Ellenőr, 1876. június (8. évfolyam, 150-178. szám)
1876-06-01 / 150. szám
melyek itt felemlíttettek, egyik sem fogadható el; s hogy egyátalában nem mehet a kormány azon térre, hogy az itt nyilvánított heterogén nézeteket, indítványokat egy kalap alá hozza, mert különben oly szörnyszabályozást hozna létre, mint amelyet leírt az ókori classikus író, midőn azt mondta, hogy a tő emberi, női fő, a nyak már lányak, madártollakkal ékesítve és halban végződik. A másik pedig t. ház, amit constatálni akarok, vonatkozik különösen Helfy Ignácz t. képviselőtársunknak a népszerűségről fölállított sajátszerű theóriására. T. képviselőtársam beszélt állandó népszerűségről. Hiszen az contradictio in adjectio. Constatálni akarom hogy még nem volt a világon reformátor, aki korában minden pártnál, minden osztálynál népszerű lett volna. (Igaz! Úgy van!) Bármely időszakban élt, minden reformátornak akadtak ellenei, akik nem mulasztották el számára elkészíteni és igyekeztek fejére tenni a töviskoszorút; minden reformátornak fülébe kiáltották részint a fanatikusok, részint a rószakarók, részint a rövidlátók, részint a kishitüek, — méltóztassék venni, a melyik tetszik — mindég fülébe kiálltották „a feszítsd megez”. (Élénk helyeslés a középen.) Hiszen még ha nem ily nagy szabású reformról van is szó, ha csak egy ódon háznak átalakítását akarják munkába venni, amelynek sok különféle lakója van, tapasztaljuk, hogy több lesz a tervező, mint amennyi a lakó. Lent akarja kezdeni az egyik, a másik fent; az egyik tágítani akarja a szobákat, a másik szűkebb körre vonni, de vannak olyanok is, akik perhorreskálnak minden változtatást, minden megmozdítást; és szerencse tehát, ha van gazda, aki egy rendszeres terv birtokában teljes öntudattal és határozottan fog a terv létesítéséhez; szerencse — mondom — ha van ily gazda, mert a tapasztalás rendesen azt mutatja (Bujánovics Sándor fejét csóválja.) Hiába csóválja a t. képviselő úr a fejét, mert ez így van. Mondom a tapasztalás azt fogja mutatni, hogy épen azok fogják áldani a munkát, akik följajdultak a tervkészítésnél, vagy a munka kezdetén. Én tehát mélyen meg vagyok arról győződve, hogy e törvényjavaslatnak ugyanez lesz a sorsa, midőn végre lesz hajtva, és midőn végrehajtatnak a vele kapcsolatos intézkedések. (Tetszés a középen.) Önök uraim, az ellenzék padjain kétségbe vonják ezt. Nem csodálkozom rajta, hiszen a kétely az ellenzéknek kenyere. Tudom én ezt, mert én is évek során ettem a kenyeréből. Azonban méltóztassék megengedni, de e kételyt nem szabad oly messze vinni, az akadékoskodást nem szabad annyira fokozni, hogy mindent rászaljunk, mindent megtámadjanak csupán azért, mert azon kormánytól származik, amely önök bizalmával nem találkozik. T. hát! Az. ellenzék egy részének nem kell a törvényjavaslat azért, mert csak egy részt szabályoz és nem karolja fel az egészet; a másik rész azt mondja, hogy már az eddigi előterjesztés is tabula rasaból indul ki. Hol itt az összefüggés, a logika? Vannak önök között olyanok, akik a a restitutio in integrumról a régi megyék visszaállításáról, meglehet, hogy talán a régi gravaminális országgyűlések fölelevenítéséről álmodnak. Hol itt az igazság? Önök, ellenzék, egyben egyetértenek, és ez az, hogy e törvényjavaslat önöknek nem kell, minden egyébben szétágaznak; lehet-e már most önök mindegyikének kívánságát teljesíteni ? Nézetem szerint nem. De nem is ez a feladat, hanem az, hogy haladjunk következetesen azon után, amely kijelöltetett már a közigazgatási törvényjavaslat tárgyalásával és elfogadásával, tekintet nélkül arra, hogy pl. e szabályozási kérdésnél egyeseknek fájni fog az amputatio; tekintet nélkül arra, hogy többeknek sokon fog esni a megszokottaktól való megválás. És most, t. hát, igen röviden Helfy J. képiselőtársamnak egy pár megjegyzésére kívánok igen röviden észrevételt tenni. (Halljuk.) Ő többek közt azt difficultálja, hogy a kormány miért nem terjesztett elő e törvényjavaslat tanulmányozása és bővebb megértése érdekéből minden adatot. Különösen kiemelte, hogy az ipar és kereskedelmi viszonyokra nézve a kormány semmi ismertetést nem adott. Azt felelhetném röviden, hogy hiszen 1. képviselőtársunk ezt, aminek tudása egyébként nézetem szerint a képviselői mandátum elfogadásának alphája, minden statisztikából, monographiából megszerezheti magának; de hiszen Helfy képviselőtársamnak még erre sincs szüksége, mert ő maga ismételte, és én is elismerem róla, hogy ő ismeri az ország viszonyait; ismételten