Ellenőr, 1875. január (7. évfolyam, 1-31. szám)
1875-01-01 / 1. szám
De visszatérek a karácsonyra, mint ünnepre. Ha a karácsony nem is kiválóan a családok ünnepe, a családok örömének mégis örömünnepe. A Noel a franczia gyermekeknek is meghozza ajándékait, ha nem a karácsonyfán, úgy akandallóban, ahová a franczia anyák által bálványzott apró népség lefekvés előtt czipőcskéit rejti, mint nálunk „Mikulás“ napján az ablakba. Itt azonban az ablakok nem lévén kettősek, a jóságos Noelnek be kell fáradnia a szobába, a kandallóig. Egy kis történetke jut itt eszembe, amelyet karácsony estéjén minden társaságban el szokott beszélni a társaság legsentimentálisabb tagja. Egy szegény munkáscsalád ült együtt padlásszobácskájában. — Mit tegyünk gyermekünk czipőcskéjébe? — kérdé az anya a családapát. — Jól tudod kedvesem, válaszolt az, menynyire szegények vagyunk, de reméljünk jobb időket, s ha reményeink teljesülni fognak, gyermekünket is kárpótolandjuk. Másnap reggel a kisfiú kíváncsian nyúl a jó Noel ajándéka után; belenyúl czipőcskéjébe, s egy kis madarat vesz ki abból. Szegény kis madárfiók ! — a kürtőbe menekült a hideg elől, s ha a kürtőből le nem esik, be nem esik a czipőbe, bizonyára megfagy vala. A gyermek öröme teljes volt. A jóságos Noel mégis csak mindenkire gondol! A karácsonyi örömökért a francziák s kiválóan a párisiak az újévi örömökkel kárpótolják magukat. Az újévi jókivánatok és ajándékok sehol sincsenek annyira szokásban, mint franczia földön. Egész Páris újévi ajándékok tára jelenleg. A boulevardok boltjában s a Palais-Royal árutáraiban az „etrennes“-ek (újévi ajándékok) legkülönfélébb különféleségei vannak felhalmozva. A történeti nevezetességű Palais-Royal a kincsek milliárdjait rejti falai közt. A júliusi forradalom előestéjén történt, hogy Lajos Fülöp a nápolyi uraknak fényes estélyt adott. A forradalom a küszöbön állott. Ekkor mondá egyike az olasz uraknak: „Nous dansons sur un vulcan.“ („vulkánon tánczolunk.“) Most, ha ki a Palais-Royalban bált adna, az gyémántokon tánczoltatná meg a vendégeit. De az „etrennes“-ek számára mind a Palais- Royal, mind a boulevardok boltjai szűkek, s azért a boulevardok hosszában kis fabódék állíttattak föl, az újévi ajándék vásárrá változtatván át egész Párist és „etrennes“-vásárlóvá minden párisit. Mire e sorok napvilágot látnak, alig lesz Párisban oly elhagyatott lélek, aki nem ajándékozott, s aki meg nem ajándékoztatok volna, ha egyébbel nem, legalább egy — gratulatióval. „Boldog újévet!“ U—i B. Az uzsor a kérdésben január 2-dikán szombaton, d. u. 5 órakor szakértekezlet lesz az igazságügyminisztériumban, miután a kereskedelmi, pénzügyi és igazságügyi miniszterek a kérdés felől értekeztek már közösen. Az enquéte a nevezett minisztériumok képviselőiből és néhány nem a kormánykörökhöz tartozó egyéniségből fog állani. A Budapest fővárosnak folytatólagosan ma tartott közgyűlésén az árvaszéki ülnökökre tegnap beadott szavazatok eredményét hirdették ki, s az ülnökök az esküt is letették. Haris Sándor, a választási bizottság elnöke, tudatta, hogy a négy fizetéses ülnöki állomásra megválasztottak : Dr. Sipőcz László 274, Weicherdt Alajos 266, Greifener Vilmos 179, Szlávik József 154 szavazattal. A 20 díjtalan ülnöki állomásra ugyanazok választottak meg, kiknek névsorozatát tegnapi tudósításunkban közöltük. A négy fizetéses ülnök (Szlávik kivételével, ki törvényszéki hivatalából még szabályszerűleg fölmentve nincs) letevén az esküt, a főpolgármester melegen üdvözli a megválasztottakat. Széher írásbeli és Haris szóbeli kijelentésére, hogy az ülnöki állomást el nem fogadhatják, a közgyűlés ezen állomások betöltésére Burghardt és Takácsy biz. tagokat jelölte ki, mint a tegnapi szavazáskor viszonylagosan legtöbb szavazatot nyerteket. KÜLFÖLD. Decz. 31. — Németország. (Egyház-politikai okmányok.) A „Reichsanzeiger“ közli az Arnimperben titkos