Ellenőr, 1880. szeptember (12. évfolyam, 418-472. szám)
1880-09-11 / 436. szám
XII. évfolyam. — 436. sz. ELLENŐR Gladstone beszédéről. Két czikk. II. Tudva lehet minden irodalomjártas olvasó előtt, hogy Gladstone nemcsak politikával és favágással foglalkozott, hanem a homéroszi hősköltemények kedvencz tanulmányozásából is jelentékeny művet tudott előállítani, épen mint egy másik angol kormányelnök — a néhai Derby gróf — Horatius fordításával és — nálunk, tán ama tory példány irránti szellemrokonságból — Tacitus ismertetésével a brit főúri műveltségnek magyar képviselője, gróf Széchen Antal. Sőt az epikus mester annyira leigézte a Gladstone úr rajongásra hajlandó egész lényét, hogy lassanként az ős Hellasz történetére és meséire kezdte alapítani a hazája érdekeinek és hírnevének leginkább, sőt egyedül megfelelő keleti politika iránti összes érzelmeit és fogalmait. És innen magyarázhatni meg úgy a törökök elleni izgatásait, mint jelenlegi eljárását. Mert a Gladstone úr szerelme és gyűlölete nem platonikus természetű. Ő tettekben nyilvánítja mindkettőt, mihelyt alkalma van rá. Amarról tanúságul szolgált az ajándék, melyet Görögországnak adott a roniai szigetek átengedésével, mihelyt ez iránti nézeteinek érvényesítéséhez a parlament és korona elhatározását nyerheti meg ékesszóló befolyása. És ki tudja, nem adja át Cyprust is rövid időn ? Ami pedig gyűlöletének bizonyítékait illeti, arra nézve nem kell egyéb adat, mint a híres atrocity meeting-ek szervezése, melyek többet ártottak Törökországnak, mint maga az egész orosz hadsereg. Hogy ama bősz támadásokban, melyekkel a bulvárokért hívta fel hoszuállásra a miveit világot, több volt a Disraely megbuktatása iránti factiosus szenvedély, mint a balkáni népek iránti „keresztyén“ buzgóság, az igaz. De a vezérgondolat — valódi rögeszméje — nem a vetélytárs elleni nemtelen indulatokból származott, hanem megvolt lelkületében régebben és csak erősbödött az orosz-török háború által. Az a vezérgondolat pedig áll három tételből. Az első az, hogy Törökország nem tartható többé fenn azon régi politika által, mely a nagyhatalmak érdekféltékenységeinek viszonyossága által biztosította a porta uralmát. A második az, hogy az új politika tehát csak úgy lehet üdvös és az európai béke biztosítéka, ha a többé fenn nem tartható török uralom utódjáról kellő időben gondoskodik, mikép a bekövetkező katasztrófa napján ne léphessen elő Oroszország mint örökös. A harmadik tétel pedig az, hogy a kívánt utód, az újra előállítandó Bizáncz ura nem lehet más, mint Görögország. Nekem nem szándékom ezen vezérgondolat három tétele felett elmélkedni. Én csak azt akartam kimutatni, hogy a Gladstone úr keleti politikájának mi adja az irányt. És a fennebbiek szerint az irányadó szellemet minden egyébnek lehet nevezni, csak muszka barátságnak nem. Ama politika lehet téves — és én is annak tartom — de hogy a muszkáéval egy irányabb czélja lenne, azt csak az elfogultság és az új helyzetekkel számolni nem akaró emberek régi jelszavakon rágódó bölcsessége állíthatja. Gladstone úr szombati beszédében a következő nyilatkozatokból tűnik ki a vezérgondolat : „A párisi béke alkalmával így hangzott a hatalmak politikája : „javasolni fogjuk és biztosítni igyekszünk mindenképen a reformokat, de ezeknek a török birodalom épségének és függetlenségének fenntartására kell szolgálniuk.“ Ez a doctrina jóhiszeműleg állíttatott fel s nem mondom, hogy nem volt igazolva amaz időnek tapasztalatai által. De mi lett az eredmény? Törökország, noha húsz évi teljes békessége volt azon kemény büntető után, mely Oroszországot érte, s noha két milliárdnyi forintot vett fel a reformok czimén (most azt mondják nem volt pénze) és mégsem tett egyetlen lépést is, a birodalom bármely részében, a javulás felé. Világossá lön tehát, hogy más hangon kell vele beszélni, s hogy valódi komédia volna reformokat ajánlan neki, de továbbra is így szólam hozzá : „soha se törődj azzal amit a reformokról mondunk ; ez másodrendű dolog ; a fő az, hogy ott maradj a hol élsz.