Ellenőr, 1874. augusztus (6. évfolyam, 239-268. szám)

1874-08-02 / 240. szám

kori miniszter ezen hazug ajánlata folytán csak­ugyan ezen embert 1872. jul. 20 án 29,990. P. m. szám. a. kinevezte lottóhivatali főnöknek ! 1873. évben pedig s lottóigazgatóság kebelében megüre­sedett l­ső számvivői állomásra (melyet előbb szintén magyar ember kitünően látott el) Hacker Mórt, ismét egy németet ugyanily hazug alapon ajánlott, és a miniszter ismét azon jó hiszemben, hogy az illető beszél és fogalmaz magyarul, 1873. november 7.51,971. P­ m. sz. a. kinevezte első számvivőnek. Ugyanezen évben ugyanott egy tős­gyökeres német embert, Gruber Szilárdot, kit egy előbbeni pályázat alkalmával maga a pénzügymi­nisztérium mint a „magyar nyelvet nem értőt“, „máskülönben is gyenge tehetségűt“ 1870. 42.156. P. m. sz. a. kérelmével elutasított, Herr von Motusz Sectionsrath ujabbi ajánlatára 1873. de­­czember 21.58.773. P. m. sz. a. előléptetett, s már mint qualifikáltat­ó még f. é. junius havában ugyanőt a nagyszebeni magyar kir. lottóhivatalhoz mint osztályfőnököt és pedig a végleges kinevezés reményében le is utaztatta, mely kinevezés a f. é. julius 31-ki 37.816. P. m. sz. a. intézménynyel csakugyan valósult­­.Lásd „Budapesti Közlöny“ 1874. augusztus 6. 178. számát.) És mindez történik a magyar kormány székhelyén, az ország szivében, a becsületes és szorgalmas magyar tisztviselők lelki gyötrelmére. Ajánljuk ezen botrányos eseteket, sőt magát a budapesti magyar (?) kir. lottóigazgatóságot, hol mint tudva van, csak úgy hemzseg a magyarelle­nes német „Oberbeamter“, a jelenlegi pénzügymi­niszter úr figyelmébe, de különös figyelme tárgyául Motusz urat, kit, ha a föntebbi rendeleteket csak­ugyan ily gáládul és lelkiismeretlenül játszotta volna ki, nem hogy a mostani főnöki állomásán — melyet már germanizácziója folytán sem érde­mel, de úgy látszik még vezetni sem képes, — to­vábbra is meghagyni, hanem egyszerűen elmoz­dítani kellene. Különben ez az Alois von Motusz az „Ellen­őr“ olvasói előtt sem ismeretlen egyéniség és any­­nyi ellene a vád minduntalan, hogy osztály­taná­csosi állásában szemet szúr és botránkoztat. Re­méljük, ez alkalommal utóljára. A kisbéri árverésről. A napi sajtó látszólag hallgat egy kiváló fontosságú gazdasági ügyről, mely i. é. aug. 22—24- kén folyt le a kisbéri állam-ménesbirtokon. Ott ugyanis, mint annak idejében hirlapilag is közöl­­tetett, a megnevezett napokon mén és szarvasmarha­­árverést tartottak. Nem lesz talán késő megemlíteni, hogy ada­tott 10 db angol telivér kancza (noha 11 volt ere­detileg kitűzve), korra nézve 1—22 évig, a legol­csóbb 160, legdrágább pedig 470 írtért; továbbá két telivér mén­ le, egyik a hires Buccaneer 1 éves csikója, 565 írtért. A félvérek közül pedig 41 db angol anyakancza 55—1200 írton, korra nézve 3—4 évestől 24-ig. A szarvasmarhák közül csupán az allgaui tenyészfajokból vettek teheneket és üszőket 140—250 írtért; a bikák nagy része azonban nem adatott el a minisztérium által kiküldött végrehajtó úr ta­pintatlan eljárása miatt. A Csáky és Almásy féle szép magyar fajta tenyészbikák és előhasi tehenekből ellenben vevők hiányában kevés adatott el, a­mi eléggé sajnos és azon körülményre mutat, hogy birtokosaink nem használják fel a kedvező alkalmat ily ki­ünő tenyészfajokat szerezni. Persze édes kevesen hi­szik el — főleg pedig oly tapintatlan és jellemző eljárás után, mint az alábbi is — hogy a tenyész­­t­elepek czélja nem valami zsíros üzletet képez az államnak ; hogy czélja a jobb fajokat meghonosí­tani, terjeszteni, s illetőleg a számfelettiek elárve­rezése útján állattenyésztésünket nemesíteni. De a­mennyire méltányolni tudjuk részünkről a kormány ebbeli törekvését, nem mulaszthatjuk el komolyan figyelmébe ajánlani, hogy a jövő árve­rezésekre nézve jobban válaszsza meg „telj­hatalmú megbízottjait“, ha az ügynek minden te­kintetben és lelkiismeretesen használni akar. Mert a most leküldött disponens a szó szoros értelmé­ben helytelenül járt el, midőn plenipotenti­­áruskodásával fölénykedve — p­ár­­­os és határozot­tan szeleburdi eljárása által a vevő közönséget visszariasztotta. Tessék a tényt olvasni. Először is két legnehezebb (21/2 éves) allgaui 100 írtra kiáltatott ki, az egyiket bizonyos úr (kivel a telj­hatalmazott mindnyájunk szeme láttára