Ellenőr, 1875. január (7. évfolyam, 1-31. szám)

1875-01-01 / 1. szám

De visszatérek a karácsonyra, mint ü­nn­epre. Ha a karácsony nem is kiválóan a családok ünnepe, a családok örömének mégis örömün­­nepe. A Noel a franczia gyermekeknek is meghozza ajándékait, ha nem a karácsonyfán, úgy a­­­kandallóban, a­hová a franczia anyák által bálványzott apró népség lefekvés előtt czipőcskéit rejti, mint nálunk „Mikulás“ napján az ablakba. Itt azonban az ablakok nem lévén kettősek, a jó­ságos Noelnek be kell fáradnia a szobába, a kandallóig. Egy kis történetke jut itt eszembe, a­melyet karácsony estéjén minden társaságban el szokott beszélni a társaság­­ legsentimentálisabb tagja. Egy szegény munkáscsalád ült együtt padlás­­szobácskájában. — Mit tegyünk gyermekünk czipőcskéjébe? — kérdé az anya a családapát. — Jól tudod kedvesem, válaszolt az, meny­nyire szegények vagyunk, de reméljünk jobb idő­ket, s ha reményeink teljesülni fognak, gyermekün­ket is kárpótolandjuk. Másnap reggel a kis­fiú kíváncsian nyúl a jó Noel ajándéka után; belenyúl czipőcskéjébe, s egy kis madarat vesz ki abból. Szegény kis ma­dárfiók ! — a kürtőbe menekült a hideg elől, s ha a kürtőből le nem esik, be nem esik a czipőbe, bizonyára megfagy vala. A gyermek öröme tel­jes volt. A jóságos Noel mégis csak mindenkire gondol! A karácsonyi örömökért a francziák s kivá­lóan a párisiak az újévi örömökkel kárpótolják magukat. Az újévi jókivánatok és ajándékok sehol sincsenek annyira szokásban, mint franczia földön. Egész Páris újévi ajándékok tára jelenleg. A boulevard­ok boltjában s a Palais-Royal árutá­raiban az „etrennes“-ek (újévi ajándékok) legkü­lönfélébb különféleségei vannak felhalmozva. A történeti nevezetességű Palais-Royal a kincsek milliárdjait rejti falai közt. A júliusi forradalom előestéjén történt, hogy Lajos Fülöp a nápolyi uraknak fényes estélyt adott. A forradalom a küszöbön állott. Ekkor mondá egyike az olasz uraknak: „Nous dansons sur un vulcan.“ („vulkánon tánczolunk.“) Most, ha ki a Palais-Royalban bált adna, az gyémántokon tánczoltatná meg a vendégeit. De az „etrennes“-ek számára mind a Palais- Royal, mind a boulevardok boltjai szűkek, s azért a boulevardok hosszában kis fabódék állíttattak­ föl, az újévi ajándék vásárrá változtatván át egész Párist és „etrennes“-vásárlóvá minden párisit. Mire e sorok napvilágot látnak, alig lesz Pá­­risban oly elhagyatott lélek, aki nem ajándéko­zott, s aki meg nem ajándékoztatok volna, ha egyébbel nem, legalább egy — gratulatióval. „Boldog újévet!“ U—i B. A­z uz­sor a­ kér­d­ésben január 2-dikán szombaton, d. u. 5­ órakor szakértekezlet lesz az igaz­­ságügyminisztériumban, miután a kereskedelmi, pénzügyi és igazságügyi miniszterek a kérdés felől értekeztek már közösen. Az enquéte a nevezett mi­nisztériumok képviselőiből és néhány nem a kor­mánykörökhöz tartozó egyéniségből fog állani. A Budapest fővárosnak folytatóla­gosan ma tartott közgyűlésén az árvaszéki ülnö­kökre tegnap beadott szavazatok eredményét hir­dették ki, s az ülnökök az esküt is letették. Ha­ris Sándor, a választási bizottság elnöke, tudatta, hogy a négy fizetéses ülnöki állomásra megválasz­tottak : Dr. Sipőcz László 274, Weicherdt Alajos 266, Greifener Vilmos 179, Szlávik József 154 szavazattal. A 20 díjtalan ülnöki állomásra ugyan­azok választottak meg, kiknek névsorozatát teg­napi tudósításunkban közöltük. A négy fizetéses ülnök (Szlávik kivételével, ki törvényszéki hiva­talából még szabályszerűleg fölmentve nincs) lete­vén az esküt, a főpolgármester melegen üdvözli a megválasztottakat. Széher írásbeli és Haris szóbeli kijelentésére, hogy az ülnöki állomást el nem fo­gadhatják, a közgyűlés ezen állomások betöltésére Burghardt és Takácsy biz. tagokat jelölte ki, mint a tegnapi szavazáskor viszonylagosan legtöbb szavazatot nyerteket. KÜLFÖLD.