Ellenőr, 1877. február (9. évfolyam, 31-58. szám)

1877-02-14 / 44. szám

azok az események semmit nem c­áfolnak m­­a neki. De ha úgy képzeli magának a dolgot, hogy az osztrákok engedékenységére sem lett volna szabad új „tárgyalással“ alkalmat nyújtani, hát az igen jól állhat az 8 couleurjéhez, de tudtunkkal ilyen osto­baságot a szabadelvű párt nézeteit valló lapok nem „hangoztattak“. Mi legalább nem. * * * A bécsi lapok közül békülékenyen nyilatkozik a „Fremdenblatt“ és a „Presse“. Őrjöng a „Neue freie“, és a „Deutsche Zeitung“. A „Fremdenblatt“ mai czikkében a többi közt ezeket írja : „Hogy az éppen most lefolyt válságból, s annak képéből egyetlen vonás se hiányozzék, jó lesz konstatálni, hogy habár a két minisztérium közti alkudozások alakilag csak egy differencián szenvedtek törést, t. i. a főtanács alakításának kér­désén, még két más pont is van, melyre nézve még nem jött létre egyetértés. A felállítandó két, a bé­csi és budapesti bankigazgatóság viszonya és jog­köre a főtanács irányában, s a magyar bankosz­tály dotatiójának kérdése azon pillanatban, midőn az alkudozások megszakíttattak, még megoldatlanul maradt. Mind a két pontra vissza kell térni. Ezen körülmény azonban tán előnyt képez a dologra nézve, mert az alkudozások keretét kiszélesítvén, ha lehet mondani, nagyobb latitude-öt ad a ki­egyezési czélokra, s nagyobb tért a com­promissu­­mokra nézve, mit remélhetőleg fel fognak használni tudni. Ismételjük, hogy a két kormány harczá­­ban, melyek mindegyike ugyanazon uralkodót szolgálja, nem lehet sem győztes, sem legyőzött, a közös alapon, a közös érdekekben ki kell egyezni. Korai volna a kiegyezés részleteire ész­revételeket tenni, e czélra csak a legközelebbi na­pok szolgáltathatnak anyagot. Feltételezhetjük azonban, hogy a Tisza-minisztérium elég összeköt­tetésben van pártjával arra nézve, hogy azon pere­ben, midőn az alkudozásokba kezd, tudja, miszerint amily alkut köt, azt a magyar képvise­lőház elfogadja. Ugyanezt fel lehet tenni az Auersperg-minisztériumról is, melynek a felség éppen oly fényes bizalmi szavazatot adott. Eszé­­lyes és mind a két félnek megfelelő kiegyezés utolsó lehetőségét szétrontani meggondolatlanság volna, melytől minden jó polgárnak a birodalom mindkét felében vissza kell riadnia A legjobb bi­zalom tölt el bennünket, hogy az alkotmánypárt ezen ügyben az Auersperg-minisztériumot őszintén és legálisan támogatni fogja, s rá nézve lehetővé teszi a kiegyezés létesítését.“ A „Presse“ ezt írja: Tisza megmarad. E je­lentőségteljes hír nem lep meg bennünket. A beál­lott válság kezdete óta minden más megoldás való­­színűtlennek tűnt föl előttünk. Biztosnak tekint­hető, hogy azon fölvilágosítások, melyeket a ma­gyar parl­amentnek Bécsbe hívott notabilitásai teg­nap és ma adtak, újólag megerősítik ama nézetet, hogy minden újabb időben előfordult akadályok daczára is Tisza és társai hivatvák arra, hogy a kiegyezést végrehajtsák, melynek végleges létrejötte mind Ausztria mind Magyarország érdekében kívá­natos és a mit az összes monarchia érdeke oly sürgetőleg követel.“ A „Neue freie Presse 11 rabiatus czikke, melyet hallomás szerint a Herbst tollából eredt, így hangzik : Tisza múltkori beszédében gondoskodott róla, hogy semmiféle minisztérium kormányra ne lép­hessen. Nem mint miniszter, hanem mint a „hatá­rozati párt“ feje beszélt, s azon határozatát jelezte, miszerint minden kormányra nézve lehetlen legyen a kormányzás. Nincs is többé szó a bankról, a pénzügy lehető jó rendezéséről, Magyarország jogos pénzügyi követeléseinek kielégítéséről. Nem, Tisza Kálmán a bankügyét az „állami tekintély“, a „­nem­zeti méltóság“ kérdésévé tette, mióta azon gyanút vetette a tömeg közé, hogy Ausztriában a szent paritást „más“, tehát politikai kérdésekben is érin­teni akarják: ez időtől f­ogva az alku helyére a harcz, a nyugodt megfontolás helyére a nem­zeti szenvedély lépett. Ha azonban a magyar miniszterek azt vélik, miszerint panaszkodniok kell a felett, hogy Ausztriában nem éljük ma­gunkat bele a dualismusba, a dualismus táma­dásoknak van kitéve, úgy nekünk nagyobb jogot adnak a panaszra, hogy a monarchia minden or­szága összetartozóságának érzete nem ver gyökeret Magyarországban, hogy a