legtöbbért érintkezett! . . .) megkapta 105 írtért, a másikat báró Roderick Villaluecca ur 120 írtért vette meg; — csak ezután következvén a gyön­gébb és kevesebbet érő bikák árverezése; a dis­ponens ur ezek­re 120 írt kikiáltási árt sza­bott — előrebocsájtván, hogy az ötödiket még 150 írtra emeli. Habár kézzelfoghatólag tapasztal­ta, hogy e visszás eljárására vevő nem jelentkezik, midőn önkénykedéséről felvilágosítást kértünk , hetvenkedőleg felelé , hogy azon reményben tette előbb a kikiáltási árt 100 írtra, hogy azt úgy is (?) felverik, de mivel az nem történt (azaz nem történhetett!) meg, magasabbra tette, mert hát a mészárosnak is többet ér levágni. Kérdjük? szabad-e egy tapintatos disponensnek erre speku­lálni ? nem kerülhette volna ki ezen kalamitást ? Különben csak köpönyeg volt az, hogy a , „mé­ TÁR­CZ A. FALLEN EDITH. Irta LEGOUVÉ JÍRNŐ. Fordította A M I C A. (Folytatás.) VI. Ismerjük Werner Február 24-két ? Ez egy rettenetes dráma, egy család történetének lefestése, hol a február 24-két hárorészben elköve­tett blin jelölte meg. Egy testvér ölte meg a hu­gát, a fiú gyilkolta meg az édes­apját, s e bűnt mindig február 24-kén követték el. Ez elátkozott családból már csak két öreg házaspár van, az Al­­pesek ormaira egy kunyhóba menekültek, a költő csak a végzetteljes évfordulás nap estvéjén vezet be hozzájuk. Lépjünk be, nézze ezt a zsámolyon ülő anyát, és ezt az őszhaju apát, mind a ketten né­mák, és várják az órát, a végzetes órát, az éj­félt, annak a napnak az első perezét, mely talán az ő nevöket is rokon­ vérgyilkossággal szennyezi be. Azonban már minden rokonuk meghalt, s azt hiszik, hogy a családból csak ők maradtak fenn,­­ de február 24-dike van, az ég borult, a hegyek­ről a bózuhatagok omlanak, és a két öreg reszket. Ah ! mert hiába küzd az ember, vannak pillanatok midőn a rémület Nessus köpenyeggé változik, a testünkhöz tapad, és nem tudjuk leszakítani. Ha egy elmúlt esemény jogot ad azt mondani: ,Ez a dolog ekkor fog megtörténni,é­s egész lé­tünket e naphoz kötöttük, mint a játékos, ki min­den vagyonát egy kártyára teszi, nem csoda, hogy ha a végzetes időszak első, félünk. Augusztus 1-seje közeledett, Aloys reszketett’, a szenvedés babonás, e szerencsétlennek úgy tet­szett, hogy augusztus 1-seje életének határozó per­­cre, e napon tébolyodott meg, e napon kellene újjá születnie, ez a nap a végzet által az őrültség és esz közt való párbajra megjegyzett korszak volt, egy oly rettenetes párbajra, melynek agyveleje lesz a‘Színpada, és ő lesz az áldozata. Természetesen, nagy gyarlóság azt hinni, hogy e szerencsétlenség visszatérésére az isten egy bi­zonyos hónapot, napot és órát tűzött ki; igen, de elvégre is Aloys azt hitte. A beteg lelkek kép­zeletének sajnálatra méltó hatalmával, mindent sö­tét előérzetté változtatott; apja augusztus hó­napban jutott tönkre; élet augusztus l-ső napján küldték Párisba; gyermekkorának minden szeren­csétlen eseményei szerdán történtek, s augusz­tus l-ső napja szerdára esett. — Kellett-e ennél több? A­mint egy hosszas ideig nézett tárgyról el lehet mondani, hogy szinte nő a nézésünk alatt, épen úgy ez elfogultsággal táplált eszme az ifjú lángoló agyában forrásnak indult, nőtt, alakot öltött, az álomból valóság lett, az agyrémből élő lény, és augusztus 1-seje egy ismeretlen és rettenetes szörny lett, mely közeledett, s várta, hogy megfojtsa. Irtózatos gyötrelmek , mert most már nem csak értelmét, emberi méltóságát és ifjúságát ve­szíthette el, hanem a gondviselés legmagaszto­­sabb adományát, a szerelmet. Ez a legszebb, a legtisztább világossággal tündöklő élet volt: az ébredő szerelem. Minden szenvedéseken ke­resztül menni, és mindent elveszíteni! lealázva hin­ni magát, s aztán egy túlvilági boldogságra talál­ni, s abban a pillanatban, midőn már elérhetné, meghalni! meghalni, mint Romeo, akkor, midőn Julia koporsójához lép, a karjait nyaka köré fű­zi s csak közben azt mondja: Szeretlek J­ol­­ e gon­dolatra Aloys könnyei megeredtek, fájdalma a károm­lásig ment, az istent átkozta, mint egy kegyetlen hó­hért, hogy a menyországot csak azért mutatta meg előtte, hogy a pokolt annál irtózatosabbá tegye, de mit mondok ? még a fájdalmainak sem engedhette át magát: miután értelmére minden rázkódás ha­lálos lehetett, még a kétségbeesést is