ülésben felolvasott egyház-politikai okmányok egyikét, ehhez bevezetősül a többi között ezeket írja : „A városi törvényszék helyesen cselekedett, hogy az egyház-politikai tartalmú okmányokat titokban tartotta, mert azokban kevés kivétellel nem a mi hivatalos titkunkról, hanem idegen hivatalos titokról van szó. A nyilvánosságtól visszatartott összes csomag alapját a birodalmi kanczellárnak 1872. május 24-ki körsürgönye képezi, mely a pápaválasztásra vonatkozik. Ezekhez csatlakoznak a többi kormányok viszonválaszai, melyek a párisi követtel állásánál fogva közöltettek. Az utóbbiak, a meddig csak a TARCZA. A CSI V A ^ V HATTERAS KAPITÁNY 4 Q I KLA. IST ID J" -A.I* n. KÖTET. IRTA BERNE GYULA. ÖTÖDIK FEJEZET. A fóka és a medve. (Folytatás.) Az orvos társai készek lettek volna a nyers húsnak esni, ha nem visszatartóztatta őket, mig legalább megpirítják. Clawbonny, amint a kunyhóba lépett, felltűnő hideg ütötte meg ; a kályhába tekintett, tökéletesen kialudt minden üszke; a reggeli gondjai s nagy izgalmai között megfeledkezett Johnson a kályha tüzéről, ami rendesen az ő gondja volt. Az orvos tüzet akart gerjeszteni, de a hideg hamu alatt egy árva szikrát se talált. — Várjunk hát egy kicsit, gondolá magában. Kiment a szánhoz taplóért, s kérte Johnsontól a tűzszerszámot, hogy kicsiholjon. — A kályha egészen kialudt — mondá. — Az én hibám, viszonzá Johnson. S keresni kezdte a tűzszerszámot abban a zsebétel, ahol rendesen tartani szokta; megdöbbent, hogy nem találta ott. Átkutatta minden zsebét, egyikben se volt; bement a kunyhóba, összevissza forgatta a pokróczokat, melyek közt az éjét tölté, sehol semmi. — Nos? kérdé az orvos, bekiáltva hozzá. Johnson kijött s társaira meredt. — Nincs önnél a tűzszerszám, Clawbonny úr? — Nincs, Johnson. — Önnél sem, kapitány? — Nálam sem. — Hiszen mindig önnél szokott volt lenni, folytatá az orvos. — De már nincs! . . . , mormogá az öreg hajós elsápadva. — Nincs! kiáltott fel az orvos akaratlanul megborzadva. Más tűzszerszámuk nem volt, s az egyetlen aczél és kova elvesztése borzasztó következéssel járhatott. — Keresse csak jól, Johnson, nógatá az orvos. Az őrmester futott a jégbuczkához, mely megett a medvét leste, onnan a harcz színhelyére, de nem talált semmit. Kétségbeesve tért vissza. Hatteras ránézett, de minden szemrehányás nélkül. — Ez baj, szólt az orvoshoz. — Valóban, viszonzá ez. — Még csak egy műszerünk, egy távcsövünk sincs, melyből kivehetnők az üveglencsét, hogy tüzet gyújtsunk vele. — Tudom, viszonzá az orvos, fájdalom pedig, mert íme, a napsugarak mi könnyen szikrát vetnének így a taplóba. — Hiába, folytatá Hatteras, akkor be kell érnünk nyers hússal, aztán folytassuk utunkat és igyekezzünk elérni a hajót. — Igen, mondá az orvos elgondolkozva, — szükségből tán ez is megtenné. Miért ne? Legalább megpróbálhatnak? — Mit forgat eszében? kérdé Hatteras. — Egy gondolatom támadt . . . — Gondolat! kiáltott fel Johnson, gondolata, önnek ? — Mentve vagyunk! — Kérdés, hogy sikerül-e? viszonzá az orvos. S mi az, kérdé Hatteras. — Csak az, hogy ha nincs lencsénk, csináljunk. — Hogy-hogy? kérdezé Johnson. — Nos, egy darab jégből metszünk magunknak. — Micsoda ? ön hiszi. . . . — S miért ne? A dolog mindössze annyiból áll, hogy a napsugarak egy közös gyúló pontba egyesüttessenek valamivel, s erre ép úgy szolgálhat a jég, mint akár a legtisztább kristály. — Valóban! mondá Johnson. — Valóban, csak hogy inkább szeretnék e czélra édesvízi jeget, mert ez tisztább és átlátszóbb a sósvíz jegénél. — Nézze csak nézze! mondá Johnson egy nem messze fekvő jégszirtre mutatva, ha nem csalódom, az a zöld csillámos barna jégdarab azt látszik mutatni. . . . — Igaza van, jejünk barátim, hozza magával a fejszét, Johnson. Azzal megindultak a mondott tömeg felé, mely valóban édesvízi jég volt. Az orvos lehasított belőle egy lábnyi átmérőjű darabot, s előbb baltájával