secessionális hajlam, a függetlenség gondolata uralkodik még mindig a kedélyeken. Tisza szavai után a dolognak oly szí­­nezete van, mintha azon állítás, miszerint Ausztria közgazdaságilag és pénzügyileg felette áll Magyar­­országnak, ez sértés volna Magyarországra és ennek tekintélyét c orbítaná. Mivel pedig minden sértést ki kell engesztelni, természetesen Ausztria kényte­len ünnepélyesen visszavonni követeléseit. Mihelyt ezen mértéket alkalmazzák Ausztriának Magyaror­szághoz való viszonyára, úgy nem lesz Ausztria közgazdasági és pénzügyi függetlenségének oly mozzanata, melyet nem lehetne Magyarország meg­sértése gyanánt feltüntetni. S mivel, ha a magyar miniszterelnök ezen elvet már urbi et­ orbi kihir­dette, nem lehet más magyar minisztériumot találni, habár az önálló magyar bankkal a monarchia szét­szakítása megengedtetik is, s az „Éljen Kossuth!“ a gyakorlati államjogba megy át, Ausztria mindig kénytelen lenne Magyarország kívánságára ráállni, hogy Magyarország kormá­­yoztathassék. Ausztria volna a próba azon nehéz számtani példa számára, melyet Magyarország kormányozhatása képez. Ha már itt becsületről és tekintélyről van szó, a becsület­­kérdés Ausztriát érinti. Mert ily helyzetbe jutni annyi volna, mint politikai megaláztatást tűrni. Ha Ausztria most, midőn a politikai hegemónia kérdése ily általunk elfogadhatlan alakban állíttatik fel, engedne, való­ban megérdemelné azon függő állást, melybe Ma­gyarország kényszeríteni akarja. Ha már a termé­szetes közgazdasági hatalmi viszonynak formulázása is sértés Magyaroszágra, miként fogja fel Ausztria egy természetellenes közgazdasági hatalmi viszony megállapítását? Nem annál inkább sértés-e ez Ausztria tekintélyére nézve ? Nem volt-e panasz már eddig is Magyarország túlnyomó befolyása miatt? A politikai hatalmi kérdés felállíttatott, de nem Ausztria állította fel. De mivel azonban már fel van állítva, nem maradhat megoldatlanul. Ha Ausztria most enged, úgy a rá nézve már­is ked­vezőtlen viszás állapot csak fokozást nyer, s ak­kor a két állam viszonyában mindenkorra po­litikai inferioritásra ítéltetnék. Az alkotmány­párt­nak puhány­ állatokból kellene állnia, ha csak a látszólagos paritásba is beleegyeznék; el kellett volna felednie, hogy néhány hét előtt oly határo­zottan elvetette a paritásos bankot, s az okot, amiért elfeledte. Ha a miniszterek engednének is, a párt nem akarhat, öngyilkosságot elkövetni. Egy a lajtán inneni miniszterválság bizonyára a magyar miniszterválságéhoz nagyon hasonló eredményt idéz­ne elő. Nem alakulhatna minisztérium, melynek ki­látása lehetne arra, hogy a bankkiegyezést a ma­gyar formulázásban keresztülvigye. Csak a mai megoldási módról beszélünk. Nem véljük, hogy a conflictusnak megoldatlan kell maradnia. De a meg­oldás nem történhet oly formában, mely az osztrák álláspontnak prejudikál. Ez politikailag tekintve, a tényállás. Nem különb az, ha tisztán gazdasági szempontból te­kintjük. Utalnunk kell arra, miként ecsetelte Tisza maga a szakítás következményeit. A legnagyobb bajokat jósolta meg mind az állam mind egyesek­re nézve; konstatálta a mindinkáb súlyosbuló és nyomasztó pénzügyi helyzetet; ő maga is beismer­te, hogy visszariadt a szakítás felelősségétől, mi­előtt minden lehetőt meg nem kísértett. Be kell vallani, hogy miniszter nem festheti zordonabban és feketébben egy intézkedés következményeit. E mellett még föltehető, hogy a tények fölözik a szavakat. Minden ajkon az lebeg, hogy a szakítás hatásai Magyarországra nézve katastrophát je­lentenek. És mégis egy magyar miniszter és egy magyar parl­ament akarja a neme­zet szá­mára e kataszrophát előidézni ! Ők inkább­ az országot és a — kétségkívül a Kossuth-kiabá­­lók által számba nem vett — monarchiát akarják pénzügyi megsemmisülésbe venni, mintsem Magyarország pénzügyi és gazdasági képességei­nek legtávolabbról sem megfelelő paritási jog igé­nyeiről lemondanának. Ha az ember az ész ily té­vedésével áll szemben, meg kell rémülni a gondo­lattól, hogy pénzügyünket, ilyen nemzetnek szol­gáltassuk ki! Azon mozgalom, mely legújabban az utczán, a parl­amentben, a miniszteri asztaloknál — mert mindenütt egyforma a légkör — jelenkezik, elég szembeszökőleg utal arra, hogy mennyire