Ellenőr, 1877. április (9. évfolyam, 90-124. szám)
1877-04-01 / 90. szám
Gondoljuk csak meg, mily roppant érdekek tétetnének azáltal kockára, hogy természetesen minden szerződés és egyezség az új valutára volna átváltoztatandó, amidőn is egy újóbbi, könnyen lehetséges érték-elcsuszakodások folytán könnyen állhatnának be nagymérvű megkárosodások, melyeknél hol az adós, hol a hitelező lenne annak kitéve, hogy nagy veszteséget szenvedjen. Márpedig az érték meghatározás helyes mértéke éppenséggel el nem található, mert a jövőbe senki nem tekinthet, senki tehát az ezüstárak menetét csak a legközelebbi hetekre sem láthatja előre. Oly nagy e tekintetben a veszély, hogy ugyanazon pereben, midőn a kormányok részéről az új értékre áttéréshez az előintézkedések kifejeztetnének és az irányadó értékviszony nyilvánosságra hozatnék , az ezüstárakban oly heves fluctuatio fogna beállani, hogy a nagymérvű veszteség azonnal kézzel foghatóvá válnék. Az előbocsátottakból, jegyzi meg szerző, eléggé nyilvánvaló, hogy ő mindig csupán oly arany értéket tart szem előtt, mely egyszerűen és minden felülfizetés nélkül lépne az ezüst-valuta helyébe, mert máskülönben az aranyvaluta behozatala mai viszonyainkban roppant revolutiót idézne elő, amit pedig igen sok okból lehetőleg kikerülnünk kell. Lehet, hogy egy pénzügyileg nagyon jó erős állam a fennálló viszonyokból származó nehézségeken is győzelmeskednék végre ; monarchiánknak azonban pián piano kell a dologhoz fognia, mert nekünk külső, egyszersmind belső ellenségekkel kell megküzdenünk s e téren nem lehet, nem szabad semmit erőltetnünk. „Nézetem szerint sokkal fontosabb volna reánk nézve — mondja szerző — közbenső állapotot, a papírpénz gazdálkodásról az arany értékre bizonyos átmeneti korszakot létesítenünk s erre nézve oly tervem volna, mely nemcsak a siker minden előnyét magában foglalja, hanem egyszersmind hacsak a befolyásos körülmények megfigyelésében nem csalódom — kivitelében nevezetes nyereséget is eredményezhetne részünkre. Szerzői terve abból áll, hogy egyelőre, tíz-húsz évig, vagyis addig, míg monarchiánk pénzügyileg meg nem erősödik, ameddig tehát az arany-valuta pur et simple behozatalára nem is gondolhatunk, csak maradjunk meg az ezüst-valuta mellett, illetve állítsuk viszsza azt. Hogy e czélt elérhessük, vásároljuk meg a kölcsön veendő 300 millió forinttal a német kormány összes ezüst készletét en bloc s szállítsuk azt át monarchiánkba. E rendszabály hatása roppant meglepő fogna lenni. Az ezüst valószínűleg gyors szökemekben sietne fel régi átállására és a mennyiben a latin unió államai számításunkat keresztül nem húznák, ezentúl épp oly állandó maradna, mint 1830-tól 1867-ig, tehát teljes harminczhét éven át, némely csekély ingadozástól eltekintve, volt. Kitűnik a munka tartalmának e rövid kivonatából, hogy a különösen gyakorlatiságával tetszelgő szerző oly módozatát ajánlja a valutarendezésnek, mely minden promissájában hamis, minden következtetésében helytelen. Ő maga az aranyvalutát tűzi ki czélul, melyre monarchiánknak is törekednie kell, mert hiszen az ezüstvaluta megtartását csupán tíz-húsz éves átmeneti korszakul, közbenső állapotul kívánja , azonban e tanácsát éppen az ezüst átállásában tapasztalt nagymérvű hullámzásokra hatírozza. Tehát akképpen rendezzük valutánkat, hogy azon fém mellett maradjunk meg, melynek értéke a másik fémmel szemközt folyvást inog s majd ha aztán ez ingatag alapon pénzügyünk tiz —húsz év múlva megerősödik, akkor térjünk át a másik, a szilárd valutára. De hiszen nem kell félni, mert az ő tanácsa szerint Németország 300 millió forintnyi összes ezüstkészletét megvévén, e szellemdús műtéttel az ezüstfluctuatio méregfogát egy csapásra kitörjük, úgy, hogy az ezüstár