megnagyolta, aztán megsimitotta késsel, végre kicsiszolta tenyerével, s olyan pompás átlátszó lencse lett belőle, hogy a legfelségesebb kristályból se különb. Ezzel visszatért a jégkunyhóhoz s egy darab taplót véve elkezdte experimentumát. A nap elég fényesen sütött. Az orvos fölfogta jég lencséjével a sugarakat s a taplóra irányzá a focust. Alig telt bele néhány másodpercz s a tapló tüzet fogott. — Hurrá! hurrá ! ujjongott Johnson, alig bírván saját szemeinek meghintni. Oh, Clawbonny ur! édes Clawbonny ur! A vén gyerek nem birt magával örömében s futkosott ugrált, mint a bolond. Az orvos bement a kunyhóba, s néhány perczcel később már javában brugött a kis vaskályha, s az illatos pecsenyeszag mihamar még Bellt is felébreszté hódoltságából. Elképzelhető, milyen ünnepi lakomát csaptak; az orvos azonban mértékletre inté társait s jó példával maga ment elől. Evés közben ismét beszédet kezdett. — Szerencse napja a mai nap nekünk, igy szólott, eleségünk biztosítva van az út hátra levő részére. De mindamellett nem szabad az élvezés gyönyöreiben elszenderednünk, s jó lesz minél előbb útnak eredni. — Nem lehetünk messzebb Porpoise-tól két napi járó földnél, mondá Altamon, kinek időközben megjött a szava. — Reményem, mondá az orvos nevetve, hogy ott csak találunk tűzre valót. — Igen, viszonzá az amerikai. — Mert az én jéglencsém, folytatá az orvos, ha meg is teszi napsugáros időben, de nem sokra mennénk vele, amikor napvilág nincs, az ilyen idő pedig igen gyakori itt, alig hat foknyira a sarktól. — Valóban, sóhajtott Altamont, alig hat foknyira a sarktól! Hajóm odáig jutott hová még soha nem merészkedett senki! — Induljunk! kiáltott Hatteras türelmetlenül. — Induljunk! ismétli az orvos, nyugtalan tekintetet vetve a két kapitányra. Az utazók egészen megújultak az eledeltől, a kutyáknak is bőven jutott a medvehulladékaiból , s jókedvvel folyt az út magas éjszak felé. Az orvos szerette volna kivenni Altamontból útközben, mi hozta őt ily messzire? De az amerikai kitérőleg felelt. — Erre a két emberre jó lesz vigyázni, mondá az orvos az öreg őrmesternek súgva. — Így van ! viszonzó ez. —■ Hatteras sohasem szólítja meg az amerikait, s ez nem igen látszik hajlandónak háladatosságot mutatni. Szerencsére, itt vagyok én. — Clawbonny úr, mondá Johnson, mióta az a yankee magához jött, nekem nem igen tetszik a pofája. — Vagy nagyon csalódom, viszonz az orvos, vagy ez az ember gyanítja Hatteras tervét. — Azt hiszi ön, hogy ez idegen szinten abban járna? — Ki tudja? Johnson! Az amerikaiak bátrak és merészek , amit egy angol tenni akarhatott, miért ne akarhatta volna megpróbálni egy amerikai is? — Ön tehát azt gondolja, hogy Altamont... — Én nem gondolok semmit, viszont az orvos, hanem hogy a hajó éppen itt rekedt a sarkhoz vezető úton, méltán gondolkozóba ejthet. — De hiszen Altamont azt mondja, hogy akarata ellenére sodortatott ide. — Mondja, mondja, de nekem úgy tetszik, hogy ajkán mindig valami sajátságos mosoly rándult meg ilyenkor. Ördög adtát! Clawbonny úr, ez nem jó mulatság lenne, ha két ilyen ember között versengésre kerülne a dolog. — Adja isten, hogy csalódjam, Johnson, mert ebből nagy bonyodalom lehetne, sőt veszedelem! Reményem, csak nem felejti el Altamont, hogy mi mentettük meg életét. Az ám , de viszont nem ő menti meg a mienket? Igaz, hogy nélkülünk nem élt volna meg, de hát nélküle, hajója s az élet fenntartásához szükségesek nélkül, ugyan hova lennénk mi? — No de, csakhogy ön itt van Clowbonny úr, segítségével majd jóra fordul minden, úgy hiszem. — Én is hiszem, Johnson. (9. folyt. köv.) A kormány hatalma terjed, titokban maradnak.