Ellenőr, 1878. szeptember (10. évfolyam, 438-492. szám)

1878-09-12 / 458. szám

R óvás. Tán egy hete sincs ír ég, hogy e rovatban én jegyeztem fel először az érdekes tényt, miszerint Bismarck herczeg megismerkedett Gasteinben az ott időző magyarok közül (utriusque generis) többekkel, s jelesen báró Sennyey Pállal is. E tényhez mely­ről az Ellenőr értesítése előtt nem hozott hírt egy lap sem, szükségtelennek tartottam bármilyen meg­jegyzést tenni, mert abban, hogy egy fürdőhely kiváló vendégei egymással összejönni kívánkoznak, valami különös és szokatlan jelenséget én ugyan nem láthattam. Úgy látszik azonban, hogy vagy tévedtem vagy nem értek azon mesterséghez, mely­nek remeklői mélyen látnak minden malomkőbe. Azok, ugyanis, a­kik a múlt hét elején tudomással sem birtak a kérdésbeni találkozásról, e héten már ismertetik annak úgy indokát, mint részleteit. Előbb egy bécsi s aztán egy berlini lap kifürkészte az egész titkot. E szerint Bismarck felhasználta az al­kalmat, hogy tájékozza magát egy kis társalgás által, vajon boldogulhatna-e Sennyeyvel, ha felejti Andrássyt. Sennyey pedig sóvárgott meggyőzni Bis­marckot, hogy boldogulna vele is, ha elejti Andrássyt. Remény­em, hogy a jövő héten kisütik az illetők azt is, hogy a találkozást nem a véletlenség idézte elő, hanem egy korábbi megállapodás, melynek sűrű és fontos levélváltás volt az előzménye. És most, kedves olvasó mit gondolsz, mi lenne a fennebbi koholmányokból, ha „elárulnám“, hogy az alaphírt én gondoltam ki s Bismarck és Sennyey soha sem váltottak egymással egy szót is ? Legyél meggyőződve, hogy a koholmányok „fenntartanák magukat“ továbbra is, saját erejük­ből és annál inkább hápognának, mentői kétségte­­lenebbül be lenne bizonyítva nevetséges vad „ka­­csaságuk.“ Azért nem is vonom vissza eredeti híremet, akármi legyen is belőle. * Egyébiránt a hirlapirodalmi ellenzék bécsi és budapesti kacsáinak consortiuma most ismét elhall­gatott „az Andrássy bukása“ felőli tudósításokkal. Tán kezdi észrevenni, hogy a közönség is sejti már azoknak a „megbízható forrásoknak“ fekete medrét és tollasait. Vagy tán épen rémlik előttük a gondolat is, miszerint az „Andrássy bukása“ ál­tal nyerhetnének a csehek, de a verfassungstreu osztrákok és az „egyesült ellenzék“ magyarjai ugyancsak furcsán járhatnának. Nem biz a , az Andrássy-ellenes izgatás osztrák-magyar szövetsé­gesei nem élik fel észszel ama gondolatot, mert a személyes érdekek indulatossága vakokká és bu­tákká tette őket a legvilágosabban előrelátható for­dulatokra vonatkozólag is. Midőn, néha egy-két napig, elnémul gyűlölködésük, azzal csak azt bi­zonyítják, hogy hasonlók a rosz gyerekhez, kit nem kell megdicsérni, mint jó fiút, ha elhallgat az ordítással, különben kitör belőle rögtön a makacs gonoszság felelete, miszerint ő „nem jó, csak pihen.“ * Most, tán kissé későn is, hallom a tör­ténelmi nevezetességű esetet, miszerint gróf Ap­­ponyi Albert tisztelt képviselő urat a bodroi ke­rületben kétlábú paripák kocsiztatták meg, némely ottani polgárok annyira lelkesedvén, hogy hámba fogták magukat. Ugyan nem villant meg fejében az ötlet, hogy tán legyinteni kellene egyet az ostorral ? Hanem ha még ezután is meri állítani, hogy nem tette választóit lóvá, akkor kénytelenek vagyunk azon feltevéshez jutni, hogy diadalszekerét szama­rak húzták. Minden­esetre furcsán érezhette magát, midőn a kifogott rudas helyett egy illuminált kor­­test pillantott meg maga alatt. Nem rúgott? Hát a lógósok nagyon hegyzették füleiket ? Reményüjük, hogy azzal az equipage-t­ hajt az országház elé is a jövő hó 17-kén. Ha előre érkezik ez iránt érte­sítés a lapoknak, biztosítjuk, hogy olyan nép­töm­eg fogja várni, a­milyen még nem volt együtt Buda­pesten. Voyons, monsieur le comte, soyez gentil , szerezzen már a fővárosnak is egy jó napot ezek­ben az „Andrássy-Tisza“ időkben. Ne csak Bok­­ronak. Középiskoláink rendezéséhez. {Három czikk). III. Második czikkemben előre bocsátottam : ha nem csalódom, azon főszempontok, melyek értel­mében iskoláinkat mint oktatás-nevelési orgánumot fejtegetnünk kell, a következők : első a középisko­láinkban fektetett czélja országos érdekeinknek és a közműveltségnek, második