Ellenőr, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)

1874-10-01 / 269. szám

Előfizetési árak: Egész évre . . 20 frt. — kr. Évnegyedre . . 5 frt. — kr Félévre . . . IO „ — „ Egy hónapra . 1 , 80 , Egyel­szánt ára 10 fcrajczár. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor-utcza 6. sz. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Posta által csak bérmentes leveleket fogadunk el. POLITIKAI NAPILAP. Hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-atcza 6. sz. (Légrády testvérek irodájában). Kiadó-hivatal: Előfizethetni helyben és posta útján, nádor-utcza 6. sz. a. A lap szétküldésére vonatkozó reclamátiók Légrády -testvérek irodájába (nádor-utcza 6. sz.) intézendők, 269. szám. Budapest, csütörtök, október 1. 1874. II. évfolyam. Az „Ellenőr“ ára kifiit eddig: Egy évre............................. . 20 forint, — kr. Félévre............................ 10 „ — kr Negyedévre....................................'» »» — ^r* Egy hóra ...... 1­­­80 kr. Az előfizetést, — postai útón vagy sze­mélyesen — nyugtázza az „Ellenőr“ kiadó­hivatala (Pesten, nádor-utcza, 6. sz.) Százalék a könyvárusi úton történő megrendelések után az „Ellenőr* részéről nem adatik. TÁVIRATOK. Bécs, szept. 30. A „Neue Freie Presse“ egy perui távirata jelenti. A „Soir“ szerint, donna Margarita, don Carlos praetendens neje, kitiltatott Panból.Berlin, szept. 30. A „Provinzial Correspon­­denz“ kivonatokat közöl a „Petersburg“ egy cik­kéből, mely a spanyol kérdésből származó nézet­különbségek daczára a Német- és Oroszország kö­zötti jó egyetértést constatálja. A „Provinzial­orr.“ még hozzá teszi: Ezen nyilatkozat megfelel a német és orosz kormány részéről az illető véle­ménycsere alkalmából nyilvánított felfogásnak. Berlin, szept. 30. A „National Zeitung“ megerősíti a „Times“ fairét a Don Alphansnak fizetett orosz nyugdíjról, és azt írja, hogy ezen tisztán nem hivatalos, azelőtt Miklós czár magán­pénztárából folyt segély­pénz fizetése Sándor czár által trónraléptekor átvétetett, de azon pillanattól fogva beszüntetett, melyben Don Alphons a spa­­nyol határt fegyveres erővel átlépte. Páris, szept. 30. Az osztrák császárné hol­nap Boulogneba érkezik. — Mac-Mahon tábornagy utazásából már visszatért. London, szept. 30. A „Moringpost“ con­statálja, hogy Angliából a carlistáknak nagy meny­­nyiségű­ fegyverek és munitio szolgáltattatok Róma, szept. 30. A pápa a franczia kép­viselőket, Ernőul Chesnelong és Beauregard ura­kat tegnap magán­kihallgatáson fogadta. Belgrád, szept. 30. Milan fejedelem már megérkezett. — Hírlik, hogy a belügyi miniszter visszalép. Prága, szept. 30. A „Bohemia“ jelenti, hogy a tartományfőnökök megbizattak valamennyi fel­függesztett világpapi jövedelmeket, a felekezeti tör­vények értelmében,a vallási alapba származtatni. Szt.-Pétervár, szept. 30. Az orosz császár meglátogatta Sebastepolban a múzeumokat, a Wla­­dimir-kathedrálét és a csapatokat. Kedden vissza­utazik a császár Livádiába. Utolsó posta. * Királynőnk jelen volt — szept. 