ezentúl állandó fog maradni, hacsak a latin unió államai számításunkat keresztül nem húzzák. Hátha keresztülhúzzák, mi lesz akkor velünk, kiknek a „kettős valutával való experimentálásra sem időnk, sem pénzünk ? mi lesz akkor ezen, az ezüstvalutával való experimentátiónkkal és belefektetett effectív 300 milliónkkal ? Megmaradunk a valutaingadozás sártengerében, mely annál fatálisabb fog lenni, mert újabb évi 30 millió kamat- és törlesztési terhet ró a monarchiára, és annál fatálisabb továbbá, mert míg most állambudgeteink javulása papírvalutánkat is szilárdítja s annak ingadozását gyengíti, ezüstvalutánk teljesen a legheterogénebb külső események befolyása alatt fog állani. Sőt honnan és mely alakban vegyük ama kölcsönt, melylyel Németország ezüstkészletét en bloc megvásároljuk ? Szerző könynyedén túlteszi magát e kérdésen s mellékesnek tartja, hogy arany-e, vagy ezüstkölcsön legyen az. Pedig ez ugyan fontos momentum. Hogy Németországtól azon ezüstkészletet, melytől éppen meg akar szabadulni, ezüstért nem, hanem csupán aranynyal vásárolhatnék meg, az vitatást sem igényel. Akár „adsza-ne” módjára, akár államkötvényekkel történnék tehát Németország ezüstjének megvásárolása: e czélból mindenesetre aranykölcsönt kellene kötnünk és igy a latin unió minden hozzájárulása nélkül is önmagunk szaporitanók az ezüst fluctuatiót, önmagunk szaporitanók az arany keresettségét, egy szóval ezüst valutánkat önmagunk is segítenék rontani. Hogy az aranyvalutára áttérés közforgalmunkban rázkódásokat vonna maga után, az tagadhatlan, de beáll ugyanezen eset akkor is, ha csupán az ezüstvalutát állítjuk vissza. Azonban az aranyvaluta behozása e ki nem kerülhető egyetlen rázkódással teljesen megszüntetné a valutaingadozást és stabilizálná az értékmérőt, holott az ezüstvaluta mellett e bizonytalanság a beleölt 300 millió daczára tovább is fenmaradna és — amit ismételnünk kell, — annyiban fatálisabb lenne a mai helyzetnél is, mert szabályozása még inkább kívül állana erőnkön s valutánk hullámzására Kelet-India jó vagy rész termése, vagy egy perui új ezüstbánya stb. nagyobb befolyással lennének, mint a mi minden takarékosságunk államháztartásunkban. Galgóczy János: TÁRCZA. A fővárosból. * Gyermekbál — ahova az ember néz — csupa gyermekbál. Az idén ugyanis két farsangot láttunk, a nagyok farsangját s a gyermekfarsangot. Amarról számos tudósítás szólt a lapokban, az utóbbiról azon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy ifjú barátunk Szuszi Muki negyedéves gymnazista levelét közölhetjük, melyet Lapda Béla vidéki barátjához intézett. Ift Kedves Béla barátom! Utálatos instruktoromnak fel van dagadva a képe, s így felhasználom a kedvező alkalmat, hogy farsangi élményeimről értesítselek. Nem lesz könynyű dolog, mert fáradt vagyok, kimerült — mint Pepi bácsi mondani szokta: struppirt. Hiszen tizenkét bált tánczoltam végig néhány hét alatt. Képzelem, hogy fogsz ezen csodálkozni, te ki a „Federbál“-on kívül más tánczmulatságot nem ismersz s akinek olyan szigorú mamája van, hogy kilencz órakor mindig le kell feküdnöd. Szegény Béla ! Más a mi életünk, a fővárosban. Egyik mulatságból a másikba, estélyről-estélyre, szini előadások, élő képek, jótékony czélokra bazár- és tombola szereplések, tollam alig győzi elsorolni az élvezeteket, melyek egymást érik. S ha elgondolom, hogy a te szórakozásod ezalatt nem áll másból, mint hogy testvéreiddel mesét mondasz, főztök, színházat játsztok papiros színpadon, az istállóba kimentek a báczikát és lovakat nézni s mikor apátok különös nagy örömet akar szerezni, hát felültet a csacsira ! Igazán szánlak ! No de dologra, mondogatja Pepi bácsi, aki képviselő. Tudd meg tehát, hogy Budapest az idén a gyermek mulatságok színhelye. Első mulatságunk egy délutáni tánczból állott házunkban, mert mamáink meg akarták látni, hogy és mikép viseljük magunkat. Fölségesen ütött ki. Én jól hallottam mit beszéltek szüleink. — Nézd csak a kis Emerencziát! szólt papám. „Reitzend!