tudományos törekvé­sünk szükséglete a­mennyiben az középiskoláinkkal kapcsolatban áll. Igaz, tanügyünkben nincs semmi bonyolódottabb mint ezen főszempontok correct kör­vonalazása és kifejtése. Nehezítő körülmény még az is, hogy középiskoláink keretében két intézettel ta­lálkozunk. Az egyik támaszkodik egyrészről azon kifejlődésre, melyet részére némiképen a múlt ki­jegyzett, másrészről elfogadja azon felfogást, misze­rint a classicus nyelvek tanulásának a gyermek értelmét fejlesztő és alakító befolyása van, nemkü­lönben törekedni óhajt arra, hogy egyik nemze­dékről a másiknak adassék át s megőriztessék a régieknél kidomborodott eszmék és irány tökélye, az egyszerűségben rejlő erő és báj gazdagsága, mely az ó­kor auctorait úgy nyelvi mint lelki egyes­­ségben átszellemesiti, nem kevésbé táplálván azok a liberatismus való erkölcsi érzetét. Midőn a gym­nasium ezekre alapit, egyúttal a történelmet mint kiegészítő és oktató tanulmányt karöltve ezekkel által öleli. A reáliskola a múlttal szakít, hódol az új esz­méknek, cultusát a jelenből veszi, a szép érzékét nagyban a mértani symetriára alapítja, értelmét a túlmérvű szám, természet és vegytan neveli. A tu­dományt a mesterséggel akarja párosítani, s annak teremtő erejét nem kevésbé a körzőre, a gépekre és a lombikra bízza, így felfogva a két intézetet, van e találkozási pont azok között ? Úgy a mint azok szervezvék van, és ez­­ a tökéletlenség. Mert egyben sincsen meg úgy a mint kellene a lélek aethikai és aesthetikai mivelése,­) máskülönben midőn a gymnasium a tu­dományok egyetemének készít ifjakat, a reáliskola a műegyetemnek akar képezni. Mindezeket egybevetve a reáliskolákról csak elvi szempontból van kevés mondani­valóm. Ezen intézet elvben ugyanaz akar lenni a­mi a gymna­sium. Ez véleményem szerint téves, mert két úrnak akar teljesen egyenlő szolgálatot tenni, s ebből szükség­szerűen következni kell, hogy egyikét sem fogja eléggé kielégíteni. De ha ez nézete szerint megtörténik is,kima­rad a lelket átölelőleg ami bensőleg ható mivelő ké­pessége, melyre az emberiség mivelődésének törté­nelmi fejlődése építve van. A modern közművelt­­ségnek nem mondom hogy meg nem felelhet, s így a jövőbe is bele tekinthet, a jelent is láthatja a mennyire perspektívája megengedi, de a múltat soha. Teljes lesz-e igy művelődési foka s tudomá­nyos összesége? ezt fontolja meg jól a reáliskola, s bíráljon a felett. Hogy a gymnasium az emberiség mivelődési iskolájának tekintessék, ahhoz jogát századoktól nyerte, s azt mai nap is fenntartja, s épen ez ok­ból — látszassam bár egyoldalúnak vagy elfogult­nak, ha ezen tanintézetről gondolkodom, régi isko­láinkat szem elöl nem téveszthetem. E­­du Bois Reymond „művelődés, történet és természettudo­mány“ czímű értekezésében mintegy felsóhajt: „hol vannak a mi latin iskoláink ?“2) Nem mintha báto­rítást akarnék ebből meríteni, de tekintve az or­szágos középtanodai tanáregyleti közlöny ezen ki­jelentését: „Gymnasiumaink hanyatlanak“. Ezt le­het hallani a főtanodák tanáraitól, kik érettsége­­seinket további képeztetés végett átveszik, ezt a külföldi szakértőktől, kik tanügyi viszonyainkat figyelembe veszik...) Tekintve továbbá a múltból dr. Heyne göttingai egyetemi tanár, miután a ma­gyarokat az akadémiai senatusban több ízben ma­gasztalta, kiemelve feddhetlen erkölcsüket, szorgal­mukat és jeles készültségüket, a tőle búcsúzó ma­gyaroknak a többek közt ezt szokta mondani : „dicsérem a magyar tudósokban a régi literatura szeretetét. De meglássátok, hogy a midőn ezt, mint eszközt úgy kellett volna használnotok, czéllá ne tegyétek nemzeti literaturátok s azzal együtt járó csinosodástok sérelmével.4) Mondom, mindeze­ket egybe foglalva, nem lenne indokolásán ha részben mi is kérdenők : hol vannak a mi régi is­koláink? Mennyire fejlődtek ki 1848-ig gymnasiumaink, arról biztosabb tájékozást azok tanterve fog nyúj­tani. Ezen tanterv amennyire az összeállítható, az alsó 4 osztályra a következő volt:6) Vallás heti 2 óra, magyar nyelv 2, latin 8, német nyelv 2, történet 2, — taníttatott 3­ és 4-ik osztályban, — földrajz 2, néhol 1 és 2, néhol pedig 3 és 4-ik osztályban taníttatott, természetrajz 2—2 óra 1 és 