Ellenőr, 1877. április (9. évfolyam, 90-124. szám)

1877-04-01 / 90. szám

Gondoljuk csak meg, mily roppant érdekek tétetnének az­által koc­kára, hogy termé­szetesen minden szerződés és egyezség az új valutára volna átváltoztatandó, a­midőn is egy újóbbi, könnyen lehetséges érték-elcsu­­szakodások folytán könnyen állhatnának be nagymérvű megkárosodások, melyeknél hol az adós, hol a hitelező lenne annak kitéve, hogy nagy veszteséget szenvedjen. Már­pe­dig az érték­ meghatározás helyes mértéke éppenséggel el nem található, mert a jövő­be senki nem tekinthet, senki tehát az ezüst­árak menetét csak a legközelebbi hetekre sem láthatja előre. Oly nagy e tekintetben a ve­szély, hogy ugyanazon pere­ben, midőn a kormányok részéről az új értékre áttérés­hez az előintézkedések kifejeztetnének és az irányadó értékviszony nyilvánosságra hozat­nék , az ezüstárakban oly heves fluctuatio fogna beállani, hogy a nagymérvű veszte­ség azonnal kézzel foghatóvá válnék. Az előbocsátottakból, jegyzi meg szerző, eléggé nyilván­való, hogy ő mindig csupán oly arany értéket tart szem előtt, mely egy­szerűen és minden felülfizetés nélkül lépne az ezüst-valuta helyébe, mert máskülönben az arany­valuta behozatala mai viszonyainkban roppant revolutiót idézne elő, a­mit pedig igen sok okból lehetőleg kikerülnünk kell. Lehet, hogy egy pénzügyileg nagyon jó erős állam a fennálló viszonyokból származó ne­hézségeken is győzelmeskednék végre ; mon­archiánknak azonban pián piano kell a do­loghoz fognia, mert nekünk külső, egy­szersmind belső ellenségekkel kell megküz­­denünk s e téren nem lehet, nem szabad semmit erőltetnünk. „Nézetem szerint sokkal fontosabb volna reánk nézve — mondja szerző — közbenső állapotot, a papírpénz gazdálkodás­ról az arany­ értékre bizonyos átmeneti kor­szakot létesítenünk s erre nézve oly tervem volna, mely nemcsak a siker minden elő­nyét magában foglalja, hanem egyszersmind hacsak a befolyásos körülmények meg­figyelésében nem csalódom — kivitelében nevezetes nyereséget is eredményezhetne ré­szünkre­. Szerző­i terve abból áll, hogy egy­előre, tíz-húsz évig, vagyis addig, míg mon­archiánk pénzügyileg meg nem erősödik­, a­meddig tehát az arany-valuta pur et simple behozatalára nem is gondolhatunk, csak ma­radjunk meg az ezüst-valuta mellett, illetve állítsuk viszsza azt. Hogy e czélt elérhes­sük, vásároljuk meg a kölcsön veendő 300 millió forinttal a német kormány összes ezüst készletét en bloc s szállítsuk azt át monarchiánkba. E rendszabály hatása rop­pant meglepő fogna lenni. Az ezüst való­színűleg gyors szökemekben sietne fel régi átállására és a mennyiben a latin unió ál­lamai számításunkat keresztül nem húznák, ezentúl épp oly állandó maradna, mint 1830-tól 1867-ig, tehát teljes harminczhét éven át, némely csekély ingadozástól elte­kintve, volt. Kitűnik a munka tartalmának e rövid kivonatából, hogy a különösen gyakorlati­­ságával tetszelgő szerző oly módozatát ajánlja a valutarendezésnek, mely minden promis­­sájában hamis, minden következtetésében helytelen. Ő maga az aranyvalutát tűzi ki czélul, melyre monarchiánknak is töreked­nie kell, mert hiszen az ezüstvaluta meg­tartását csupán tíz-húsz éves átmeneti korszakul, közbenső állapotul kívánja , azon­ban e tanácsát éppen az ezüst átállásában tapasztalt nagymérvű hullámzásokra hatí­­rozza. Tehát akképpen rendezzük valután­kat, hogy azon fém mellett maradjunk meg, melynek értéke a másik fémmel szemközt folyvást inog s majd ha aztán ez ingatag ala­pon pénzügyünk tiz —húsz év múlva megerő­södik, akkor térjünk át a másik, a szilárd valutára. De hiszen nem kell félni, mert az­­ ő tanácsa szerint Németország 300 millió­­ forintnyi összes ezüstkészletét megvévén, e szellemdús műtéttel az ezüstfluctuatio méregfo­gát egy csapásra kitörjük, úgy, hogy