szükséges az új intézetet ily magyar sajátszerűsé­gek ellen biztosítani. Ki láthatja előre, hogy mi­csoda becsületkérdés miatt fogja jövőben Magyar­­ország egyszerre csak megdönteni az egész bankot, vagy minő czélból fog annak intézményével visz­­szaélni akarni. Mi osztrákok oly bank­politikát követünk, melynek a nemzeti érzülethez semmi köze sincs. Mi pénzügyünket biztos alapon ren­dezve akarjuk látni és biztosítva oly kicsa­pongások ellenében, minek­­ mostan Magyaror­szágban felszínre kerülnek. És hogy azon aggo­dalom nem csupán elméleti dolog, azt a tapasztalat megmutatja. A magyaroknak az effélében már van gyakorlatuk. Csak a „Tiszai vasút“ szót kell kiej­tenünk. Ezen vállalat kiválólag német kezelés alatt volt és egyike volt a legjobb állású vállalatoknak. Ekkor a magyar kormány a letéti pénzek millióit fordította a tiszai­­vasút rézsvényeinek megvételére, a majoritást megszerezte magának, mellőzte a né­met kezelést, hogy oda saját teremtményeit vigye be. A vállalat azóta arra van kárhoztatva, hogy az elkrab­olt keleti vasutat fölvegye és körü­lbelül negyven százalékkal alábbszáll. Hol ily példák ékesen beszélnek, ott az elméleti valószínűség­­számításnak csak föltételesen adunk hitelt. A biz­tos járás válik itt az önfentartás kötelességévé. Sunt certi denique fines.E részt a törvény által rrájuk mért kötelesség telje­sítésében, mint minálunk, s ha valahol, úgy Nóg­­rádban biztosítva van a siker, melyet közigazga­tási uj institutiónk föltételez. Derék főispánunk már 5 év körünkbe érkezett és 6-án reggel 10 órakor megnyitá a közigazgatási ülést s azt egész délutáni 4 óráig folytatta, szokott higgadtsággal és tapinta­tossággal vezérelvén a tanácskozást. A szakelőadá­sok sorát alispánunk kezdte meg, a farsangi idény­nyel öszhangzásban levő katonai nősülési ügyek­kel, azután némely miniszteri rendeletek s egyéb átiratok olvastattak, mint a közoktatási miniszter rendelete a tanfelügyelői helyettesítések, a földmi­­velésügyi miniszteré a minden év végére ígért posta­ügy­i forgalom kimutatása iránt, valamint Szolnok-Do­­boka megye átirata a pénzbírságok tárgyában. Olvasta­tott a rendben talált árvaszék pénztáráról beadott jelen­tés is. Ezt követi a közigazgatási bizottságnak a miniszterelnökhöz felterjesztendő félévi, most az egyszer csak negyedévi jelentése a szakelőadók je­lentéseiből egység és organikus összefüggés nélkül egybeállítva,a­­mely , ellen a bizottságnak több kifogása volt, hogy a miniszterelnökhöz indítandó feliratban minden egyéb van, csak az nincs, a­mi az 1876. évi VI. t. ez. 8-ik §-a szerint szorosan a törvény­­hatósági közigazgatás körébe tartozik. Most Nóg­­rádmegye tengeri kigyója, az árvaügy jött sző­nyegre­­ felolvastatott Pongrácz Károly árvaszéki elnöknek a minisztériumhoz benyújtott s ez által véleményes jelentéstétel végett a megyéhez lekül­dött folyamodványa, melyben ad oculos demon­strálni igyekezett,­hogy a Bata­ Balázs féle vagyon ügyében az árvaszék oly correct járt el, mi­szerint ezen eljárás helyességét minden ember átlát­ni kénytelen, ki nem ,elfogult“ és nem vtúk°s rúg­ok­ádtól ösztönöztetik.“ S mivel ilyen ember Nógrádban szerinte nincs, kéri a minisztériumot, hogy saját kebeléből küldjön az ő költségére egy vizsgáló bizottságot, mely mint „a letiprott igazság pajzsait megítélni képes, vájjon szabad-e az árvaszéki elnöknek a cholera árvák vagyonából elnöki író­asztalt készíttetni ? A bizottság a legszebb objecti­­vitással tartott felterjesztésben kimutatta, hogy a panaszló állításai valótlanok s kijelenté, mikép ugyanannak gyanúsító és méltatlan kifejezései visszatetszést okoztak. Ezzel kapcsolatban ellentétül felolvastatott a megyei tiszti ügyésznek a fegyelmi vizsgálat alá vett árvaszéki tisztviselők iránt a fegyelmi póttörvény értelmében beadott indítványa, melyben a panaszkodó árvaszéki elnök s az árva­szék más két tagja ellen a fegyelmi eljárás foga­natosíttatni javaltatik, mi a délutáni 4 órától esti 11 óráig együttült fegyelmi bíróság által a betű­ről­­betű­re felolvasott vizsgálati iratok alapján az árvaszéknek még más tagjaira is kiterjesztetett. A tan-, adó- és postafelügyelők semmi különös érdekkel nem bíró előadásai után, a királyi ügyész a börtönügyet rajzolta, mely