megállítani, vagy pedig egyet a nyájból kiszakítani. A benszülöttek látván hiú kísérletemet, azt mondták, hogy rávezetnek, miként juthatok közel lövéshez rajuk. A síkság egyenlő felületét helyenként mély vízmosások szelik, 10—20 láb mélyek, távolról láthatatlanok, és néhol egyegy mértföldnyi darabon sincs olyan hely, ahol át lehet rajtuk jutni. Az ő tervük tehát az volt, hogy az ilyen átjárót használják fel lakhelyül, amelyhez majd ők hajtják a falkát. Délután volt, midőn erről beszéltünk, és miután azt mondák, hogy nem messze van azon hely, azonnal oda mentem velük, hogy megnézzem. Az egyetlen kérdés volt, váljon elrejthetem-e itt lovamat is, — és miután ez is megelégedésemre dőlt el — másnap reggelre késznek nyilatkoztam. Tíz óra tájban megjelentek vagy tizen, akikhez még én is odaadtam minden nélkülözhető embereimet és a kutyáimat, s magam kinézett rejtekhelyemhez ügettem. Három négy falkát láttam a síkon szerteszét legelészni, és mivel attól nem kelle tartanom, hogy oly messziről észre vesznek, néztem mit csinálnak. Emberek és ebek megtették a lehetőt, de az egyik falka úgy mint a másik teljességgel nem akart arra szaladni, amerre kellett volna, sőt az egyik épen szembe ment velük, keresztül tört rajtuk, és gyönyörű lövése jött azoknak, kiknek nem volt fegyverük. Végre az utolsó csapat jó irányt vett, de az utolsó percben az is elfordult, és egy másik átjáróhoz ment, vagy egy mérfölddel feljebb tőlem, és vagy nyolcz órai várakozás után üresen indultam haza. Embereim azonban biztattak, hogy ne csüggedjek, hogy másnap bizonyosan erre veszik útjukat. El is határoztam még egy napon át kitenni magam az égető napnak, ámbár a gödörben megrekedt levegő szinte elviselhetetlen volt, és fegyvereimet zsebkendővel takargattam, egyrészt, nehogy a csövön kezemet megsüssem, másászt mert még azon gondolat is támadt bennem, hogy a fegyverek elsülhetnek, ha a cső annyira átmelegszik. Másnap a tíz ember közül négyen lóháton jelentek meg, tiszta lábú könnyű kis kanczákon, nyereg helyett zsák, fűből font kötél kantár és zabola gyanánt. Minthogy négy átjáró van e vízmosáson, és csak magam állhatom el, tehát a többi hármat egy-egy emberrel zárták el, akik csak akkor mutatták magukat, ha a falka már világosan feléjük tart, nehogy a vadak észrevegyék, hogy körül vannak véve. A többi rendelkezések a tegnapiak voltak, de ma több vadat láttunk. Nem kellett sokáig várnom. Az első csapat csakhamar megindult, és egy feljebb eső átjárónak vette czélját, amelyről tudtam, hogy el van zárva. A második csapat egyenesen felém tartott, a lóhátas emberek pedig kezeiket, lábaikat hányva, mint, valamely élő szélmalmok, nyomában a falkának ordítozva, amint csak torkukon kifért. Néztem őket, migten a falka vagy másfél száz ölnyire közeledett, amikor azután lehúztam magamat ütegemhez és felhúztam sorban mind a hat cső kakasát. Amint az első vonal a lejáróhoz ért, hullámzó vágtatásukat ügetéssel válták fel, és egy pár pillanat alatt az egész tér előttem megtelt a véres barna állatokkal, lökdösődve egymás közt, hogy mentül előbb átjussanak. Mihelyt gondoltam, hogy már vissza nem fordulhatnak, czélba vettem egy lapoczkát és lőttem, a csapat megriadt, előre tört, és én szintoly izgatottan mint ők, egymásután czélba vettem lapocskáikaikat és sütögettem fegyvereimet, míg végre az utolsó is eltűnt a túlparton, és én üres fegyverrel, fájó karral állottam, míg a szintegy negyvenből álló csapatból négy feküdt előttem részint dögölve, részint döglőfélen. Alig tölthettem meg három fegyverem egyikét, midőn a kiabálásra felmenvén a gödör partjára, láttam, hogy egy másik csapat, amelyet legelőbb vertek fel, a felső átjárón elhelyezett embertől visszariadva, a gödör mentén egyenesen felém vágtat. Csak alig értem rá hátultöltőmbe lökni a töltényeket, midőn a falka már az átjáróhoz ért, de itt vagy a lőpor szagát érezték meg, vagy leterhelt társaikat látták meg és egyet fordulva, eddigi irányukban vágtattak tovább. Ezt patáik dobogásából észre vevén, felszöktem a partra, és mintegy negyven-ötven ölnyire mind a négy töltött csövemet rájuk sütöttem, egy elesett, egy másikba