26-kán — Portsmouthban egy torpedo kísérletnél. Ez a pokoli gép 500 fontnyi lőgyapotból készült s 63 lábnyira merittetett el a tengerben, 60 lábnyi távolságban az „Oberon“ nevű hajóhoz. Midőn a torpedó szétrobbant, a hajó félredúlt, de hogy tör­­tént-e valódi baja, még nem tudni. * Thiers urnak a romániai fiatalság — 1000 aláírás — egy érmet küldött volt a franczia terület felszabadulásának emlékére. A „Temps“ közli most Thiers köszönő levelét, melyből át­vesszük a tanácsadó részt: „Szeressék önök a szabadságot, de nem azt, mely csak egy napig tart s az erőszakos rohamok eredménye, hanem azt, a melyet rend, kitartás, folytonos haladás által szerezhetni meg, s a­mely egyedül tartós, mert az egyedül kiérdemelt. Sze­ressék önök a függetlenséget, de tartsák eszükben mindig, hogy a nemzetekre ép úgy, mint az egyé­nekre nézve csak az általános jólétben van jólé­tük biztosítéka, s ennélfogva tartsák tiszteletben önök a világ békéjét, melyet leginkább kell meg­becsülni épen azon népeknek, a­kiknek független­sége új keletű, mert a háború egy koczkára tenné egész függetlenségüket. Legyenek önök összetartók, higgadtak, munkásak s nyerjék meg Európa be­csülését, melyhez már jó útban vannak és igy fog­nak önök legbizonyosabban eljutni oda, hol bizto­sítva érezhetik függetlenségüket és szabadságukat. Bocsássanak meg, hogy rokonszenvükre tanácsadással felelek, de ez rendesen a szerepe mindazoknak, a­kik áthaladtak a földön s ezt ismerik és nem so­kára elhagyják..............“ A levél kelete Páris, szept. 22. Budapest, szept. 30. Egész litániát bocsátanak közre „jól értesült“ lapok a kormány serénykedéséről. Minden szak és minden ág képviselve van a nagy munkaprogrammban, mely a jövő ülésszakra vár. Győzelmes önhittséggel kür­tölik kormányvédő lapok, hogy teendő hiá­nyában most az egyszer nem akad föl a parlamenti gépezet, csak aztán bírják szí­vósságban és gyorsaságban. Bizony szép tőlek, hogy vívmánynak ismerik be azt is, ha a képviselőház előre­láthatólag nem lesz kénytelen vesztegelni és napot nap mellett üres szalmacsépléssel tölteni. De hát addig kötve hiszünk a ko­mának, míg a nagy munkaprogramra csu­pán a jobboldali lapok hasábjain bujdokol merész tervezgetési töltelék gyanánt, és úgy a javaslatok, mint a sorrend közül nagy szerep jut a találgatások s hozzávetéseknek. Annyit minden „jól értesültség“ nélkül is tudhatott mindenki, hogy a pénzügymi­niszteri előterjesztéseknek jut ki a szeren­cséből, a többi tárgyakat megelőzőleg ven­ni igénybe az országgyűlés „becses“ idejét. Talán ahoz sem kellett különös bűbáj, hogy a pénzügyi kérdések valamikor a karácsonya családos örömei között fogják megélni az elintézés boldogságát. Megrögzött szokás már az nálunk, hogy mindig a pénzügyek foglalják el a napirendet és lopják az éve­ket. De azért az államháztartás egyensú­lyáig s a normál költségvetések állapotáig legalább is oly köves-tövises az út, mint er­­kölcspredikátorok szerint az erény templo­máig, mely magas hegyre épült. Most vagy soha, mondogatják a hiva­talosak, s ez oly jól hangzik, hogy kíván­csiságunk ujjal számítja a napot, midőn a „most“ igéből beválik testnek. Mert restel­­jük ugyan, ámde megtanítottak rá, hogy ne higyjünk azon kívül, mit készen talál saját érzékünk. Hogy a ,,most“-ra nagyon végefelé jár a türelem, azt tapasztalhatják a közvéle­mény hangulatából, mely többé nem pana­­szolkodik és nem szitkozódik, hanem a kitörést megelőző hallgatagsággal vár a megoldásra, melyet kilátásba helyeztek, s ha „most“ nem teljesítik, nem áll helyre vesztett párt­­hitelek „soha.