Ellenőr, 1877. február (9. évfolyam, 31-58. szám)
1877-02-14 / 44. szám
azok az események semmit nem cáfolnak ma neki. De ha úgy képzeli magának a dolgot, hogy az osztrákok engedékenységére sem lett volna szabad új „tárgyalással“ alkalmat nyújtani, hát az igen jól állhat az 8 couleurjéhez, de tudtunkkal ilyen ostobaságot a szabadelvű párt nézeteit valló lapok nem „hangoztattak“. Mi legalább nem. * * * A bécsi lapok közül békülékenyen nyilatkozik a „Fremdenblatt“ és a „Presse“. Őrjöng a „Neue freie“, és a „Deutsche Zeitung“. A „Fremdenblatt“ mai czikkében a többi közt ezeket írja : „Hogy az éppen most lefolyt válságból, s annak képéből egyetlen vonás se hiányozzék, jó lesz konstatálni, hogy habár a két minisztérium közti alkudozások alakilag csak egy differencián szenvedtek törést, t. i. a főtanács alakításának kérdésén, még két más pont is van, melyre nézve még nem jött létre egyetértés. A felállítandó két, a bécsi és budapesti bankigazgatóság viszonya és jogköre a főtanács irányában, s a magyar bankosztály dotatiójának kérdése azon pillanatban, midőn az alkudozások megszakíttattak, még megoldatlanul maradt. Mind a két pontra vissza kell térni. Ezen körülmény azonban tán előnyt képez a dologra nézve, mert az alkudozások keretét kiszélesítvén, ha lehet mondani, nagyobb latitude-öt ad a kiegyezési czélokra, s nagyobb tért a compromissumokra nézve, mit remélhetőleg fel fognak használni tudni. Ismételjük, hogy a két kormány harczában, melyek mindegyike ugyanazon uralkodót szolgálja, nem lehet sem győztes, sem legyőzött, a közös alapon, a közös érdekekben ki kell egyezni. Korai volna a kiegyezés részleteire észrevételeket tenni, e czélra csak a legközelebbi napok szolgáltathatnak anyagot. Feltételezhetjük azonban, hogy a Tisza-minisztérium elég összeköttetésben van pártjával arra nézve, hogy azon pereben, midőn az alkudozásokba kezd, tudja, miszerint amily alkut köt, azt a magyar képviselőház elfogadja. Ugyanezt fel lehet tenni az Auersperg-minisztériumról is, melynek a felség éppen oly fényes bizalmi szavazatot adott. Eszélyes és mind a két félnek megfelelő kiegyezés utolsó lehetőségét szétrontani meggondolatlanság volna, melytől minden jó polgárnak a birodalom mindkét felében vissza kell riadnia A legjobb bizalom tölt el bennünket, hogy az alkotmánypárt ezen ügyben az Auersperg-minisztériumot őszintén és legálisan támogatni fogja, s rá nézve lehetővé teszi a kiegyezés létesítését.“ A „Presse“ ezt írja: Tisza megmarad. E jelentőségteljes hír nem lep meg bennünket. A beállott válság kezdete óta minden más megoldás valószínűtlennek tűnt föl előttünk. Biztosnak tekinthető, hogy azon fölvilágosítások, melyeket a magyar parlamentnek Bécsbe hívott notabilitásai tegnap és ma adtak, újólag megerősítik ama nézetet, hogy minden újabb időben előfordult akadályok daczára is Tisza és társai hivatvák arra, hogy a kiegyezést végrehajtsák, melynek végleges létrejötte mind Ausztria mind Magyarország érdekében kívánatos és a mit az összes monarchia érdeke oly sürgetőleg követel.“ A „Neue freie Presse 11 rabiatus czikke, melyet hallomás szerint a Herbst tollából eredt, így hangzik : Tisza múltkori beszédében gondoskodott róla, hogy semmiféle minisztérium kormányra ne léphessen. Nem mint miniszter, hanem mint a „határozati párt“ feje beszélt, s azon határozatát jelezte, miszerint minden kormányra nézve lehetlen legyen a kormányzás. Nincs is többé szó a bankról, a pénzügy lehető jó rendezéséről, Magyarország jogos pénzügyi követeléseinek kielégítéséről. Nem, Tisza Kálmán a bankügyét az „állami tekintély“, a „nemzeti méltóság“ kérdésévé tette, mióta azon gyanút vetette a tömeg közé, hogy Ausztriában a szent paritást „más“, tehát politikai kérdésekben is érinteni akarják: ez időtől fogva az alku helyére a harcz, a nyugodt megfontolás helyére a nemzeti szenvedély lépett. Ha azonban a magyar miniszterek azt vélik, miszerint panaszkodniok kell a felett, hogy Ausztriában nem éljük magunkat bele a dualismusba, a dualismus támadásoknak van kitéve, úgy nekünk nagyobb jogot adnak a panaszra, hogy a monarchia minden országa összetartozóságának érzete nem ver gyökeret Magyarországban, hogy a