Ellenőr, 1877. augusztus (9. évfolyam, 292-347. szám)

1877-08-01 / 292. szám

Ezen kérdések kiválólag fontosak, mert nem csak alapelveket foglalnak magukban, hanem a legbensőbben érintik magát a bí­rósági szervezetet, s ezekhez képest a vád­vagy vegyes eljárás, s más modern bün­tetőjogi reformkérdések csak mellékeseknek tűnnek fel. Ami az elsőt illeti, igen nyomós ér­vek harc­olhatnak a mellett, hogy az eddigi bírói szervezet, s vele kapcsolatban a feleb­­bezési rendszer fenntartassék. Felhozható, hogy nagyobbszabású reform bíróságaink je­lenlegi keretében nem létesíthető, s hogy a keret kitágítása pedig okvetlenül költ­ségtöbbletet idézne elő, mely az államkincs­tárra súlyos terheket róna. Valóban, a köz­vetlenség életbeléptetése okvetlenül maga után vonná a kh­. táblák decentralisatió­­ját, mi, miként már a múlt évben volt alkalmunk kimutatni, ha nem is valami roppant, de mégis jelentékeny költségtöbb­letet tenne szükségessé, még azon esetben is, ha azon városok, melyekbe a kir. táb­lák költöznek, ingyen adnának megfelelő helyiséget. Felhozható azonban ennél még erősebb érv is. Az esküdtszékeket nem léptethetjük életbe, mert bármit beszéljenek is az es­küdtszékek hívei, kik közé egyébiránt mi is tartozunk, a büntető esküdtszékek életbe­léptetése szintén költségtöbbletet idézne elő, s ami legfőbb, értelmiségi és nemzetiségi szempontokért­ják egyelőre a büntető-esküdt­­széki intézmény megvalósítását, mert előre­láthatólag csak magyar és német városokba lehetne elhelyezni az esküdtszékeket, mivel csak itt találhatók fel a szükséges elemek, mely körülmény igazságtalanul megosztott terhet róna ezen városok és környékének polgáraira, s csak nemzetiségi súrlódásokat támasztana. Ily körülmények közt csak egyetlen útja maradna még a reformnak, a ténykér­dés felebbezhetlensége, mely reform-terveink közt kiváló figyelmet kelt, s mindinkább meghódítja a jogász közönség közvéleményét. Ez ellen is lehetne ugyan érveket fel­hozni, a tudományos elméleti szempontokról nem is szólva, hanem gyakorlati viszonyaink ismeretéből vonva le a következtetést, misze­rint bíróságaink nem mindenütt nyújtják a kellő biztosítékot a ténykérdésbeli feleb­­bezés kizárhatósága tekintetében. Sőt hogy tán — az első bírósági tanácsok kibővítése lévén okvetlenül szükséges — szintén költ­ségtöbbletet idézne elő a bírói személyzet szaporításának szükségessége tekintetében. A nélkül, hogy a ténykérdés felebbez­­hetlenségének feltétlen védelmezői lennénk, mely kétségkívül lehet veszélyes az alaki jogsértés számára fen­tartandó semmiségi pa­nasz daczára is, mi e két ellenvetés egyi­két sem tartjuk oly nyomósnak, hogy miat­tuk ezen kétségkívül haladást jelző reform­ról hosszabb időre lemondjunk. Ha a tény­kérdés felebbezhetlenségével kapcsolatban álló reformokat csak a nagyobb bűntettek­nél alkalmazzuk, másrészt pedig a kisebb vétségeket a kir. törvényszékek hatásköré­ből a járásbíróságokéba helyezzük át, a je­lenlegi bírói személyzet is elég lesz a re­form létesítésére. Ami pedig bíráink szellemi képzettségét illeti, sajnos volna, hogyha ez annyira ala­csony fokon állana, miszerint a miatt még ily reformot sem mernénk megkoc­káztatni. Különben is: akit nem vetnek vízbe, soha­sem tanul az meg úszni. Ha tehát bírósá­gainkkal nem merünk sohasem reformkísér­leteket tenni, sohasem fogunk nevelni oly képzett bírói kart, mely a reformalkotások elviselésére képes lenne. A kérdések felemlítését azért tartjuk szükségesnek már most, mivel azokkal min­denesetre tisztába kell jönnünk, mielőtt tör­­vényieg szabályozzuk a büntető eljárást. Nem kétkedünk, hogy az igazságügyi kor­ a tornatanító képzés ügyében. Turjay úr az „Ellenőr“ egyik közelebbi szá­mában a testi nevelésről, különösen a tornatanító­­képzésről, oly dolgokat irt, melyek a tényekkel nem mindenben vágnak össze, s azért helyreigazí­tást igényelnek. Minthogy az ügy oly fontos, hogy a közönséget nem lehet tévedésben hagyni, engedje meg­­. Szerkesztő úr, hogy a fölvetett kérdéshez helyreigazítólag hozzászólhassak. Minden részére a Turjay úr czikkének nem terjeszkedem