“ Láthatják, hogy az életbevágó kérdé­sek másodrendű sorozata iránt mily cse­kély az érdekeltség, tekintve ama első­rendű czélt, melyet a jobboldallal szemközt követ­előleg emel az ország, minthogy a vád romlásunkért egész súlyával ellene fordul, sőt nyert élességben az­által, hogy nem volt annyira hazafias önérzete, az ab­­dicálása iránt támasztott figyelmeztetéseket komolyan szívére venni. Tudniok kell, hogy Ghyczy Kálmán talentuma, melyet a figyelmeztetések és kényszerűség ellenében pajzsul használtak, csak kölcsön­zött s a solidáris válaszfa­lak fel­ha­ng forgatásával a fennálló rendszer­nek egyedül a meg nem másitható parla­mentáris többség szempontjából, de nem az életrevalóság követelmény­ekép enged jogosult­ságot. Ha a pénzügyér úr fáradhatlan te­vékenysége képtelen lesz a várakozást ki­elégíteni, úgy e jogosultsággal ismét az abdikálás morális kényszere cserél helyet, melyre nézve ez alkalommal bizonyára el­lenállhatatlanul fog nyilvánulni a közvéle­mény követelése. Hazánk felvirágzásának érdekéből igen kívánatos, hogy a pénzügyminiszter úrnak egy rész­rendszer kellő közepébe átplántált tehetsége legyőzze a pénzügyi bajokban fel­tornyosult veszélyeket. Gyökeresen ez úgy­sem történhet a jobboldali gazdálkodás után és az uralgó rendszer mellett. Mindössze pillanatnyi enyhítésről lehet szó, mely arra alkalmas, hogy a jobboldal többségi ural­mának végnapjait a bukásig kárhozatossá ne tegye Magyarországra. Ez más szóval annyit jelent, hogy Ghyczy Kálmán pénz­ügyi műveletei a legjobb esetben csak ala­pul szolgálhatnak egy regeneráló munkára, melyet természeténél és a tények logikájá­nál fogva más egészségesebb pártnak kell majd végeznie. Annál inkább, mert a jobb­oldal egyéb irányú reformtörvényhozásra sem képes, mihelyt az akár conservativ, akár liberális szellemben hajtandó keresztül, így állván a dolgok, a legnagyobb vá­rakozással tekintünk a jövő ülésszak pénz­ügyi tárgyalásai elé, s én azért nagyon sze­retnék, ha azoknak könnyítése végett siet­nének teljes szövegében nyilvánosságra hozni mindazon javaslatokat és előterjesztéseket, melyek e kérdéssel szoros kapcsolatban ál­lanak. Megvitatásuk úgyis rendkívül sürge­tővé vált a háromheti időköz csekélysége miatt, mely az új ülésszak fontos eseményei­től elválasztja az országot. —** A­z ú­j k­ö­lcs­ö­n, mint a „P. N.“ hallja, okt. 6., 7. és 8. napjain fog aláírásra bocsáttatni Londonban, Berlinben, Amsterdamban, Brü­sselben, Kölnben, Fraknfurtban, Bécsben és Budapesten. A felhívások szombaton vagy vasárnapon fognak köz­zétételt. Az „Ung. Lloyd“ tegnap esti számában jelent meg a következő: Nyilatkozat. Több napi utazásból visszatérve azt hallom, hogy Csernátony Lajos úr egy czikksorozatban előbb a főváros zsidó lakosait, s aztán annak német sajtóját támadta meg. Nemzetiség- s felekezetileg különválva, a la­kosság különböző elemei nálunk részben még oly összefüggéstelenül állnak egymás mellett, mintha a népvándorlás korszakában élnénk. Hogy épen ezen ország zsidó és keresztyén lakosai közé a zsidó egyház törvényei s szokásai vagy az előbbi századok türelmetlen törvényhozásai emelték-e a a válaszfalat, azt Csernátony úr a zsidó vallásta­nok hivatott képviselőivel intézze el. Hogy e vá­laszfal részben még mindig fennáll, és hogy azt a közös műveltségi fejlődés és jóban-részban együt­tes politikai társulás, mint azt Magyarországban már évtizedek óta láthatni, csak részben döntötte le, az tény. Commercium és connabium, ezeket, ismerték el az idegen népek a római nép valódi polgársága jeléül és tartalmán­. Csernátony urnak igaza van, midőn azon nézetét fejezi ki, hogy a zsidó és keresztyén lakosság közötti valóságos con­­nubium nélkül, annak minden következményeivel együtt, soba társadalmi commercium lábra nem kaphat. A­ki komolyan akarja a zsidó lakosságot a keresztyénnel egyesíteni, annak becsületesen közre kellene abban működnie, hogy azon