­ ­ Decz. 31. — Németország. (Egyház-politikai ok­m­­ány­ok.) A „Reichsanzeiger“ közli az Arnim­­p­e­r­b­e­n titkos ülésben felolvasott egyház-po­litikai okmányok egyikét, ehhez bevezetősül a többi között ezeket írja : „A városi törvényszék helyesen cselekedett, hogy az egyház-politikai tar­talmú okmányokat titokban tartotta, mert azokban kevés kivétellel nem a mi hivatalos titkunkról, hanem idegen hivatalos titokról van szó. A nyil­vánosságtól visszatartott összes csomag alapját a birodalmi kanczellárnak 1872. május 24-ki kör­sürgönye képezi, mely a pápaválasztásra vonatko­zik. Ezekhez csatlakoznak a többi kormányok vi­szonválaszai, melyek a párisi követtel állásánál fogva közöltettek. Az utóbbiak, a meddig csak a TARCZA. A CSI V A ^ V HATTERAS KAPITÁNY 4 Q I KL­A. IST ID J" -A.I* n. KÖTET. IRTA BERNE GYULA. ÖTÖDIK FEJEZET. A fóka és a medve. (Folytatás.) Az orvos társai készek lettek volna a nyers húsnak esni, ha nem visszatartóztatta őket, mig leg­alább megpirítják. Clawbonny, a­mint a kunyhóba lépett, fel­­l­tűnő hideg ütötte meg ; a kályhába tekintett, tö­kéletesen kialudt minden üszke; a reggeli gondjai s nagy izgalmai között megfeledkezett Johnson a kályha tüzéről, ami rendesen az ő gondja volt. Az orvos tüzet akart gerjeszteni, de a hideg hamu alatt egy árva szikrát se talált. — Várjunk hát egy kicsit, gondolá ma­gában. Kiment a szánhoz taplóért, s kérte John­­sontól a tűzszerszámot, hogy kicsiholjon. — A kályha egészen kialudt — mondá. — Az én hibám­, viszonzá Johnson. S keresni kezdte a tűzszerszámot abban a zsebétel, a­hol rendesen tartani szokta; megdöb­bent, hogy nem találta ott. Átkutatta minden zsebét, egyikben se volt; bement a kunyhóba, összevissza forgatta a pok­­róczokat, melyek közt az éjét tölté, sehol semmi. —­ Nos? kérdé az orvos, bekiáltva hozzá. Johnson kijött s társaira meredt. — Nincs önnél a tű­zszerszám, Clawbonny úr? — Nincs, Johnson. — Önnél sem, kapitány? — Nálam sem. — Hiszen mindig önnél szokott volt lenni, folytatá az orvos. — De már nincs! . . . , mormogá az öreg hajós elsápadva. — Nincs! kiáltott fel az orvos akaratlanul megborzadva. Más tűzszerszámuk nem volt, s az egyetlen aczél és kova elvesztése borzasztó következéssel járhatott. — Keresse csak jól, Johnson, nógatá az orvos. Az őrmester futott a jégbuczkához, mely me­­gett a medvét leste, onnan a harcz színhelyére, de nem talált semmit. Kétségbeesve tért vissza. Hatteras ránézett, de minden szemrehányás nélkül. — Ez baj, szólt az orvoshoz. — Valóban, viszonzá ez. — Még csak egy műszerünk, egy távcsö­vünk sincs, melyből kivehetnők az üveglencsét, hogy tüzet gyújtsunk vele. — Tudom, viszonzá az orvos, fájdalom­ pe­dig, mert íme, a napsugarak mi könnyen szikrát vetnének így a taplóba. — Hiába, folytatá Hatteras, akkor be kell érnünk nyers hússal, aztán folytassuk utunkat és igyekezzünk elérni a hajót. — Igen, mondá az orvos elgondolkozva, — szükségből tán ez is megtenné. Miért ne? Leg­alább megpróbálhatnak? — Mit forgat eszében? kérdé Hatteras. — Egy gondolatom támadt . . . — Gondolat! kiáltott fel Johnson, gondo­lat­­a, önnek ? — Mentve vagyunk! — Kérdés, hogy sikerül-e? viszonzá az orvos. S mi az, kérdé Hatteras. — Csak az, hogy ha nincs lencsénk, csinál­junk. — Hogy-hogy? kérdezé Johnson. — Nos, egy darab jégből metszünk ma­gunknak. — Micsoda ? ön hiszi. . . . — S miért ne? A dolog mindössze annyi­ból áll, hogy a napsugarak egy közös gyúló pont­ba egyesüttessenek valamivel, s erre ép úgy szol­gálhat a jég, mint akár a legtisztább kristály. — Valóban! mondá Johnson. — Valóban, csak hogy inkább szeretnék e czélra édesvízi jeget, mert ez tisztább és átlát­szóbb a sósvíz jegénél. — Nézze csak n­ézze! mondá Johnson egy nem messze fekvő jégszirtre mutatva, ha nem csa­lódom, az a zöld csillámos barna jégdarab azt látszik mutatni. . . . — Igaza van, jejünk barátim, hozza magá­val a fejszét, Johnson. Azzal megindultak a mondott tömeg felé, mely valóban édesvízi jég volt. Az orvos lehasított belőle egy lábnyi átmé­rőjű darabot, s előbb baltájával