2-ik osz­tályban, számtan 2—4 óra osztályonkint. Ezenkí­vül taníttatott több helyen a műtan, kisebb termé­szettan, sőt rajz, úgy hogy egy-egy osztály összes heti óra­száma 18—20 volt.6) Az V. és VI-ik osztályban: vallás 2, magyar 2—4, görög 2, — nem mindenütt taníttatott, — görög és római régiségtan 2—3, természetrajz 2, — nem mindenütt taníttatott, — számtan 2 óra. A latin néhol külön 4, a szónoklat és a költészet­­tan pedig 3 órával, a hol együtt vétetett heti 6—7 órával volt. Mythológia 2 óra. Némely helyen az osztályok külön taníttattak, s akkor egy-egy osz­tály 18—20 órát kapott, a hol együtt volt a két osztály heti óra­száma 26-ra ment fel. A VII. és VIII. oszt. tantárgyai : vallás 2, — nem mindenütt taníttatott, — magyar 2, néhol l) Ha tanuló ifjainkat érdeklőleg az elvadulás vádja jogosulttá válnék, úgy én ennek megfejtését eme hiányban vélném keresni. *) Értvén alatta a porosz gymnasiumokat. Az érte­kezés egy része közöltetett a Magyar tanü­gy­ 1877. évi folyamában. 3) „Gymnasiumaink hanyatlása.1­ Veres. Országos kö­zéptanodai tanáregylet közlönye 1878. junius 1. 4) Hasznos mulatságok. 5) Nehány gymnasium igen tisztelt igazgatója kérel­memre szives volt közölni az ugyanazon intézetek 1848-ik évi tantervét. Fogadják szivességökért mély köszönetemet.­­) Az algymnasium helyenként hat évre terjedt ki. 1 óra, latin 2, — nem mindenütt taníttatott, — görög 2, néhol csak mint rendkívüli tantárgy, he­­lyenkint német 1, történet 2—4, betűszám­tan és mértan 4—5, lélektan és logika 3—4 óra a VII. osztályban, természettan 4—5, néhol ezen kívül vegytan 2 óra, magyar és európai irodalom 2—2, aesthe­ika 1, bölcsészettörténet és metaphisika 2—2 óra. Ezen kívül taníttatott néhol az észjog, neveléstan és gazdászattan. A­hol az osztályok elkülönözve voltak, heti óra­szám 18—20 volt, némely tantárgyak közös hallgatása mellett 26-ra emelkedett. A tannyelv az egész gymnasiumban némely tantárgyaknál tisztán latin, majd vegyest latin és magyar, némelyeknél pedig tisztán magyar volt. Sokan visszariadnak még gondolatától is a régi iskoláknak ; én mégis bátorságot veszek azokra reflektálni, s kiemelni a következőket : mi­dőn a tanulmányokban az ember lelki és szellemi fejlődésével természetszerűen haladtak, a latin nyelvben oda törekedtek, hogy abban a tanulón kellő jártasságot szerezzenek befejezőleg a VI-ik osztályig, azontúl a latin csak gyakorlati óra volt. A szónoklat és a költészettant kapcsolatban a classicusok magyarázatával az V. és VI. osz­tályban öszpontosították, s a szép érzékének kép­zésére adták utána az aesthetikát, s hogy irodalmi tanulmányi körüket teljes egészszé tegyék, azt a magyar és az európai irodalom tanításával tetőz­ték be. Nekem úgy látszik , ha a bölcsészeti ta­nulmányt nem számítom is ide, ezen iskolák a szellem ebbeli kiképzésében culmináltak, s az ez által nyert eredményeket új iskoláink — bármi­ként törekedjenek is oda, jelen szervezetekben el­érni nem fogják. Gymnasiumaink éppen a hatodik osztályig befejezőleg ölelik által s szövik be mé­lyen a reáltanokat. Nem akarom állítani ez­zel, hogy a reáltanulmányoknak­­gymnasiumaink­­ban teljes jogosultságuk ne volna, mert ezt úgy a közműveltség, mint azon szükséglet, mely kapcsolatban áll középtanodáinkkal, követeli ; de mégis itt álljunk meg kissé, s neérjük a dimensiókat. A mértan keretébe foglalja a trigonometriát, a gömbháromszögtant és az elemző mértani, a számtan a másodfokú egyenleteket. A természetrajz és a vegytan valóságos egyetemi tan­folyamot vesz át. A természettan belemerül trigo­nometriai bebizonyításokba, s nemkülönben terje­delmesen lehozott képletekbe.’) Ezeket áttekintve be kell ismernünk, hogy a gymnasium a reálta­­nulmány szakiskolájává vált, s hozzá tehető még, hogy midőn ezen tantárgyakat korlátoltabb hatá­rok közt culturális hivatásának csak eszközévé kel­lett volna tennie, czéllá tűzte azt ki. Midőn a reáltanulmányt a kellő határok közé szorítanám, nem óhajtom, hogy az, a­mennyire lé­nyegben a gymnasiumi műveltségre szükséges, kor­látozta­ssék ; valamint nem kívánok a bölcsészeti tanokba sem mélyedni, nem lehet azonban az aes­thetikai, a hazai és az európai irodalmi bővebb ta­nulmányt