az ezüstár ezentúl állandó fog maradni, hacsak a latin unió államai számításunkat keresz­tül nem húzzák. Hátha keresztülhúzzák, mi lesz akkor velünk, kiknek a „kettős valu­tával való experimentálásra sem időnk, sem pénzünk­ ? mi lesz akkor ezen, az ezüstva­lutával való experimentátiónkkal és bele­fektetett effectív 300 milliónkkal ? Megma­radunk a valutaingadozás sártengerében, mely annál fatálisabb fog lenni, mert újabb évi 30 millió kamat- és törlesztési terhet ró a monarchiára, és annál fatálisabb to­vábbá, mert míg most állambudgeteink ja­vulása papírvalutánkat is szilárdítja s an­nak ingadozását gyengíti, ezüstvalutánk teljesen a legheterogénebb külső események befolyása alatt fog állani. Sőt honnan és mely alakban vegyük ama kölcsönt, melylyel Németország ezüst­készletét en bloc megvásároljuk ? Szerző köny­­nyedén túlteszi magát e kérdésen s mellé­kesnek tartja, hogy arany-e, vagy ezüstköl­­csön legyen az. Pedig ez ugyan fontos mo­mentum. Hogy Németországtól azon ezüst­készletet, melytől éppen meg akar szaba­dulni, ezüstért nem, hanem csupán arany­nyal vásárolhatnék meg, az vitatást sem igényel. Akár „adsza-ne” módjára, akár ál­lamkötvényekkel történnék tehát Németor­szág ezüstjének megvásárolása: e czélból mindenesetre aranykölcsönt kellene kötnünk és igy a latin unió minden hozzájárulása nélkül is önmagunk szaporitanók az ezüst fluctuatiót, önmagunk szaporitanók az arany keresettségét, egy szóval ezüst valutánkat önmagunk is segítenék rontani. Hogy az aranyvalutára áttérés közfor­galmunkban rázkódásokat vonna maga után, az tagadhatlan, de beáll ugyanezen eset akkor is, ha csupán az ezüstvalutát állítjuk vissza. Azonban az aranyvaluta behozása e ki nem kerülhető egyetlen rázkódással teljesen megszüntetné a valutaingadozást és stabilizálná az értékmérőt, holott az ezüst­valuta mellett e bizonytalanság a beleölt 300 millió daczára tovább is fenmaradna és — a­mit ismételnünk kell, — annyiban fatálisabb lenne a mai helyzetnél is, mert szabályozása még inkább kívül állana erőn­kön s valutánk hullámzására Kelet-India jó vagy rész termése, vagy egy perui új ezüst­bánya stb. nagyobb befolyással lennének, mint a mi minden takarékosságunk állam­­háztartásunkban. Galgóczy János: TÁRCZA. A fővárosból. * Gyermekbál — ahova az ember néz — csupa gyermekbál. Az idén ugyanis két farsangot lát­tunk, a nagyok farsangját s a gyermek­farsangot. Amarról számos tudósítás szólt a lapokban, az utóbbiról azon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy ifjú barátunk Szuszi Muki negyedéves gymna­­zista levelét közölhetjük, melyet Lapda Béla vidéki barátjához intézett. Ift Kedves Béla barátom! Utálatos instruktoromnak fel van dagadva a képe, s így felhasználom a kedvező alkalmat, hogy farsangi élményeimről értesítselek. Nem lesz köny­­nyű dolog, mert fáradt vagyok, kimerült — mint Pepi bácsi mondani szokta: struppirt. Hiszen tizen­két bált tánczoltam végig néhány hét alatt. Kép­zelem, hogy fogsz ezen csodálkozni, te ki a „Fe­­derbál“-on kívül más tánczmulatságot nem ismersz s akinek olyan szigorú mamája van, hogy kilencz órakor mindig le kell feküdnöd. Szegény Béla ! Más a mi életünk, a fővárosban. Egyik mulatság­ból a másikba, estélyről-estélyre, szini előadások, élő képek, jótékony czélokra bazár- és tombola szereplések, tollam alig győzi elsorolni az élvezete­ket, melyek egymást érik. S ha elgondolom, hogy a te szórakozásod ezalatt nem áll másból, mint hogy testvéreiddel mesét mondasz, főztök, színházat játsztok papiros színpadon, az istállóba kimentek a báczikát és lovakat nézni s mikor apátok külö­nös nagy örömet akar szerezni, hát felültet a csa­csira ! Igazán szánlak ! No de dologra, mondogatja Pepi bácsi, aki képviselő. Tudd meg tehát, hogy Budapest az idén a gyermek mulatságok színhelye. Első mulat­ságunk egy délutáni tánczból állott házunkban, mert mamáink meg akarták látni, hogy és mikép viseljük magunkat. Fölségesen ütött ki. Én jól hallottam mit beszéltek szüleink. — Nézd csak a kis Emerencziát! szólt papám. „Reitzend!