ki. Mert oly mérvben nem érdeklődik a közönség a részletek iránt, hogy ezt szívesen ven­né, a szakemberek pedig a nélkül is jobban van­nak informálva, miattem hogy ez rájuk nézve is kívánatos lenne. Hanem inkább egyes megjegyzé­seket teszek s végre röviden előadom a tornata­­nító-képzés állapotát. A tornázás behozatalának ideje nem egy év­tized, mert egyrészt, az egyletek már 1863-ban kezdtek működni, másrészt az iskolákban csak az 1868. XXXVIII. t. sz. folytán, lassan kint hozatott be a tornatanítás, az évtizedes dátum tehát sehogy sem jön ki. De mellőzök ily apróságokat, csakis a lényegesekre terjeszkedem ki. Turjay úr szerint nem lett gondoskodva tornatanító képzésről, s ő a budapesti tanfolyamnak is csak mint hevenyészett­nek ismeri el létezését. Erre legjobb feleletet adnak majd az alábbi tények. De az már különös, hogy Turjay úr a ki­szolgált katonákkal mint tornatanítókkal egy sor­ban ítéli el a középtanodai tanárokat, mint torna­­tanítókat. Holott elismert dolog, hogy az ifjúságot a tornázásban is leghelyesebben vezethetik, tanít­hatják azon férfiak, kik annak szellemi vezetésé­vel foglalkoznak, s különös, hogy Turjay úr, ki szintén középtanodai tanár, ezt nem tudja. Szerinte a budapesti tanfolyamon egy tornatanítóra és egy­szerre esik kilencz perez. Ez mindenesetre genialis calculus, de mégis figyelembe ajánljuk, hogy úgy a nyári, mint a téli tanfolyam alatt minden tanító­jelölt hetenkint három órán át foglalkoztatik gya­korlati tornázással, többet pedig nehezen is bízná­­nak meg a jelöltek. Megbocsáthatatlan azt mondania a czikkírónak, hogy nálunk a tornázás nem tudományos és neve­­lészeti alapra fektettetett, mint Németországban, holott ő maga meggyőződhetett, lévén a budapesti tornatanító-képző intézet növendéke, hogy a mi tornázásunk alapja ugyanaz a németekével. S azután azt kívánja, hogy a tornázás czélja, esz­közei és a haladás mértéke szabályrendeletileg megvilágíttassanak. No már, a czélt és esz­közöket minden tornatanítónak ismernie kell, ha nem ismeri, vagy hagyja ott állását, vagy vegye meg legalább a következő ezieti mű­vet : „Népiskolai, középtanodai és tanitóképez­dei tornahelyiségek tervezete és berendezése“ Bo­­kelberg Ernőtől. Kiadta a vall. és közokt. minisz­térium, s ujabban 1873-ban nyomatott.“ A mi meg a haladás mértékét illeti, azzal sokat bajlódtak és sokat híjában Némethonban is, nálunk pedig, a­hol még minden tanintézetben más stádiumban van a tornázás ügye, a haladás mértékét he­lyesen meghatározni lehetetlen , máskép pe­dig káros volna. Turjay úr továbbá azt kí­vánja , hogy állami tornászat-tanítói képezbe állíttassák, a különben is ilyenforma czélból befek­tetett 80,000 írttal, a­hol­­ az anthropologia, aest­­hetica és erkölcsi neveléstan is előadassék, hogy ezen tanfolyamra csak egészséges, 8 osztályt vég­zett egyének vétessenek fel stb.“ Minderre czikkünk vége felelni fog. Előbb azonban megjegyezzük, hogy azon 80.000.frt, mely­ről itt említés van nincs és nem is volt, azzal tehát bajos lenne valamit berendezni. Ugyanis a nemzeti tornaegylet, mely a tornatanító-képezdét fenntartja, befektetett épületébe több mint annyi pénzt, de az ál­lam egy krajczárt sem. Csupán kölcsönül kapott az egylet az állam útján 30,000 irtot, miből már egy rész vissza is van fizetve. Hát hol az a 80,000 forint ? De térjünk át a végére. A nemzeti tornaegylet Budapesten évenkint két tornatanító-képző tanfolyamot tart az állam megbízásából. A téli hat hónapig tart, s arra is csak alkalmas testű oly egyének vétetnek fel, kik vagy 8 osztályt végeztek, vagy tanítói oklevéllel bírnak. A nyári tanfolyam csak póttanfolyam, nyolcz hétre tervelve, s csak a résztvevők kö­rülményei miatt hat hétre összeszoritva, mely­re csak olyanok vétetnek­­ fel, kik a mondott qualificación kívül azt is kimutathatják, hogy már tornatanítással foglalkoztak. Az előadásokból pedig, — hogy ismét rövid legyek — semmi sem hiányzik, a­mi a németországi tornatanítóknak adatik elő. Hogy az aestheticának és paedagogiának nincs a tornacsarnokban külön tanszéke, hanem csak a­mi ebből