hivatkozott annak közvéleményére s különösen azt mondta, hogy bejárta az egész országot, s ismeri annak minden viszonyait, és én nem teszem fel róla, hogy csupán csak az ipar- és kereskedelmi viszonyokat hagyta volna tanulmányozás nélkül. (Tetszés a közepén.) Még mást is mondott. képviselőtársam. Azt mondta, hogy e törvényjavaslat nagyon népszerűtlen. Csakhamar azonban megfeledkezett ezen állításáról, s azt mondta, hogy ez földosztás s egy vonatba helyezte ezen törvényjavaslatot pl. a vasutak és a bírói hivatalok osztogatásával. De hiszen, ezek nagyon népszerűek voltak ! Ha tehát e törvényjavaslat azon neme a földosztásnak lehetetlen tőle a népszerűséget megtagadni. Egyébiránt hát, mert megígértem, hogy rövid leszek, még csupán azt jegyzem meg, mit egyébiránt mindnyájan tudunk, hogy nehéz volt minden viszonyok közt, de különösen nehéz most magyar embernek lenni, de nagyon nehéz napjainkban magyar miniszternek lenni. Önök ott az ellenzéken legjobban tudják, vagy tudják legalább épp úgy, mint mi, minő nehéz pénzügyi viszonyok közt vette át a minisztérium a kormányt, minő nyomott volt az anyagi gondok súlya alatt az országban a hangulat. Bekövetkezett az árvíz által okozott tetemes csapás; ezt követte az országos fagy, nem is említve azt, hogy keleten a forradom lángjai magasabbra és magasabbra csapnak. Ilyen viszonyok közt, ilyen állapotban, ily mostoha körülmények közepette volt kénytelen a kormány beterjeszteni, tagadhatlanul nem nagyon népszerű javaslatokat. Önök kívánsága szerint zsebre kellett volna tenni kezeit a kormánynak. A kormány azonban kénytelen volt előterjeszteni a közigazgatásról szóló törvényjavaslatot, hogy megoldja feladatának első részletét, kénytelen volt beterjeszteni a kisebb kir.városok megszüntetéséről szóló javaslatot ezek kiegészítéseként a területi szabályozást, és önök megtámadják e törvényjavaslatot azért, mert a törvényjavaslatok, különösen az előttünk fekvő, az országnak nem minden részében népszerűek. Hiszen t. képviselőház ha van érdeme a kormánynak valamiben — pedig sokban van — érdeme éppen az, hogy nem azt kereste, hogy nem népszerű az ország minden részében, hanem azt, hogy mi szükséges, hogy meggyőződése szerint mit kíván az ország érdeke. (Igaz! Úgy van a középen.) Uraim! Önök ott a két ellenzékiek bírálgathatják, rostálgathatják a kormány tetteit, de azt, hogy ezen törvényjavaslatra nincs szükség, alaposan csakugyan nem állíthatják. Önök ellenzéki szempontból rostalhatják a kormány eljárását, de önöknek velünk együtt kötelességük ezen a kormánynak önzetlen hazafisága előtt meghajolni (Igaz! Úgy van a középen. Mozgás a szélső oldalakon), ezen önzetlen hazafiságon nyugvó meggyőződés szülte pedig az előttünk fekvő törvényjavaslatot. Ezen meggyőződésnél fogva fogadom el azt a részletes tárgyalás alapjául. (Élénk helyeslés a középen.) Joay Adolf gyarló elmefuttatást tartva a törvényjavaslat fontosságáról, a részleges területi szabályozás szükségét elismeri, de az elvekül szolgáló szempontokat nem látja abban; hibáztatja, hogy Vízakna városa Alsó-Fehér megyéhez, nem pedig Szeben megyéhez csatoltatott. Hibáztatja azt is, hogy a törvényjavaslat nem közigazgatási, hanem magyarsági czélokat igyekszik elérni, pedig „szegény hazánk“ addig fölvirágozni nem fog, míg a magyar faj kizárólagos oligarchiája dönt. A törvényjavaslatot általánosságban sem fogadja el. Hammersberg Jenő igazat ad abban K. Bánhidy Béla és Mocsáry Lajosnak, hogy a szőnyegen forgó törvényjavaslat indokolásában és fölszerelésében nélkülözi az alaposságot, s elismeri, hogy ez igen plausibilis ürügyül szolgálhat a javaslat el nem fogadására, de ő ez ürügygyel élni nem akar. Nem titkolja el azt sem, hogy jobban szerette volna, ha az újonnan alapítandó törvényhatóságok határait maga a törvény végleg megállapította volna , e miatt azonban nem tehet a kormánynak szemrehányást, mert tudja, hogy azon kérdésnek tisztába hozatala, hogy a határon fekvő egyes községek melyik megyéhez csatoltassanak, tetemes munkát, hosszas időt vesz igénybe s ennélfogva ennek előzetes eszközlése mindenesetre nagyon késlelte volna ezen törvényjavaslat beterjesztését, annyira, hogy a jelen nyári ülésszakban nem is kerülhetett volna az a t. ház elé. Márpedig, ha óhajtjuk, hogy a már elfogadott közigazgatási törvények életbe léptettessenek, pedig akik azt megszavazták és létrehozták, azoknak a mielőbbi életbeléptetést óhajtaniok kell, mert különben akkor szavazatuknak nem volna semmi erkölcsi alapja, akkor