“ felelt mamám. — Hét éves kis tacskó s már milyen herr­lich koketth­oz, nevetett Józefine néni a mama ba­rátnője. „Hogy játszik a legyezőjével!“ jegyző meg boldogan mamám. — Csöppet sem jön zavarba ! válaszolt Jó­zefine néni. Mamának egy jó ismerőse anyánk füléhez ha­jolt s valamit odasugott. Nem győztek rajta nevetni! Csak annyit kaphattam el, hogy : „valóságos dáma !“ Emerenczia húgom a mulatság hősnője lett. Jozefine néni kis Clairetteje, a­ki már nyolcz éves s e szerint többet tudhatna a világról, észrevette, hogy mamája bús, mert nem tud elég fess és de­­gagerit lenni, azért váltig iparkodott Emerenczián­­kat felülmúlni, de hasztalan! Nem is éri utól soha, hisz mi az ő bustere Emerencziáéhoz képest. Én testvére vagyok, de unter uns gesagt — a húgom famázus kis­lány így decolletirozva. Mama mégis elég delicat volt Jozefine néni­nek complimenteket mondani, péld.: „Clairettének teint­je fölséges!“ vagy „Clairette csupa élénk­ség!“ stb. De Jozefine néni nem hitte el s jól is tette. Szóval a bevezetés jól sikerült. Nekem frakkot, klakkot vettek, Emerenczia négy ruhát s egy kis gyémántékszert kapott, s azóta egymást követték a meghívások, melyek halvány képét iparkodom neked megrajzolni. Apropos! úgy rendeztük, hogy fogadó napjaink is legyenek, Emerenczia kedves kis bondok­jában tartottuk meg. Nro 1. Darczássyék élő képeket rendeztek. Első szám: „Léda s a hattyú“. Második: „Az imádkozó lány“. (No lsz ez unalmas- egy tablói Afféle Sentimentalismus. Jobb lett volna egy „Can­can“.) Harmadik: „Idyll“. Ez se tetszett volna, ha a kis Darczássy Clorinde-dal nem adjuk együtt. Feledhetetlen próbák, bűbájos előadás! Clorinde most töltötte be 10-ik évét, de ge­­niális kis teremtés. Kissé kétkedő az igaz, nem bizik a férfiakban s udvarlásait semmibe sem veszi, de az a megvető mosoly, mely néha ajkai körül játszik, elragadó. Engem az ellenállás ingerel. Egy ablakfülkében álltunk. — Kisasszony! szóltam megindultan, volna-e képes nekem hinni? „S ha hinnék is !“ viszontá negédesen, legye­zőjével vállamra ütve, „mi lenne belőlünk ? Én 8 év előtt nem mehetek férjhez s addig ön csapodár, ki tudja hány virágra szállott s melyiknél állapo­dott meg.* — Hű maradok önhöz mind halálig! „Bohó! ön csak férfi,“ mosolygott, gyönyörű fogsorait mutogatva. Boutonniéremből kivittem a rózsát s átadtam. Ő hajába tűzte. E néma felelet mindent mond. ő szeret vagy legalább is szeretni fog. Kábult voltam, egész éjjel nem alhattam s mikor másnap — a próza! — a professor felbitt a deák nyelvből — azt mondottam, hogy mensa ige s a 2-ik conjugá­­tióhoz tartozik. A jámbor tanárt majd megütötte a szél. — Bezáratott — Clorinde-ért szenvedtem ! Következő három mulatságunkat csak pár szóval jelzem. Tánczoltunk, én nagy népszerűségre vergődtem, mint arrangeur. Clorinde változó, szeszé­lyes, egyszer biztat, másszor sújt. Néhányszor a kétségbeesés örvénye előtt álltam s Hamlettel mond­tam : lenni vagy nem lenni j­ó Béla ! mi az élet szerelem nélkül ? Mire valók vagyunk mi e föld­­teke sárgömbjének csúszómászó apró lényei? Mi czélunk ? Mi rendeltetésünk? Van-e isten? sok effélét gondoltam esze-visza. Nr. 4. A katasztróp­ának nagy estéje. Remegyéknél mulattunk. Sokat ittam, a puncs mámorossá tett. Vacsora után a mellékszobába siettem, hogy kissé kipihenjem magamat. A pam­­lagon kit látok? Clorinde terült el rajta mélázó attitűde-ben. Ha láttad volna ! Mily pic­i lábak! A puncs — a perez —• az egyedüllét — szóval má­mor fogott el s oda rohantam, hogy ajkaira egy csókot nyomjak, ő felsikolt — kiszalad és mamá­jához fut lázas fölhevültségben. — Mi lett Clorinde ? kérdi az anya. „ Muki meg akart csókolni!