belevág, a taní­tás kezelésének elveivel adatik elő, azt mindenki természetesnek fogja találni. Az anatómiát, physio­­logiát és diaetheticát pedig egy jeles készültségű orvostudor adja elő. A vizsgálatok pedig az állam közegének el­lenőrzése mellett oly lelkiismeretesen tartatnak, hogy a képesítő oklevelek kiadásánál az állam kö­zege még egyetlenegyszer sem élt vető­jogával. Az igazság kedvéért megjegyezzük, hogy az állam — szerződéses joga alapján — a nyári pót­tanfolyamra küld oly néptanítókat, kik tornászati előképzettséggel nem bírnak, — de azt csak ideig­lenesen, s csak azért, hogy a tornatanítás a népis­kolákban minél inkább terjedjen. Azonban nem messze van az idő, midőn a néptanitó-képezdékben már mindenütt oly tornatanitók lesznek alkalmazva, kik a legmagasabb képesítéssel (egyletekre) birnak, s az onnan kikerülő néptanítók aztán szintén csak póttanfolyamot fognak igényelni. Következtetést alig szükséges mindezekből vonni. Legfeljebb azt, hogy a ki valamely tárgyról ír, ismerje annak állapotát teljesen s legyen igaz­ságos. Matolai Elek. TÁR­CZ A. RICARDO. IRTA EMILIO CASTELAR. Spanyolból fordította BEKSICS GUSZTÁV. ELSŐ KÖTET. II. FEJEZET. A TÁRSADALMI VIHAROK KÖZT. (Folytatás.) Jaime nem akarta, hogy katonái rendetlen tömegekben vonuljanak vissza, hanem a visszavo­nulást rendben óhajtotta végrehajtani, s mielőtt a felkelők szétoszlanának, elkeseredett harczban akarta próbára tenni ezek bátorságát és erejét. Tudta, hogy a csata elveszett, de azt akarta, hogy legalább a becsület maradjon sértetlenül. A San Adefonso templom téreitől a Jaconserrezo-utczáig történt visz­­szavonulása, mialatt órákon át harczolt a győzelem­ittas hadcsapatokkal, az utczai harczok legdicsőb­­bike gyanánt marad az utókorra, s a férfias bátor­ság legerélyesebb és legfenségesebb erőfeszítései közé fog tartozni. Egy maroknyi elszánt ember négy órán át küzdött e rövid után a győztes veteránok túlnyomó ereje ellen. Egyik utczasarktól a másikig, egyik háztól a másik házig, egyik kőrakástól a másikig, lépésről-lépésre vonultak vissza a bátrak, azon hősiességgel védve magukat, melyet a nagy elvekben való hit sugall, s mely csak a fenséges őrültségben szokott felragyogni. E nép a kétségbe­esés harczosai seregének látszott. Éppen mivel le­győzött ügyet védett, megkettőztette rohamát és erőfeszítését. Az utczai harczokban, melyeknél a remény és csüggedés ragálya egyenlő gyorsan szo­kott elterjedni, még sohasem fordult elő e makacs kitartáshoz hasonló kitartás. Hazánkban a bátorság átalános tulajdonság, s a bátorsággal az életnek azon megvetése, minden személyes és önző érdek azon megtagadása, s a becsületre való azon fensé­ges büszkeség, mely a polgárból katonát, a kato­nából hőst, a hősből vértanút csinál, s a legköz­napibb események történetét a legendák költészeté­nek színvonalára emeli. De a harczban való hősiesség mellett még inkább kitűnt a szeretet hősiessége, mely Ricardóban testesült meg. A harczosokat végre is fenntartja a közös roham, a közös düh. Az átalá­nos erőfeszítés, mely az egyesek összes akaratából származik, a lőpor füst, mely megrészegít, a csata­okozta szédülés, mely megvakít,­­ megtartja a katonákat az idegek azon túlfeszültségében, mely a csodatettek létrehozására annyira alkalmas. A sze­retet hősei azonban nem harczolnak fegyveres kéz­zel, nem állnak golyó­záporban, nem ittasulnak meg a közös szenvedélytől, s mégis minden lépésnél sze­mébe néznek a halálnak, osztozva a harcz minden fájdalmában, minden veszélyében, de nem részesülve a küzdelem lelkesedésében, mely elűzi a fájdalmat, megkisebbíti a veszélyt, sem a dicsőség fényében. Ricardo azonban hány hőst vett fel a pusztítás eme széles utczáin ! Hány haldoklót vitatott el a halál­tól ! Hány haldokló, ki nélküle a borzasztó kétségbe­esés zsákmánya lett volna, lépett át az ő vigasztaló szavai, szeretetének kiáradása következtében, édes kimúlással a szomorú életből a boldog, jobb létbe! Kegyessége sok roszat szüntetett, s jelenléte a küz­delmekben­ sok keserűséget édesített meg. Június 22-ik napjának estéje a szabadság