félreismerni.8) A gymnasiumilag nevelt embernek a szépnek és a remeknek valódi és aes­thetikai fogalmával kell bírnia, ilyen kinyomatot kell nyernie gondolatában, lelkében és irányában. Úgy továbbá a gymnasiumi műveltség egyik felté­tele, hogy az ifjú a hazai irodalomban, fejlődésé­ben s a korszakok alakulásában áttekintéssel bír­jon, valamint nem lehet közönyös az európai iro­dalom felfogásához, a kiválóbb korszakok és írók jellemzése és bővebb ismerete. Mindezeket egybe foglalva a gymnasiumokra nézve a lényegesebb reform s ús tárgy beosztás el­­kerülhetsen. Nem óhajtom én a régi iskolákat — noha nem lehet tagadni, hogy azok századokon keresztül nagy szolgálatot tettek, úgy az emberi­ségnek, mint a tudomásnak — czélom csak az: teremtsünk oly iskolát bármely az emberben a lé­lek emelkedettségét is neveli. Ha szükséges a reál­tanok túlnyomóbb művelése, szervezzük a reálisko­lákat, állítsunk az iparnak szakintézeteket, de a gymnasiumokat ne zavarjuk össze ezekkel. Ha netalán valamely pálya — mint p. o. az orvosi — nem volna is teljesen kielégítve, egészítse ki a szükségeseket az egyetemen. Azt se feledjük, hogy manap a tudomány olyan, mint a danaidák hor­dója, bár mennyit tanítsunk vagy tudjunk, még mindig hiányok fognak mutatkozni ; de mindezek­kel szemközt becsüljük többre azon jókat, mit egy intézet a szellem és a lélek való mivelése által az emberiség és a társadalom erkölcsi ápolására is nyújthat.9) Jeszenszky István. 7) Éppen kezeim közt van egy természettan, csak curiosum képpen érintem terjedelmét. A VII. osztály szá­mára tartalmaz 153 sűrűn nyomtatott nagy lapot, a VIII. osztály számára 178 kisebb, de szintén sűrűn nyomtatott lapot. 6) Az aethikai képzést feljebb jeleztem. 9) A kormányzat és a felügyelet kérdéséhez más al­kalommal szólok. Fővárosi ügyek. — A mozgósítottak családjai és a sebesültek segélyezésére kiküldött fővárosi bizottság mai gyű­lésében következő kimutatás terjesztetett elő : Be­folyt a fővárosban lakó családok részére összesen 11.081 frt 92 kr, a vidéken lakó családok részére 702 frt 44 kr, a sebesültek részére 817 frt 70 kr. Összesen 12.602 frt 3 kr. A fővárosban lakó csa­ládok részére beérkezett összegből kifizettetett a) rögtöni segélyképen 135 család részére 1625 frt. b) A f. b. 6-iki ülésen rendes napi segélyképen egy havi időre megszavaztatott 1551 frt, összesen 3176 frt, rendelkezésre áll 7905 frt 92 kr. Azon felhívásra melyet a belügyminiszter adakozások gyűjtése czél­­jából a magán egyletekhez intézett, Gerlóczy al­polgármester kifejti, hogy czélszerű volna ha ezen egyletek és mindazok kik gyűjtéseket eszközölnek, a gyűjteményeket a fővárosi bi­zottsághoz szolgáltassák át, mert a kitűzött ne­mes czél csakis így érhető el, a­mennyiben csak ez van abban a helyzetben, hogy megtudja a szét­osztás legczélszerűbb módját. A bizottság e felett érdemlegesen a mai gyűlésben nem határozott, ha­nem bevárja nőig a fővárosi tanácshoz intézett mi­niszteri leirat át fog tétetni a bizottsághoz. Dr. Szabóky Adolf jelentése, hogy a végrehajtó bizott­sághoz lépés, sebkötő s egyéb hasznos adakozások szépen folynak be, örvendetes tudomásul vétetett. Ezek után Morfin Imre olvasta fel a segélyben ré­szesült egyének névsorát. Az izraelita nőegylet a bizottsági elnöknek 500 drb tápintézeti tárczát küldött át szétosztás végett. A bizottság a szétosz­tás felett jövő gyűlésében fog majd határozni. — A VI-ik kerületi II. sz. iskolaszék tegnap tartott első rendes ülésében a folyó évi beiratások eredményére jelentés létetett. Kiemeltetek, hogy különösen a teréztemplom téri 5-ik főosztályban 123 növendék jelentkezett felvételre. Miután a tör­vényes létszámon felül 43 tanuló elhelyezésének szüksége forog fenn, a tanács egy párhuzamos osz­tály megnyitása iránt sürgősen megkerestetni hatá­roztatok. A hittani oktatás tárgyában több iskola­­széki tag részéről felszólalás történt oly irányban, hogy felette ezélszerűtlen a kath. vallástannak d. e. 8 és 9 óra közti előadása, miután más hitfele­­kezetű gyermekek ezen idő alatt, különösen télnek idején az utczákon áldogálni kénytelenek, mi által meghűlésnek vannak kitéve. Egyelőre utasítva let­tek az isk. igazgatók, egy külön tantermet, mint várószobát, egy osztály­tanító felügyelete alatt meg­nyílni, hol a más hitfelekezetű gyermekek várakozni fognak.