Ellenőr, 1880. szeptember (12. évfolyam, 418-472. szám)

1880-09-11 / 436. szám

XII. évfolyam. — 436. sz. ELLENŐR Gladstone beszédéről. Két czikk. II. Tudva lehet minden irodalomjártas olvasó előtt, hogy Gladstone nemcsak politikával és favágással foglalkozott, hanem a homéroszi hős­költemények kedvencz tanulmányozásából is je­lentékeny művet tudott előállítani, épen mint egy másik angol kormányelnök — a néhai Derby gróf — Horatius fordításával és — ná­lunk, tán ama tory példány irránti szellemro­konságból —­ Tacitus ismertetésével a brit főúri műveltségnek magyar képviselője, gróf Széchen Antal. Sőt az epikus mester annyira leigézte a Gladstone úr rajongásra hajlandó egész lényét, hogy lassanként az ős Hellasz történetére és meséire kezdte alapítani a hazája érdekeinek és hírnevének leginkább, sőt egyedül megfelelő keleti politika iránti összes érzelmeit és fogalmait. És innen magyarázhatni meg úgy a tö­­rökök elleni izgatásait, mint jelenlegi eljárását. Mert a Gladstone úr szerelme és gyűlölete nem platoni­­kus természetű. Ő tettekben nyilvánítja mindkettőt, mihelyt alkalma van rá. Amarról tanúságul szolgált az ajándék, melyet Görögországnak adott a roniai szigetek átengedésével, mihelyt ez iránti nézetei­nek érvényesítéséhez a parlament és korona el­határozását nyerheti meg ékesszóló befolyása. És ki tudja, nem adja át Cyprust is rövid időn ? A­mi pedig gyűlöletének bizonyítékait illeti, arra nézve nem kell egyéb adat, mint a híres atro­city meeting-ek szervezése, melyek többet ártottak Törökországnak, mint maga az egész orosz hadsereg. Hogy ama bősz támadásokban, melyekkel a bulvárokért hívta fel hoszuállásra a miveit világot, több volt a Disraely megbukta­tása iránti factiosus szenvedély, mint a balkáni népek iránti „keresztyén“ buzgóság, az igaz. De a vezérgondolat — valódi rögeszméje — nem a vetélytárs elleni nemtelen indulatokból szárma­zott, hanem megvolt lelkületében régebben és csak erősbödött az orosz-török háború által. Az a vezérgondolat pedig áll három tételből. Az első az, hogy Törökország nem tartható többé fenn azon régi politika által, mely a nagyhatalmak érdekféltékenységeinek viszonyossága által bizto­sította a porta uralmát. A második az, hogy az új politika tehát csak úgy lehet üdvös és az európai béke biztosítéka, ha a többé fenn nem tartható török uralom utódjáról kellő időben gondoskodik, mikép a bekövetkező katasztrófa napján ne léphessen elő Oroszország mint örö­kös. A harmadik tétel pedig­ az, hogy a kívánt utód, az újra előállítandó Bizáncz ura nem lehet más, mint Görögország. Nekem nem szándékom ezen vezérgondolat három tétele felett elmél­kedni. Én csak azt akartam kimutatni, hogy a Gladstone úr keleti politikájának mi adja az irányt. És a fennebbiek szerint az irányadó szel­lemet minden egyébnek lehet nevezni, csak muszka barátságnak nem. Ama politika lehet té­ves — és én is annak tartom — de hogy a muszkáéval egy iránya­bb czélja lenne, azt csak az elfogultság és az új helyzetekkel számolni nem akaró emberek régi jelszavakon rágódó böl­csessége állíthatja. Gladstone úr szombati be­szédében a következő nyilatkozatokból tűnik ki a vezérgondolat : „A párisi béke alkalmával így hangzott a hatalmak politikája : „javasolni fogjuk és bizto­­sítni igyekszünk mindenképen a reformokat, de ezeknek a török birodalom épségének és függet­lenségének fenntartására kell szolgálniuk.