egy védőjét sem találta a nép torlaszain. Madrid temetőnek látszott. Mindazon vigságra, mindazon reményekre, melyeket megvilágított a hajnal, szo­morúságok következtek, melyek méltók voltak rá, hogy a sötétség fátyolába burkolózzanak. E nap eredménye nem dőlhetett el a szabadság mellett ; a zavartan összehalmozott elemek, s az egyesült ellenség a leghelyrehozhatlanabb szerencsétlenségek, s leghelyrehozhatlanabb catastrophák napját idéz­ték elő. A Jacometrezo-utczában egy hatalmas házban azonban eltorlaszolta magát néhány szabadelvű, ki elhatározta, hogy drágán adja el életét, mintsem megadja magát. Mondják, hogy Castilia legelső va­dászai voltak köztük. Valóban úgy kellett lenni, mert oly pontossággal lőttek, hogy ahova pillantot­tak oda csapott golyójuk is. A­ki megkísértette a kapukon való bejutást, az erkélyekre való felka­paszkodást, a falakon, vagy ablakokon való rés­ütést, három-négy golyótól lesújtva rogyott össze. A küzdelem hidegvérűségét, nyugodtságát, a szemek biztosságát, a harcz antik alakját fel lehetett volna ismerni a felesleges hetvenkedés hasztalan elkerü­lésében, s abban, hogy a küzdők el voltak hatá­rozva minél kevesebb zajt ütni, de annál több kárt tenni az ellenségben, nehogy a harcz eszközei bár­melyikét is elpazarolják. E ház a sötétségben, me­lyet csak a puskák villanása világított s a csend­ben, melyet csak a lövések dördülése szakított meg, zárt antik sírokhoz hasonlítva, bevehetetlen erősség gyanánt védve, különös, baljóslatú és cso­­daszerű volt. A harczosok, kik csak akkor voltak láthatók, ha az ablakokat félig kinyitva tüzelték, s aztán ismét eltűntek, szellemekhez, kísérteties ár­nyakhoz voltak hasonlók. S valóban csakis az el­­kárhozott, a túlvilági boldogtalan lelkek vállalkoz­hattak rá, hogy harczoljanak, midőn már minden elveszett, hogy fenntartsák magukat tetteik legyőz­­hetlen végzete ellenében. A csapatok hősies táma­dást intéztek, de sehol sem nyerhettek biztos nyí­lást. Végre elhatározták, hogy a szomszéd házon át egy szűk utczára mennek, hol a golyók nem ér­hették őket, s ott betörve a vékony falakat, bizto­san bejutnak, hogy a hősöket irgalmatlanul leap­­rítsák. E haditerv ellen­ nem volt védelem. Az ostrom­lovak elvesztek. Az utczán nem menekülhettek el, mert azt a katonák tartották megszállva, a ház­ban nem védhették magukat, tizen­ezer ellen, mert amazok már tömegükkel is összezúznák őket. Mondanunk sem kell , mert hisz olvasóink már kitalálták, hogy az utolsó küzdők közt volt a bátor Jaime is. Halála bizonyos volt. Ricardo nem mehe­tett vele, mert betegei gondozásával volt elfoglalva a calle de la Salud egyik asztalos műhelyében, melyet kórházzá változtatott, hol győzők és legyő­­zöttek, a hadsereg­ és a nép harc­osai vegyesen fe­küdtek, egymást kölcsönösen segítve, kölcsönösen vigasztalva, miután elkeseredetten harczoltak egy­más ellen. Mivel a calle de la Salud­a Jacometrezo­­utczában nyílik, a végső harczot oly közel viták, hogy minden lövés viszhangzott Ricardo szívében, s új sebet ütött lelkén. Egyszerre akart a harczo­­lókkal és a betegekkel lenni. Midőn legnagyobb zavarban volt, egyszerre berohan egyik szomszéd lakos a Jacometrezo­­utczából, rémülten, rendetlen ruhában, égnek meredő hajjal, tévedező szemekkel, mintha forróláz gyö­törné. Megragadva Ricardo karját az asztalos kö­zeli szobájába vezeti, hogy magánosan beszélhes­sen vele. — Meghalnak! kiáltott. — Kik ? — Jaime, s a szabadság utolsó várának hősi védelmezői. — Jaime ! Megyek, hogy vele haljak, szólt Ricardo az ajtó felé tartva. —­ Várjon!