“ Bismarck körjegyzéke lényegében következő : Az eshetőleges pápaválasztásról szólva, minden érdeklett államra nézve szükségesnek tartja, hogy a megválasztandó személyre és a választás alaki és anyagi oldalára nézve oly garantiákkal bírjanak, melyek a kormányoknak lehetővé teszik, hogy azt mint érvényest és minden kétséget kizárót, úgy magukra, mint az illető országban levő kath egyházra nézve elismerjék. Már e század elején kötött concordatumok is direktebb és bizonyos tekintetben bensőbb viszonyokat hoztak létre a pápa és a kormányok között, de a vaticani zsinat és annak két legfőbb határozata a pápa csalhatatlanságáról és jurisdictiójáról egészen megváltoztatta a pápa állását a kormányokkal szemben s annál magasabbra csigázta az utóbbiak érdekét a pápaválasztás iránt; de hogy jogaikkal is törődjenek, erre annál biztosabb bazist szolgáltatott. A püspöki joghatóság a pápaiban semmisült meg. A püspökök immár csak eszközei a pápának, hivatalnokai, de saját felelősség nélkül; a püspökök a kormányokkal szemben egy idegen uralkodó hivatalnokai és pedig oly uralkodó hivatalnokai, ki csalhatatlanságánál fogva tökéletesen absolut, a világ legabsolutabb monarchájánál is absolutabb. A kormányoknak, mielőtt ily állást adnának a pápának gondoskodniok kell a visszaélhetés következményei ellen. A jövő pápaválasztásra — végül — kívánatosnak találja, hogy azon európai kormányok, melyek érdekelve vannak a pápai választás iránt, ideje korán foglalkozzanak az azt illető kérdésekkel, s lehetőleg jussanak megállapodásra egymással aziránt,hogy minő állást szándékoznak elfoglalni, valamint a feltételek iránt is, melyektől esetleg a pápa elismerését függővé akarják tenni Felkéri, hogy előbb bizalmasan kérdezze meg a követ az illető kormányt, hajlandó-e e tárgyban eszmecserére és kész-e esetleg megállapodásra segédkezet nyújtani. Aláírva: Bismarck. is Máltzf. Vértessy Arnold újabb beszélyei. (Két kötet. Budapest, 1875. Franklin-társulat kiadása. Ára 1 írt 60.) I. Régi igazság, hogy a nagy idő teremti a nagy embereket. Az események és tények rendkívüli volta, szokatlansága csodás fejlesztő hatást gyakorol a teremtő erőre, az ambícziónak nemesítésére, a képzelemnek röptére, az akaratnak izmosodására. Akik most irodalmunkban,politikai ügyeinkben a vezérszerepet viszik, akik magasabbak nálunk egy fejjel, azokat a negyvenes évek lázas tevékenysége, eszmékben gazdag időszaka, s a magyar függetlenségi harcznak hatalmas ereje növelte föl , ama vád, melyet időről-időre panaszos hangon el-elmondott egy egy figyelmesen szemlélő s mélyebben gondolkozó írónk, hogy jelenünk csak epigonokat nemzett, csak ezeknek kedvez, csak akkor lesz kétségbevonhatatlanul igazolt, ha mai nagyjaink kidőlnek, s helyök betöltetlenül marad. Színészetünk minden közelebb elhalálozott jelesére fájdalommal elismerte a közvélemény, hogy pótolhatatlan , és csakugyan sem Egressy, sem Szerdahelyi üresen maradt helyét nem töltötte be egészen még mai napig is senki. Irodalmunkra, politikai életünkre sem vár hamarosan kecsegtetőbb jövő. A közvetlenül letűnt negyedszázad, mely többet adott a szenvedésből, mint az örömből, mert többször sújtott csapással, mint jutalmazott áldással, nagyon meddő volt, nem bírta megtermékenyíteni sem a szivet, sem az észt. Előbb az általános, nemzeti lethargia, az erőszakos hatalomnak ónos ránknehezedése, s a lenyügző sorsunkba való fásult belenyugvás elörte lelkesedésünket, mely nélkül nagyot és maradandót alkotni lehetetlen; megtörte csakhamar olykor-olykor cselekvésre képes akaratunkat, s csak az alaktalan vágyak sokasodtak meg a szivekben; későbbalkotmányos életünk új folyama óta az aprólékos küzdelmek, a szenvedélyes pártoskodás zsibbasztó hullámzása, az érdek megerősödött istenei elvonták a tehetséget az igaz ösvényről, s félszeg működésre kényszerítették. Ami aztán fájdalmasan megboszulta magát. Mert a politikai elfogultság irodalmi elfogultságot eredményezett , s bátorító szó, felemelő taps helyett kisebbítő ítéletet, legfeljebb gáncsos és kifolyásos méltánylatot mondottak egymásról. Beölelhetünk talán egy egész tizedet, s alig emelhetünk ki e periódusból