­­ A főváros tanácsa azon kérelemmel járult az adófelügyelőséghez, hogy a mozgósított tartalé­kosok adóhátralékának behajtását ne eszközölje az ismert erélylyel, hanem emberséges bánásmóddal iparkodjék a kenyérkeresőtől egy időre megfosz­tott családok sorsát tűrhetőbbé tenni. Ludwigh adó­­felügyelő — mint értesülünk — azon dicséretre­­méltó magatartást tanúsítja a felkérés következté­ben a mozgósítottak családjai irányában, hogy a kíméletesség végső határáig megy, a­mennyiben az illetőknek hátralékuk lefizetésére hosszabb-rövi­­debb halasztást enged és beleegyezik az adóhátra­lék részletes törlesztésébe. TÁRCZA. Milutinovics, a szarajevói születésű szerb író. 1791-1848. Milutinovics Simon, máskép Csubro Csajkovics született 1791. október 3. Szarajevóban,'*) Bosznia fővárosában. Atyja Milutin szerbországi születésű volt s Szarajevóban kereskedést űzött, anyja Her­­czegovinából való volt. Simon két éves korában a szülők gyermekükkel együtt menekültek a Szaraje­vóban dühöngő pestis elől , előbb a fővárosban közel fekvő faluba, Szvrakino Szelóba s később Bradacsacz városba kerültek, hol hat esztendeig tartózkodtak. Innét Bródba, később Zimonyba s végre Nándorfejérvárba vetette őket a sors. Bel­­grádban a tiz éves Simont iskolába küldötték, s nehogy anyjának gyöngéd szeretete elkényeztesse, atyjának egyik rokona őt Szegedre vitte s Alargics tanitóhoz teljes ellátásba adta. Szegeden Milutino­vics Simon négy esztendeig maradt s itt kezdett már a latin iskolába járni. 1805-ben a Jcarloviczi gymnasium tanulói sorába lépett. Itt azonban csak három évig maradhatott meg, mert a poétikából (az V-ikből) a fegyelmi szabályok egy pontjának áthágása következtében Davidovicscsal, Milos feje­delem későbbi titkárával együ­tt az intézetből kizá­ratott. Karloviczból Zimonyba került s itt nagy szorgalommal látott hozzá az uj görög nyelv meg­tanulásához s azon kivü­l tanulta a kereskedést. Zimonyból Belgrádba került s itt irnoki alkalma­­zást nyert a senatusi irodában egészen 1813-ig. Ezután bejárta Pestet, Bécset, Triesztet s Dalmátiát s itt Sztrmicza faluban egy ideig nevelősködött s nem sokára Grahovón és Kupresen át visszatért Boszniába. Szerbiában akkor uj mozgalmak ütöttek ki. A forradalom feje a rakovói pásztorfiu, Obrenovics Milos vola. E mozgalmak Milutinovicsot Belgrádba hozták s itt a görög keleti vladikánál (püspöknél) mint írnok alkalmaztatott. 1814. év ősszén belebo­nyolódott a törökök elleni összeesküvésbe s csak­hamar kényszerítve volt állását elhagyni s hasonló minőségben alkalmaztatott a sabáczi püspöknél. A sabáczi püspök, Phanariot Dániel, az 1815. évi szerb fölkelés alkalmával titokban a törökökkel tartott s a törökökkel és Milutinovicscsal együtt bezáratta magát Valjevoban. A mint a törökök a valjevói sánczokat elhagytá­k, a püspök Boszniába, Zvornikba szökött, Milutinovics azonban a Drina balpartján elhagyván főnökét, visszasietett Szerbiába s Radovasniczában bevárta a szerb zavarok lecsen­­desítését s miután hosszabb ideig tartó betegségéből föllábadt, ismét Belgrádban jelent meg s itt a se­­natusnál irnoki állomást nyert. Atyja időközben Besszarábiába vándorolt ki. Si­mon fia látni óhajtotta őt s utána indult. Előbb Oráhországba került, Kraljevóba, innét Vidinbe. Vidinből tovább nem mehetett egyelőre ; a nyomor itt marasztalta őt. Egy gazdag töröknél kertészle­­gény lett. Kezdetben csak az uborkát plántálta és árulta, bebizonyítván ügyességét, a dinnyetermesztés felügyelőjévé tették s ezen minőségben több keresz­tyénnel ismeretséget kötött s ezek iskolát és tanu­lókat szereztek neki s tanítóul alkalmazták. Több viszontagság után végre érvényesíthette tervét : 1819-ben saját csónakján Galaczig s innét Besszarábiába utazott. Itt találkozik szüleivel, kik a fiút már holtnak hitték. Besszarábiában több esz­tendeig tartózkodott s irt dalokat s egyéb verseket. Besszarábiából 1825. Lipcsébe került, hogy költe­ményeit — a cetsurától nem gátolva — kiadja. A mellett King tanár előadásait s más collegiumot is látogatta. Lipcsében megismerkedett Gerhard Vilmossal, a követségi tanácsossal és német íróval (­ 1858), ki ez időben a szerb népdalokat és hős regéket gyűjtötte s németre forddotta.