hallottam golyómat beleütődni, de a másik két lövésem alkalmasint tiszta hiba volt. A perez felhevülésében nem üldöztem az első csapatot lóháton, mint szándékom volt, de most rávetem magam és üldözőbe vevem ez utóbbiakat. Midőn a gödörből kijutottam, vagy kétszáz ölnyire voltak előttem, — egyik kutyám nem messze tőlök, a többi körültem. „ Lovam megunván a hosszas várakozást, örült, hogy futhat, de az első negyed óra múlva tartóztatnom kellett, mert lehetetlen lett volna oly sokáig győznie, ismervén a hártbiszt szívósságát, még ha golyó is van valahol benne. Jobb talajt kivárni sem lehetett; olyan volt, mint a versenygyep, és rövid fűvel lévén borítva, hiéna-lyukaktól sem volt mit félnem. Amint megindultam, láttam elől egy lovas kaffert, utamon keresztül vágtatni, de ez utóbb eltűnvén, el is felejtkeztem róla; most látván, hogy a falka hirtelen kanyarodik és erősebben vágtat, észrevettem, hogy ez az ő műve volt. A völgy, a melyen lefelé futottunk, egy hosszú hajlást tesz; ezt ő tudván, egyenes vonalban a falka elébe került, ott elbújt, és midőn az oda ért, megriasztotta és egész erővel kergette vagy fél mértföldnyire, meddig lovának lélegzete győzte. Nekem nagy szolgálatot tett azzal, hogy megzavarta és fárasztotta az antilopokat és más irányba terelte, mi által, a nélkül, hogy lovam lépését gyorsítanám, a távolság felét nyertem meg. Gondolván, hogy most kell a vasat ütni, míg össze nem szedik magukat, szóltam lovamnak, és az egész erejével vágtatott. Az antilopok még nem vettek engem észre, és ismét rendes menetelekbe csendesedtek, miáltal én ismét nyertem vagy huszonöt étet, és így vágtattam vagy egy mértföldet, ekkor azonban lovamon a kimerültség jelei mutatkozván, csillapítani kezdem. Még vagy két mértföldet*) mentünk így minden változás nélkül, és én már hinni kezdem, hogy mai futásom is eredménytelen lesz, mint máskor volt, midőn észrevevem, hogy egy a falkából egy-két ölnyire elmaradoz. Kutyáim közül csak legjobb agaram volt már velem, és ez is csak lovam mellett futott, de annyira még oda nem volt, hogy szavamra ne hallgatott volna, és amint szóltam hozzá, megközelíte vagy tíz ölnyire a csapatot és csaholt. Ettől megriadtak, és ekkor örömmel tapasztaláta, hogy a hézag köztök és a sereghajtó közt perczenkint tágul. Ezt a haram is észre vevén, az állatnak torkához kapott, de ez azonnal lerázta magáról, és egy kis késleltetésen kívül egyéb kárt nem vallott. Lovam már nagyon ki volt merülve, de látván a már szinte magára hagyott vadat, biztatásomra minden erejét összeszedte, hogy utólérhesse. Azonban most is csak annyira mehettünk, hogy elvágtuk a többbitől, és most már kénytelen voltam mindent megtenni, hogy lovamat megmentsem. Már kutyám sem hallgatott szavamra, legfeljebb csak hátra nézett, ha szóltam hozzá, az antilopé pedig csak folytatta eddigi vágtatását, de különben veres szőre feketének látszott és fénylett az izzadságtól. Lovam és magam nem voltunk különben, és csak a szerencsétől függött, melyikünk rogy össze legelőbb. Azonban lépésről lépésre közelebb jutottam hozzá, már szarva gyűrűit is megszámolhattam, világosan láttam, hogy már nem bir— de úgy volt lovam is, ez sóhajtozott alattam, amint kantátát felhúztam, tudtam, hogy nem sokára el kell esnie alattam, de nem tudtam magamat rá szánni, hogy megállítsam, midőn a vad oly köze és úgy ki van merülve. Lőttem rá, de lovam hullámzó szökései miatt elhibáztam, s így ismét félre tettem fegyveremet. Végre egy hosszas rázkódással, mintha szíve szakadna meg, lovam összerogy, de én ezt jókor észrevevén, nem estem el. Most már minden puskámtól függött, habár fájó karom, és a hosszú lovaglástól való kimerültségem mellett ebben sem nanagyon bízhattam, — letérdeltem, egy mély lélekzetet vettem, és épen, amint meg akarom nyomni a ravaszt — az állat megállóit. A kutya neki rohant, és lefeküdt mellette, és ló, kutya, és vad meg nem bírtak többé mozdulni. Első gondom volt a lovam. Megeresztvén hevederét, kivévén zaboláját, zsebkendőmet megnedvesítettem egy kis vízzel a mi még volt kulacsomban, és orrára tartottam. Néhány percz múlva felkelt, és zaboláját helyre