Ellenőr, 1876. június (8. évfolyam, 150-178. szám)

1876-06-01 / 150. szám

melyek itt felemlíttettek, egyik sem fogadható el; s hogy egyátalában nem mehet a kormány azon térre, hogy az itt nyilvánított heterogén nézeteket, indítványokat egy kalap alá hozza, mert különben oly szörnyszabályozást hozna létre, mint a­melyet leírt az ókori classikus író, midőn azt mondta, hogy a tő emberi, női fő, a nyak már lányak, ma­dártollakkal ékesítve és halban végződik. A másik pedig t. ház, amit constatálni akarok, vonatkozik különösen Helfy Ignácz t. képviselőtársunknak a népszerűségről fölállított sajátszerű theóriására. T. képviselőtársam beszélt állandó népszerűségről. Hiszen az contradictio in adjectio. Constatálni akarom hogy még nem volt a világon reformátor, aki ko­rában minden pártnál, minden osztálynál népszerű lett volna. (Igaz! Úgy van!) Bármely időszakban élt, minden reformátornak akadtak ellenei, a­kik nem mulasztották el számára elkészíteni és igye­keztek fejére tenni a töviskoszorút; minden refor­mátornak fülébe kiáltották részint a fanatikusok, részint a rósz­akarók, részint a rövidlátók, részint a kishitüek, — méltóztassék venni, a melyik tet­szik — mindég fülébe kiálltották „a feszítsd meg­­ez”. (Élénk helyeslés a középen.) Hiszen még ha nem ily nagy szabású reformról van is szó, ha csak egy ódon háznak átalakítását akarják mun­kába venni, a­melynek sok különféle lakója van, tapasztaljuk, hogy több lesz a tervező, mint a­mennyi a lakó. Lent akarja kezdeni az egyik, a másik fent; az egyik tágítani akarja a szobákat, a másik szű­­kebb körre vonni, de vannak olyanok is, a­kik perhorreskálnak minden változtatást, minden meg­­mozdítást; és szerencse te­hát, ha van gazda, a­ki egy rendszeres terv birtokában teljes öntudattal és határozottan fog a terv létesítéséhez; szerencse — mondom — ha van ily gazda, mert a tapasztalás rendesen azt mutatja (Bujánovics Sándor fejét csóválja.) Hiába csóválja a t. képviselő úr a fejét, mert ez így van. Mondom a tapasztalás azt fogja mutatni, hogy épen azok fogják áldani a munkát, a­kik följajdultak a terv­készítésnél, vagy a munka kezdetén. Én te­hát­ mélyen meg vagyok arról győ­ződve, hogy e törvényjavaslatnak ugyanez lesz a sorsa, midőn végre lesz hajtva, és midőn végrehaj­tatnak a vele kapcsolatos intézkedések. (Tetszés a középen.) Önök uraim, az ellenzék padjain kétségbe vonják ezt. Nem csodálkozom rajta, hiszen a ké­tely az ellenzéknek kenyere. Tudom én ezt, mert én is évek során ettem a kenyeréből. Azonban méltóztassék megengedni, de e kételyt nem szabad oly messze vinni, az akadékoskodást nem szabad annyira fokozni, hogy mindent rászaljunk, mindent megtámadjanak csupán azért, mert azon kormány­tól származik, a­mely önök bizalmával nem talál­kozik. T. hát! A­z. ellenzék egy részének nem kell a törvényjavaslat azért, mert csak egy részt sza­bályoz és nem karolja fel az egészet; a másik rész azt mondja, hogy már az eddigi előterjesztés is tabula rasaból indul ki. Hol itt az összefüggés, a logika? Vannak önök között olyanok, a­kik a a restitutio in integrumról a régi megyék vissza­állításáról, meglehet, hogy talán a régi gravami­­nális országgyűlések fölelevenítéséről álmodnak. Hol itt az igazság? Önök­­, ellenzék, egyben egyetértenek, és ez az, hogy e törvényjavaslat önöknek nem kell, min­den egyébben szétágaznak; lehet-e már most önök mindegyikének kívánságát teljesíteni ? Nézetem sze­rint nem. De nem is ez a feladat, hanem az, hogy haladjunk következetesen azon után, a­mely kije­löltetett már a közigazgatási törvényjavaslat tárgya­lásával és elfogadásával, tekintet nélkül arra, hogy pl. e szabályozási kérdésnél egyeseknek fájni fog az amputatio; tekintet nélkül arra, hogy többeknek sokon fog esni a megszokottaktól való megválás. És most, t. hát, igen röviden Helfy J. képiselő­­társamnak egy pár megjegyzésére kívánok igen rö­viden észrevételt tenni. (Halljuk.) Ő többek közt azt difficultálja, hogy a kormány miért nem terjesz­tett elő e törvényjavaslat tanulmányozása és bővebb megértése érdekéből minden adatot. Különösen ki­emelte, hogy az ipar és kereskedelmi viszonyokra nézve a kormány semmi ismertetést nem adott. Azt felelhetném röviden, hogy hiszen 1. kép­viselőtársunk ezt, a­minek tudása egyébként néze­tem szerint a képviselői mandátum elfogadásának alphája,­­ minden statisztikából, monographiából megszerezheti magának; de hiszen Helfy képviselő­­társamnak még erre sincs szüksége, mert ő maga ismételte, és én is elismerem róla, hogy ő ismeri az ország viszonyait; ismételten