“ felelt mamám. — Hét éves kis tacskó s már milyen herrlich koketthoz, nevetett Józefine néni a mama barátnője. „Hogy játszik a legyezőjével!“ jegyző meg boldogan mamám. — Csöppet sem jön zavarba ! válaszolt Józefine néni. Mamának egy jó ismerőse anyánk füléhez hajolt s valamit odasugott. Nem győztek rajta nevetni! Csak annyit kaphattam el, hogy : „valóságos dáma !“ Emerenczia húgom a mulatság hősnője lett. Jozefine néni kis Clairetteje, aki már nyolcz éves s e szerint többet tudhatna a világról, észrevette, hogy mamája bús, mert nem tud elég fess és degagerit lenni, azért váltig iparkodott Emerencziánkat felülmúlni, de hasztalan! Nem is éri utól soha, hisz mi az ő bustere Emerencziáéhoz képest. Én testvére vagyok, de unter uns gesagt — a húgom famázus kislány így decolletirozva. Mama mégis elég delicat volt Jozefine néninek complimenteket mondani, péld.: „Clairettének teintje fölséges!“ vagy „Clairette csupa élénkség!“ stb. De Jozefine néni nem hitte el s jól is tette. Szóval a bevezetés jól sikerült. Nekem frakkot, klakkot vettek, Emerenczia négy ruhát s egy kis gyémántékszert kapott, s azóta egymást követték a meghívások, melyek halvány képét iparkodom neked megrajzolni. Apropos! úgy rendeztük, hogy fogadó napjaink is legyenek, Emerenczia kedves kis bondokjában tartottuk meg. Nro 1. Darczássyék élő képeket rendeztek. Első szám: „Léda s a hattyú“. Második: „Az imádkozó lány“. (No lsz ez unalmas- egy tablói Afféle Sentimentalismus. Jobb lett volna egy „Cancan“.) Harmadik: „Idyll“. Ez se tetszett volna, ha a kis Darczássy Clorinde-dal nem adjuk együtt. Feledhetetlen próbák, bűbájos előadás! Clorinde most töltötte be 10-ik évét, de geniális kis teremtés. Kissé kétkedő az igaz, nem bizik a férfiakban s udvarlásait semmibe sem veszi, de az a megvető mosoly, mely néha ajkai körül játszik, elragadó. Engem az ellenállás ingerel. Egy ablakfülkében álltunk. — Kisasszony! szóltam megindultan, volna-e képes nekem hinni? „S ha hinnék is !“ viszontá negédesen, legyezőjével vállamra ütve, „mi lenne belőlünk ? Én 8 év előtt nem mehetek férjhez s addig ön csapodár, ki tudja hány virágra szállott s melyiknél állapodott meg.* — Hű maradok önhöz mind halálig! „Bohó! ön csak férfi,“ mosolygott, gyönyörű fogsorait mutogatva. Boutonniéremből kivittem a rózsát s átadtam. Ő hajába tűzte. E néma felelet mindent mond. ő szeret vagy legalább is szeretni fog. Kábult voltam, egész éjjel nem alhattam s mikor másnap — a próza! — a professor felbitt a deák nyelvből — azt mondottam, hogy mensa ige s a 2-ik conjugátióhoz tartozik. A jámbor tanárt majd megütötte a szél. — Bezáratott — Clorinde-ért szenvedtem ! Következő három mulatságunkat csak pár szóval jelzem. Tánczoltunk, én nagy népszerűségre vergődtem, mint arrangeur. Clorinde változó, szeszélyes, egyszer biztat, másszor sújt. Néhányszor a kétségbeesés örvénye előtt álltam s Hamlettel mondtam : lenni vagy nem lenni jó Béla ! mi az élet szerelem nélkül ? Mire valók vagyunk mi e földteke sárgömbjének csúszómászó apró lényei? Mi czélunk ? Mi rendeltetésünk? Van-e isten? sok effélét gondoltam esze-visza. Nr. 4. A katasztrópának nagy estéje. Remegyéknél mulattunk. Sokat ittam, a puncs mámorossá tett. Vacsora után a mellékszobába siettem, hogy kissé kipihenjem magamat. A pamlagon kit látok? Clorinde terült el rajta mélázó attitűde-ben. Ha láttad volna ! Mily pici lábak! A puncs — a perez —• az egyedüllét — szóval mámor fogott el s oda rohantam, hogy ajkaira egy csókot nyomjak, ő felsikolt — kiszalad és mamájához fut lázas fölhevültségben. — Mi lett Clorinde ? kérdi az anya. „ Muki meg akart csókolni!