“ Ez a doctrina jóhiszeműleg állíttatott fel s nem mon­dom, hogy nem volt igazolva amaz időnek ta­pasztalatai által. De mi lett az eredmény? Tö­rökország, noha húsz évi teljes békessége volt azon kemény büntet­ő után, mely Oroszországot érte, s noha két milliárdnyi forintot vett fel a reformok czimén (most azt mondják nem volt pénze) és még­sem tett egyetlen lépést is, a bi­rodalom bármely részében, a javulás felé. Vilá­gossá lön tehát, hogy más hangon kell vele be­szélni, s hogy valódi komédia volna reformokat ajánlan neki, de továbbra is így szólam­ hozzá : „soha se törődj azzal a­mit a reformokról mon­dunk ; ez másodrendű dolog ; a fő az, hogy ott maradj a hol élsz.“ A beállott változás folytán remény­em, hogy a török kormány kezdi meg­érteni a tényt, miszerint mi ugyan béna ii d­e óhajtjuk elkerülni a nehézségeket és bonyodal­makat, melyek a török birodalom összeomlásából keletkezhetnek, de hogy az alattvaló népségek irányában a kormány tűrhetőleg teljesítse köte­lességeit, az többé nem másod hanem az első rendű követelés. S ha Törökország nem teljesíti ama kötelességeket tűrhetőleg, miről még nem vagyunk kellőleg tájékozva, akkor bizony a török birodalom épsége és függetlensége magára lesz hagyatva. “ Görögországra vonatkozólag a következőt felelte egy előtte szólott képviselőnek : „A t. tag úr értesítette a házat, s valószínű­­­leg hiszi is, hogy mi Oroszország parancsára és titkos befolyása szerint igyekszünk Görögország határait terjeszteni Törökország rovására. Oly kevéssé tudja felfogni Oroszország magatartását a hellén faj és a török birodalom irányában, hogy viszásan szél a keleti kérdésnek legérezhe­tőbb, világos és elemi fényeiről is. A­helyett hogy észlelné őrködésünket Oroszország ellené­ben főleg azon hajlamáért, mely a görög érde­ket a szláv érdeknek akarja feláldozni, úgy tün­teti fel Oroszországot mint Görögország tevé­keny, lelkes eh arapi­ónját, a­kinek sürgetése nélkül Európa nem ajánlotta volna a görög ha­tárok kiterjesztését.“ Ezekben kívántam kimutatni a Gladstone úr keleti politikájának vezéreszméjét, mely nem cse­kély részben rögeszme. Az idézettekből is kitű­nik, hogy Törökország fennállhatása iránt kevés a hite s hogy a bomlás eshetőségei ellenében kíván valamit építeni, a­mi ne legyen muszka és megnyugtassa a Kelet békéjének biztosságára só­­várgó angol érdekeket. A Gladstone terve lehet álmodás, de semmi esetben sem olyan politika, a­mely miatt monarchiánknak feszült állásba kel­lene tenni magát Anglia irányában. Ennek a két hatalomnak nem szabad egymásra haragot tartani, bármennyire ne tessék is némely szó és lépés, hol az egyiknek, hol a másiknak. Egy európai válságban egymásra lesznek utalva. Aki ezt szem elől téveszti, az nem követ helyes politikát. Nekünk Gladstone úr kormányával is jó lábon kell állanunk, még ha soká tartana is. Pe­dig jöhet utána más is, rövid időn, aki nem lesz ugyan olyan homerusi alak — i­r­a­c­u­n­­d­u­s, acer — de bizalmasabbá teheti ismét a két monarchia közti természetes barátságot és — nagyrészbeni — érdekközösséget. CSERNÁTONY. módosításokkal kapcsolatosan a legtöbb törvényhatóság a szolgabirói börtönök felállítására s az azokban elhe­lyezendő egyének élelmezésére nézve is megteszi a szükséges előintézkedéseket. A bűntettekről és vétségekről, valamint a kihágá­sokról szóló törvényeknek f. évi szeptember 1-én tett életbeléptetése folytán a törvényhatóságok a kormány megelőző felhívására a törvényhatósági szabályrendele­teknek a kihágásokra és azok büntetésére vonatkozó ré­szeit szigorúan átvizsgálják, és amennyiben az azokban foglalt intézkedések ama törvényeknek meg nem felel­nének vagy azokkal ellenkezésben állanának, azokat módosítják. Az így módosított törvényhatósági rendele­tek legkésőbb 1. évi dec­ember 1-ig lesznek a belügy­miniszter jóváhagyása alá terjesztendők. A vonatkozó szabályrendeletek átvizsgálásával s a netalán szükséges Az államrendőrségnek a kormány által tervezett felállítása — a „Bud. Corr.