­­Serbische Volkslieder und Heldenmärchen, Leipzig, Barth, 1828. 2. kötet.) Milutinovics Gerhardnak e munkában nagy szolgá­latot tett. 1827-ben elhagyta Lipcsét s bejárván Prágát, Bécset s Budát, Zimonyba jött s innen Montenegróba, hol Petrovics metropolitánál hosszabb ideig élt. Mon­tenegrói tartózkodását arra használta fel, hogy a montenegrói és herczegovinai népdalokat szorgalma­san gyűjtötte s a nyomda számára előkészítette. Négy év múlva visszatért Szerbiába és Bel­grádban mind rendőrségi biztos alkalmaztatott. A negyvenes években egy ideig Budán lakott, legin­kább az irodalommal foglalkozván. De itt se volt állandó maradása. Visszatért Belgrádba s itt meghalt 1848-ban. Viszontagságos életét saját maga irta le s az irodalomtörténetirók ez után indultak. Nevezetesebb művei közé tartozik a „Serbi” janka.11 Ezt Lipcsében 1826-ban Breitkopfnál (cyril betűkkel) nyomatta. A­ 4 kötetből s egyes hősköl­teményekben Szerbia újabb történetét,Kara György és Obrenovics Milos kora nevezetes eseményeit énekli meg. Gerhard Vilmos r­agasztalólag nyilat­kozik e hősköltemények költői becséről és mint­hogy e költészet alakja a szerb népdalok alakját utánozza, a déli szlávoknál a Serbijanka sokáig az első rendű és kedvelt költői termékek egyike ma­rad­and. Milutinovics a déli szlávok népdalait szorgal­masan gyűjtötte s több ízben kiadta. Nekolike pes­­nice, stare, nővé (régi és uj dalok). Lipcse, 1826. Zorica (a hajnal.) Budán, 1827. Prevanja Grnogorska i Hercegovacska (montenegrói és herezegovinai da­lok.) Megjelentek Budán és Lipcsében. E gyűjte­mény nemcsak népdalokat, hanem egyes költők, köztük a gyűjtőnek néhány költeményét is tartal­mazza. Van több drámája is, így Obilics, szomorujá­­ték, megjelent Lipcsében 1837. Srojebratstvo (a hár­mas testvériség) czimű drámáját Budán irta 1844. Utolsó színműve „Kara György.“ Történelmi műve „Istorija Serbijen megjelent Belgrádban, 1835. Milutinovics Simon a déli szláv költők és írók közt jelentékeny helyet foglal el. Most, midőn a politikai újdonságok a déli szlávok vidékére helyeznek át, nem érdektelen tán rólok oly irány­u csikket is olvasni, mely nem tar­tozik a nagyszabású politika keretébe. Wagner Lajos. *) Szarajevó helyesebb mint Szerajevo. E várost ugyanis Szokolovics és Zlatarovics, boszniai nemesek ala­pították 1465-ben. Ők voltak az elsők, kik az izlámra át­tértek. Uzren, a tartomány vezére ugyanez időben nagyob­­bitotta a várost s építtette a kormánypalotát, a szarajt s innét származik a város neve is Botzna-Szar­aj vagy Szarajtvo. HÍREK. Szeptember 11. — Audientia a királynál. Egy bécsi helyi lap beszélt: M. Alfréd volt huszár egy év előtt egy előkelő származású leányt szöktetett el, de Buda­pesten elfogatván, a bécsi illetékes törvényszék elé állították, mely egy havi fogságra ítélte. M. azon­ban hosszabb halasztást kért, mert a király ke­gyelméhez akart személyesen folyamodni. Az au­dienci­a engedélyezve Jön s M. a király elé lépett. M. még 1877-ben egy hadgyakorlat alkalmával, melyen ő felsége is jelen volt, egy merész lovas tett által kitüntette magát, miért is szerencsés volt ő felségének bemutattatok Alig lépett tehát az el­fogadó terembe, midőn ő felsége a bátor huszárt fölismerte és visszaemlékezett ügyességére. Miután M. a btüntetés elengedését illető kérését előadta, a király kérdezé: „Olvas ön regényeket?" A meg­szólított igennel felelt, mire ő felsége mosolyogva folytatá: „Nos, akkor tudni fogja, hogy legtöbb­­nyíre miről van szó azokban ; először szerelemről, azután jön az elszöktetés s végül — a büntetés. Miután ön szeretett, s szerelme tárgyát elszöktette, magára kell vennie a büntetést, állja ki azt nyu­godtan, mert igazságos az.