hivatkozott annak közvéleményére s különösen azt mondta, hogy be­járta az egész országot, s ismeri annak minden vi­szonyait, és én nem teszem fel róla, hogy csupán csak az ipar- és kereskedelmi viszonyokat hagyta volna tanulmányozás nélkül. (Tetszés a közepén.) Még mást is mondott­­. képviselőtársam. Azt mondta, hogy e törvényjavaslat nagyon népszerűt­len. Csakhamar azonban megfeledkezett ezen állí­tásáról, s azt mondta, hogy ez földosztás s egy vo­natba helyezte ezen törvényjavaslatot pl. a vasutak és a bírói hivatalok osztogatásával. De hiszen, ezek nagyon népszerűek voltak ! Ha tehát e tör­vényjavaslat azon neme a földosztásnak lehetetlen tőle a népszerűséget megtagadni. Egyébiránt­­ hát, mert megígértem, hogy rö­vid leszek, még csupán azt jegyzem meg, mit egyéb­iránt mindnyájan tudunk, hogy nehéz volt minden viszonyok közt, de különösen nehéz most magyar embernek lenni, de nagyon nehéz napjainkban ma­gyar miniszternek lenni. Önök ott az ellenzéken legjobban tudják, vagy tudják legalább épp úgy, mint mi, minő nehéz pénzügyi viszonyok közt vette át a minisztérium a kormányt, minő nyomott volt az anyagi gondok súlya alatt az országban a han­gulat. Bekövetkezett az árvíz által okozott tetemes csapás; ezt követte az országos fagy, nem is em­lítve azt, hogy keleten a forradom lángjai maga­sabbra és magasabbra csapnak. Ilyen viszonyok közt, ilyen állapotban, ily mostoha körülmények közepette volt kénytelen a kormány beterjeszteni, tagadhatlanul nem nagyon népszerű javaslatokat. Önök kívánsága szerint zsebre kellett volna tenni kezeit a kormánynak. A kormány azonban kényte­len volt előterjeszteni a közigazgatásról szóló tör­vényjavaslatot, hogy megoldja feladatának első rész­letét, kénytelen volt beterjeszteni a kisebb kir.­városok megszüntetéséről szóló javaslatot ezek kiegészítése­ként a területi szabályozást, és önök megtámadják e törvényjavaslatot azért, mert a törvényjavaslatok, különösen az előttünk fekvő, az országnak nem minden részében népszerűek. Hiszen t. képviselőház ha van érdeme a kormánynak valamiben — pedig sokban van — érdeme éppen az, hogy nem azt kereste, hogy nem népszerű az ország minden ré­szében, hanem azt, hogy mi szükséges, hogy meg­győződése szerint mit kíván az ország érdeke. (Igaz! Úgy van­ a középen.) Uraim! Önök ott a két ellenzékiek bírálgat­­hatják, rostálgathatják a kormány tetteit, de azt, hogy ezen törvényjavaslatra nincs szükség, alaposan csakugyan nem állíthatják. Önök ellenzéki szem­pontból rostalhatják a kormány eljárását, de önök­nek velünk együtt kötelességük ezen a kormánynak önzetlen hazafisága előtt meghajolni (Igaz! Úgy van­ a középen. Mozgás a szélső oldalakon), ezen önzetlen hazafiságon nyugvó meggyőződés szülte pedig az előttünk fekvő törvényjavaslatot. Ezen meggyőződésnél fogva fogadom el azt a részletes tárgyalás alapjául. (Élénk helyeslés a középen.) Joay Adolf gyarló elmefuttatást tartva a tör­vényjavaslat fontosságáról, a részleges területi sza­bályozás szükségét elismeri, de az elvekül szolgáló szempontokat nem látja abban; hibáztatja, hogy Vízakna városa Alsó-Fehér megyéhez, nem pedig Szeben megyéhez csatoltatott. Hibáztatja azt is, hogy a törvényjavaslat nem közigazgatási, hanem ma­gyarsági czélokat igyekszik elérni, pedig „szegény hazánk“ addig fölvirágozni nem fog, míg a magyar faj kizárólagos oligarchiája dönt. A tör­vényjavaslatot általánosságban sem fogadja el. Hammersberg Jenő igazat ad abban K. Bánhidy Béla és Mocsáry Lajosnak, hogy a sző­nyegen forgó törvényjavaslat indokolásában és föl­szerelésében nélkülözi az alaposságot, s elismeri, hogy ez igen plausibilis ürügyül szolgálhat a javas­lat el nem fogadására, de ő ez ürügygyel élni nem akar. Nem titkolja el azt sem, hogy job­ban szerette volna, ha az újonnan alapítandó tör­vényhatóságok határait maga a törvény végleg megállapította volna , e miatt azonban nem tehet a kormánynak szemrehányást, mert tudja, hogy azon kérdésnek tisztába hozatala, hogy a határon fekvő egyes községek melyik me­gyéhez csatoltassanak, tetemes munkát, hosszas időt vesz igénybe s ennélfogva ennek előzetes esz­közlése mindenesetre nagyon késlelte volna ezen törvényjavaslat beterjesztését, annyira, hogy a je­len nyári ülésszakban nem is kerülhetett volna az a t. ház elé. Már­pedig, ha óhajtjuk, hogy a már elfogadott közigazgatási törvények életbe léptet­­tessenek, pedig a­kik azt megszavazták és létre­hozták, azoknak a mielőbbi életbeléptetést óhajta­­niok kell, mert különben akkor szavazatuknak nem volna semmi erkölcsi alapja, akkor nem