“ piheg Clorinde hullámzó kebellel s elájul. Volt erre heccz! Mama megszidott s haza küldött, azzal fenyegetett, hogy több bálba nem bocsát. Azóta köztem és Clorinde közt egy sötét úr tátongott. Van e isten ? kérdeztem ismételve magamtól. Durczássyék csakugyan nem is hittak meg második báljukra. Nr. 5. Ismét Remegyéknél. Barátom ! ez borzasztó. Én vak nem láttam, amit mindenki látott ! Clorinde nem szeret , mert mást szeret. A kis Bumszi Matyi ütött ki a nyeregből. Egy 9 éves semmibázi, ki csak a negyedik elemibe jár! Aki még a négy speciest tanulja. S mi több ! nem is nemes ember, csak egy nyárspolgár fia. Apja nem rég bandikramer volt. S mért szereti ? Mert gazdag. Egyetlen fiú. Vagy félmillió néz rá, holott én mindössze 50—60,000 irtot fogok kapni s ezt is csak a papának halála után. Elmondom hogy történt. Clorinde,egy raffinirt, önző, számitó kis teremtés, ki mint testvérem elbeszélte már gyermekkorában sem osztotta volna meg soha senkivel süteményét, tortáját vagy vajas kenyerét) szóval Clorinde udvarlók serege közt áll. Hatan-heten hemzsegtek körüli és neki mindenki számára volt egy szava, egy tekintete, csak számomra nem. Bokrétáját táncz közben elejtette, rátapostak, de Matyi megtalálta s át akarta adni. — Hogy mer ön nekem ily bokrétát átadni ? szólt Clorinde felpittyesztett ajkkal. „Igaza van“, vágtam én közbe, ha Matyi lovagias férfi volna, azt mondaná: Kisasszony bokrétája szét van rongyolva, de engedje meg, hogy emlékül eltegyem s holnap egy fris bokrétával kedveskedjem.“ Általános helyeslés, Matyi meg volt szégyenitve. „Kisasszony,“ folytatom, „amit Matyi elmulasztott, megteszem én.“ Mi is hozunk önnek bokrétát! kiáltá a többi udvarló. — S Matyi, ön ezt eltűri, hogy más ajánlhasson nekem virágot? kérdé kihivólag Clorinde. Matyi dühösen rám förmedt s kijelenté, hogy csak neki van ehez joga. „Igaz ez kisasszony ?“ kérdém sújtó tekintettel a kis kaczért. — Igaz! mond ő fagyasztó közönynyel. Én hátba löktem Matyit, ő orra bukott. Lett scandalum. Másnap az iskola ajtajában két segédje várt reám, elégtételt követeltek. Szívesen fogadtam. Elhatároztuk, hogy amerikai párbaj lesz s csak előbb megtudjuk, hogy miből áll tulajdonképen az amerikai duellum. Emerencziának mindent elbeszéltem. (5 az erős lélek helyeselte tettemet. De óh balsors! az instructor meghallotta társalgásunkat, besúgta mamának s engem elitéltek két heti vacsora-nem-kapásra. Matyit meg jól elverte az apja. Ennek örülök. Emerenczia ez idő alatt példásan viselte magát. A vacsoráról mindig megtartott valamit s nekem dugta. A következő négy bálban Clorinde-al nem találkoztam, mégis sokat tánczoltam. Üres kebel, tépett szív ! Külsőleg színleltem a jó kedvet, bár lelkemben dúlt, forrt! Csak még egyszer Clorinde-ot megláthassam. A tizedik bálban találkoztunk. ő szóba sem állt velem. Kikosarazott. Kétségbe voltam esve, de segítettem magamon. Tudod, hogy imádom a regényeket. Iskolában, a pad alatt mindig azt olvasok. 0 Dumas fils! Rávettem Emerencziát, hogy csábítsa el Matyit. Ha hűtlen lesz, gondolom — Clorinde tán kiábrándul. Emerenczia felülmúlta magát. Matyi a 11-ik bálnak cotillónja alatt belebolondult. Clorinde-ot ette a méreg! Közelgett az utolsó mulatság, mely szini előadással volt összekötve. Fájdalom! Clorinde is én is más darabban játsztunk. Egy levt- t csempésztem a szép kegyetlen bokrétájába, melyben megírtam hogy ne szeresse Matyit, láthatja milyen hűtlen csélcsap, Emerenczia nem szereti, csak játszik vele. Szerethet-e ily könnyelmű ficzkót ? S mi lett a vége? Mikor Matyi javában udvarol Emerencziának, Clorinde hozzá lép s valamennyiünk előtt, átadja