secessionális hajlam, a függetlenség gondolata uralkodik még mindig a kedélyeken. Tisza szavai után a dolognak oly színezete van, mintha azon állítás, miszerint Ausztria közgazdaságilag és pénzügyileg felette áll Magyarországnak, ez sértés volna Magyarországra és ennek tekintélyét c orbítaná. Mivel pedig minden sértést ki kell engesztelni, természetesen Ausztria kénytelen ünnepélyesen visszavonni követeléseit. Mihelyt ezen mértéket alkalmazzák Ausztriának Magyarországhoz való viszonyára, úgy nem lesz Ausztria közgazdasági és pénzügyi függetlenségének oly mozzanata, melyet nem lehetne Magyarország megsértése gyanánt feltüntetni. S mivel, ha a magyar miniszterelnök ezen elvet már urbi et orbi kihirdette, nem lehet más magyar minisztériumot találni, habár az önálló magyar bankkal a monarchia szétszakítása megengedtetik is, s az „Éljen Kossuth!“ a gyakorlati államjogba megy át, Ausztria mindig kénytelen lenne Magyarország kívánságára ráállni, hogy Magyarország kormáyoztathassék. Ausztria volna a próba azon nehéz számtani példa számára, melyet Magyarország kormányozhatása képez. Ha már itt becsületről és tekintélyről van szó, a becsületkérdés Ausztriát érinti. Mert ily helyzetbe jutni annyi volna, mint politikai megaláztatást tűrni. Ha Ausztria most, midőn a politikai hegemónia kérdése ily általunk elfogadhatlan alakban állíttatik fel, engedne, valóban megérdemelné azon függő állást, melybe Magyarország kényszeríteni akarja. Ha már a természetes közgazdasági hatalmi viszonynak formulázása is sértés Magyaroszágra, miként fogja fel Ausztria egy természetellenes közgazdasági hatalmi viszony megállapítását? Nem annál inkább sértés-e ez Ausztria tekintélyére nézve ? Nem volt-e panasz már eddig is Magyarország túlnyomó befolyása miatt? A politikai hatalmi kérdés felállíttatott, de nem Ausztria állította fel. De mivel azonban már fel van állítva, nem maradhat megoldatlanul. Ha Ausztria most enged, úgy a rá nézve máris kedvezőtlen viszás állapot csak fokozást nyer, s akkor a két állam viszonyában mindenkorra politikai inferioritásra ítéltetnék. Az alkotmánypártnak puhány állatokból kellene állnia, ha csak a látszólagos paritásba is beleegyeznék; el kellett volna felednie, hogy néhány hét előtt oly határozottan elvetette a paritásos bankot, s az okot, amiért elfeledte. Ha a miniszterek engednének is, a párt nem akarhat, öngyilkosságot elkövetni. Egy a lajtán inneni miniszterválság bizonyára a magyar miniszterválságéhoz nagyon hasonló eredményt idézne elő. Nem alakulhatna minisztérium, melynek kilátása lehetne arra, hogy a bankkiegyezést a magyar formulázásban keresztülvigye. Csak a mai megoldási módról beszélünk. Nem véljük, hogy a conflictusnak megoldatlan kell maradnia. De a megoldás nem történhet oly formában, mely az osztrák álláspontnak prejudikál. Ez politikailag tekintve, a tényállás. Nem különb az, ha tisztán gazdasági szempontból tekintjük. Utalnunk kell arra, miként ecsetelte Tisza maga a szakítás következményeit. A legnagyobb bajokat jósolta meg mind az állam mind egyesekre nézve; konstatálta a mindinkáb súlyosbuló és nyomasztó pénzügyi helyzetet; ő maga is beismerte, hogy visszariadt a szakítás felelősségétől, mielőtt minden lehetőt meg nem kísértett. Be kell vallani, hogy miniszter nem festheti zordonabban és feketébben egy intézkedés következményeit. E mellett még föltehető, hogy a tények fölözik a szavakat. Minden ajkon az lebeg, hogy a szakítás hatásai Magyarországra nézve katastrophát jelentenek. És mégis egy magyar miniszter és egy magyar parlament akarja a nemezet számára e kataszrophát előidézni ! Ők inkább az országot és a — kétségkívül a Kossuth-kiabálók által számba nem vett — monarchiát akarják pénzügyi megsemmisülésbe venni, mintsem Magyarország pénzügyi és gazdasági képességeinek legtávolabbról sem megfelelő paritási jog igényeiről lemondanának. Ha az ember az ész ily tévedésével áll szemben, meg kell rémülni a gondolattól, hogy pénzügyünket, ilyen nemzetnek szolgáltassuk ki! Azon mozgalom, mely legújabban az utczán, a parlamentben, a miniszteri asztaloknál — mert mindenütt egyforma a légkör — jelenkezik, elég szembeszökőleg utal arra, hogy