feltéte­lek kiirtassanak, melyeken e válaszfal alapszik, nem pedig a fáradsággal elhordott köveket arra használnia, hogy egyiket vagy másikat vele meg­dobálja, elriaszsza. A durva tömegnek, minden, mi idegen, ellenséges is. Hiszi-e Csernátony úr magá­ról azon szemrehányást elhárítani, hogy a tömeg agyrémeinek újabb gyúanyagot szolgáltatott ? Ennyit a dologról. A­mi engem szólásra kész­tetett, az személyes ügy. Csernátony ur sze­mére hányja a főváros zsidó­ lakosságának, hogy a német nyelvű lapokhoz fordul s nem a magyar nyelvűekhez. Azt is állítja, hogy a fővárosi német sajtó corrumpált, s hogy az igazságot silány pénz­ért áruba kész bocsátani. Csernátony ur néhány év előtt nyilvános sze­mélyes harczot kezdett, mely fővárosi sajtónk hang­jának teljes elvadulására fenyegetett vezetni. Nem szándékom Csernátony urat a nyilvános vádolások és gyanúsítások terére követni, mert utálom egyrész­ről a nyilvános piszokban kaparászni, másrészt Coriolánként sebeimet nyilvánosan mutogatni; de kész vagyok magán után megerősíteni s min­­den módon szavatolni, hogy Cserná­tony Lajos úr vádja, a mennyiben személyemre s az általam szerkesztett „Ung Lloyd“-ra vonatkozik, rágalom, hogy én, a mi hírlapírói kötelességeim felfogása és teljesítéséhez szükséges erkölcsi ko­molyságot és önzetlenséget illeti, egyltalában nem állok Csernátony úr mögött. Hogy különben az „Ung. Lloyd“ épen azon lapok közé tartozik-e, melyek iránt a főváros zsidó népessége különös előszeretettel viseltetik, azt itt nem akarom fejtegetni; ha egynek vagy másnak a lap tartalma nem tetszik, nagyon különösnek tarta­nám, ha ezért mégis járatná. Dr. Waldstein Pál. * Dr. Waldstein Pálról azt jegyezte meg egy barátja — on n’est jamais trahi que par essiens — hogy olyan mint madame Benoilon: soha sincs itthon, mikor valami tör­ténik, mert mindég azon értesítéssel kezdi nyilat­kozatait, miszerint „több napi utazásból visszatérve azt halotta, hogy stb. stb.“ Egyébiránt az mindegy akár hol volt, hogy pedig posztarákba teszi magát midőn visszatér, az sem baj, csak reá nézve. Czik­­keimet hallomásból ismervén, dr. Waldstein Pál nem sokat beszél „a dologról“ s igy nem is várhatja, hogy e felett vele vitába eresz­kedjem, kivel azon kevésre nézve mit elmondott — kivéve kérdését körülbelül egy nézeten is vagyok. Nyilatkozatának második része azonban — s csak ezért vettem át az egészet — egy sze­mélyes ügyre vonatkozik. Dr. Waldstein Pál — ki nem akar Coriolanus lenni, — ámbár sokat jár a bécsi Volscusokhoz — kijelenti, hogy a fővárosi német sajtó megromlottságára vonatkozó vád, a­mennyiben az ő személyét s az általa vezetett „Ung. Lloyd“-ot illetné, rágalom, s hogy a­mi a hirlapírói kötelességek felfogásához és telje­sítéséhez „szükséges erkölcsi komolyságot és önzet­lenséget illeti,“ az megvan nála is. Mint ebből látszik, Waldstein urban mégis van egy kis Corio­­lanusi hajlam az önszántgatásra, hanem hát legyen szíves felelni a következő kérdésekre: l-ször. Megengedhetőnek, „a hirlapírói kö­telességek felfogásához és teljesítéséhez szükséges erkölcsi komolyságot és önzetlenséget“ megőriz­hető eljárásnak tarja-e azt, hogy egy lapszer­kesztő elfogadjon, syn­dicatus vagy bármi alakban, akármennyi részt is az alapítási nyereményből olyan vállalatok és társulatok aján­déka gyanánt, a­melyeknek keletkezési természete és kibocsátandó részvényei iránt az olvasóközön­ségnek véleményt mondani feladatául tekintheti s esetleg kötelessége is ? 