neki levelemet. Szédült velem a világ! Matyi ki volt ábrándítva. Belátta, hogy kijátsztuk. Azt vártam, hogy valami sottiset mond s én megverhetem, de a gyáva hallgatott. Nyárspolgár ! S Clorinde ? — Mégis neki nyújtotta karját! — A lét semmisége teljes valóságában feltűnt előttem. Minő nyomorult az emberfaj. Többé nem szeretek és sohasem fogok megházasodni. Isten veled ! Többet nem irhatok, készülnöm kell a vizsgákra. Hogy van Franczi néni ? Hát a VIDJÉK. A granicsárok. (Szörénymegyei csendélet.) Karánsebes, mirczius végén. Mióta a volt határőrvidék egyik része mint Szörény megye szervezve van, alig múlt el hó, de talán hét is anélkül, hogy egy-egy kis botrányos esemény az érdekelt körök figyelmét az új megyére ne vonta volna. Majd a minisztériumhoz terjesztett feladások, majd meg privát democrátiok , egyszer magánemberek, máskor meg tisztviselők ellen, hol a boldogult „Albina“, hol meg a „Neue Temesvárer Zeitung“ hasábjain — de mindig volt valami és valahol hallható és olvasható, mi a szörény megyei viszonyok sötét láthatárát, mint egy-egy lecsapó villám világítá ki. Sőt annyira ment az e megyében kiválólag egybegyűlt elégtelen elemeknek nyugtalansága, hogy piszkos és többnyire személyes érdekekben gyökerező ügyeiktől a felség szentségét sem kímélték meg, s azokat a trónzsámorjáig is elcsempészni elég vakmerők voltak. Akkorában a kormány kiváló érdeket kezdett az említett megyének viszonyaira fordítani, és nemsokára kiderült, hogy az ott uralkodó hácsnak egyik fő forrását az képezi, hogy az előbbi rendszer emberei azt híresztelték el, hogy a határőrvidéknek az anyaországhoz történt visszacsatolása nem egyéb, mint a magyarok által erőszakosan és a király akarata és tudta nélkül keresztülvitt földbitorlás. — Ily körülmények közt szükségessé vált teljhatalmú királyi biztos által hozni rendet a züllött viszonyokba, s e nagy fontosságú küldetéssel Ujfalussy Miklós, most brassói főispán bízatott meg. Midőn a királyi biztos Szörénybe megérkezett, az államellenes agitatiónak egyik leghatalmasabb jelszava esett ki szájából. A királyi biztos lakása előtt felállított katonai tiszteletet minden emberrel élénken megértette, hogy itt a királynak személyesítője és közvetlen megbízottja lakik, kinek feladata a népet a helyzetről és a tények valódi állásáról meggyőzni és az alkotmányosság részére meghódítani, s a nép azt kezdte látni, hogy igen is a király akaratával történt meg a polgárosítás. A botrányok megszűntek s az „ Albina” egyes kifakadásait kivéve — az addig szokásos gravamenek és személyes piszkolódások is elnémultak. Egy időre. Egy idő óta azonban újra mutatkozni kezdenek a Szörény megyében folytatott agitációk és bujtogatások szomorú jelenségei, és csak a múlt héten is, de már az előtt is több ízben, az „Albina“ gyászos örökségéhez jutott „Neue Temesvarer Zeitung“ hírlapban újra támadás, egy nyugalmazot katonatiszttől, és most már egyenesen a királyi biztos személye ellen jelent meg, mely kétségen kívül helyezi azon nézetet, hogy az e megyében lappangó elemek veszélyes tevékenysége még mindig talál utat és módot, hogy államellenes törekvéseinek izgató kifejezést adhasson. És ez egy olyan komoly jelenség, mely megérdemli, hogy e helyen vele foglalkozzunk, és a kormány figyelmét reá felhívjuk. Az eset röviden az, hogy egy nyugalmazott százados hadbíró az említett lap nyíltterében, koholmányokkal és szitokkal teljes czikket tesz közzé, amiatt, hogy a megyeszervezés alkalmával hivatalért benyújtott folyamodását, melyet a királyi biztos nem vehetett tekintetbe, az előírt közigazgatási formaságok mellőzésével nem kaphatta viszsza. Ezért a királyi biztost botrányos vádakkal illeti, s in seiner Gottesähnlichkeit, az egész katonai kart izgató