“ piheg Clorinde hullámzó kebellel s elájul. Volt erre heccz! Mama megszidott s haza küldött, azzal fe­nyegetett, hogy több bálba nem bocsát. Azóta köz­tem és Clorinde közt egy sötét úr tátongott. Van e isten ? kérdeztem ismételve magamtól. Durczássyék csakugyan nem is hittak meg második báljukra. Nr. 5. Ismét Remegyéknél. Barátom ! ez borzasztó. Én vak nem láttam, amit mindenki látott ! Clorinde nem szeret , mert mást szeret. A kis Bumszi Matyi ütött ki a nye­regből. Egy 9 éves semmibázi, ki csak a negyedik elemibe jár! Aki még a négy speciest tanulja. S mi több ! nem is nemes ember, csak egy nyárs­polgár fia. Apja nem rég bandikramer volt. S mért szereti ? Mert gazdag. Egyetlen fiú. Vagy félmillió néz rá, holott én mindössze 50—60,000 irtot fogok kapni s ezt is csak a papának halála után. Elmondom hogy történt. Clorinde,­­egy raffinirt, önző, számitó kis te­remtés, ki mint testvérem elbeszélte már gyermek­korában sem osztotta volna meg soha senkivel sü­teményét, tortáját vagy vajas kenyerét) szóval Clo­rinde udvarlók serege közt áll. Hatan-heten hem­zsegtek körüli é­s neki mindenki számára volt egy szava, egy tekintete, csak számomra nem. Bokré­táját táncz közben elejtette, rátapostak, de Matyi megtalálta s át akarta adni. — Hogy mer ön nekem ily bokrétát átadni ? szólt Clorinde felpittyesztett ajkkal. „Igaza van“, vágtam én közbe, ha Matyi lo­­vagias férfi volna, azt mondaná: Kisasszony bok­rétája szét van rongyolva, de engedje meg, hogy emlékül eltegyem s holnap egy fris bokrétával ked­veskedjem.“ Általános helyeslés, Matyi meg volt szégye­nitve. „Kisasszony,“ folytatom, „amit Matyi elmu­lasztott, megteszem én.“ Mi is hozunk önnek bokrétát! kiáltá a többi udvarló. — S Matyi, ön ezt eltűri, hogy más ajánl­hasson nekem virágot? kérdé kihivólag Clorinde. Matyi dühösen rám förmedt s kijelenté, hogy csak neki van ehez joga. „Igaz ez kisasszony ?“ kérdém sújtó tekintet­tel a kis kaczért. — Igaz! mond ő fagyasztó közönynyel. Én hátba löktem Matyit, ő orra bukott. Lett scandalum. Másnap az iskola ajtajában két segédje várt reám, elégtételt követeltek. Szívesen fogadtam. Elhatároztuk, hogy amerikai párbaj lesz s csak előbb megtudjuk, hogy miből áll tulajdonképen az amerikai duellum. Emerencziának mindent elbeszél­tem. (5 az erős lélek­­ helyeselte tettemet. De óh balsors! az instructor meghallotta társalgásunkat, besúgta mamának s engem elitéltek két heti va­­csora-nem-kapásra. Matyit meg jól elverte az apja. Ennek örülök. Emerenczia ez idő alatt példásan viselte ma­gát. A vacsoráról mindig megtartott valamit s ne­kem dugta. A következő négy bálban Clorinde-al nem találkoztam, mégis sokat tánczoltam. Üres ke­bel, tépett szív ! Külsőleg színleltem a jó kedvet, bár lelkemben dúlt, forrt! Csak még egyszer Clo­­rinde-ot megláthassam. A tizedik bálban találkoztunk. ő szóba sem állt velem. Kikosarazott. Kétségbe voltam esve, de segítettem magamon. Tudod, hogy imádom a regé­nyeket. Iskolában, a pad alatt mindig azt olvasok. 0 Dumas fils! Rávettem Emerencziát, hogy csá­bítsa el Matyit. Ha hűtlen lesz, gondolom — Clo­rinde tán kiábrándul. Emerenczia felülmúlta magát. Matyi a 11-ik bálnak cotillónja alatt belebolondult. Clorinde-ot ette a méreg! Közelgett az utolsó mulatság, mely szini előadással volt összekötve. Fájdalom! Clo­­rinde is én is más darabban játsztunk. Egy levt-­ t csempésztem a szép kegyetlen bokrétájába, mely­ben megírtam hogy ne szeresse Matyit, láthatja milyen hűtlen csélcsap, Emerenczia nem szereti, csak játszik vele. Szerethet-e ily könnyelmű ficzkót ? S mi lett a vége? Mikor Matyi javában udvarol Emerencziának, Clorinde hozzá lép s valamennyiünk előtt, át­adja