Ellenőr, 1874. augusztus (6. évfolyam, 209-238. szám)

1874-08-29 / 236. szám

leszállók , a­mikor is, megkönyörü­lve nehéz lélek­zése által elárult kínlódásán, egyszerre agyonlőttem. * * * Egyike az afrikai leggyorsabb antilopeknek a hártbiszt (bartelteste) — és oly erős is, hogy csak egy jó csapat gyors és erős kutya képes azt megállítani. Gyakran tettem kísérletet két jó agár­ral, de ámbár többnyire elérték őket, soha se vol­tak képesek megállítani, vagy pedig egyet a nyáj­ból kiszakítani. A benszü­löttek látván hiú kísérle­temet, azt mondták, hogy rávezetnek, miként jut­hatok közel lövéshez rajuk. A síkság egyenlő felü­letét helyenként mély vízmosások szelik, 10—20 láb mélyek, távolról láthatatlanok, és néhol egy­­egy mértföldnyi darabon sincs olyan hely, a­hol át lehet rajtuk jutni. Az ő tervük tehát az volt, hogy az ilyen át­járót használják fel lakhelyül, a­melyhez majd ők hajtják a falkát. Délután volt, midőn erről beszél­tünk, és miután azt mondák, hogy nem messze van azon hely, azonnal oda mentem velük, hogy megnézzem. Az egyetlen kérdés volt, váljon el­rejthetem-e itt lovamat is, — és miután ez is meg­elégedésemre dőlt el — másnap reggelre késznek nyilatkoztam. Tíz óra tájban megjelentek vagy tizen, akik­hez még én is odaadtam minden nélkülözhető em­bereimet és a kutyáimat, s magam kinézett rejtek­helyemhez ügettem. Három négy falkát láttam a síkon szerteszét legelészni, és mivel attól nem kelle tartanom, hogy oly messziről észre vesznek, néztem mit csinálnak. Emberek és ebek megtették a lehetőt, de az egyik falka úgy mint a másik teljességgel nem akart arra szaladni, a­merre kel­lett volna, sőt az egyik épen szembe ment velük, keresztül tört rajtuk, és gyönyörű lövése jött azok­nak, kiknek nem volt fegyverük. Végre az utolsó csapat jó irányt vett, de az utolsó perc­ben az is elfordult, és egy másik átjáróhoz ment, vagy egy mérfölddel feljebb tőlem, és vagy nyolcz órai vá­rakozás után üresen indultam haza. Embereim azon­ban biztattak, hogy ne csüggedjek, hogy másnap bizonyosan erre veszik útjukat. El is határoztam még egy napon át kitenni magam az égető nap­nak, ámbár a gödörben megrekedt levegő szinte elviselhetetlen volt, és fegyvereimet zsebkendővel takargattam, egyrészt, nehogy a csövön keze­met megsüssem, másászt mert még azon gondolat is támadt bennem, hogy a fegyverek elsülhetnek, ha a cső annyira átmelegszik. Másnap a tíz ember közül négyen lóháton jelentek meg, tiszta lábú könnyű kis kanczákon, nyereg helyett zsák, fűből font kötél kantár és zabola gyanánt. Minthogy négy átjáró van e víz­mosáson, és csak magam állhatom el, tehát a többi hármat egy-egy emberrel zárták el, a­kik csak akkor mutatták magukat, ha a falka már világosan feléjük tart, nehogy a vadak észre­ve­gyék, hogy körül vannak véve. A többi rendelke­zések a tegnapiak voltak, de ma több vadat láttunk. Nem kellett sokáig várnom. Az első csapat csakhamar megindult, és egy feljebb eső átjáró­nak vette czélját, a­melyről tudtam, hogy el van zárva. A második csapat egyenesen felém tartott, a lóhátas emberek pedig kezeiket, lábaikat hányva, mint, valamely élő szélmalmok, nyomában a falká­nak ordítozva, a­mint csak torkukon kifért. Néz­tem őket, migten a falka vagy másfél száz öl­­nyire közeledett, a­mikor azután lehúztam magamat ütegemhez és felhúztam sorban mind a hat cső kakasát. A­mint az első vonal a lejáróhoz ért, hullámzó vágtatásukat­ ügetéssel válták fel, és egy pár pillanat alatt az egész tér előttem megtelt a véres barna állatokkal, lökdösődve egymás közt, hogy mentül előbb átjussanak. Mihelyt gondoltam, hogy már vissza nem fordulhatnak, czélba vettem egy lapoczkát és lőttem, a csapat megriadt, előre tört, és én szintoly izgatottan mint ők, egymásután czélba vettem lapocskáikaikat és sü­tögettem fegy­vereimet, míg végre az utolsó is eltűnt a túl­parton, és én üres fegyverrel, fájó karral állottam, míg a szintegy negyvenből álló csapatból négy feküdt előttem részint dögölve, részint döglőfélen. Alig tölthettem meg három fegyverem egyi­két, midőn a kiabálásra felmenvén a gödör part­jára, láttam, hogy egy másik csapat, a­melyet leg­előbb vertek fel, a felső átjárón elhelyezett em­bertől visszariadva, a gödör mentén egyenesen fe­lém