“ értesülése szerint — éven­­ként összesen 500—550,000 frtnyi kiadási töbletet fog igénybe venni. A kereskedő és iparossegédek egyévi önkéntes­sége tárgyában a kassai kereskedelmi és iparkamara élénk mozgalmat indított meg a köztörvényhatóságoknál, melyekben azon kérvényét, melyet a kereskedő és ipa­ros ifjak egyéves önkéntessége érdekében az ország­­gyűlés képviselőházához intézett, pártolás végett meg­­küldötte. E kérvényt számos törvényhatóság közgyűlése tárgyalta már, s több törvényhatóság hason szellemű feliratot határozott intézni a képviselőházhoz. Legköze­lebb Borsod- és Győr megyék közgyűlései is ez értelemben határoztak. A horvát belügyi reform. A horvát pénzügyi bi­zottságnak e hó 6-án tartott ülésén Mihalovics bi­zottsági tag azon kérdést intézte a kormányhoz, mely reformokat szándékozik végrehajtani. Erre Zsifkovics osztályfőnök a „Nav. Nov.“ értesítése szerint a követ­kezőkben terjesztette elő a kormány programmját. A kormány mindenek előtt fel akarja menteni a községe­ket a rájuk ruházott teendők óriási terhe alól és azért el akarja tőlük venni az adóügyek kezelését. A kormány az első fokú politikai hatóságokat szaporítani kívánja, hogy a nép által könnyebben hozzáférhetők legyenek ahhoz közelebb is essenek. Az alispánságok vagyis a po­litikai kerületek felett ott állanak a megyék, melyek a központi kormányzattól vállalnának át némely teen­dőt. Ezen után, a kormány nézete szerint, el lesz érhető a decentralisázió és a közigazgatás közvet­lenebb és olcsóbb lehet. A megyék száma takarékossági szempontból lehetőleg kicsiny lesz, úgy hogy ugyanannyi törvényszék fogna felállíttatni, a­hány megyei hatóság lesz, melyek természetesen ugyanegy székhelylyel bírná­nak. Hasonlóképen és­ pontosíttatnának egy helyen a kerületi hivatalok, noha a törvénykezési és közigazga­tási ügyek ezentúl is különválasztva kezeltetnének. A kormány számítása szerint ezen reformok által tetemes megtakarítás lesz, főleg a községek javára elérhető. Hogy a kormány a reformok foganatosítását eddig még nem kezdette meg, annak egyedüli oka azon körülmény­ben rejlik, mert a kormány mindenekelőtt a határőrvi­dék bekebelezését akarja foganatosítani és csak azután akarja az ekként egyesített egész országot a jelzett módon reorganizálni. A bizottság a belügyi osztályfőnök e nyilatkozatait élénk megelégedéssel vette tudomásul. A Budapesten felállítandó iparműiskola ügyében Apt Károly oszt. tanácsos és Keleti Gusztáv igazgató, tudvalevőleg beutazták Ausztriát, hogy a fennálló iparis­kolákat tanulmányozzák. Útjukból visszatérve részletes jelentést terjesztettek be a kereskedelmi miniszternek Jelentésük kiemeli, hogy az osztrák műipar fejlődöttsé­­gét legnagyobb részben az iparmúzeumnak, s az ipar­­művészeti iskolának köszönheti. Ez iskolában kiváló fi­gyelmet fordítanak a faiparra, a decorativ jellegű szob­rászatra, és a műfaragászatra, továbbá az építészet kon­­structív és decorativ elemeire. Az iskolába könnyen lehet bejutni; a növendékeket gazdag ösztöndiíjakkal jutalmakkal serkentik, s ezért a tantermek mindig zsú­­folják. Az osztrák vidéki városokban természetesen nin­csenek az ipariskolák ilyen előkelő fokon, de a maguk mérvével teljesen megfelelnek feladatuknak. Itt a mű­helyre fektetik a fősúlyt, s nem theóriára, a tanulók munká­latait mikor megérdemlik, már meg is fizetik, s igy mikorra az iskolából kikerül, már tudja hogy teljes gyakorlati ismeretet fűzhet szorgalmának eredményéhez, s biztos reménynyel indulhat az életnek. Ez iskolák is rendel­keznek több ösztöndíjjal s az állam részéről évenként 2—3000 frt támogatásban részesülnek, — valamennyiök a kereskedelmi miniszter keze alatt állván. Csehország­ban három ilyen iskola van. A jelentés ezután áttér hazai viszonyainkra, s minthogy a nagyobbszabásu gyár­ipar létesítéséről még alig lehet szó, a felállítandó ipar­művészeti rajztanoda és műfaragászati tanműhely egy­ Budapest, szombat, szeptember 11. 