igazítván, oda vezettem az antilophoz, amely már nem bírván, oda sem nézett ránk, a támadásra nem is gondolt, bár bika volt, és lövésemre összerogyott. Kutyám csak a földön csúszott előre, ahelyett hogy felkelt volna, s azt hívén, hogy azért merült ki a nagy hőségben, mert vizet nem talált, felbontottam az antilopot, kivettem a gyomrát, s a benne talált fűből facsartam a markomba vizet, amelyet kutyám igen jóízűen felhörpölt. Megvizsgálván zsákmányomat, meglepetve tapasztaltam, hogy nem az volt, amelyet megsebesíttettem, útnak indultam, de kutyám nem bírt felkelni. Ott hagytam tehát, hogy pihenje ki magát, és majd az emberekkel jöjjön el, akiket a vadért küldök, de ezek már dögölve találták. Lovam sem egy hamar heverte ki ezt a tréfát, és én soha többé nem kergettem bántbisztet, ha csak nem volt súlyosan megsebesítve. *) Csak 848 éles angol mértföldekről van ám szó. Szerk. hivott a fia segítségére s Edith azt mondta halkan önmagában : — Jó istenem ! engedd, hogy én lehessek az a jótevő angyal! Ez a gondolat nem hagyta el többé. A legelső kioltani való fájdalom az volt, azt a keserű és igazságtalan hitet eloszlatni, hogy Edith kinevette, igazolja-e magát Bochmelné előtt? az ifjú leány húszszor is föltette magában, de nem volt bátorsága hozzá; vannak szavak, melyek hónapokon keresztül csüngenek ajkunkon és még sem tudjuk kimondani. — Mást gondolt ki: Bochmelné szerette a világokat; Edith geraniumokat s valami ritka fajtájú dalfiákat küldött neki, hogy Aloys gondolja meg, hogy aki az anyát szereti, az a fia betegségét nem nevetheti ki. Ha Bochmelné dicsérte fiát, Edith is közbe szólt és szintén dicsérte, azt remélte, hogy anyja mondja neki, és igazságtalan gyanújától lassankéntmegszabadul. Ez az ifjú leány, kit a hódolatok nem tudtak meghalni, kiről a hízelgések oly könnyen leperegtek, mint a sima márvány lapról a víz. Edith, a szép Edith Aloysal szemben hizelkedett, és előzékeny volt, hogy ezt a szegény elkeseredett és elvadult lelket csendesítse, és azt az eltakart égő fájdalmat csilapítsa. De az ifjú neheztelésével szemben minden ártatlan csábítása hajótörést szenvedett; ha Edithet látta, elfutott. Az egész tél elmúlt anélkül, hogy az egyik gyűlölete gyengült volna, vagy a másik kitartó részvéte apadt volna; Edith úgy ragaszkodott szánalomérzetéhez mint egy kötelességhez. A tavasz a lábbadozó betegek időszaka, és elvégre Edith is úgy vette észre, hogy Aloys lelkében egy kis könnyű változás állott be; ha Edith Bochmelnét meglátogatta, nem szaladt el, az igaz, hogy nem szólott és nem nézett Edithre, de legalább ott maradt; ez sok volt, mert a kezdet volt. — Edith előtt soha sem tetszett a tavasz ily szépnek. Egy reggel éppen május első napjaiban Falsen úr parkjában sétáltak : az orgonafák virágoztak, Edith elől ment és egyedül, s néhány virágot szakított, hogy az ébenfa és galagonya ágakkal összekösse; hirtelen, egy remegő hang azt mondja mögötte: Itt van egy szép virág. Edith hátra fordul, Aloys egy rózsaszínű galagonya ágat nyújtott át. Nem, a soha lángoló szó, és a szerelem szenvedélyes vallomása, nem hatott oly mélyen a szívre, mint ez egyszerű és lassú hangon mondott szavak. A leány akaratlanul a virág után nyújtotta kezét, és ajkai megnyíltak, hogy válaszoljon, midőn Bochmel úr és neje utólérték őket. Edith hallgatott, de az eddig szedett virágokat mind elhajította, s csak a galagonya ágat tartotta meg. Aloys szemében egy köny csillogott. Éppen a nap estéjén valami ünnepély volt Bagnéresben, amint Edith megjelent, az ifjak körülvették s a következő tánczokra felkérték. Aloys már rég ott volt, várta Edithet, de midőn látta, hogy oly szép, és annyian bámulják, nem mert közeledni, s az a bátortalan s kissé féltékeny felindulás egy távoli szegletbe űzte. Ott ült egyedül és a leányt nézte : tévedés, vagy álom ? Nem, ez nem lehet csalódás! Edith hívja mint hogy menjen . . . Aloys oda szalad. — Látom — mondja Edith halkan — ön oly vadócz, hogy nem kér fel a tánczra. Tehát én hivom meg. — Aloys nem tudott szóhoz jönni, midőn a zenekar jelt adott, a leánynak nyújta karját, s egy négyesre felálltak, a nélkül hogy egy