Ellenőr, 1879. augusztus (11. évfolyam, 373-419. szám)
1879-08-03 / 374. szám
séglete ezentúl is, úgy mint eddig, azon tíz éven át, amelyekben érvényes lesz a magyar korona és ő felsége többi országai közt létrejött megállapodás, mindenekelőtt Horvátország és Szlavónia közvetlen és közvetett adóinak és más jövedelmeinek 45 százalékából fedeztessék, ugyanazon jövedelmek 55% pedig a közös kiadások födezése végett a közös államkincstárba szállíttassék. A Dalmát, Horvát és Szlavón királyság tiszta közjövedelmének 45% akképpen számíttassák ki, hogy az öszszes közvetett és közvetlen adókból, a Dalmát, Horvát és Szlavón királyságban fekvő államjavak jövedelmeiből és más közjövedelmekből csak azon kiadások vonatnak le, amelyeket az adók kivetése és behajtása — a közös pénzügyigazgatás kivételével — az államjavak kezelése vagy a közvetett adók illetékek és más közjövedelmek productiója és közvetlen kezelése okoz. A teljes világosság kedvéért és minden kétség elkerülése czéljából, kötelességének tartja a deputatió fölsorolni azon jövedelmeket, amelyek a Dalmát, Horvát és Szlavón királyság jövedelmeiből az autonóm és közös kiadások födözése végett százalékos megosztás alá esnek, úgy a múltat mint a jövőt illetőleg. Mindenekelőtt azon legfontosabb kérdést kell megvitatnia a deputatiónak, hogy a dohány, só, bélyeg és lutri jövedelme, amely a polgárosított határőrvidékből az államkincstárba folyt, azon jövedelmek közé tartozik-e, amelyek a föntemlített százalékos megosztás alá esnek. 1878-ig bezárólag, tehát teljes tíz éven át — mint a magyar deputatió is tudhatja — a polgárosított határőrvidék jövedelmei úgy a közös, mint az autonóm költségvetésben is ki voltak tüntetve a rájuk eső százalék arányában Mi azon meggyőződést tápláljuk, hogy a magyar és horvát kormány, a magyar országgyűlés és a horvát tartománygyűlés által szentesített ezen hosszú gyakorlat nem puszta véletlennek, könnyelmű hibának, hanem a megállapított kiegyezési törvény intenzióinak tulajdonítandó. A magyar királyság és a Dalmát, Horvát és Szlavón királyság pénzügyi szerződése az utóbbiak jövedelmén nyugszik. Ezen jövedelmek alapján vettetett ki a közös és az autonóm kiadások fedezésére a százalék. Mindaz, ami a pénzügyi egyezség idejében mint a Dalmát, Horvát és Szlavón királyság jövedelme van világosan fölemlítve, lényeges és változhatlan részét képezi a kiegyezésnek, a mely megdől, a mint megfosztatik ezen alapjától. Azon jövedelmek közt, a melyek már 1867- ben is alapjául szolgáltak a magyar korona és ő felsége többi országai közt kötött kiegyezésnek, fölemlíttetnek a határőrvidék jövedelmei is az előbb említett országok javára, és ámbár abban az időben a határőrvidék ki volt zárva a kiegyezésből, számbavételek ezen országok adóképességének és a monarchia közös kiadásaihoz való járulásának megállapításában. Azon jövedelmek ugyanazon kimutatásai, amelyek a magyar állam kuptájának kiszámítására segítségül szolgáltak, a Magyarország és Horvátország közti pénzügyi kiegyezés megállapításában is alkalmaztattak későbben és kulcs gyanánt szolgáltak az autonóm szükségletek és a hozzájárulási quota százalékának meghatározásában. Ugyanezek a kimutatások rendelkezésére állottak 1873-ban is mind a két regnicolaris deputatiónak, és azon jövedelmek közt, amelyek határozók az autonóm és a közös szükségletek százalékos arányára nézve, ismételve előfordulnak az említett határőrségi jövedelmek is. Ezek Magyarország minden előirányzatában is ismétlődtek 1867-től 1871-ig, noha a határőrvidék még mindig a hadügyminisztérium igazgatása alatt áll, és 1873-től 1878-ig szakadatlanul, mikor a magyar korona országainak határai tényleg viszszaállíttattak, az említett jövedelmek úgy a közös, mint az autonóm előirányzate 45%-al szerepelnek. Határozottan ki kell várnunk azon föltevést, hogy három regnicoláris deputátió, éspedig a magyar és az osztrák, melyeknek tanácskozási alapul a cs. kir. statisztikai központi bizottságnak a kérdéses határőrvidéki jövedelmeket világosan kimutató táblázatai s évkönyvei szolgáltak, továbbá hogy