művet, mely egyetemes elismerésben részesült volna. S a kritika ez élessége és olvasó közönségünk léhasága inkább levertséget okozott, mint csüggedetlen kitartást. A magasba szárnyaló ambíczió megbénult, az erős akarat összetört, s a még működő ösztön becsvágya összeporlott, s a köznapi munkában is kielégítést talált. Több szót megemlíthetnénk, kinek nevéhez szebb reményeket fűztünk, ki e reményeket az imént körvonalazott viszonyok következtében nem váltotta be. Legyen elég itt egyedül Vértessy Arnoldot megneveznünk, kinek újabb elbeszélései épen előttünk fekszenek. Vértessy határozott tehetséggel lépett az irodalmi pályára, s e tehetség jól volt képezve. Ambicziója pedig oly tiszta, oly igaz s oly erős vala, a milyen kevés fiatal íróban található. Még élénken emlékezünk Szokoly Viktor irodalmi vázlataira, miket Győry Vilmos, Vértessy Arnold s a maga szövetségéről nyújtott, s eszünkbe jut a részlet, melyet Vértessyvel való első találkozásáról följegyzett, a melyben ki van emelve, hogy Vértessy regényírásra, nagyobb művek alkotására készült, tehetsége tiszta öntudatával. És a nyomasztó körülmények miatt eddig nem írt egyetlen terjedelmesebb és maradandóbb dolgot. Erejét elforgácsolta, becsvágyának alacsonyabb mértéket állított, s mai napság dolgozik a napi kelet számára. Minden vállalat dolgozótársai közt ott szerepel, szorgalma mindenikével vetekszik; elbeszélése nincs irodalmi színvonalon alul, de valami jóval magasabbra sem emelkedik. Néhány év előtt jelent meg tőle a „Világ folyása“ czímű gyűjtemény, s azóta nem haladott egyetlen lépéssel sem tovább pályáján. Sőt összegyűjtött újabb beszélyei bizonyos tekintetben hanyatlást jelzenek. Műveiből kezd a költészet kiveszni, üdesége fogyatkozik. Előadása nem mutat törekvést a művészetre, a nyelvnek választékos kezelésére, sőt bizonyos hanyagság vehető észre rajta. Irálya sokszor akadozó, még többször pongyola, itt-ott kifejezéstelen. Az ügyes kezet Vértessy Arnoldtól megtagadni és elvitatni nem lehet; elbeszélései általában véve elevenen és jól folynak, a cselekvénynek kereke, ha ki-kizökken is a rendes vágányból, mindig halad és bizonyos utat elvégez. De azért ez elbeszélések előadásából kitetszik, hogy az egész műnek oekonómiája, meséje, tárgyalása már ismerős, hogy a műnek egész volta, úgy a mint azt a szerző kezeiből megkapjuk, inkább a gyakorlatnak, az iskolázott munkásságnak, mint a számító alkotásnak szüleménye. Vértessy Arnold két új kötete a beszélyek tárgyára nézve elég változatos ; merített szerző a hazai történelemből, innen valók „A honvédzászló alatt“, a „Tűz és víz“, az „Egy falusi pap“s„Ababócsai kastély“ czímű elbeszélései; merített a világtörténelemből, ide sorozhatók „A negyedik férj“, „A szabadi tó“, „Abel“, „Hermenegild“ és „A lovagok korából“ czíműek. A társadalom köréből vétettek „A kíspadon“, „A bonne" s a „Digitális purpurea“ s végre a népélet keretébe tartozik a még most megemlítés nélkül hagyott két elbeszélés: „A siralomházban“ s „Az útszéli sírdomb.“ De ez a változatosság csak az előtt nyerhet új szint és új érdeket, aki a magyar elbeszélő irodalmat nem ismeri ; mert annak, aki elbeszéléseinket olvasgatni szokta, csakhamar eszébe ötlik, hogy ezen és ehhez hasonló tárgyakat százszor és százszor találta már feldolgozva, nem egyszer részletesebben és kerekebben, nagyobb kiviteli tökélylyel. Különösen észre fogja ezt venni Vértessy Arnoldnak a történetből kikapott elbeszélésein. Imhol a „Tűz és víz“ s „A negyedik férj“ Magyarországnak történetének azon korszakából való, midőn a királyi család, az Anjou-ház sarja, Endre a nápolyi Johannának eljegyeztetett, udvarába ment, neje bérenczeitől orozva megöletett. Hányszor és hányszor olvastuk már ezt! Azonban ez nem tenne semmit, csak az esetet uj színben, uj részletekben kapnók. Vértessy Arnold megelégszik a régi anyaggal, az ismert vonásokkal. Szerzőnek