Ellenőr, 1874. november (6. évfolyam, 300-329. szám)

1874-11-01 / 300. szám

A magyar állami közterhek két részre oszt­hatók föl,­­ az egyik­ belföldi, a második kül­földi, azaz az egyik oly összegeket képvisel, me­lyek magyar zsebekből más magyar zsebekbe foly­nak, az utóbbi pedig olyan összegeket, melyek külföldön rovandók le s Magyarországba vissza nem folynak. Az előbbi összegeket itt figyelembe sem veszem, hanem szólok kizárólag azokról, me­lyek az állam részéről külföldre szállítandók. Ezek­hez tartoznak először azon 29 millió forint legnagyobb része, melyeket a közös adók fejében most fizetünk évente rendes s rendkívüli czím alatt, mint ránk eső quótát, mert a külügy költségei majdnem kizárólag külföldön emésztetnek föl, míg a hadsereg s tengerészet fölszerelése s egyéb fontosabb kiadásai Magyarországon kívül történ­nek, tehát csak annyi foly vissza, a­mit az orszá­gon létező katonaság élelmezése igénybe vesz. Ugyanolyan összeg másodszor az a 30,7 mil­lió forint, melyet az osztrák államadósság kamat­jaihoz contribuálunk mint átlagot; ebből is majdnem az egész külföldön marad, mert a 200 milliárdot képviselő osztrák államadósság körülbelül 40°­0-a úgyis a monarchián kívül lévén elhelyezve, a maradó 609­0-ból Magyarország csak igen keveset, ha valamit, bír még. Hasonló megjegyzés illeti harmadszor azon 20,7 milliót, mely a magyar kölcsönök által okozott évi kiadásainkat képviseli, a­mely összeg szintén legnagyobb részt külföldiek tulajdonává válik; valamint negyedszer alkalmazható azon 15 millió forintra szintén, me­lyet az állam a garantírozott vasúti papírok után fizetni kénytelen. Összeszámítván mindezen sum­mákat, minden túlzás nélkül, ha még egypár kisebb kiadást, mint pl. az udvartartás költségei­nek 4,6 millió forintját stb., szemmel tartjuk, levonhatjuk azt az eredményt, hogy a magyar állam évente tartozik a külföldnek száz millió­értot fizetni, vagy legalább annak 8— 9/10-ét. Képes-e a nemzet ezen kötelességét a ma­gáéból teljesíteni? A finánszminiszter úr állítja, hogy a közterhek nem terhelik túl az állam pol­gárait, s ha a jövedelemből nem képesek adói­kat fizetni, fizessék vagyonukból. Nem fejtegetem most sem az egyik föltevés, sem a másik követe­lés jogosultságát. De létezik-e annak lehetősége, hogy a magyar adófizetők a finánsz­miniszter úr rendelkezésére oly érté­ke­k­e­t, 80 vagy 100 millió forintra rugókat bocsáthassanak, a­melyek érvényesek a külföldön? Ezt pedig igényli a magyar nem­zettől a magyar kormány, s kénytelen is követelni a közölt költségvetés értelmében. Véleményem szerint, politikai ügyekben nem a suppositiók, még ha a legjelesebb férfiaktól erednek is,­­ döntenek, hanem a számok; szerény nézetem tehát azt követelné a finánczminiszter úrtól, hogy állításait számokkal támogatta volna, valamint csakis számok felelhetnek az utóbbi, ál­talunk felvetett kérdésre. Szóval az állami budget kiegészítő része gyanánt meg kell ismertetni a nemzeti háztartás mérlegét, mert csak ebből ítélhető meg az, váljon a nemzet képes-e fölösleges jövedelméből vagy csak vagyonából fizetni az adókat, valamint megbírálhatjuk azt, váljon bír-e a nemzet előállítani s a kormány ren­delkezésére bocsátani 80—100 millió forintnyi ér­tékeket évente a külföld számára. Mert hiába con­­fiscálná a pénzügyminiszter a gazdag ember földét, házát, a szegény ember bútorát, ruháját, azzal külföldi adósságokat kifizetni nem lehet; s ha a tömérdek magán követelményekből származó árve­rezések mellett, az állam is liczitáltatná a confis­­cált ingókat s ingatlanokat, nem találna itthon se azokra vevőt. Nem lehet feladatunk itt részle­tesen előtüntetni nemzeti filancziánk egyes tételeit, de az abból levonható eredményeket itt felsoroljuk. Ezekből pedig kitűnik 1) hogy Magyarország évi productiójából le­vonva a belföldön fogyasztott élelmi s egyéb hazai c­ikkeket, aligha marad annyi fölösleg, hogy az állam kiadásait tegyük föl 180 millió