az első és második magyarhorvát regnicoláris deputátió , melyek tanácskozásai a magyar pénzügyminiszter adatain és előirányzatain alapultak , mely utóbbiakban a határőrvidék -jövedelmek elválasztják az egyenes adóktól, a fogyasztási adóktól, illetékektől stb., azaz a határőrvidék-jövedelmeknek a zágrábi főhadparancsnokság által kezelt kategóriájától, ide nem számítva azonban a határőrvidék indirect adóinak jövedelmét, melyeket a zágrábi pénzügyigazgatóság kezelt — hogy e deputációk, mondjuk, ne lettek volna tisztában, mily alaposan jött létre a financziális megegyezés. — Határozottan ki kell zárnunk azon föltevést, hogy az említett határőrvidéki jövedelmeket illetőleg azon fáradhatatlan körültekintő, éleseszü ember tévedésekbe bonyolódhatott volna, ki oly sokáig volt a magyar képviselőház pénzügyi bizottságának s 1873-ban a regnicoláris küldöttségnek is előadója, s a ki a horvát regnicoláris küldöttségnek oly behatólag, oly részletesen mutatta ki, hogy mily öszszegek álltak Horvátországnak rendelkezésére, hogy mennyit kapott volna, ha az elfogadott átalányrendszer az autonóm költségek fedezésének áthághatlan határt nem szab, s hogy mennyire emelkednének jövedelmei, ha az átalányrendszert százalékrendszerré változtatnák. — És ugyanez az ember, ki ez adatokra vonatkozólag a legcsekélyebb részletig megtette számításait, tévedett volna? az indirect határjövedelmek befolyását kihagyta volna ? — Határozottan ki kell zárnunk azon helytelen föltevést, mintha az említett indirect határjövedelmek befolyása azon négy miniszter figyelmét, gróf Lónyayét, Kerkapoly Károlyét, Ghyczy Kálmánét és Széll Kálmánét, kik felváltva vezették azon időben a magyar pénzügyeket, elkerülte volna az oly sok előirányzat szerkesztése alkalmával, az annyi zárszámadás összeállításánál, noha már 1871- ben birtokában voltak azon évi október 19-iki jegyzőkönyvnek, mely a közös bizottságnak tanácskozásait és határozatait azon módra nézve alkalmazta, hogy miként történjék a leszámolás Magyarország és Horvátország között, s amelyekben az is mondatik, hogy a horvát kormány küldötte, Vardian Iván azon nyilatkozata alkalmával, melyet a dohány- és sómonopólium tiszta jövedelmének megállapítási modalitására nézve tett, határozottan megemlékezik Horvát-Szlavónország és a horvátszlavón határőrvidék ezen jövedelméről is. A regnicoláris küldöttség és a horvát tartományi gyűlés az említett adatokat, kimutatásokat és javaslatokat a legjobb hiszemben fogadta azon közigazgatási hatóságoktól, melyeknek hivatásuk és kötelességük folytán ezek helyességéért biztosítékot kellett volna nyújtani s az egy szerződés méltányosságának és fogalmának nem felelne meg, hogy a horvát-szlavón-dalmát királyság egy állítólagos tévedés folytán jelentékeny kárt szenvedjen, annál kevésbé, mert ha a horvát regnicoláris küldöttség 1873-ban csak gyaníthatta volna is, hogy itt tévedés forog fenn, azon szándékában, hogy Horvátországnak autonóm szükségletei fedezésére kielégítő jövedelmet biztosítson, bizonyára arra törekedett, volna, hogy a szóban forgó határőrvidéki jövedelmeket kedvezőbb százalékrendszerrel cserélje fel. A regnicoláris küldöttség azon erős reményt táplálja, hogy a tisztelt magyar küldöttség a felhozott okok megfontolása után azon nézetet fogja táplálni, hogy a kérdés olyatén való megoldásához, váljon mely nyilvános jövedelmek vannak alávetve a közös és autonóm ügyek közt való arányos felosztásnak, nemcsak a királyi főszámvevőszéket, hanem mindazon tényezőket meg kell hívni, melyek a megállapodásokat létrehozták, melyek tehát egyedül illetékesek ítélni a felett, hogy mily alapon jött létre az említett megegyezés, mint egyáltalában csak ezek vannak hivatva a kiegyezésből folyó netalán fölmerülő ellentéteket kiegyenlíteni. De a Horvát-Szlavon Dalmát Királyságnak közjövedelmei is vannak, melynek a százalékos fölosztásba való belefoglalását semmi oldalról sem támadták meg, s melyek némelyikének példa gyanánt való fölsorolását, ez a regnicoláris küldöttség azért tartotta kötelességének, mert rendelkezik tökéletes