neki levelemet. Szédült velem a világ! Matyi ki volt ábrándítva. Belátta, hogy ki­­játsztuk. Azt vártam, hogy valami sottiset mond s én megverhetem, de a gyáva hallgatott. Nyárs­polgár ! S Clorinde ? — Mégis neki nyújtotta kar­ját! — A lét semmisége teljes valóságában feltűnt előttem. Minő nyomorult az emberfaj. Többé nem szeretek és sohasem fogok megházasodni. Isten veled ! Többet nem irhatok, készülnöm kell a vizsgákra. Hogy van Franczi néni ? Hát a V­I­DJÉ­K. A granicsárok. (Szörénymegyei csendélet.) Karánsebes, mirczius végén. Mióta a volt határőrvidék egyik része mint Szörény megye szervezve van, alig múlt el hó, de ta­lán hét is anélkül, hogy egy-egy kis botrányos ese­mény az érdekelt körök figyelmét az új megyére ne vonta volna. Majd a minisztériumhoz terjesztett feladások, majd meg privát dem­ocrátiok , egyszer magánemberek, máskor meg tisztviselők ellen, hol a boldogult „Albina“, hol meg a „Neue Temesvá­­rer Zeitung“ hasábjain — de mindig volt valami és valahol hallható és olvasható, mi a szörény me­gyei viszonyok sötét láthatárát, mint egy-egy le­csapó villám világítá ki. Sőt annyira ment az e megyében kiválólag egybegyűlt elégtelen elemeknek nyugtalansága, hogy piszkos és többnyire személyes érdekekben gyökerező ügyeiktől a felség szentségét sem kímélték meg, s azokat a trónzsámorjáig is elcsempészni elég vakmerők voltak. Akkorában a kormány kiváló érdeket kezdett az említett megyének viszonyaira fordítani, és nem­sokára kiderült, hogy az ott uralkodó h­ácsnak egyik fő forrását az képezi, hogy az előbbi rendszer emberei azt híresztelték el, hogy a határőrvidéknek az anyaországhoz történt visszacsatolása nem egyéb, mint a magyarok által erőszakosan és a király akarata és tudta nélkül keresztülvitt földbitorlás. — Ily körülmények közt szükségessé vált teljhatalmú királyi biztos által hozni rendet a züllött viszonyokba, s e nagy fontosságú küldetéssel Ujfalussy Miklós, most brassói főispán bízatott meg. Midőn a királyi biztos Szörénybe megérkezett, az államellenes agitatiónak egyik leghatalmasabb jelszava esett ki szájából. A királyi biztos lakása előtt felállított katonai tiszteletet minden emberrel élénken megértette, hogy itt a királynak személye­­sítője és közvetlen megbízottja lakik, kinek fela­data a népet a helyzetről és a tények valódi ál­lásáról meggyőzni és az alkotmányosság részére meghódítani, s a nép azt kezdte látni, hogy igen is a király akaratával történt meg a polgárosítás. A botrányok megszűntek s az „ Albina” egyes kifa­­kadásait kivéve —­ az addig szokásos gravamenek és személyes piszkolódások is elnémultak. Egy időre. Egy idő óta azonban újra mutatkozni kezde­nek a Szörény megyében folytatott agitációk és bujtogatások szomorú jelenségei, és csak a múlt héten is, de már az előtt is több ízben, az „Albina“ gyászos örökségéhez jutott „Neue Temesvarer Zei­tung“ hírlapban újra támadás, egy nyugalmazot katonatiszttől, és most már egyenesen a királyi biztos személye ellen jelent meg, mely kétségen kívül helyezi azon nézetet, hogy az e megyében lappangó elemek veszélyes tevékenysége még min­dig talál utat és módot, hogy államellenes törek­véseinek izgató kifejezést adhasson. És ez egy olyan komoly jelenség, mely megérdemli, hogy e helyen vele foglalkozzunk, és a kormány figyelmét reá felhívjuk. Az eset röviden az, hogy egy nyugalmazott százados hadbíró az említett lap nyíltterében, ko­holmányokkal és szitokkal teljes czikket tesz közzé, a­miatt, hogy a megyeszervezés alkalmával hi­vatalért benyújtott folyamodását, melyet a királyi biztos nem vehetett tekintetbe, az előírt közigaz­gatási formaságok mellőzésével nem kaphatta visz­sza. Ezért a királyi biztost botrányos vádakkal illeti, s in seiner Gottesähnlichkeit, az egész kato­nai kart izgató szavakkal bujtogatja