“ — Egy kézmozdulat és a kérvényező el volt bocsátva. — Az udvari gyász vége. A néhai Ferencz Károly főherczegért márczius hó 12-én elrendelt udvari gyász holnap, azaz szeptember 12-én le­tétetik. — A „József ur“ csizmái. A „Debreczeni El­lenőr“ beszéli a következőt: A ki csak József fő­­herczeget az ő hivatalos körútjaiban látta, minden­kinek feltűnnek a fenséges urnák ,— más egyéb kiváló jeles tulajdonai mellett — az ő sajátságos csizmái. Ezek a csizmák ugyanis oly szép hegyes orrúak, a­minőket ma már csak ritkán lát az em­ber fia, civilnél, katonánál egyiránt. Ezen vágatlan orrú magyar csizmák és a „József úr“ elnevezés közt a legközvetlenebb összefüggés van. Ugyanis, a­mikor még Alcsúthon a fenséges herczeget egysze­rűen „Jóska urfinak“ hívták a falubeli játszótársak, többnyire szegény parasztemberek és még szegé­nyebb iparosok fiai, volt a többi szegény gyermek között különösen egy, a­ki az úgynevezett „Palatí­nus Jóska“ kiváló kegyeivel dicsekedhetett. Sajnál­juk, hogy ezúttal az illető nevével nem szolgálhat­­­tunk. — Ez a gyermekkori játszótárs egy alcsuthi szegény csizmadia fia volt. Az idők teltek, a gye­rekek nőttek, s a Palatínus Jóskából a közszeretet­ben álló magyar honvédfőparancsnok József főher­­czeg s a szegény csizmadiagyerekből pedig Alcsuthon becsületes csizmadiamester lett.—Hát hiszen Makó alig eshetik messzebb Jeruzsálemtől, mint egy oszt­rák főherczeg és a­­ honvédség főparancsnoka egy szegény alcsuthi csizmadiamestertől. De az a rette­netes nagy rangkülönbség a mi szeretett főhercze­­günket egy cseppet sem geoirozza, s a szívélyes viszony a főherczeg és a csizmadiamester között ma is fennáll, s azokat a feltűnő csinos vágatlan orrú csizmákat a főherczeg,­­ természetesen tisztessé­ges fizetés mellett, az ő hajdankori játszótársával Alcsuthon készítteti, s ezen megtiszteltetés fejében a derék főherczeg nem követel egyebet az ő haj­­dankori játszótársától, ki egykor őt egyszerűen Jóska irfinek szólította, mint azt, hogy minden teketória nélkül, ha a sors őket összehozza, egyszerűen Jó­zsef urnak nevezze. — A mozgósítottak családjai számára kaptunk Ó-Békáról 7 irtot. Ez összeghez járultak: dr. Barts József 3, Schwarcz Jakab 2, Pleszky Antal 1 és Schwarcz Lipót 1 írttal. A már átadott összegen kivül még 11 frt van nálunk e C­élra, s szintén kézhez juttatjuk. — Csiky Jánosné úrhölgytől pe­dig Marosvásárhelyről egy csomag lépést k­érünk a sebesültek számára. — Hauser Tivadar igazságügyminiszter néhány napra Badacsonyba utaz­ott. — Az utolsó Ariosti. A hires költőnek utolsó sarjadéka Ariosti Pompilii Antónia grófnő a na­pokban 90 éves korában meghalt Ravennában A grófné neje volt Grădini Pignotti grófnak. — Kossuth Lajost a budapesti tudó­s műegye­temi olvasókör megválasztó dísztagjának s az erről kiállított fényes oklevelet szept. 16-ra, Kossuth szü­letésnapjára küldi el. Az oklevelet Posner mttinté­­zete állitá ki s az látható ma a váczi-utczai Sár­kány boltban. Az oklevél borítékja kék aliasselym­ (a Kossuth-család szine), belseje fehér babos selyem, gazdag aranyozással. A külső boríték előlapján aranyból e felirat áll : „Kossuth Lajosnak a tudó­s műegyetemi olvasókör“ ; hátsó lapján az évszám : 1878. A benső lapon a magyar korona van, a kö­vetkező lapon pedig igen diszes aranyos kiállítás­ban a következő felirat: „Tudományos műegyetemi olvasókör Budapesten. Az 1877. év Pünkösd hó 31. napján tartott közgyűlés egyhangú határozata által Kossuthfalvi és Udvardi Kossuth Lajos úr, Magyar­­ország 1848—49-diki kormányzója megválasztatott a tudó­s műegyetemi olvasókör tiszteletbeli tagjá­nak, minek hiteléül ezen okmányt kiadtuk és alá­írásunkkal Hitelesítettük. Budapesten, 1878 évi köz­gyűlés napján, Szent-Iván hó 5-én. Festetics Berno gr. elnök, Szokolay Géráés titkár, Ragályi Lajos jegyző s a bizottsági tagok aláírása. — A szentgotthárdi cistercita apátság elválasz­tása az Alsó-Ausztriában fekvő heiligenkreuzi apátság­tól, a „Religio“ szerint, már el van döntve, sőt az elválasztás tényleges l­ogana­ o­itása is már megindult. Az egyesítve volt apátság jelenlegi rendtagjainak nagyobb része a heiligenkreuzi apátságban marad. Az új apátság betöltésére a választás egy hó le­forgása alatt várható. — Az iskolahiány és a tandíj a fővárosban. A napokban nem egyszer hallottuk a panaszt, hogy nincs hely sem ebben — sem abban az iskolában, s hogy mily sok fiú és leány marad ez évben is­­kola nélkül, annak daczára, hogy a főváros csupán az elemi nép-, rajz- és polgári iskolákra évenként — ide nem számítva az