bizonyossággal a felett, hogy ezek a Horvátországot illető rész összeszámolásába valóban bevonattak-e, vagy nem kerülték-e el a figyelmet. Azon magyar törvényezik, mely a százalékos illetékeket megállapítja, a vasúti és gőzhajózási vállalatokat kötelezi, hogy minden utas után a menetdij mellett még bizonyos bélyegilletékeket is szedjenek. Az 1875: XX. t. sz. azt rendeli, hogy a vasúti és gőzhajózási közegek a személyszállításnál és az útimálha szállításánál teherilleték gyanánt a menetdíj 10%-át, gyorsküldeményeknél 5% szállítási illetéket, s a teherküldeményeknél 2%-ot szedjenek, erről különjegyzéket vezessenek, s minden hónap végével ez összeget az illető állampénztárba beszolgáltassák. Bizonyára méltányosabb lenne, ha ezen, a horvát területen fekvő állomásokon befolyó illetékek ezen királyság pénztárába s nem, mint többnyire történik a „budapesti„állampénztárba küldetkezelési költségekre, nézetünk szerint az a fő, hogy e jövedelmek épen úgy a múltra, mint a jövőre nézve a Horvát-Szlavon-Dalmát királyság közjövedelmei alkatrészének tekintessenek, melyeknek 45%-a az autonóm szükségletekre esnék, s ez a regnicoláris küldöttség aligha csalódik azon föltevésében, hogy a pénzügyi hatóság eddig is ez értelemben járt el. Ugyanabba a kategóriába esik a postai teherlevelek bélyegilletékének jövedelme, és ámbár a zágrábi királyi postaigazgatóság közvetlenül Budapestről kapja ezeket a blanquettákat és a budapesti állampénztárba küldi azok árát, nem hiszi a deputatió, hogy téved, hogy a Dalmát, Horvát és Szlavón királyságban eladott bélyegzett teherlevelekről pontos számadást vezet a pénzügyigazgatóság és nyilvántartja a Horvátországra eső százalékot. Ugyanez áll a biztosító társulatok ügynökségeinél bevett bélyegilletékekről. E példák elegendők, hogy az ezen természetű bevételekre hívjuk föl a figyelmet, amelyekre nézve ajánlatos a megpendített eljárás. Másrészről nem mulaszthatja el ez a deputatió egy más jövedelemre mutatni, amelyet, ellentétben természetével és czéljával, százalékos osztás alá vet a pénzügyi hatóság. Az egykori szt.-györgyi és kreutzi ezredek, most a belovári megye katholikus lakossága 1771 évig természetben adott járulékokkal tartotta fenn a papságot. Ugyanez évi decz. 10-kén legfelsőbb elhatározás következtében a természetben adott járulé k marosvásárhely-román-jászvárosi vasút. Ezen vasútnak kiépítését 1872. óta folyton sürgetve — mint azt az „Ellenőr“ t. olvasói jól tudják, — a legnagyobb örömmel olvastam Thaly Emil urnak közelebbről a „Nemzetgazdasági Szemlédben ezt illetőleg közzétett tanulmányát. Mindenesetre reám és az „Ellenőr“-re csak örvendetes lehet, hogy ami mellett mi eddig úgyszólva csak sose küzdöttünk, most más oldalról is vizsgálódás tárgyát képezi, nemcsak, sőt annak valósítása szükségesnek, sürgősnek nyilvánittatik. Miután én már más alkalommal fejtegettem ezen vasutat, jelesen az „Ellenőr“ 1878. évi 375. számában kiemeltem ennek úgy nemzetgazdasági, mint stratégiai fontosságát, ez alkalommal csak azért szólalok föl, hogy a Thaly úr czikkének pár téves adatát helyreigazítsam. Thaly úr a Marosvásárhely-Sz.-Régen- Toplitza-Orotva-Putna-Preszekári irányt veszi föl és teszi tanulmánya tárgyává. Ez azonban nem a helyes irány. A helyes irány vagy : Marosvásárhely Sz. - Régen - Toplicza-Székpataka - Borszék- Preszekár, vagy: Marosvásárhely - Sz.-Régen- Görgény-Szt.-Imre-Ditró- Putna-Preszekár. Az első — a borszéki — vonal az én számításom szerint kerek számban a határszélig 130 kilométert tenne ki, s egy — de csak kisfokú — vízválasztót szelne át; a második — a görgény-ditrói — vonal 125 kilométer hosszú volna, de két — az előbbemnél ugyan nagyobb, azonban még mindig kisfokú — vízválasztót fogna átszelni, s még pedig az elsőt Görgény és Ditró közt a „Fehérág“ nevezetű helyen, a másodikat a ,,Putnán, a melyet a Thaly úr vonala is vágna. Ez — a toplicza-putnai vonal — az én számításom szerint 145 kilométer hosszú, tehát a toplicza-borszéki vonalnál 15, a görgény-ditróinál 20 kilométerrel hosszabb. De nem ezen hosszabb volta miatt, hanem