mennyire szükséges az új intézetet ily magyar sajátszerűségek ellen biztosítani. Ki láthatja előre, hogy micsoda becsületkérdés miatt fogja jövőben Magyarország egyszerre csak megdönteni az egész bankot, vagy minő czélból fog annak intézményével viszszaélni akarni. Mi osztrákok oly bankpolitikát követünk, melynek a nemzeti érzülethez semmi köze sincs. Mi pénzügyünket biztos alapon rendezve akarjuk látni és biztosítva oly kicsapongások ellenében, minek mostan Magyarországban felszínre kerülnek. És hogy azon aggodalom nem csupán elméleti dolog, azt a tapasztalat megmutatja. A magyaroknak az effélében már van gyakorlatuk. Csak a „Tiszai vasút“ szót kell kiejtenünk. Ezen vállalat kiválólag német kezelés alatt volt és egyike volt a legjobb állású vállalatoknak. Ekkor a magyar kormány a letéti pénzek millióit fordította a tiszaivasút rézsvényeinek megvételére, a majoritást megszerezte magának, mellőzte a német kezelést, hogy oda saját teremtményeit vigye be. A vállalat azóta arra van kárhoztatva, hogy az elkrabolt keleti vasutat fölvegye és körülbelül negyven százalékkal alábbszáll. Hol ily példák ékesen beszélnek, ott az elméleti valószínűségszámításnak csak föltételesen adunk hitelt. A biztos járás válik itt az önfentartás kötelességévé. Sunt certi denique fines.E részt a törvény által rrájuk mért kötelesség teljesítésében, mint minálunk, s ha valahol, úgy Nógrádban biztosítva van a siker, melyet közigazgatási uj institutiónk föltételez. Derék főispánunk már 5 év körünkbe érkezett és 6-án reggel 10 órakor megnyitá a közigazgatási ülést s azt egész délutáni 4 óráig folytatta, szokott higgadtsággal és tapintatossággal vezérelvén a tanácskozást. A szakelőadások sorát alispánunk kezdte meg, a farsangi idénynyel öszhangzásban levő katonai nősülési ügyekkel, azután némely miniszteri rendeletek s egyéb átiratok olvastattak, mint a közoktatási miniszter rendelete a tanfelügyelői helyettesítések, a földmivelésügyi miniszteré a minden év végére ígért postaügyi forgalom kimutatása iránt, valamint Szolnok-Doboka megye átirata a pénzbírságok tárgyában. Olvastatott a rendben talált árvaszék pénztáráról beadott jelentés is. Ezt követi a közigazgatási bizottságnak a miniszterelnökhöz felterjesztendő félévi, most az egyszer csak negyedévi jelentése a szakelőadók jelentéseiből egység és organikus összefüggés nélkül egybeállítva,amely , ellen a bizottságnak több kifogása volt, hogy a miniszterelnökhöz indítandó feliratban minden egyéb van, csak az nincs, ami az 1876. évi VI. t. ez. 8-ik §-a szerint szorosan a törvényhatósági közigazgatás körébe tartozik. Most Nógrádmegye tengeri kigyója, az árvaügy jött szőnyegre felolvastatott Pongrácz Károly árvaszéki elnöknek a minisztériumhoz benyújtott s ez által véleményes jelentéstétel végett a megyéhez leküldött folyamodványa, melyben ad oculos demonstrálni igyekezett,hogy a Bata Balázs féle vagyon ügyében az árvaszék oly correct járt el, miszerint ezen eljárás helyességét minden ember átlátni kénytelen, ki nem ,elfogult“ és nem vtúk°s rúgokádtól ösztönöztetik.“ S mivel ilyen ember Nógrádban szerinte nincs, kéri a minisztériumot, hogy saját kebeléből küldjön az ő költségére egy vizsgáló bizottságot, mely mint „a letiprott igazság pajzsait megítélni képes, vájjon szabad-e az árvaszéki elnöknek a cholera árvák vagyonából elnöki íróasztalt készíttetni ? A bizottság a legszebb objectivitással tartott felterjesztésben kimutatta, hogy a panaszló állításai valótlanok s kijelenté, mikép ugyanannak gyanúsító és méltatlan kifejezései visszatetszést okoztak. Ezzel kapcsolatban ellentétül felolvastatott a megyei tiszti ügyésznek a fegyelmi vizsgálat alá vett árvaszéki tisztviselők iránt a fegyelmi póttörvény értelmében beadott indítványa, melyben a panaszkodó árvaszéki elnök s az árvaszék más két tagja ellen a fegyelmi eljárás foganatosíttatni javaltatik, mi a délutáni 4 órától esti 11 óráig együttült fegyelmi bíróság által a betűrőlbetűre felolvasott vizsgálati iratok alapján az árvaszéknek még más tagjaira is kiterjesztetett. A tan-, adó- és postafelügyelők semmi különös érdekkel nem bíró előadásai után, a királyi ügyész a börtönügyet rajzolta, mely