szerint a múlt évben 210 egyén lett, köztök: 13 emberölésért és 2 val­­lás­háborításért elítélve. Budapestről 366 vendég szállíttatott fegyintézetünkbe. Bevétele volt 5128 frt 9 kr, kiadása: 24,984 frt 79 kr,tehát: 19,856 frt 70 kr deficit esett az állam terhére. Egy-egy egyén naponta 28 krba kerül. A bevétel a rabok szabó és asztalos munkájából származik, mely f. évi ja­nuár hóban 1148 munkanapot számítva, szabóság után: 221 frt 72 kr, asztalosság után pedig 80 frt 62 kr volt. Érdekes epizódul szolgált az árvaszéki elnöknek az árvavagyon tömeges biztosítása végett az Adriai tűzkármentesítő társula­tal kötött szerződés iránt benyújtott jelentése, melyből megtudtuk azt, hogy Dömök József közgyám vállalta el e társulat ügy­nökségét, mitől azonban őt a bizottság simpliciter eltiltotta. Chablonszerűleg az állammérnök az állami utak fedőanyagáról, s a megyei főorvos a lovak bőr­féreg és takony betegségeiről, valamint a ser­ések egyéb bajairól értekezett kijelentvén, hogy a szük­séges rendelkezések megtétettek. Legközelebbi bi­zottsági ülésünk márczius 8-án lesz. A. TÁRCZA, A KORMÁNY ELNÖK. ÍRTA ANTHONY TROLLOPE K ELSŐ KÖTET. Mikor Mr. Wharton a társalgó szobába ért Mrs.A. Robyt egyedül találta ott, s nyomban meg akarta kezdeni a tárgyat, mielőtt leányával beszélne. — Harriet, mondá egyenesen, tud valamit bi­zonyos Mr. Lopez felől? — Mr. Lopez felől! Oh igen, ismerem. — Gondolja, hogy 8 bizalmas ismerős ? — Már a milyenek Londonban a barátok. Jár hozzánk, és azt hiszem, vadászni szokott Dickkel. — Dick Mr. Roby volt. — Ez szép ajánlás. — Nem igen tudom, Wharton, hogy mit akar ezzel mondani, szólt Mrs. Roby, mosolyogva. — Nem hiszem, hogy férjem Mr. Lopeznek roszakarója volna,­­ bizonyosan tudom, hogy Mr. Lopez sem akar neki roszat. —■ Hiszem. De nem az a kérdés. Roby gon­dot viselhet magára. — ügy van. — És bizony Mr. Lopez is. — E pillanatban Emily belépett a szobába. — Édesem, mondá atyja, — nénéddel beszédem van. Nem mennél le az ebédlőbe, s várnál ránk? Mondd meg, hogy tíz percz múlva mi is lemegyünk. — Emily aztán ki­ment a szobából, és Mrs. Roby komoly arc­ot öltött.­­ — Az az ember, a­kiről beszélünk, nálam volt, és­­ megkérte Emilyt. — Mialatt ezt mondta, aggódva­­ nézett sógorasszonya szemébe , hogy emez váljon mennyire pártolná egy ilyen házasság eszméjét? — s mintha azt vette volna észre azonnal, hogy biz­t nem ellenzi. — Tudja, hogy erről szó sem lehet, folytatá Wharton. — Nem tudom, miért ne lehetne róla szó. De természetesen az ön nézete nagy sulylyal lesz Emilyre. — Nagy sulylyal. No, — remény­em is. Ha nem az enyém, nem tudom, kinek a nézete legyen határozó. Először is, az az ember külföldi. — Oh nem, — angol. De ha külföldi volna is , sok angol leány megy külföldihez. — Az én leányom nem, — nem az én en­­gedelmemmel. Remény­em, ön nem bátorította azt az embert. — Legkevésbbé sem avatkoztam bele, mondá Mrs. Roby. De az hazugság volt. Mrs. Roby bele­avatkozott. Mrs. Roby, megbeszélvén az ifjú hölgy­gyel a szerelmes érdemeit és jellemét, mindig se­gítette ezt, é­s kegyeskedett el is fogadni tőle különféle ajándékokat, melyeket alig vehetett volna el, ha ellensége lett volna. — S most mondjon valamit Emilyről. Sokszor találkozott vele? — Hát hiszen, Wharton, Lopez sokszor volt itt ebéden. Én úgy gondoltam, hogy ön bátorítja. — Ördög és pokol! — Természetes, hogy találkozott vele. Mikor valaki egy házban ebédel, kötelessége látogatáso­kat tenni. Természetesen eljött — nem tudom hány­szor. És találkoztak a sarkon túl is. — „A sarkon túl,“ ez a Manchester Squareen a Mrs. Roby ber­­keley-streeti lakását jelentette. — Múlt vasárnap együtt voltak az állatkertben. Dick jegyet szerzett nektek. Azt hittem, hogy önnek tudomása van min­denről. — Azt akarja mondani, hogy leányom egye­dül ment az állatkerbe azzal az emberrel ? kérdé az apa, megijedve. — Dick velük volt. Én is elmentem volna, de fájt a fejem. Nem tudta ön ezt ? — Igen. — hallottam valamit az állatkertről. De semmit sem hallottam arról az emberről. — Azt hittem, Wharton, hogy ön nagyon kedveli őt. — Egy csöppet se kedvelem. Nagyon is nem szeretem. A­mennyit én tudok róla, bízvást , árulhatott plajbászt az utczákon, mint a többi