sza­bad késleltetni azt sem, a­mi nélkülözhetlen elő­feltétele ezen meghozott törvények életbeléptetésé­nek, t. i. a legflagránsabb területi anomáliák meg­szentelését. Ez okból nem habozunk megadni a t. belügyminiszter úrnak a törvényjavaslat 5. §-ában foglalt meghatalmazást, annál kevésbé pedig, mert maga a t. miniszter úr is kijelentette, hogy a tör­vényhatóságok határainak törvényhozási megálla­pítására nézve még ezen év folyamában megteendi előterjesztését. A törvényjavaslatot a részletes tár­gyalás alapjául elfogadja. Földváry Mihály Tóth Vilmos beszédeinek azon helyére reflectálva, melyben azt mondja, hogy a napokban alakult pártnak a bécsi kiegyezés csak ürügyül szolgált arra, hogy a kormánynak minden áron oppozitiót csináljon, holott e párt tag­jai kimondották, miszerint egyébként a szabadelvű kormányt és pártot mindenben támogatni fogják, azt feleli,­­ hogy a­mint ő nem gyanúskodik Tóth V. védelmének őszinteségében, úgy az új pártot se vádolja senki furfanggal. A miniszterel­nök azon szavaira, hogy a­kik az előbbi közigaz­gatási törvényjavaslatokat megszavazták, ezt is meg­kell szavazniok,­­ azt jegyzi meg, hogy az ily érvelés nagyon veszélyes, mert ha most ily argu­mentummal él, igen könnyen meg fog történni egy komor őszi napon, (Halljuk ! Halljuk!) hogy ugyan­ezen argumentatiót fogja használni a bécsi egyez­ményekre vonatkozólag is. Most ugyanis azt mond­ja, megszavaztátok a közigazgatási bizottságról szó­ló törvényjavaslatot, szavazzátok meg annak corollá­­riumát a jelen törvényjavaslatot is; őszszel pedig azt mondhatja, hogy miután 1867-ben a képviselő urak megszavazták az általunk is egy ideig he­lyesnek el nem ismert kiegyezést, most már sza­vazzák meg, mint annak természetszerű folyomá­­nyát ezen új kiegyezést is. A ház nagy része za­josan üdvözölte ez argumentatiót, nem tudja ha­sonló tetszésben részesülne-e majd őszszel, ha ugyan­így fogna argumentálni a miniszterelnök úr. Csak annyit jegyez még meg, hogy nagyon sajnálja, hogy nem tehet szert olyan rózsaszínű szemüvegre, mint milyennel Várady Gábor nézi az­ ügyet. A törvény­­javaslatot nem fogadja el. (Helyeslések némely padokon.) Aády Endre nem találja elégségesnek a mi­niszter által nyújtott indokolást, a törvényjavaslatot átalánosságban sem fogadja el. H­émeth Albert ismételve azokat az érve­ket, melyeket a szélső bal két nap óta csépel, nem ismeri el, hogy a javaslat a megye természetes ha­tárait tekintetbe vette volna, hivatkozik Heves- és Kü­lső-Szolnok megyére. A törvényjavaslatot átalá­nosságban sem fogadja el. Simonyi Ernő azt állítja, hogy e javaslat elvetése nem vonja még maga után a többi köz­­igazgatási törvényjavaslatnak alkalmazhatlanságát, mert nem látja be, mi jelentőségű legyen az, hogy a székhely itt vagy ott van. Elmondja azt, hogy a javaslat fölszerelése hiányos, végre sok össze­­viszsza beszéd után kijelenti, hogy érvekkel nem állhat elő, mert nem hallott ellenkező oldalról sem érveket, melyeket meg kellene c­áfolnia. Tisza Kálmán miniszterelnök : T. ház ! Azokra a­miket halottam, válaszomat természetesen máskorra tartom fenn elmondani, a­mit jónak tar­tok ; most csak azon jogot veszem igénybe, a­melylyel a ház minden tagja bír, hogy midőn olyat fognak rá, a­mihez még közeljárót sem mondott, arra megmondhassa, hogy azon képviselő, a­ki azt ráfogta, nem mondott igazat. Én soha egy szóval sem mondtam sem azt, hogy ezen javaslatnak nincs alapelve, sem azt, hogy a közigazgatási törvénynek nem kell, hogy alapelve legyen. (Úgy van! Igaz a középen.) Ezt akartam mindjárt most rögtön a t. kép­viselő úr valótlan állításával szemben elmondani. Simonyi Ernő: Fel fogom olvasni. Mind­járt megkeresem. Tisza Kálmán miniszterelnök: Azt soha sem fogja megtalálni. Simonyi Ernő (olvas) : Azt mondják, hogy nem vezette a minisztériumot semminemű elv ezen javaslat készítésénél. Én már más alkalommal, más törvényjavaslattal szemben is beismertem s ezt be­ismerem mindig teljes készséggel, hogy a felfo­gástól függ, vájjon hibámnak tekintessék-e, vagy nem, ha egyáltalában akkor, midőn a gyakorlat számára alkottatnak törvények, még­pedig törvé­nyek alkottatnak oly tárgyakban, melyeknél az életben fejlődött élő viszonyokkal is van dolgunk, akkor egyetlen egy, bár helyes elvet kitűzni s azt minden consequentiájával keresztül vinni akarni nem tartom helyesnek. (Derültség a középen.) Tisza Kálmán miniszterelnök: Tovább ! To­vább ! (Felkiáltások : Olvassa tovább !) Simonyi Ernő : Magam kértem volna, hogy tovább olvashassam, (olvas) „és épen azért, mert ezt tartom, épen azért javaslatomban a területi iga­zítás mellett felhozható egy vagy más indok, vagy elv mint egyedüli vezéreszme kitűzve és a legutolsó consequentiáig keresztülvive nincs, hanem kiindul­tam mint indokolásom is mondja, abból, hogy az élet további fejleményeire bízva az ország többi részeiben a netalán még szükséges területi javítá­sokat, eszközöltessék most az, a­mi okvetlenül szükséges, még­pedig eszközöltessék úgy a köz­­igazgatási igényeknek, mint a történelmi fejlemé­nyeknek és az élő érdekeknek combinatiója folytán, eleget téve a területi cominuitásnak, eleget tehát az administrativ első igényeinek.