1880. előre csak azon szerényebb feladatot tűzheti maga elé, hogy a műasztalossággal foglalkozó közép-ipartelepek számára helyben és a vidéken ízlésben fejlettebb s a szyl­­szerüség követelményeiben jártasabb munkások elméleti kiképzését kivívja; a mellett a műfaragászatban is szakszerűen gyakorlati oktatást nyújtson, s ez­által a nemesebb bútoripar országos színvonalának emelkedését mind a termelő, mind a fogyasztó közönség körében elő­mozdítsa. E programmal annak szervezete és tanterve hasonló lehet a másodrendű provincziális szakiskoláké­hoz, melyek hasonló czél mellett túl a Lajtán a neme­sebb faiparnak csupán egy, legfelebb két ágát mivelik. A szaktanoda költsége az 1880—81. tanévre a követ­kezőkben volna megállapítandó. És pedig a személyi já­randóságok 3700 frt, egyéb kiadások 2200 frt, összesen 9.000 frt. Az angol külügyi hivatalban nagy tevékenység ural­kodik. Valmerben, Granville birtokán, a minisztereken kivü­l künn van Dilke is, ki sokkal szívesebben ment volna dél-francziaországi saját birtokára, most azonban főnökével együtt dolgozni kénytelen. Az osztrák-magyar ü­gyviselő is Valmerbe megy egy időre, úgyszintén más diplomaták is. Gladstone betegsége után legelőször Lo­ba­n­o­v herczeghez kapott meghívást, hol Konstan­tin nagyherczeggel ebédelt. Tegnapelőtt Hawardenbe utazott Hartington azonban London közelében ma­rad, habár előbb a continensre akart utazni. Hírlik, hogy a porta a hajóhaddal való tüntetés el­len távirati tiltakozást küldött, melyet ifjabb Musurus pasa 8-án állítólag már át is nyújtott a külügyminisz­tériumban. A porta ebben kijelenti, hogy a berlini szer­ződés értelmében való terület átengedésébe belenyugo­dott, minden további lépés azonban oly ingerültséget keltene, hogy az átadást vérontás nélkül nem lehetne végrehajtani. A porta most arra kéri a hatalmakat, hogy a tüntetést egyelőre halaszszák el. Az albán-montenegrói határrendezés. A „Temps“ megc­áfolja a Liberté azon állítását, hogy Jauréqui­­berry tengerészeti miniszternél értekezletet tartottak a nagykövetek. Az officiosus „Télégraph“ más variatióban közli ezt a hírt. Szerinte a Parisban jelenlevő miniszte­rek tartottak értekezletet Jauréquiberrynél és tanácskoztak a közös tüntetés fölött. A franczia kormány a legna­gyobb óvatossággal fog belebocsátkozni a tüntetésbe és ily értelemben fog határozott utasítást, adni. Különben arra számít, hogy még a tüntetés előtt engedni fog a porta. Megemlíti végre a „Telégraph,“ hogy csak az orosz hajókon vannak kiszállásra számított­ csapatok. Kogalniceanu miniszter elbocsátása bizonyos. Mint Bukarestből írják, föl sem szólították őt,, hogy mondjon le, hanem Párisig küldték neki a fölmentő levelet. Bratianu és Kogalniceanu meghasonlására Kogalniceanu emlékirata szolgáltatott alkalmat, a­melyet Párisból intézett a román kormányhoz, és a­melyben az Ausztria- Magyarországra való támaszkodás miatt hazaárulással vádolja a román kormányt. Jelentik továbbá, hogy Francziaország minden be­folyását fölhasználja Bukarestben, hogy visszatartsa Romániát az Ausztria-Magyarországhoz való csatlako­zástól. Elzász-Lotharingia