megnagyolta, aztán megsimitotta késsel, végre kicsiszolta tenyerével, s olyan pompás átlátszó lencse lett belőle, hogy a legfelségesebb kristályból se különb. Ezzel visszatért a jégkunyhóhoz s egy darab taplót véve elkezdte experimentumát. A nap elég fényesen sütött. Az orvos föl­fogta jég lencséjével a sugarakat s a taplóra irányzá a focust. Alig telt bele néhány másodpercz s a tapló tüzet fogott. — Hurrá! hurrá ! ujjo­ngott Johnson, alig bír­ván saját szemeinek meghint­ni. Oh, Clawbonny ur! édes Clawbonny ur! A vén gyerek nem birt magával örömében s futkosott ugrált, mint a bolond. Az orvos bement a kunyhóba, s néhány percz­­c­el később már javában bru­gött a kis vaskályha, s az illatos pecsenyeszag mihamar még Bellt is felébreszté hódoltságából. Elképzelhető, milyen ünnepi lakomát csap­tak; az orvos azonban mértékletre inté társait s jó példával maga ment elől. Evés közben ismét beszé­det kezdett. — Szerencse napja a mai nap nekünk, igy szólott, eleségünk biztosítva van az út hátra levő részére. De mindamellett nem szabad az élvezés gyönyöreiben elszenderednünk, s jó lesz minél előbb útnak eredni. — Nem lehetünk messzebb Porpoise-tól két napi járó földnél, mondá Altamon, kinek időköz­ben megjött a szava. — Remény­em, mondá az orvos nevetve, hogy ott csak találunk tűzre valót. — Igen, viszonzá az amerikai. — Mert az én jéglencsém, folytatá az orvos, ha meg is teszi napsugáros időben, de nem sokra mennénk vele, a­mikor napvilág nincs, az ilyen idő pedig igen gyakori itt, alig hat foknyira a sarktól. — Valóban, sóhajtott Altamont, alig hat foknyira a sarktól! Hajóm odáig jutott hová még soha nem merészkedett senki! — Induljunk! kiáltott Hatteras türelmetlenül. — Induljunk! ismétli az orvos, nyugtalan tekintetet vetve a két kapitányra. Az utazók egészen megújultak az eledeltől, a kutyáknak is bőven jutott a medvehulladé­kaiból , s jókedvvel folyt az út magas éjszak felé. Az orvos szerette volna kivenni Altamontból útközben, mi hozta őt ily messzire? De az ameri­kai kitérőleg felelt. — Erre a két emberre jó lesz vigyázni, mondá az orvos az öreg őrmesternek súgva. — Így van ! viszonzó ez. —■ Hatteras sohasem szólítja meg az ameri­kait, s ez nem igen látszik hajlandónak hálada­­tosságot mutatni. Szerencsére, itt vagyok én. — Clawbonny úr, mondá Johnson, mióta az a yankee magához jött, nekem nem igen tetszik a pofája. — Vagy nagyon csalódom, viszonz­ az or­vos, vagy ez az ember gyanítja Hatteras tervét. — Azt hiszi ön, hogy ez idegen szinten ab­ban járna? — Ki tudja? Johnson! Az amerikaiak bát­rak és merészek , a­mit egy angol tenni akarha­tott, miért ne akarhatta volna megpróbálni egy amerikai is? — Ön tehát azt gondolja, hogy Altamont... — Én nem gondolok semmit, viszont­ az or­vos, hanem hogy a hajó éppen itt rekedt a sarkhoz vezető úton, méltán gondolkozóba ejthet. — De hiszen Altamont azt mondja, hogy akarata ellenére sodortatott ide. — Mondja, mondja, de nekem úgy tetszik, hogy ajkán mindig valami sajátságos mosoly rán­­dult meg ilyenkor. Ördög adtát! Clawbonny úr, ez nem jó mu­latság lenne, ha két ilyen ember között versen­gésre kerülne a dolog. — Adja isten, hogy csalódjam, Johnson, mert ebből nagy bonyodalom lehetne, sőt vesze­delem! Remény­em, csak nem felejti el Altamont, hogy mi mentettük meg életét. Az ám , de viszont nem ő menti meg a mi­enket? Igaz, hogy nélkülünk nem élt volna meg, de hát nélküle, hajója s az élet fenntartásához szük­ségesek nélkül, ugyan hova lennénk mi? — No de, csakhogy ön itt van Clowbonny úr, segítségével majd jóra fordul minden, úgy hiszem. — Én is hiszem, Johnson. (9. folyt. köv.) A kormány hatalma terjed, titokban maradnak.