“ (Felkiáltások a kö­zépen : Hisz ez már három elv!) „ de kimérve, a­mennyire lehet, azon többi szempontokat is, melyek figyelembe veendők valának“. Itt van nézetem szerint kimondva, hogy ebben elv nincs. (Élénk nevetés a középen.) Tisza Kálmán mint elnök: Engedelmet ké­rek, ha a t. képv. ur még folytatni akarja. Én nem akarok sem c­áfolni, sem magyarázni. Nem mon­dom, hogy egészen jól olvassa fel a képviselő úr,­­ meglehet, hogy szóról-szóra olvassa, de nem tudta­­ jól olvasni a lythrographiát. Hanem azt hiszem,­­ mindenki kivette belőle, hogy azt mondottam: nem­­ egyetlen egy elv keresztülvitele, hanem többeknek­­ combinatiója és összehatása. Ennek ellenkezőjét abból kimagyarázni senki­­ sem fogja. Én csak arra kérem a t. képviselő­­ urat, méltóztassék legalább olyant nem rám fogni,­­. a­mit soha nem mondtam. (Élénk helyeslés.) Ülés vége 2 óra 5 perczkor. A DELEGATIÓK. A magyar delegatio ülése. Május 31. Elnök: Szlávy József. Jegyzők: Nagy György, Zichy F. Viktor. A közös kormány részéről jelen vannak: gróf : Andrássy Gyula, b. Orczy Béla, Gál Jenő. — Tisza­­ Kálmán az ülésen szintén megjelent. Elnök, a legközelebbi ülés jegyzőkönyvének­­ hitelesítése után jelenti hogy Olteanu püspök tá­volléte­­ miatt b. Podmaniczky Géza póttag behivatott. Erre következett a legközelebb függőben ma-­­­radt kérdés eldöntése a „Réka“ hajó építésére elő-­­ irányzott 151,000 frt tárgyában. A többség az előirányzatot elfogadta. Következik a napirend: a külügyi albizott­ság jelentése a külügyminisztérium költségvetése­­ tárgyában. Fálk Miksa előadó : Tisztelt országos bizott­ ,­ság! E néhány szűk szabású mondatnak felolvasá­sával a jelentés átalános részét illetőleg előadói te­endőimet tulajdonképen befejezettnek tekinthetném. De mint képviselő, a­kit polgártársainak bizalma legszentebb érdekeiknek lelkiismeretes gondozására kötelez, mint egyik szerény tagja azon bizottságnak, a melyet a magyar országgyűlés az állam legfontosabb ügyeinek tárgyalására és elintézésére kiküldött, kö­telességemnek tartom e válságos perekben a politi­kai helyzetre vonatkozólag röviden elmondani igény­telen nézeteimet. A képviselő se nem próféta, se nem diplo­mata. Nem áll hatalmában a jövő titkairól felleb­­benteni a fátyolt, és nem állhat hivatásában, e fá­tyol körül tapogatózva, minden biztos alapot nél­külöző hozzávetések nyomán találgatni a jövő fej­leményeit, melyek utóbb a valóságban talán egé­szen másképen fognak alakulni. De midőn a kö­­­­zelmúlt eseményein végig­pillantva és a jelent szem­ügyre véve, mindkettőről ítéletet képezett magá­nak, akkor nemcsak joga, hanem kötelessége ez ítéletet ki is mondani, akkor reá nézve nem létez­nek azon tekintetek, melyek a diplomatát nézeté­nek, meggyőződésének leplezetlen nyilvánításában akadályozhatnák, és melyek még egy parl­amentá­­ris testületnek, mint ilyennek, hivatalos nyilatko­zataiban is némi korlátot szabnak a kifejezés sza­badságának. Tehát mint egyes képviselő szólva és így ily tekintetek által le nem kötve, nem riadok vissza annak kimondásától, miszerint az általános politikai helyzet, mely felett ez idő szerint majd­nem kizárólag a keleti kérdés uralkodik, mióta a közösügyi bizottságoknak utolszor volt alkalmuk ez­ ügyekkel foglalkozni, határozottan roszabb lett. A külszín talán nem igazolja e nézetet. A magas porta souverainitása, a török birodalom területi integri­tása még most is csorbítatlanul fennáll; a szambuli kormány még egyre folytatja a fölkelők elleni küz­delmet : a nagyúr — akárki legyen az — még mindig rendelkezik nagyszámú jeles katonaság fe­lett, mely bámulatos önmegtagadással tűrve az em­beri erőt majdnem túlhaladó nélkülözéseket, a pa­­disahért élni halni kész; a harcz hol kisebb hol nagyobb mérvben folyván, még mindig localizálva van és igy a helyzet, habár nem javult, leg­alább roszabbra nem fordult. De, t. orsz. bizottság, acut betegségeknél már a nem-javulás maga is