kormányzásának módja miatt több nationálliberális lap megtámadta Manteuffel tábor­nagyot. E vádakra válaszol most a strassburgi hivatalos lap. A czikk, melyet hír szerint Manteuffel tábornagy írt, ezeket mondja a többi közt: A „Köln. Zig“ egyet­len helyes állítása az, hogy a tábornagy mindenkire hallgat. Ezzel azonban csak kötelességét teljesíti; ő van a tartományért és nem a tartomány ő érte, s ő szívesen meghallgatja bárki panaszát. A legnagyobb nehézségeket azonban nem a lakosság okozza, hanem, mint sajnosan tapasztalható, a bevándorlóit németek túlsá­gos követelőzése. Teljesen tévesztett fölfogás a bevándorloit németek részéről, hogy itt mint győzők lépnek föl s ezáltal akarják jóvá tenni azt az igazság­talanságot,, amit Németország 200 év előtt elkövetett Elzász ellen, midőn e tartományt Francziaországnak ki­szolgáltatta anélkül, hogy a nagy választófejedelem küz­delmét támogatta volna, s anélkül, hogy az elzászi vá­rosok segélykiáltásaira hallgatott volna. Vilmos császár megkezdette nagy elődének nem sikerült vállalatát, hogy Elzászt Németországnak visszahódítsa és megtartsa, de semmiesetre sem azzal a szándékkal, hogy itt mint győző gazdálkodjék, hanem hogy mint az egész biroda­lom legfőbb ura, mindenki egyenlő jogait védelmezze, s hogy a végre visszaszerzett tartományt annál nagyobb gondozásban részesíttesse. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------| AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 10. Gounodról és szinrekerülő vig dalművéről. („Philemon és Baucis“ első előadása alkalmából.) Ugyanaz a bájos idylli történetecske a határtalan hitvesi hűségről, melyet Ovidius a metamorphosisok könyvében zengzetes sorokban örökített meg, képezi tár­gyát Gounod „Philemon és Baucis“ czímű vig dalmű­vének is. A tisztességes házaspár a kiváló franczia opera­szerző librettistáinak önzetlen jóakaratából az antik mesétől eltérően nem változik örökké gyöngéden egy­másra tekintgető fákká, hanem az örök ifjúság örömeiben sütkérezik. A barázdák, az aggkor nyomai eltűntek or­­czáikról, az ifjúság fehe visszatért . 1860-ban, mikor Páriában a „Théâtre lyrique“ színpadján jelentek meg először a szerelmes vén hitvestársak Gounod lantjának hangjai mellett. Azóta hosszú húsz esztendő telt el és habár a nemzeti színházban szemünk láttára fognak megifjodni Philemon és hű Baucisa, de a rán­­ézők, a repülve haladó időnek szószólói, most már ma­gán — a dalművön húzódnak végig. Mert hiába, Gounod múzsája nem egyformán bő­kezű, nem mindig egyformán kegyes. Visszaadta az if­júságot a deres szakállú Faustnak, akinek lelke Me­phisto ádázságának esett ugyan áldozatul, de olyan szé­pen énekelt, mindaz, ami körülötte történt, olyan bájos dallamáradatban folyt le, hogy az ostromló évek tehe­tetlenül pattannak vissza ifjú erejéről. Mostohább sors jutott a jó öregeknek, ifjakká lettek ugyan, de a múzsa szeszélye folytán mégis csak hajlamot mutatnak­­ az öregedésre. És mindezek daczára „Philemon és Baucis“ je­lentékeny helyet foglal el Gounod művészi fejlődésében. Egy közel negyven esztendős zeneszerzői múltnak két jelentékeny epochája közt a határvonalat e sajátságos dalművecske képezi. Sajátságos szeszélye a sorsnak ! A mystikus val­lási rajongáshoz való hajlam, a szilárd hit, mely a még ismeretlen és csupán a belső szükségletnek engedő ze­neszerzőt az egyházi öltöny felvételére késztette, és amely ma az ünnepelt zeneköltőnek — ha külső meg­jelenésében nem is, de egész újabb működési irányában félreismerhetlenül érvényesíti jogait, csak az első szárny­­próbálgatások alkalmával szorította megfelelő formába