szót válaszolt volna. A leány mellett állva, hatalmasan dobogott a szive, járt, mosolygott, de öntudatlanul és gépszerüen. Egy kis szünet közben az ifjú leány feléje hajlott s azt mondta: — Aloys úr, még most is gyűlöl ? . . . — Ki mondta meg kegyednek? . . — Emlékezik az Etchahonnal folytatott beszélgetésre ? — Mindent hallottam. — Oh ! kisasszony, mit gondolhat rólam ? — Hogy szerencsétlen, és e szerencsétlensége tette igazságtalanná, és hogy ezentúl nem fog vádolni! Mindez nagyon egyszerűen és minden zavarodás nélkül volt mondva. A bál elvégződött. Edith visszatért apjával, boldog volt és büszke, hogy egy fájdalmat megszüntetett. A szerelemre nem gondolt. — De Aloyasnak milyen éjszakája volt! Oh ! istenem ! vannak dolgok, mit az emberi nyelv nem tud kifejezni ! (Folyt. köv.) HÍREK. An.' 28 — A történelmi társulat tagjai mintegy tiz levéltárban kutattak. A kik a Radvánszkyak ősi fészkében, Radványban bontogatták az okmánykötegeket, azok alkalmasint legbővebben arattak történettudományunk számára. E várkastély levéltára igen gazdag, s látszik, hogy a Radvánszkyak a magyar miveltségnek is bajnokai voltak e vidéken, mert gondosan gyűjtöttek minden emléket. Roppant halmazokirat, codexek s régi hungarícumok ezrei vannak ott, s ezen kívül nagy könyvtár, számos régészeti fegyverzetek, régi bútorok, stb. A régi iratok közt Deák Farkas ráakadt Balassa Bálint több eddig ismereten költeményére is. Érdekeltséggel várhatjuk a kutató bizottságok jelentését a fölfedezett okmányok felől, melyeket a tagok reggeli 8 órától kezdve egész nap másoltak. A tárgyülés ma volt Szent- Kereszten. — Bizalmi nyilatkozat. A nemzetiségi torzsalkodások közepette jól esik a boros-sebesi kaszinóról megemlékezni. Aradmegyének alig van községe, melyben hasonló számú nemzetiség laknék, s ez képviselve van a kaszinóban is. Az igaz, hogy ez az értelmiség gyülhelye. E kaszinó Benes Döme képviselőt, választóihoz intézett beszéde következtében, melyben a magyar nemzet politikai felsőbbségét s a magyar nyelv elsőségét hangsúlyozta, egyhangúlag a kaszinó tiszteletbeli tagjául választotta. Erre a képviselő következő választ küldött: Őszinte köszönettel fogadom e nagybecsű kitüntetés által irántam tanúsított megtisztelő bizalmat. Szeretett hazánk államiságát és alkotmányos életünk megszilárdulását én egyedül a hazában lakó összes népek solidáris közreműködésében hiszem biztosítottnak, e nagy czél megtestesítését pedig csupán az összes népek közötti testvériség és egyenlőség eredményeztetésében tartom bekövetkezhetőnek. Ezen elvek vezéreltek mindig politikai pályámon és ezen elvek érvényesitéséért küzdeni úgy hazánk, mint választóim érdekében is nem csak képviselői, de hazafiai kötelességemnek is tartom. — Halálozás. Dr. Nobl József ismert fővárosi orvos tegnap, hosszas szenvedés után, meghalt életének 50-dik évében. Temetése vasárnap, i. hó 30-án, megy végbe d. e. 9 órakor, bál Tány-utcza 4. sz. a. lakásáról az új izr. temetőbe. — Hajdúmegye. Mint a „D. E.“ irja, a Hajdúmegye alakítására felmerült ideával N.-Kállóban egy magán értekezlet is foglalkozott Szabolcsmegye közgyűlését megelőzőleg. E magánértekezleten Nádudvar, Újváros, Csege, P.Ladány, Földes, Tetétlen, Szovát, Egyek és Sáp községekből a biz. tagok oda nyilatkoztak, hogy ők óhajtják Hajdúmegye létesítését és pedig Debreczennel, mint központtal. Ugyanezen értekezleten ez ügyben az a végzés hozatott, hogy Kállay Ákos és Mészáros Dániel elnökletük alatt két bizottság küldetik ki, melynek feladata a nevezett helységekben személyesen megjelenni, ott népgyűléseket hívni össze s úgy megtudni az illető helységek lakosságának hamisítatlan akaratát. Mindkét bizottság utasíttatott, hogy küldetéséről a részletes jelentést, a Szabolcs megye által N.