megtiltotta magának. Ha gondolataiban Edith képe megjelent előtte, azt kiáltotta: Távozz innét! és eltakarta szemét, hogy ne lássa, kezét szívére tette, hogy hangos dobogását szüntesse, minden érzést és gyön­gédséget visszatartóztatott, elfojtott, mozdulatlan, merev és hallgatag rémülete mögé vonult, életmű­ködését feltartóztatta — és várt! Julius 31-dike megérkezett; a nap véresen kelt föl, sugarai nélkül, s a légben az a nyomasz­tó hőség volt, mi az eszéktől megfosztott szeren­csétlenekre oly végzetes befolyást gyakorol. Midőn Aloys felébredett, és azt mondta: Majd holnap ! midőn látta, hogy az ég oly tiszta és forró, s mi­dőn a rekkenő levegőt érezte, egy perczig sem kételkedett sorsa felett: előbb Edithez akart sza­ladni, de nem volt bátorsága; a halálra ítéltek gyakran megtagadják maguktól azt az örömet, hogy szeretteiket még egyszer utóljára lássák és ama helytelen és kimagyarázhatatlan szükség által vezettetve, mely az embert gyakran épen arra kész­teti, a­mi veszedelmére van, a legfélreesőbb szo­bába zárta magát s a csapás érkezését várta. Az éj is eljött, mily sötétség és csend veszi körül! Semmi gyertya világ nála; a fellegek kö­zül ki-ki buvó hold, egy sötét szegletben, egy még sokkal sötétebb mozdulatlan tömeget világit meg: ez ő, ez Aloys. Egy széken ül, égő homlokát két ke­ze közé rejti, könyökei térdein nyugosznak: úgy ült ott, mint egy tudós, ki a hulla fölé haj­lik és tanulmányozza. Aloys is vizsgálta lelkét, a nagyító üveget kezében tartva, értelmi tehetségé­nek minden mozzanatát rémülettel lesi, hogy lássa, nem jő-e rendetlenségbe, minden érzetéről tudo­mást vesz, minden gondolatot kérdés és bonczolás alá vett. Vájjon eszméi megzavarodnak-e ? Féle­lemteljes erélylyel, hogy e rendetlenség ellen küzdjön, kóbor képzeletét arra kényszeríté, hogy ezerig számítson. Hasztalan erőfeszítés! E munka által gondolata még nagyobb ingerültségbe jő, s a vihart jósló nyomasztó légtől izgatva, őrült ál­mokban tévelyeg; agyát ezer meg ezer szeszélyes agyrémek járják át: úgy tetszett előtte, mintha feje egy roppant nagy terem volna, s egyik szeg­letéből egy ajtó nyílna fel, s ez ajtón egy halvány és rettenetes kisértet — az őrültség lépne be. . . . A szerencsétlen, őrültségtől való félelmében közel volt az őrüléshez. Míg Aloys­e magányos szegletben ily küz­delmek közt volt, addig két mértföldnyire tőle egy másik szív hasonló fájdalmakon ment keresztül: a végzetes napot Edith sem felejtette el; e keserű hangon ejtett szó : az őrültség visszatér, szive mélyéig hatott; egy hónap óta Aloys hom­lokára szegzett tekintettel élt, egy hónap óta re­megett, midőn látta, hogy azok a bánatos mosolyok, melyeket ő a szerencsétlen ifjú ajkaira vissza­va­rázsolt, egyenként eltűnnek. A július 31-ike őtet is olyan aggodalmak és félelem közt kapta, mint Aloyst, s bár az ifjú délelőtt sohasem látogatta meg, ma már kora reggeltől kezdve várta, azt gondolta, hogy sietni fog hozzá, és szükségét érzi, hogy szomorúságát megoszsza. A reggel, a dél és a dél­után is elmúlt és nem jött. Édith nyugtalansága r­ggálylyá vált, mert e távollét rész előjel volt; este lett és Aloys még sem jött el: izgatottan az er­kélyre lép, honnét az egész vidéket beláthatja, sóvár tekintettel, hol a Bochmel úr felé vezető útra tekint, hol a toronyórára , már hét óra. Az élet fontosabb válságaiban, midőn boldogságunkat egy esemény valósulásától függesztjük fel, bizo­nyos számú napokat engedünk át a sorsnak, s ha a határidő lejárt, vele együtt reménységünk is elenyészik. Azt mondjuk magunkban: ha az a do­log nem történik meg ekkor, sohasem fog többé megtörténni; hat óráig várom — gondolta Edith magában; s midőn a toronyóra a hét óra ütésének utolsó kongása elhangzott, az utána következő csend a halál némaságának tetszett; szintén nem jött el, Aloys el volt veszve ! . .. . Képzeletében minden fájdalmában részt vett; egyedül látta, a­mint kétségbeesetten a csapás ellen küzd, s egy vigasztaló szót sem küldhetett hozzá! bosszanko­dott, hogy nagy szánalma oly tehetetlen: az eny­hítésre és vigasztalásra, ezerféle utat és módot ke­resett: az istent, az isten anyát és az angyalokat segítségül hívta; az egész menyországot kérte, hogy küldjön egy olyan gondolatot, mi által ez ifjat megmenthesse, midőn a véletlen egy nagyon egyszerű, de az