2 szór. Ha megengedhetőnek tartja, volt e részes, h­i­r­l­ap s­ze­r­k­esz­t­ő létére is, az ilyen alapítási nyereményekben, s mivel in­dokolja ezen eljárás jogosultságát. 3-szor. Ha nem tartja megengedhetőnek, hallott-e egypár év előtt, a Raten und Rentenbank által beb­eiligolt bécsi és pesti lapok névsoráról, melyet annak idejében reprodukáltak a pesti magyar lapok is, s a melyre nézve a megnevezett német lapok vagy ki­­térőleg feleltek mint a „Pester Lloyd“ vagy hallgattak, mint az „Ung. Lloyd“ s egy másik? Dr. Waldstein Pálhoz — kinek sem szemé­lyével sem lapjával nem foglalkoztam a „Zsidóink­ról“ írt czikksorozatomban — ezen kérdéseket in­tézni nem lett volna fenti jogom sem ok, ha az „Ung. Lloyd“ kiadója és vezére elő nem áll proprio motu,hogy rágalomnak nyilvánítsa a budapesti német sajtó ellen emelt vádat, a­meny­nyiben ez lapjára és rá mint szerkesztőre, vonat­kozik. A kérdéseimre adott válaszától függ, hogy vádam illik-e rá és lapjára vagy nem. Itt nem rágalomról van szó, hanem köztudomású tényekről. Én megmondtam mire alapítom vádamat. Ha az „Ung. Lloyd és vezére nyilvá­nítja, hogy nem tartja elfogadhatónak a keletkező társulatok és vállalatok alapítási nyeremé­nyében való részeltetést, a vád nem illik rá. Ha pedig elfogadhatónak tartja az aféle B­eth’ei­­­ig­un­got, a vád nem rágalom, hanem igazság. Tudom én, hogy Waldstein úr nem volt az „Ung. Lloyd“ kiadója és vezére azon időben, midőn a Raten­ és Rentenbank hírlapi jutalma­­zottainak névsora nyilvánosságra jutott, nem is vádo­lom én őt e részben semmivel; szerkesztői pályá­ját illetőleg pedig többször volt alkalmam elismerni a magyar nemzet és állam jogainak védelmében tanúsí­tott érzékét és erélyét; de miután jónak látta nyilat­kozni azon vádra vonatkozólag, melyet a budapesti német sajtó ellen emeltem, természetesnek fogja találni felhívásomat, hogy hozzuk hát tisztába a szerkesztők „Betheiligung“-ja iránti kérdést, mely a sajtó romlottsága iránti vádam alapját képezi s a melynek szokássá vált létezését — mi­dőn nincs Krach, mint most a grü­ndolási romok közt — bizonyára nem fogja kétségbe vonni dr. Waldstein Pál őszintesége sem. Csernátony. — Az első hazai takarékpénztár választmánya ma délben tartott ülésében, helyben­­hagyta a Hajós József igazgató s a vidéki pénz­intézetek képviselői között létrejött szerződési pon­­tozatokat. A választmány a maga köréből Brüll Miksa és Steiger Gyula urakat bízta meg azzal, hogy e tárgyban az osztrák nemzeti bankkal érte­kezzenek A nevezett urak ma este Bécsbe utaznak.­­ A jövő ülésszak teendőit a „Ma­gyar Politika“ a következőkben sorolja elő: Valamennyi minisztériumban igen erélyesen folynak az előkészületek a parliamentáris ülésszakra és mindegyikben több törvényjavaslat készült el, melyek mielőbbi elintézését a közigazgatás érdeke kívánatossá teszi. Magától értetődik azonban, hogy a pénzügyminiszter javaslatait és előterjesztéseit az elsőbbség illeti. E tekintetben valamennyi mi­niszter egyetért, hogy azon idő, melyet a jövő évi budget tárgyalása meg a pénzügyi javaslatok igénybe fognak venni, más előterjesztésre nem fordítható. E szerint legalább karácsonig a pénz­­ügyi kérdésekkel a parl­ament bőven el lesz fog­lalva. Azonban a többi javaslatok is mindjárt kez­detben be fognak nyújtatni, hogy a képviselet azon tagjainak, kik tüzetesen a pénzügügyel nem foglalkoznak, módjukban lesz tájékozást nyerni a minisztérium többi reformjai iránt. A belügymi­niszter javaslatai közt említtetnek első helyen a törvényhatóságok