nem szabad késleltetni azt sem, ami nélkülözhetlen előfeltétele ezen meghozott törvények életbeléptetésének, t. i. a legflagránsabb területi anomáliák megszentelését. Ez okból nem habozunk megadni a t. belügyminiszter úrnak a törvényjavaslat 5. §-ában foglalt meghatalmazást, annál kevésbé pedig, mert maga a t. miniszter úr is kijelentette, hogy a törvényhatóságok határainak törvényhozási megállapítására nézve még ezen év folyamában megteendi előterjesztését. A törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadja. Földváry Mihály Tóth Vilmos beszédeinek azon helyére reflectálva, melyben azt mondja, hogy a napokban alakult pártnak a bécsi kiegyezés csak ürügyül szolgált arra, hogy a kormánynak minden áron oppozitiót csináljon, holott e párt tagjai kimondották, miszerint egyébként a szabadelvű kormányt és pártot mindenben támogatni fogják, azt feleli, hogy amint ő nem gyanúskodik Tóth V. védelmének őszinteségében, úgy az új pártot se vádolja senki furfanggal. A miniszterelnök azon szavaira, hogy akik az előbbi közigazgatási törvényjavaslatokat megszavazták, ezt is megkell szavazniok, azt jegyzi meg, hogy az ily érvelés nagyon veszélyes, mert ha most ily argumentummal él, igen könnyen meg fog történni egy komor őszi napon, (Halljuk ! Halljuk!) hogy ugyanezen argumentatiót fogja használni a bécsi egyezményekre vonatkozólag is. Most ugyanis azt mondja, megszavaztátok a közigazgatási bizottságról szóló törvényjavaslatot, szavazzátok meg annak corolláriumát a jelen törvényjavaslatot is; őszszel pedig azt mondhatja, hogy miután 1867-ben a képviselő urak megszavazták az általunk is egy ideig helyesnek el nem ismert kiegyezést, most már szavazzák meg, mint annak természetszerű folyományát ezen új kiegyezést is. A ház nagy része zajosan üdvözölte ez argumentatiót, nem tudja hasonló tetszésben részesülne-e majd őszszel, ha ugyanígy fogna argumentálni a miniszterelnök úr. Csak annyit jegyez még meg, hogy nagyon sajnálja, hogy nem tehet szert olyan rózsaszínű szemüvegre, mint milyennel Várady Gábor nézi az ügyet. A törvényjavaslatot nem fogadja el. (Helyeslések némely padokon.) Aády Endre nem találja elégségesnek a miniszter által nyújtott indokolást, a törvényjavaslatot átalánosságban sem fogadja el. Hémeth Albert ismételve azokat az érveket, melyeket a szélső bal két nap óta csépel, nem ismeri el, hogy a javaslat a megye természetes határait tekintetbe vette volna, hivatkozik Heves- és Külső-Szolnok megyére. A törvényjavaslatot átalánosságban sem fogadja el. Simonyi Ernő azt állítja, hogy e javaslat elvetése nem vonja még maga után a többi közigazgatási törvényjavaslatnak alkalmazhatlanságát, mert nem látja be, mi jelentőségű legyen az, hogy a székhely itt vagy ott van. Elmondja azt, hogy a javaslat fölszerelése hiányos, végre sok összeviszsza beszéd után kijelenti, hogy érvekkel nem állhat elő, mert nem hallott ellenkező oldalról sem érveket, melyeket meg kellene cáfolnia. Tisza Kálmán miniszterelnök : T. ház ! Azokra amiket halottam, válaszomat természetesen máskorra tartom fenn elmondani, amit jónak tartok ; most csak azon jogot veszem igénybe, amelylyel a ház minden tagja bír, hogy midőn olyat fognak rá, amihez még közeljárót sem mondott, arra megmondhassa, hogy azon képviselő, aki azt ráfogta, nem mondott igazat. Én soha egy szóval sem mondtam sem azt, hogy ezen javaslatnak nincs alapelve, sem azt, hogy a közigazgatási törvénynek nem kell, hogy alapelve legyen. (Úgy van! Igaz a középen.) Ezt akartam mindjárt most rögtön a t. képviselő úr valótlan állításával szemben elmondani. Simonyi Ernő: Fel fogom olvasni. Mindjárt megkeresem. Tisza Kálmán miniszterelnök: Azt soha sem fogja megtalálni. Simonyi Ernő (olvas) : Azt mondják, hogy nem vezette a minisztériumot semminemű elv ezen javaslat készítésénél. Én már más alkalommal, más törvényjavaslattal szemben is beismertem s ezt beismerem mindig teljes készséggel, hogy a felfogástól függ, vájjon hibámnak tekintessék-e, vagy nem, ha egyáltalában akkor, midőn a gyakorlat számára alkottatnak törvények, mégpedig törvények alkottatnak oly tárgyakban, melyeknél az életben fejlődött élő viszonyokkal is van dolgunk, akkor egyetlen egy, bár helyes elvet kitűzni s azt minden consequentiájával keresztül vinni akarni nem tartom helyesnek. (Derültség a középen.) Tisza Kálmán miniszterelnök: Tovább ! Tovább ! (Felkiáltások : Olvassa tovább !) Simonyi Ernő : Magam kértem volna, hogy tovább olvashassam, (olvas) „és épen azért, mert ezt tartom, épen azért javaslatomban a területi igazítás mellett felhozható egy vagy más indok, vagy elv mint egyedüli vezéreszme kitűzve és a legutolsó consequentiáig keresztülvive nincs, hanem kiindultam mint indokolásom is mondja, abból, hogy az élet további fejleményeire bízva az ország többi részeiben a netalán még szükséges területi javításokat, eszközöltessék most az, ami okvetlenül szükséges, mégpedig eszközöltessék úgy a közigazgatási igényeknek, mint a történelmi fejleményeknek és az élő érdekeknek combinatiója folytán, eleget téve a területi cominuitásnak, eleget tehát az administrativ első igényeinek.