frtot fedez­hesse ; 2) hogy a magyar nemzet külföldi czikkekből többet fogyaszt évente, mintsem képes saját ter­mékeivel kifizetni; ez a többlet pedig 1869-ben volt 79 millió forint, 1870-ben 1 millió frt, 1871-ben (utolsó kimutatás) 115 millió frt; 3) hogy a magyar nemzet mint nemzet tartozik évről-évre tetemes összegeket vagy érté­keket külföldre szállítani, oly vasúti , egyéb pa­pírok, záloglevelek stb. után, melyek külföldön vannak elhelyezve, s a melyek kamatjai csak rész­ben folynak be adósummában; 4) hogy magyar honpolgárok minden esz­tendőben önkényt szállítanak jelentékeny összege­ket a külföldi fürdő- s más mulató helyekre, me­lyek vissza nem folynak, s honn nem complezál­­tatnak. Ha most már a magyar nemzeti háztartás olyan, hogy a nemzet mint nemzet a külföld irányá­ban minden évben passiv, s részint lebegő adósság­gal marad terhelve, mely folyvást nő, részint pe­dig kénytelen értékpapírokkal, vagy pénzjelekkel — mert pénz nincsen — leróni adósságát, mikép legyen a nemzet képes a kormány rendelkezésére bocsátani évente 80—100 millió forintnyi oly ér­téket, mely külföldön érvényes? Hányszor 100 millió forintnyi értékpapír forog még magyar ke­zeken?? hányszor 100 millió­ért osztrák állam­jegy vagy bankó létezik Magyarországon ? Nem tudjuk-e, hogy a forgó bankjegyek úgy is legna­gyobb részt a bécsi bankéi, mely azokat magyar fiókjai útján kölcsön adja a magyar forgalomnak? nem tudjuk-e, hogy az állami pénzjegyek egy kö­zös adósságot képviselnek, s ha azokat külföldre szállítjuk, a­helyett, hogy minden jegy értékének körülbelül a/3-ával tartoznék Ausztria-Magyaror­­szágnak, x/3-ával tartozana Magyarhon Gislajbhá­­niának ? Nem tudjuk-e továbbá, hogy a pénzfor­galmi jegyekben már annyira szűkölködünk, hogy az egész magyar vidék, élén az ország legelőbb­­kelő pénzintézete, b i 11 g e s u c h-ot nyújtott be a bécsi bankhoz 4 millió forintnyi előlegért, mi csak leglealázóbb, mindezen intézeteket a bécsi bank gyámságának alávető conditiókkal lett megadva, s szívesen el is fogadva? Hová jutunk majd, ha ezen pénzszü­kség, mely már úgyis tönkre tett nem csak egyeseket, de egész osztályokat, még nö­vekszik, a­mint növekednie kell, ha az állam be­hajtja kényszer útján a kivetett adókat, hogy a pénzt külföldre szállítsa? Igazat mondott a pénzügyminiszter úr, poli­tikai létünkön sok sebet ejtettek, s a sok sebre sok pflastrom kell. De vannak sebek, melyeket pflastromokkal gyógyítani nem lehet, legkevésbbé olyanokkal, melyek a lény vérét kiszívják, hanem a mely sebeket ki kell égetni, s vannak betegsé­gek, melyeket gyógyszerekkel curálni nem is le­het mert amputatiót igényelnek. Sapienti sat. A k i n K­ároly. TÁRCZA. AZ ANGOLOK AZ SATOyu HATTERÁS KAPITÁNY .­V­ IK Ji. L .A. ÜST JD JT AI. IRTA yERNE jjYULA. TIZENHATODIK FEJEZET. A magneticus sark. (Folytatás.) A Bellot-szoros egy mértföld széles és tizen­hét mértföld hosszú; hat-hét csomóalja vízáram­­lattal, szirtlánczok között vonul el, melyek ma­gasságát ezerhatszáz lábra becsülik . North­ Som­­mersetet választja el Boothia földjétől, s mint lát­ható, nem igen szabadon mozoghatnak benne a hajók. A Forward óvatosan haladt ugyan, de mégis haladt, de nem kerülhette ki e brigg sem az itt uralgó viharok verését. Hatteras parancsára a vitorlákat lebocsátották, az árboczokat leszerel­ték, de mindamellett iszonyú hánya­tást állt ki a hajó, a hullámveréshez zápor és hófergeteg csat­lakozott; a mozgó jégség között csak úgy talá­lomra haladt a brigg; a barométer 29 hüvelykre esett; a födélen alig lehetett megmaradni, s a legénység legnagyobb része az őrszobában húzó­dott meg. Hatteras, Johnson és Shandon, a szakadó zápor és hófergeteg daczára, az emeleten marad­tak ; s az orvos, felvetvén magában a kérdést, mi volna neki e perezben a legkellemetlenebb ? azon­nal összeszedte magát s szintén felment a fedél­­zetre. Nem lehetett egymást hallani s látni is alig. Hatteras hasztalan erőlködött áttörni