zsidó­gyerek. — Éppen úgy eljár a templomba, mint ön, — azaz, hogy ha valahova jár, a­mit bizony épp oly gyakran tesz, mint ön, Wharton. — Már pedig Wharton úr, bár igaz s talán vakbuzgó hive volt az angol egyháznak, nem igen szerette a templomba járást. ■­ Azt akarja talán mondani, szólt Wharton, össze­szorítva kezeit, s szigorúan arczába tekintve sógorasszonyának, — azt akarja talán mondani, hogy Emily — szereti azt az ember. — Hát — azt gondolom, hogy kit­t szereti. — De talán csak nem — szerelmes bele? — Sohasem mondta, hogy az. A fiatal höl­gyek félénkek érzelmeiknek ilyen kijelentésében, míg a kellő ideje el nem érkezik. Azt hiszem, hogy előbbre tartja akárkinél másnál, s ha megkérné, megengedné neki, hogy elmenjen önhöz. — Az az ember sohasem lép be többé e házba, mondá Mr. Wharton, szenvedélyesen. — Ezt végezze el Emilyvel. Ha olyan nagy kifogása van ellene, csodálom, hogy egyáltalában, minek fogadta el házában? — Mit tudtam én? Az isten szerelméért! — azért, hogy valakinek szabad volt egyszer-kétszer itt ebédelni! — Szavamra ez sok ! — Papa meg néni, nem jönnek ebédelni? mondá Emily,­csöndesen benyitva az ajtót. Azután lementek, s ebéd alatt szó sem volt Mr. Lopezről. De nem igen voltak vidámak egymással, s szegény Emily megérezte, hogy kedvezőtlenül beszélték meg az ő ügyeit. V. FEJEZET. „Senki sem tud felőle semmit.“ Sem az ebédnél, sem ebéd után, a­míg Mrs. Roby ott maradt, Mr. Wharton egy szót sem szólt a Mr. Lopezről. A szokottnál tovább maradt boros pa-­­lac­kja mellett az ebédlőben, s mikor fölment, leült,­­ és elaludt, majdnem szótlanul. Nem mondta Emi­­lynek, hogy énekeljen, s Emily sem ajánlkozott. De mihelyt Mrs. Roby eltávozott, — és Mrs. Roby a szokottnál valamivel korábban ment haza, a sar­kon túlra. — Mr. Wharton tüstént fölébredt, s kér­dezősködni kezdett leányától. Mrs. Roby és unokahúga közt azonban volt már néhány szó, mely arra szolgált, hogy Emilyt előkészítse. — Lopez atyádnál volt, mondá Mrs. Roby, nem különösen bátorító hangon. Akkor megál­­lott egy pillanatra, de unokahúga nem szólt sem­mit, s­­ folytatta: — Igen, és atyád szemrehányá­sokat tett nekem, — mintha én tettem volna va­lamit ! Ha nem akarta, hogy magad válaszsz ma­gadnak, miért nem vigyázott jobban ? Én nem választottam senkit, Harriet néni. — Hát,­­ őszintén szólva, én azt gondoltam, hogy választottál, s nincs szavam választásod el­len. A­milyenek a fiatal emberek általában, azt hiszem, hogy Mr. Lopez van olyan jó, mint kö­zülök a legjobb. Nem tudom, miért ne mennél hozzá. Pénzed természetesen lesz, de azt hiszem, neki is nagy jövedelme van. A­mi Mr. Fletchert illeti,­­ vele csöppet sem törődök — így bizonynyal nem. — Atyád bizonyosan mindjárt elvégzi veled,­­ jó lesz hát elhatároznod, hogy mit fogsz neki mon­­­­dani Ha csakugyan szereted azt az embert, nem tudom, miért ne mondanád meg, s ragaszkodnál hozzá. Rendes ajánlatot tett, s mai napság a le­ányok nem lehetnek apáik rabszolgái. — Emily semmit sem szólt nagynénjének, de úgy találván, hogy valóban „el kell végeznie“ atyjával mindjárt, gondolkozni kezdett. Valószínűleg életének egész jövője attól függ, hogy miként „végzi el“ most atyjával. Nem szeretném, hogy az olvasó Wharton Emily iránt azt a nem természetellenes visszatet­szést érezné, melyet talán nagynénje ébresztett. Mrs. Roby szerette az apró cselszövényeket, ked­velte a szerelmi ügyek ájzolgatását, s szívesen se­gédkezett az ilyen dolgokban, és nem volt ellenére, hogy ajándékokat kapjon. Közönséges emberhez ment nőül, s bár „nem lett olyan, mint férje, ő is közönséges lett. Ő nem volt ajánlatos társa Mr. Wharton leányának, — olyan tény, melynek meg­ismerésére az apa nem sok gondot fordított. Egy nagynéne a tőszomszédságban, olyan nagy kénye­lem volt­­ rá nézve, — olyan kész és természe­tes kisegítő a nehézségekben! De Wharton Emily legkevésbbé sem hasonlított nagynénjéhez, és Mrs. Wharton is éppen nem volt hasonló Mrs. Robyhoz. Az érintkezés kétségkívül veszélyes volt. Talán máris történt baj. Lehet, hogy valami igen cse­kély szenny már­is megvesztegette a leány termé­szetes jellemének tiszta fehérségét. De ha úgy van is, a folt még sokkal észrevétlenebb volt, sem­hogy közönséges szem megláthatta volna. Wharton