zeneszerzeményeit. Amit Gounod mint reményteljes ifjú, a párisi conservatoriumban a „grand prix de Rome“ öntudatos megnyerője, az egyházi zene terén ígért — hiszen már 1843-ban erősen foglalkoztatta egy „Judith“ czímű oratórium terve — azt busásan teljesítette a világi zene, a dalműirodalom terén. És teremtek tarka egymásutánban a különböző tárgyú, még különbözőbb irányú dalművek: „Sappho“ (1851-ben) lyricus, olvadozó részleteivel, utána egy ré­mes történet zenébe foglalva „la nonne saigrante“, mely akkorát bukott, hogy gördülésében magával rántotta a reá következő a Molière egyik jeles vígjátékénak szö­vegéhez simuló víg operát, míg végre minden ami Gounod tehetségeinek nyilvánulása gyanánt itt-ott szór­ványosan ütötte fel fejét, határozott alakban, tisztulva és összegezve mutatkozott „Faust“-ban az ingadozó első epocha koronájában. Mintha Gounod teremtő vénája kimerült volna, oly lassan lüktetett az e hatalmas inspiratio megtestesítése után. És itt szorosan a határponton, itt áll „Philemon és Baucis“. Egy esztendővel Faust színrehozatala után lépett ezzel a közönség itélőszéke elé, a nagyszabású dalmű után mintegy pihenőképen e szerény idollel. Kettő majd három évre terjedő időközökben szembeötlő gradatio gyan­ánt jöttek a második epocha nagy stílben tartott dalművei „Sába királynőjéből „Mireille“ n át, fel Faust után legtartósabb sikerű operájáig „Romeo és Júliáig“. E nagyratörő két korszak között igénytelenül, de páratlanul a maga nemében mintegy árnyékukban szerényen rejtőzve áll az a művecske, melyet a nemzeti színház most fog bemutatni közönségünknek. Fétis talpraesett mondásai közül egy kiválóan sikerültnek idézésére épen a színrekerülő dalmű szol­gáltat alkalmat. Nála egy arany igazság ilyen szavakba van foglalva: „Le grand point, lorsqu’ on se mêle de composer des operas c’est d’être musicien de the­atre.“ Már­pedig, mikor Gounod Philemon és Baucis antik meséjének színpadi zenébe való foglalására adta fejét, annak daczára, hogy elismert „musicien de the­atre“ volt, megfeledkezett e fogalom követelményeiről. Nem is ő volt az első, kit az örök szerelem apológiája dalmű szerzésére serkentett. Megtette ezt majdnem 100 évvel­ előtte a nagy Gluck és nem rettent vissza e szín­padra kevésbé alkalmas tárgytól vagy egy féltuc­at apróbb franczia és német zeneszerző sem, kiknek hasonczimű műveiket a kíméletlen idő lesöpörte a napirendről. De hogy mennyire feltalálta magát Gounod mint musicien de théâtre kelletlen helyzetében, azt épen az a sajátságos fejlődési és átalakulási processus bizonyítja, melyen e dalművecske átment. Valóságos lepketörténet ! Philemon és Baucis eleintén egy rövidke egyfel­­vonásos operaidillben csüggtek egymáson örök szere­lemben. Ilyen alakban Baden-Baden számára készült. Ebből azután, mint a hernyóból a báb, kétfelvonásos opera lett. Végre azután a színpadi routine meg Bar­bier és Carré libretto-készítő elég egy harmadik felvo­nást is csúsztattak közbe (nálunk közjátéknak keresz­telték) és e decoratív pompából és az odaszúrt polychrom zenei részletekből lettek a ragyogó pillangó szárnyak, melyeknek segélyével a bővült opera a théâtre lyrique-be, néhány év előtt a bécsi dalműszínházba és valahára a mi színpadunkra is repült. És mit tartalmaz ez a lassanként megtoldott li­bretto, mely megszaggatta Gounod partitúrájának egy­ségét ? A történet csakugyan úgy kezdődik, a­mint haj­danában mesélték. Jupiter és Vulkán az istentelen Phrygiában a vihar elől menekvést keresnek: ,Mille domos adiere locum requiemque petentes Mille domos clausere serae . . .