­ — Ne tartóztasson, mert úgyis hasztalan. — Várjon, mert utasításom nélkül hiábavaló minden áldozata. — Megmenthetjük őket? — Nagy koczkáztatással, meg. — Nincs veszély, melytől visszariadnék. Eléje teszem a bizonyos halált a­ lelkiismeret-furdalások­­kal teljes életnek, s pedig kiolthatatlan lelkiismeret­­furdalás volna rám nézve. Jaimet veszélyben tudni, s nem kisérteni meg minden eszközt megmen­tésére. — A tisztek látván, hogy elötrül nem foglal­hatják el a házat, s mi természetes, katonáik vérét akarván kímélni, a szomszéd házon át nyomulnak be, s lerombolják a vékony falakat. Mivel pedig a forradalmiak elhatározták, hogy drágán adják el éltöket, mindnyájan menthetlenül elvesznek. — Tehát haljunk meg velük, kiáltott lelke­sülten Ricardo. — Mentsük meg őket, ha lehetséges, s­zólt a másik nyugalommal. — Miként menthetjük meg őket? — A ház szeneskamarájában rejtekhely van, hol csak fel kell emelni egy nagy kőlapot, s föld­alatti út nyílik meg, mely egész a Tudescos-utczáig vezet. Minden nehézség és baj nélkül eljuthatnak ide. Sőt többet mondok. Ismerem a tisztet, ki azon szakaszt vezeti, melynek feladata betörni az ostrom­lott házba,­­ elfogni­ vagy megölni az ostromloito­kat Ha találkozik vele, mutassa e gyűrűt és mondja neki: „Ha megmenti ön e szerencsétleneket, ha ezen amuletért mindnyájunkat megmenti, Lujza az öné lesz“. — Minden biztosan sikerülne, ha a házig le­hetne jutni. — Miként nem lehetne odáig jutni ? Az aka­rat nem ismer lehetetlent. Én oda jutok. — Ön? — Oda jutok, vagy meghalok. Bátorsággal béleltem ki kabátomat. — A hadsereg azonban azt fogja hinni, hogy segítségükre megy, s egy lövés véget vet az ön elejének. — Mindig akad haditerv egy hadsereg ki­játszására. A háború mindig a csel és hazugság szörnyű vegyüléke volt és lesz. — De ha egyik csapattól megszabadul, bizo­nyosan másik kezeibe esik. — Majd találok módot, hogy szövetségest lás­sanak bennem. — Valóban, ezen egyenruha . . . — Oh ! Ezen egyenruha, melyhez ma más, egy életet megmentő haditerv következtében jutot­tam, mentő­kulcs lesz, hogy veszélyes vállalatunk első kapuját megnyissuk. Ricardo valódi bátor elhatározással le­­utczára s oly katonás tartással ment el­­ sok előtt, hogy ezek, a homályban’ tisztjüknek tartották. A férfi, ki a neki, tiszteletteljes távolságban mag­lan agodalommal gondolt azon s­ melyet Ricardonak le kellett gr­rel oldja meg nehéz vállalatát határozott magatartása, pazar tete, a katonák fölötti fölén kott a tiszt, ki gyakorlatot nyitottak egész a házig: 1 — Ennyi ideig s akadály ! Utána nézek, v ják-e magukat. Az elszál szántság kell. Azonnal­­­mány szintén alaposan megfontolta e kér­déseket, s miután a rendelkezésére álló ada­tokkal kellőleg megvilágította azokat, hatá­rozta el magát egy vagy más irányban. A „deutsch-liberaler Verein“ Mödlingben tar­totta ez idén vándorgyűlését, s természetesen szóba hozta a kiegyezést is. Valami Beer indítványozta, hogy a kiegyezés a keleti zavarok miatt Magyar­­országgal egyetértésben a status quo alapján napol­­tassék el. Dr. Capesius Victor nem tartja szüksé­gesnek, hogy egy pár millió miatt annyi „Aufse­hen“ legyen. A fődolgot a politikai jogok képezik, hogy a­ki 70 százalékot fizet, annak 70 százalék erejéig legyenek jogai is. Ezen bölcs mondás után még egy pár doktor beszélt a susztereknek és sza­bóknak, mire egyhangúlag kimondották, hogy csat­lakoznak az alsó-ausztriai pártgyűlés Bécsújhelyen hozott határozatához, s egyúttal azon meggyőződé­süket fejezik ki, hogy a jelenlegi politikai viszo­nyok miatt a kiegyezési tárgyalások elnapolása szükségesnek látszik. T­a­n­ü­g­y. — A lőcsei sc­r. hath. főgymnasium értesítőjét szerkesztette Halán László igazgató. Értekezést Behyna Gyula tanár írt bele ily czímmel : „A ma­gyar dráma története Dugonics Andrásig.“ Az iro­dalomtörténeti adatokat szorgalmasan gyűjtötte és feldolgozta, s e tekintetben elég érdekes is, de aesthetikai és kritikai szempontból szétfolyó munka. A magyar dráma bölcsőjét és első éveit ő is ott keresi, hol Toldy Ferencz s általában az ő nyo­mán indul. Különben szorgalommal és sok igye­kezettel van e­lű írva.