ha­tározottan roszabbulást jelent, mert minden egyes nap, mely változatlanul találja a kórjelenségeket, apasztja a betegnek erejét, gyöngíti az organismus ellenállási képességét, egy-egy fokkal alább szál­lítja az orvosok mestersége iránti bizalmat, a fel­­gyógyulás valószínűségét. E tény, mely elől szemet hunyni nem lehet, mély fájdalommal tölti el a béke minden őszinte barátjának, fájdalommal különösen a magyar em­bernek keblét. Nem hivatkozom azon szívünkben soha el nem enyészhető rokonszenv- és hálaérzetre, ama szomszéd állam irányában, mely — nem félve a nálánál sokkal hatalmasabbak fenyegetéseitől, egyedül saját nemes szivének sugallatát követve — egykoron tárt karokkal fogadá egy szent harcz ál­dozatait és a mindenünnen üldözöttekkel vég­re megtaláltatott egy darab földet, hová gond­telt fejeket lehajthatták, hol fáradt tagjaikat meg­pihentethették. Azt mondják, a politikában az ér­­zelgésnek nincs helye. Legyen ! De még akkor is, ha egyedül a hidegen­ számító ész szavára, ha csakis saját állami érdekeink parancsára hallgatunk, nincs combinatió — az én tudtomra legalább nincs — mely ránk nézve annyira megnyugtató és kielégítő lehetne, mint a mai török birodalom fenmaradása. Ide­s­tova egy esztendeje lesz, hogy a fölkelés tart és e küzdelem tüneményei csak megszilárdít­hatták bennünk azon óhajt, mely a török biroda­lom fennállására van irányozva. Ezen küzdelem foly­tán nem találkozunk egyetlen egy politikai tény­nyel, mely új alakulások kiindulási pontját képez­hetné, a török birodalom belsejében egyetlen egy oly erő sem lépett előtérbe, mely a keleten felme­rülő számtalan egyéni érdekek és nézetek közti ellen­tétet kiegyenlíteni, mely az annyira ostromolt tö­rök uralom helyébe mást, jobbat, az elégületlenek különféle csoportjaira nézve elfogadhatóbbat, Eu­rópára nézve kielégítőbbet és különösen ránk nézve m­egnyugtatóbbat léptetni képes volna. Hogy pe­dig kívülről importáltassék a Balkán félszigetre az új alakulás magva, hogy ott egy idegen állam vesse meg lábát, szaporítva meg déli és délkeleti határaink hosszában is azon súrlódási pontokat, melyek köztünk és közte amúgy is léteznek , ez állhat bárkinek érdekében vagy kivonatában, de az osztrák-magyar monarchiáéban bizonyosan nem. Végtére arról, hogy e monarchia maga vállalkoz­zék az úristen­ szerepére a keleti h­aos rendezése körül, hogy ő maga végezze azt, a­mire úgy lát­szik, az ottaid belerők nem képesek és a­mit más külerőre bízni vitális érdekeinkkel ellenkezik: ez oly feltevés, mely ellen e monarchia összes politi­kai és pénzügyi helyzete a leghangosabban tilta­kozik. Ezen amúgy is annyi heterogén elemekből álló monarchiára nézve a külterjeszkedés éppen­séggel nem jelentené a belerő gyarapodását. Az itt lakó és ugyanazon fejedelemnek hódoló nemze­tiségek aspiratiói amúgy is oly különbözők, a bel­­szervezés terén itt benn még most is annyi a te­endő, fájdalom nagyon is fejletlen közgazdászati állapotaink oly nagy mértékben veszik igénybe amúgy sem nagyon bőséges anyagi eszközeinket, hogy új acquisitiókra sem szükségünk, sem ked­vünk, sem tehetségünk nincs, hogy minden ilyen szerzemény csak — mint az orvosok mondják — fattyúképlet volna, mely igenis elvonja az egész­séges organismustól az élet fentartására megkí­vántató erőt, de azért maga megélni mégsem képes. Ily körülmények közt külügyi kormányunk, nézetem szerint helyesen cselekedett, midőn mint valamennyi lehetőség közt legkivánatosabbat, melyre tehát teljes erővel törekedni kell, a török biroda­lom integritásának fentartását vette politikájának kiindulási szempontjául és — talán csak némely ellenkező irányú, óvatosan fellépő, de nem egészen árthatlan áramlatok leküzdése után — ez alapon iparkodott tőle kitelhetőleg hozzájárulni azon za­vargások megszüntetéséhez, melyek folyvást nyitva tartják azon sebet, melyet keleti kérdésnek neve­zünk, melyek határainkat nyugtalanítják, a mon­archia népeinek egy részét szakadatlanul lázas izgatottságban tartják, és miként a t. o. bizottság­nak még ma lesz alkalma sajnosan meggyőződni, jó sok pénzünkbe is kerülnek. De a kiindulási pont és a végezél közt az út fekszik és az a kérdés, vájjon a kiindulási pont és a végczél helyessége mellett helyes volt-e egy­szersmind az út, melyet a külügyi kormány vá­lasztott. Igen­is, választott, mert csakugyan két út kínálkozott. Az egyik egyszerű folytatása lett volna Ausztria traditionalis keleti politikájának, melynek alapját a statusquonak minden áron való fentartása képezte. Erre nézve már a tavalyi dele­­gatióban bátor voltam