nemzetgazdasági szempontból nem pártolhatom a toplicza-putnai vonalat. S hogy ezt miért nem viszi Thaly úr Topliczától Székpatakon át Borszéknek ? teljességgel nem értem. Borszék — gyógyít alanyát illetőleg — Európa egyik legelső fürdője. Jelenleg is, midőn a vasúttól minden irányban oly küld évenkint szét Budapesttől Iván Miautinápolyig terjednek a raktárai ki. Van üveggyára, terjedelmes kőszéntelepei, s vidéke ma is élénk kereskedést űz. A görgény-ditrói vonal szintén népes tájon, s a görgényi állam uradalmakon vonul keresztül , tehát itt az államvagyon közvetlen is tetemesen fogna értékében növekedni, s azon kívül stratégiai szempontból is ez a legelőnyösebb volna, Ditró és Marosvásárhely közt ez lévén a legrövidebb út. S Ditrónak Brassóval vasút által való összeköttetését a hadi kormányzat is rég és hathatósan sürgeti. Ezen vonal irányát illetőleg is azonban az én nézetem eltér a hivatalosan jelzett tervtől. Hogy miben, és miért? azt meg az „Ellenőr“ múlt évi 375-ik számában kifejtettem. Itt tehát elégségesnek látom, ha azon czikkemből a következő pár sort idézem: „Midt rövidebb és egyenesebb vonalat, eddigelé az Olt-völgyi vonalat hallottam hangoztatni. Én ezúttal egy más vonalra hívom föl a közfigyelmet, amely úgy nemzetgazdasági, mint hadászati szempontból sokkal fontosabb. S ez a Brassóból, vagy még helyesebben ruduvárról, kiinduló kézdivásárhely-kászon-nyergesi vonal.“ Ma is ezt mondom. Sőt ma még sokkal inkább, mint egy évvel ezelőtt. A „Hon“ jelen évi jul. 20-iki számában ugyanis azt olvasom, hogy: Negroponti — a Kelet Rothschildja — komoly nyilatkozatot tett, hogy ha az Ojtozig kiépíttetik — részünkről — a vasút, onnan saját költségén Adjutig ő maga ki fogja építeni. Negropontinak ugyanis ezen vonal a birtokán menne át, itt pedig gazdag sótelepeket fedezett már is föl. Ennélfogva kormányunknak meg kellene a lépéseket tenni, hogy a Földvár-Sepsi Szt.-György, Kézdivásárhely-Ojtozi, mintegy 87 kilométer hosszú vonal a legsürgősebben kiépíttessék. Ezen vonal áthaladna Előpatakon, Szt.-Györgyön, Háromszék dús zónáján, Kézdivásárhelyen és Bereczken — erről is már többször és tüzetesen szólottam — s erős meggyőződésem szerint ezen egész vonalat mintegy 3.000.000 forinttal, ki lehetne építeni. Ezen vonal, amíg stratégiai szempontból a legfontosabb szoroson halad át, addig a legrövidebb úton fogna Keletre vezetni. A marosvásárhely-tölgyesi vonal pedig Déloroszország felé volna a legrövidebb vonal. Ezen, marosvásárhely-tölgyesi vonal kiépítésének költségét is Thaly úr igen magasra teszi. Szerinte 118,063 forintba kerülne kilométerenként. Én azonban meg vagyok győződve — ismerve a helyi viszonyokat és körülményeket — hogy Marosvásárhelytől a tölgyesi szorosig kilométerenkint jól ki lehetne építeni 65,000 forinttal ; tehát még a hosszabb borszéki irányban is elég volna 8.450.000 forint; s ha Tölgyesen túl, itt személyes tapasztalatból nem ismerem ugyan a helyi viszonyokat, de vízválasztó nincs, hanem mindenütt a Besztercze folyam völgyén haladna — másfélennyi költséget veszünk is föl, mégis ezen 95 kilométer hosszú vonal — Románig — mintegy 9 millióba kerülne. Ez pedig több mint 11 millióval volna kevesebb, mint ahogy azt Thaly ur kiszámította. Szóval, a helyi viszonyok tanulmányozása még a Thaly ur által nyert eredménynél is sokkal kedvezőbb eredményre vezet. Ez pedig szolgáljon a kormánynál ösztönül arra, hogy a keleti vasútnak czélszerű, nemcsak, sőt szükséges csatlakozásait igyekezzék minél előbb valósítani. Ma is ismétlem, amit annyiszor mondottam, hogy a keleti vasút csak úgy fog jövedelmező lenni, ha ezen csatlakozások kiépíttetnek. Hogy a marosvásárhely-toplicza-borszéki, vagy a marosvásárhely-görgény-ditrói irány-e az előnyösebb ? arról a kormány — a részletes tanulmány alkalmával — könnyen meg fog győződhetni. Egyébiránt azt hiszem, a kereskedelmi miniszter úr közelebbi körútjában meggyőződött arról, hogy a székelyföld' cn.crvinui’t' io1 1 1 i i közlekedés könnyítése által a kormány, illetőleg az állam részéről is némi pártfogásban részesüljön. Mai napig egyedül csak a székegység az, amely a vasút jótékonyságát épenséggel nem élvezi. És ez nemzetiségi szempontból is nagy hiba. Dr. CSEH KÁROLY. TÁRCZA. BARNA ARTHUR. 