vágtat. Csak alig értem rá hátultöltőmbe lökni a töltényeket, midőn a falka már az átjáróhoz ért, de itt vagy a lőpor szagát érezték meg, vagy le­terhelt társaikat látták meg és egyet fordulva, ed­digi irányukban vágtattak tovább. Ezt patáik do­bogásából észre vevén, felszöktem a partra, és mintegy negyven-ötven ölnyire mind a négy töltött csövemet rájuk sütöttem, egy elesett, egy másikba hallottam golyómat beleütődni, de a másik két lövésem alkalmasint tiszta hiba volt. A perez fel­­hevülésében nem üldöztem az első csapatot lóhá­ton, mint szándékom volt, de most rávetem magam és üldözőbe vevem ez utóbbiakat. Midőn a gödörből kijutottam, vagy két­száz ölnyire voltak előttem, —­­ egyik kutyám nem messze tőlök, a többi körültem. „ Lovam megunván a hosszas várakozást, örült, hogy futhat, de az első negyed óra múlva tartóz­tatnom kellett, mert lehetetlen lett volna oly so­káig győznie, ismervén a hártbiszt szívósságát, még ha golyó is van valahol benne. Jobb talajt kivárni sem lehetett; olyan volt, mint a verseny­gyep, és rövid fűvel lévén borítva, hiéna-lyuk­ak­tól sem volt mit félnem. A­mint megindultam, láttam elől egy lovas kaffert, utamon keresztül vágtatni, de ez utóbb eltűnvén, el is­ felejtkeztem róla; most látván, hogy a falka hirtelen kanyarodik és erősebben vágtat, észrevettem, hogy ez az ő műve volt. A völgy, a melyen lefelé futottunk, egy hosszú hajlást tesz; ezt ő tudván, egyenes vonalban a falka elébe ke­rült, ott elbújt, és midőn a­z oda ért, megriasztotta és egész erővel kergette vagy fél mértföldnyire,­­ meddig lovának lélegzete győzte. Nekem nagy szol­gálatot tett azzal, hogy megzavarta és fárasztotta az antilopokat és más irányba terelte, mi által, a nélkül, hogy lovam lépését gyorsítanám, a távolság felét nyertem meg. Gondolván, hogy most kell a vasat ütni, míg össze nem szedik magukat, szóltam lovamnak, és az egész erejével vágtatott. Az antilopok még nem vettek engem észre, és is­mét rendes menetelekbe csendesedtek, mi­által én ismét nyertem vagy huszonöt étet, és így vágtat­tam vagy egy mértföldet, ekkor azonban lovamon a kimerültség jelei mutatkozván, csillapítani kezdem. Még vagy két mértföldet*) mentünk így minden változás nélkül, és én már hinni kezdem, hogy mai futásom is eredménytelen lesz, mint más­kor volt, midőn észrevevem, hogy egy a falkából egy-két ölnyire elmaradoz. Kutyáim közül csak legjobb agaram volt már velem, és ez is csak lo­vam mellett futott, de annyira még oda nem volt, hogy szavamra ne hallgatott volna, és a­mint szól­tam hozzá, megközelíte vagy tíz ölnyire a csapa­tot és csaholt. Ettől megriadtak, és ekkor öröm­mel tapasztaláta, hogy a hézag köztök és a sereg­hajtó közt perczenkint tágul. Ezt a haram is észre vevén, az állatnak torkához kapott, de ez azonnal lerázta magáról, és egy kis késleltetésen kívül egyéb kárt nem vallott. Lovam már nagyon ki volt merülve, de látván a már szinte magára ha­gyott vadat, biztatásomra minden erejét összeszedte, hogy utólérhesse. Azonban most is csak annyira mehettünk, hogy elvágtuk a többbitől, és most már kénytelen voltam mindent megtenni, hogy lo­vamat megmentsem. Már kutyám sem hallgatott szavamra, legfeljebb csak hátra nézett, ha szól­tam hozzá, az antilopé pedig csak folytatta ed­digi vágtatását, de különben veres szőre feketének látszott és fénylett az izzadságtól. Lovam és ma­gam nem voltunk különben, és csak a szerencsé­től függött, melyikünk rogy össze legelőbb. Azon­ban lépésről lépésre közelebb jutottam hozzá, már szarva gyűrűit is megszámolhattam, világosan lát­tam, hogy már nem bir— de úgy volt lovam is, ez sóhajtozott alattam, a­mint kantátát felhúztam, tud­tam, hogy nem sokára el kell esnie alattam, de nem tudtam magamat rá szánni, hogy megállít­sam, midőn a vad oly köze­ és úgy ki van me­rülve. Lőttem rá, de lovam hullámzó szökései miatt elhibáztam, s így ismét félre tettem fegyveremet. Végre egy hosszas rázkódással, mintha szíve sza­kadna meg, lovam összerogy, de én ezt jókor ész­­revevén, nem estem el. Most már minden puskám­tól függött, habár fájó karom, és a hosszú lovag­lástól való kimerültségem mellett ebben sem na­­nagyon bízhattam, — letérdeltem, egy mély lélek­­zetet vettem, és épen, a­mint meg akarom nyomni a ravaszt — az állat megállóit. A kutya neki ro­hant, és lefeküdt mellette, és ló, kutya, és vad meg nem bírtak többé mozdulni. Első gondom volt a lovam. Megeresztvén he­vederét, kivévén zaboláját, zsebkendőmet meg­­nedvesítettem egy kis vízzel a mi még volt kula­csomban, és orrára tartottam. Néhány percz múlva felkelt, és zaboláját helyre igazítván, oda vezet­tem az antilophoz, a­mely már nem bírván, oda sem nézett ránk, a támadásra nem is gondolt, bár bika volt, és lövésemre összerogyott. Kutyám csak a földön csúszott előre, a­helyett hogy fel­kelt volna, s azt hívén, hogy azért merült ki a nagy hőségben, mert vizet nem talált, felbontot­tam az antilopot, kivettem a gyomrát, s a benne talált fűből facsartam a markomba vizet, a­me­lyet kutyám igen jóízűen felhörpölt. Megvizsgál­ván zsákmányomat, meglepetve tapasztaltam, hogy nem az volt, a­melyet megsebesíttettem, útnak in­dultam, de kutyám nem bírt felkelni. Ott hagy­tam tehát, hogy pihenje ki magát, és majd az em­berekkel jöjjön el, a­kiket a vadért küldök, de ezek már dögölve találták. Lovam sem egy ha­mar heverte ki ezt a tréfát, és én soha többé nem kergettem bántbisztet, ha csak nem volt súlyosan megsebesítve. *) Csak 848 éles angol mértföldekről van ám szó. Szerk. hivott a fia segítségére s Edith azt mondta halkan önmagában : — Jó istenem ! engedd, hogy én lehessek az a jótevő angyal! Ez a gondolat nem hagyta el többé. A leg­első kioltani való fájdalom az volt, azt a keserű és igazságtalan hitet eloszlatni, hogy Edith kinevette, igazolja-e magát Bochmelné előtt? az ifjú leány húszszor is föltette magában, de nem volt bátor­sága hozzá; vannak szavak, melyek hónapokon keresztül csüngenek ajkunkon és még sem tud­juk kimondani. — Mást gondolt ki: Bochmelné szerette a világokat; Edith geraniumokat s valami ritka fajtájú dalfiákat küldött neki, hogy Aloys gondolja meg, hogy aki az anyát szereti, az a fia betegségét nem nevetheti ki. Ha Bochmelné dicsérte fiát, Edith is közbe szólt és szintén dicsérte, azt remélte, hogy anyja mondja neki, és igazságtalan gyanújától lassanként­­megszabadul. Ez az ifjú leány, kit a hódolatok nem tudtak meghalni, kiről a hízelgések oly könnyen lepereg­tek, mint a sima márvány lapról a víz. Edith, a szép Edith Aloysal szemben hizelkedett, és elő­zékeny volt, hogy ezt a szegény elkeseredett és elvadult lelket csendesítse, és azt az eltakart égő fájdalmat csilapítsa. De az ifjú neheztelésével szemben minden ártatlan csábítása hajótörést szen­vedett; ha Edithet látta, elfutott. Az egész tél el­múlt anélkül, hogy az egyik gyűlölete gyengült volna, vagy a másik kitartó részvéte apadt volna; Edith úgy ragaszkodott szánalom­érzetéhez mint egy kötelességhez. A tavasz a lábbadozó betegek időszaka, és elvégre Edith is úgy vette észre, hogy Aloys lelkében egy kis könnyű változás állott be; ha Edith Bochmelnét meglátogatta, nem szaladt el, az igaz, hogy nem szólott és nem nézett Edithre, de legalább ott maradt; ez sok volt, mert a kezdet volt. — Edith előtt soha sem tetszett a tavasz ily szépnek. Egy reggel éppen május első napjaiban Falsen úr parkjában sétáltak : az orgonafák virágoztak, Edith elől ment és egyedül, s néhány virá­got szakított, hogy az ébenfa és ga­­lagonya ágakkal összekösse; hirtelen, egy remegő hang azt mondja mögötte: Itt van egy szép v­i­r­á­g. Edith hátra fordul, Aloys egy rózsaszínű galagonya ágat nyújtott át. Nem, a soha lángoló szó, és a szerelem szenvedélyes vallomása, nem hatott oly mélyen a szívre, mint ez egyszerű és lassú hangon mondott szavak. A leány akaratla­nul a virág után nyújtotta kezét, és ajkai meg­­nyíltak, hogy válaszoljon, midőn Bochmel úr és neje utólérték őket. Edith hallgatott, de az eddig szedett virágokat mind elhajította, s csak a gala­gonya ágat tartotta meg. Aloys szemében egy köny csillogott. Ép­pen a nap estéjén valami ünnepély volt Bagné­­resben, amint Edith megjelent, az ifjak körülvet­ték s a következő tánczokra felkérték. Aloys már rég ott volt, várta Edithet, de midőn látta, hogy oly szép, és annyian bámulják, nem mert köze­ledni, s az a bátortalan s kissé féltékeny felindu­lás egy távoli szegletbe űzte. Ott ült egyedül és a leányt nézte : tévedés, vagy álom ? Nem, ez nem lehet csalódás! Edith hívja m­int