elmondani nézeteimet; ki­mutattam, hogy e politikát — mely egykoron egy egész rendszernek egyes beillő részét képezte — folytatni ma lehetetlen, miután a rendszer, melyhez tartozott, a maga egészében is lehetetlenné lett; kimutattam, hogy e politika épen ellenkezőjét érte el annak, a­mire czérzott, mert a török kormány tudván, hogy felette lebeg a kétfejű sas és sub umbra harum alarum biztosnak érezve magát, sem­mit sem tett a birodalom consolidatiójára és így jutott el oda, a­hol ma áll. Mindezeket ma nem akarom ismételni; nincs is szükség ez elméleti fej­tegetések megújítására, mert ma már egy év gya­korlati tanulságai fekszenek előttünk, és ezeket akarom a t. orsz. bizottság szíves engedelmével néhány vonással ecsetelni. Ha az osztrák-magyar monarchia, a régi hagyományos politikát követve, a fölkelés kitörtekor Törökország pártját fagja és a status quo feltétlen és minden áron való fentar­tását hirdeti dogmaként: mi történik akkor ? Nem szólok arról, hogy kormányunknak ez esetben sa­ját maga és minden elfogulatlan ember meggyőző­dése ellen kellett volna cselekedni, mert senki sem tagadhatja, hogy a felkelők panaszai közt van sok olyan, a­mely jogosult és a­melyet ignorálni vagy elfojtani akarni nem csak inhumanitás, de egye­nesen igaztalanság volna; nem akarok arra hi­vatkozni, mily benyomást tett volna a magyar­os trák kormánynak ily semmi által nem idokol­­ható magatartása a felkelőknek a monarchia hatá­rain belül lakó fajrokonaira; tekintsünk el ettől; tegyük fel, hogy a politikában minden szabad, és mindaz jó, a­mi czélhoz vezet és néz­zük a dolgokat ezen szempontból. Ha monarchiánk semlegességéből habár csak erkölcsileg kilépve, Törökország mellé áll, ez kétségen kívül jel lett volna az ellenkező nézetetek sorakozására is. Azok, kik más legalább külsőleg szintén a semlegesség fehér zászlaját lobogtatják, alattomban pedig erköl­csileg és tán anyagilag is támogatják a felkelést — mondják, hogy vannak ilyenek, ámbár én lel­kem ártatlanságában sehogy sem tudom elhinni — ezek, mondom, akkor nyíltan tették volna azt, a­mit most irántunk való tekintetből csak titkon mi­­velnek. Hogy ez aztán a lázadás erejét még inkább növelte volna, talán nem szorul bizonyításra. Már­pedig láttuk és látjuk mindennap, hogy a porta e lázadást még mostani kisebb terjedelmében sem bírja elnyomni és így a még erősebb ellen bizo­nyosan még gyöngébbnek mutatkozott volna. Akkor mit tettünk volna mi? Vagy nem mentünk volna a platonikus jóakaraton, a pusztán erkölcsi támoga­táson túl és szemünk láttára hagytuk volna elvér­­zeni azt, a­kinek fentartását politikánk alapelvéül hirdettük, és akkor — méltán — épp oly elkese­redéssel telt volna el irányunkban a török, a­mily nevetséges tehetetlenségben tűntünk volna fel egész Európa előtt; vagy pedig — nem törődve a mon­archia belhelyzetével, mely valóban kevés ingert szolgáltathat arra, hogy másokért nyaktörő válla­latokba bocsátkozzunk — nemcsak szóval, de tet­tel is támogattuk volna a portát,­ és akkor — ak­kor e mai jelentésünk alkalmasint még azon so­vány vigasztalást sem tartalmazná, miszerint az európai béke legalább e pillanatig megzavarva nem lett. Maradt tehát a második — és véleményem szerint egyedül helyes á­lt, tudniillik, elhárítani mindent, a­mi a portában azon gyanút kelthetné, mintha a hatalmak jó szolgálatai az ő bir­odalmá­­nak fennállása és integritása ellen terveket takar­gatnának ; de azután határozottan követelni tőle, hogy első­sorban ő maga állítsa elő a fennállhatás nélkülözhetlen előfeltételeit ; e szerint megvizsgálni a felkelőknek követeléseit és azokat, a­melyek jo­gosultaknak látszanak, teljesítés végett a portának ajánlani. Hogy pedig ezen jóakaratú közbenjárás sem a porta tekintélyét meg ne sértse az által, mintha ő valamely egyes hatalom szavára hajolni kénytelen volna, sem pedig a felkelők a felajánlott közvetítés őszintesége iránt gyanúperrel ne élhesse­nek, azon hatalom, a­melyben mindig a porta inte­gritásának bajnokát látta a világ, t. i. Ausztria- Magyarország, szövetkezett azon hatalommal, a­melynek valódi rokonszenve iránt ismét a felkelők táborában kétség nem lehete, Oroszországgal, és hogy azon esetre is, midőn e két szövetséges fél­nek nézetei és talán érdekei is egymástól eltérnek, a barátságos kiegyezkedés lehetősége kizárva ne legyen, maguk mellé vették azon harmadik hatal­mat, Németországot, melyről fel kell tenni, hogy mind Orosz- mind Ausztria-Magyarország iránt őszinte jóakarattal viseltetik. Így fogom fel a sokat emlegetett három­ csá­szári szövetség