tekinte­tével a sűrü ködön, számítása szerint este hat óra tájban ki kellett érnie a szorosból, azonban minden kijárás elzárva látszott. Meg kellett álla­podni s horgonyt vetni egy jéghegynél, de a gépet egészen átsütve tartották. Borzasztó idő támadt. A Forward rettentő erővel tépte lánczait, s félni lehetett, hogy vagy elszakadnak, vagy a jéghegy mozdul ki helyéből a szélvészben, magával ragadván a brigget, s a tisz­tek folytonosan őrködtek szorongó aggodalmak között. A fölengedt jégmezőségről valóságos jégesőt kavart föl a vihar, s a metsző jégverés nyilözön gyanánt töltötte el a hófergetegtől korbácsolt le­vegőt. Sajátságos, hogy a lég­mérséklete nem hogy csökkent volna, de tetemesen emelkedett ez iszo­nyú éjszakán; a hévmérő 57 fokot (-1- 14 centig­) mutatott, s az orvos, nem csekély megütközésére, villámlást vett észre a déli egen, s távoli menny­dörgés hallatszott. Ezt megerősíteni látszott Scorsby, bálnavadász, tanúbizonyságát, ki hasonló tüne­ményt észlelt a 65 ik parallelán felül. Parry ka­pitány szintén tanúja volt 1821-ben e meteoroló­giai különösségnek. Reggel öt óra felé bámulatos hirtelenséggel megváltozott az idő; a hőmérséklet egyszerre a fagypontig hanyatlott, s a szél éjszak felül fordul­ván, elült. Ki lehetett venni a tengerszoros nyugati torkolatát , de tökéletesen el volt torlaszolva. Hatteras mohón jártatta szemét a partokon, mint­egy kétkedve, hogy valóban itt esik-e a kijárás. A közben a brigg elindult lassan a jégfo­lyások közé ereszkedvén, melyek táblái recsegve, nyikorogva tördöstek szét oldalain , hanem a na­gyobb jégtömbök még hat hét láb vastagok vol­tak, s ezeket gondosan kerülni kellett, mert ha nyomorukat ki is állhatta volna a brigg, de ve­szélyben forgott, hogy felemelik s oldalára döntik. Délben egy gyönyörű égi tüneményt csodálha­­tának : egy pompás napudvar volt az két vaknap­pal ; az orvos pontosan följegyezte a tünemény mé­reteit; a külső ív csak harmincz foknyira volt lát­ható a horizontális átmérő mindkét oldalán; a két vaknap tisztán ki volt vehető, s fénygyűrűik be­lülről kifele, piros, sárga, zöld, halvány­ kék színe­ket mutattak, s az egészet kifelé elmosódó fehér fény fogta körül. Az orvosnak eszébe jutott Young Tamás el­més theóriája. E természettudós felteszi, hogy jég­ben felhők keletkeznek apró jég­prizmákból, me­lyeken a nap sugarai hatvan és kilenc­ven fok alatt törnek meg. Napudvar tehát derült égen nem ke­letkezhetik. Az orvos igen elmésnek találta e ma­gyarázatot. A jegestenger hajósai e tüneményt rendesen bő hóesés hírnökének tartják. Ha ez valósulni ta­lál, a Forward helyzete igen aggasztóra fordul. Hatteras eltökélte hát előre nyomulni, e napon s a következő éjen egy perczet sem pihent: mind­­szüntelen a kötélszert mászta, fürkészve a látha­tárt, s keresve a kijárót. De reggelre kelvén, meg kellett állapodnia az átgázolhatlan jégmező előtt. Az orvos Hatteras­­hoz ment az emeletre, magával vezette őt a hajó hátuljára, hol nem kellett félni, hogy valaki meg­lesi beszélgetésüket. — Megragadtunk, — mondá Hatteras. — Tovább menni lehetetlen. — Lehetetlen? — kérdé az orvos. — Teljes lehetetlen ! Minden lőporunk kevés volna egy negyed mértföldnyi utat nyitni a Fore­ward-nak. — Mit tegyünk hát? — kérdé az orvos. — Nem tudom! átkozott legyen ez az isten­verte esztendő, hogy ily gonoszul nyit ránk. — És mit? kapitány; ha felelni kell, meg­felelünk s vége. Mindegy akár itt, akár egye­bütt. — Igaz, — mondá Hatteras halkan, — de nem kellene telelni, s legkevésbbé pedig junius havá­ban. A telelés testben és lélekben megront. A le­génység hamar elcsügged e hosszú tétlenség alatt, százféle valóságos szenvedés közepette. Csak lenn­­tebb akartam volna megfelelni, közelebb a föld sarkához. — Hiába, ha egyszer a balsors úgy akarta, hogy a Baffin-tengere zárva legyen. — De másnak, igenis, nyitva tudott lenni, — kiáltott Hatteras dühösen, — annak az amerikai­nak, annak .... — Ugyan, Hatteras, — szólt