Ellenőr, 1879. augusztus (11. évfolyam, 373-419. szám)

1879-08-03 / 374. szám

séglete ezentúl is, úgy mint eddig, azon tíz éven át, a­melyekben érvényes lesz a magyar korona és ő felsége többi országai közt létrejött megállapodás, mindenekelőtt Horvátország­­ és Szlavónia köz­vetlen és közvetett adóinak és más jövedelmeinek 45 százalékából fedeztessék, ugyanazon jövedelmek 55% pedig a közös kiadások födezése végett a közös államkincstárba szállíttassék. A Dalmát, Horvát és Szlavón királyság tiszta közjövedelmé­nek 45% akképpen számíttassák ki, hogy az ösz­­szes közvetett és közvetlen adókból, a Dalmát, Horvát és Szlavón királyságban fekvő államjavak jövedelmeiből és más közjövedelmekből csak azon kiadások vonatnak le, a­melyeket az adók kive­tése és behajtása — a közös pénzügyigazgatás ki­vételével — az államjavak kezelése vagy a köz­vetett adók illetékek és más közjövedelmek pro­­ductiója és közvetlen kezelése okoz. A teljes világosság kedvéért és minden két­ség elkerülése czéljából, kötelességének tartja a deputatió fölsorolni azon jövedelmeket, a­melyek a Dalmát, Horvát és Szlavón királyság jövedelmei­ből az autonóm és közös kiadások födözése végett százalékos megosztás alá esnek, úgy a múltat mint a jövőt illetőleg. Mindenekelőtt azon legfontosabb kérdést kell megvitatnia a deputatiónak, hogy a dohány, só, bélyeg és lutri jövedelme, a­mely a polgárosított határőrvidékből az államkincstárba folyt, azon jövedelmek közé tartozik-e, a­melyek a föntemlített százalékos megosztás alá esnek. 1878-ig bezárólag, tehát teljes tíz éven át — mint a magyar deputatió is tudhatja — a polgá­rosított határőrvidék jövedelmei úgy a közös, mint az autonóm költségvetésben is ki voltak tüntetve a rájuk eső százalék arányában Mi azon meggyő­ződést tápláljuk, hogy a magyar és horvát kor­mány, a magyar országgyűlés és a horvát tarto­­mánygyűlés által szentesített ezen hosszú gyakor­lat nem puszta véletlennek, könnyelmű hibának, hanem a megállapított kiegyezési törvény inten­­zióinak tulajdonítandó. A magyar királyság és a Dalmát, Horvát és Szlavón királyság pénzügyi szer­ződése az utóbbiak jövedelmén nyugszik. Ezen jö­vedelmek alapján vettetett ki a közös és az auto­nóm kiadások fedezésére a százalék. Mindaz, a­mi a pénzügyi egyezség idejében mint a Dalmát, Hor­vát és Szlavón királyság jövedelme van világosan fölemlítve, lényeges és változhatlan részét képezi a kiegyezésnek, a mely megdől, a mint megfosz­­tatik ezen alapjától. Azon jövedelmek közt, a melyek már 1867- ben is alapjául szolgáltak a magyar korona és ő felsége többi országai közt kötött kiegyezésnek, fölemlíttetnek a határőrvidék jövedelmei is az előbb említett országok javára, és ámbár abban az időben a határőrvidék ki volt zárva a kiegyezés­ből, számbavételek ezen országok adóképességének és a monarchia közös kiadásaihoz való járulásának megállapításában. Azon jövedelmek ugyanazon ki­­mutatásai, a­melyek a magyar állam kuptájának kiszámítására segítségül szolgáltak, a Magyarország és Horvátország közti pénzügyi kiegyezés meg­állapításában is alkalmaztattak későbben és kulcs gyanánt szolgáltak az autonóm szükségletek és a hozzájárulási quota százalékának meghatározásá­ban. Ugyanezek a kimutatások rendelkezésére ál­lottak 1873-ban is mind a két regnicolaris depu­tatiónak, és azon jövedelmek közt, a­melyek hatá­rozók az autonóm és a közös szükségletek száza­lékos arányára nézve, ismételve előfordulnak az említett határőrségi jövedelmek is. Ezek Magyarország minden előirányzatában is ismétlődtek 1867-től 1871-ig, noha a határőrvi­dék még mindig a hadügyminisztérium igazgatása alatt áll, és 1873-től 1878-ig szakadatlanul, mikor a magyar korona országainak határai tényleg visz­­szaállíttattak, az említett jövedelmek úgy a kö­zös, mint az autonóm előirányza­te 45%-al szerepelnek. Határozottan ki kell várnunk azon föltevést, hogy három regnicoláris­ deputátió, és­pedig a magyar és az osztrák, melyeknek ta­nácskozási alapul a cs. kir. statisztikai központi bizottságnak a kérdéses határőrvidéki jövedelmeket világosan kimutató táblázatai s évkönyvei szolgál­tak,­­ továbbá hogy az első és második magyar­­horvát regnicoláris­ deputátió , melyek tanácsko­zásai a magyar pénzügyminiszter adatain és elő­irányzatain alapultak , mely utóbbiakban a ha­tárőrvidék -jövedelmek elválasztják az egyenes adóktól, a fogyasztási adóktól, illetékektől stb., azaz a határőrvidék-jövedelmeknek a zágrábi fő­­hadparancsnokság által kezelt kategóriájától, ide nem számítva azonban a határőrvidék indirect adóinak jövedelmét, melyeket a zágrábi pénzügy­­igazgatóság kezelt — hogy e deputációk, mondjuk, ne lettek volna tisztában, mily alaposan jött létre a financziális megegyezés. — Határozottan ki kell zárnunk azon föltevést, hogy az említett határőr­vidéki jövedelmeket illetőleg azon fáradhatatlan körültekintő, éleseszü ember tévedésekbe bonyolód­hatott volna, ki oly sokáig volt a magyar kép­viselőház pénzügyi bizottságának s 1873-ban a regnicoláris­ küldöttségnek is előadója, s a ki a horvát regnicoláris küldöttségnek oly beható­­lag, oly részletesen mutatta ki, hogy mily ösz­­szegek álltak Horvátországnak rendelkezésére, hogy mennyit kapott volna, ha az elfogadott átalány­rendszer az autonóm költségek fedezésének áthág­­hatlan határt nem szab, s hogy mennyire emelked­nének jövedelmei, ha az átalány­rendszert száza­lék­rendszerré változtatnák. — És ugyanez az em­ber, ki ez adatokra vonatkozólag a legcsekélyebb részletig megtette számításait, tévedett volna? az indirect határjövedelmek befolyását kihagyta volna ? — Határozottan ki kell zárnunk azon helytelen föltevést, mintha az említett indirect határjöve­delmek befolyása azon négy miniszter figyelmét, gróf Lónyayét, Kerkapoly Károlyét, Ghyczy Kál­mánét és Széll Kálmánét, kik felváltva vezették azon időben a magyar pénzügyeket, elkerülte volna az oly sok előirányzat szerkesztése alkalmával, az annyi zárszámadás összeállításánál, noha már 1871- ben birtokában voltak azon évi október 19-iki jegy­zőkönyvnek, mely a közös bizottságnak tanácsko­zásait és határozatait azon módra nézve alkal­mazta, hogy miként történjék a leszámolás Ma­gyarország és Horvátország között, s a­melyekben az is mondatik, hogy a horvát kormány küldötte, Vardian Iván azon nyilatkozata alkalmával, melyet a dohány- és sómonopólium tiszta jövedelmének megállapítási modalitására nézve tett, határozottan megemlékezik Horvát-Szlavónország és a horvát­­szlavón határőrvidék ezen jövedelméről is. A regnicoláris küldöttség és a horvát tarto­mányi gyűlés az említett adatokat, kimutatásokat és javaslatokat a legjobb hiszemben fogadta azon közigazgatási hatóságoktól, melyeknek hivatásuk és kötelességük folytán ezek helyességéért bizto­sítékot kellett volna nyújtani s az egy szerződés méltányosságának és fogalmának nem felelne meg, hogy a horvát-szlavón-dalmát királyság egy állító­lagos tévedés folytán jelentékeny kárt szenvedjen, annál kevésbé, mert ha a horvát regnicoláris kül­döttség 1873-ban csak gyaníthatta volna is, hogy itt tévedés forog fenn, azon szándékában, hogy Horvátországnak autonóm szükségletei fedezésére kielégítő jövedelmet biztosítson, bizonyára arra tö­rekedett, volna, hogy a szóban forgó határőrvidéki jövedelmeket kedvezőbb százalék­rendszerrel cse­rélje fel. A regnicoláris küldöttség azon erős reményt táplálja, hogy a tisztelt magyar küldöttség a fel­hozott okok megfontolása után azon nézetet fogja táplálni, hogy a kérdés olyatén való megoldásához, váljon mely nyilvános jövedelmek vannak alávetve a közös és autonóm ügyek közt való arányos fel­osztásnak, nemcsak a királyi főszámvevőszéket, ha­nem mindazon tényezőket meg kell hívni, melyek a megállapodásokat­ létrehozták, melyek tehát egye­dül illetékesek ítélni a felett, hogy mily alapon jött létre az említett megegyezés, mint egyáltalá­ban csak ezek vannak hivatva a kiegyezésből folyó netalán fölmerülő ellentéteket kiegyenlíteni. De a Horvát-Szlavon Dalmát Királyságnak köz­jövedelmei is vannak, melynek a százalékos föl­osztásba való belefoglalását semmi oldalról sem támadták meg, s melyek némelyikének példa gya­nánt való fölsorolását, ez a regnicoláris küldöttség azért tartotta kötelességének, mert rendelkezik