létrejöttét, mely, ha jól értem an­nak jelentőségét, lényegesen különbözik nem csak azon szövetségtől, mely ugyanazon három hatal­masság közt hatvan évvel ezelőtt köttetett, hanem egyáltalában elüt a nemzetközi szövetségek bia­­blonjától. Míg a szokásos szövetségeknél először a diplomata urak főzik ki a zöld asztal mellett a va­lósítandó terveket melyeknek keresztülvitele érde­kében az illető államok egyesülnek, az alkalma­zandó eszközöket megállapítják és természetesen meghatározzák azon osztályrészt is, a­mely mind­egyik félnek a majdan haza hozandó zsákmányból jutni fog, addig ezen három­ császár-szövetségnél ép­pen megfordítva állanak a dolgok. Nem a diplomá­ba állított fel a priori egy elméleti tervet, a­mely­nek gyakorlati létesítése képezi az egyesült tevé­kenység czélját hanem kiindulási pontul vette azon tényeket, a­melyek az ő hozzájárulása nélkül — egyiknek legalább nyílt hozzájárulása nélkül, a má­siknak határozottan akarata ellenére —jöttek létre. Törekvésük czélja nem annak keresztülvitele volt, a­mit mindegyik magára nézve feltétlenül előnyös­nek tart, hanem az ellentéteknek olynemű kiegyen­lítése, a­mely, habár egyik résznek sem szolgálhat teljes megelégedésére, de legalább meggátolja az érdek nyílt összeütközését, meggátolja a mozgalom által nem közvetlenül érintett tényezők tettleges be­avatkozását, meggátolja azt, hogy a locális zavar­gás európai conflagratióvá ne fajuljon. Az eszme kétségen kívül egészséges volt, és úgy hiszem a magyar-osztrák monarchia kormánya csak kötelességét teljesítette, midőn a deczemberi jegyzékkel ezen a béke fentartására irányzott ac­­tiónak élére állott. De az események elfogulatlan szemlélője kénytelen bevallani, hogy a végleges siker még egyátalában nincs biztosítva, sőt ma talán kérdésesebb mint valaha. A béke ez ideig nincs ugyan megzavarva, de még ma sincs meg­találva a pacificatio azon alapja, mely mind a porta, mind a felkelők részéről elfogadtatván, a közvetlenül érdekelt két fél közti kiegyezkedést lehetővé tenné. Sőt ellenkezőleg minden merész combinatió nélkül is fel lehet tenni, miszerint épen az eddigi lépések sikertelensége tette szükségessé a híres berlini találkozást, kezdődvén ezzel az ac­­tiónak második stádiuma, a­melylyel a vezéri sze­rep Oroszországra ment át. Ezen új békítési kísér­let eredménye még függőben van, de habár nem mondunk le a siker lehetőségéről, e tekin­tetben vérmes reményeket nem lehet táplálni. Egy tényről akarok itt különösen megemlé­kezni. Míg az actio első stádiumában a három szövetkezeti hatalom eljárásához a párisi békekö­tésnek többi három aláírója is csatlakozott, addig az új kísérlettől Anglia már­is megtagadta közre­működését. Megvallom — meglehet hogy csalódom — de megvallom, hogy Anglia ezen fellépésében én reánk nézve semmi aggasztót nem tudok ta­lálni, nem aggasztót azokra nézve, a­kiknek ré­széről a békítési kísérletek nem palástolnak más titkos terveket, a­kik részrehajlatlan közvetítés ürügye alatt önző czélokra nem törekszenek. Ha a hármas szövetség megmarad eredeti rendeltetése mellett, akkor úgy hiszem biztosak lehetünk arról, hogy Anglia e törekvéseket megzavarni nem fogja. Ha pedig a szövetségesek egyike vagy másika va­lamikor el találna pártolni azon eszmétől, mely e szövetség alapját képezi, akkor azoknak, kik bona fide léptek be ezen actióba, a hatalmas szigetál­lamban erős szövetségesük lesz, a­ki velük együtt nem fogja megengedni, hogy Törökországnak szo­rult helyzete oly czélokra használtassák fel, a­me­lyek az európai egyensúlylyal, a világrész nyugal­mával össze nem egyeztethetők, így állanak a dolgok ma. Törökország úgy látszik — nem kutatom az okokat, miért van ez így — Törökország úgy látszik egymaga nem képes a felkelést elnyomni; a Balkán-félszigeten nem mutatkozik oly erő, a­mely egy új alakulás központját képezhetné; idegen befolyás lábrakapá­­sát megengedni Ausztria-Magyarország vitális érde­kei tiltják ; monarchiánk maga egy új alakulás köz­vetlen valósítására nem lehet hivatva; az egyszerű status quo „ameliore“ — mint t. külügyérünk ma­gát kifejezte — elfogadható megoldása volna ugyan a bennünket oly sajnosan érintő bonyodalomnak, de ezen megoldás sikerüléséhez ma sincs még tel­jes reményünk. Ily körülmények közt azon parl­amentáris testület, a­melynek hatásköréhez a külügyek tar­toznak, megmondhatja ugyan az ügyek körüli vé­leményét, de nem mondhatja meg úgy, hogy az előre nem látható eshetőségekkel szemben a kor­mány a kezét megkötni hajlandó lehetne, hanem igenis komolyan fel kell vetni