hogy menjen . . . Aloys oda szalad. — Látom — mondja Edith halkan — ön oly vadócz, hogy nem kér fel a tánczra. Tehát én hivom meg. — Aloys nem tudott szóhoz jönni, mi­dőn a zenekar jelt adott, a leánynak nyújta kar­ját, s egy négyesre felálltak, a nélkül hogy egy szót válaszolt volna. A leány mellett állva, hatalmasan dobogott a szive, járt, mosolygott, de öntudatlanul és gép­­szerüen. Egy kis szünet közben az ifjú leány felé­je hajlott s azt mondta: — Aloys úr, még most is gyűlöl ? . . . — Ki mondta meg kegyednek? . . — Emlékezik az Etchahonnal folytatott be­szélgetésre ? — Mindent hallottam. — Oh ! kisasszony, mit gondolhat rólam ? — Hogy szerencsétlen, és e szerencsétlensége tette igazságtalanná, és hogy ezentúl nem fog vádolni! Mind­ez nagyon egyszerűen és minden za­­varodás nélkül volt mondva. A bál elvégződött. Edith visszatért apjával, boldog volt és büsz­ke, hogy egy fájdalmat megszüntetett. A szerelem­re­ nem gondolt. — De Aloyasnak milyen éjsza­kája volt! Oh ! istenem ! vannak dolgok, mit az emberi nyelv nem tud kifejezni ! (Folyt. köv.) HÍREK. An.' 28 — A történelmi társula­t tagjai mint­egy tiz levéltárban kutattak. A kik a Radvánsz­­kyak ősi fészkében, Radványban bontogatták az okmány­kötegeket, azok alkalmasint legbővebben arattak történettudományunk számára. E várkas­tély levéltára igen gazdag, s látszik, hogy a Rad­­vánszkyak a magyar miveltségnek is bajnokai voltak e vidéken, mert gondosan gyűjtöttek min­den emléket. Roppant halmaz­okirat, codexek s régi hungarícumok ezrei vannak ott, s ezen kívül nagy könyvtár, számos régészeti fegyverzetek, régi bútorok, stb. A régi iratok közt Deák Farkas rá­akadt Balassa Bálint több eddig ismereten köl­teményére is. Érdekeltséggel várhatjuk a ku­tató bizottságok jelentését a fölfedezett okmányok felől, melyeket a tagok reggeli 8 órától kezdve egész nap másoltak. A tárgyülés ma volt Szent- Kereszten. — Bizalmi nyilatkozat. A nemzeti­ségi torzsalkodások közepette jól esik a boros-se­­besi kaszinóról megemlékezni. Aradmegyének alig van községe, melyben hasonló számú nemzetiség laknék, s ez képviselve van a kaszinóban is. Az igaz, hogy ez az értelmiség gyülhelye. E kaszinó Benes Döme képviselőt, választóihoz intézett be­széde következtében, melyben a magyar nemzet po­litikai felsőbbségét s a magyar nyelv elsőségét hangsúlyozta, egyhangúlag a kaszinó tiszteletbeli tagjául választotta. Erre a képviselő következő vá­laszt küldött: Őszinte köszönettel fogadom e nagy­becsű kitüntetés által irántam tanúsított megtiszte­lő bizalmat. Szeretett hazánk államiságát és alkot­mányos életünk megszilárdulását én egyedül a ha­zában lakó összes népek solidáris közreműködésé­ben hiszem biztosítottnak, e nagy czél megtestesí­tését­ pedig csupán az összes népek közötti testvé­riség és egyenlőség eredményeztetésében tartom be­­következhetőnek. Ezen elvek vezéreltek mindig po­litikai pályámon és ezen elvek érvényesitéséért küzdeni úgy hazánk, mint választóim érdekében is nem csak képviselői, de hazafiai kötelességemnek is tartom. — Halálozás. Dr. N­o­b­l József ismert fővárosi orvos tegnap, hosszas szenvedés után, meghalt életének 50-dik évében. Temetése vasár­nap, i. hó 30-án, megy végbe d. e. 9 órakor, bál Tány-utcza 4. sz. a. lakásáról az új izr. temetőbe. — Hajdúm­egye. Mint a „D. E.“ irja, a Hajdúmegye alakítására felmerült ideával N.-Kálló­­ban egy magán értekezlet is foglalkozott Szabolcs­­megye közgyűlését megelőzőleg. E magán­értekez­leten Nádudvar, Újváros, Csege, P.Ladány, Földes, Tetétlen, Szovát, Egyek és Sáp községekből a biz. tagok oda nyilatkoztak, hogy ők óhajtják Hajdú­­megye létesítését és pedig Debreczennel, mint köz­ponttal. Ugyanezen értekezleten ez ügyben az a végzés hozatott, hogy Kállay Ákos és Mészáros Dániel elnökletük alatt két bizottság küldetik ki, melynek feladata a nevezett helységekben szemé­lyesen megjelenni, ott népgyűléseket hívni össze s úgy megtudni az illető helységek lakosságának hamisítatlan akaratát. Mindkét bizottság utasítta­­tott, hogy küldetéséről a részletes jelentést, a Sza­­bolcs megye által N.