­­ A tanári kar tagjainak száma volt 17, ezek között helyettes tanár csak 1. Az intézet tápszergyüjteményei iskoláink viszonyai­hoz mérten eléggé el vannak látva. A tanári könyv­tárban a múlt tanév végén volt 1704 kötet és 1639 füzet. Összes értéke 7074 frt 93 kr. Az ifjúsági könyvtár tartalmazott 1034 kötetet és 182 füzetet 1559 frt 13 kr értékben. A történelmi és földrajzi tanszer­ gyűjteményben volt 15 atlasz, 67 fali abrosz, 4 domború térkép, 34 kisebb térkép, 1 földpályagép, 1 Telki-féle 47 cent. átmérőjű földgömb. A természetrajzi gyűjtemény tartalma­zott 3326 darabot. Összes értéke 1019 frt 65, a természettani szertár felmutat 3410 frt 56 kr értékű 291 darabot. Mennyiségtani tanszer a leltár szerint 127 darab van, melynek értéke 31 frt 30 kr. Rajz­­tani szer 614 darab van 707 frt 48 kr értékkel, s végül a testgyakorláshoz szükséges tanszerek száma a téli tornateremben 139 darab 399 frt 67 kr, a nyári helyiségben pedig 191 darab 320 forint 19 krajczár értékkel. A két tanépület bútorza­tának leltárában 547 darab fordul elő, melyek 2508 frt 62 krt képviselnek.­­ Az érettségi vizs­gálatra jelentkezett 14 tanuló. Kitűnő bizonyítványt nyert 2, félévre visszautasítottak 1-et, a többit egyszerűen képesítették. Ösztöndíjas tanuló volt az intézetben 15, s ezek élveztek összesen 1500 frtot. Jutalmazásban többen részesültek. Az iskola ifjúsá­gának kebelében működő irodalmi képzőkör Behyna Gyula vezetése alatt tartott 17 rendes közgyűlést; volt 43 rendes, 52 rendkívüli tagja. Az ifjúság se­­gélyző-egyletének vagyona 9422 frt 94 kr. A táp­­intézetben 36 tanuló elengedett tartási dija összesen 850 forintot tett ki. Csuszka György szepesi püspök 21 tanuló tartási dijául 840 forintot fizetett. A fő­­gymnasium tanulóinak száma a táblázatos kimuta­tás szerint volt 285 , évközben elmaradt 14. Nyelvi viszonyaikra nézve így oszlottak föl: tiszta magyar volt 47, magyar-német 111, magyar-tót 23, magyar­­német-tót 90. — Zerk­ovitz Prinz Janka, szegedi felsőbb ma­gán leánytan- és nevelő­intézetének értesítőjét szintén beküldték hozzánk. Közli az intézet tulajdonosnője Zerkovitz-Prinz Janka, kitől egy rövidebb ismerte­tést olvasunk a kis füzet elején az intézetről. Az intézet hét év óta áll fenn. 1870-ben május 1-én 30 növendékkel nyilt meg, s 1871-ben a létszám már 80-ra emelkedett. Azóta folyvást gyarapodott s e tanévben a felső tanfolyammal együtt a nö­vendékek száma 122. Nemzetiség szerint ezek így oszolnak el: 102 magyar, 18 német és kettő szerb. Bennlakó volt 14 az illetőségi viszonyok szerint helybeli volt a növendékek között 102, vidéki 20. Az intézet tantestülete 20 tagból állt, ezenkívül az igazgatónő. A tanerők közül 7 nő volt; a többi részint a szegedi főreáliskola, részint a polgári és elemi iskola tanárai közül kerültek ki. A tan­anyag részletes kimutatása nincs az értesítőben s bár úgy látszik, hogy e magánintézet is egyike a komoly törekvésű szolid intézeteknek, csak akkor ítélhetnék ezt meg biztosabban, ha a tananyagot látnók. — Fábry János Rimaszombatban, hol egy jeles nőtanodát szervezett és igazgat jelenleg is,­a jövő tanévben tanítónőképezdei tanfolyamot nyit meg. Az előrajzából, melyet lapunknak beküldtek, kiemel­hetjük, hogy a képző tanfolyam három évre terjed ugyanannyi osztálylyal, a jövő tanévre azonban csak az első osztályt állítja föl. A tanfolyamokban a növendékeket az elemi (nép)­iskola számára taní­tónőknek képzik, de tekintettel mindenkor arra is, hogy különben hivatásukat a családi élet körében fogják betölteni. Fölvesznek oly leányokat, kik 14 évüket betöltötték, s a felső nép- vagy polgári is­­kolai­ tanfolyamot sikerrel befejezték. A növendékek részére teljesen megbízható család körében, s az igazgató felügyelete alatt közös tartást s együttlakást rendeznek be, melynek évi költsége egy növendék­nek körülbelül 100—120 írtnál többre nem terjed. Bővebb fölvilágosítást szívesen ad a derék igazgató mindenkinek, kik e tekintetben hozzá fordulnak. — Az „Eötvös-alap gyűjtő központi bizottság“ évenkint egy naptár kiadását határozta el „Eötvös Naptár” czimen, melyben a közönséges kalendáriumi részeken kívül első­sorban az Eötvös-alap ügyei, számadásai, az adakozók nevei stb. fognak közöl­­tetni. Ezen hivatalos részen kívül lesz a naptárnak szépirodalmi és ismeretterjesztő része is képekkel illustráva, közölve lesznek továbbá a közoktatás­­ügyi szabályrendeletek, s egyéb a tanügyi hatósá­gokat érdeklő tudósítások, az újabban megjelent népiskolai kézikönyvek jegyzéke rövid megbízható bírálatuk kíséretében, a külföldi népnevelésügyi