63 Regény két kötetben. Irta BEKSIGS GUSZTÁV. Második kötet. XII. FEJEZET. Arany vulkán. 1. A kitörés előtt. Valóban szerelem támadt-e Arthurban Fatima iránt ? Ki tudná ezt megmondani! A gyönyörű arab nő lázas szenvedélyének tüze szükségkép megégette, nemessége, önfeláldozása kétségkívül mélyen érintette Arthur lelkét. Az érzékiség csábja, egy gyönyörű asszony kétes légköre szintén okvetlenül gyakorolta befolyását Arthurra, bármily eszményi szerelmet érzett is Olga iránt, s bármily felületesen gyógyult be szívének sebe. Fritz, aki Arthur kedélyének átalakulását figyelemmel kisérte s boldog volt, hogy barátját a közbejött események, s Fatima befolyása felrázták halálos apathiájából, felettébb rossz észlelő leendett, ha észre nem veszi, mily lázas örömmel veti magát Arthur a szenvedély árjának hullámaiba, mint akar szándékosan elégni a szerelem gyönyöreinek izzó kemenezéjében. Arthur a szerelem gyönyörei által akart menekülni a szerelem gyötrelmeitől. Tapasztalva, hogy Fatima önfeláldozó szerelme meghatja lelkét, bájai felgyújtják vérét, mint vízbefutó a mentő kezet ragadta meg Fatima kezét, hogy a nemes lány kiragadja az örvényből, hova alábukott. Ezt a benyomást tette Fritzre Arthur kedélyének gyors átalakulása. S az olvasó, ezúttal, bizonyára hajlandó igazat adni Fritz barátunknak, bármily kevés jelét adta is az eddig éleslátásának s biztos tapintatának. De habár Fritz eltalálta az igazat, felettébb tévedne, aki önzésről s arról vádolná Barna Arthurt, hogy visszaélt egy nemes leány érzelmeivel, testi és lelki bájaival, csak azért, hogy ennek szerelme által védje magát egy másik szerelem ellen, s hogy őt csak eszközül használta fel. Barna Arthur sokkal nemesebb, hogysem Fatimát puszta eszközül használja, s elvesse őt, ha sikerült ezért érnie. Jól ismerte Fatimát. Tudta, hogy e hővérű arab nő szenvedélye, ha tápot nyer, óriássá fog növekedni, s olthatatlanul fog égni, míg csak önmagát fel nem emészti. A socialista telepen Arthurt pillanatra szintén megszédítették ugyan Fatima bájai, a varázs azonban sokkal rövidebb ideig tartott, hogysem a szenvedélyes lány végleg jogot formálhatott volna iránta. S már ekkor felébredt szívében a féltés szörnye, s csakis Olga megnyerő bánásmódja bírhatta a természeténél fogva nemes lányt érzelmeinek hősi feláldozására. Most azonban, mikor Fatimában, ki azt hitte, hogy viszontszerettetik, kiirthatatlan gyökereket vert Arthur iránt való szerelme, s midőn versenytárstól való félelem nélkül, nyugodtan adta át magát a szenvedély őrjöngéseinek és kihágásainak; most, midőn Arthur számtalanszor kijelentette neki, meleg ölelések, tüzes csókok, s a szenvedély lázas, izzó kitörései közepett, hogy szereti, s csak őt fogja mindig szeretni, Fatima nem áldozná többé fel magát a szerelem oltárán. Hejh, hogy védené ismét túlboldogságát, mint védi az afrikai nőstényoroszlán kölykeit a rabló ellenében. Aki eddig csak önmagának tudott keserű gyötrelmeket okozni, s csak önmagát tudta elítélni a reménytelen szerelem kétségbeesésének békés, türelmes viselésére, hogy tudná megölni, gyöngéd s mégis aczélos ujjaival megfojtani versenytársát! Ámde Fatimának nincs többé versenytársa. Olga meghalt Arthurra nézve. A halottaktól pedig nincs mit félniök az élőknek. Nem is félt Fatima. A szerelem boldogságát nyugodt öntudattal, lankadatlan hévvel, betelni nem tudó vágygyal élvezte, amire csak azok képesek, kiknek szive alkalmas nagy szenvedélyek befogadására, s kik, mielőtt boldogokká lettek, érezték a szerelem gyilkos szenvedéseit, lemondtak, s csak mintegy a halál álma után ébredtek fel a szerelem üdvösségére. Az imádott nőnek csak emléke élt Arthur szívében, mint él egy kedves felejthetetlen halott emléke szívünkben. A lelkünkkel összenőtt lélek elröppent, az imádott test porai összevegyültek a föld porával. Átkozzuk sorsunkat, hogy meg nem haltunk vele, de mivel élünk, bármennyire