a polgári kormányzat ellen. Az érintett czikknek tartalma nem csak bot­rány, hanem egyenesen izgatás és bujtogatás, mert az, hogy bárki is, azon eljárásból, hogy egy közigazgatási ügylet végzésénél tőle a törvény­szabta formalitások megtartását követelik, egy a saját jogai, de mi több, az egész katonai kar be­csülete ellen intézett merényletet akar ki­ombinálni; ez, mondjuk, de főleg a katonasághoz intézett fel­hívás és az egészből formált azon jog, hogy an­nak folytán még a király személyesítő­je ellen is vakmerő és hazug bántalmazásokat szabad intézni, nem lehet egyéb, mint izgatásra irányzott fondorko­­dás, valamint következménye sem lehet egyéb mint a nép rokonczátlanságának és engedelmetlenségé­­nek fölélesztése és szítása. Mondanunk sem kell, hogy az érintett botrá­nyos czikk Szörény megyének összes tisztviselőire a legdeprimálóbb hatást gyakorolta, mert eltekintve a megtámadott egyéniségétől és állásától, azon kér­dés is előtérbe lép, hogy ha az itt vegetáló reactio­­nárius katonai és nemzetiségi izgatók f vakmerő bán­talmazásai még a király megbízottja előtt sem áll­nak meg, várjon mi várhat később még a megyé­nek többi tisztviselőire ? Minek lesznek azok még kitéve, ha hivatalos járatban a megye távolabb eső részeibe kimennek ? És ha csak az után következ­tetünk, a­mi­ itt már nem csak politikai tisztviselők, hanem a királyi törvényszék tagjai ellen is elkövet­tetett, úgy­hogy ezek működésükben már megfé­lemlítve vannak, mert családjuk és házuk szentsé­gét ocsmány rágalmazásoknak újra kitenni nem akarják ; ha mondjuk csak mindez után akarunk következtetni, akkor még az a lehetőség sem zár­ható­­ki, hogy a hajtogatók az eddigi eszközöket félre téve ma­­­holnap tettleges bántalmazásokra vetemednek. Ezekkel szemben tehát mulaszthatlanul szük­séges, hogy valami történjék, nehogy az esemé­nyek oly formákat öltsenek, melyekért a felelőssé­get nehéz volna bár­kinek is elvállalni. Midőn tehát a szörény megyei dolgokra a kormány figyelmét ezennel felhívjuk, reméljük egyszersmind, hogy az itt említett botrány eszköze nem kerüli ki a szigorú megtorlást. Ha ez elmulasztatnék, nem csak a királyi biztos és az összes tisztviselők tes­tületének méltósága szenvedne csorbulást, hanem a tisztviselők ügybuzgalma és munkakedve is csök­kenne, és mi több tág kapu nyittatnék mind­azon bujtogató és izgató viszketegeknek, melyek fe­jüket ugyan még nem merészelték nyíltan felütni, de melyek Szörény megyében minden lépte­n-nyo­­mon lappangnak és ha egyszer a vakmerő példák által felbátorítva, a félelem­ vonta gátokon tulkap­­nak, oly határokig fognának menni, honnan többé egy bujtogató megbüntetése által nem v­olnának az előbbi gátokba visszaszoríthatók. Egy clique űzi itt garázdálkodásait. A meg­torlás az egész cliquet érné exponált eszközében. Egy clique, melyben, fájdalom, nem csupán reactio­­nárius katonai és elvadult nemzetiségi elem talál­ható, hanem olyan is, mely a magyar kormány bizalmából tartózkodik Szörény megyében. És erre is figyelmeztetjük a kormányt, mely bizonynyal meg fogja tudni értetni főleg ez utóbbi urakkal, hogy aki az állam kenyerét eszi mivel tartozik az államnak. KÜLFÖLD. (Márczius 31.) Hivatalos jelentés érkezett Londonból, hogy ma tényleg aláírják a jegyzőkönyvet, a lefegyver­zés kérdés­ének mellőzésével a márcz. 