szavakkal bujtogatja a polgári kormányzat ellen. Az érintett czikknek tartalma nem csak botrány, hanem egyenesen izgatás és bujtogatás, mert az, hogy bárki is, azon eljárásból, hogy egy közigazgatási ügylet végzésénél tőle a törvényszabta formalitások megtartását követelik, egy a saját jogai, de mi több, az egész katonai kar becsülete ellen intézett merényletet akar kiombinálni; ez, mondjuk, de főleg a katonasághoz intézett felhívás és az egészből formált azon jog, hogy annak folytán még a király személyesítője ellen is vakmerő és hazug bántalmazásokat szabad intézni, nem lehet egyéb, mint izgatásra irányzott fondorkodás, valamint következménye sem lehet egyéb mint a nép rokonczátlanságának és engedelmetlenségének fölélesztése és szítása. Mondanunk sem kell, hogy az érintett botrányos czikk Szörény megyének összes tisztviselőire a legdeprimálóbb hatást gyakorolta, mert eltekintve a megtámadott egyéniségétől és állásától, azon kérdés is előtérbe lép, hogy ha az itt vegetáló reactionárius katonai és nemzetiségi izgatók f vakmerő bántalmazásai még a király megbízottja előtt sem állnak meg, várjon mi várhat később még a megyének többi tisztviselőire ? Minek lesznek azok még kitéve, ha hivatalos járatban a megye távolabb eső részeibe kimennek ? És ha csak az után következtetünk, ami itt már nem csak politikai tisztviselők, hanem a királyi törvényszék tagjai ellen is elkövettetett, úgyhogy ezek működésükben már megfélemlítve vannak, mert családjuk és házuk szentségét ocsmány rágalmazásoknak újra kitenni nem akarják ; ha mondjuk csak mindez után akarunk következtetni, akkor még az a lehetőség sem zárhatóki, hogy a hajtogatók az eddigi eszközöket félre téve maholnap tettleges bántalmazásokra vetemednek. Ezekkel szemben tehát mulaszthatlanul szükséges, hogy valami történjék, nehogy az események oly formákat öltsenek, melyekért a felelősséget nehéz volna bárkinek is elvállalni. Midőn tehát a szörény megyei dolgokra a kormány figyelmét ezennel felhívjuk, reméljük egyszersmind, hogy az itt említett botrány eszköze nem kerüli ki a szigorú megtorlást. Ha ez elmulasztatnék, nem csak a királyi biztos és az összes tisztviselők testületének méltósága szenvedne csorbulást, hanem a tisztviselők ügybuzgalma és munkakedve is csökkenne, és mi több tág kapu nyittatnék mindazon bujtogató és izgató viszketegeknek, melyek fejüket ugyan még nem merészelték nyíltan felütni, de melyek Szörény megyében minden lépten-nyomon lappangnak és ha egyszer a vakmerő példák által felbátorítva, a félelem vonta gátokon tulkapnak, oly határokig fognának menni, honnan többé egy bujtogató megbüntetése által nem volnának az előbbi gátokba visszaszoríthatók. Egy clique űzi itt garázdálkodásait. A megtorlás az egész cliquet érné exponált eszközében. Egy clique, melyben, fájdalom, nem csupán reactionárius katonai és elvadult nemzetiségi elem található, hanem olyan is, mely a magyar kormány bizalmából tartózkodik Szörény megyében. És erre is figyelmeztetjük a kormányt, mely bizonynyal meg fogja tudni értetni főleg ez utóbbi urakkal, hogy aki az állam kenyerét eszi mivel tartozik az államnak. KÜLFÖLD. (Márczius 31.) Hivatalos jelentés érkezett Londonból, hogy ma tényleg aláírják a jegyzőkönyvet, a lefegyverzés kérdésének mellőzésével a márcz. 