kitördühetlenül él is emlékünkben a szeretettnek képe, végre mégis megkísértjük, hogy boldogok legyünk, a magunk módja szerint így volt Arthur is. Átadta magát a kínálkozó gyönyörök szédületes áradatának. Ha tán nem szerette is eszményileg, azon nemes, magasztos szenvedéllyel Fatimát, melyet Olga iránt érzett, de lelkében meg volt győződve, hogy Fatimát boldogíthatja. Afrikából sohasem tér többé vissza az európai társadalomba; a félbarbár lány iránti szerelme nem lesz tehát soha próbára téve. De különben is Fatima oly hasonlíthatlan testi és lelki bájakkal bírt, hogy azok bármely versenyben diadalmaskodhattak volna. Érezte, hogy lelke mindinkább összejő Fatima lelkével. Tudta, hogy nincs messze az idő, mikor szíve egészen kigyógyul, s az csak Fatima iránt érzett szerelmével telik be. Koronként egy gondolat villámlott fel agyában : mi történnék akkor, ha Olga egyszerre megjelennék sátrában, miután elmenekült Európából, lerázva lelkéről előítéleteit, s testéről Hohenhaus herczeggel való házasságának bilincseit ? E gondolatra kezdetben nem nyomhatott el egy kéjes érzést, de azon mérvben, amint nőtt Fatima iránti szerelme, megijedt és félt ez eshetőségtől. Ámde mosolygott e bohó gondolaton. Miként kerülne Olga Afrikába, miként hagyná el világát, melytől, mint a világ talajától, nem volt képes, a szerelem csábjai által vonatra sem, elszakadni. Megnyugodott. Boldog volt. Fatima a szerelem örök csodáival vette körül. Mindig változtak, mindig megújultak azok. Nem unhatott rá azokra. Fatima mindig oly ingerlő, szédítő, bájainak mindig oly mérvű birtokában maradt, mint akkor, midőn először átadta magát. Arthur boldog volt. Boldogsága azonban nem akadályozta nagy munkájában. Szerelméből kétszeres erőt merített. Fatima megosztotta vele fáradalmait. Együtt örült vele diadalainak. Embernél magasabb lénynek, félistennek tartotta őt, így Fatimával karonfogva járta be Afrikát, s valósította meg czéljait. A Szahara átalakulása, a Csád-tónak az elsülyedt tengerbe való lecsapolása után, befejezést nyert. A Földközi-tengertől az egyenlítőig terjedő rengeteg continens képessé lett Európa összes lakosságának befogadására. Arthur az emberiség sorsa iránt ekként megnyugtatva, hozzá láthatott arany-elméletének megvalósításához. A vasutat levezette nem ugyan az arany-vulkán közelében, mely az egyenlítőn, a keleti hosszúság 11 fokán volt, hanem az északi szélesség 5-dik fokáig. Ha tovább vezeti, a vulkán eruptiója esetleg lerombolhatta volna azt. Óriási vízvezető gépe már fel volt állítva, mely egy folyam vizét hajtandja fel a tűzhányó tölcsérébe. Elérkezett már az idő, hogy felgyújtsa azt a vulkánt, mely megnyitandja a föld legbelső részeit, hova eddig még ember sohasem hatolt le és planétánk kihűléséig nem is fog lehatolni senki. Az aranyvulkán, mint az olvasó tudja, hathétezer láb magasra emelkedett a körüle elterülő fensikon. E tűzhányó tölcsére tízezer lábra nyúlt le és majdnem egészen tele volt vízzel. Tízezer láb mélységben volt a vulkán-csatornát eltorlaszoló szikla. Évezredek előtt alhatott ki, mert körülötte nyoma sem látszott a vulkanikus kitörésnek. A lávakőzetek szétmorzsolódtak, csak a porondban, s még a mellette elterülő nagyszerű vegetatió humusában is nagy mennyiségben található arany- és ezüstpor bizonyított Arthur feltevése mellett, hogy ez a vulkán valaha működött, s nemesfémeket olvadt és légnemű állapotban vetett ki az izzó kőzetekkel. Arthur tudta, hogy a vulkán felgyújtása borzasztó katasztrófát fog előidézni. És azért gondoskodott, hogy a földrengés és kitörés az afrikai benszülöttek közt pusztítást ne vigyen véghez. Bár e tájon csak igen gyéren laktak a benszülöttek, Arthur mégis felszólította őket, hogy költözzenek el a vulkántól messzebb fekvő tájakra, mert itt a környéken rettenetes istenítélete lesz. A benszülöttek nem foghatták fel, minő veszély fenyegethetné őket. Nem szívesen engedted a felszólításnak, sőt boszut forraltak Arthur és társai, a fehérek telepe ellen. Ez a kistelep a vulkántól félmértföldnyire, a fensik egy kissé emelkedettebb pontján