tö­kéletes bizonyossággal a felett, hogy ezek a Hor­vátországot illető rész összeszámolásába valóban bevonattak-e, vagy nem kerülték-e el a figyelmet. Azon magyar törvényezik, mely a százalékos ille­tékeket megállapítja, a vasúti és gőzhajózási vál­lalatokat kötelezi, hogy minden utas után a me­­netdij mellett még bizonyos bélyegilletékeket is szedjenek. Az 1875: XX. t. sz. azt rendeli, hogy a vasúti és gőzhajózási közegek a személyszállítás­nál és az útimálha szállításánál teherilleték gya­nánt a menetdíj 10%-át, gyorsküldeményeknél 5% szállítási illetéket, s a teherküldeményeknél 2%-ot szedjenek, erről különjegyzéket vezessenek, s min­den hónap végével ez összeget az illető állam­­pénztárba beszolgáltassák. Bizonyára méltányosabb lenne, ha ezen, a horvát területen fekvő állomásokon befolyó illeté­kek ezen királyság pénztárába s nem, mint több­­nyire tört­énik a „budapesti„állampénztárba küldet­­kezelési költségekre, nézetünk szerint az a fő, hogy e jövedelmek épen úgy a múltra, mint a jövőre nézve a Horvát-Szlavon-Dalmát királyság közjövedel­mei alkatrészének tekintessenek, melyeknek 45%-a az autonóm szükségletekre esnék, s ez a regnico­láris küldöttség aligha csalódik azon föltevésében, hogy a pénzügyi hatóság eddig is ez értelemben járt el. Ugyanabba a kategóriába esik a postai te­­herlevelek bélyegilletékének jövedelme, és ámbár a zágrábi királyi postaigazgatóság közvetlenül Budapestről kapja ezeket a blanquettákat és a budapesti állampénztárba küldi azok árát, nem hiszi a deputatió, hogy téved, hogy a Dalmát, Horvát és Szlavón királyságban eladott bélyegzett teherlevelekről pontos számadást vezet a pénz­ügyigazgatóság és nyilvántartja a Horvátországra eső százalékot. Ugyanez áll a biztosító társulatok ügynökségeinél bevett bélyegilletékekről. E példák elegendők, hogy az ezen természetű bevételekre hívjuk föl a figyelmet, a­melyekre nézve ajánlatos a megpendített eljárás. Másrészről nem mulaszthatja el ez a depu­tatió egy más jövedelemre mutatni, a­melyet, ellen­tétben természetével és czéljával, százalékos osz­tás alá vet a pénzügyi hatóság. Az egykori szt.-györgyi és kreutzi ezredek, most a belovári megye katholikus lakossága 1771 évig természetben adott járulékokkal tartotta fenn a papságot. Ugyanez évi decz. 10-kén legfelsőbb elhatá­rozás következtében a természetben adott járulé­­ k marosvásárhely-román-jászvárosi vasút. Ezen vasútnak kiépítését 1872. óta folyton sürgetve — mint azt az „Ellenőr“ t. olvasói jól tudják, — a legnagyobb öröm­mel olvastam Thaly Emil urnak közelebb­ről a „Nemzetgazdasági Szemlédben ezt il­letőleg közzétett tanulmányát. Mindenesetre reám és az „Ellenőr“-re csak örvendetes le­het, hogy a­mi mellett mi eddig úgyszólva csak sose küzdöttünk, most más oldalról is vizsgálódás tárgyát képezi, nemcsak, sőt an­nak valósítása szükségesnek, sürgősnek nyil­­vánittatik. Miután én már más alkalommal fejte­gettem ezen vasutat, jelesen az „Ellenőr“ 1878. évi 375. számában kiemeltem ennek úgy nemzetgazdasági, mint stratégiai fontos­ságát, ez alkalommal csak azért szólalok föl, hogy a Thaly úr czikkének pár téves adatát helyreigazítsam. Thaly úr a Marosvásárhely-Sz.-Régen- Toplitza-Orotva-Putna-Preszekári irányt veszi föl és teszi tanulmánya tárgyává. Ez azon­ban nem a helyes irány. A helyes irány vagy : Marosvásárhely Sz. - Régen - Toplicza-Székpataka - Borszék- Preszekár, vagy: Maros­vásárhely - Sz.-Régen- Görgény-Szt.-Imre-Ditró- Putna-Preszekár. Az első — a borszéki — vonal az én számításom szerint kerek számban a határ­szélig 130 kilométert tenne ki, s egy — de csak kisfokú — vízválasztót szelne át; a második — a görgény-ditrói — vonal 125 kilométer hosszú volna, de két — az előb­bemnél ugyan nagyobb, azonban még min­dig kisfokú — vízválasztót fogna átszelni, s még pedig az elsőt Görgény és Ditró közt a „Fehérág“ nevezetű helyen, a másodikat a ,,Putnán,­ a melyet a Thaly úr vonala is vágna. Ez — a toplicza-putnai vonal — az én számításom szerint 145 kilométer hosszú, tehát a toplicza-borszéki vonalnál 15, a gör­­gény-ditróinál 20 kilométerrel hosszabb. De nem ezen hosszabb