-Kállóban f. é. szept. hó 14-én tartandó megyegyű­lésen mutassa be. Ugyanez ügy­ben Nádudvaron még e hó folytán fog értekezlet tartatni. Ilynemű mozgalmakról hallott nevezett lap a Hajdúkerületből és Bihar éjszaki részéből is. — Szatmár megye bizottsága a tör­vényhatóságok kikerekítése tárgyában, a belügymi­niszter leirata következtében, Nagy Károlyban Sep­tember hó 11-én délelőtt 10 órakor rendkívüli köz­gyűlést fog tartani. — Az Aradon tartandó honvédgyűl­­­é­s idejére oly kiállítást is terveztek, melyben a szabadságharczra emlékeztető tárgyak lettek volna összegyűjtve. Mivel azonban az indítvány későn létetett, e kiállítást nem lehet létesíteni, s így az el is marad. — Az „Egyetértés“ nem helyesli Bu­dapest főváros közgyűlésének ama határozatát, hogy a központi Fröbel-nőegyletnek nem teljesíti kérelmét, mely szerint minden kerületben egy-egy tel­ket kért gyermekkertek számára, s csak Kő­bányán kapott egy telket. Mi részünkről nem tud­nánk oly hathatós szószólója lenni a központi Fröbel-nőegyletnek, mely fennállásának negyedik évében még nem is rendelkezik valami oly nagy összegekkel, hogy képes volna annyi gyermek­­neveldét felülatni és fölszerelni. Aztán ez a kül­földi kezek által hozzánk ültetett intézmény, mely nyíltan a mi derék és szerencsésen meghonosult kisdedóvodáink meggyöngítésére működik, még a magyarosodás szempontjából nem vívta ki annyira a bizalmat, hogy minden kerületben rá lehetne bízni a kisdednevelés fölötti uralmat. Kívánjuk, hogy erősödjék, s e tekintetben mindig gyámolí­­tani fogjuk mi is törekvéseit, de oly nagy dotati­­óval, minőt kért, nem óhajtanak hatalmasabbá tenni kisdedóvó intézeteinknél, melyek kiváló jel­lemvonása a magyarosság, míg a központi Frő­­bel nőegylet tanítónőképezdéjében föl sem veszik, a ki németül nem tud. — Villámcsapás. E hó 21-én a villám kétszer beütött a nagy­becskereki fogházba. Az első villám a padláson áthatolva, átverte a négy eme­letet, szétfeszítette a falakat, vastag rácsokat meg­hajlított és több helyen gyújtott is, de a gyorsan odasietett foglyoknak sikerült a tüzet eloltani. Két foglyot is elkábított, de ezeknek egyéb bajuk nem lett. A másik villám áthatolt a tűzfalon a negyedik emeletbe, a szobaboltozatot összevissza tépte, ide­­oda kóborolt a 2-ik és 3-ik emeleten és egy nyi­tott ablakon az első emeletbe is hatolt. A légnyo­más egy öreg asszonyt a falnak sodort és elkábitott, de komoly baja ennek sem lett.­­ A magyarországi kőszén abban a veszedelmes hírben állott, hogy sokkal drágább, mint a porosz kőszén ide helybe szállítva. A fővá­ros költségvetésénél többen nem akarták ezt hinni, s a vízvezetéki gép fűtésére drágátották a porosz­­sziléziai kőszenet. A tanács tehát kísérletet téte­tett magyar kőszénnel, s kiderült, hogy az csak olyan jó és sokkal olcsóbb. Ennek következtében a tanács elfogadta Spira Konstancz Fülöp ajánla­tát: e szerint doroghi kőszenet fognak használni, melynek mázsája Budára szántva 40, Pestre szál­lítva 35 krba fog kerülni, holott a porosz kőszén 84 krba került, mire ideszállították. — Szerencsétlenség. Szép Dezső, 19 éves korú matróz a „Szent­ István gőzhajón, tegnap délben, midőn a hajót tisztogatta, a Duná­ba esett, s többé nem is merült föl. Holttestét sem tudták eddig megtalálni.­­ A szilágy-somlyói műkedvelői társulat századik előadása fényesen sikerült e hó 23-án s ugyanazon szinteremben folyt le, mely e társulat működése, továbbá Sz.-Somlyó és Krasz­­na megye áldozatkészsége következtében épült. A „Dobó Katicza“ előadását, melyet a műkedvelők nagy otthonossággal játszottak, egy alkalmi beszéd előzte meg. J. Gy. úr tartotta ezt, elmondva, hogy a műkedvelői társulat 1858-ban alakult, abban az időkben, midőn a nemzeti nyelv ápolására annyira kellett szövetkezni. A társulat tehát 16 év óta mű­ködik, s ez idő alatt különböző jótékony czélokra kétezer fitot fordított, saját egyleti érdekeire pedig 2300 frtot. A szinmű előadását Egervár os­tromának bengáliai tűzfény mellett alkotott néma képlete zárta be, melyben a várőrség sorai közt küzdő nők — többnyire fiatal leányok — attilá­­val, kalpaggal, történetileg ismeretes fegyvereikkel festői jelenségek valának. — Borszékről Margitai Gábor fürdőt épí­tő mérnök nyilatkozatot küldött be hozzánk a „M. Polg.“ után közlött amaz értesítésre, mely „egy betiltott román konferencziáról“ szól. E közlemény minden rávonatkozó szava és tétele ellen tiltakozik, még pedig oly modorban, hogy legjobb akara­tuk mellett sem közölhetjük szó szerint.