szerint a múlt évben 210 egyén lett, köztök: 13 emberölésért és 2 vallásháborításért elítélve. Budapestről 366 vendég szállíttatott fegyintézetünkbe. Bevétele volt 5128 frt 9 kr, kiadása: 24,984 frt 79 kr,tehát: 19,856 frt 70 kr deficit esett az állam terhére. Egy-egy egyén naponta 28 krba kerül. A bevétel a rabok szabó és asztalos munkájából származik, mely f. évi január hóban 1148 munkanapot számítva, szabóság után: 221 frt 72 kr, asztalosság után pedig 80 frt 62 kr volt. Érdekes epizódul szolgált az árvaszéki elnöknek az árvavagyon tömeges biztosítása végett az Adriai tűzkármentesítő társulatal kötött szerződés iránt benyújtott jelentése, melyből megtudtuk azt, hogy Dömök József közgyám vállalta el e társulat ügynökségét, mitől azonban őt a bizottság simpliciter eltiltotta. Chablonszerűleg az állammérnök az állami utak fedőanyagáról, s a megyei főorvos a lovak bőrféreg és takony betegségeiről, valamint a serések egyéb bajairól értekezett kijelentvén, hogy a szükséges rendelkezések megtétettek. Legközelebbi bizottsági ülésünk márczius 8-án lesz. A. TÁRCZA, A KORMÁNY ELNÖK. ÍRTA ANTHONY TROLLOPE K ELSŐ KÖTET. Mikor Mr. Wharton a társalgó szobába ért Mrs.A. Robyt egyedül találta ott, s nyomban meg akarta kezdeni a tárgyat, mielőtt leányával beszélne. — Harriet, mondá egyenesen, tud valamit bizonyos Mr. Lopez felől? — Mr. Lopez felől! Oh igen, ismerem. — Gondolja, hogy 8 bizalmas ismerős ? — Már a milyenek Londonban a barátok. Jár hozzánk, és azt hiszem, vadászni szokott Dickkel. — Dick Mr. Roby volt. — Ez szép ajánlás. — Nem igen tudom, Wharton, hogy mit akar ezzel mondani, szólt Mrs. Roby, mosolyogva. — Nem hiszem, hogy férjem Mr. Lopeznek roszakarója volna, bizonyosan tudom, hogy Mr. Lopez sem akar neki roszat. —■ Hiszem. De nem az a kérdés. Roby gondot viselhet magára. — ügy van. — És bizony Mr. Lopez is. — E pillanatban Emily belépett a szobába. — Édesem, mondá atyja, — nénéddel beszédem van. Nem mennél le az ebédlőbe, s várnál ránk? Mondd meg, hogy tíz percz múlva mi is lemegyünk. — Emily aztán kiment a szobából, és Mrs. Roby komoly arcot öltött. — Az az ember, akiről beszélünk, nálam volt, és megkérte Emilyt. — Mialatt ezt mondta, aggódva nézett sógorasszonya szemébe , hogy emez váljon mennyire pártolná egy ilyen házasság eszméjét? — s mintha azt vette volna észre azonnal, hogy bizt nem ellenzi. — Tudja, hogy erről szó sem lehet, folytatá Wharton. — Nem tudom, miért ne lehetne róla szó. De természetesen az ön nézete nagy sulylyal lesz Emilyre. — Nagy sulylyal. No, — reményem is. Ha nem az enyém, nem tudom, kinek a nézete legyen határozó. Először is, az az ember külföldi. — Oh nem, — angol. De ha külföldi volna is , sok angol leány megy külföldihez. — Az én leányom nem, — nem az én engedelmemmel. Reményem, ön nem bátorította azt az embert. — Legkevésbbé sem avatkoztam bele, mondá Mrs. Roby. De az hazugság volt. Mrs. Roby beleavatkozott. Mrs. Roby, megbeszélvén az ifjú hölgygyel a szerelmes érdemeit és jellemét, mindig segítette ezt, és kegyeskedett el is fogadni tőle különféle ajándékokat, melyeket alig vehetett volna el, ha ellensége lett volna. — S most mondjon valamit Emilyről. Sokszor találkozott vele? — Hát hiszen, Wharton, Lopez sokszor volt itt ebéden. Én úgy gondoltam, hogy ön bátorítja. — Ördög és pokol! — Természetes, hogy találkozott vele. Mikor valaki egy házban ebédel, kötelessége látogatásokat tenni. Természetesen eljött — nem tudom hányszor. És találkoztak a sarkon túl is. — „A sarkon túl,“ ez a Manchester Squareen a Mrs. Roby berkeley-streeti lakását jelentette. — Múlt vasárnap együtt voltak az állatkertben. Dick jegyet szerzett nektek. Azt hittem, hogy önnek tudomása van mindenről. — Azt akarja mondani, hogy leányom egyedül ment az állatkerbe azzal az emberrel ? kérdé az apa, megijedve. — Dick velük volt. Én is elmentem volna, de fájt a fejem. Nem tudta ön ezt ? — Igen. — hallottam valamit az állatkertről. De semmit sem hallottam arról az emberről. — Azt hittem, Wharton, hogy ön nagyon kedveli őt. — Egy csöppet se kedvelem. Nagyon is nem szeretem. Amennyit én tudok róla, bízvást , árulhatott plajbászt az utczákon, mint a többi