volta miatt, ha­nem nemzetgazdasági szempontból nem pár­tolhatom a toplicza-putnai vonalat. S hogy ezt miért nem viszi Thaly úr Topliczától Székpatakon át Borszéknek ? teljességgel nem értem. Borszék — gyógyít alanyát illetőleg — Európa egyik legelső fürdője. Jelenleg is, midőn a vasúttól minden irányban oly küld évenkint szét Budapesttől Iván Miau­­tinápolyig terjednek a raktárai ki. Van üveggyára, terjedelmes kőszéntelepei, s vi­déke ma is élénk kereskedést űz. A gör­­gény-ditrói vonal szintén népes tájon, s a görgényi állam uradalmakon vonul keresz­tül , tehát itt az államvagyon közvetlen is tetemesen fogna értékében növekedni, s azon kívül stratégiai szempontból is ez a legelő­nyösebb volna, Ditró és Marosvásárhely közt ez lévén a legrövidebb út. S Ditrónak Brassóval vasút által való összeköttetését a hadi kormányzat is rég és hathatósan sürgeti. Ezen vonal irányát illetőleg is azon­ban az én nézetem eltér a hivatalosan jel­zett tervtől. Hogy miben, és miért? azt meg az „Ellenőr“ múlt évi 375-ik számában ki­fejtettem. Itt tehát elégségesnek látom, ha azon czikkemből a következő pár sort idézem: „Midt rövidebb és egyenesebb vonalat, eddigelé az Olt-völgyi vonalat hallottam hangoztatni. Én ezúttal egy más vonalra hí­­vom föl a közfigyelmet, a­mely úgy nem­zetgazdasági, mint hadászati szempontból sokkal fontosabb. S ez a Brassóból, vagy még helyesebben ruduvárról, kiinduló kézdi­­vásárhely-kászon-nyergesi vonal.“ Ma is ezt mondom. Sőt ma még sok­kal inkább, mint egy évvel ezelőtt. A „Hon“ jelen évi jul. 20-iki számában ugyanis azt olvasom, hogy: Negroponti — a Kelet Rothschildja — komoly nyilatkozatot tett, hogy ha az Ojtozig kiépíttetik — részünk­ről — a vasút, onnan saját költségén Ad­­jutig ő maga ki fogja építeni. Negroponti­­nak ugyanis ezen vonal a birtokán menne át, itt pedig gazdag sótelepeket fedezett már is föl. Ennélfogva kormányunknak meg kellene a lépéseket tenni, hogy a Földvár-Sepsi Szt.-György, Kézdivásárhely-Ojtozi, mint­egy 87 kilométer hosszú vonal a legsürgősebben kiépíttessék. Ezen vonal áthaladna Előpata­kon, Szt.-Györgyön, Háromszék dús zónáján, Kézdivásárhelyen és Bereczken — erről is már többször és tüzetesen szólottam — s erős meggyőződésem szerint ezen egész vo­nalat mintegy 3.000.000 forinttal, ki lehetne építeni. Ezen vonal, a­míg stratégiai szem­pontból a legfontosabb szoroson halad át, addig a legrövidebb úton fogna Keletre vezetni. A marosvásárhely-tölgyesi vonal pedig Déloroszország felé volna a legrövidebb vonal. Ezen, marosvásárhely-tölgyesi vonal kiépítésének költségét is Thaly úr igen ma­gasra teszi. Szerinte 118,063 forintba kerülne kilométerenként. Én azonban meg vagyok győződve — ismerve a helyi viszonyokat és körülményeket — hogy Marosvásárhelytől a tölgyesi szorosig kilométerenkint jól ki le­hetne építeni 65,000 forinttal ; tehát még a hosszabb borszéki irányban is elég volna 8.450.000 forint; s ha Tölgyesen túl, itt személyes tapasztalatból nem ismerem ugyan a helyi viszonyokat, de vízválasztó nincs, hanem mindenütt a Besztercze folyam völ­gyén haladna — másfélennyi költséget veszünk is föl, mégis ezen 95 kilométer hosszú vonal — Románig — mintegy 9 millióba kerülne. Ez pedig több mint­ 11 millióval volna kevesebb, mint a­hogy azt Thaly ur kiszámí­totta. Szóval, a helyi viszonyok tanulmányo­zása még a Thaly ur által nyert eredmény­nél is sokkal kedvezőbb eredményre vezet. Ez pedig szolgáljon a kormánynál ösztönül arra, hogy a keleti vasútnak czélszerű, nem­csak, sőt szükséges csatlakozásait igyekez­zék minél előbb valósítani. Ma is ismétlem, a­mit annyiszor mondottam, hogy a keleti vasút csak úgy fog jövedelmező lenni, ha ezen csatlakozások kiépíttetnek. Hogy a marosvásárhely-toplicza-borszéki, vagy a marosvásárhely-görgény-ditrói irány-e az előnyösebb ? arról a kormány — a rész­letes tanulmány alkalmával — könnyen meg fog győződhetni. Egyébiránt azt hiszem, a kereskedelmi miniszter úr közelebbi körút­jában meggyőződött arról, hogy a székely­föld' cn.crvinui’t' io1 1 1 i i közlekedés könnyítése által a kormány, ille­tőleg az állam részéről is némi pártfogásban részesüljön. Mai napig egyedül csak a szé­kegység az, a­mely a vasút jótékonyságát épenséggel nem élvezi. És ez nemzetiségi szempontból is nagy hiba. Dr. CSEH KÁROLY. TÁRCZA. BARNA ARTHUR. 