19-iki orosz ellenjavaslat alapján. Ami a lefegyverzés kérdésének mi módon való utólagos eldöntését illeti, az ide vonatkozó combinatiókat — mert csak ilyenek vannak, — bátran mellőzhetjük. Azt, hogy Anglia e kérdést különválasztotta a jegyzőkönyv aláírásától, úgy tekintik, mint elmellőzését egy eshetőleg angol-orosz conflictusnak, s ha később a lefegyverzés kérdése — ami nem éppen lehetetlen — mégis háborút szülne Oroszország és a porta közt, ez a háború izolálva lesz. Bíznak abban, hogy Sándor czár, ki kijelentette, hogy izolált háborút nem akar viselni, Ignatieff jelentéseiből azt fogja megérteni, hogy háborúja, ha megüzenné, izolált lenne. Nevezetes esemény a jegyzőkönyv aláírása mellett az, hogy Anglia újra fölveszi a diplomatiai viszonyokat a portával, s a beteges Sir H. Elliot helyett rendkívüli képviselőül Layardot küldi a fényes portára, ki mellett kedvezőleg tanúskodik a „Daily News“ azon vádja, hogy turkofil. A „Times“ reméli, hogy Layard arra bírja a portát, hogy semmit se tegyen, ami a jegyzőkönyvet megsemmisíthetné. Sir Henry Augustin Layard, Lord Stratford de Redcliff egykori bizalmas embere, már régi ember hazája szolgálatában. Jogi tanulmányainak befejezése után 1839-ben és 1842-ben Kisázsiát és Syriát járta be, s a Tigrisz jobb partján a régi Ninive állítólagos helyére jutott. 1845-ben kormánysegélylyel az ázsiai Törökországot utazta be. Mozulból kiindulva, törékeny talajon lement a Tigriszen, s a balparton egy kóbor arabs csapatot szolgálatába fogadván, kereste és föl is találta a régi Ninivét. Az itt talált baszeliefek, faragványok és feliratok azonnal a British múzeumba küldettek. Fontos kutatásait „Ninivé és maradványai, 1849.“ czimű, korszakott alkotó művében irta le. Angliába visszatérve, működése jutalmául a konstantinápolyi nagykövetséghez küldték titkárul. Lord Palmerston 1852-ben visszalépvén, Lord John Russel Layardot külügyi államtitkárnak bizta meg, s csakhamar bejutva az alsóházba, kiváló állást foglalt el a szabadelvűek táborában. 1856-ban a békekötés után nemzeti bankot alapított Konstantinápolyban, melynek elnöke lön. 1868 ban a titkos tanács tagjává neveztetett ki. 1862-ben ismét külügyi államtitkár lett s maradt is a szabadelvű kormány bukásáig 1866-ig. 1869-ben a közmunkák főbiztosa és madridi követlen, mely utóbbi állásban máig megmaradt. A montenegrói delegátusoknak ma újabb értekezése volt kitűzve Szavjet pasa külügyminiszterrel. A jegyzőkönyv fölötti megegyezés, mint Konstantinápolyból jelentik, jó hatással lesz a béketárgyalásokra is, s miét már kevésbbé valószínű Montenegro és Törökország közt a szakítás. Ragusából jelentik, hogy Niksics vára ápril 15-ig el van látva élelemmel. Az őrség áll négy zászlóaljból, s a török csapatok ezenkívül Nosdre, Szlosztop, Pojána és Preszjek helységeket tartják megszállva. Itt állanak a felkelők, 600 ember, Pavlovics Pekó vezetése alatt. Ezelőtt néhány nappal 400 niksicsi lakos a kiéheztetéstől féltekben, el akarta hagyni az erősséget, de a felkelők Krsztacznál viszszaszorították őket. Berlinből írják a „P. Corr.“-nek Ignatieff második látogatásáról, hogy az orosz diplomata hosszú európai körútjából igen kevés sikerrel tért vissza s üres kézzel kopogtat be Bismarck herczegnél. De az utazás mégis nagy fontosságú az orosz politikára. A tábornok az európai államférfiak, az udvari körök hangulatával megismerkedett, s e kémszemle mindenesetre hasznára lesz Sándor czárnak. Most már pontosan ismeri ama nehézségeket, melyekkel és amaz ellenségeket, akikkel Oroszországnak minden egyes európai fővárosban küzdenie kell. A múlt november óta a keleti kérdésben fölmerült események közül csak az orosz mozgósításnak van állandó és pozitív jelleme. Ma Oroszország roppant erővel léphet föl programmja érdekében. E programmról le nem mondhat, vagy maga valósítja azt, vagy pedig a többi nagyhatalmak is részt vesznek e valósításban. Levelező azután hoszszasan elmondja, hogy a portától semmi jót sem várhatni, hogy a török parliament igazi reformokat nem valósíthat stb. Azért e téren csak az idegen beavatkozás vezethet sikerre, s e czélról az orosz politika nem fog lemondani. Rómából jelentik a „N. Fr. Pr.