ama szép történelmi ismerete s olvasottsága, mely néhány régibb elbeszélésén határozottan meglátszott, úgy tetszik, mindegyre sekélyesül, nemhogy izmosodnék. Vagy azt hiszi-e ő is, mint a fiatalabb nemzedék néhány tagja, hogy a költőnek tanulmányozni, búvárlani fölösleges. Csalatkozik nagyon. A történeti elbeszélésnek valóságos anyagot csak a maga szerzette ismeret kölcsönözhet; példányok után indulva, feldolgozásokból merítve üres általánosságokba vesz. Sajnos, de igaz, s ki kell mondanunk, hogy Vértessy csak a szokott utakat járja, önmaga új nyomokat, új részleteket nem keres, a megfigyelő képessége igen kevés. Előttünk folyik egy nevezetes évtized, de sem ő, sem a fiatalabb nemzedék más tagja, mint közelebb valaki helyesen megjegyezte, nem képes belemarkolni, belőle saját czéljára tért hódítani. Vértessy Arnold a magyar függetlenségi harcz idejére szorítkozik legörömestebb, s itt otthonos leginkább. A honvéd-zászló alatt és Egy falusi pap czimű elbeszélése e kötetek legjobb darabja; a világtörténelemből vett tárgyú beszélyei egytőlegyig kidolgozatlan vázlatok, s mint ilyenek sem emelkednek a másolatokon felül. Kinyomattak, mert meg vannak irva, pedig a szerzőre nézve, a mi a dicsőséget illeti, sokkal nyereségesebb lesz vala, ha el hagyja temetni a napi kelet hullámainak; s a régi időkben való fáradságos, s rája nézve, amint novellái mutatják, sikertelen tapogatódzás helyett inkább a jelenkornak hullámvetéseire figyel. Závodszky Károly: A hivatalos lapból. Igazságügyi magyar miniszterem előterjesztésére Gruz István marosvásárhelyi királyi ítélőtáblái pótbírót és Bömbes Gyula igazságügyminiszteri titkárt a marosvásárhelyi királyi Ítélőtáblához rendes birákká nevezem ki. Kelt Gödöllőn, 1874. évi deczember hó 27-én. Ferencz József, s. k. Dr. Panner Tivadar, s. k. Az igazságügyminiszter Braun Frigyes verseczi járásbirósági bijnokot ugyanoda írnokká, Zeillinger Károly oraviczabányai törvényszéki aljegyzőt ugyanezen törvényszékhez jegyzővé és Demsk Gyula szamosujvári országos fegyintézeti tiszti írnokot a hidalmádibiróság mellé bírósági végrehajtóvá nevezte ki. SPORT. Állati csapások Indiában. Mint aki húsz évi tapasztalással bírok Indiáról, gyakran kacsagtam az otthoniak az iránti tudatlanságán, hogy mi képezi ott az állatoktól szenvedett valódi bajokat. Angolhonban el van terjedve a nézet, hogy kigyó és skorpió annyi van egy indiai tanyán, mint sváb és pók a londoni lakásokban; pedig ez annyira nem áll, hogy indiai szolgálatom egész ideje alatt soha se láttam kobrát (csörgő kigyót) valamely ház belsejében , sőt merném mondani, hogy megszámlálhatnám az ujjamon, ahányat kinn is láttam vadászatokon s egyéb kirándulásokon. Ami a skorpiót illeti, egy megcsípett egyszer s közbevetőleg mondva, igen csekély fájdalmat okozott, de skorpió sincs oly bőven, mint hiszik. Egyébként a keletre számkivetett ember nem is ezen állatoktól szenved naponkénti folytonos kínzást, másfélék azon csapások, melyek, szövetségben a hőséggel és cselédekkel, vérét lázas forrásba hozzák. Én első helyre teszem mindezek közt az indiai varjut. Tudományos neve — ha nem csalódom— Corvus sperendens, de hogy egy gyémánt-szemű kormos gaz jószág, az ország és nép ostora, azt bizonyosan tudom. A Madrasi körben és sok magánháznál is egy szolgát csak épen arra tartanak, hogy a társalgó szobákat e szemtelen madaraktól megoltalmazza. Hihetetlen a ravaszsága ezen varjúnak. Azok után, miket magam láttam, tökéletesen elhiszem, amit Sir Emerson Tennent beszél két varjúról, hogy az egyik a kutya farkát duzgálta, míg a másik annak első lábai közül kikapta a konczot, mert úgy vettem észre, hogy ezek csak beszélni nem tudnak, s kivált a lopás mesterségében nagyszerűek. Néha azonban törököt fognak, ha a szakácscsal találkoznak, élelmiszerek után jártában. Az ide valók nem örömest ölik meg ezen madarakat, még ha ételeket is lopják