volt. Innét fogja Arthur felgyújtani a földalatti poklot. Több mázsányi dynamitot már elsülyesztett a vulkán tölcsérében, s hogy a víznyomás idő előtt fel ne robbanthassa, szilárd aczél szekrényben eresztette le azt a 10.000 láb mély kráter fenekére. A szekrényhez sodrony volt erősítve, mely összeköttetésben állt a telepen felállított villanygéppel. Egy nyomás e gép billentyűjére villanyfolyamot fog vezetni a dynamitra. A tevőleges és tagadólagos villany tűzcsókban fog egyesülni, a dynamit felrobban. És — Ekkor fog kitűnni, jól vélekedett-e Arthur, midőn azt hitte, hogy a sziklatorlasz szétrobbantása után levezetheti a kráter vizeit a föld izzó belsejébe. Mindent előkészítve és minden eshetőséget kiszámítva, Arthur elhatározta, hogy istenkísértő tervét másnap végrehajtja. A lenyugvó nap nyájasan búcsúzott el a szép, tropikus vidéktől; bizonyára nem sejtette, hogy ahol ezek a pyramisszerű baobábfák, karcsú pálmák ingatják feléje magas levélkoronájukat, s ahol a mahagóni erdők sűrűjében oly nyugodtan és semmi résztől sem tartva csevegnek a tarkabarka madarak, holnap borzasztó pusztulás, s egy merész ember által felidézett földforradalom színtere lesz. A végzetes nap előtti estét Arthur, Fritz és Fatima beszélgetve töltötték együtt. A telepet magas vasfa-kerítés vette körül, mely védelmül szolgált a vadállatok és emberi vadak ellenében. A „végfalaknak“ helyőrségük is volt. Azon munkások, kik Arthurt mindenüvé követték, némileg értettek a fegyver forgatásához is, amire Afrika belső részeiben szükség is volt, mert nem egyszer megtámadták őket, munkájuk közben, vagy orvul, az éj leple alatt, a benszülöttek. Sokat (lukno) pénzbeli járulékká változtatták át, a melyeket az 1813. jul. 31 -ki rendelet minden hold szántóföld és rét után 7 krban, szőlő után pedig 14 krban állapított meg. E pénzben járulékokat, a cassa parochorum szedte be, a melybe a püspök és praelatusok járulékai befolytak. A cassa parochorum 1876 évben történt megszüntetésének és annak oka, hogy ezen adók beszedését az állami közegekre bízták, világos. Eszerint az állami közegek szedik be a plebánosi illetékeket épen úgy, mint más egyéb illetékeket is, így a közmunkaváltságot, a görög keleti papság járulékait stb. (Vége következik.) HÍREK. Augusztus 2. — Személyi hírek. Schaumburg Lippe uralkodó herczege családjával Karlsbadba utazott. —Pourtalis W. gróf, a bécsi német követség katonai attachéja, tegnapelőtt Berlinből Bécsbe érkezett s az Imperiál szállodában vett lakást. Tisza Kálmán miniszterelnök e hó vége felé Ostendébe utazik, távollétében Trefort cultusminiszter fogja helyettesíteni. A többi miniszterek mindnyájan a fővárosban időznek, kivévén Péchy Tamást, ki gyengélkedik s kit a közlekedési tárcza vezetésében B. Kemény Gábor kereskedelmi miniszter helyettesit. — A bécsi keleti akadémia. Néhány évvel ezelőtt a volt jeruzsálemi polgármester Emir Jussuf Zia El-Chalidi, egy ideig mint tanár volt a bécsi keleti akadémiában alkalmazva. 1875 közepén elhagyta Bécset s visszatért szülővárosába. Mint hírlik, a napokban újra ajánlkozott az akadémiához s ki is nevezték tanárrá. Az emir már néhány nap múlva Bécsbe fog érkezni. Tegnap volt a keleti akadémiában a vizsgálat a keleti nyelvekből, jelen volt a külügyminisztérium részéről Calice báró, Schlechta báró, továbbá Kremer lovag stb. — A trónörökös vadászatai. Rudolf trónörökös vasárnap és szerdán főudvarmestere Bombelles gróf s Kaftan kapitány kíséretében a Hostiwitzi uradalomban vadászott. Az utóbbi alkalommal 38 db. viziszárnyast lőtt. Vasárnap a trónörökös Sternberg gróf uradalmában fog vadászni. — A szent Oroszországból. A pétervári „Novoje Vremja“ egy levelezője tanúja volt egy falusi vizsgálatnak Piri faluban, az alexandropoli kerületben (erivani kormányzóság.) Az iskola egy földalatti helyiségben van a községi lóistálló alatt. A tanítványokat az örmény és orosz nyelvben, a hittanban, írásban és énekben oktatják. A vizsga alkalmával az iskolafelügyelő ezt kérdezte egy nebulótól: „Mit tudsz Ábrahámról?