az orvos, szán­dékosan szavába vágva, — hiszen még csak jú­nius 5-ike van; ne essünk kétségbe; hirtelen meg­­nyithatik valamely év előttünk; tudja ön, hogy a jég még csendes időben is szétszakadozni törek­szik, mintha különböző alkotó részei szakgatnák; minden órán szabad utunk támadhat megint. — Hiszen csak támadna! Igen valószínű, hogy a Bellot-szoroson túl könnyű utunk lehet éjszak felé a Peel-szoroson, vagy a Mac-Clintock csatornán, a azután. . . . — Kapitány úr, — jelenté e pillanatban Wall,—kormányunk veszélyben forog, hogy a jég­­tortán letöri. — Ám forogjon, —viszonzá Hatteras, — én nem engedem levenni; az éj és nap minden órájá­ban útrakészen akarok lenni. Legyen rá gondja, Wall úr, hogy óvják, a mennyire lehet hárít­sák el tőle a jégtorlást; de nem szabad ki­emelni. — De mégis .... — Semmi észrevétel, uram, — viszonzá Hatteras — szigorúan. Menjen. Wall megfordult s eltávozott. — Ah! — mondá Hatteras kitörő haragjában, — öt évet odaadnék életemből, ha már éjszakán lehetnék! Ennél veszélyesebb utunk már nem is lehetne, s hogy tetézve legyen a balszerencse: itt a magneticus sark közelében még a delejti hol meglomhul, hol megbolondul, s folytonosan változ­tatja irányát. — Bizony elég veszélyes utazás ez, kapitány úr, — mondá az orvos; — de utoljára is, aki rá­szánta magát, tudta a veszedelmeket; az egészben nincs egy mákszemnyi meglepő. — Ah, orvos úr, a legénység igen megvál­tozott, s amint látja, a tisztek már az ellenveté­seknél vannak. A nagy zsold döntőleg hatott ugyan a legények elszegődésére, de megvan rosz oldala is, mert az elindulás után annál inkább vágya­koznak vissza. Orvos úr, nincs kire támaszkod­nom többé, s ha elbukom, nem ez vagy amaz mat­róz csökönyössége miatt lesz, mert annak ura le­het az ember, hanem lesz a tisztek részakarata miatt. De meg is adják az árát! — Ön nagyit, Hatteras. — Nem nagyitok. Azt hiszi ön, hogy a le­génység bánja az utunkba halmozódó akadályokat. Dehogy bánja! Sőt szeretik, azt hívén, hogy szán­dékomtól elállok. Nem zúgolódnak tehát, s ez igy lesz míg orradzónk délnek áll. A bolondok­ azt hiszik, hogy Anglia felé közeledünk. De, ha egy­szer visszafordulunk éjszaknak, meglátja, micsoda változás lesz itt. De esküszöm, hogy élő ember nem térít el utamból. Csak egy év, csak egy ha­­sadék nyíljék előttem,­­ átvergődöm rajta, ha mindjárt ott vedlik is Forward- om rézburok­ja. (24. folyt. köv.) — A budapesti ügyvédi egylet kér­vényt intézett a képviselőházhoz, melyben az ügy­védek feletti fegyelmi bíróság tekintetében a kép­viselőház által hozott határozat fentartása mellett a főrendiháznak a vegyes fegyelmi bíróság létesí­tését c­élzó módosítását mellőztetni kéri. A kérvényből idézzük a következőket: „A főrendiház által javaslatba hozott úgy­nevezett vegyes fegyelmi bíróság, egyrészt a ve­gyes bíróságok minden hátrányait magában fog­lalja, másrészt a bírói tagok túlnyomósága folytán a meghasonlást és súrlódásokat elkerü­lhetlenné teszik. A tapasztalás mindenütt, a­hol a fegyelmi hatóság gyakorlása az ügyvédi kamrákra van bíz­va, ezen intézményt minden tekintetben üdvösnek igazolta, mi jogosít fel azon elméleti föltevésre, hogy a tapasztalás nálunk más eredményeket fog szülni ? Ellenkeznék ezen magas testület méltóságá­val, de ellenkeznék saját méltóságunkkal is, hogy e helyütt azon közelebb nem jellemezhető megtá­madások c­áfolatába és megerőtlenítésébe bocsát­kozzunk, melyek a felsőház egyes tagjai által, az ügyvédrendtartási javaslat körüli vita alkalmával, a magyar ügyvédi kar ellen intéztettek. Ezeket egy szóval sem akarjuk tüzetesebben érinteni. Elég hivatkoznunk nemzetünk történetére, melynek min­den lapja a legújabb időkig a magyar ügy­védi kar tagjainak kiváló és eredményes mű­ködéséről tanúskodik. Azt is csak futólag érint­jük, hogy előttünk igazolhatlan visszásságnak tűnik föl, miszerint egy oly kar, mely bíróságok ellenőrzésére van hivatva, fegyelmi tekintetben