ártatlan és ifjú lélekre hathatós orvosságot nyújtott kezébe. Az erkély alatt lépéseket hallott, s Etcbahont látta közeledni, két élő fogolymadarat tartott ke­zében . — Kisasszony, tudom hogy szereti a mail a­rakat, hoztam egy párt. — Lépjen a terembe, én oda lemegyek. — Edith rögtön lement s megköszönte a madarakat. — Kisasszony, — mondá Etcbahon, a maga módja szerint nevetve és másfelé nézve, sohas köszöngesse annyit, mert nekem is van egy kis kérésem. — Ugyan mi ? halljuk! — A feleségem ma reggel megszaporodott, s azért jöttem, hogy kérjem meg a kisasszonyt, vá­lasszon egy nevet fiamnak. Edith szomorúsága daczára is mosolygott s azt válaszolta : — És ezt a szép foglyokat csak azért hoztad, hogy nevet válaszszak? — Én bizony nem kissasszony — mondá ravasz mosolylyal — sokkal nagyobb dologra kérném, szorosnak is többet ért, mikor a jelen volt . Ilyen 105 írtért sem akart venni. A felszólalókat pedig azzal absertigálta a végrehajtó úr, hogy „teljhatalmánál fogva jogában áll a kikiáltási árt tetszése szerint felemelni, vagy leszállítani.“ Hely­benhagyjuk ez argumentumot akkor, ha az állam­nak hasznot hajt, vagyis ha elég árverező (árt­­emelő) van jelen, de mikor kevés a vevő, és az egyiket jobbat olcsón, a másikat roszabbat 59­0-kal többre tartják : ez igazságtalan és kárhoztatandó el­járás, a­mely, mint most is, mindenkor oda vezet, hogy egy-kettőnek olcsón juttat (!) az állam te­nyészállatokat,­­ a többiek pedig kénytelenek indignatióval tartózkodni a vételtől. Felhívjuk azért a kormányt, hogy jövőre szakavatott, tapintatos és igazságos disponenst küldjön. Furcsa különben az is, hogy az árverésre a kisbéri commandans részéről a megyei alis­pánok német nyelven lettek meghiva. Meg­történt erre, hogy a komárommegyei alispánság a „német meghívót“ visszaküldötte — kérvén, hogy az hazai nyelvünkön intézt­essék , a mi nem történt meg ugyan, de az alispánság eljárása igen dicsé­retre méltó. Kisbér a magyar államé, magyar mi­nisztérium felügyelete alá van helyezve, joggal megkövetelhetjük ily botrányos eljárás megszün­tetését ! Végül meg kell említenünk, hogy a kisbéri igazgató úr s kivált az igazgatósági hivatalnokok a legnagyobb előzékenységgel viseltettek a vevő közönség iránt; többi közt fogataikon kivitték őket a majorokba, s a tenyésztés minden részleteit szakértő alapossággal magyarázták. Ezáltal tete­mesen emelték ugyan a verési hangulatot, de fáj­dalom, nem voltak képesek a miniszteriális telj­­hatalmazottnak tapintatlanságát ellensúlyozni. Jó gazda. KÜLFÖLD. — Szept. 1. — Spanyolország. Madridi hírek szerint a rendkívüli tartalék számára elrendelt újonczozás 100.000 embert hozand a hadseregnek, kikből 20.000 hadköteles ki fogja magát váltani. Aug. 27-én Serrano elnöklete alatt minisztertanács volt, melyen semmi nézetkülönbség nem merült föl. A válságról terjesztett hírek tehát egészen alaptala­nok. A két német ágyunaszád, mely aug. 24-én érkezett a spanyol vizekre, egy aug. 28-ki sür­göny szerint az utóbbi napon a ciscayai partokon s a Bilbao folyamban czirkált. Egy távirat jelen­tése szerint Barcelona vidékén sok helységben le­hetetlen az újonczozást megtartani. Olaszország. Az olasz lapok azon hírrel foglalkoznak, hogy Sella, az ismert financzpoliti­­kus s az előbbi kormány pénzügyminisztere, e minőségben a Minghetti-kabinetbe fogna lépni. A lapok legtöbbje e hírt valószínűnek tartja, s igen óhajtandónak mondja Sella úr belépését a kor­mányba. Ha ez megtörténik, Minghetti gróf, a miniszterelnök, ki eddig pénzügyminiszter is volt, az üresedésben levő közoktatási tárczát veszi át s továbbra is elnöke marad a kabinetnek. Beszé­lik azonban, hogy Cantelli belügyminiszter le akar köszönni, ha Sella tárczát vállalna. Sellát Olasz­országban kitűnő pénzügyi szakembernek mond­ják , ő volt a Lanza-kormánynak is legbefolyá­sosabb tagja. Csakhogy az mégis különös lenne, ha a Minghetti-kormányba lépne, mert épen a mos­tani miniszterelnök és társai voltak azok, kik őt pénzügyi politikája miatt megbuktatták. — A kor­mány Siczilia sziget katonai kormányzójává az eré­lyességéről ismeretes Pallavicini tábornokot akarja kinevezni. — Az „Italie“ jelenti: Ausztria-Magyaror­­szág és Olaszország egyezményt írtak alá, mely a két fél tengerészeit a kölcsönös útlevélkötelezett­­ség alól felmenti. Franczia