mozgalmak stb. szóval oly anyagot nyújtani, mely­nek minden magyar tanító nagy hasznát veheti. A naptár, melynek szerkesztésével György Aladár és Komjáthy György ismert szakférfiak bízattak meg, a jövő 1878. évvel fogja megkezdeni pályafutását. A naptár tiszta jövedelme az Eötvös-alaphoz csa­­toltatik. A naptár előfizetési ára 50 kr. Az előfize­tési pénzek a „Népnevelők Lapja“ szerkesztőségé­hez (Budapest, belváros, kötő-utczai iskola) külden­dők be szeptember 1-jéig. HÍREK. (Július 81.) Hivatalos. Uj egyesületek."A­ pozsonyi aggharczosok társulatának alapszabályai s a szigetvári dalárda alapszabályai a m. kir. belügyminisztérium által a bemutatási záradékkal elláttattak. — A soproni ügyvédi kamara köréből. A soproni ügy­védi kamara részéről ezennel közhírré tétetik,[miszerint Kürsch­ner Frigyes soproni lakos ügyvéd önkéntes lemondása foly­tán a kamara lajstromából kitöröltetett. — A nagyszebeni ügyvédi kamara köréből. A nagy­szebeni ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, mi­szerint­ erzsébetvárosi ügyvéd Fogarasi János elhalálozás foly­tán, — segesvári ügyvéd Gapesius Ede pedig elköltözés"foly­tán a kamara lajstromából kitöröltettek , ellenben nagy­szebeni lakos Cosma Pártén és szerdahelyi lakos dr. Albu Kálmán ügyvédek, ugyanazon lajstromba folytatólag felvé­tettek.­­ Az irgalmas rend bebizonyította már ré­gen, hogy képtelen a császárfürdő vezetésére, s sokkal helyesebb lenne, ha a jövedelmeknek a ki­tűzött czélokra biztosítása mellett, elvonatnék a rendtől a fürdőre való minden befolyás. Az elmúlt években mindig olyan bérlőknek engedte át a für­dőt, kik azt emelni nem voltak képesek, s az idén a szerződés ellenére a legelhanyagoltabb állapotban adta át a fürdőt az uj bérlőnek, ki minden jóaka­rata daczára nem pótolhatta és pótolhatja egyszerre évtizedek mulasztásait. A rend pedig, a­helyett, hogy telhetőleg támogatná a bérlőt nehéz feladatá­ban, ellenségeskedik és pörösködik vele minden igaz ok nélkül, s az új bérlő ellen valóságos szervezett összeesküvés létezik, melylyel ember legyen a ki meg bír küzdeni. Most még az ellen is kifogása van a rendnek, hogy ott egy második orvos működik, mintha nem állana a bérlőnek szabadságában ott bármely orvos megtelepedését megengedni. Úgy tud­juk, hogy az új bérlő vizsgáló bizottságot kért a cultusminisztériumtól. Jó lenne, ha az a bizottság minél előbb utána nézne a dolgoknak, s véget vetne az áskálódásoknak, melyek a bérlő megbuk­tatására czéloznak, mert a bérletre másoknak fáj a foguk, kik, úgy látszik, inkább bírják az irgal­­masok bizalmát. A rosz világ azt mondja, hogy az új bérlőre azért annyi a harag, mert nem ad sá­pot senkinek, a­kik pedig ahhoz hozzá voltak szokva, de ezt nem hiszszük, mert csúnya dolog lenne. Azért ismételve sürgetjük, hogy a vizsgálat vessen véget mielőbb a tarthatatlan állapotnak.­­ A quitói érsek gyilkosait a párisi „ Univers1” értesülése szerint elfogták. Mint annak idején je­lentettük, a szerencsétlen főpap akként végezte éle­tét, hogy ismeretlen gonosztevők a mise-borba mér­get hintettek, mely az érseket az oltár lépcsőzetén ölte meg. A gyilkosok öten vannak, s különös, hogy a főtettes ugyanaz, ki az ecuadori volt el­nökének meggyilkoltatásában bűnrészes volt. Neve Vincenzo Solis. — Besze János volt pénzügyi főtörvényszéki elnök, a törvény által élte fogytáig biztosított nyug­dijáról lemondott , egy évi fizeté­st végkielégítésül elfogadta, mert nem akart silány pénzügyi viszo­nyaink között hazájának terhére lenni. — Gönczy Pál miniszteri tanácsos, s a párisi nemzetközi kiállítást rendező országos központi bi­zottság tagja, felhívást intézett a fővárosi tanács­hoz a nevelés és oktatásügyre tartozó kiállítási tárgyak egybegyűjtése , rendelkezésre bocsátása iránt. A tanács ezen felhívást helyesléssel fogadta, s miután a fővárosban a lefolyt évtizedben épült vagy épülő iskolai épületek tervei a főváros által külön és önállólag határoztalak egyéb műszaki tárgyakkal kiállítatni — elhatározta a tanács, hogy az újabban készült elemi nép- és polgári iskolák bútorzatai közül a