az első folyamodású törvényszékeknek alávettetni szán­­dékoltatik, a mi — szerény nézetünk szerint — már magában is az ügyvédi kar magasztos hivatá­sának teljes félreismerése. Mindezeket mondjuk, csak futólag kívántuk érinteni, mert tárgyilagos érvekkel reméljük a mélyen tisztelt képviselőházat felszólalásunk jogosultságáról meggyőzni, s ez irányban legyen szabad egy ellenvetésre tekintettel lenni, melylyel sok felől találkoztunk, s mely a közjegyzői törvényjavaslatból meríttetik; ez ellen­vetés hangsúlyozza, hogy a közjegyzői törvényja­vaslatba is felvétetett a vegyes fegyelmi bíróság intézménye. Nem tartozik hozzánk e helyütt a köz­jegyzői törvényjavaslat hason intézkedését bírálni, csak azt kívánjuk kiemelni, miszerint az ügyvéd és közjegyző hatásköre lényegesen különböző, és hogy a közjegyző átvitt hatáskörében bírói teen­dőket is végez! A mélyen tisztelt képviselőház az ügyvédi kar tekintélyének emelésére igen helyesen az ügy­védi kamarákba való lépésre jogosító elméleti és gyakorlati feltételek szigorításával kívánt hatni, ezen legőszintébb hálánkra méltó törekvés követ­kezetes keresztülvitelét ké­rjük már most, szemben oly igyekezettel, mely az ügyvédi kar tekintélyé­nek tönkretételével azonos.“ Páris, okt. 28. (Saját levelezőnktől.) A­ki a franczia politikai handabandát közel­ről szemléli, annak okvetlen eszébe jó Moliére egy­­ vígjátéki alakja, a­ki a kapott arctulcsapás után így kiált föl: „Encore un soufflet, je vous en pris , j’ai six enfants.“ (Még egy pofot, kérem szépen:­­ hat gyermekem van.) Hogy ki ez a Moliére-alak a jelenlegi politi­kai arénán ? Ki volna más, ha nem Mac-Mahon marsall. A hatalmas dictátor, ő sem igen törődik, ha uralma ellen — legyen: a köztársasági,legitimista vagy orleanista táborból — egy arczulcsapás in­tézteik. Sőt ellenkezőleg: „Még egy pofot, sóhajt föl titkosan ilyenkor, ha szabad kérnem, még hat évem van“ . . . Ebben a titkos sóhajtásban góczpontosul a marsall minden politikája. Minden, nyílt vagy leeresztett sisakban ellene intézett támadás után mélyebben ereszkedik a nyeregbe és erősebb ma­rokra fogja a gyepf­t. Mert Francziaországnak még egy időre csu­pán csak az a sorsa, hogy nagyhatalmú elnöke hét évig háborútlanul a­­ királyt játszhassa. A nagyhatalmú elnök meg valóban rajta is van, hogy ez a játék legkevesebb hét évig el­tartson. A jelenlegi franczia politika tudományának hát összes titka ez egy szóban rejlik: „septenná­tus“. A mac-mahoni szótárban nincs is egyéb szó. „Septennátus“ — ezt dadogják a mac-mahoni gyermek szobában untalan. „Septennátus“— ezt da­dogta D­e­c­a­z­e­s herczeg, a külügyminiszter is egy megyei gyűlésen. Azt mondják, hogy Decazes herczeg beszéde a kormány magatartásának programmbeszédje volt, s tekintve azt, hogy e beszéd vezéreszméje is, és kizárólagosan a „septennátus“ volt, nem mon­danak valótlanságot. Mi is lehetne egyéb a mac-mahoni politika programmja a septenatusnál ? Mivel is léphet­ne a versaillesi nemzetgyűlés elé egyébbel, ha nem a „septennatussal ?“ S tekintve azt, hogy ez a szegény, féltett septennátus az utóbbi időben sok oldalról megtámadtatott, kigúnyoltatott: előre el le­hetünk készülve arra, hogy a mac-mahoni gyer­mekszoba .... bocsánat: kabinet tagjai keserves krokodil könnyeket fognak sírni a „septennátus“ bántalmazása miatt a nemzetgyyűlés előtt. A ver­saillesi nemzetgyűlésnek meg tudvalevőleg nagyon áldott jó szive van s megtörténhetik, hogy ismét csak a „septennátus“ lesz az a varázs­szó, a mely kiegyenlítendi a nemzetgyűlés szünideje óta beállt egyenetlenségeket és meghosszabbítja életét a jelen­legi életképtelen kormánynak. * A „septennátus“ megtámadása hát csak víz a mac-mahoni száraz­ malomra. Mert ha n­e­m volna így s Mac-Mahonnak nem volna még hat éve, ki tudná akkor nyitját leini: miért engedi magát a marsall úr az ultramontán agitatió által annyira­­ pofoztatni ? Két kis almanach került ma kezembe. A­mit az almanachok ultramontán­­ról tesznek, az már több mint a mac-mahoni, „encor un soufflet“-féle kérelemnek készséges teljesítése. Ez nem p­o­f­o­­zás, ez már pofozkodás a „septennatus­ ellen. S az is a vastagabb végéből. Az egyik könyvecske czime: „Almanach des Amis Henri V.