Emily magas, szép, szürke szemű leány volt, kissé túlhaladva az általános arányo­kat épp úgy, mint a női magasságot. Vonásai ren­desek és szépek voltak, és termete tökéletes , de inkább modorával és hangjával hódított, mint szép­ségével,­­ azokkal az adományokkal és tiszta el­méjével, párosultan azzal a női szendeséggel, mely­nek leggyakoribb támaszalapja az önmegtagadás. A­kik jól ismerték és ragaszkodtak hozzá, föl tud­ták ruházni minden erénynyel, s oly kellemet tu­lajdonítottak neki, melyet idegenek nem fedeztek föl arczában. De miként nem világítjuk ki házun­kat legragyogóbb lámpáinkkal minden jövevény számára, úgy­­ sem bocsátotta ki szemeiből azok­nak legcsillogóbb szikráit, míg az ily sugárzásra különös alkalom nem volt. Azok előtt, kiknek őt szeretniük szabad volt, szeretetre méltóbb nő nem létezett. Veleszületett a saját helyzetének, mint nőének, megbecsülni­ tudása, s ezzel, emberi lé­nyül, az önmegtagadás elve, melyet megsemmisí­teni vagy akár csekély foltokkal is beszennyezni, nem lehetett hatalmában semmiféle Mrs. Robynak. Miként más leányoknak, neki is azt tanítot­ták, hogy rendeltetése a férjhezmenés, s miként más leányok, ő is sokat gondolkozott rendeltetésé­ről. A fiatal­ember általában azt tekinti rendelte­tésének, hogy vagy sikert arat vagy elbukik a vi­lágban, s ezen gondolkozik. Neki a házasság, mi­kor elérkezik, csak egy esemény, melyen eddig VIDÉK. Nógrádból, február 7. Az ülés megnyitása. Folyó előterjesztések. Az alispán jelentése. Nógrád tengeri kígyója — az árvaügy. Fe­gyelmi keresetek megindítása. Egy érdekes biztosítás. Az állat egészségügy. Alig hiszszük, hogy lenne megye, melyben a közigazgatási bizottság tagjai buzgóbban vennének KÜLFÖLD. A konstantinápolyi válság után szélcsend állott be. Mi­­llát bukásának körülményeit még mindig ma­gyarázhatják, különféleképen. Lapunk sokkal több ilyet közölt, semhogy újabbat lehetne bennök ta­lálnunk. A „Pol. C.“ egy tudósítása előadja azon múlt heti följegyzésünket, hogy Zijabey, egy nyil­vános beszédben a szultánról azt mondta, hogy ezentúl a nép szolgája lesz. „A szultán kivonatára, — folytatja e levél . — Midhat 5-én reggel 10 órakor a Dolma-Bagcse­­ palotába jött. Itt a váró teremben pár perczig pi­hent s azután jelentette magát 8 felségénél. Midőn­­ észrevette, hogy szokása ellenére egy óránál tovább várakoztatja őt a szultán, a kamarás utján arra kérte Abdul Hamidot, hogy fogadja el őt, mert sok a dolga. Ekkor az ajtókban álló négy császári hadsegéd rohanta meg Midhatot, kézbilincset tett reá s azt mondá neki, hogy fogoly s pár percz múlva száműzetésbe kell mennie. Midhat pasa, szokott hidegvérűségével fogadta a dolgot s azt mondá: „Isten mentse meg hazámat!“ Egy órával később az „Izeddin“ gőzösre szállíttatott, mely a palota előtt útra készen állt. Egyúttal ko­­nakját nagy rendőrcsapat vette körül, s az állító­lagos összeesküvésre vonatkozó okmányok miatt házmotozás tartatott. Nem találtak semmit, de a konukban levő nők, rabszolgák, s más emberek közül sokakat elfogtak. Edhem pasa azonnal be­­igtattatott a nagyvezér­­székbe. A partokon, me­lyeket az „Izeddin“-nek érinteni kellett, számos katonaság volt összevonva, hogy Midhat pasa kü­lönben is lehetetlen szökése megakadályoztassék. A szultán Midhatnak némi pénzt küldött, de nem engedte meg, hogy néhány ruhadarabon kívül há­zából mást elvitethessen. Lehetetlen a hatást raj­zolni, melyet ez államcsíny a lakosság minden osztályára tett. Ugyane lapnak egy félhivatalos pétervári le­vele, az ottani fölfogást igyekszik megismertetni. A legnagyobb hibának tekintik Péterváron Midhát pasa bukását, melyet Törökország e pillanatban el­követhetett. „Az egyetlen erélyes ember eltávolítása által, — mond a levél — a­ki hivatva volt a kialvó ál­lami szervezetbe új erőt önteni, elesik annak esz­méje is: az alkotmány, habár hivatali utódja Edhem pasáról ünnepélyesen állítják is, hogy az alkotmá­nyos komédiát tovább fogja folytatni. Ha Midhát alatt az alkotmánynak még megvolt is az az értéke, hogy torlaszul szolgált a hatalmak követelései ellen, alkotójának gyors eltávolíttatása bebizonyítá, meny­nyire tarthatatlan az egész épület, s mily alapta­lanok voltak a remények, melyeket Törökország