“ Bis­marck körjegyzéke lényegében következő : Az eshe­­tőleges pápaválasztásról szólva, minden érdek­lett államra nézve szükségesnek tartja, hogy a meg­választandó személyre és a választás alaki és anyagi oldalára nézve oly garantiákkal bírjanak, melyek a kormányoknak lehetővé teszik, hogy azt mint ér­vényest és minden kétséget kizárót, úgy ma­gukra, mint az illető országban levő kath egy­házra nézve elismerjék. Már e század elején kö­tött concordatumok is direktebb és bizonyos tekin­tetben bensőbb viszonyokat hoztak létre a pápa és a kormányok között, de a vatic­an­i zsinat és annak két legfőbb határozata a pápa csalhatatlanságáról és ju­ris­d­i­c­t­i­ó­j­á­r­ó­l e­g­é­s­z­e­n megváltoz­tatta a pápa állását a kormány­ok­kal szemben s annál magasabbra csigázta az utóbbiak érdekét a pápaválasztás iránt; de hogy jo­gaikkal is törődjenek, erre annál biztosabb bazist szolgáltatott. A püspöki joghatóság a pá­paiban semmisült meg. A püspökök im­már csak eszközei a pápának, hivatalno­kai, de saját felelősség nélkül; a püspökök a kormányokkal szemben egy idegen uralkodó hivatalnokai és pedig oly ural­kodó hivatalnokai, ki csalhatatlanságánál fogva t­ö­­kéletesen ab­solut, a vil­ág legabsolu­­tabb monarch­áj­ánál is absolutabb. A kormányoknak, mielőtt ily állást adnának a pápának gondoskodniok kell a visszaélhetés következményei ellen. A jövő pápaválasztásra — végül — kívánatosnak találja, hogy azon európai kormányok, melyek érdekelve vannak a pápai választás iránt, ideje korán foglalkozzanak az azt illető kérdésekkel, s lehetőleg jussanak megállapodásra egymással aziránt,hogy minő ál­lást szándékoznak elfoglalni, valamint a fel­tételek iránt is, melyektől esetleg a pápa elismerését függővé akarják tenni Felkéri, hogy előbb bizalmasan kérdezze meg a követ az illető kormányt, hajlandó-e e tárgyban eszmecserére és kész-e esetleg megállapodásra segédkezet nyújtani. Aláírva: Bismarck. is Máltzf. Vértessy Arnold újabb beszélyei. (Két kötet. Budapest, 1875. Franklin-társulat kiadása. Ára 1 írt 60.) I. Régi igazság, hogy a nagy idő teremti a nagy embereket. Az események és tények rendkí­vüli volta, szokatlansága csodás fejlesztő hatást gyakorol a teremtő erőre, az ambícziónak nemesíté­sére, a képzelemnek röptére, az akaratnak izmo­sodására. Akik most irodalmunkban,politikai ügye­inkben a vezérszerepet viszik, a­kik magasabbak nálunk egy fejjel, azokat a negyvenes évek lázas tevékenysége, eszmékben gazdag időszaka, s a magyar függetlenségi harcznak hatalmas ereje nö­velte föl , ama vád, melyet időről-időre panaszos hangon el-elmondott egy egy figyelmesen szemlélő s mélyebben gondolkozó írónk, hogy jelenünk csak epigonokat nemzett, csak ezeknek kedvez, csak akkor lesz kétségbevonhatatlanul igazolt, ha mai nagyjaink kidőlnek, s helyök betöltetlenül marad. Színészetünk minden közelebb elhalálozott jelesére fájdalommal elismerte a közvélemény, hogy pótol­hatatlan , és csakugyan sem Egressy, sem Szerda­helyi üresen maradt helyét nem töltötte be egé­szen még mai napig is senki. Irodalmunkra, po­litikai életünkre sem vár hamarosan kecsegtetőbb jövő. A közvetlenül letűnt negyed­század, mely többet adott a szenvedésből, mint az örömből, mert többször sújtott csapással, mint jutalmazott áldással, nagyon meddő volt, nem bírta megtermékenyíteni sem a szivet, sem az észt. Előbb az általános, nemzeti lethargia, az erőszakos hatalomnak ónos ránk­­nehezedése, s a lenyügző sorsunkba való fásult belenyugvás elörte lelkesedésünket, mely nélkül nagyot és maradandót alkotni lehetetlen; megtörte csakhamar olykor-olykor cselekvésre képes akara­tunkat, s csak az alaktalan vágyak sokasodtak meg a szivekben; később­­alkotmányos életünk új folyama óta az aprólékos küzdelmek, a szenvedé­lyes pártoskodás zsibbasztó hullámzása, az érdek megerősödött istenei elvonták a tehetséget az igaz ösvényről, s félszeg működésre kényszerítették. A­mi aztán fájdalmasan megboszulta magát. Mert a politikai elfogultság irodalmi elfogultságot eredménye­zett , s bátorító szó, felemelő taps helyett kisebbítő íté­letet, legfeljebb gáncsos­ és kifolyásos méltánylatot mondottak egymásról. Beölelhetünk talán egy egész ti­zedet, s alig emelhetünk ki e