köztársaság. (Egy katho­­likus congressus, Ar­en­e­nb­e­r­gb­en és Maine- et Loireban.) Mint a ,,Temps“ jelenti, Lyon városa legközelebb egy katholikus congres­sus színhelye volt. A congressusnak nagyszerű czéljai vannak. Nem törekszik kevesebbre, mint Francziaország összes munkásait egy szövetség hálózatába vonni, s a papság és bourgeoisie vezér­lete alá helyezni. E czél elérésére háromféle intéz­ményt alapít a congressus. Első a „műhely,a mely a korcsmákkal, munkás­lakásokkal, keresztényi nyugintézetekkel a családok számára, a boltokkal, élelmezéssel, ruházattal, fűtéssel, s több efélével fog foglalkozni. Második intézményül a katholikus legény-egyletek szerepelnek. Ezekben a „Munkál­kodó Jézus“ czímű társaság fog felolvasásokat tartani, értekezéseket s népies könyveket oszto­gatni. A harmadik intézményt az egyházmegyei propaganda-bizottságok képezik, melyek minden egyházmegyében az agitatio központjai lesznek. Ez intézmények czélját sokféleképen kifejezték s indokolták a congressus szónokai. Az egyik igen érzékenyen hangsúlyozta, hogy minden munkást be kell vonni ebbe a keretbe, különben a társada­lom a pogányságba hanyatlik vissza. A pogányság és a suillabus között nem lát középutat a congressus. Egy előadó azt mondá jelentésében, hogy a katholikus legényegyletek zsinórmértékül a társadalomnak szent Péter által adott definitióját ismerik és követik. Hanem hát ide is talál a közmondás: sokat akar a szarka stb. Egy jelentés szerint a már szerve­zett 80 legény-egyletnek valami két­ezer „igaz­gató tagja“ van, s tíz­ezer keresztyén munkást óv meg a romlástól. Ami nem igen vigasztaló arány a legény-egyletek hódításainak szempontjából, a­mennyiben csak öt megmentett munkás­ lélek esik egy-egy mentő igazgató tagra. Ha ez az arány így marad, nehéz lesz a congressusnak elegendő lelki „igazgatót“ találni a töméntelen sokasága veszendő munkás lelkek megmentésére. — Arenen­­bergben nagy értekezletet terveznek. Egy párisi lap azt jelenti, hogy Arenenbergben, Eugenia ex­­császárné jelenlegi lakhelyén, szept. 4-én nagy bonapartista értekezlet tartotik, melyen a többek közt Roucher és Chevreau Henrik, a császárság utolsó belügyminisztere, is részt vesz. A vendégek több napig fognak Arenenbergben időzni. — Maine et Loire megyében a bonapartista jelölt is meg­szólalt immár. Berger úr ez, aki Maillé köztársa­sági, és Bruns septennalista jelöltek ellenében, hitvallás gyanánt múltjára hivatkozik s a szolgá­latokat emlegeti, melyeket a császárságnak tett. Egy kicsit hizeleg a magentai herczegnek is, s törekvéseit támogatni ígérkezik, s nem fogja meg­engedni, hogy Mac-Mahon kormánya pártok feletti színezetéből kivetkőztessék. Hangsúlyozza egyéb­iránt a népre hivatkozást, s epedő pillantásokat vet a császári család felé. N Németország. (S­e­d­á­n-e­m­l­é­k­ü­n­n­e­p­e. A p­ar­l­a­me­ntrő­l.) Mire e sorok az olvasó elé ke­rülnek, széles Németország majd minden jelenté­kenyebb pontján, a­hol t. i. katonai helyőrség van, a sedani diadal emlékünnepét ülik. Mint már alkalmunk volt megjegyezni, ez ünnepély tu­lajdonképen tisztán katonai színezetűnek volt ter­vezve. Egy ízben felmerült ugyan illetékes körök­ben a gondolat, hogy Sedán­ napját nemzeti ün­neppé kellene decretálni. Azaz meghagyni rende­letileg, hogy e nap megölessék illő hazafias lelke­sedéssel. De aztán jobban meggondolták e rende­let esetleges compromittáló következményeit s fel­hagytak a dekretálás eszméjével. Egy félhivatalos német lap akkor oly magyarázat kíséretében tu­datta ez eszme elejtését, hogy a császár sokkal jobban fog örülni, ha a német nép önszántából avatja ünneppé e napot, s csak az emlékoszlop le­leplezésének óhajt hivatalos színezetet adni. A „né­met nép“ azonban igen lassan buzdult a félhivata­los serkentésre és ezelőtt két héttel még alig registrálhatott öt-hat olyan helyet a sajtó, hol a népünnep előkészületeinek csak látszatja is mutatkozik. Jött azonban Ketteler püs­pök úr az ő két. kath. megtiltó rendeletével és ime, az arczulütés bámulatos eredményeket szült. Még olyan helyeken is, ahol annak előtte semmi ked­vet nem mutatott a „német nép“ odaállni a militariz­mus ünnepélyéhez orgonaszij­húzónak és obligát deco­­ratiónak, melyet semmibe se vesznek, — egyszerre csak felébredt az a valami, amit a mainzi püspök elfoj­tani akart, és most el lehet mondani, hogy Ket­teler úr csakugyan átalakította a katonai ünne­pet népünneppé. Majd megtudjuk, milyen sikere lesz az előkészületeknek, melyekről most hasábszámra közli a tudósítást a félhivatalos sajtó.