legújabb szerkezetű padok és álló nagy írótáblák mintáit, esetleg a reál és ipar­­rajztanodák növendékeinek írás, rajz és kézi mun­kái közül az arra alkalmasakat a közoktatási mi­­nisztérium gyűjteményei közé a főváros önálló ki­­állításának kellő megóvása mellett a kormány költ­ségén kiállítani örömmel készséges, és azokat no­vember hó végével rendelkezésre bocsátja. Az e tekintetben szükséges intézkedések megtételét az igazgatóknak és iskolaszékeknek a tanács meg­hagyta. — Bismarck a haza megmentő­je. A helybeli né­met főconsulatushoz a német cancellári hivatal út­ján érkezett egy magyar szövegű három évre ter­jedő irat, melyben „egy honfiszerető“ aláírással egy névtelen Bismarck herczeghez folyamodik e végett, hogy fogja a szorongatott törökök pártját, minthogy azon esetben, ha Oroszország Törökországot le­igázza és megtöri, az osztrák-magyar monarchia a colossus áldozatává fog esni. A német cancellá­­ria a Budapesten keletezett levelet a helybeli fő­consulatushoz azon utasítással küldte vissza, hogy azt német nyelvre fordítva rögtön expediálja vissza. Ha aggódó honfitársunk kérelmére Bismarck hallgatni fog, miben kétség sem lehet, akkor Európa meg­szabadul a mészárlásoktól, s hazánk is mentve. Mégis csak jó, ha valaki kellő helyen kopogtat. — Csernajeff a szerbiai kengyel-futó Moszk­vában pihen babérjain. Hogy ezekhez még néhány levelet nem fűzött azóta, ennek okát megfejti egy muszka újság. Csernajeff tábornok ugyanis beteg. Miután családjával Szentpéterváron találkozott Moszk­ván keresztül a Kaukázusba akart utazni. Itt azon­ban elérte betegsége, miért is táviratozott Kauká­zusba, „hogy jóllehet roszul érzi magát, mégis szük­ség esetében kész volna azonnal útra kelni.“ Erre azután azt felelték neki, hogy Moszkvában marad­hat — míg föl nem gyógyul. Most a dolgot sok­félekép akarják kimagyarázni, de eredmény nélkül. Nem lehetetlen, hogy az ázsiai orosz hadsereg any­­nyiban vélte fölöslegesnek Csernojeff jelenlétét, mint hogy — teljes elismeréssel ugyan a tábornok ki­próbált futási képessége iránt — elég erősnek érzi magát nélküle is hátrafelé konc­entrálódni. — Rettentő hőségt jeleznek Kairó városából, hol a múlt heteken a hőmérő csak az árnyékban 38­­. fokot mutatott. Talán ez lehet oka, hogy a khedive hosszabb időre Alexandriába tette át la­kását. — Orosz házassági képek. A Szentpétervári lapok néha igen sokat mondólag ecsetelik az er­­kölcsiség állapotát nagy Oroszországban. A többek között igy szól egy történet, melynek színhelye az orosz főváros volt. Néhány nap előtt egy menyeg­­zőnek kellett volna végbe menni a fővárosi templo­mok egyikében. A vőlegény már megjelent, de a menyasszony hiányzott. Sokáig várakozott a boldog házassági kandidátus, kétszer is elmentek hírül adni a bájos menyasszonynak, hogy szivének vá­lasztottja már régóta várja az oltárnál. Végre meg­jelent. Hanem alig készült a pap az áldáshoz, midőn a rendőrség interveniált s a két házasulandót a legközelebbi laktanyába volt kénytelen kisérni, minthogy ezek, a helyett, hogy békében ma­radtak volna, az isteni tisztelet alatt oly han­gos társalgásba mélyedtek, méltán megbotrán­koztatta az egybegyült híveket. A laktanyában azután kijelentette a szende ara, hogy ő csak azon föltétel alatt hajlandó boldogítani vőlegényét, ha ez azt a néhány rubelt, melyet mint hozományt az es­küvő előtt fölvett, azonnal visszaszolgáltatja. Ezen kategorikus követelés alapja egy névtelen levélke volt, melyet a menyasszony csak néhány óra előtt kapott kezeihez. E levélbe ugyanis kifejtette, hogy a leendő férjnek kívüle még egy „szív­választottja“ volna, a­ki jogosan követelheti, hogy a férfi régibb szerelmi boldogságának élő zálogait a kellő figye­lemben s ellátásban részesítse. A figyelmes vőle­gény legottan engedett arája kérésének, kifizette az összeget s igy a házasság — bár elkésve — de mégis létrejött. — Nem ily mulattató a másik kép, mely élénkbe tárul. Szintén menyegző van egy templomban. A kitűzött órában összegyülekez­nek a meghívott vendégek, fényes fogatok ro­bognak elő a gyertyákat mind meggyújtják a

Next