kikerekítése, a városi főispánok megszüntetése, a törvényhatósági tisztviselők fele­lőssége, a közigazgatási adópótlékok, a fővárosi rendőrség és rendőri bíráskodás tárgyában készült törvényjavaslatok a kereskedelmi minisz­ter az állami, gazdászati intézetekre, a bánya és kereskedelmi törvénykönyvre, valamint az ipar­törvény némely czikkeinek módosítására helyez súlyt. Azonkívül több consularis, kereskedelmi, posta- és távirdai szerződéseket fog beczikkelyezés végett be­mutatni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a középtanodai, az egyetemi, a feleke­zeti iskolák állami felügyelete és az iskolai lapok kezelése iránt készített javaslatok tárgyalását fogja sürgetni. A közlekedésügyi miniszter a vas­utak állami felügyelete és a törvényhatósági utak tárgyában készült javaslatain kívül még több vas­úti engedélyokmány módosítását fogja a parl­a­­mentnek ajánlani. Az igazságügyminisz­ter a függőben levő ügyvédi és közjegyzői törvény­­javaslatokon kívül, még a perrendtartás módosí­tása, a végrendeletek külkellékei, a magyar váltó­­törvény, a bírósági székhelyek beczikkelyezése, a fegyelmi eljárás tárgyában készült javaslatok tár­gyalását fogja sürgetni. A büntető törvényjavaslat jelentőségénél fogva több időt fog igénybe venni, de ennek tárgyalása is lehetőleg elő fog mozdít­­tatni. A honvédelmi miniszter a védtör­­vény, az egyéves önkénytesek, a katonai bírósá­gok büntető illetősége, a szállásolási ügy és a ka­tonai taxák tárgyában alkotott törvényjavaslatok mielőbbi elintézésére helyez súlyt. A pénzügyminisz­ter nagy horderejű javaslatai már ismeretesek. Mint­hogy egyik-másik kérdés iránt már a budget tár­gyalása alkalmával a képviselőház érdemleg nyi­latkozni fog, a nem első rangú javaslatok tárgya­lása nagyobb elvi vita mellőzése mellett lehetőleg gyorsan fog a tanácskozáson keresztülmenni.­­ A katonasági díjakról szóló tör­vényjavaslatot illetőleg a „P. N.“ a következők­ről értesül: E törvényjavaslat a véderőről szóló törvény illető rendelkezésén alapszik, melyekben meg van szabva, hogy azon katonakötelesek, kik bármi ok miatt a hadseregbe, vagy a honvédségbe be nem sorozhatók, s hadkötelezettségüknek eleget nem tehetnek, bizonyos díjakat tartoznak fizetni, melyek a rokkant katonák ellátására és nyugdíja­zására lesznek fordítandók. Itt azonban ez csak elvileg mondatik ki: a részletes szabályozás egy külön törvénynek tartatván fenn, de ez dac­ára, hogy egy javaslat már ezelőtt három évvel készen volt, mindeddig nem létesülhetett. A honvédelmi miniszter, az osztrák minisztériummal előrebocsá­­tott értekezések után, e törvényjavaslattal kívánja e kérdést végleg megoldani. A javaslat szerint a fizetendő díjak összege arányban állana azon egyenes adók évi összegével melyeket a katona­ köteles ifjú, vagy azon család, melyhez tartozik, fizet. A fizetési kötelezettség ter­mészetesen első­sorban a katonakötelesre, másod­sorban szüleire és gyámjára s esetleg munkaadóira hárul. A fizetési határidők elég enyhén vannak megszabva. Ezen alapon évenként igen tetemes összeg fog befolyni, miután azoknak száma, kik katonakötelezettségüknek megfelelni nem képesek, rendszerint háromszor-négyszer annyi, sőt több, mint a besorozottaké. E törvényjavaslatot a minisz­tertanács elfogadta. Az osztrák minisztérium ha­sonló törvényjavaslatot fog a birodalmi tanács elé terjeszteni. 2 Ő felsége kézirata, melylyel a hor­­vát országgyűlésnek a közigazgatási szervezet és egészségügyre vonatkozó törvényjavaslatait szente­­síté, tegnapelőtt érkezett le Zágrábba. E hír a „P. L.