­­ A n­é­m­e­t parlament jövő ülésszakáról az hallatszik, hogy csaknem kizárólag igazságügyi törvényjavas­latok fogják betölteni. E javaslatok legtöbbje már kész; a szövetségtanács a csődtörvény tervezetén most dolgozik s legközelebb ezt is befejezi. A kor­mány terve oda irányul, hogy a parlament ülés­szaka lehető rövid legyen s azon kellemetlen kö­rülmény semmiesetre se következzék be, hogy a német parlament a porosz országgyűléssel egy idő­ben munkálkodjék. Ennek kikerülésére a parl­a­ment karácson előtt három hónapra el fog napol­­tatni, s 1875. tavaszán hivatik rövid ülésezésre ismét össze. Az elnapolás idején 30 tagú bizottság fogja az igazságügyi javaslatokat tárgyalni. E bi­zottság két osztályból álland, melynek mindegyi­kében 12 tag fog működni, a többi hat tag mind­két osztályban részt vesz s az előadói tisztet tel­­jesítendi. _________ A közbiztonság Szicziliában. Több ízben jeleztük a közbiztonság siralmas állapotát, mely Sziczilia közlekedési és gazdasági viszonyaira egy idő óta igazán megdöbbentő ha­tást gyakorol. Általános lett a zúgolódás a kor­mány ellen, hogy ez állapotot ennyire engedi fej­lődni, s La Porta szicziliai képviselő még június hóban egy nyílt levelet intézett a belügyminiszter­hez, súlyos vádakat emelve a kormány ellen mu­lasztásai s erélytelensége miatt. Akkor Cantelli­­ belügyminiszter válaszában megnyugtatni igyekezett­­ a panaszkodót, felsorolván az intézkedéseket, mi­­i­ket a kormány a baj orvoslására foganatosított, vagy­­ szándékozik. La Porta képviselő két hónapig várta­­ ez intézkedések hatását. De az alatt nem, hogy jobbra fordult a dolog, sőt mint a palermói­­ esküdt,­széki botrány (mely lapunkban is ismertetve volt) bizonyítja még inkább elmérgesedett. Most La Porta ismét levelet intézett a belügyminiszterhez, melyből a szic­iliai állapotokat ismertető részt a követke-­­­zőkben átvesszük: „Majdnem két hónapig vártam — úgymond levelében — a válaszszák Meg akartam ítélni az intéz­dések hatását, melyeket a kormány foganatosí­tani igért. Ma azonban megismerheti ön is mi­niszter úr, hogy a kisérlet igen rosz­eredménye­ket szült. A bűntettek szaporodtak azóta, s a leg­vakmerőbb rablások lettek a válasz, a kormány azon intézkedésére, hogy a banditákra díjat tű­zött ki. A banditák nagyobb összegeket raboltak, mint fejeikre kitűzve volt, sőt egyik főnökük a közadókra is rátette kezét. A rablók a díjkitűzésre repressáliókkal feleltek, s ezt annyira vitték, hogy a birtokosok nemcsak hogy minden mezőgazdasági terményeiket folyton fenyegetve látják, s a mezei munkákat sem végezhetik, de még városaikból és falvaikból sem mernek kilépni a fenyegetések és rabló portyázások miatt. Fölösleges előszámlálni a rablások, bűntettek és megfélemlítések hosszú sorát. Másrészt a rablóknak katonai karhatalommal való üldözése, bár­mily fényes próbája legyen a csapatok hazafiságának, bátorságának és önmeg­tagadásának, nem eredményezett egyebet, mint hasztalan fáradságot és a katonaság prestige-jének comprommittálását, mert a rablóbandák, könnyen menekülhetnek az ilyen üldözés elől, egyik vidék­ről a másikra csapnak át, gyilkosságok s lopások nyomait hagyván maguk után, megfélemlítvén a lakosságot, s megingatván bizalmát a kormány iránt. „Szicziliában, ön tudja jól, nem létezik és nem is létezhetik olyanféle banditaság, mint ez­előtt a calabriai hegységben tanyázott, hol a nép hagyományai s a terrénum egyaránt kedvezett neki. Szicziliában nem nagy a gonosztevők száma, de annál nagyobb a szövetségeseké. Ezek mindig támogatják a rablókat az elhatározott vállalatok­ban, s menhelyet adnak nekik, így igen gyakran megesik, hogy a katonaság közeledtével a rabló, vagy az orgazda békés földmívelővé alakult át; karabélyát néhány lépésnyire elrejti, s nincs­ mitől félnie. Ha tehát a katonaság ad­iójának nincs se­gítségére egy jól szervezett rendőrség, mely ismeri a helyeket, személyeket, erkölcsöket s a tájbeszé­det, hasztalan minden fáradság. A katonaság te­hetetlen marad a gonosztevőkkel szemben. A köz­biztonság veszélyeztetése oly súlyos és oly