periódusból művet, mely egyetemes elismerésben részesült volna. S a kritika ez élessége és olvasó közönségünk léhasága inkább levertséget okozott, mint csüggedetlen kitartást. A magasba szárnyaló ambíczió megbénult, az erős akarat összetört, s a még működő ösztön becsvá­gya összeporlott, s a köznapi munkában is kielé­gítést talált. Több szót megemlíthetnénk, kinek nevéhez szebb reményeket fűztünk, ki e reményeket az imént körvonalazott viszonyok következtében nem váltotta be. Legyen elég itt egyedül Vértessy Arnoldot megneveznünk, kinek újabb elbeszélései épen előttünk fekszenek. Vértessy határozott tehetséggel lépett az iro­dalmi pályára, s e tehetség jól volt képezve. Am­­bicziója pedig oly tiszta, oly igaz s oly erős vala, a milyen kevés fiatal íróban található. Még élén­ken emlékezünk Szokoly Viktor irodalmi vázla­taira, miket Győry Vilmos, Vértessy Arnold s a maga szövetségéről nyújtott, s eszünkbe jut a részlet, melyet Vértessy­vel való első találkozásáról följegyzett, a melyben ki van emelve, hogy Vér­tessy regényírásra, nagyobb művek alkotására ké­szült, tehetsége tiszta öntudatával. És a nyomasztó körülmények miatt eddig nem írt egyetlen terje­delmesebb és maradandóbb dolgot. Erejét elforgá­csolta, becsvágyának alacsonyabb mértéket állított, s mai napság dolgozik a napi kelet számára. Min­den vállalat dolgozótársai közt ott szerepel, szor­galma mindenikével vetekszik; elbeszélése nincs irodalmi színvonalon alul, de valami jóval maga­sabbra sem emelkedik. Néhány év előtt jelent meg tőle a „Világ folyása“ czímű gyűjtemény, s azóta nem haladott egyetlen lépéssel sem tovább pályá­ján. Sőt összegyűjtött újabb beszélyei bizonyos te­kintetben hanyatlást jelzenek. Műveiből kezd a köl­tészet kiveszni, üdesége fogyatkozik. Előadása nem mutat törekvést a művészetre, a nyelvnek válasz­tékos kezelésére, sőt bizonyos hanyagság vehető észre rajta. Irálya sokszor akadozó, még többször pongyola, itt-ott kifejezéstelen. Az ügyes kezet Vértessy Arnoldtól megtagadni és elvitatni nem lehet; elbeszélései általában véve elevenen és jól folynak, a cselekvénynek kereke, ha ki-kizökken is a rendes vágányból, mindig halad és bizonyos utat elvégez. De azért ez elbeszélések előadásából kitetszik, hogy az egész műnek oekonómiája, me­séje, tárgyalása már ismerős, hogy a műnek egész volta, úgy a mint azt a szerző kezeiből megkap­juk, inkább a gyakorlatnak, az iskolázott munkás­ságnak, mint a számító alkotásnak szüleménye. Vértessy Arnold két új kötete a beszélyek tárgyá­ra nézve elég változatos ; merített szerző a hazai történelemből, innen valók „A honvédzászló alatt“, a „Tűz és víz“, az „Egy falusi pap“s„Ababócsai kastély“ czímű elbe­szélései; merített a világtörténelemből, ide soroz­­hatók „A negyedik férj“, „A szabadi tó“, „Abel“, „Hermenegild“ és „A lovagok korából“ czíműek. A társadalom köréből vétet­tek „A k­í­s­p­a­d­o­n“, „A bonne" s a „Digi­tális purpurea“ s végre a népélet keretébe tartozik a még most megemlítés nélkül hagyott két elbeszélés: „A siralomházban“ s „Az út­­szél­i s­ír­d­o­mb.“ De ez a változatosság csak az előtt nyerhet új szint és új érdeket, a­ki a magyar elbeszélő irodalmat nem ismeri ; mert annak, a­ki elbeszé­léseinket olvasgatni szokta, csakhamar eszébe öt­­lik, hogy ezen és ehhez hasonló tárgyakat százszor és százszor találta már feldolgozva, nem egyszer részletesebben és kerekebben, nagyobb kiviteli tö­­kélylyel. Különösen észre fogja ezt venni Vértessy Arnoldnak a történetből kikapott elbeszélésein. Im­­hol a „Tűz és víz“ s „A negyedik férj“ Magyaror­szágnak történetének azon korszakából való, mi­dőn a királyi család, az Anjou-ház sarja, Endre a nápolyi Johannának eljegyeztetett, udvarába ment, neje bérenczeitől orozva megöletett. Hányszor és hányszor olvastuk már ezt! Azonban ez nem tenne semmit, csak az esetet uj színben, uj részletekben kapnók. Vértessy Arnold megelégszik a régi anyag­gal, az ismert