“ — „Bocsánat felügyelő úr, ennyire még nem vagyok tanítványaimmal“ — mondá a tanító. — „No hát akkor mondd meg, ki volt Kain?“ kérdezte tovább a felügyelő. A gyerek hallgat. A tanító meg csak tovább mentegeti magát. — „De azt csak tudod, hogy ki volt Ádám ?“ kérdezte a felügyelő haragosan. — Halotti csend. — „Az ördögbe!“ ordított a felügyelő, „azt csak mégis tudjátok, hogy ki teremtette a világot?“ — „Az isten, az isten, az isten!“ ordítoztak kórusban a nagyreményű nebulók. — „No hál’ isten,“ sóhajtott a felügyelő, „csakhogy mégis ennyire haladtak a hittanban.“ A levelező még azt is írja lapjának, hogy ha valamelyik iskolásgyerek bizonyos okból kikéredzkedik, a tanító előbb táblát akaszt a nyakába, melyen ez van irva: „ Ha van ott valaki, be ne menj, mert korbácsot kapsz !“ — Igazán, gyönyörűséges állapotban vannak a szent Oroszország iskolái. — Szökevény majom. Egy teplitzi levelező irja, hogy az Érczhegység közt való barangolásai közben majmot pillantott meg, melyet a környék lakossága is többször látott, de amely az ember megpillantásánál gyorsan eltűnt. Mint beszélik, e majom múlt szombaton, körülbelül az éhség által űzetve, egy asszonyt állított meg, ki az erdőn át vezető úton vajjal, sajttal stb. terhelt kosárral haladt. A majom néhány darab vajat akart a kosárból kivenni, s midőn az asszony nem akarta azt megengedni, a dühbe jött állat az egész kosarat tartalmával együtt szétrombolta, s azután a porból néhány darab vajat és sajtot ragadott föl, s azokkal eltűnt. Az erdészek hiában keresik ez állatot, nem tudnak rábukkanni. Honnan szökött meg a majom, nem tudni. Hírlik, hogy a drezdai állatkertből. — A kereskedelmi földrajz nemzetközi congressusa Brüsselben. A múlt évi szeptember hóban a kereskedelmi földrajz nemzetközi congressusa első ízben gyűlt egybe, még pedig Párisban. Ott elhatározták, hogy a jövő gyűlés Brüsselben legyen, s a belga földrajzi társaság csakugyan mégis tette a szükséges előkészületeket s az illető szervező bizottság már szétküldé a congressus második gyűlésére való meghívásokat és programmot. Alulírt mint a magyar földrajzi társaság elnöke e napokban kapta meg a meghívást, valamint 200 példányt a programmból , vagy 20 tagsági igazolványt. Minthogy a magyar földrajzi társaság a nyári hónapokban nem tart ülést, s a fővárosban lakó tagjai közül sokan elutaztak, azért a programmot és igazolványokat Aigner Lajos könyvkereskedő úrnál, mint a magyar földrajzi társaság pénztárnokánál tettem le. Nagyon kívánatos, hogy Magyarország is képviselve legyen a kereskedelmi földrajz congressusán, s azért mindazok, kiknek kedvük volna a congressuson megjelenni, fölkéretnek, szíveskedjenek Aigner urnái a programmot szept. 20-101 'Oktober 1'-éig fog .. nul a földrajzi congressus előtt, t. i. folyó évi szeptember 23-ától 26-áig, az amerikanisták congressusa is fogja üléseit megtartani, ugyancsak Brüsselben, s akik a földrajzi congressusra elmennek, abban is résztvehetnek. Az amerikanisták congressusa leginkább Amerikának az európaiak által történt fölfedeztetése előtti állapotaival foglalkozik. Hunfalvy János: — A demobilizatióhoz. A helyben állomásozó szekereszszázadoktól ma bocsátották szabadságra az 1875-ik évben besorozott katonákat. Az 1876-ik évben besorozottakat pedig felszólították, hogy kinek van kedve önként tovább szolgálni, kik ezt tenni nem akarják, legközelebb, mihelyest a szolgálati viszonyok meg fogják engedni, szintén szabadságra bocsáttatnak. — Nagy hadgyakorlatok a főváros környékén. Hétfőn e hó 4-én kezdődnek meg a főváros környékén az öszpontosító gyakorlatk. Ezen gyakorlatokon a helyben állomásozó lovasság, tüzérség, szekerészek, gyalogság, egészségügyi osztályokon kívül még a cs. kir. hadapród iskola és Ludovica- Akadémia növendékei, továbbá a vidékről megérkezett 38-ik Mollináry, a Jellasics gyalog tartalék ezredek, a 10-ik számú dragonyos ezred és több honvéd zászlóaljak is résztvesznek. — Uj egyetemi tanár. Dr. dr. Kornyik távozása folytán megürült hittani tanszékre — ki az esztergomi primási iroda igazgatójává lett kinevezve, — valószínűleg dr. Bognár Mihályt, jelen-