azon kérdést: vár­jon azon államférfiu, ki külügyeink élén áll, belá­tásánál, hazafiságánál és erélyénél fogva olyan e, miszerint bizton várhatni, hogy bármily előre ki nem számítható eshetőségekkel szemben meg tudja őrizni a monarchia érdekeit, biztosítani tudja a maga számára a lehető legnagyobb előnyöket, vagy legalább elhárítani tőle minden nagyobb hátrányt. A lel ezen kérdésre nemmel felel, az nem végezhet hazafiasabb munkát, mintha minden törvényes esz­közzel ezen férfiú megbuktatására törekszik. A személy iránti tekintetből ily válságos pillanatban meghagyni az ügyeknek élén oly valakit, a­ki­­k irányában feltétlen bizalom nem létezik, a kinek szava tehát — nem állván mögötte a birodalom népeinek egyakaratú támogatása — vajmi kevés súlylyal bírna, valóban bűn volna. De ha ellenkező véleménynél vagyunk, ha azt hiszszük, hogy az, ki Ausztria-Magyarország érdekeit ezen bonyolult kérdésekben képviselni hivatva van, e hivatására képesített, akkor ezt is nyíltan és határozottan ki kell mondani. Nem arról van itt szó, hogy ovátió készíttessék egy bizonyos miniszter személye iránt; a külügyek jelenlegi vezetője erre nem szorul és a delegáció sokkal komolyabb testület, mintsem ily tüntetéseket hivatásához tartozónak tekinthetne. Nem is akar ez carte blanche lenni, oly érte­lemben, mintha már előre is helyeseltetnék mind­az, a­mit a külügyi kormányunk teendő lesz. Fen­­tartjuk magunknak az actio befejeztetése után al­kotmányos jogunk és kötelességünk szerint ítéletet mondani, és a felelősség elvét szigorúan alkalmazni, a felelősség pedig, úgy hiszem, csak növekedik, ha annak,­­a­kit az terhel, teljesen szabad keze volt.­­ Ha tehát azt akarjuk, hogy a miniszter missiójában a kellő erkölcsi és ha­zeli anyagi erővel is felléphessen, meg kell neki adnunk a múlhatat­anul szükséges morá­­s támogatást is. Tudatnunk kell a világgal, hogy mögötte 35 milliónyi monarchia áll, mely, bár­mennyi sa­nyarú megpróbáltatáson ment is keresztül, de élni akar és élni képes, tudatnunk kell a világgal, hogy azon sok csapás, melyet a sors ezen mon­archiára mért, igenis szerénynyé, nagyon szerény­­nyé tette őt aspiratióiban ; hogy senkinek birtokára nem vágyódik, senkinek nyugalmát nem fenyegeti, hanem — visszavonulva közvetlen feladatára — tételének biztosítására, belső ügyeinek rendezésére, polgárai szellemi és anyagi jólétének fejlesztésére irányozza minden törekvését; hogy a szomszédok­tól nem kívánva egyebet — de ezt aztán kérlel­­hetlenül követelve is — mint az ezen feladat meg­oldására megkívántató nyugalmat — a­meddig egy csepp ereje van, nem fogja tűrni, miszerint az ön­­fenntartás és belszervezkedés kötelességének telje­sítésében bárki által háboríttassék, és ezért, csakis ezért szabad kezet enged annak, a­ki érdekeit ez irányban megvédni hivatva van. Ez értelmet tulajdonítom én az albizottság részéről előterjesztett jelentésnek, és azért kérem a 1. országos bizottságot, méltóztassék ezen jelen­tés általános részét tudomásul venni. (Élénk he­lyeslés.) Ü­rm­ényi Miksa tartózkodik attól, hogy kér­dést tegyen a külügyminiszterhez a keleti ügyekre vonatkozólag, mert a külügyminiszter úgy sem ad­hatna a jelenlegi viszonyok közt felvilágosítást. Mi­vel a helyzet feszült, nem tartja tanácsosnak a rész­leteket bolygatni, s a külügyminiszter politikája elé vágni. A jelentést szintén elfogadja részletes tár­gyalásra, de megjegyzi, hogy szavazata sem he­lyeslést, sem rászólást nem jelent a még befejezet­len tényekkel szemben. Kukuljevics horvát nyelven szólal fel, 8 folytonos zaj közt beszél. A bizottság a jelentést részletes tárgyalásra elfogadja. Következik a részletes tárgyalás. Az első czimnél (központi vezetés) előirány­zat 515,825 frt, megszavaztatik. A 2-dik czimnél (diplomatiai költségeknél) előirányzat 1.044,180 frt, megszavaztatik. A 3-dik czimnél (a konsulsági hivatalok költ­ségei) szintén az előirányzat szavaztatik meg 698,175 frt. A 4-dik czimnél (javadalmazás az oszrák­­magyar Lloyd részére) előirányzat 1.700,000 frt. P­e r e 11 i (magyarul szól) kikel a Lloyd el­járása ellen. Megrója azt, hogy a Lloyd ellensége a magyarok jogos követeléseinek is. Kimutatja, hogy habár Magyarország 1/3 részszel járul a Lloyd subventiójához, s így a kapitányoknak is 1/3 részben magyaroknak kellene lenniök, mégis a Lloyd 200 kapitánya közt alig van 20 magyar. Határozott indítványt azonban nem adván be, az előirányzat megszavaztatik. A rendkívüli kiadások­l-ső cziménél meg­szavaztatik 3300 frt, a 2-ik czimnél 165,000 frt, a 3-ik czimnél 120,000 frt.

Next