­­ A dunagőzhajózási társulat­ról míg a szállongó hírek azt mondják, hogy ó­budai hajógyárát Bécsbe akarja telepíteni, addig ő maga egy kérvényt adott be Budapest város ha­tóságához, melyben elmondva, hogy munkásai szá­mára tíz nagyobb munkásházat és egy kórházat építtetett, kéri a várost, hogy e 900 lelket szám­láló telephez vezető utat, annak jó karban tartását és világítását, az utczának csatornáját vegye át s a telephez egy rendőrállomást szervezzen. Mint hogy a szóban forgó ut magánterületet képez, s nem képezi a város tulajdonát, a tanács a gőz­haj­ótársulatot kérelmével elutaszta.­­ A temesvári postahivatal német­ségére vonatkozó közleményünkre Zomborból Volf Sándor postatiszt küldött be collegiális védelmet, mely azonban csakis mentegeti e postahivatal né­metségét. Hogy Jovánovics temesvári postaigazgató­sági pénztári helyettes ellenőr 16 év óta kifogásta­lanul szolgál, s ekkor elbocsátani nem lehet, habár nem is tud magyarul, és hogy Marinovich postaigaz­gató csak gyéren küldöz rendeleteket német nyel­ven, ezek legkevésbbé sem czáfolatai a temesvári postahivatalnál uralkodó anomáliáknak. Tessék meg­tanulni a hivatalos nyelvet. — Savanyuvizf­orrást fedezett föl Le­­gányi Frigyes Kassához közelfekvő birtokán. A víz hasonlít a parádihoz, de gyöngébb. A forrást aztán Kossuth nevenapján ünnepélyesen „Lajos forrás­nak“ keresztelték. — Jogosulatlan italmérők. A VIII. ker. elöljárósága 129 szatócs, kávémérő és korcs­­márosnak, kik az italmérést jogosulatlanul gya­korolták, zárták be üzletét, és feljelenté őket a tanácsnak. A tanács mindeniket 15 frt birsággal rótta meg, és utasitá őket, hogy az italmérési jo­gosítványt szerezzék meg. — A pesti ág. h­i­t­v. e­a­n­g. magyar­­német gyülekezet fiú- és leány-tanod­á­­j­á­b­a­n az 1874—75 iki tanév September 1-én kez­dődik, hol is a beh­atások September 1—5-ig be­zárólag, 8—12 óráig, a pót-, felvételi- és magán­­vizsgák pedig előleges bejelentés után September első hete délutánjain tartatnak. Nem protestáns nö­vendékek, kik eddig még nem voltak ezen intézet növendékei, csak akkor vétethetnek fel, ha a hely megengedi, miért a beírási napokon és órákban fel­vételre csak is előjegyeztethetnek ; a IV. fi-osztály­­ba azonban a hely szűke miatt egyikek sem vétet­hetik fel. Az igazgatóság. — Az eperjesi ügyvédjelöltek és joggyakornokok körében Messer László, Man­­dics Ede és Goldberger Jakab ottani ügyvédjelöl­tek kezdeményezése folytán egylet alakult, melynek czélja egyrészt a jog és államtudományok, másrészt a gyakorlati törvénykezés terén a kellő készültsé­get önnmű­velés és társulás útján elsajátítani. Nevezett indítványozók az I alakuló gyűlés által az alapszabályok kidolgozására kiküldetvén s munkálatuk a második közgyűlés által elfogad­tatván, az egylet tisztikara következőkép alakult meg: elnök lett Me­kó László; alelnök Tardy Jó­zsef ; első titkár Mandics Ede ; másod titkár Szabó Ede ; pénztárnok Goldberger Jakab. A legközelebbi nyilvános gyűlés szeptember .,­ 5-én fog megtar­tatni, programmja a következő: 1) „Melyik iskola bir több jogosultsággal a jogtudomány terén, az észjogi vagy a történeti ? Értekezés Meskó László ügyvéd­­jelölttől 2) Egy érdekes bűneset tárgyalása, mely­ben vádló Szabó Ede tszéki joggyakornok, védő pedig Mandics Ede ügyvédjelölt leend. Törvényszéki csarnok. (R­a­b­l­ó g­y­i­l­kosság és gyújtogatás). Her­z Ferencz, H­o­r­v­á­t­h Miklós szécsénykei nagybirto­kosnak juhásza, elegendő jövedelemmel birt, de pénzvágyánál fogva folytonosan lopott idegen ju­hokat. F. év tavaszán is szokása szerint egy este Kálmán Zsigmond szomszéd birtokos juhaihoz lopódzott, melyek egy a falutól elkülönítve álló juhakorban egy bojtár és annak kis fia felvigyá­zata mellett nyugodtak. Mindketten már aludtak, midőn Herz oda jött, és a­mint később beval­lotta, melléjök feküdt. Részeg lévén, Herz éjfélig kiheverte mámorát, és akkor felkelve, saját kife­jezése szerint, „fülök tövére“ ütött a két alvó ember­nek. A fiú legott meghalt, a bojtár azonban még élni látszott. Herz erre a nyájból kiválasztott magának 12 juhot, és hogy későbbi kutatások elől biztos lehessen, ezek „k“ betűvel