terjedt az egész szigeten, hogy közvetlen orvoslást köve­tel; teljes összhangot és egységes irányt az ac­­tióban minden hatóság részéről; s együttes el­járást. — La Porta itt a múlt szellőztetésére tér át s szemrehányással illeti a 14 év óta egymásra kö­vetkező kormányokat, hogy Sziczilia állapotát eny­­nyire elhanyagolták. Kijut ebből bőven a mostani belügyminiszternek is, hogy a rendelkezésére álló törvényes eszközöket sem használta kei, s amit tett is, terv nélkül s a viszonyok teljes ismerete nélkül tette. Félszeg intézkedés, vagy félrendszabály volt minden, ami történt. Kárhoztatja a hiányos rendőri szervezetet, azután reflektál a miniszter azon megjegyzésére, hogy Szic­íliában a banditákat pártoló igen kiterjedt hálózat teszi oly nehézzé a baj orvoslását. „Nem tagadom — mondja erre La Porta, — hogy sajnos pártfogás esetei gyakran fordulnak elő s hoszant, hogy a kormány nem tudta ideje korán megbüntetni a vétkeseket, de azt, hogy a pártfo­gási rendszernek egész nagy kiterjedt hálózata lenne, tagadom. Meg van igen is, nagy mértékben, mit én a félelem complicitásának neveznék, s ami a kormány gyöngeségének következménye, a meny­nyiben a gonosztevők hatalmának s büntetlen ga­rázdálkodásaiknak észleléséből ered. A vakmerő csíny, mely a palermói esküdtszéket terrorizálta, a pártfogásnak olyan ténye, melyet a kormánynak sohase lett volna szabad lehetővé tenni. „A birto­kosok, a gonosztevők ez áldozatai vájjon haboz­hatnának-e könnyűvé tenni a kormány repressív működését, ha elhatározottságot, erélyt és folyto­nosságot tapasztalnának e működésben? „Ha azonban, mint Castrogiovanniban történt, a felszólalás segélyért, mely a bűntetteknek elejét vegye, a kormányzati rend megsértésének vétetik, s a községi tanács, mely e felszólalást tolmácsolja, feloszlattatik; ha békés falusi háztulajdonosokat tesznek felelőssé a rablókért, sőt ezek bűnrészeséül marad a gyilkosság, mely fényes nappal veszi életét egy nemzetőrnek, megtorlásul, a miért egy rablót merészen elfogott: van-e joga a kormány­nak elszigeteltségről panaszkodni ? „Fájdalmasan esik megvallani, de tovább tit­kolni vétek volna a hazafiság ellen, a hogy a tekintély elve majd­nem teljesen meg van semmi­sítve e lakosság között. Sőt azt is kimondom, hogy a bizalmatlanság a kormány iránt oly sokra hágott, miszerint vannak, kik összehasonlítván a kormány erélyt­el­enségét a rablókkal szemben, s azon erélyt, mely a Romagnában kifejtetik, igen különös felte­vésekre jutnak a minisztérium politikáját illetőleg Világosan kijelentem, hogy ez merő képtelenség. De annyi bizonyos, hogy a kormány Szic­íliában elégtelen feladatának megfelelni, s hogy az adó­fizető birtokosoknak joguk van az adószedő kor­mánytól megkövetelni, hogy kötelességét teljesítse.“ Orosz lapok a spanyol ügyekről. Miután a spanyol kormány elismerési ügye napi­renden áll, nem lesz fölösleges a félhivatalos „Odesskij Viestnik“ e tárgyban írt polemicus ve­­zérczikkében kifejtett nézeteket idézni. A bekövet­kezett elismerések előrebocsátása után figyelmez­teti olvasóit arra, hogy a szóban álló kérdés igen szövevényes és kényes, s megjegyzendőnek találja, hogy valóban szabadelvű államoknak nem épen azok tekintendők, melyek a spanyol eseményekre a pseudo-liberális párt szempontjából néznek, mely a priori Serrano kormányának részére áll. Véle- i­ménye szerint a spanyol kérdésben a szereplő fő­személy nem holmi Don Carlos, ki a spanyol ko­ronára a salis örökösödési jog nyomán igényeket emel, s nem is holmi Serrano, ki a tettleges meg­tagadás alapján tartja a hatalmat kezében, hanem­­ maga a spanyol nemzet, melynek kizárólagos s kétségtelen joga van többség által meghatározni maga felett a hatalmat. Most azonban, köszönet a­­ madridi tábornokok és magasabb méltóságok ca­­r­marillája által színpadra hozott felforgatásnak, Spanyolországban nincs népképviselő testület, s határozottan lehetetlen megmondani, melyik részre hajul a nemzet többsége. Hogyan lehet tehát elha­tározni magát minden meggondolás nélkül Serrano kormányának elismerésére épen csak azon okból, mert ezen elismerés megfelelő a német politika „magasabb combinációinak“ vagy a bécsi tőzsde­centralista emberek törekvéseinek. Az egyenes józan értelem kalauzolása szerint a Spanyol­­országra úgy mint egész Európára nézve ne­héz