63 Regény két kötetben. Irta BEKSIGS GUSZTÁV. Második kötet. XII. FEJEZET. Arany­ vulkán. 1. A kitörés előtt. Valóban szerelem támadt-e Arthurban Fatima iránt ? Ki tudná ezt megmondani! A gyönyörű arab nő lázas szenvedélyének tüze szükségkép megégette, nemessége, önfeláldo­zása kétségkívül mélyen érintette Arthur lelkét. Az érzékiség csábja, egy gyönyörű asszony kétes légköre szintén okvetlenül gyakorolta befolyását Arthurra, bármily eszményi szerelmet érzett is Olga iránt, s bármily felületesen gyógyult be szívé­nek sebe. Fritz, aki Arthur kedélyének átalakulását fi­gyelemmel kisérte s boldog volt, hogy barátját a közbejött események, s Fatima befolyása felrázták halálos apathiájából, felettébb rossz észlelő leendett, ha észre nem veszi, mily lázas örömmel veti ma­gát Arthur a szenvedély árjának hullámaiba, mint akar szándékosan elégni a szerelem gyönyöreinek izzó kemenezéjében. Arthur a szerelem gyönyörei által akart menekülni a szerelem gyötrelmeitől. Ta­pasztalva, hogy Fatima önfeláldozó szerelme meg­hatja lelkét, bájai felgyújtják vérét, mint vízbefutó a mentő kezet ragadta meg Fatima kezét, hogy a nemes lány kiragadja az örvényből, hova alá­bukott. Ezt a benyomást tette Fritzre Arthur ke­délyének gyors átalakulása. S az olvasó, ezúttal, bizonyára hajlandó igazat adni Fritz barátunknak, bármily kevés jelét adta is az eddig éleslátásának s biztos tapintatának. De habár Fritz eltalálta az igazat, felettébb tévedne, a­ki önzésről s arról vádolná Barna Ar­­thurt, hogy visszaélt egy nemes leány érzelmeivel, testi és lelki bájaival, csak azért, hogy ennek sze­relme által védje magát egy másik szerelem ellen, s hogy őt csak eszközül használta fel. Barna Arthur sokkal nemesebb, hogysem Fa­timát puszta eszközül használja, s elvesse őt, ha sikerült ezért érnie. Jól ismerte Fatimát. Tudta, hogy e hővérű arab nő szenvedélye, ha tápot nyer, óriássá fog növekedni, s olthatatlanul fog égni, míg csak önmagát fel nem emészti. A socialista telepen Arthurt pillanatra szintén megszédítették ugyan Fatima bájai, a varázs azonban sokkal rövidebb ideig tartott, hogysem a szenvedélyes lány végleg jogot formálhatott volna iránta. S már ekkor fel­ébredt szívében a féltés szörnye, s csakis Olga megnyerő bánásmódja bírhatta a természeténél fogva nemes lányt érzelmeinek hősi feláldozására. Most azonban, mikor Fatimában, ki azt hitte, hogy viszontszerettetik, kiirthatatlan gyökereket vert Arthur iránt való szerelme, s midőn verseny­társtól való félelem nélkül, nyugodtan adta át ma­gát a szenvedély őrjöngéseinek és kihágásainak; most, midőn Arthur számtalanszor kijelentette neki, meleg ölelések, tüzes csókok, s a szenvedély lázas, izzó kitörései közepett, hogy szereti, s csak őt fogja mindig szeretni, Fatima nem áldozná többé fel magát a szerelem oltárán. Hejh, hogy védené is­mét túlboldogságát, mint védi az afrikai nőstény­oroszlán kölykeit a rabló ellenében. Aki eddig csak önmagának tudott keserű gyötrelmeket okozni, s csak önmagát tudta elítélni a reménytelen szerelem kétségbeesésének békés, türelmes viselésére, hogy tudná megölni, gyöngéd s mégis aczélos ujjaival megfojtani versenytársát! Ámde Fatimának nincs többé versenytársa. Olga meghalt Arthurra nézve. A halottaktól pedig nincs mit félniök az élőknek. Nem is félt Fatima. A szerelem boldogságát nyugodt öntudattal, lanka­datlan hévvel, betelni nem tudó vágygyal élvezte, amire csak azok képesek, kiknek szive alkalmas nagy szenvedélyek befogadására, s kik, mielőtt bol­dogokká lettek, érezték a szerelem gyilkos szen­vedéseit, lemondtak, s csak mintegy a halál álma után ébredtek fel a szerelem üdvösségére. Az imádott nőnek csak emléke élt Arthur szívében, mint él egy kedves felejthetetlen halott emléke szívünkben. A lelkünkkel összenőtt lélek elröppent, az imádott test porai összevegyültek a föld porával. Átkozzuk sorsunkat, hogy meg nem haltunk vele, de mivel élünk, bármennyire