jelzett füleit le­vágta. Erre az aktot felgyújtotta, mely a két hullával és a bent levő, 7000 frtra becsült ju­hokkal elégett. Herz eleinte más juhlopások miatt került vizsgálati fogságba, és ügyetlen mentsé­geivel annyira gyanúba keverte magát, hogy végre jónak látta, bűnét őszintén bevallani. A balassa­­gyarmathi törvényszék 14 évi börtönre ítélte Her­zet. A királyi tábla azonban kötél általi ha­lálra ítélte a rablógyilkost. Ezen utóbbi ítéle­tet a legfőbb itélőszék is megerősítette. (Lopás egy divatárusboltban.) Mayer Gabriella, 23 éves bajai születésű, és igen csinos lány, m. év. májusa óta Hollós Jakab, dorottya-utczai fehér- és divatárus boltjában var­rónőkép szolgálván, 18 frtnyi havi fizetéséből munkaképtelen anyját is kénytelen volt táplálni. Szükségből tehát urának boltjából több hónapon át, nagyobb és kisebb mennyiségű vászonféléket lopott. Stefan Katalin fehérnemű­ árusnő a lipóttemplomi bazárban naponkint megvette Gabri­ellától a lopott árukat, melyekből Hollós, midőn három hét előtt a lopást fölfedezte. Stefannénál még több mint ezer rőföt valamint ezekből készített ingeket is talált. Hollós a talált árukon kívül 1000 frtra teszi kárát, habár a tolvajnő állítólag csak 200 frtot kapott Stefannétől. Ez utóbbi, a­mint egyik felmutatott könyvéből kitűnik, s­ évi februártól fogva nem is vásárolt be szöveteket más kereskedésekben. Stefanné mindamellett azt állítja, hogy jóhiszeműleg járt el, azt mondván, mikép Gabriella maga árusnőnek adta ki. Gabri­ella azonban ezt tagadja. A fenyítő törvényszék a polgári utón megállapítandó kár egyetemleges megtérítésén kivül Mayer Gabriellát 2 évi, S­t­e­­f­annét pedig 14 havi börtönre ítélte. Mindketten felebbeztek. CSARNOK. Czeczilla. — Irta Fortoul Lajos.­­ (Vége.) Róbert megfogta Péternek egyik kezét, és a maga kezében tartotta. Péter folytatta: — Czeczil már többször is volt itt. Hiszen uram, mi rég­óta ismerjük egymást .... gyer­mekkorunkban együtt játszottunk, — hiszen tudja,­ uram, egy tejet szívtunk. — De soha sem láttam oly szomorúnak mint tegnap, pedig azt mondta, hogy már nem sokáig fog szenvedni, mert egy jobb világra távozik. Az emeletbe akart menni, hogy nézze meg még egyszer azt a szobát, melyben édes­anyja meghalt, s hogy lásson meg mindent, a mi az anyjáé volt. És ítélje meg az úr, hogy Cze­czil mily becsületes és ártatlan: az anyjának egy régi maffiából, melyet kezébe vett, hogy érintse, egy erszény esett ki, egy olyan erszény, mely tele volt pénzzel; én eleget mondtam, hogy tartsa meg. Tudom, hogy nem volt igazam .... hibáztam, de első felindulásomat követtem. Czeczil egy szót sem válaszolva visszataszította kezével, a zongorá­hoz ment, felnyitotta .... és uram, az első hang­ra mind a ketten elkezdtünk sírni. Ah! ez nagyon szomorú volt. Lejöttünk, épen a kis udvarban vol­tunk, midőn kora hazajövetelek át­­ál megleptek ben­nünket. Czeczil a repkényhez simult. Azután a szo­bában rejtettem egész addig, míg a kis ajtón ki­ereszthettem. Oh ! Demeter úr, szeresse Czeczilt, ő oly jó .... és gyermeke olyan kedves! Demeter és Róbert már nem tudták tovább kiáltani. — Péter, tudod-e Czeczil szállását? — Tudom, uram, L.dom. — És a zsebében keresgélve egy papírszeletet húzott ki. Ah! ki mondhatta azt, hogy ez a fia idióta ? — Hamar, induljunk! — kiáltá Demeter. Pé­ter, te is velünk jösz. — Köszönöm, uram, köszönöm. — Hideg van, és ruházatod oly könnyű. — Ott a köpenyegem — mondá Róbert — vedd fel e köpenyegemet. Kevés idő múlva mind a hárman a kocsiban ültek, mely Czeczil lakásához lobogott. Tehát Czeczil tegnap este valósággal ott volt, a reá nézve oly hideg és barátságtalan szülei há­zat csakugyan felkereste. Midőn onnét távozott, ismét a szállása felé vette útját. Egy nyomorult külsejű háznak legfelső emeletjében lakott. Itten csak az oly nagyon szegény emberek laktak, akik a kere­­setektől alig tudtak megélni. S e szomorú hajlé­kokban Czeezilé volt a legszomorubb. A meredek lépcsőkön lassan haladt fel egész az ötödik eme­letbe, és itt a sötét folyosóban csak tapogatózva bátorkodott tovább menni. Az ő szobája szomszéd­ságában levő ajtó megnyílt, s az onnét áradó fény megvilágította az útját. Czeczil lépteinek zajára egészen kinyílt az ajtó , s egy körülbelül 25 