“ (Felkiáltások a középen : Hisz ez már három elv!) „ de kimérve, amennyire lehet, azon többi szempontokat is, melyek figyelembe veendők valának“. Itt van nézetem szerint kimondva, hogy ebben elv nincs. (Élénk nevetés a középen.) Tisza Kálmán mint elnök: Engedelmet kérek, ha a t. képv. ur még folytatni akarja. Én nem akarok sem cáfolni, sem magyarázni. Nem mondom, hogy egészen jól olvassa fel a képviselő úr, meglehet, hogy szóról-szóra olvassa, de nem tudta jól olvasni a lythrographiát. Hanem azt hiszem, mindenki kivette belőle, hogy azt mondottam: nem egyetlen egy elv keresztülvitele, hanem többeknek combinatiója és összehatása. Ennek ellenkezőjét abból kimagyarázni senki sem fogja. Én csak arra kérem a t. képviselő urat, méltóztassék legalább olyant nem rám fogni,. amit soha nem mondtam. (Élénk helyeslés.) Ülés vége 2 óra 5 perczkor. A DELEGATIÓK. A magyar delegatio ülése. Május 31. Elnök: Szlávy József. Jegyzők: Nagy György, Zichy F. Viktor. A közös kormány részéről jelen vannak: gróf : Andrássy Gyula, b. Orczy Béla, Gál Jenő. — Tisza Kálmán az ülésen szintén megjelent. Elnök, a legközelebbi ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után jelenti hogy Olteanu püspök távolléte miatt b. Podmaniczky Géza póttag behivatott. Erre következett a legközelebb függőben ma-radt kérdés eldöntése a „Réka“ hajó építésére elő- irányzott 151,000 frt tárgyában. A többség az előirányzatot elfogadta. Következik a napirend: a külügyi albizottság jelentése a külügyminisztérium költségvetése tárgyában. Fálk Miksa előadó : Tisztelt országos bizott ,ság! E néhány szűk szabású mondatnak felolvasásával a jelentés átalános részét illetőleg előadói teendőimet tulajdonképen befejezettnek tekinthetném. De mint képviselő, akit polgártársainak bizalma legszentebb érdekeiknek lelkiismeretes gondozására kötelez, mint egyik szerény tagja azon bizottságnak, a melyet a magyar országgyűlés az állam legfontosabb ügyeinek tárgyalására és elintézésére kiküldött, kötelességemnek tartom e válságos perekben a politikai helyzetre vonatkozólag röviden elmondani igénytelen nézeteimet. A képviselő se nem próféta, se nem diplomata. Nem áll hatalmában a jövő titkairól fellebbenteni a fátyolt, és nem állhat hivatásában, e fátyol körül tapogatózva, minden biztos alapot nélkülöző hozzávetések nyomán találgatni a jövő fejleményeit, melyek utóbb a valóságban talán egészen másképen fognak alakulni. De midőn a közelmúlt eseményein végigpillantva és a jelent szemügyre véve, mindkettőről ítéletet képezett magának, akkor nemcsak joga, hanem kötelessége ez ítéletet ki is mondani, akkor reá nézve nem léteznek azon tekintetek, melyek a diplomatát nézetének, meggyőződésének leplezetlen nyilvánításában akadályozhatnák, és melyek még egy parlamentáris testületnek, mint ilyennek, hivatalos nyilatkozataiban is némi korlátot szabnak a kifejezés szabadságának. Tehát mint egyes képviselő szólva és így ily tekintetek által le nem kötve, nem riadok vissza annak kimondásától, miszerint az általános politikai helyzet, mely felett ez idő szerint majdnem kizárólag a keleti kérdés uralkodik, mióta a közösügyi bizottságoknak utolszor volt alkalmuk ez ügyekkel foglalkozni, határozottan roszabb lett. A külszín talán nem igazolja e nézetet. A magas porta souverainitása, a török birodalom területi integritása még most is csorbítatlanul fennáll; a szambuli kormány még egyre folytatja a fölkelők elleni küzdelmet : a nagyúr — akárki legyen az — még mindig rendelkezik nagyszámú jeles katonaság felett, mely bámulatos önmegtagadással tűrve az emberi erőt majdnem túlhaladó nélkülözéseket, a padisahért élni halni kész; a harcz hol kisebb hol nagyobb mérvben folyván, még mindig localizálva van és igy a helyzet, habár nem javult, legalább roszabbra nem fordult. De, t. orsz. bizottság, acut betegségeknél már a nem-javulás maga is