“-nek, hogy „magas részről“ újabb lépések léteznek a pápai széknél: Németország és Vatikán közt jobb egyetértés létesítése s a német egyházi ügyek rendezése czéljából. A pápai szék most, kevésbbé vonakodva, mint azelőtt, egy bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására. Simeoni bibornok már felelt a nuntiusoknak, kik a márcz. 12-iki allocutio hatásáról tettek jelentést, s azt a kategorikus utasítást adta a püspököknek, hogy szilárdul ragaszkodjanak azon szükségességhez, hogy a pápai széknek szabadsága és függetlensége visszaadassék, nemcsak a pápa személyére, hanem azon eszközökre vonatkozólag is, melyeket a pápa az egyházi érdekek előmozdítására használ. Hazai irodalom. Párti 1. p. urnák. Ön „könyörületet kér“ a „Századok“ kis hugocskája az „Archaeologiai Értesítő“ számára, különben azzal fenyeget, hogy valaki a „Századok“ orrára koppinthat. Elpanaszolja, hogy e lap és főleg Henszelmann Imre újabb időben a „Századokéban többször megtámadtatnak, a hol pedig „boldognak, boldogtalannak kijut a dicséret.“ Uram! engedjen ön nekem, de meggyőződésem szerént az „Archaeologiai Értesitő“ oly kitűnően szerkesztett lap, hogy annak nincs szüksége s Henszelmann oly köztiszteletben álló tudós, hogy az nem szorult könyörületre. „Miért állok én e farkasbőrben itt S kérek fűtől fától szükségtelen könyörületet ?“ Valóban azt nehéz volna megmondani, mert a „Századok“ nem támadta meg az „Archaeologiai Értesítőt és Ballagi Aladár a legnagyobb méltánylattal szólt Henszelmannról, elismerve, hogy „sikerrel küzdött meg nehéz föladatával, tiszta képben, folytonos összehasonlításokkal, helyes okadatolással tárja föl előttünk, reánk maradt ősi műemlékeink nagy sorozatát.* Ha csakugyan mond „egy pár alapos észrevételt is“, mint I. p. ur beismeri, hát támadása az, hogy jól indokolva, szerényen elmondja külön véleményét? S ha csakugyan, hogy támadást süssön ki belőle, I. p. ur jónak látja elcsavarni B. A. szavait a chiliasmusról s azt olvasni ki belőle, mit Ballagi nem mond. (Ballagi ugyanis nem azt mondja, hogy az áttért magyarok hittek a chiliasmusban, mint 1. p. ráfogja, hanem hogy a jobbára bevándorolt, s korábban szétszórtan ott lakó keresztyén népség hitt benne) hát a „Századok“ Henszelmann iránti ellenséges magatartásáról tanuskodik-e ez ? S ha az a „Századok“-ban azt a tényt constatálja, hogy az „Archaeologiai Értesítő“ hajdan nagy propagandát űzött az archaeologia terjesztésére, ma pedig más feladatot old meg, melyet mint körültekintő, gondos szerkesztéssel vezetett folyóirat vett magára, szükség volt-e 1. p. urnak azzal menteni Nyáryt és Henszelmannt, hogy nem hírlapot, vagy napi újdonságot szerkesztenek, s azzal gyanúsítani / urat, hogy czélzásokkal, félig kimondott szavakkal vádolja ez urakat? De nehogy 1. p. ur engem is „czélzásokkal s félig kimondott szavakkal“ találjon illetni, kimondom egészen, mit gondolok az ő támadásáról. Ő a tudományban a „csalatkozhatlanság“ híve : esküszik a mester szavaira. Neki nem kell külön vélemény, eltérő nézet — mert az már magában is támadás. Ezért volt rá szüksége, hogy a „Századokat“ s az „Archaeologiai Értesítő“-t, mint két ellenséges indulatu ellenséges folyóiratot állítsa szembe egymással. Nekem pedig szükségem van a közönség józan ítéletére s helyes nézetére s azért, bár ki is állítom a bizonyitványt, mint Brutus kiállitá Coriolán számára, hogy 1. p. ar is „Kevély szívvel viselt« az Alázatosság köntösét“, figyelmeztetem a közönséget, ne higgjen a közönség 1. p. urnak — e két testvér folyóirat, csakúgy mint régen, ma is a legjobb egyetértésben él. Budapest, 1877. márcz. 31. Szilágyi Sándor, a „Századok“ felelős szerkesztője. HÍREK. (Márczius 31.) — Félives mellékletünkön kivül egy nagy ivet csatolunk jelen számunkhoz szépirodal