égető kérdés gyökeres megoldására kétféle út vezet: vagy az európai hatalmak elfogulatlan be­avatkozása, mely mind a két harczoló részt a fegy­vernyugvás megkötésére s annak meghatározása végett, mily kormányt akar a spanyol nép — a nemzeti gyűlésnek egy semleges helyen leendő összehívására kényszerítené; avagy pedig részre­­hajlatlan beavatkozás, teljes szabadságot engedve a hadakozó feleknek arra, hogy házi viszályukat fegyverrel ugyan, de tisztességes harczban s a rendes háború nemzetközi jog szabja feltételeinek épségben tartása mellett döntsék el. Minden­ki akár erkölcsi, akár pedig tettleges — egyoldalú beavatkozás nem lenne egyéb — legyen az Ser­rano vagy Don Carlos javára — mint megsértése a tiszta democratikus és szabadelvű elvnek melynél fogva az interregnum és bárminő törvé­nyes államhatalom megüresedése esetében min­den nemzet fel van jogosítva óhajtásának s von­zalmainak megfelelő kormányt megalapítani. Ha pedig Spanyolországnak a polgárháború retteptősé­­geitől megszabadítása végett elkerülhetlennek mu­tatkoznék, a fent érintett elvet mellőzni s a hata­lomnak erőszakos birtokbavételét törvényesnek el­ismerni, világos, hogy ilyen esetben a körülmé­nyek gondosan megfontolandók, s hogy a spanyol nemzet legelső jogának megsértése, fontos, elvi és teljesen önzés nélküli indokok által igazolandó len­ne. Csikkének végén polemizál a bécsi sajtó el­len. Tekintettel a felhozott érvekre, úgymond, kü­lönösen veszik ki magukat a bécsi lapok Jeremiás-siral­­mas l epés kifakadásai a miatt, hogy Oroszország vonakodik a spanyol kérdést a német és bécsi lapirodalom által ajánlott programm szerint hala­dék nélkül elintézni, mindenféle sophismát és fo­gásokat használnak, hogy Oroszországot megszé­­nyenitsék s az ibériai félsziget üdvözitésére általuk bemutatott receptterv emberségességéről s szabad­elvűségéről meggyőzzék. Ezen jeremiadákban ázsiai politika, hátramaradás, emberszeretet hirdetése található, csak azon öntudat nincs bennök, hogy ezen liberális közegek az orosz kormány részéről a spanyol ügyben tanúsított tartózkodásnak elitélése által, maguk tapossák azon magasztos elvet, mely minden valóságos szabadelvű tannak alapkövét képezi. A moszkvai „Russkija Viedomosti“ D­on Car­­losnak az európai hatalmakhoz intézett emlékirata ellen száll síkra, ez okmányban kérkedést, hazug­ságot, tényferdítést s elbizakodást találva. Ha a köztársaság ügye valóban bukott, ha a trónköve­telő előőrsei igazán már Madrid kapui előtt álla­nak, akkor — így okoskodik az orosz lap — nem volt szükséges nyilatkozványok által az európai hatalmak kegyét keresni, akkor legjobb lett volna a fővárosba bevonulni s onnét kérkedni azon győ­zelmeivel, a­melyekben most egyelőre senki sem hisz. Ha a köztársasági hadsereg végleges meg­semmisülésének előestéjén áll, mint Don Carlos állítja, akkor nem volt oka a külbeavatkozástól félni s csak kacsagnia kellene azon könnyelműség fölött, hogy az európai kormányok elismerték a spanyol köztársaságot oly pillanatban, mikor léte­lének végórája már ütött. A hivatalos lapból. Vallás- és közoktatási magyar mi­niszterem előterjesztésére R­é­t­h­y Mórt a kolozsvári tudo­mány­egyetemhez a menn­yiségtani természettan tanszé­kére a rendszeresített illetményekkel nyilvános rendkívüli tanárrá nevezem ki, azon jogosítványnyal, miszerint­­ mennyiségtanból is előadásokat tarthasson. Kelt Bécsben, 1874-ik évi augusztus hó 15-én. Ferenc­. József, s. k. Tre­­fort Ágoston, s. k. A vallás- és közoktatásügyi magyar miniszter M­e­­zey József és Meri Ferencz tanárokat a zombori állam­­gymnasiumhoz rendes tanárokká nevezte ki. A­z igazságügyi m. kir. miniszter, az 1874. évi XV. t. sz. 2. §-ban ny­ert fedhata­mazásánál fogva G­y­o­r­g­y­o­­v­á­n­s­z­k­y György ó-becsei járásbirósági albirót a zom­bori, Szabó Sándor szigetvári járásbirósági albirót a nagy-kanizsai, Thóth Lajos szoboszlói járásbirósági albi­rót a nagy-károlyi, Kolos Gyula tokaji járábirósági al­birót az ilosvai, Pásztory József kőszegi járásbirósági albirót a kis-czeli, Taug Emil körmöczbányai járásbíró­­sági albirót a malaczkai, Szabó Józ­ef félegyh­ázi járás­­bírósági albirót a makói Bethlenfalvay Antal sze­­pes-szombati járásbirósági albirót a nagy­mihályi, Ré­ffy Imre kunhalasi járásbirósági albirót a zala­egerszegi kir.

Next