vonásokkal. Szerzőnek ama szép történelmi ismerete s olvasottsága, mely néhány régibb elbeszélésén határozottan meglátszott, úgy tet­szik, mindegyre sekélyesül, nemhogy izmosodnék. Vagy azt hiszi-e ő is, mint a fiatalabb nemzedék néhány tagja, hogy a költőnek tanulmányozni, bú­­várlani fölösleges. Csalatkozik nagyon. A tör­téneti elbeszélésnek valóságos anyagot csak a maga szerzette ismeret kölcsönözhet; pél­dányok után indulva, feldolgozásokból merítve üres általánosságokba vesz. Sajnos, de igaz, s ki kell mondanunk, hogy Vértessy csak a szokott utakat járja, önmaga új nyomokat, új részleteket nem keres, a megfigyelő képessége igen kevés. Előttünk folyik egy nevezetes évtized, de sem ő, sem a fiatalabb nemzedék más tagja, mint k­öze­­lebb valaki helyesen megjegyezte, nem képes bele­markol­ni, belőle saját czéljára tért hódítani. Vér­tessy Arnold a magyar függetlenségi harcz idejére szorítkozik legörömestebb, s itt otthonos leginkább. A honvéd-zászló alatt és Egy falusi pap czimű elbeszélése e kötetek legjobb darabja; a világtörténelemből vett tárgyú beszélyei egytől­­egyig kidolgozatlan vázlatok, s mint ilyenek sem emelkednek a másolatokon felül. Kinyomattak, mert meg vannak irva, pedig a szerzőre nézve, a mi a dicsőséget illeti, sokkal nyereségesebb lesz vala, ha el hagyja temetni a napi kelet hullámainak; s a régi időkben való fáradságos, s rája nézve, a­mint novellái mutatják, sikertelen tapogatódzás helyett inkább a jelenkornak hullámvetéseire figyel. Závodszky Károly: A hivatalos lapból. Igazságügyi magyar minisz­terem előterjesztésére G­r­uz István marosvásárhelyi királyi ítélőtáblái pótbírót és Bömb­es Gyula igazságügymi­niszteri titkárt a marosvásárhelyi királyi Ítélőtáblához rendes birákká nevezem ki. Kelt Gödöllőn, 1874. évi de­czember hó 27-én. Ferencz József, s. k. Dr. Panner Ti­vadar, s. k. Az igazságügyminiszter Braun Frigyes verseczi járásbirósági bijnokot ugyanoda írnokká, Zeil­linger Károly oraviczabányai törvényszéki aljegyzőt ugyanezen törvényszékhez jegyzővé és D­e­m­s­­­k Gyula szamosujvári országos fegyintézeti tiszti írnokot a hidalmádi­­biróság mellé bírósági végrehajtóvá nevezte ki. SPORT. Állati csapások Indiában. Mint a­ki húsz évi tapasztalással bírok In­diáról, gyakran kacsagtam az otthoniak az iránti tudatlanságán, hogy mi képezi ott az állatoktól szenvedett valódi bajokat. Angolhonban el van ter­jedve a nézet, hogy kigyó és skorpió annyi van egy indiai tanyán, mint sváb és pók a londoni lakásokban; pedig ez annyira nem áll, hogy indiai szolgálatom egész ideje alatt soha se láttam kob­rát (csörgő kigyót) valamely ház belsejében , sőt merném mondani, hogy megszámlálhatnám az ujja­­mon, a­hányat kinn is láttam vadászatokon s egyéb kirándulásokon. Ami a skorpiót illeti, egy megcsípett egyszer s közbevetőleg mondva, igen csekély fájdalmat okozott, de skorpió sincs oly bőven, mint hiszik. Egyébként a keletre szám­kivetett ember nem is ezen állatoktól szenved na­­ponkénti folytonos kínzást, másfélék azon csapások, melyek, szövetségben a hőséggel és cselédekkel, vérét lázas forrásba hozzák. Én első helyre teszem mindezek közt az indiai varjut. Tudományos neve — ha nem csalódom— Corvus sperenden­s, de hogy egy gyémánt-szemű kormos gaz jószág, az ország és nép ostora, azt bizonyosan tudom. A Madrasi körben és sok magán­háznál is egy szol­gát csak épen arra tartanak, hogy a társalgó szobákat e szemtelen madaraktól megoltalmazza. Hihetetlen a ravaszsága ezen varjúnak. Azok után, miket magam láttam, tökéletesen elhiszem, a­mit Sir Emerson Tennent beszél két varjúról, hogy az egyik a kutya farkát duzgálta, míg a másik annak első lábai közül kikapta a konczot, mert úgy vettem észre, hogy ezek csak beszélni nem tudnak, s kivált a lopás mesterségében nagysze­rűek. Néha azonban törököt fognak, ha a szakács­csal találkoznak, élelmi­szerek után jártában. Az ide valók nem örömest ölik meg ezen madarakat, még ha ételeket