kitö­­rdü­hetlenül él is emlékünkben a szeretettnek képe, végre mégis megkísértjük, hogy boldogok legyünk, a magunk módja szerint­ így volt Arthur is. Átadta magát a kínálkozó gyönyörök szédü­letes áradatának. Ha tán nem szerette is eszmé­nyileg, azon nemes, magasztos szenvedéllyel Fa­timát, melyet Olga iránt érzett, de lelkében meg volt győződve, hogy Fatimát boldogíthatja. Afriká­ból sohasem tér többé vissza az európai társa­dalomba; a félbarbár lány iránti szerelme nem lesz tehát soha próbára téve. De különben is Fatima oly hasonlíthatlan testi és lelki bájakkal bírt, hogy azok bármely versenyben diadalmaskodhattak volna. Érezte, hogy lelke mindinkább összejő Fatima lel­kével. Tudta, hogy nincs messze az idő, mikor szíve egészen kigyógyul, s az csak Fatima iránt érzett szerelmével telik be. Koronként egy gondolat villámlott fel agyá­ban : mi történnék akkor, ha Olga egyszerre meg­jelennék sátrában, miután elmenekült Európából, lerázva lelkéről előítéleteit, s testéről Hohenhaus herczeggel való házasságának bilincseit ? E gondolatra kezdetben nem nyomhatott el egy kéjes érzést, de azon mérvben, amint nőtt Fa­tima iránti szerelme, megijedt és félt ez eshető­­ségtől. Ámde mosolygott e bohó gondolaton. Miként kerülne Olga Afrikába, miként hagyná el világát, melytől, mint a világ talajától, nem volt képes, a szerelem csábjai által vonatra sem, elszakadni. Megnyugodott. Boldog volt. Fatima a szere­lem örök csodáival vette körül. Mindig változtak, mindig megújultak azok. Nem unhatott rá azokra. Fatima mindig oly ingerlő, szédítő, bájainak mindig oly mérvű birtokában maradt, mint akkor, midőn először átadta magát. Arthur boldog volt. Boldogsága azonban nem akadályozta nagy munkájában. Szerelméből kétszeres erőt merített. Fatima megosztotta vele fáradalmait. Együtt örült vele diadalainak. Embernél magasabb lénynek, fél­istennek tartotta őt, így Fatimával karonfogva járta be Afrikát, s valósította meg czéljait. A Szahara átalakulása, a Csád-tónak az elsülyedt tengerbe való lecsapolása után, befejezést nyert. A Földközi-tengertől az egyenlítőig terjedő rengeteg continens képessé lett Európa összes lakosságának befogadására. Arthur az emberiség sorsa iránt ekként meg­nyugtatva, hozzá láthatott arany-elméletének meg­valósításához. A vasutat levezette nem ugyan az arany-vulkán közelében, mely az egyenlítőn, a keleti hosszúság 11 fokán volt,­­ hanem az északi szé­lesség 5-dik fokáig. Ha tovább vezeti, a vulkán eruptiója esetleg lerombolhatta volna azt. Óriási vízvezető gépe már fel volt állítva, mely egy fo­lyam vizét hajtandja fel a tűzhányó tölcsérébe. Elérkezett már az idő, hogy felgyújtsa azt a vulkánt, mely megnyitandja a föld legbelső részeit, hova eddig még ember sohasem hatolt le és pla­nétánk kihűléséig nem is fog lehatolni senki. Az aranyvulkán, mint az olvasó tudja, hat­­hétezer láb magasra emelkedett a körüle elterülő fensikon. E tűzhányó tölcsére tízezer lábra nyúlt le és majdnem egészen tele volt vízzel. Tízezer láb mélységben volt a vulkán-csatornát eltorlaszoló szikla. Évezredek előtt alhatott ki, mert körülötte nyoma sem látszott a vulkanikus kitörésnek. A láva­kőzetek szétmorzsolódtak, csak a porondban, s még a mellette elterülő nagyszerű vegetatió hu­­musában is nagy mennyiségben található arany- és ezüstpor bizonyított Arthur feltevése mellett, hogy ez a vulkán valaha működött, s nemesfémeket olvadt és légnemű állapotban vetett ki az izzó kőzetekkel. Arthur tudta, hogy a vulkán felgyújtása bor­zasztó katasztrófát fog előidézni. És azért gondos­kodott, hogy a földrengés és kitörés az afrikai benszülöttek közt pusztítást ne vigyen véghez. Bár e tájon csak igen gyéren laktak a benszülöt­tek, Arthur mégis felszólította őket, hogy költöz­zenek el a vulkántól messzebb fekvő tájakra, mert itt a környéken rettenetes istenítélete lesz. A benszülöttek nem foghatták fel, minő veszély fenyegethetné őket. Nem szívesen engedted a fel­szólításnak, sőt boszut forraltak Arthur és társai, a fehérek telepe ellen. Ez a kistelep a vulkántól félmértföldnyire, a fensik egy kissé emelkedettebb pontján volt. In­nét