zsidógyerek. — Éppen úgy eljár a templomba, mint ön, — azaz, hogy ha valahova jár, amit bizony épp oly gyakran tesz, mint ön, Wharton. — Már pedig Wharton úr, bár igaz s talán vakbuzgó hive volt az angol egyháznak, nem igen szerette a templomba járást. ■ Azt akarja talán mondani, szólt Wharton, összeszorítva kezeit, s szigorúan arczába tekintve sógorasszonyának, — azt akarja talán mondani, hogy Emily — szereti azt az ember. — Hát — azt gondolom, hogy kitt szereti. — De talán csak nem — szerelmes bele? — Sohasem mondta, hogy az. A fiatal hölgyek félénkek érzelmeiknek ilyen kijelentésében, míg a kellő ideje el nem érkezik. Azt hiszem, hogy előbbre tartja akárkinél másnál, s ha megkérné, megengedné neki, hogy elmenjen önhöz. — Az az ember sohasem lép be többé e házba, mondá Mr. Wharton, szenvedélyesen. — Ezt végezze el Emilyvel. Ha olyan nagy kifogása van ellene, csodálom, hogy egyáltalában, minek fogadta el házában? — Mit tudtam én? Az isten szerelméért! — azért, hogy valakinek szabad volt egyszer-kétszer itt ebédelni! — Szavamra ez sok ! — Papa meg néni, nem jönnek ebédelni? mondá Emily,csöndesen benyitva az ajtót. Azután lementek, s ebéd alatt szó sem volt Mr. Lopezről. De nem igen voltak vidámak egymással, s szegény Emily megérezte, hogy kedvezőtlenül beszélték meg az ő ügyeit. V. FEJEZET. „Senki sem tud felőle semmit.“ Sem az ebédnél, sem ebéd után, amíg Mrs. Roby ott maradt, Mr. Wharton egy szót sem szólt a Mr. Lopezről. A szokottnál tovább maradt boros pa-lackja mellett az ebédlőben, s mikor fölment, leült, és elaludt, majdnem szótlanul. Nem mondta Emilynek, hogy énekeljen, s Emily sem ajánlkozott. De mihelyt Mrs. Roby eltávozott, — és Mrs. Roby a szokottnál valamivel korábban ment haza, a sarkon túlra. — Mr. Wharton tüstént fölébredt, s kérdezősködni kezdett leányától. Mrs. Roby és unokahúga közt azonban volt már néhány szó, mely arra szolgált, hogy Emilyt előkészítse. — Lopez atyádnál volt, mondá Mrs. Roby, nem különösen bátorító hangon. Akkor megállott egy pillanatra, de unokahúga nem szólt semmit, s folytatta: — Igen, és atyád szemrehányásokat tett nekem, — mintha én tettem volna valamit ! Ha nem akarta, hogy magad válaszsz magadnak, miért nem vigyázott jobban ? Én nem választottam senkit, Harriet néni. — Hát, őszintén szólva, én azt gondoltam, hogy választottál, s nincs szavam választásod ellen. Amilyenek a fiatal emberek általában, azt hiszem, hogy Mr. Lopez van olyan jó, mint közülök a legjobb. Nem tudom, miért ne mennél hozzá. Pénzed természetesen lesz, de azt hiszem, neki is nagy jövedelme van. Ami Mr. Fletchert illeti, vele csöppet sem törődök — így bizonynyal nem. — Atyád bizonyosan mindjárt elvégzi veled, jó lesz hát elhatároznod, hogy mit fogsz neki mondani Ha csakugyan szereted azt az embert, nem tudom, miért ne mondanád meg, s ragaszkodnál hozzá. Rendes ajánlatot tett, s mai napság a leányok nem lehetnek apáik rabszolgái. — Emily semmit sem szólt nagynénjének, de úgy találván, hogy valóban „el kell végeznie“ atyjával mindjárt, gondolkozni kezdett. Valószínűleg életének egész jövője attól függ, hogy miként „végzi el“ most atyjával. Nem szeretném, hogy az olvasó Wharton Emily iránt azt a nem természetellenes visszatetszést érezné, melyet talán nagynénje ébresztett. Mrs. Roby szerette az apró cselszövényeket, kedvelte a szerelmi ügyek ájzolgatását, s szívesen segédkezett az ilyen dolgokban, és nem volt ellenére, hogy ajándékokat kapjon. Közönséges emberhez ment nőül, s bár „nem lett olyan, mint férje, ő is közönséges lett. Ő nem volt ajánlatos társa Mr. Wharton leányának, — olyan tény, melynek megismerésére az apa nem sok gondot fordított. Egy nagynéne a tőszomszédságban, olyan nagy kényelem volt rá nézve, — olyan kész és természetes kisegítő a nehézségekben! De Wharton Emily legkevésbbé sem hasonlított nagynénjéhez, és Mrs. Wharton is éppen nem volt hasonló Mrs. Robyhoz. Az érintkezés kétségkívül veszélyes volt. Talán máris történt baj. Lehet, hogy valami igen csekély szenny máris megvesztegette a leány természetes jellemének tiszta fehérségét. De ha úgy van is, a folt még sokkal észrevétlenebb volt, semhogy közönséges szem megláthatta volna. Wharton