is lopják el, de azért boszut ál­lanak a tolvajon, ha megfoghatják, s a szelid hin­du emberséges modorában megkopasztják egészen, csak szárnyait és farkát hagyják meg, hogy elta­­karodhassék. Ily állapotban valóban szánandó egy alak az ex­ corvus splendens, valóságos ijesztő, és azt hiszem, hogy valamely háztetőn nem­sokára ki is adja a lelkét hypochondriában vagy melancho­­liában. S van bátorsága is, s mondok példát vakme­rőségéről. Egyszer már annyira nyugtalanították házamat, hogy elhatároztam őket hátultöltőmmel megtizedelni. Azelőtt lehető jó barátságban vol­tunk egymással. Nem károgtak ablakaim és tor­náczom körül többet, mint épen szükséges volt ta­lán nekik és legfeljebb cselédeimet lopták meg, en­gem ritkán. Az említett véres napon azonban egy egész halomnyit öltem le ellenségeimből, oly sűrűn hullottak le egymásra, a­milyen gyorsan tölthettem és lőhettem. Midőn töltényeim elfogytak, az előttem fekvő szelídségekön szinte megdöbbentem. Azt hit­tem, hogy most hosszú időre ment leszek tőlök. Teljeséggel nem. Másnap kimenek egy kis lapály­ra, nem mesze házamtól egyedül, gombát szedni, de már közel a házhoz üldözőbe vett néhány var­jú, ordítva, károgva a fejem fölött, az utálat és felháborodás mindennemű kifejezésével, sőt le-le vagdalva felém szárnyaikkal. Eleinte nevettem őket, de a­mint tovább mentem, mindinkább sza­porodtak. Lármájokra a világ minden részéből gyü­lekeztek a varjak, károgtak felettem és vagdaltak rám, migyen lármájoktól legyőzetve, haza tértem nyugalmat keresni. S az igy tartott néhány nap; követtek, még ha lóháton mentem a gyakorlati térre is; végre számuk lassan kint megfogyott és csak a helybeli útonállók üdvözöltek rekedt átko­­zódásaikkal, valahányszor megjelentem köztök. Nagy alkalmatlanság India némely vidékén azon bogár is, a melyet az ottaniak „jeramundel“­­nek neveznek. Nem tudom ez állat tudományos nevét, és csak egy kaszás pókra ültetett kis kagy­lóhoz hasonlíthatom, a­mely a padozaton és sző­nyegeken gyorsvonat sebességével futos. A ben­­szk­löttek azt mondják, hogy marása halálos, de én nem hiszem. Sohase láttam senkit, a­kit meg­harapott, de hallottam olyanokról, kik nagy kíno­kat szenvedtek, csakhogy ennek gyakrabban kel­lene történnie, miután kivált a meleg évszakban csapatosan járkálnak a szobákon, többnyire éjjel. A meleg idény után elvesznek. De inkább elszive­­lem a seramundelt, mintsem a zöld poloskát, mely az esős­ időszak beálltával a világítás és fehér ab­rosz fényére ebédlő asztalainkon hemzseg. Oly bü­dös, mint bármely más faja, és íze éppen olyan, mint bűze. A­ki nem hiszi, csak ebédeljen egyszer Indiában, az esős évszak alatt. Bizonyosan kap egyet-kettőt serébe, levesébe, ürítjéhez, és egész éjszakán át szájában lesz az ize. Aligha kevésbbé boszantók a repülő hangyák, a­melyek seregestül jönnek, szárnyaikat elhullat­ják, a­hol leszállnak, tálat, tányért ellepnek, és az egyptomi féregcsapásokat juttatják eszünkbe. Kigyót nem emlékezem, hogy egyszernél többször láttam volna benn a házban, és ez egy ártatlan k­ö­v­i kigyó volt, mintegy 9 láb hosz­­szú. Dolgozó szobámban lőttem meg, a­hová al­kalmasint a patkányok után jött, melyek szeretik a hivatalos iratokat szétrágni. E kigyót — bár nem volt mérges — meg kellett lőni, mert midőn egy szűk szobában találta magát és kimenni nem tudott, dühösen ugrott szolgáimra és oly élénk tá­madásokat intézett meztelen testeikre, hogy né­hány másodpercz alatt megugratta őket a szobából. Más ártatlan kígyókat láttam kúszó növények közt siklani, tornáczokra felcsúszni, de a kobra isme­retlen előttem a házban legalább. Legutóbbi la­kásom mellett volt egy kis kert, a­melyben egy híres kobra tartózkodott, de én soha se láthattam, bár cselédeim és mások majdnem naponként lát­ták. Ez a kigyó rendesen eljárkált házamtól né­hány száz ölnyire, és nyoma a porban tisztán lát­ható volt. Bennszülött kertészem imádta a kobrát, tejjel, gyümölcscsel rendesen