-Kállóban f. é. szept. hó 14-én tartandó megyegyűlésen mutassa be. Ugyanez ügyben Nádudvaron még e hó folytán fog értekezlet tartatni. Ilynemű mozgalmakról hallott nevezett lap a Hajdúkerületből és Bihar éjszaki részéből is. — Szatmár megye bizottsága a törvényhatóságok kikerekítése tárgyában, a belügyminiszter leirata következtében, Nagy Károlyban September hó 11-én délelőtt 10 órakor rendkívüli közgyűlést fog tartani. — Az Aradon tartandó honvédgyűlés idejére oly kiállítást is terveztek, melyben a szabadságharczra emlékeztető tárgyak lettek volna összegyűjtve. Mivel azonban az indítvány későn létetett, e kiállítást nem lehet létesíteni, s így az el is marad. — Az „Egyetértés“ nem helyesli Budapest főváros közgyűlésének ama határozatát, hogy a központi Fröbel-nőegyletnek nem teljesíti kérelmét, mely szerint minden kerületben egy-egy telket kért gyermekkertek számára, s csak Kőbányán kapott egy telket. Mi részünkről nem tudnánk oly hathatós szószólója lenni a központi Fröbel-nőegyletnek, mely fennállásának negyedik évében még nem is rendelkezik valami oly nagy összegekkel, hogy képes volna annyi gyermekneveldét felülatni és fölszerelni. Aztán ez a külföldi kezek által hozzánk ültetett intézmény, mely nyíltan a mi derék és szerencsésen meghonosult kisdedóvodáink meggyöngítésére működik, még a magyarosodás szempontjából nem vívta ki annyira a bizalmat, hogy minden kerületben rá lehetne bízni a kisdednevelés fölötti uralmat. Kívánjuk, hogy erősödjék, s e tekintetben mindig gyámolítani fogjuk mi is törekvéseit, de oly nagy dotatióval, minőt kért, nem óhajtanak hatalmasabbá tenni kisdedóvó intézeteinknél, melyek kiváló jellemvonása a magyarosság, míg a központi Frőbel nőegylet tanítónőképezdéjében föl sem veszik, a ki németül nem tud. — Villámcsapás. E hó 21-én a villám kétszer beütött a nagybecskereki fogházba. Az első villám a padláson áthatolva, átverte a négy emeletet, szétfeszítette a falakat, vastag rácsokat meghajlított és több helyen gyújtott is, de a gyorsan odasietett foglyoknak sikerült a tüzet eloltani. Két foglyot is elkábított, de ezeknek egyéb bajuk nem lett. A másik villám áthatolt a tűzfalon a negyedik emeletbe, a szobaboltozatot összevissza tépte, ideoda kóborolt a 2-ik és 3-ik emeleten és egy nyitott ablakon az első emeletbe is hatolt. A légnyomás egy öreg asszonyt a falnak sodort és elkábitott, de komoly baja ennek sem lett. A magyarországi kőszén abban a veszedelmes hírben állott, hogy sokkal drágább, mint a porosz kőszén ide helybe szállítva. A főváros költségvetésénél többen nem akarták ezt hinni, s a vízvezetéki gép fűtésére drágátották a poroszsziléziai kőszenet. A tanács tehát kísérletet tétetett magyar kőszénnel, s kiderült, hogy az csak olyan jó és sokkal olcsóbb. Ennek következtében a tanács elfogadta Spira Konstancz Fülöp ajánlatát: e szerint doroghi kőszenet fognak használni, melynek mázsája Budára szántva 40, Pestre szállítva 35 krba fog kerülni, holott a porosz kőszén 84 krba került, mire ideszállították. — Szerencsétlenség. Szép Dezső, 19 éves korú matróz a „Szent István gőzhajón, tegnap délben, midőn a hajót tisztogatta, a Dunába esett, s többé nem is merült föl. Holttestét sem tudták eddig megtalálni. A szilágy-somlyói műkedvelői társulat századik előadása fényesen sikerült e hó 23-án s ugyanazon szinteremben folyt le, mely e társulat működése, továbbá Sz.-Somlyó és Kraszna megye áldozatkészsége következtében épült. A „Dobó Katicza“ előadását, melyet a műkedvelők nagy otthonossággal játszottak, egy alkalmi beszéd előzte meg. J. Gy. úr tartotta ezt, elmondva, hogy a műkedvelői társulat 1858-ban alakult, abban az időkben, midőn a nemzeti nyelv ápolására annyira kellett szövetkezni. A társulat tehát 16 év óta működik, s ez idő alatt különböző jótékony czélokra kétezer fitot fordított, saját egyleti érdekeire pedig 2300 frtot. A szinmű előadását Egervár ostromának bengáliai tűzfény mellett alkotott néma képlete zárta be, melyben a várőrség sorai közt küzdő nők — többnyire fiatal leányok — attilával, kalpaggal, történetileg ismeretes fegyvereikkel festői jelenségek valának. — Borszékről Margitai Gábor fürdőt építő mérnök nyilatkozatot küldött be hozzánk a „M. Polg.