el, de azért boszut állanak a tolvajon, ha megfoghatják, s a szelid hindu emberséges modorában megkopasztják egészen, csak szárnyait és farkát hagyják meg, hogy eltakarodhassék. Ily állapotban valóban szánandó egy alak az ex corvus splendens, valóságos ijesztő, és azt hiszem, hogy valamely háztetőn nemsokára ki is adja a lelkét hypochondriában vagy melancholiában. S van bátorsága is, s mondok példát vakmerőségéről. Egyszer már annyira nyugtalanították házamat, hogy elhatároztam őket hátultöltőmmel megtizedelni. Azelőtt lehető jó barátságban voltunk egymással. Nem károgtak ablakaim és tornáczom körül többet, mint épen szükséges volt talán nekik és legfeljebb cselédeimet lopták meg, engem ritkán. Az említett véres napon azonban egy egész halomnyit öltem le ellenségeimből, oly sűrűn hullottak le egymásra, amilyen gyorsan tölthettem és lőhettem. Midőn töltényeim elfogytak, az előttem fekvő szelídségekön szinte megdöbbentem. Azt hittem, hogy most hosszú időre ment leszek tőlök. Teljeséggel nem. Másnap kimenek egy kis lapályra, nem mesze házamtól egyedül, gombát szedni, de már közel a házhoz üldözőbe vett néhány varjú, ordítva, károgva a fejem fölött, az utálat és felháborodás mindennemű kifejezésével, sőt le-le vagdalva felém szárnyaikkal. Eleinte nevettem őket, de amint tovább mentem, mindinkább szaporodtak. Lármájokra a világ minden részéből gyülekeztek a varjak, károgtak felettem és vagdaltak rám, migyen lármájoktól legyőzetve, haza tértem nyugalmat keresni. S az igy tartott néhány nap; követtek, még ha lóháton mentem a gyakorlati térre is; végre számuk lassan kint megfogyott és csak a helybeli útonállók üdvözöltek rekedt átkozódásaikkal, valahányszor megjelentem köztök. Nagy alkalmatlanság India némely vidékén azon bogár is, a melyet az ottaniak „jeramundel“nek neveznek. Nem tudom ez állat tudományos nevét, és csak egy kaszás pókra ültetett kis kagylóhoz hasonlíthatom, amely a padozaton és szőnyegeken gyorsvonat sebességével futos. A benszklöttek azt mondják, hogy marása halálos, de én nem hiszem. Sohase láttam senkit, akit megharapott, de hallottam olyanokról, kik nagy kínokat szenvedtek, csakhogy ennek gyakrabban kellene történnie, miután kivált a meleg évszakban csapatosan járkálnak a szobákon, többnyire éjjel. A meleg idény után elvesznek. De inkább elszivelem a seramundelt, mintsem a zöld poloskát, mely az esős időszak beálltával a világítás és fehér abrosz fényére ebédlő asztalainkon hemzseg. Oly büdös, mint bármely más faja, és íze éppen olyan, mint bűze. Aki nem hiszi, csak ebédeljen egyszer Indiában, az esős évszak alatt. Bizonyosan kap egyet-kettőt serébe, levesébe, ürítjéhez, és egész éjszakán át szájában lesz az ize. Aligha kevésbbé boszantók a repülő hangyák, amelyek seregestül jönnek, szárnyaikat elhullatják, ahol leszállnak, tálat, tányért ellepnek, és az egyptomi féregcsapásokat juttatják eszünkbe. Kigyót nem emlékezem, hogy egyszernél többször láttam volna benn a házban, és ez egy ártatlan kövi kigyó volt, mintegy 9 láb hoszszú. Dolgozó szobámban lőttem meg, ahová alkalmasint a patkányok után jött, melyek szeretik a hivatalos iratokat szétrágni. E kigyót — bár nem volt mérges — meg kellett lőni, mert midőn egy szűk szobában találta magát és kimenni nem tudott, dühösen ugrott szolgáimra és oly élénk támadásokat intézett meztelen testeikre, hogy néhány másodpercz alatt megugratta őket a szobából. Más ártatlan kígyókat láttam kúszó növények közt siklani, tornáczokra felcsúszni, de a kobra ismeretlen előttem a házban legalább. Legutóbbi lakásom mellett volt egy kis kert, amelyben egy híres kobra tartózkodott, de én soha se láthattam, bár cselédeim és mások majdnem naponként látták. Ez a kigyó rendesen eljárkált házamtól néhány száz ölnyire, és nyoma a porban tisztán látható volt. Bennszülött kertészem imádta a kobrát, tejjel, gyümölcscsel rendesen jól tartotta, és