“ sürgönye szerint általános örömet szült. Az országgyűlés a legközelebbi ülésben előterjesz­tendő törvényjavaslatokat a codificationális bizott­sághoz utasítja azonnali véleményezés végett. A lapok „zsidóinkról.“ A „Reform“ mai vezérczikkét átveszszük egész terjedelmében: „Csernátony Lajos a haldokló holt idényt, mely az idén elég eleven volt, kissé fölzavarta, merész kézzel nyalván egy darázsfészekbe, mely­ből mindig ki lehet röpíteni a darazsakat. Az „El­lenőr“ szerkesztője a zsidókról írt egy czikksort, melyben, kivévén a kiveendőket, németes voltukért keményen megleczkéztette őket. Erre igen nagy­­ dongás támadt a darazsak körül, s ma már min­­­­den fővárosi hírlap a zsidó-kérdéssel foglalkozik. Az elkedvetlenedés egy nemével kell a szomorú benyomást constatálnunk, melyet e sok czikktől kaptunk. Kivéve Csernátonyéit, melyekkel egyet nem értünk, egyetlenegy sem teszi a jóhiszemű igazmondás benyomását. Csernátony téved, de igaz­nak hiszi, a­mit mond. A többi — első sorban Jókai a „Hon“-ban, mellette a „P. Napló“, azután a „Lloyd“-ok — jezsuitikus „rabbilisztikával — vagy thalmndi rabbulisztikával, ha jobban tetszik, iparkodnak elmondani, a­mit nem hisznek, hogy­­ tessenek. Majd mindenik czikkben szembesittetnek s a zsidókkal, kik méltatlanul megtámadtatnak, s­­ náloknál még olyanabb nemzetiségi túlzók. Mintha bizony ezek egyátalán meg nem támadtattak volna még soha. Mi lenne belőlünk, ha Csernátony s a többi lapok imnának annyit a zsidókról, a­mennyi csak a pánszláv gymnaziu­mokról íratott. Kayser­­ling főprédikátor ur, a kit Csernátony czikkei, egy különben szép emelkedett és hazafias — bár német — zsinagógai prédikációra ragadt, aligha győzné a dolgot prédikáczióval. Hajlandóbb vagyok zsidó urainknak németes voltukat megbocsátani, mint szerfölött való érzékenységüket. Mindent sza­bad szidni és ütni ebben az áldott Magyarország­ban, közös ügyet, kormányt, egyenként és in cor­pore, ultramontánokat, pánszlávokat, lutheránus konventet, Gedwlyt és a „kálvinista Rómát“ — csak a zsidókat nem ők nem szoktak hozzá a kritikához. Azt mondják, hogy a kritika helytelen és igazságtalan? Annál jobb rájuk nézve, annál­­könnyebb c­áfolni. Sajnálom, hogy zsidó nem vagyok, hadd je­lenthetném ki, mily büszkévé tettek volna Cser­nátony czikkei, s hadd mutatnám ki, mily tart­­hatlanok a panaszai. Nem mintha a zsidóság átalános karaktere most is német nem volna, ha­nem mert egyrészt társadalmunkban való fontos­ságok olvasható ki ama czikkek minden sorából s ezzel van miért büszkélkedni Izrael bolyongó népé­nek, s másrészt mert módomban volna Csernáto­­nyval szemben mint megdönthetetlen igazságot­­ konstatálni, hogy semmiféle más magyarajkú nem­zetiségben vagy felekezetben az önkéntes hajlam, készség, sőt cselekvés a megmagyarosodásra nem tapasztalható oly mértékben, mint a németajkú zsidóságnál. — Ha a megindult proc­esszus nem halad oly gyorsan, mint mindnyájunknak kívánnia kell, annak oka legkisebb részben a zsidóság, an­nak oka magnak vagyunk, vagy ha úgy tetszik, oka az állam. Százszor írtuk meg, hogy a ma­gyarságnak a kormány vezéreszméjének kellene lennie. Ha hazánk ország is, magyar is akar lenni, úgy kell közhivatalaiban szervezve lennie, hogy intelligens ember (kivált kereskedő!) meg ne élhessen e földön, ha magyarul nem tud. Hogy ettől mily távol vagyunk, mindnyájunk idézhet rá szomorú példákat. Ha panaszkodnunk kell egy olyan faj nem-magyar volta miatt, melyben