“ után közlött amaz értesítésre, mely „egy betiltott román konferencziáról“ szól. E közlemény minden rávonatkozó szava és tétele ellen tiltakozik, még pedig oly modorban, hogy legjobb akaratuk mellett sem közölhetjük szó szerint. A dunagőzhajózási társulatról míg a szállongó hírek azt mondják, hogy óbudai hajógyárát Bécsbe akarja telepíteni, addig ő maga egy kérvényt adott be Budapest város hatóságához, melyben elmondva, hogy munkásai számára tíz nagyobb munkásházat és egy kórházat építtetett, kéri a várost, hogy e 900 lelket számláló telephez vezető utat, annak jó karban tartását és világítását, az utczának csatornáját vegye át s a telephez egy rendőrállomást szervezzen. Mint hogy a szóban forgó ut magánterületet képez, s nem képezi a város tulajdonát, a tanács a gőzhajótársulatot kérelmével elutaszta. A temesvári postahivatal németségére vonatkozó közleményünkre Zomborból Volf Sándor postatiszt küldött be collegiális védelmet, mely azonban csakis mentegeti e postahivatal németségét. Hogy Jovánovics temesvári postaigazgatósági pénztári helyettes ellenőr 16 év óta kifogástalanul szolgál, s ekkor elbocsátani nem lehet, habár nem is tud magyarul, és hogy Marinovich postaigazgató csak gyéren küldöz rendeleteket német nyelven, ezek legkevésbbé sem czáfolatai a temesvári postahivatalnál uralkodó anomáliáknak. Tessék megtanulni a hivatalos nyelvet. — Savanyuvizforrást fedezett föl Legányi Frigyes Kassához közelfekvő birtokán. A víz hasonlít a parádihoz, de gyöngébb. A forrást aztán Kossuth nevenapján ünnepélyesen „Lajos forrásnak“ keresztelték. — Jogosulatlan italmérők. A VIII. ker. elöljárósága 129 szatócs, kávémérő és korcsmárosnak, kik az italmérést jogosulatlanul gyakorolták, zárták be üzletét, és feljelenté őket a tanácsnak. A tanács mindeniket 15 frt birsággal rótta meg, és utasitá őket, hogy az italmérési jogosítványt szerezzék meg. — A pesti ág. hitv. eang. magyarnémet gyülekezet fiú- és leány-tanodájában az 1874—75 iki tanév September 1-én kezdődik, hol is a behatások September 1—5-ig bezárólag, 8—12 óráig, a pót-, felvételi- és magánvizsgák pedig előleges bejelentés után September első hete délutánjain tartatnak. Nem protestáns növendékek, kik eddig még nem voltak ezen intézet növendékei, csak akkor vétethetnek fel, ha a hely megengedi, miért a beírási napokon és órákban felvételre csak is előjegyeztethetnek ; a IV. fi-osztályba azonban a hely szűke miatt egyikek sem vétethetik fel. Az igazgatóság. — Az eperjesi ügyvédjelöltek és joggyakornokok körében Messer László, Mandics Ede és Goldberger Jakab ottani ügyvédjelöltek kezdeményezése folytán egylet alakult, melynek czélja egyrészt a jog és államtudományok, másrészt a gyakorlati törvénykezés terén a kellő készültséget önnművelés és társulás útján elsajátítani. Nevezett indítványozók az I alakuló gyűlés által az alapszabályok kidolgozására kiküldetvén s munkálatuk a második közgyűlés által elfogadtatván, az egylet tisztikara következőkép alakult meg: elnök lett Mekó László; alelnök Tardy József ; első titkár Mandics Ede ; másod titkár Szabó Ede ; pénztárnok Goldberger Jakab. A legközelebbi nyilvános gyűlés szeptember ., 5-én fog megtartatni, programmja a következő: 1) „Melyik iskola bir több jogosultsággal a jogtudomány terén, az észjogi vagy a történeti ? Értekezés Meskó László ügyvédjelölttől 2) Egy érdekes bűneset tárgyalása, melyben vádló Szabó Ede tszéki joggyakornok, védő pedig Mandics Ede ügyvédjelölt leend. Törvényszéki csarnok. (Rabló gyilkosság és gyújtogatás). Herz Ferencz, Horváth Miklós szécsénykei nagybirtokosnak juhásza, elegendő jövedelemmel birt, de pénzvágyánál fogva folytonosan lopott idegen juhokat. F. év tavaszán is szokása szerint egy este Kálmán Zsigmond szomszéd birtokos juhaihoz lopódzott, melyek egy a falutól elkülönítve álló juhakorban egy bojtár és annak kis fia felvigyázata mellett nyugodtak. Mindketten már aludtak, midőn Herz oda jött, és amint később bevallotta, melléjök feküdt. Részeg lévén, Herz éjfélig kiheverte mámorát, és akkor felkelve, saját kifejezése szerint, „fülök tövére“ ütött a két alvó embernek. A fiú legott meghalt, a bojtár azonban még élni látszott. Herz erre a nyájból kiválasztott magának 12 juhot, és hogy későbbi kutatások elől biztos lehessen, ezek „k“ betűvel jelzett füleit levágta. Erre az aktot felgyújtotta, mely a két hullával és a bent levő, 7000 frtra becsült juhokkal elégett. Herz