úgy sejtem, igyekezett rajta, hogy meg ne lássam soha, tudván, hogy meleg fogadtatásban részesülne hátultöltőmtől, ha találkoznám vele. Még egy csapás, és készen vagyunk velük. Ez a mókus. Az otthoni olvasó alig foghatja föl, miként képezhet csapást oly csinos kis állatka, mint az indiai szürke mókus, de hogy valóban az, mindenki tudja, ha lakott oly házban, ahol sok van. Már lármájuk is oly boszantó, mint az őszi féreg egyhangú csiripolása, vagy az indiai kakuk fárasztó kiabálása. Ez főleg akkor jön elő, mikor e kis állatok fiaznak — pedig csudálatosan szaporák — ilyenkor hasra feküsznek a fedelen, vagy egyéb helyeken, és órákon át hasítják a fület rikitozásukkal, míg az ember szinte megsiketül és magánkívül lesz lármájuktól. Az én verandámban egykor egy egész telepem volt a mókusból s olyan szelídek, hogy minden reggel hozzám jöttek, velem teáztak és ettek a süteményből, velem egy széken ültek, és mindent tehettem velek, csak simogatni nem hagyták magukat. De nemsokára meguntam őket. Folyvást fürdőszobámban fiaztak, és apraja nappal oly lármát csapott, hogy már nem állhattam, és a sereg lassan kint annyira megszaporodott, hogy kertészetemet komolyan megzavarták. Minden borsót, babot megettek, mihelyt elültettem, és némely más becses növényeket is elpusztítottak. Néhányat meglőttem a szél puskával, de mind újra feléledtek és elszaladtak. Végre midőn már éppen nem tűrhettem őket, puskát fogtam rájuk, és lelőttem három tucatot, lovászaim kitűnő tokánt csináltak belőlök — mint nekem mondák — nem is csuda, miután válogatott kerti növényeimen híztak föl. Erre rövid idei nyugtom volt, de nemsokára ismét oly kiállhatatlanokká lettek, és ismét a puskát kellett elővennem. A mungoose és a bandycoot is nagy csapás azokra, kik apró marhát vagy madarakat tartanak Indiában. Kétségtelen, hogyha beszabadulnak a majorság közé, nagy mészárlást visznek véghez; de nemcsak az a baj, amit valósággal megölnek, de minden ami az ő rovásukra megyen. A bennszülött hű cseléd, ha pulykára, libára vagy gyöngytyúkra éhezik, az éji homályban levág, a hányat jónak lát. . . Másnap mutatja a csonka hullákat a szörnyűködő háziasszonynak, aki aztán jutalmat tűz a ragadozó állatra, amely pedig ártatlan a dologban. Az asszony természetesen, nem eszi a természetes halállal kimúlt apró marhát, és így a ravasz cselédség jó lakomát csap a vádlott állat rovására. Valóban, ha végig gondolok az indiai angol e nemű kínzóin, utóljára is alighanem a cselédséget tartom a legnagyobb csapásnak. HÍREK. Decz. 31. — A királyi lakban tegnap este 8— 10 közt történtek a szokásos újévi tisztelgések. Mint előre jelentve volt, a küldöttségeket a király részéről hg Hohenlohe főudvarmester, a királyné részéről pedig Majláth Györgyné udvarhölgy és udvarmesternő fogadták. A főváros részéről Ráth Károly főpolgármester jelent meg egy küldöttséggel, tisztelgés végett. — Lucca Paulina asszony első hangversenye szombaton, január 2-án, esti fél 8 órakor lesz a rebootban. Tiszteletreméltó tudósunk, Brassai Sámuel, már meg is érkezett Kolozsvárról. Különben elmegy ő egy-egy jó énekért, vagy jó zenéért Kolozsvártól egyhuzamban Lipcsébe is, ami nemcsak azt mutatja, hogy szenvedélyes zenész, hanem hogy — hála istennek — előhaladt kora daczára is, erőteljes és egészséges. Lucca asszony a pesti bölcsőde és az első pesti gyermekmenhely javára lép föl először, s a hangverseny műsora következő : Rafftól kettős, hegedűn és zongorán előadják: Krancsevics és Deutsch Vilmos. — Mozarttól „Das Weilchen“, énekli Lucca asszony. Bachtól dallam és gavotte, gordonkán előadja Rudofft. Gordigianitől „Sanctissima virgine“, románcé, énekli Lucca asszony. Schuberttől menyette és Liszttől gondoligra, előadja zongorán Deutsch W. — Thomas „Mignon“ operájának első felvonásából a „Connais tu le pays ?“ kezdetű dal, énekli Lucca assz. Vieuxtempstől „Reverie“, hegedűn