“ (V-ik Henrik barátainak almanachja.) Mindjárt az első czikk, vakmerően a c septennatust támadja meg. Azt mondja, hogy a „fejetlenség“ e hét éve az országot uj veszede­lembe sodorná s azért az egyedüli üdv csak a ki­rályság, az egyedüli megszabadító „V. Henrik ki­rály“ lehet. A fehér zászlót versben dicsőíti. E vers czíme : „Drapeau blanc.“ Mutatványul idézem egy strófáját: „Mon vieux drapeaux, la sanglause bannière A peur de toi plus de ton rival. Des compromis voici l‘heure dereiére . Il faut choisir on le bien, ou le mal. Ne détruis pas le supréme réfuge, En t'abaisant devant le droit nouveau: Flotte sur l‘arche, au milieu du déluge Mon vieux drapeau.“ Magyarul körülbelül: „Jó régi lobogó! — a véres jelvény Csak téged tart veszélyes ellenül. A habozás ideje­im letelvén, Választanunk kell: jó és rész közül. Ne hajtsd meg fönnen lengő szinedet, Az uj joggal légy büszkén daczoló: Lengj fönnen, lengj a romlás közepett. Jó régi lobogó!“ Azt hiszem, ez eléggé érthető. Hanem hogy Francziaországban, a­hol külö­­ben a köztársaság aegise alatt szigorú czenzura van, i­­­y verseket tartalmazó könyv napvilágot láthat, ez nem volna érthető — ha Mac-Mahon nem „kérne szépen“ az ilyen pofokból. * A másik, ráutaltam könyv czíme : „Almanach des fidéles ami de Pie IX “ (IX. Pius hű barátai­nak almanachja.) Ebben a kis röpiratban az utramontán nép­­butitás önmagát múlja föl. A könyv lelkiismeretlen írója Pius ő­szent­ségének csodatevő hatalmat tulajdonít. . . . Egy gyöngéden szerető apának a fia halálos beteg volt, úgymond az almanach szerzője, s az orvosok lemondtak minden reményről, hogy meggyógyul­hat. Ekkor a szomorodott apa IX-ik Piushoz sür­göny­zött egy kis fris áldásért. A telegráfi vá­lasz, mely a kért áldást hozta, megérkezett és vol­­ta: a gyermek meggyógyult. Egy másik pedig az által nyerte vissza egészségét, hogy ő szentsége kezeit megérinté. És igy tovább. Váljon ez utóbbi „almanach“ nem sokkal inkább a józan észt, mint a „septennátust“ po­fozza ?* Míg Mac-Mahon eszmeszegény kormánya a küszöbön álló nemzetgyűlési ülésszak elé is csupán csak a septennátus „eszméjével“ szándékozik lép­ni, addig a pártok is hasztalan kísértik meg az egyesülést. A jobbközép ismert kísérlete szépen felsült, a többi árnyalatok még mindig nem álla­­píták meg eljárásuk módját. Pedig a képviselők nagy része már megérke­zett Párisba, sőt a köztársasági baloldal tagjai ma (szerdán) gyűlést is tartottak már Jules Simon­nál, az „union republicain“, köztársasági unió tag­jai meg a „Rue de la Sourdiere“-en levő helysé­gükben. E­közben a visei kerület köztársasági jelölt­jei: André, Rousselle és Levavasseur egyenetlenségük által gyöngítik a köztársasági pártot. A két jelölt a Clermontban tartott párt­­gyűlésen kapott össze, s czivakodásuknak az a következménye eddig, hogy Rousselle párbajra hívta ki Levavasseurt. Később még a bonapar­­tismus győzelme is lehet e czivakodás szép ered­ménye!­­P­as-de-Ca­lais­ban kilátás van arra, hogy a köztársasági jelölt lesz a győztes. Leg­alább a legitimisták (körülbelül 15,000 szavazat) most is a fehér zászlóra fognak szavazni. A „Pas­­oe-Calais“ czímű ultramontán lap erélyesen óvja a legitimistákat attól, hogy a bonapartismust győ­zelemre segítsék. Inkább, úgymond, a köztár­saságot.A Párist ma egy nevezetes vendége hagyta el. Nem az orosz herczeg, sem az angol herczeg, sem semmiféle herczeg, hanem annál is nagyobb: egy egyszerű polgár, akit Castell ár néven ismer a világ és becsül a világ jobb része. A spanyol köztársasági párt vezére tisztele­tére Hugo Victor vasárnap lakomát rendezett, a­melyen jelen voltak a franczia köztársasági párt matadorai. A házigazda, az ősz poéta, a latin fa­jok egyesülésére és Castellárra üritő poharát. Cas­­tellár franczia nyelven válaszolt. Tegnapelőtt (hétfőn) pedig a volt köztársa­sági elnök, Tronbetzki herczegnő termeiben jelent meg. A társalgás központja Castellár, tár­gya a spanyol körj­egyzék volt. Egy am­­bassadeur ily szavakkal fordult Castellárhoz: — Ön hát absurdoknak találja a híreket, a­melyek a félszigetre gyakorolt idegen befo­lyásról szólnak; de ha azok mégis bírnának alappal ? — Akkor, válaszolt Castellár, beállnék — carlista közvitéznek, így beszéli a „Correspondence Universelle.