vagy 30 éves, magas ifjú lépett a küszöbre; a munkás osztály egyszerű ruházatába volt öltözve. A­mint Czeczilt meglátta, arczkifejezésének kínos nyugta­lansága rögtön elmosódott. — Végre itt van ? — mondá — jöjjön be, jöjjön be. Ah, mennyit aggódtunk miatta! E pillanatban az ifjú anyja is megjelent. Egy megnyerő külsejű öreg­asszony volt, a­kit már is­­merünk, mert ama általunk ismert térség szögletén áruló gyümölcsáruló kofa volt. — Ur isten! — kiáltó kezeit összecsapja — mily halvány! nem okosság ily sokáig künmaradni .... ebben a nyirkos ködben .... és azt hiszi, hogy a kicsinek nem árt meg ? Szegény kis an­gyalom ! Alszik .... adja ide, hogy tegyem az ágyamra. Aludj, kincsem, aludj ! — Czeczil asszony — mondá az ifjú — üljön le nálunk egy perezre, valóban — nagyon nyugta­lanok voltunk. — Richárd tízszer is lefutott a lépcsőkön, mon­dá az anya. — Kedves szomszédok, túlságosan jók irántam. — Hogyis ne ! ... na de csak hogy itt van ismét mi köztünk. — Van valamire szüksége? — Köszönöm, asszonyom, csak nyugalomra van szükségem .... ennyi az egész! — Nagyon késő van, és feltartóztatom a fekvéstől . . . . S fel akart állani. — Még nem akarunk lefeküdni — mondá az anya Czeczilt a maradásra erőltetve, — legelőbb is mert én nem vagyok álmos, fiam pedig még ke­­vésbbé az, és egy kis beszédünk van együtt. Ez épen jó alkalom. — Kedves szomszéd, már két órá­­n mindig magáról beszélünk, és hitemre mondom, hogy fiammal mi ketten akár az örökkévalóságig mindig beszélhetünk, de ha ez ügyben a szomszéd­­asszony nem mondja meg a mondókáját, egy haj­szálnyit sem megyünk előre. — Anyám! — mondá Richárd könyörgő hangon. — Hallgass fiam, hallgass. Hadd beszéljek én, itt az ideje .... Czeczil, folytatá az ifjú asszony kezét gyöngéden megfogva, tudja, hogy mennyire szeretem; ugy­e tudja, nemde megérezte ? ez a tiszta igazság. Tehát kereken megmondom, a­mi a szivemen van. E bevezetés után nem kételkedhe­­tik, hogy. . . . Czeczil Richárdra és anyjára nézett. Az előbb oly halvány arczát könnyű pir­borttá. — Tehát, megmondom a nagy szót: Ri­chárd fiam szereti magát, a bolondulásig szereti. Czeczil bíborvéres lett, lesütött szép szemei könyekkel teltek meg. — Anyám, mondá Richárd — nem látja, hogy beszéde által fájdalmat okoz Czeczilnek. — Hallgass, már mondtam. S Czeczil fejét kebléhez szorította. — Sirjon, édes Czeczil, sirjon, ez könnyebbí­teni fogja szívét. Én azt hiszem, hogy sok bánata van: ha tőlünk függene, mi minden fájdalmát megszüntetnők. — Mi nem vagyunk ugyan gaz­dagok, de a­mink van, azt szívesen megosztjuk magával és kis leányával, s ha valamivel keve­sebb jut az ételre, azt számba sem veszszük, mert együtt élve sokkal elégedettebbek és boldogabbak leszünk. Ha elfogadja fiam szeretetét, a legbol­dogabb emberré teszi, engem pedig a legboldogabb anyává. Tudom én, hogy ezelőtt jobb sorshoz volt szokva, de a pénz sohasem állandó, könnyen el­megy. Tehát a boldogságra nézve soha sem kell a pénzre számítani, csak azoknak a szívére számít­hatunk, a­kik bennünket igazán szeretnek. Ked­ves leányom, gondolja meg jól, a­mit mondtam, én nem akarom erőltetni, de elvégre is beszél­nem kellett, miután fiam boldogsága magától függ-Az öreg­asszony könyei Czeczil könyeihez vegyültek, Richárd az ifjú nő mellett térdelt egyik kezét kezében szorítva. — Czeczil — mondá az ifjú — engedje, hogy elmondhassam, mennyire szeretem, hogy életem boldogsága vagy szerencsétlensége az aj­kain kieresztett szótól függ. Az anyám meg­mondta, hogy fényes sorsot nem ígérhetek, de ön­feláldozóbb, háladatosabb és szeretőbb szivet soha sem talál. — Elhiszem — mondá Czeczil Richárd szavainak őszinteségét az ifjú reá függesztett sze­meiből olvasva ki, elhiszem s tudom, hogy neje nagyon boldog lesz. Holnap válaszolni fogok, ugy­e Richárd, ad egy napi gondolkozási időt ? Erre nézve mind a hárman megegyeztek. Az öreg kofa másnap este is oly későn ér­kezett haza, mint rendesen. Czeczil ajtaján kopog­tatott. Senki sem válaszolt. Midőn fia ebédjét készítette, úgy tetszett előtte, mintha a folyosón valaki járt volna. Kinyi­totta az ajtaját s kinézett: — Csalódtam — mondá magában. Richárd is nemsokára haza­jött a műhelyből. Egy negyed óra ismét elmúlt. És Czeczilt még­sem látták.

Next