fogja Arthur felgyújtani a földalatti poklot. Több mázsányi dynamitot már elsülyesztett a vul­kán tölcsérében, s hogy a víznyomás idő előtt fel ne robbanthassa, szilárd aczél szekrényben eresztette le azt a 10.000 láb mély kráter fenekére. A szek­rényhez sodrony volt erősítve, mely összeköttetés­ben állt a telepen felállított villanygéppel. Egy nyomás e gép billentyűjére villanyfolyamot fog vezetni a dynamitra. A tevőleges és tagadólagos villany tűzcsókban fog egyesülni, a dynamit fel­robban. És — Ekkor fog kitűnni, jól vélekedett-e Arthur, midőn azt hitte, hogy a sziklatorlasz szétrobban­­tása után levezetheti a kráter vizeit a föld izzó belsejébe. Mindent előkészítve és minden eshetőséget kiszámítva, Arthur elhatározta, hogy istenkísértő tervét másnap végrehajtja. A lenyugvó nap nyája­san búcsúzott el a szép, tropikus vidéktől; bizo­nyára nem sejtette, hogy ahol ezek a pyramis­­szerű baobábfák, karcsú pálmák ingatják feléje ma­gas levélkoronájukat, s a­hol a mahagóni­ erdők sűrűjében oly nyugodtan és semmi résztől sem tartva csevegnek a tarkabarka madarak, holnap borzasztó pusztulás, s egy merész ember által fel­idézett földforradalom színtere lesz. A végzetes nap előtti estét Arthur, Fritz és Fatima beszélgetve töltötték együtt. A telepet ma­gas vasfa-kerítés vette körül, mely védelmül szolgált a vadállatok és emberi vadak ellenében. A „végfalaknak“ helyőrségük is volt. Azon munkások, kik Arthurt mindenüvé követték, némileg értettek a fegyver forgatásához is, amire Afrika belső részeiben szükség is volt, mert nem egyszer megtámadták őket, munkájuk közben, vagy orvul, az éj leple alatt, a benszülöttek. Sokat (lukno) pénzbeli járulékká változtatták át, a melyeket az 1813. jul. 31 -ki rendelet minden hold szántóföld és rét után 7 krban, szőlő után pedig 14 kr­­ban állapított meg. E pénzben járulékokat, a cassa pa­­rochorum szedte be, a melybe a püspök és praela­­tusok járulékai befolytak. A cassa parochorum 1876 évben történt megszüntetésének és annak oka, hogy ezen adók beszedését az állami közegekre bízták, világos. Eszerint az állami közegek szedik be a ple­­bánosi illetékeket épen úgy, mint más egyéb ille­tékeket is, így a közmunkaváltságot, a görög keleti papság járulékait stb. (Vége következik.) HÍREK. Augusztus 2. — Személyi hírek. Schaumburg Lippe ural­kodó herczege családjával Karlsbadba utazott. —­­Pourtalis W. gróf, a bécsi német követség katonai attachéja, tegnapelőtt Berlinből Bécsbe érkezett s az Imperiál szállodában vett lakást.­­ Tisza Kálmán miniszterelnök e hó vége felé Ostendébe utazik, távollétében Trefort cultus­­miniszter fogja helyettesíteni. A többi miniszterek mindnyájan a fővárosban időznek, kivévén Péchy Tamást, ki gyengélkedik s kit a közlekedési tárcza vezetésében B. Kemény Gábor kereskedelmi mi­niszter helyettesit. — A bécsi keleti akadémia. Néhány évvel ez­előtt a volt jeruzsálemi polgármester Emir Jussuf Zia El-Chalidi, egy ideig mint tanár volt a bécsi keleti akadémiában alkalmazva. 1875 közepén el­hagyta Bécset s visszatért szülővárosába. Mint hír­lik, a napokban újra ajánlkozott az akadémiához s ki is nevezték tanárrá. Az emir már néhány nap múlva Bécsbe fog érkezni. Tegnap volt a keleti aka­démiában a vizsgálat a keleti nyelvekből, jelen volt a külügyminisztérium részéről Calice báró, Schlechta báró, továbbá Kremer lovag stb. — A trónörökös vadászatai. Rudolf trónörökös vasárnap és szerdán főudvarmestere Bombelles gróf s Kaftan kapitány kíséretében a Hostiwitzi urada­lomban vadászott. Az utóbbi alkalommal 38 db. viziszárnyast lőtt. Vasárnap a trónörökös Stern­berg gróf uradalmában fog vadászni. — A szent Oroszországból. A pétervári „No­­voje Vremja“ egy levelezője tanúja volt egy falusi vizsgálatnak Piri faluban, az alexandropoli kerület­ben (erivani kormányzóság.) Az iskola egy föld­alatti helyiségben van a községi lóistálló alatt. A tanítványokat az örmény és orosz nyelvben, a hit­tanban, írásban és énekben oktatják. A vizsga al­kalmával az iskolafelügyelő ezt kérdezte egy ne­bulótól: „Mit tudsz Ábrahámról?