Emily magas, szép, szürke szemű leány volt, kissé túlhaladva az általános arányokat épp úgy, mint a női magasságot. Vonásai rendesek és szépek voltak, és termete tökéletes , de inkább modorával és hangjával hódított, mint szépségével, azokkal az adományokkal és tiszta elméjével, párosultan azzal a női szendeséggel, melynek leggyakoribb támaszalapja az önmegtagadás. Akik jól ismerték és ragaszkodtak hozzá, föl tudták ruházni minden erénynyel, s oly kellemet tulajdonítottak neki, melyet idegenek nem fedeztek föl arczában. De miként nem világítjuk ki házunkat legragyogóbb lámpáinkkal minden jövevény számára, úgy sem bocsátotta ki szemeiből azoknak legcsillogóbb szikráit, míg az ily sugárzásra különös alkalom nem volt. Azok előtt, kiknek őt szeretniük szabad volt, szeretetre méltóbb nő nem létezett. Veleszületett a saját helyzetének, mint nőének, megbecsülni tudása, s ezzel, emberi lényül, az önmegtagadás elve, melyet megsemmisíteni vagy akár csekély foltokkal is beszennyezni, nem lehetett hatalmában semmiféle Mrs. Robynak. Miként más leányoknak, neki is azt tanították, hogy rendeltetése a férjhezmenés, s miként más leányok, ő is sokat gondolkozott rendeltetéséről. A fiatalember általában azt tekinti rendeltetésének, hogy vagy sikert arat vagy elbukik a világban, s ezen gondolkozik. Neki a házasság, mikor elérkezik, csak egy esemény, melyen eddig VIDÉK. Nógrádból, február 7. Az ülés megnyitása. Folyó előterjesztések. Az alispán jelentése. Nógrád tengeri kígyója — az árvaügy. Fegyelmi keresetek megindítása. Egy érdekes biztosítás. Az állat egészségügy. Alig hiszszük, hogy lenne megye, melyben a közigazgatási bizottság tagjai buzgóbban vennének KÜLFÖLD. A konstantinápolyi válság után szélcsend állott be. Millát bukásának körülményeit még mindig magyarázhatják, különféleképen. Lapunk sokkal több ilyet közölt, semhogy újabbat lehetne bennök találnunk. A „Pol. C.“ egy tudósítása előadja azon múlt heti följegyzésünket, hogy Zijabey, egy nyilvános beszédben a szultánról azt mondta, hogy ezentúl a nép szolgája lesz. „A szultán kivonatára, — folytatja e levél . — Midhat 5-én reggel 10 órakor a Dolma-Bagcse palotába jött. Itt a váró teremben pár perczig pihent s azután jelentette magát 8 felségénél. Midőn észrevette, hogy szokása ellenére egy óránál tovább várakoztatja őt a szultán, a kamarás utján arra kérte Abdul Hamidot, hogy fogadja el őt, mert sok a dolga. Ekkor az ajtókban álló négy császári hadsegéd rohanta meg Midhatot, kézbilincset tett reá s azt mondá neki, hogy fogoly s pár percz múlva száműzetésbe kell mennie. Midhat pasa, szokott hidegvérűségével fogadta a dolgot s azt mondá: „Isten mentse meg hazámat!“ Egy órával később az „Izeddin“ gőzösre szállíttatott, mely a palota előtt útra készen állt. Egyúttal konakját nagy rendőrcsapat vette körül, s az állítólagos összeesküvésre vonatkozó okmányok miatt házmotozás tartatott. Nem találtak semmit, de a konukban levő nők, rabszolgák, s más emberek közül sokakat elfogtak. Edhem pasa azonnal beigtattatott a nagyvezérszékbe. A partokon, melyeket az „Izeddin“-nek érinteni kellett, számos katonaság volt összevonva, hogy Midhat pasa különben is lehetetlen szökése megakadályoztassék. A szultán Midhatnak némi pénzt küldött, de nem engedte meg, hogy néhány ruhadarabon kívül házából mást elvitethessen. Lehetetlen a hatást rajzolni, melyet ez államcsíny a lakosság minden osztályára tett. Ugyane lapnak egy félhivatalos pétervári levele, az ottani fölfogást igyekszik megismertetni. A legnagyobb hibának tekintik Péterváron Midhát pasa bukását, melyet Törökország e pillanatban elkövethetett. „Az egyetlen erélyes ember eltávolítása által, — mond a levél — aki hivatva volt a kialvó állami szervezetbe új erőt önteni, elesik annak eszméje is: az alkotmány, habár hivatali utódja Edhem pasáról ünnepélyesen állítják is, hogy az alkotmányos komédiát tovább fogja folytatni. Ha Midhát alatt az alkotmánynak még megvolt is az az értéke, hogy torlaszul szolgált a hatalmak követelései ellen, alkotójának gyors eltávolíttatása bebizonyítá, menynyire tarthatatlan az egész épület, s mily alaptalanok voltak a remények, melyeket Törökország