“ Fides penes auctorem. * A börzén tegnap délben az a hir terjedt el, hogy Decazes külügyminiszternek Bismarck egy körjegyzéke nyújtatott át. Ennyit és nem többet terjesztettek a — spe­culate ágensei.* Tegnap este egy negyedrangú kis színház­ban, a „Theatre des Arts“-ban Stapleaux és Cristofulli-től egy „Idole“ („A bálvány“) czímű dráma első előadása volt. Azt hívén, hogy ez is oly halvaszületett darab lesz, mint a „Berthe d’Estrée“, nem mentem el a premier­re. S e föl­tevésem annyival is inkább jogos volt, mert az „Idol­e”-t vagy három színház v­i­s­s­z­a­u­t­a­­s­í­t­a. Mindamellett a 4 fölvonásos darab rend­kívüli sikert ar­atot­t. Ma van második elő­­adatása. Jövő levelemben, ha csakugyan megér­demli, erről és az új offenbachi operettéről egy füst alatt fogok megemlékezni. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése október 31-én. Elnök: Percz­el Béla, Jegyzők: Mihályi, Huszár, Szeniczey és Széll. A kormány részéről jelen vannak: Bittó, Pauler s Szapáry miniszterek. Elnök: az ülést megnyitván, bemutatja Fehér me­gye fölterjesztését a tanfelügyelő intézmény megszüntetése iránt, Arad megye fölterjesztését a községek egymássali csatlakozásának előmozdítása iránt; ugyanazon megye föl­­terjesztését a Bibics-féle alapítvány kiegészítése iránt. To­vábbá Alsó-Fehér megye fölterjesztését az indokolatlanul tá­vol lévő képviselők illetményének elvonása tárgyában. (Ál­talános helyeslés.) Nógrád megye fölterjesztését ugyancsak az indokolatlanul távol lévő képviselők illetményének elvo­nása tárgyában, szintén Nógrád megye fölterjesztését a tanfelügyelői intézmény megszüntetése és a­­népnevelési ügynek a törvényhatóságok körébe utasítása iránt; végre Nógrádmegye fölterjesztését a véderőről szóló 1868. XL. t. sz. 27. §-ának módosítása iránt. Mindezen fölterjesztések véleményezés végett a kérvényi bizottságnak fognak ki­adatni Rimausz Endre bemutatja a budapesti ügyvédi­ egyletnek kérvényét, melyben az ügyvédi rendtartás közelebbi tárgyalása alkalmával a főren­diháznak a vegyes fegyelmi bíróság létesítését czélzó módosítását mellőztetni kéri. Molnár Antal több Erdély-háza részi köz­ségnek nevében kérvényt mutat be, melyben azt kérik, hogy egy úton felállítandó Segesvár-Medgyes megyébe kebeleztessenek be. — A ház által meg­választott bizottságok, egynek kivételével, megala­kulván, bemutatják jelentéseiket. A számvizsgáló­­ bizottság nem alakulván meg, elnök kéri a bizott­­­­ság tagjait, hogy ülés után megalakulás végett itt­­ maradjanak. Egy osztály, a VI. nem alakulván meg, el­nök annak tagjait felkéri, hogy holnapután, no­vember 2-án reggeli 10 órakor összegyűljenek. Szeniczey Ödön a központi bizottság elő­adója az osztályok előadóiból alakult központi bi­zottság jelentését mutatja be. Ezen jelentés azon módosításokra vonatkozik, melyeket a főrendiház az 1848. V. és erdélyi n. törvényczikk módo­sításáról és kiegészítéséről szóló törvényjavasla­ton tett. Ki fog nyomatni és kiosztatik a jövő kedden november 3-án d. e. 10 órakor tartandó ülésének napirendjére tűzetik ki. Szögyény László az állandó igazoló bizottság előadója jelenti, hogy Csernadák György horvátor­szági képviselő, továbbá Soós Gábor hajdú­nánási kerületi képviselő választási jegyzőkönyveiket a bizottság tárgyalván, ezeket úgy tartalmukra mint kiállításukra nézve kifogástalanoknak találta, és miután mindkét képviselő megválasztása óta a sza­bályszerű 30 nap letelt, a nevezett képviselő ura­kat végleg igazolt képviselőknek nyilváníttatni ja­vasolja. Csernadák György és Soós Gábor a vég­leg igazolt képviselők sorába igtaztatnak. Az osz­tályok közül a IV. osztályban, a horvátokra nézve pedig a VI. osztályban hiányozván tagok, Soós­­Gá­bor a IV., Csernadák György pedig a VI.