határozottan roszabbulást jelent, mert minden egyes nap, mely változatlanul találja a kórjelenségeket, apasztja a betegnek erejét, gyöngíti az organismus ellenállási képességét, egy-egy fokkal alább szállítja az orvosok mestersége iránti bizalmat, a felgyógyulás valószínűségét. E tény, mely elől szemet hunyni nem lehet, mély fájdalommal tölti el a béke minden őszinte barátjának, fájdalommal különösen a magyar embernek keblét. Nem hivatkozom azon szívünkben soha el nem enyészhető rokonszenv- és hálaérzetre, ama szomszéd állam irányában, mely — nem félve a nálánál sokkal hatalmasabbak fenyegetéseitől, egyedül saját nemes szivének sugallatát követve — egykoron tárt karokkal fogadá egy szent harcz áldozatait és a mindenünnen üldözöttekkel végre megtaláltatott egy darab földet, hová gondtelt fejeket lehajthatták, hol fáradt tagjaikat megpihentethették. Azt mondják, a politikában az érzelgésnek nincs helye. Legyen ! De még akkor is, ha egyedül a hidegen számító ész szavára, ha csakis saját állami érdekeink parancsára hallgatunk, nincs combinatió — az én tudtomra legalább nincs — mely ránk nézve annyira megnyugtató és kielégítő lehetne, mint a mai török birodalom fenmaradása. Idestova egy esztendeje lesz, hogy a fölkelés tart és e küzdelem tüneményei csak megszilárdíthatták bennünk azon óhajt, mely a török birodalom fennállására van irányozva. Ezen küzdelem folytán nem találkozunk egyetlen egy politikai ténynyel, mely új alakulások kiindulási pontját képezhetné, a török birodalom belsejében egyetlen egy oly erő sem lépett előtérbe, mely a keleten felmerülő számtalan egyéni érdekek és nézetek közti ellentétet kiegyenlíteni, mely az annyira ostromolt török uralom helyébe mást, jobbat, az elégületlenek különféle csoportjaira nézve elfogadhatóbbat, Európára nézve kielégítőbbet és különösen ránk nézve megnyugtatóbbat léptetni képes volna. Hogy pedig kívülről importáltassék a Balkán félszigetre az új alakulás magva, hogy ott egy idegen állam vesse meg lábát, szaporítva meg déli és délkeleti határaink hosszában is azon súrlódási pontokat, melyek köztünk és közte amúgy is léteznek , ez állhat bárkinek érdekében vagy kivonatában, de az osztrák-magyar monarchiáéban bizonyosan nem. Végtére arról, hogy e monarchia maga vállalkozzék az úristen szerepére a keleti haos rendezése körül, hogy ő maga végezze azt, amire úgy látszik, az ottaid belerők nem képesek és amit más külerőre bízni vitális érdekeinkkel ellenkezik: ez oly feltevés, mely ellen e monarchia összes politikai és pénzügyi helyzete a leghangosabban tiltakozik. Ezen amúgy is annyi heterogén elemekből álló monarchiára nézve a külterjeszkedés éppenséggel nem jelentené a belerő gyarapodását. Az itt lakó és ugyanazon fejedelemnek hódoló nemzetiségek aspiratiói amúgy is oly különbözők, a belszervezés terén itt benn még most is annyi a teendő, fájdalom nagyon is fejletlen közgazdászati állapotaink oly nagy mértékben veszik igénybe amúgy sem nagyon bőséges anyagi eszközeinket, hogy új acquisitiókra sem szükségünk, sem kedvünk, sem tehetségünk nincs, hogy minden ilyen szerzemény csak — mint az orvosok mondják — fattyúképlet volna, mely igenis elvonja az egészséges organismustól az élet fentartására megkívántató erőt, de azért maga megélni mégsem képes. Ily körülmények közt külügyi kormányunk, nézetem szerint helyesen cselekedett, midőn mint valamennyi lehetőség közt legkivánatosabbat, melyre tehát teljes erővel törekedni kell, a török birodalom integritásának fentartását vette politikájának kiindulási szempontjául és — talán csak némely ellenkező irányú, óvatosan fellépő, de nem egészen árthatlan áramlatok leküzdése után — ez alapon iparkodott tőle kitelhetőleg hozzájárulni azon zavargások megszüntetéséhez, melyek folyvást nyitva tartják azon sebet, melyet keleti kérdésnek nevezünk, melyek határainkat nyugtalanítják, a monarchia népeinek egy részét szakadatlanul lázas izgatottságban tartják, és miként a t. o. bizottságnak még ma lesz alkalma sajnosan meggyőződni, jó sok pénzünkbe is kerülnek. De a kiindulási pont és a végezél közt az út fekszik és az a kérdés, vájjon a kiindulási pont és a végczél helyessége mellett helyes volt-e egyszersmind az út, melyet a külügyi kormány választott. Igenis, választott, mert csakugyan két út kínálkozott. Az egyik egyszerű folytatása lett volna Ausztria traditionalis keleti politikájának, melynek alapját a statusquonak minden áron való fentartása képezte. Erre nézve már a tavalyi delegatióban bátor