barátai az alkotmányba helyeztek. A konstantinápolyi fordulat itt nem jött váratlanul, mérvadó helyen nem voltak bizalommal Midhát műve iránt, még mikor az csak csirájában volt s ha előbb még valami kétely lehetett az orosz követelések igazságossága iránt, e válság által annak okvetetlenül el kellett tűnni. A jelen helyzetben Európa nem elégedhetik, s Oroszország nem akar megelégedni üres ígéretekkel, melyek teljesültére a legjobb esetben is csak addig számolhatni, míg a férfiak, kik azokat tették, kormányon vannak. A nagy erőfeszítést Törökországban ép oly nagy kimerültség fogja követni. A régi pasa és minisztergazdálkodás megkezdett helyreállításából következő zavarok a fenyegető anarchia elkerülhetlenekké teszik egy harmadiknak beavatkozását, s a garantiák követelését inkább mint valaha igazoltnak tüntetik fel. Gorcsakoff körsürgönyét maga Törökország támogatja legjobban.“ Brindisiből jelentik, hogy az „Izzedin“ gőzös 11-én este 6 órakor érkezett oda. Midhat kijelentette, hogy nem száll ki azon napon szárazföldre, minthogy még nem határozta el magát, hogy hová utazzék. Az „Izzedin“ fedélzetén Midha egy Brindisiben lakó idegenekből álló küldöttségeit fogadott. Párisban azt hiszik, hogy a volt nagyvezér oda akar menni, s az ottani ifjú-törökök tüntetőleg készülnek őt fogadni. A béketárgyalásikra vonatkozólag jelentik Belgrádból, hogy Perter effendi meghatalmazásait Edhem pasa megerősítette. A tárgyalások jól folynak. A főpontokban már teljes megegyezés jött létre azon követelésig, mely a zsidók egyenjogúsítására vonatkozik, mit azonban Risztics mint Szerbia törvényhozási jogaiba való beavatkozást visszautasít. Milán fejedelem Kriszticset jelölte ki a béke-alkudozások külön meghatalmazottjának. Krisztics már ma Konstantinápolyba megy. A „Pol. C.“ értesülése szerint a porta hajlandónak látszik lemondani azon követeléséről, hogy a katholikusok és zsidók egyenjogúsítása a békeokmányban kimondassék: megelégszik azzal, hogy a kérdést a szerb törvényhozás utólag rendezze. Másrészt Szerbia hajlandó a porta azon követelését teljesíteni, hogy Belgrádban állandó ottomán ügynök tartózkodjék, kinek jogait és hatáskörét a szultán úgy akarja körülírni, hogy Szerbia közjogi állását semmiképen se érintse. A határszabályozás kérdését a meghatalmazottak még csak felületesen érintették, a porta ez ügy elintézését későbbi időre akarja halasztani. Az előzetes béke a tárgyalások kedvező folyama daczára alig fog Belgrádban aláíratni, minthogy a porta azt kívánja, hogy a meghatalmazottak csak a jegyzőkönyveket írják ottan alá, minden más pedig Konstantinápolyban intéztessék el. Az angol parliament alsóházában Gladstone tegnap kijelentette, hogy pénteken föl fogja hívni a ház figyelmét Derbynek Elliothoz szept. 5-én intézett sürgönyére, hogy a kormány nézetét arra vonatkozólag megtudja. — Northcote kijelenté, hogy Törökország gondoskodott az 1855 iki kölcsön februári szelvényeinek fizetéséről. Az 1854-iki kölcsönre vonatkozólag Franczia- és Angolország Konstantinápolyban előterjesztéseket teend. — Az államkincstárnok kijelenté, hogy Elliot még tényleges szolgálatban van. — Rourke azt mondá, hogy nincs többé ok Derby sürgönyét közzé nem tenni, melyben a portának tudtára adatik, hogy az Oroszországgal való háború estén Törökország Anglia részéről semmi anyagi segélyre sem számíthat. Orosz lapok Midhat pasáról. Az orosz újságok kannibáli késsel rugdalják a megbukott nagyvezírt, s vele Ir.ukrszágot, mintha soha még orosz udvari embert, ágyból kiszedve, fekete kocsin Szibériába nem vittek volna. A „Russkij Mir“ azon nézetben van, hogy Midhat pasa bukásával a béke kilátások új talajt nyernek. A vSt. Petersb. ViedomA másképen fogja fel a dolgot s abbeli hitét fejezi ki, hogy minden hasonló esemény csak az európai török uralom bukását sietteti. Midhát nagyvezír szerette volna Cromwel szerepét játszani, tettleg a török birodalom dictatora volt. A török alkotmány szerzőjének bukása valószínűleg véget fog vetni a török alkotmányos korszaknak. Nem tagadható, hogy Midhat pasa bukásával a törökországi ügyekbe való európai beavatkozásnak egyik legerélyesebb, legügyesebb ellenzője távolíttatott