barátai az alkotmányba helyeztek. A konstan­tinápolyi fordulat itt nem jött váratlanul, mérvadó helyen nem voltak bizalommal Midhát műve iránt, még mikor az csak csirájában volt s ha előbb még valami kétely lehetett az orosz követelések igazsá­gossága iránt, e válság által annak okvetetlenül el kellett tűnni. A jelen helyzetben Európa nem elé­gedhetik, s Oroszország nem akar megelégedni üres ígéretekkel, melyek teljesültére a legjobb esetben is csak addig számolhatni, míg a férfiak, kik azokat tették, kormányon vannak. A nagy erőfeszítést Tö­rökországban ép oly nagy kimerültség fogja kö­vetni. A régi pasa és minisztergazdálkodás meg­kezdett helyreállításából következő zavarok a fe­nyegető anarchia elkerülhetlenekké teszik egy har­madiknak beavatkozását, s a garantiák követelé­sét inkább mint valaha igazoltnak tüntetik fel. Gorcsakoff körsürgönyét maga Törökország támo­gatja legjobban.“ Brindisiből jelentik, hogy az „Izzedin“ gőzös 11-én este 6 órakor érkezett oda. Midhat kijelen­tette, hogy nem száll ki azon napon szárazföldre, minthogy még nem határozta el magát, hogy hová utazzék. Az „Izzedin“ fedélzetén Midha egy Brin­­disiben lakó idegenekből álló küldöttségeit foga­dott. Párisban azt hiszik, hogy a volt nagyvezér oda akar menni, s az ottani ifjú-törökök tüntető­leg készülnek őt fogadni. A béketárgyalási­­kra vonatkozólag je­lentik Belgrádból, hogy Perter effendi meghatalma­zásait Edhem pasa megerősítette. A tárgyalások jól folynak. A főpontokban már teljes megegyezés jött létre azon követelésig, mely a zsidók egyen­­jogúsítására vonatkozik, mit azonban Risztics mint Szerbia törvényhozási jogaiba való beavatkozást visszautasít. Milán fejedelem Kriszticset jelölte ki a béke-alkudozások külön meghatalmazottjának. Krisz­­tics már ma Konstantinápolyba megy. A „Pol. C.“ értesülése szerint a porta haj­landónak látszik lemondani azon követeléséről, hogy a katholikusok és zsidók egyenjogúsítása a békeokmányban kimondassék: megelégszik azzal, hogy a kérdést a szerb törvényhozás utólag ren­dezze. Másrészt Szerbia hajlandó a porta azon kö­vetelését teljesíteni, hogy Belgrádban állandó otto­mán ügynök tartózkodjék, kinek jogait és hatás­körét a szultán úgy akarja körülírni, hogy Szer­bia közjogi állását semmiképen se érintse. A ha­társzabályozás kérdését a meghatalmazottak még csak felületesen érintették, a porta ez ügy elinté­zését későbbi időre akarja halasztani. Az előzetes béke a tárgyalások kedvező folyama daczára alig fog Belgrádban aláíratni, minthogy a porta azt kí­vánja, hogy a meghatalmazottak csak a jegyző­könyveket írják ottan alá, minden más pedig Konstantinápolyban intéztessék el. Az angol parliament alsóházában Glad­stone tegnap kijelentette, hogy pénteken föl fogja hívni a ház figyelmét Derbynek Elliothoz szept. 5-én intézett sürgönyére, hogy a kormány nézetét arra vonatkozólag megtudja. — Northcote kijelenté, hogy Törökország gondoskodott az 1855 iki köl­csön februári szelvényeinek fizetéséről. Az 1854-iki kölcsönre vonatkozólag Franczia- és Angolország Konstantinápolyban előterjesztéseket teend. — Az államkincstárnok kijelenté, hogy Elliot még tényle­ges szolgálatban van. — Rourke azt mondá, hogy nincs többé ok Derby sürgönyét közzé nem tenni, melyben a portának tudtára adatik, hogy az Orosz­országgal való háború e­stén Törökország Anglia részéről semmi anyagi segélyre sem számíthat. Orosz lapok Midhat pasáról. Az orosz újságok kannibáli késsel rugdalják a megbukott nagyvezírt, s vele Ir.uk­­rszágot, mintha soha még orosz udvari embert, ágyból ki­szedve, fekete kocsin Szibériába nem vittek volna. A „Russkij Mir“ azon nézetben van, hogy Midhat pasa bukásával a béke kilátások új talajt nyer­nek. A vSt. Petersb. ViedomA másképen fogja fel a dolgot s abbeli hitét fejezi ki, hogy minden ha­sonló esemény csak az európai török uralom bu­kását sietteti. Midhát nagyvezír szerette volna Cromwel szerepét játszani,­­ tettleg a török biro­dalom dictatora volt. A török alkotmány szerzőjének bukása valószínűleg véget fog vetni a török alkotmá­nyos korszaknak. Nem tagadható, hogy Midhat pasa bukásával a törökországi ügyekbe való euró­pai beavatkozásnak egyik legerélyesebb, legügye­sebb ellenzője távolíttatott