félre nem ismerhető a magyarosodás hajlama és kedve, s ilyen elvitázhatlanul a zsidó: mit várhatunk azoktól, a kik ellentett indulattal viseltetnek a magyarosodás iránt. Zsidó kétféle van a világon. Gondolom, az egyik fajtát töröknek nevezik. Ennek az a tulaj­donsága van, hogy valamely nemzet körében meg­telepedik, annak a nyelvével kezd élni s hova ha­marább bele is olvad az illető nemzetbe. Ezek azok, a kik Spanyol-, Franczia- és Olaszország­ban vannak. A másik fajta az, a mely Európa közepén és északkeleti részén lakik. Ez a német nyelvet tette nyelvévé, de a maga használatára még ebből is egy külön j­argont csinált. Ehhez a csoporthoz tartoznak a magyarországi zsidók is. Természetök ellen való a könnyű beolvadás, és mégis, épen hazánkban látjuk e faj magasabb ér­telmiségét a nagy munkában, hogy iskoláik , egyház­­községeik szervezésében a fölvilágosodással együtt or­szágutat nyissanak körükben a magyarosodásnak. Meg vagyunk győződve, ha az országban a magyarság érdekében mindaz megtétetett volna, a­mit a kormánynak, a hatóságoknak s az ország­gyűlésnek tenni kötelessége, a zsidóság körében egy csodás példájával bírnánk már a magyaroso­dásnak. Hátha még a magyar társadalom is meg­emberelné magát! így a­hogy van, magára bízva, sőt az orthodox velleitások pártolása által gátol­va, nem haladhat a kívánt gyorsasággal. Szokása, műveltsége, vallása, foglalkozása, nyelve, mindene az eddigi nemzedékeknek német volt. Csoda-e, hogy lassan bontakozik ki belőle az élő sor, holott a magyar nyelv használatát sem az élet komoly foglalkozásai, sem az élvezhető szórakozások nem parancsolják rá, holott nincs más ösztöne, mely elsajátítania hajtaná, mint leg­­fölebb a hiúság s egy uj patriotizmus, melynek még múltja alig van, legfölebb csak egyeseknél. A nemzeti színházban alig van számára hely, csak oly előadásoknál, melyeket a rendes közynség már megunt; más magyar színházat alig tudunk mi nagy patrióták a fővárosban létrehozni, a törvény­széken beszél velük a bíró, ha tetszik khinai nyelven is, a közigazgatási tisztviselők szintén, a kormány hivatalnokai nemkülönben. Fálk Miksa úr szerkeszt nekik újságot, a kormány ez újságot protegálja közleményeivel, Jókai lefordíttatja be­le regényeit, nehogy valaki kénytelen legyen ma­gyarul élvezni tollát. Fölcseperedett és föl nem cseperedett nagyságának ambitiója, hogy czikkeik, beszédeik s egyéb enunciatióik legalább németül „is“ megjelenjenek egyszerre a magyar szöveggel. És így tovább. Kinek van bátorsága maguktól a zsidó németektől kívánni, hogy mind e szeretetre­­méltóságot ignorálják s forcehrozzanak valamit, a minek szükségét hirdetjük mi in thest, fölösle­ges voltát bizonyítjuk in praxi? Sajnálni való, hogy zsidóinknak több eddig is az érdemek, mint az önérzetek, a­miért aztán oly nagy jajveszéklés támad Csernátony néhány czikke miatt. A­mit én elmondtam, mindazt zsidó hazánkfiai java is tudja, a tudja ezzel együtt, hogy egy ember tévesztett véleménye csakis egy ember véleménye, melylyel szembe lehet állítani egy má­sikat, s a jelen esetben kiváltképen azt, hogy épen abban, a­miben a hazai zsidók vádolva van­nak, súlyosabb vád illeti azokat, a­kik többet tehetnének és annyit sem tesznek, mint a vád alá vont zsidók.“ * • * — A „Magyar Politika“ vezérczik­­kéből: „Csernátony kiindulási pontja téves volt s fővádjai nem állanak. A zsidók műveltebb körei, kivált a fővárosban előszeretettel, sőt szenvedéllyel cultiválják a magyar nyelvet. Magyar vidéken ők

Next