19-iki orosz ellenjavaslat alapján. A­mi a lefegyverzés kérdésének mi módon való utólagos eldöntését illeti, az ide vonatkozó combi­­natiókat — mert csak ilyenek vannak, — bátran mellőzhetjük. Azt, hogy Anglia e kérdést különvá­lasztotta a jegyzőkönyv aláírásától, úgy tekintik, mint elmellőzését egy eshetőleg angol-orosz con­­flictusnak, s ha később a lefegyverzés kérdése — a­mi nem éppen lehetetlen — mégis háborút szül­ne O­roszország és a porta közt, ez a háború izo­lálva lesz. Bíznak abban, hogy Sándor czár, ki kijelen­tette, hogy izolált háborút nem akar viselni, Igna­­tieff jelentéseiből azt fogja megérteni, hogy há­borúja, ha megüzenné, izolált lenne. Nevezetes esemény a jegyzőkönyv aláírása mellett az, hogy Anglia újra fölveszi a diplomatiai viszonyokat a portával, s a beteges Sir H. Elliot helyett rendkívüli képviselőül Layardot küldi a fé­nyes portára, ki mellett kedvezőleg tanúskodik a „Daily News“ azon vádja, hogy turkofil. A „Ti­mes“ reméli, hogy Layard arra bírja a portát, hogy semmit se tegyen, a­mi a jegyzőkönyvet meg­semmisíthetné. Sir Henry Augustin Layard, Lord Stratford de Redcliff egykori bizalmas embere, már régi ember ha­zája szolgálatában. Jogi tanulmányainak befejezése után 1839-ben és 1842-ben Kisázsiát és Syriát járta be, s a Tigrisz jobb partján a régi Ninive állítólagos helyére jutott. 1845-ben kormánysegély­­lyel az ázsiai Törökországot utazta be. Mozulból kiindulva, törékeny talajon lement a Tigriszen, s a balparton egy kóbor arabs csapatot szolgálatába fogadván, kereste és föl is találta a régi Ninivét. Az itt talált baszeliefek, faragványok és feliratok azonnal a British múzeumba küldettek. Fontos ku­tatásait „Ninivé és maradványai, 18­49.“ czimű, korszakott alkotó művében irta le. Angliába visszatérve, működése jutalmául a konstantinápolyi nagykövetséghez küldték titkárul. Lord Palmerston 1852-ben visszalépvén, Lord John Russel Layardot külügyi államtitkárnak bizta meg, s csakhamar bejutva az alsóházba, kiváló állást foglalt el a szabadelvűek táborában. 1856-ban a békekötés után nemzeti bankot alapított Konstanti­nápolyban, melynek elnöke lön. 1868 ban a titkos tanács tagjává neveztetett ki. 1862-ben ismét kül­ügyi államtitkár lett s maradt is a szabadelvű kor­mány bukásáig 1866-ig. 1869-ben a közmunkák főbiztosa és madridi követ­len, mely utóbbi állás­ban máig megmaradt. A montenegrói delegátusoknak ma újabb érte­kezése volt kitűzve Szavjet pasa külügyminiszterrel. A jegyzőkönyv fölötti megegyezés, mint Konstan­tinápolyból jelentik, jó hatással lesz a béketárgya­lásokra is, s mi­ét már kevésbbé valószínű Mon­tenegro és Törökország közt a szakítás. Ragusából jelentik, hogy Nik­sics vára ápril 15-ig el van látva élelemmel. Az őrség áll négy zászló­aljból, s a török csapatok ezenkívül Nosdre, Szlosz­­top, Pojána és Preszjek helységeket tartják meg­szállva. Itt állanak a felkelők, 600 ember, Pavlo­­vics Pekó vezetése alatt. Ezelőtt néhány nappal 400 niksicsi lakos a kiéheztetéstől féltekben, el akarta hagyni az erősséget, de a felkelők Krsztacznál visz­­szaszorították őket. Berlinből írják a „P. Corr.“-nek Ignatieff má­sodik látogatásáról, hogy az orosz diplomata hosszú európai körútjából igen kevés sikerrel tért vissza s üres kézzel kopogtat be Bismarck herczegnél. De az utazás mégis nagy fontosságú az orosz po­litikára. A tábornok az európai államférfiak, az udvari körök hangulatával megismerkedett, s e kémszemle mindenesetre hasznára lesz Sándor czár­­nak. Most már pontosan ismeri ama nehézségeket, melyekkel és amaz ellenségeket, a­kikkel Orosz­országnak minden egyes európai fővárosban küz­denie kell. A múlt november óta a keleti kérdés­ben fölmerült események közül csak az orosz moz­gósításnak van állandó és pozitív jelleme. Ma Oroszország roppant erővel léphet föl programmja érdekében. E programmról le nem mondhat, vagy maga valósítja azt, vagy pedig a többi nagyhatalmak is részt vesznek e valósításban. Levelező azután hosz­­szasan elmondja, hogy a portától semmi jót sem várhatni, hogy a török parliament igazi reformokat nem valósíthat stb. Azért e téren csak az idegen beavatkozás vezethet sikerre, s e czélról az orosz politika nem fog lemondani. Rómából jelentik a „N. Fr. Pr.