voltam elmondani nézeteimet; kimutattam, hogy e politikát — mely egykoron egy egész rendszernek egyes beillő részét képezte — folytatni ma lehetetlen, miután a rendszer, melyhez tartozott, a maga egészében is lehetetlenné lett; kimutattam, hogy e politika épen ellenkezőjét érte el annak, amire czérzott, mert a török kormány tudván, hogy felette lebeg a kétfejű sas és sub umbra harum alarum biztosnak érezve magát, semmit sem tett a birodalom consolidatiójára és így jutott el oda, ahol ma áll. Mindezeket ma nem akarom ismételni; nincs is szükség ez elméleti fejtegetések megújítására, mert ma már egy év gyakorlati tanulságai fekszenek előttünk, és ezeket akarom a t. orsz. bizottság szíves engedelmével néhány vonással ecsetelni. Ha az osztrák-magyar monarchia, a régi hagyományos politikát követve, a fölkelés kitörtekor Törökország pártját fagja és a status quo feltétlen és minden áron való fentartását hirdeti dogmaként: mi történik akkor ? Nem szólok arról, hogy kormányunknak ez esetben saját maga és minden elfogulatlan ember meggyőződése ellen kellett volna cselekedni, mert senki sem tagadhatja, hogy a felkelők panaszai közt van sok olyan, amely jogosult és amelyet ignorálni vagy elfojtani akarni nem csak inhumanitás, de egyenesen igaztalanság volna; nem akarok arra hivatkozni, mily benyomást tett volna a magyaros trák kormánynak ily semmi által nem idokolható magatartása a felkelőknek a monarchia határain belül lakó fajrokonaira; tekintsünk el ettől; tegyük fel, hogy a politikában minden szabad, és mindaz jó, ami czélhoz vezet és nézzük a dolgokat ezen szempontból. Ha monarchiánk semlegességéből habár csak erkölcsileg kilépve, Törökország mellé áll, ez kétségen kívül jel lett volna az ellenkező nézetetek sorakozására is. Azok, kik más legalább külsőleg szintén a semlegesség fehér zászlaját lobogtatják, alattomban pedig erkölcsileg és tán anyagilag is támogatják a felkelést — mondják, hogy vannak ilyenek, ámbár én lelkem ártatlanságában sehogy sem tudom elhinni — ezek, mondom, akkor nyíltan tették volna azt, amit most irántunk való tekintetből csak titkon mivelnek. Hogy ez aztán a lázadás erejét még inkább növelte volna, talán nem szorul bizonyításra. Márpedig láttuk és látjuk mindennap, hogy a porta e lázadást még mostani kisebb terjedelmében sem bírja elnyomni és így a még erősebb ellen bizonyosan még gyöngébbnek mutatkozott volna. Akkor mit tettünk volna mi? Vagy nem mentünk volna a platonikus jóakaraton, a pusztán erkölcsi támogatáson túl és szemünk láttára hagytuk volna elvérzeni azt, akinek fentartását politikánk alapelvéül hirdettük, és akkor — méltán — épp oly elkeseredéssel telt volna el irányunkban a török, amily nevetséges tehetetlenségben tűntünk volna fel egész Európa előtt; vagy pedig — nem törődve a monarchia belhelyzetével, mely valóban kevés ingert szolgáltathat arra, hogy másokért nyaktörő vállalatokba bocsátkozzunk — nemcsak szóval, de tettel is támogattuk volna a portát, és akkor — akkor e mai jelentésünk alkalmasint még azon sovány vigasztalást sem tartalmazná, miszerint az európai béke legalább e pillanatig megzavarva nem lett. Maradt tehát a második — és véleményem szerint egyedül helyes ált, tudniillik, elhárítani mindent, ami a portában azon gyanút kelthetné, mintha a hatalmak jó szolgálatai az ő birodalmának fennállása és integritása ellen terveket takargatnának ; de azután határozottan követelni tőle, hogy elsősorban ő maga állítsa elő a fennállhatás nélkülözhetlen előfeltételeit ; e szerint megvizsgálni a felkelőknek követeléseit és azokat, amelyek jogosultaknak látszanak, teljesítés végett a portának ajánlani. Hogy pedig ezen jóakaratú közbenjárás sem a porta tekintélyét meg ne sértse az által, mintha ő valamely egyes hatalom szavára hajolni kénytelen volna, sem pedig a felkelők a felajánlott közvetítés őszintesége iránt gyanúperrel ne élhessenek, azon hatalom, amelyben mindig a porta integritásának bajnokát látta a világ, t. i. Ausztria- Magyarország, szövetkezett azon hatalommal, amelynek valódi rokonszenve iránt ismét a felkelők táborában kétség nem lehete, Oroszországgal, és hogy azon esetre is, midőn e két szövetséges félnek nézetei és talán érdekei is egymástól eltérnek, a barátságos kiegyezkedés lehetősége kizárva ne legyen, maguk mellé vették azon harmadik hatalmat, Németországot, melyről fel kell tenni, hogy mind Orosz- mind Ausztria-Magyarország iránt őszinte jóakarattal viseltetik. Így fogom fel a sokat emlegetett három császári