el. Mindazonáltal a most diadalra jutott ó-török párt alig fog nagyobb ki­látást a békére nyújtani, sőt úgy látszik, hogy ez még kevésbé engedékeny, és harcziasabb mint az új török párt s hajlandó az úgynevezett szent há­borút elkezdeni. A „Novoje Vremia” szavai szerint Midhrat a kegyetlenség és a haladási törekvések vegyülete volt, európai zománcra, s török de val­lásosság nélkül, ki nem tisztelte az erkölcsiség el­veit, a tekintélyt, s csak saját erélyében hitt, sa­ját alkotó tehetségében, de felejtette, hogy szintén vére és csontja azon haldokló nemzetnek, mely már régen leélte virágzásának korszakát, s végleges felbomlásnak indult Még a százszorta nagyobb erély, a zsarnok, a félisten hatalma sem képes ezen nemzetet mély álmából felébreszteni. A libe­­ralizmus lehelete csak ifjú népeknek adhat erőt, olthat beléjök bátorságot és élénkséget, de nem emelhet oly népet, mely urakból és rabokból jövevényekből és a leigázottakból, a különféle nemzetiségek halmazatából áll. Az illető lakos­ság egy részét csak oly küzdelem emelheti, a­melyben a másik résznek el kell vesznie. Abdul Aziz ollója, Murad elmebetegsége, a háború Szer­biával és Montenegróval, a szofta mozgalom a conferentia-komédia, a bohózat és a dráma, a macskajáték az egérrel, vérontás, gyújtogatás, gyil­kolás, erőszak, hazugság és hamisság, a kétség­­beesés jajgatása, és a kaczaj zaja , fényes díszítmények s a kék Bosporus millió lángjai s végtére azon hajó, mely a nagyvezírt Les­bot partjai felé viszi , mind­ez csak „Seh­­erazadam.“ Kit ért veszteség Midhát bukása ál­tal? Mindazt, a­mi kétértelmű, kétszínű volt Euró­pában, a­mi egyik kezét Törökországnak és a má­sikat Oroszországnak nyújtotta. És ki nyert ? Ezt majd a legközelebbi derültebb jövő fogja kimutatni. De ezzel még véget nem ért az ezer és egy és a nagy kérdés „Leherazadása“ mely rémületes ma­gasságában mutatkozik s a roskadt Európát tér­képváltoztatással fenyegeti. Hazai irodalom. — A „Természettudományi Közlöny“ februári füzete kikerült a sajtó alól. Nagyobb közleményei : Than Károly „elnöki megnyitó beszéde“, melyet a természettudományi társulat idei közgyűlésében el­mondott, melyet lapunk is egész terjedelmében kö­zölt; Kondor Gusztáv életrajzi vázlata Nagy Károly, m. tudományos akadémiai tagról. Dr. Horváth Géza átdolgozása Huxley, hires angol tudósnak a „Royal Institution“-ban tartott felolvasásából; czime „Az állat- és növényország hatásöve“ czimmel. Apróbb czikkei: Újabb adatok a gyémántok ismeretéhez. M. tudományos akaddémia. Kolozsvári orvos-természettu­dományi társulat. „Természetrajzi füzetek“. Földrajzi társulat. Végre társulati ügyek. A kitűnő és elterjedt fo­lyóiratot Szily Kálmán és Petim Gyula, a társaság titkárai szerkesztik, sok gonddal és tapintatta, sok elismerést kiérdemelt életrevalóságot fejtett ki. Úgy értesülünk, hogy az egyik szerkesztő, Pethő Gyula úr visszavonul mind a társulati ügyek vezetésétől, mind a folyóirat szerkesztésétől; a lelkiismeretes sajtó csak kötelességének tesz eleget, midőn méltá­nyolá­ssal jegyzi fel fáradozásait és munkásságait, miket e tartalmas folyóirat elterjedtté és jóvátétele körül szerkesztő-társával, Szily Kálmán úrral közre­működve kifejtett. — Hans Sachs Bánk-bán tragédiája. Hans Sachs, a nürnbergi híres varga-költő, ki a világ­­irodalom legnaivabb drámaírója, Bánk-bánunk ese­tét is feldolgozta tragédiában. E dolgozatot, melyet nálunk eddigelé névleg sem ismertek, érdekesen és részletesen ismerteti dr. Heinrich Gusztáv „az Egyetemes philologiai közlöny“ új számában. A darab czíme „Ein Tragedi, mit zwölf Personen zu spielen, Andreas, der Ungarisch König, mit Bank­bans seinem getreuen, Statthalter“; készült 1561. deczember 17-én, Bonfini krónikája után, melynek német fordítása már 1545-ben megjelent Baselben; az egész hét felvonásra oszlik. A darab naiv motí­vumokkal halad előre, a bán nejét Gertrud és Frigyes, a király testvére, közös csele ejti meg. A szerencsétlen áldozat „mit verhüllten Angesicht“ Bank elé megy, ki örömmel fogadja, de neje térdre borul, és tiltakozik az ellen, hogy őt férje megölelje, hi­szen­­ nem erényes, szemérmetes neje többé, kö­zönséges szajha, kéri, hogy ölje meg. Bank föl-MMSM—B—WHBSBB—i—­ imm­pr-1

Next