építkezéseket — 705,318 frtot költ. Hogy e kiadás az adópénztár rovására mértéken túl nem emelkedhetik, azt nagyon termé­szetesnek fogja mindenki találni, s azért részben helyeseljük is, hogy a városi tanács nem­­i­it ha­­tár nélkül új iskolákat vagy osztályokat, mihelyt arra szükség mutatkozik. De a kiadáshoz hasonlítva a t a p di­j­be­vét­elt, mely ez évre 58,730 írtban volt előirányozva (tehát a kiadásoknak alig 8%-a), azonnal rátalálunk a forrásra, a honnét a hiány fedezhető t. i. az iskolai kiadás és bevétel közti kirívó aránytalanságot kell megszüntetni, vagyis : nagyobb tandíjakat szabni. Vegyük csak pl. a polg. iskolát, o­t­t­art a beírást és ő­ert az egész évi tandíj. Ez valóban oly csekély, hogy kevesebb nem is lehetne még eszménynek sem , s ennél még sok­kal kisebb a tandíj az elemi iskolánál. Valóban annak kétszerese alig érezhető különbség volna a szülőkre nézve, s a főváros azon helyzetbe jutna, 28 Jean Tétérel eszméje. IRTA Victor Cherbuliez. MÁSODIK RÉSZ. XII. (Folytatás.) Tovább nem folytatta tudakozódását a kis­asszony, eleget tudott már. Kinyujtá két lábát a kandalló kerítésére s gondolataiba merült, melyeket nem közlött senkivel, jobb­ szerette azokat magának tartani. Hosszú szünet után felszólalt a báró : — Mily szép kis lábad van neked, kedves leányom ! — Azt találja? — Sohase láttam ennél kisebbet se szebbet. — S az isten tudja, mennyire tapasztalt atyám ebben a tárgyban. — Oh, nem annyira, mint képzeled, felelé a báró szerényen. — Egy operai istennő lába csak nem hason­lítható az enyémhez? — Nem akarok hasonlítást tenni, de azt mon­­dom, hogy a tied tökéletes szép. — Tudok én valakit, ki teljes tudattal be­szélhetne róla, mert sokkal jobban látta, mint ön valah­a látni fogja. — Hát, ki az a boldog halandó? — Valaki, a ki nem tyúkszemorvos. — Ki ház ? — Valaki, ki épen ma lába takaró nélkül. — Takaró nélkül? — Meztelenül, mondá meggondolatlanul fel­emelve hangját, úgy hogy Jam­es asszonyság fel­riadt, s felbillentve fejét, felkiálta : Istenem ! miről van szó ? Úgy hiszem azt mondta : meztelenül. Ki az a meztelen ? — Azt kérdezte tőlem, kiálta felé a báró, hogy nehéz-e a meztelen lovon ülni. — Hát, kisasszony, ön nem tud illedelmesebb kifejezést haszálni ? mondá erre Juines asz­­szonyság. — Hiszen lóról van szó ! felelt vissza Klára. — Ló, vagy nem ló, vannak szavak, melye­ket jó társaságban nem ejtenek ki. Azt kellett volna mondani : szőrén. Mikor tanui meg már egyszer magára vigyázni? Erre a grófnő újra felvette hímzését, miglen Lan­gnenx úr halkan igy szólt leányához : — Hát kinek volt az a nagy szerencséje, hogy lábadat meztelenül, vagy szőrén láthatta? — Találja ki; — de nem, úgy sem találná ki soha . . . Egy fiatal ember, az ön halálos el­lenségének, a Fehér-Házi emberevőnek fia, Tétéről Lionel uram. — Ah, valóban ... de hogyan történt ez? . . Talán ide hivattad s azt mondtad neki nyíltan : — Nemde szép láb? nézze csak. — Értsük m­eg egymást, nem mondtam én, hogy megmutattam neki. Ez a fiatal ember egy ravasz róka, úgy tesz, mintha aludnék, pedig esze­­ágában sincs. S erre Saligneux kisasszony elbeszélé apjá­nak a tóvirági kalandot minden részleteiben. Sali­­gneux úr a legnagyobb gyönyörrel hallgatta, áldva az eget, mely magára vette, hogy neki egy átme­netet szerezzen, melyet már egy órája, hogy kere­­sett s nem tudott megtalálni. Midőn a leány elvégezte elbeszélését így szólt: — Tehát ma két szemeddel szemlélted ezt a phö­­nixet ? — Micsoda phönixet? — Tétéről Lionel uracsot. — Mi tekintetben phönix ő? — Ez a fiatal ember nemcsak nevezetes, ha­nem kivételes, rendkívüli, egészen rendkívüli egyén, felruházva a legszebb képességekkel, a legkitűnőbb hivatalokra érdemes, kinek valamennyi párisi köz­jegyző a legnagyobb, legpompásabb jövőt jósolja. Ezt te nem is sejtetted, nemde ? — Megvallom, hogy bár ránéztem e rendkí­vüli fiatalra, még­sem tudtam leolvasni homlokáról az ő nagyszerű rendeltetését. Igaz, hogy köztünk volt a patak egész szélessége. — De mégis megtetszett neked ? — Nem volt visszatetsző külseje. Igyekezett bebizonyítani, hogy szükség esetén, s ha raegere­­teti magát, egy Tótéról illedelmes, udvarias, sőt még nyájas is tud lenni.

Next