szövetség létrejöttét, mely, ha jól értem annak jelentőségét, lényegesen különbözik nem csak azon szövetségtől, mely ugyanazon három hatalmasság közt hatvan évvel ezelőtt köttetett, hanem egyáltalában elüt a nemzetközi szövetségek biablonjától. Míg a szokásos szövetségeknél először a diplomata urak főzik ki a zöld asztal mellett a valósítandó terveket melyeknek keresztülvitele érdekében az illető államok egyesülnek, az alkalmazandó eszközöket megállapítják és természetesen meghatározzák azon osztályrészt is, amely mindegyik félnek a majdan haza hozandó zsákmányból jutni fog, addig ezen három császár-szövetségnél éppen megfordítva állanak a dolgok. Nem a diplomába állított fel a priori egy elméleti tervet, amelynek gyakorlati létesítése képezi az egyesült tevékenység czélját hanem kiindulási pontul vette azon tényeket, amelyek az ő hozzájárulása nélkül — egyiknek legalább nyílt hozzájárulása nélkül, a másiknak határozottan akarata ellenére —jöttek létre. Törekvésük czélja nem annak keresztülvitele volt, amit mindegyik magára nézve feltétlenül előnyösnek tart, hanem az ellentéteknek olynemű kiegyenlítése, amely, habár egyik résznek sem szolgálhat teljes megelégedésére, de legalább meggátolja az érdek nyílt összeütközését, meggátolja a mozgalom által nem közvetlenül érintett tényezők tettleges beavatkozását, meggátolja azt, hogy a locális zavargás európai conflagratióvá ne fajuljon. Az eszme kétségen kívül egészséges volt, és úgy hiszem a magyar-osztrák monarchia kormánya csak kötelességét teljesítette, midőn a deczemberi jegyzékkel ezen a béke fentartására irányzott actiónak élére állott. De az események elfogulatlan szemlélője kénytelen bevallani, hogy a végleges siker még egyátalában nincs biztosítva, sőt ma talán kérdésesebb mint valaha. A béke ez ideig nincs ugyan megzavarva, de még ma sincs megtalálva a pacificatio azon alapja, mely mind a porta, mind a felkelők részéről elfogadtatván, a közvetlenül érdekelt két fél közti kiegyezkedést lehetővé tenné. Sőt ellenkezőleg minden merész combinatió nélkül is fel lehet tenni, miszerint épen az eddigi lépések sikertelensége tette szükségessé a híres berlini találkozást, kezdődvén ezzel az actiónak második stádiuma, amelylyel a vezéri szerep Oroszországra ment át. Ezen új békítési kísérlet eredménye még függőben van, de habár nem mondunk le a siker lehetőségéről, e tekintetben vérmes reményeket nem lehet táplálni. Egy tényről akarok itt különösen megemlékezni. Míg az actio első stádiumában a három szövetkezeti hatalom eljárásához a párisi békekötésnek többi három aláírója is csatlakozott, addig az új kísérlettől Anglia máris megtagadta közreműködését. Megvallom — meglehet hogy csalódom — de megvallom, hogy Anglia ezen fellépésében én reánk nézve semmi aggasztót nem tudok találni, nem aggasztót azokra nézve, akiknek részéről a békítési kísérletek nem palástolnak más titkos terveket, akik részrehajlatlan közvetítés ürügye alatt önző czélokra nem törekszenek. Ha a hármas szövetség megmarad eredeti rendeltetése mellett, akkor úgy hiszem biztosak lehetünk arról, hogy Anglia e törekvéseket megzavarni nem fogja. Ha pedig a szövetségesek egyike vagy másika valamikor el találna pártolni azon eszmétől, mely e szövetség alapját képezi, akkor azoknak, kik bona fide léptek be ezen actióba, a hatalmas szigetállamban erős szövetségesük lesz, aki velük együtt nem fogja megengedni, hogy Törökországnak szorult helyzete oly czélokra használtassák fel, amelyek az európai egyensúlylyal, a világrész nyugalmával össze nem egyeztethetők, így állanak a dolgok ma. Törökország úgy látszik — nem kutatom az okokat, miért van ez így — Törökország úgy látszik egymaga nem képes a felkelést elnyomni; a Balkán-félszigeten nem mutatkozik oly erő, amely egy új alakulás központját képezhetné; idegen befolyás lábrakapását megengedni Ausztria-Magyarország vitális érdekei tiltják ; monarchiánk maga egy új alakulás közvetlen valósítására nem lehet hivatva; az egyszerű status quo „ameliore“ — mint t. külügyérünk magát kifejezte — elfogadható megoldása volna ugyan a bennünket oly sajnosan érintő bonyodalomnak, de ezen megoldás sikerüléséhez ma sincs még teljes reményünk. Ily körülmények közt azon parlamentáris testület, amelynek hatásköréhez a külügyek tartoznak, megmondhatja ugyan az ügyek körüli véleményét, de nem mondhatja meg úgy, hogy az előre nem látható eshetőségekkel szemben a kormány a kezét megkötni hajlandó lehetne, hanem igenis komolyan fel kell vetni