eleinte más juhlopások miatt került vizsgálati fogságba, és ügyetlen mentségeivel annyira gyanúba keverte magát, hogy végre jónak látta, bűnét őszintén bevallani. A balassagyarmathi törvényszék 14 évi börtönre ítélte Herzet. A királyi tábla azonban kötél általi halálra ítélte a rablógyilkost. Ezen utóbbi ítéletet a legfőbb itélőszék is megerősítette. (Lopás egy divatárusboltban.) Mayer Gabriella, 23 éves bajai születésű, és igen csinos lány, m. év. májusa óta Hollós Jakab, dorottya-utczai fehér- és divatárus boltjában varrónőkép szolgálván, 18 frtnyi havi fizetéséből munkaképtelen anyját is kénytelen volt táplálni. Szükségből tehát urának boltjából több hónapon át, nagyobb és kisebb mennyiségű vászonféléket lopott. Stefan Katalin fehérnemű árusnő a lipóttemplomi bazárban naponkint megvette Gabriellától a lopott árukat, melyekből Hollós, midőn három hét előtt a lopást fölfedezte. Stefannénál még több mint ezer rőföt valamint ezekből készített ingeket is talált. Hollós a talált árukon kívül 1000 frtra teszi kárát, habár a tolvajnő állítólag csak 200 frtot kapott Stefannétől. Ez utóbbi, amint egyik felmutatott könyvéből kitűnik, s évi februártól fogva nem is vásárolt be szöveteket más kereskedésekben. Stefanné mindamellett azt állítja, hogy jóhiszeműleg járt el, azt mondván, mikép Gabriella maga árusnőnek adta ki. Gabriella azonban ezt tagadja. A fenyítő törvényszék a polgári utón megállapítandó kár egyetemleges megtérítésén kivül Mayer Gabriellát 2 évi, Stefannét pedig 14 havi börtönre ítélte. Mindketten felebbeztek. CSARNOK. Czeczilla. — Irta Fortoul Lajos. (Vége.) Róbert megfogta Péternek egyik kezét, és a maga kezében tartotta. Péter folytatta: — Czeczil már többször is volt itt. Hiszen uram, mi régóta ismerjük egymást .... gyermekkorunkban együtt játszottunk, — hiszen tudja, uram, egy tejet szívtunk. — De soha sem láttam oly szomorúnak mint tegnap, pedig azt mondta, hogy már nem sokáig fog szenvedni, mert egy jobb világra távozik. Az emeletbe akart menni, hogy nézze meg még egyszer azt a szobát, melyben édesanyja meghalt, s hogy lásson meg mindent, a mi az anyjáé volt. És ítélje meg az úr, hogy Czeczil mily becsületes és ártatlan: az anyjának egy régi maffiából, melyet kezébe vett, hogy érintse, egy erszény esett ki, egy olyan erszény, mely tele volt pénzzel; én eleget mondtam, hogy tartsa meg. Tudom, hogy nem volt igazam .... hibáztam, de első felindulásomat követtem. Czeczil egy szót sem válaszolva visszataszította kezével, a zongorához ment, felnyitotta .... és uram, az első hangra mind a ketten elkezdtünk sírni. Ah! ez nagyon szomorú volt. Lejöttünk, épen a kis udvarban voltunk, midőn kora hazajövetelek átál megleptek bennünket. Czeczil a repkényhez simult. Azután a szobában rejtettem egész addig, míg a kis ajtón kiereszthettem. Oh ! Demeter úr, szeresse Czeczilt, ő oly jó .... és gyermeke olyan kedves! Demeter és Róbert már nem tudták tovább kiáltani. — Péter, tudod-e Czeczil szállását? — Tudom, uram, L.dom. — És a zsebében keresgélve egy papírszeletet húzott ki. Ah! ki mondhatta azt, hogy ez a fia idióta ? — Hamar, induljunk! — kiáltá Demeter. Péter, te is velünk jösz. — Köszönöm, uram, köszönöm. — Hideg van, és ruházatod oly könnyű. — Ott a köpenyegem — mondá Róbert — vedd fel e köpenyegemet. Kevés idő múlva mind a hárman a kocsiban ültek, mely Czeczil lakásához lobogott. Tehát Czeczil tegnap este valósággal ott volt, a reá nézve oly hideg és barátságtalan szülei házat csakugyan felkereste. Midőn onnét távozott, ismét a szállása felé vette útját. Egy nyomorult külsejű háznak legfelső emeletjében lakott. Itten csak az oly nagyon szegény emberek laktak, akik a keresetektől alig tudtak megélni. S e szomorú hajlékokban Czeezilé volt a legszomorubb. A meredek lépcsőkön lassan haladt fel egész az ötödik emeletbe, és itt a sötét folyosóban csak tapogatózva bátorkodott tovább menni. Az ő szobája szomszédságában levő ajtó megnyílt, s az onnét áradó fény megvilágította az útját. Czeczil lépteinek zajára egészen kinyílt az ajtó , s egy körülbelül 25 vagy 30 éves, magas ifjú lépett a küszöbre; a munkás osztály