­­osz­tályba soroztatik. Szederkényi Nándor, a központi bizottság előadója részéről tett jelentés kapcsában utólag jelentik, hogy a IX. osztálynak a törvényjavaslat 13. §-ára nézve különvéleménye van. Kérem ezen különvéleményt hasonlókép kinyomatni és szétosz­tatni. A különvélemény ki fog nyomatni és a köz­ponti bizottság jelentésével együtt ki fog osztatni. Radó Kálmán, az újonan választott gazda­sági bizottság megbízásából bemutatja annak jelen­tését a ház októberi költségvetésére vonatkozólag. A jelentés ki fog nyomatni, és a keddi ülésben tárgyalás alá fog vétetni. Több tárgy nem lévén, elnök az ülést bezárta. Ülés vége 1 óra 45 perczkor. A fővárosi közmunkák tanácsából. Budapest, 1874. október 29-én. Alelnök báró Podmaniczky Frigyes az ülést délutáni 4 órakor megnyitván, felolvastatik a füstemésztő ké­szülékek tárgyában kiküldött bizottság jelentése. A közmunkák tanácsa meghagyásából ezen bizott­ság Müller Ottó, Doswald J., Mechwart A., Bucher L. és Szabó J. szakértőknek e tárgyra vonatkozó nézeteit volt meghallgatandó, kik is a kérdést a technika mai vívmányainak tekintetbevételével minden oldalról megvitatván, azon egyhangú véle­ménynek adtak kifejezést, hogy 1-szer oly készülék, mely a füstöt tökélete­sen megemészsze, vagy az avval járó káros és ké­nyelmetlen következményeket tökéletesen megszün­tesse, nem létezik; 2 szór, hogy a létező füstemésztő készülékek nemcsak, hogy a bajt meg nem szüntetik, hanem még tetemes költségeket is okoznának, a­mennyi­ben azok alkalmazása által a tüzelési anyag na­gyobb mértékben vétetik igénybe; 3-szor, hogy a füst nagyobb tömegekben való mutatkozása, illetőleg annak káros következményei nem is a füstemésztő készülék hiányának, hanem inkább az egyes gőzgépek egyéb hiányos szerke­zetének tulajdoníthatók. Ennek folytán a szakértők azon nézetben vannak, hogy a füstemésztő készülékek alkalmazá­sának kötelezettségét kimondani nem czélszerű, hanem helyesebb volna a kémények legkisebb ma­gasságának megállapítása által segíteni. Tekintetbe véve a most előadott szakférfiúi véleményt, a műszaki bizottság a következő javas­latot mutatja be: 1- szer, mondassék ki, hogy a főváros terüle­tén felállítandó gőzkazánoknál a kémények legki­sebb magassága 110 láb legyen. 2- szer, hogy joga van a hatóságnak a gőz­gépek erejéhez és nagyságához képest, vagy a szomszédos házak magasságához és fekvéséhez ké­pest, a legkisebb 110 lábnyi magasságnál, a most felsorolt viszonyokhoz arányosítva, még esetről­­esetre nagyobb magasságot is kikötni, 3- szor. Miután kétségtelen, hogy a füstből származó bajok és hátrányok legtöbb esetben a hiányos gőzgép-szerkezetnek következményei, joga van a h­atóságnak, bármikor az egyes gépeket meg­vizsgáltatni s a hiányok megállapítása esetében a szükséges módosításokat és ázidomításokat el­rendelni. Miután azonban Müller Ottó szakértő által időközben egy külön vélemény adatott be, ezen fontos kérdésnek érdemleges tárgyalása függőben tartatni határoztatott mindaddig, míg a bizottság ezen újonnan bemutatott véleményre nézve jelenté­sét meg nem teszi. Olvastatott továbbá az utczák elnevezésére kiküldött vegyes bizottság jelentése, mely eltekintve több utczáknak, a tanács által is elfogadott elne­vezésétől, főleg a Duna-parti részeknek a fővá­rosi hatóság kívánsága szerint leendő elnevezését akkér oldotta meg, miszerint a „Du na part“ és „D­u­n­a s­o­r“ megnevezésnek felhagyása mellett, az egész part négy részre oszolván fel a pesti ol­dalon és pedig: I. az újpesti határtól a Margit-hídig terjedő rész „Újpesti rakpart“.

Next