azon kérdést: várjon azon államférfiu, ki külügyeink élén áll, belátásánál, hazafiságánál és erélyénél fogva olyan e, miszerint bizton várhatni, hogy bármily előre ki nem számítható eshetőségekkel szemben meg tudja őrizni a monarchia érdekeit, biztosítani tudja a maga számára a lehető legnagyobb előnyöket, vagy legalább elhárítani tőle minden nagyobb hátrányt. A lel ezen kérdésre nemmel felel, az nem végezhet hazafiasabb munkát, mintha minden törvényes eszközzel ezen férfiú megbuktatására törekszik. A személy iránti tekintetből ily válságos pillanatban meghagyni az ügyeknek élén oly valakit, akik irányában feltétlen bizalom nem létezik, a kinek szava tehát — nem állván mögötte a birodalom népeinek egyakaratú támogatása — vajmi kevés súlylyal bírna, valóban bűn volna. De ha ellenkező véleménynél vagyunk, ha azt hiszszük, hogy az, ki Ausztria-Magyarország érdekeit ezen bonyolult kérdésekben képviselni hivatva van, e hivatására képesített, akkor ezt is nyíltan és határozottan ki kell mondani. Nem arról van itt szó, hogy ovátió készíttessék egy bizonyos miniszter személye iránt; a külügyek jelenlegi vezetője erre nem szorul és a delegáció sokkal komolyabb testület, mintsem ily tüntetéseket hivatásához tartozónak tekinthetne. Nem is akar ez carte blanche lenni, oly értelemben, mintha már előre is helyeseltetnék mindaz, amit a külügyi kormányunk teendő lesz. Fentartjuk magunknak az actio befejeztetése után alkotmányos jogunk és kötelességünk szerint ítéletet mondani, és a felelősség elvét szigorúan alkalmazni, a felelősség pedig, úgy hiszem, csak növekedik, ha annak,akit az terhel, teljesen szabad keze volt. Ha tehát azt akarjuk, hogy a miniszter missiójában a kellő erkölcsi és hazeli anyagi erővel is felléphessen, meg kell neki adnunk a múlhatatanul szükséges morás támogatást is. Tudatnunk kell a világgal, hogy mögötte 35 milliónyi monarchia áll, mely, bármennyi sanyarú megpróbáltatáson ment is keresztül, de élni akar és élni képes, tudatnunk kell a világgal, hogy azon sok csapás, melyet a sors ezen monarchiára mért, igenis szerénynyé, nagyon szerénynyé tette őt aspiratióiban ; hogy senkinek birtokára nem vágyódik, senkinek nyugalmát nem fenyegeti, hanem — visszavonulva közvetlen feladatára — tételének biztosítására, belső ügyeinek rendezésére, polgárai szellemi és anyagi jólétének fejlesztésére irányozza minden törekvését; hogy a szomszédoktól nem kívánva egyebet — de ezt aztán kérlelhetlenül követelve is — mint az ezen feladat megoldására megkívántató nyugalmat — ameddig egy csepp ereje van, nem fogja tűrni, miszerint az önfenntartás és belszervezkedés kötelességének teljesítésében bárki által háboríttassék, és ezért, csakis ezért szabad kezet enged annak, aki érdekeit ez irányban megvédni hivatva van. Ez értelmet tulajdonítom én az albizottság részéről előterjesztett jelentésnek, és azért kérem a 1. országos bizottságot, méltóztassék ezen jelentés általános részét tudomásul venni. (Élénk helyeslés.) Ürményi Miksa tartózkodik attól, hogy kérdést tegyen a külügyminiszterhez a keleti ügyekre vonatkozólag, mert a külügyminiszter úgy sem adhatna a jelenlegi viszonyok közt felvilágosítást. Mivel a helyzet feszült, nem tartja tanácsosnak a részleteket bolygatni, s a külügyminiszter politikája elé vágni. A jelentést szintén elfogadja részletes tárgyalásra, de megjegyzi, hogy szavazata sem helyeslést, sem rászólást nem jelent a még befejezetlen tényekkel szemben. Kukuljevics horvát nyelven szólal fel, 8 folytonos zaj közt beszél. A bizottság a jelentést részletes tárgyalásra elfogadja. Következik a részletes tárgyalás. Az első czimnél (központi vezetés) előirányzat 515,825 frt, megszavaztatik. A 2-dik czimnél (diplomatiai költségeknél) előirányzat 1.044,180 frt, megszavaztatik. A 3-dik czimnél (a konsulsági hivatalok költségei) szintén az előirányzat szavaztatik meg 698,175 frt. A 4-dik czimnél (javadalmazás az oszrákmagyar Lloyd részére) előirányzat 1.700,000 frt. Pe r e 11 i (magyarul szól) kikel a Lloyd eljárása ellen. Megrója azt, hogy a Lloyd ellensége a magyarok jogos követeléseinek is. Kimutatja, hogy habár Magyarország 1/3 részszel járul a Lloyd subventiójához, s így a kapitányoknak is 1/3 részben magyaroknak kellene lenniök, mégis a Lloyd 200 kapitánya közt alig van 20 magyar. Határozott indítványt azonban nem adván be, az előirányzat megszavaztatik. A rendkívüli kiadásokl-ső cziménél megszavaztatik 3300 frt, a 2-ik czimnél 165,000 frt, a 3-ik czimnél 120,000 frt.