jól tartotta, és úgy sejtem, igyekezett rajta, hogy meg ne lássam soha, tudván, hogy meleg fogadtatásban részesülne há­tultöltőmtől, ha találkoznám vele. Még egy csapás, és készen vagyunk velük. Ez a mókus. Az otthoni olvasó alig foghatja föl, miként képezhet csapást oly csinos kis állatka, mint az indiai szürke mókus, de hogy valóban az, min­denki tudja, ha lakott oly házban, a­hol sok van. Már lármájuk is oly boszantó, mint az őszi féreg egyhangú csiripolása, vagy az indiai kakuk fárasztó kiabálása. Ez főleg akkor jön elő, mikor e kis állatok fiaznak — pedig csudálatosan szaporák — ilyenkor hasra feküsznek a fedelen, vagy egyéb helyeken, és órákon át hasítják a fület rikitozásuk­­kal, míg az ember szinte megsiketül és magánkívül lesz lármájuktól. Az én verandámban egykor egy egész telepem volt a mókusból s olyan szelídek, hogy minden reggel hozzám jöttek, velem teáztak és ettek a süteményből, velem egy széken ültek, és mindent tehettem velek, csak simogatni nem hagyták magukat. De nemsokára meguntam őket. Folyvást fürdő­szobámban fiaztak, és apraja nappal oly lármát csapott, hogy már nem állhattam, és a sereg lassan kint annyira megszaporodott, hogy kertészetemet komolyan megzavarták. Minden bor­sót, babot megettek, mihelyt elültettem, és némely más becses növényeket is elpusztítottak. Néhányat meglőttem a szél puskával, de mind újra fel­éledtek és elszaladtak. Végre midőn már éppen nem tűrhettem őket, puskát fogtam rájuk, és le­lőttem három tuc­atot, lovászaim kitűnő tokánt csi­náltak belőlök — mint nekem mondák — nem is csuda, miután válogatott kerti növényeimen híztak föl. Erre rövid idei nyugtom volt, de nemsokára ismét oly kiállhatatlanokká lettek, és ismét a pus­kát kellett elővennem. A mungoose és a bandycoot is nagy csapás azokra, kik apró marhát vagy madarakat tartanak Indiában. Kétségtelen, hogyha beszabadulnak a majorság közé, nagy mészárlást visznek véghez; de nemcsak az a baj, a­mit valósággal megölnek, de minden a­mi az ő rovásukra megyen. A benn­szülött hű cseléd, ha pulykára, libára vagy gyöngy­­tyúkra éhezik, az éji homályban levág, a hányat jónak lát. . . Másnap mutatja a csonka hullákat a szörnyű­ködő házi­asszonynak, a­ki aztán jutalmat tűz a ragadozó állatra, a­mely pedig ártatlan a dologban. Az asszony természetesen, nem eszi a természetes halállal kimúlt apró marhát, és így a ravasz cselédség jó lakomát csap a vádlott állat rovására. Valóban, ha végig gondolok az indiai angol e nemű kínzóin, utóljára is aligha­nem a cselédséget tartom a legnagyobb csapásnak. HÍREK. Decz. 31. — A királyi lakban tegnap este 8— 10 közt történtek a szokásos újévi tisztelgések. Mint előre jelentve volt, a küldöttségeket a király részéről hg Hohenlohe főudvarmester, a királyné részéről pedig Majláth Györgyné udvarhölgy és udvarmesternő fogadták. A főváros részéről Ráth Károly főpolgármester jelent meg egy küldöttség­gel, tisztelgés végett. — Lucca Paulina asszony első hangversenye szombaton, január 2-án, esti fél 8 órakor lesz a rebootban. Tiszteletreméltó tudósunk, Brassai Sámuel, már meg is érkezett Kolozsvárról. Különben elmegy ő egy-egy jó énekért, vagy jó zenéért Kolozsvártól egyhuzamban Lipcsébe is, a­mi nemcsak azt mutatja, hogy szenvedélyes zenész, hanem hogy — hála istennek — előhaladt kora daczára is, erőteljes és egészséges. Lucca asszony a pesti bölcsőde és az első pesti gyermekmenhely javára lép föl először, s a hangverseny műsora következő : Rafftól kettős, hegedűn és zongorán előadják: Krancsevics és Deutsch Vilmos. — Mo­­zarttól „Das Weilchen“, énekli Lucca asszony. Bachtól dallam és gavotte, gordonkán előadja Ru­­dofft. Gordigianitől „Sanctissima virgine“, románcé, énekli Lucca asszony. Schuberttől menyette és Liszttől gondoligra, előadja zongorán Deutsch W. — Thomas „Mignon“ operájának első felvonásából a „Connais tu le pays ?“ kezdetű dal, énekli­­ Lucca assz. Vieuxtempstől „Reverie“, hegedűn

Next