“ — „Bocsánat felügyelő úr, ennyire még nem vagyok tanítvá­nyaimmal“ — mondá a tanító. — „No hát akkor mondd meg, ki volt Kain?“ kérdezte tovább a felügyelő. A gyerek hallgat. A tanító meg csak tovább mentegeti magát. — „De azt csak tudod, hogy ki volt Ádám­ ?“ kérdezte a felügyelő hara­gosan. — Halotti csend. — „Az ördögbe!“ ordí­tott a felügyelő, „azt csak mégis tudjátok, hogy ki teremtette a világot?“ — „Az isten, az isten, az isten!“ ordítoztak kórusban a nagyreményű nebulók. — „No hál’ isten,“ sóhajtott a felügyelő, „csakhogy mégis ennyire haladtak a hittanban.“ A levelező még azt is írja lapjának, hogy ha va­lamelyik iskolásgyerek bizonyos okból kikéredzke­­dik, a tanító előbb táblát akaszt a nyakába, melyen ez van irva: „ Ha van ott valaki, be ne menj, mert korbácsot kapsz !“ — Igazán, gyönyörűséges álla­potban vannak a szent Oroszország iskolái. — Szökevény majom. Egy teplitzi levelező irja, hogy az Érczhegység közt való barangolásai közben majmot pillantott meg, melyet a környék lakossága is többször látott, de a­mely az ember megpillantásánál gyorsan eltűnt. Mint beszélik, e majom múlt szombaton, körülbelül az éhség által űzetve, egy asszonyt állított meg, ki az erdőn át vezető úton vajjal, sajttal stb. terhelt kosárral haladt. A majom néhány darab vajat akart a ko­sárból kivenni, s midőn az asszony nem akarta azt megengedni, a dühbe jött állat az egész ko­sarat tartalmával együtt szétrombolta, s azután a porból néhány darab vajat és sajtot ragadott föl, s azokkal eltűnt. Az erdészek hiában keresik ez állatot, nem tudnak rábukkanni. Honnan szökött meg a majom, nem tudni. Hírlik, hogy a drezdai állatkertből. — A kereskedelmi földrajz nemzetközi congres­susa Brüsselben. A múlt évi szeptember hóban a kereskedelmi földrajz nemzetközi congressusa első ízben gyűlt egybe, még pedig Párisban. Ott elha­tározták, hogy a jövő gyűlés Brüsselben legyen, s a belga földr­ajzi társaság csakugyan mégis tette a szükséges előkészületeket s az illető szervező bi­zottság már szétküldé a congressus második gyű­lésére való meghívásokat és programmot. Alulírt mint a magyar földrajzi társaság elnöke e napok­ban kapta meg a meghívást, valamint 200 pél­dányt a programmból , vagy 20 tagsági igazol­ványt. Minthogy a magyar földrajzi társaság a nyári hónapokban nem tart ülést, s a fővárosban lakó tagjai közül sokan elutaztak, azért a pro­grammot és igazolványokat Aigner Lajos könyv­­kereskedő úrnál, mint a magyar földrajzi társaság pénztárnokánál tettem le. Nagyon kívánatos, hogy Magyarország is képviselve legyen a kereskedelmi földrajz congressusán, s azért mindazok, kiknek kedvük volna a congressuson megjelenni, fölkéret­­nek, szíveskedjenek Aigner urnái a programmot szept. 20-101 'Oktober 1'-éig fog .. nu­l a földrajzi congressus előtt, t. i. folyó évi szeptember 23-ától 26-áig, az amerikanisták con­­gressusa is fogja üléseit megtartani, ugyancsak Brüsselben, s a­kik a földrajzi congressusra el­mennek, abban is résztvehetnek. Az amerikanisták congressusa leginkább Amerikának az európaiak álta­l történt fölfedeztetése előtti állapotaival fog­lalkozik. Hunfalvy János: — A demobilizatióhoz. A helyben állomásozó szekeresz­századoktól ma bocsátották szabadságra az 1875-ik évben besorozott katonákat. Az 1876-ik évben besorozottakat pedig felszólították, hogy kinek van kedve önként tovább szolgálni, kik ezt tenni nem akarják, legközelebb, mihelyest a szol­gálati viszonyok meg fogják engedni, szintén sza­badságra bocsáttatnak. — Nagy hadgyakorlatok a főváros környékén. Hétfőn e hó 4-én kezdődnek meg a főváros kör­nyékén az öszpontosító­ gyakorlatk. Ezen gyakor­latokon a helyben állomásozó lovasság, tüzérség, szekerészek, gyalogság, egészségügyi osztályokon kívül még a cs. kir. hadapród iskola és Ludovica- Akadémia­ növendékei, továbbá a vidékről megér­kezett 38-ik Mollináry, a Jellasics gyalog tartalék ezredek, a 10-ik számú dragonyos ezred és több honvéd zászlóaljak is résztvesznek. — Uj egyetemi tanár. Dr. dr. Kornyik távo­zása folytán megürült hittani tanszékre — ki az esztergomi primási iroda igazgatójává lett kine­vezve, — valószínűleg dr. Bognár Mihályt, jelen-

Next