“ mint Ovidiusnál olvassuk. De Philemon és Baucis sze­rény kunyhójukban megható vendégszeretett elfogadják a vándorló isteneket. Ezek ott lakmároznak a jó öregek­kel, kiknek egyedüli vágyuk megifjedni és újra teljes hévvel élvezni még aggkorukban is lángoló szerelmüket. Jupiter, a derék házaspár erényeit méltánylandó, meg­ígéri, hogyha el is pusztítja az istentagadó phrygiaiakat a két öreget megkíméli és megadja azt, amit kérnek. Változik a szín. Az idylli csendet zajos orgia váltja fel. Phryg férfiak és nők mulatnak zajosan. A színpad meg­népesedik mythologiai, festői alakokkal. Káromolják az iste­neket dachanalis tánczaik közepette, sértő gúnynyal hal­mozzák el Vulkánt. Büntető Jupiter hatalmas dörgés és vi­harral pusztítja el a könnyelmű sokaságot, lánggal pusztítja el bűneik fészkét, az egész várost. Philemon gunyhója ragyogó palotává változott. Baucis felébred mély álmából és nem látja többé agg férjét, hanem imádott ifját , Philemont. Egy érettükör azután saját megifjult, üde ábrázatját tükrözi és mikor Philemon felébred, viszont­látják egymást — ifjan és boldogan. Jupiter visszatér jótetteinek színhelyére, de nem azért volt ő mindig ki­váltságolt réve, hogy az ifjú Baucisba bele ne szeressen. Az isteni csábító pórul jár, Baucis visszautasítja szerel­mét és hogy szerelmes férjének féltékenységét csitítsa és lerázza túl merész udvarlóját, visszakéri Jupitertől ősz haját és ránczait. Ennyi erény láttára még Jupiter is leküzdi szerelmes indulatjait, örök ifjúságot biztosít a boldog párnak, megáldja őket és Vulkánnal együtt távozik. Gounod a gyöngéd érzelmek finom zenei tolmácso­­lója, e szerelmi idyll festésében teljesen otthonosnak érzi magát. Valóságos troubadour, valahányszor Faust­­féle kerti jelenetek, Romeo-féle erkélyjelenetek inspi­rálják teremtő képzeletét. Ilyenkor soha sem hagyja cserben eredetisége, mely lassanként elszikkad, ha nagy­szabású jelenetek, erős drámai mozzanatok veszik igénybe erejét. A szív hangjait szíve sugallja, mindaz tehát ami a főszemélyekkel az örökké ömlengő Philemonnal és Bau­­cissal van összeköttetésben, megtartotta azt a természe­tes gyöngéd bájt, mely Gounod lyrájának jellemző saját­sága. Csakhogy e dalműben el nem palástolhatta a mo­mentán kimerültséget, „Faust“ teremtésének utófájdal­mait. Az a számtalan pikáns részlet, az orgia énekkarai és tánczai, Vulkán fura coupletjei, a bachansnő dala magukon hordják az erőltetettség jeleit, mintha a com­­binatio és reflexió sugalta volna e részleteket, de nem az ihlettség közvetlensége. A zenei comicum sohasem képezte erős oldalát Jupiter meg Vulkán tréfálkozásai is azért lapulnak el de mindezekért édes kárpótlást nyújt az érzelmes, mes­­terkéletlen hangú első duó Philemon és Baucis között,­­ jellemző melodráma és az a szívre ható könyörgés az utols felvonásban, mikor Baucis egy dallamosan hullám­ románczban könyörgi vissza ősz haját. — Ez örök hányódás a tökéletes és tökéletlen között, a közvetle­ség és közvetettség között, az idylli egyszerűség és mesterkélt pompa között Philemon és Baucis partit­­áját megrabolják a jótevő egység jellegétől és hiá­nyos mozaikszerü külsőbe szokítják, mely a teljes í tájnak mindig útjában áll. Ez általános benyomások a szövegkönyv­i partitúrából merítvék. A mi ezekben le van lapitv holtbetük és a tehetetlen hangjegyek kidomborod­nak és életet nyerhetnek­, ha holnap a nemzeti szin­ban „Philemon és Baucis“-t azzal a buzgalommal ad.,­ják elő, melyet már hálából is megérdemel Goun­­d, mint repertoire-unk egyik oszlopa. Fáradjunk tehát holnap oda nyájas olvasónk, lessük a „premier“ sorsát azután részletezzük együtt az új dalművet.

Next