egyszerű ruházatába volt öltözve. Amint Czeczilt meglátta, arczkifejezésének kínos nyugtalansága rögtön elmosódott. — Végre itt van ? — mondá — jöjjön be, jöjjön be. Ah, mennyit aggódtunk miatta! E pillanatban az ifjú anyja is megjelent. Egy megnyerő külsejű öregasszony volt, akit már ismerünk, mert ama általunk ismert térség szögletén áruló gyümölcsáruló kofa volt. — Ur isten! — kiáltó kezeit összecsapja — mily halvány! nem okosság ily sokáig künmaradni .... ebben a nyirkos ködben .... és azt hiszi, hogy a kicsinek nem árt meg ? Szegény kis angyalom ! Alszik .... adja ide, hogy tegyem az ágyamra. Aludj, kincsem, aludj ! — Czeczil asszony — mondá az ifjú — üljön le nálunk egy perezre, valóban — nagyon nyugtalanok voltunk. — Richárd tízszer is lefutott a lépcsőkön, mondá az anya. — Kedves szomszédok, túlságosan jók irántam. — Hogyis ne ! ... na de csak hogy itt van ismét mi köztünk. — Van valamire szüksége? — Köszönöm, asszonyom, csak nyugalomra van szükségem .... ennyi az egész! — Nagyon késő van, és feltartóztatom a fekvéstől . . . . S fel akart állani. — Még nem akarunk lefeküdni — mondá az anya Czeczilt a maradásra erőltetve, — legelőbb is mert én nem vagyok álmos, fiam pedig még kevésbbé az, és egy kis beszédünk van együtt. Ez épen jó alkalom. — Kedves szomszéd, már két órán mindig magáról beszélünk, és hitemre mondom, hogy fiammal mi ketten akár az örökkévalóságig mindig beszélhetünk, de ha ez ügyben a szomszédasszony nem mondja meg a mondókáját, egy hajszálnyit sem megyünk előre. — Anyám! — mondá Richárd könyörgő hangon. — Hallgass fiam, hallgass. Hadd beszéljek én, itt az ideje .... Czeczil, folytatá az ifjú asszony kezét gyöngéden megfogva, tudja, hogy mennyire szeretem; ugye tudja, nemde megérezte ? ez a tiszta igazság. Tehát kereken megmondom, ami a szivemen van. E bevezetés után nem kételkedhetik, hogy. . . . Czeczil Richárdra és anyjára nézett. Az előbb oly halvány arczát könnyű pirborttá. — Tehát, megmondom a nagy szót: Richárd fiam szereti magát, a bolondulásig szereti. Czeczil bíborvéres lett, lesütött szép szemei könyekkel teltek meg. — Anyám, mondá Richárd — nem látja, hogy beszéde által fájdalmat okoz Czeczilnek. — Hallgass, már mondtam. S Czeczil fejét kebléhez szorította. — Sirjon, édes Czeczil, sirjon, ez könnyebbíteni fogja szívét. Én azt hiszem, hogy sok bánata van: ha tőlünk függene, mi minden fájdalmát megszüntetnők. — Mi nem vagyunk ugyan gazdagok, de amink van, azt szívesen megosztjuk magával és kis leányával, s ha valamivel kevesebb jut az ételre, azt számba sem veszszük, mert együtt élve sokkal elégedettebbek és boldogabbak leszünk. Ha elfogadja fiam szeretetét, a legboldogabb emberré teszi, engem pedig a legboldogabb anyává. Tudom én, hogy ezelőtt jobb sorshoz volt szokva, de a pénz sohasem állandó, könnyen elmegy. Tehát a boldogságra nézve soha sem kell a pénzre számítani, csak azoknak a szívére számíthatunk, akik bennünket igazán szeretnek. Kedves leányom, gondolja meg jól, amit mondtam, én nem akarom erőltetni, de elvégre is beszélnem kellett, miután fiam boldogsága magától függ-Az öregasszony könyei Czeczil könyeihez vegyültek, Richárd az ifjú nő mellett térdelt egyik kezét kezében szorítva. — Czeczil — mondá az ifjú — engedje, hogy elmondhassam, mennyire szeretem, hogy életem boldogsága vagy szerencsétlensége az ajkain kieresztett szótól függ. Az anyám megmondta, hogy fényes sorsot nem ígérhetek, de önfeláldozóbb, háladatosabb és szeretőbb szivet soha sem talál. — Elhiszem — mondá Czeczil Richárd szavainak őszinteségét az ifjú reá függesztett szemeiből olvasva ki, elhiszem s tudom, hogy neje nagyon boldog lesz. Holnap válaszolni fogok, ugye Richárd, ad egy napi gondolkozási időt ? Erre nézve mind a hárman megegyeztek. Az öreg kofa másnap este is oly későn érkezett haza, mint rendesen. Czeczil ajtaján kopogtatott. Senki sem válaszolt. Midőn fia ebédjét készítette, úgy tetszett előtte, mintha a folyosón valaki járt volna. Kinyitotta az ajtaját s kinézett: — Csalódtam — mondá magában. Richárd is nemsokára hazajött a műhelyből. Egy negyed óra ismét elmúlt. És Czeczilt mégsem látták.