“-nek, hogy „magas részről“ újabb lépések léteznek a pápai széknél: Németország és Vatikán közt jobb egyet­értés létesítése s a német egyházi ügyek rendezése czéljából. A pápai szék most, kevésbbé vonakodva, mint azelőtt, egy bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására. Simeoni bibornok már felelt a nuntiusoknak, kik a márcz. 12-iki allocutio hatásáról tettek je­lentést, s azt a kategorikus utasítást adta a püs­pököknek, hogy szilárdul ragaszkodjanak azon szükségességhez, hogy a pápai széknek szabadsága és függetlensége visszaadassék, nemcsak a pápa személyére, hanem azon eszközökre vonatkozólag is, melyeket a pápa az egyházi érdekek előmozdí­tására használ. Hazai irodalom. Pár­ti 1. p. urnák. Ön „könyörületet kér“ a „Századok“ kis hu­­gocskája az „Archaeologiai Értesítő“ számára, kü­lönben azzal fenyeget, hogy valaki a „Századok“ orrára koppinthat. Elpanaszolja, hogy e lap és fő­leg Henszelmann Imre újabb időben a „Századoké­ban többször megtámadtatnak, a hol pedig „boldog­nak, boldogtalannak kijut a dicséret.“ Uram! en­gedjen ön nekem, de meggyőződésem szerént az „Archaeologiai Értesitő“ oly kitűnően szerkesztett lap, hogy annak nincs szüksége s Henszelmann oly köztiszteletben álló tudós, hogy az nem szorult könyörületre. „Miért állok én e farkasbőrben itt S kérek fűtől fától szükségtelen köny­örületet ?“ Valóban azt nehéz volna megmondani, mert a „Századok“ nem támadta meg az „Archaeologiai Értesítőt é­s Ballagi Aladár a legnagyobb méltány­­lattal szólt Henszelmannról, elismerve, hogy „si­kerrel küzdött meg nehéz föladatával, tiszta kép­ben, folytonos összehasonlításokkal, helyes okada­tolással tárja föl előttünk, reánk maradt ősi mű­emlékeink nagy sorozatát.* Ha csakugyan mond „egy pár alapos észrevételt is“, mint I. p. ur be­ismeri, hát támadás­a az, hogy jól indokolva, sze­rényen elmondja külön véleményét? S ha csakugyan, hogy támadást süssön ki belőle, I. p. ur jónak látja elcsavarni B. A. szavait a chiliasmusról s azt olvasni ki belőle, mit Ballagi nem mond. (Ballagi ugyanis nem azt mondja, hogy az áttért magyarok hittek a chiliasmusban, mint 1. p. ráfogja, hanem hogy a jobbára bevándorolt, s korábban szétszór­tan ott lakó keresztyén népség hitt benne) hát a „Századok“ Henszelmann iránti ellenséges ma­gatartásáról tanuskodik-e ez ? S ha a­­z a „Századok“-ban azt a tényt constatálja, hogy az „Archaeologiai Értesítő“ hajdan nagy pro­pagandát űzött az archaeologia terjesztésére, ma pedig más feladatot old meg, melyet mint körül­tekintő, gondos szerkesztéssel vezetett folyóirat vett magára, szükség volt-e 1. p. urnak azzal menteni Nyáryt és Henszelmannt, hogy nem hírlapot, vagy napi újdonságot szerkesztenek, s azzal gyanúsítani /­ urat, hogy czélzásokkal, félig kimondott sza­vakkal vádolja ez urakat? De nehogy 1. p. ur engem is „czélzásokkal s félig kimondott szavak­kal“ találjon illetni, kimondom egészen, mit gondo­lok az ő támadásáról. Ő a tudományban a „csa­­latkozhatlanság“ híve : esküszik a mester szavaira. Neki nem kell külön vélemény, eltérő nézet — mert az már magában is támadás. Ezért volt rá szük­sége, hogy a „Századokat“ s az „Archaeologiai Értesítő“-t, mint két ellenséges indulatu ellenséges folyóiratot állítsa szembe egymással. Nekem pedig szükségem van a közönség józan ítéletére s helyes nézetére s azért, bár ki is állítom a bizonyitványt, mint Brutus kiállitá Coriolán számára, hogy 1. p. ar is „Kevély szívvel viselt« az Alázatosság köntösét“, figyelmeztetem a közönséget, ne higgjen a közön­ség 1. p. urnak — e két testvér folyóirat, csakúgy mint régen, ma is a legjobb egyetértésben él. Budapest, 1877. márcz. 31. Szilágyi Sándor, a „Századok“ felelős szerkesztője. HÍREK. (Márczius 31.) — Félives mellékletünkön kivül egy nagy ivet csatolunk jelen számunkhoz szépirodal­

Next