el. Mindazonáltal a most diadalra jutott ó-török párt alig fog nagyobb kilátást a békére nyújtani, sőt úgy látszik, hogy ez még kevésbé engedékeny, és harcziasabb mint az új török párt s hajlandó az úgynevezett szent háborút elkezdeni. A „Novoje Vremia” szavai szerint Midhrat a kegyetlenség és a haladási törekvések vegyülete volt, európai zománcra, s török de vallásosság nélkül, ki nem tisztelte az erkölcsiség elveit, a tekintélyt, s csak saját erélyében hitt, saját alkotó tehetségében, de felejtette, hogy szintén vére és csontja azon haldokló nemzetnek, mely már régen leélte virágzásának korszakát, s végleges felbomlásnak indult Még a százszorta nagyobb erély, a zsarnok, a félisten hatalma sem képes ezen nemzetet mély álmából felébreszteni. A liberalizmus lehelete csak ifjú népeknek adhat erőt, olthat beléjök bátorságot és élénkséget, de nem emelhet oly népet, mely urakból és rabokból jövevényekből és a leigázottakból, a különféle nemzetiségek halmazatából áll. Az illető lakosság egy részét csak oly küzdelem emelheti, amelyben a másik résznek el kell vesznie. Abdul Aziz ollója, Murad elmebetegsége, a háború Szerbiával és Montenegróval, a szofta mozgalom a conferentia-komédia, a bohózat és a dráma, a macskajáték az egérrel, vérontás, gyújtogatás, gyilkolás, erőszak, hazugság és hamisság, a kétségbeesés jajgatása, és a kaczaj zaja , fényes díszítmények s a kék Bosporus millió lángjai s végtére azon hajó, mely a nagyvezírt Lesbot partjai felé viszi , mindez csak „Seherazadam.“ Kit ért veszteség Midhát bukása által? Mindazt, ami kétértelmű, kétszínű volt Európában, ami egyik kezét Törökországnak és a másikat Oroszországnak nyújtotta. És ki nyert ? Ezt majd a legközelebbi derültebb jövő fogja kimutatni. De ezzel még véget nem ért az ezer és egy és a nagy kérdés „Leherazadása“ mely rémületes magasságában mutatkozik s a roskadt Európát térképváltoztatással fenyegeti. Hazai irodalom. — A „Természettudományi Közlöny“ februári füzete kikerült a sajtó alól. Nagyobb közleményei : Than Károly „elnöki megnyitó beszéde“, melyet a természettudományi társulat idei közgyűlésében elmondott, melyet lapunk is egész terjedelmében közölt; Kondor Gusztáv életrajzi vázlata Nagy Károly, m. tudományos akadémiai tagról. Dr. Horváth Géza átdolgozása Huxley, hires angol tudósnak a „Royal Institution“-ban tartott felolvasásából; czime „Az állat- és növényország hatásöve“ czimmel. Apróbb czikkei: Újabb adatok a gyémántok ismeretéhez. M. tudományos akaddémia. Kolozsvári orvos-természettudományi társulat. „Természetrajzi füzetek“. Földrajzi társulat. Végre társulati ügyek. A kitűnő és elterjedt folyóiratot Szily Kálmán és Petim Gyula, a társaság titkárai szerkesztik, sok gonddal és tapintatta, sok elismerést kiérdemelt életrevalóságot fejtett ki. Úgy értesülünk, hogy az egyik szerkesztő, Pethő Gyula úr visszavonul mind a társulati ügyek vezetésétől, mind a folyóirat szerkesztésétől; a lelkiismeretes sajtó csak kötelességének tesz eleget, midőn méltányolással jegyzi fel fáradozásait és munkásságait, miket e tartalmas folyóirat elterjedtté és jóvátétele körül szerkesztő-társával, Szily Kálmán úrral közreműködve kifejtett. — Hans Sachs Bánk-bán tragédiája. Hans Sachs, a nürnbergi híres varga-költő, ki a világirodalom legnaivabb drámaírója, Bánk-bánunk esetét is feldolgozta tragédiában. E dolgozatot, melyet nálunk eddigelé névleg sem ismertek, érdekesen és részletesen ismerteti dr. Heinrich Gusztáv „az Egyetemes philologiai közlöny“ új számában. A darab czíme „Ein Tragedi, mit zwölf Personen zu spielen, Andreas, der Ungarisch König, mit Bankbans seinem getreuen, Statthalter“; készült 1561. deczember 17-én, Bonfini krónikája után, melynek német fordítása már 1545-ben megjelent Baselben; az egész hét felvonásra oszlik. A darab naiv motívumokkal halad előre, a bán nejét Gertrud és Frigyes, a király testvére, közös csele ejti meg. A szerencsétlen áldozat „mit verhüllten Angesicht“ Bank elé megy, ki örömmel fogadja, de neje térdre borul, és tiltakozik az ellen, hogy őt férje megölelje, hiszen nem erényes, szemérmetes neje többé, közönséges szajha, kéri, hogy ölje meg. Bank föl-MMSM—B—WHBSBB—i— immpr-1