“ A beállott változás folytán reményem, hogy a török kormány kezdi megérteni a tényt, miszerint mi ugyan béna ii de óhajtjuk elkerülni a nehézségeket és bonyodalmakat, melyek a török birodalom összeomlásából keletkezhetnek, de hogy az alattvaló népségek irányában a kormány tűrhetőleg teljesítse kötelességeit, az többé nem másod hanem az első rendű követelés. S ha Törökország nem teljesíti ama kötelességeket tűrhetőleg, miről még nem vagyunk kellőleg tájékozva, akkor bizony a török birodalom épsége és függetlensége magára lesz hagyatva. “ Görögországra vonatkozólag a következőt felelte egy előtte szólott képviselőnek : „A t. tag úr értesítette a házat, s valószínűleg hiszi is, hogy mi Oroszország parancsára és titkos befolyása szerint igyekszünk Görögország határait terjeszteni Törökország rovására. Oly kevéssé tudja felfogni Oroszország magatartását a hellén faj és a török birodalom irányában, hogy viszásan szél a keleti kérdésnek legérezhetőbb, világos és elemi fényeiről is. Ahelyett hogy észlelné őrködésünket Oroszország ellenében főleg azon hajlamáért, mely a görög érdeket a szláv érdeknek akarja feláldozni, úgy tünteti fel Oroszországot mint Görögország tevékeny, lelkes eh arapiónját, akinek sürgetése nélkül Európa nem ajánlotta volna a görög határok kiterjesztését.“ Ezekben kívántam kimutatni a Gladstone úr keleti politikájának vezéreszméjét, mely nem csekély részben rögeszme. Az idézettekből is kitűnik, hogy Törökország fennállhatása iránt kevés a hite s hogy a bomlás eshetőségei ellenében kíván valamit építeni, ami ne legyen muszka és megnyugtassa a Kelet békéjének biztosságára sóvárgó angol érdekeket. A Gladstone terve lehet álmodás, de semmi esetben sem olyan politika, amely miatt monarchiánknak feszült állásba kellene tenni magát Anglia irányában. Ennek a két hatalomnak nem szabad egymásra haragot tartani, bármennyire ne tessék is némely szó és lépés, hol az egyiknek, hol a másiknak. Egy európai válságban egymásra lesznek utalva. Aki ezt szem elől téveszti, az nem követ helyes politikát. Nekünk Gladstone úr kormányával is jó lábon kell állanunk, még ha soká tartana is. Pedig jöhet utána más is, rövid időn, aki nem lesz ugyan olyan homerusi alak — iracundus, acer — de bizalmasabbá teheti ismét a két monarchia közti természetes barátságot és — nagyrészbeni — érdekközösséget. CSERNÁTONY. módosításokkal kapcsolatosan a legtöbb törvényhatóság a szolgabirói börtönök felállítására s az azokban elhelyezendő egyének élelmezésére nézve is megteszi a szükséges előintézkedéseket. A bűntettekről és vétségekről, valamint a kihágásokról szóló törvényeknek f. évi szeptember 1-én tett életbeléptetése folytán a törvényhatóságok a kormány megelőző felhívására a törvényhatósági szabályrendeleteknek a kihágásokra és azok büntetésére vonatkozó részeit szigorúan átvizsgálják, és amennyiben az azokban foglalt intézkedések ama törvényeknek meg nem felelnének vagy azokkal ellenkezésben állanának, azokat módosítják. Az így módosított törvényhatósági rendeletek legkésőbb 1. évi december 1-ig lesznek a belügyminiszter jóváhagyása alá terjesztendők. A vonatkozó szabályrendeletek átvizsgálásával s a netalán szükséges Az államrendőrségnek a kormány által tervezett felállítása — a „Bud. Corr.“ értesülése szerint — évenként összesen 500—550,000 frtnyi kiadási töbletet fog igénybe venni. A kereskedő és iparossegédek egyévi önkéntessége tárgyában a kassai kereskedelmi és iparkamara élénk mozgalmat indított meg a köztörvényhatóságoknál, melyekben azon kérvényét, melyet a kereskedő és iparos ifjak egyéves önkéntessége érdekében az országgyűlés képviselőházához intézett, pártolás végett megküldötte. E kérvényt számos törvényhatóság közgyűlése tárgyalta már, s több törvényhatóság hason szellemű feliratot határozott intézni a képviselőházhoz. Legközelebb Borsod- és Győr megyék közgyűlései is ez értelemben határoztak. A horvát belügyi reform. A horvát pénzügyi bizottságnak e hó 6-án tartott ülésén Mihalovics bizottsági tag azon kérdést intézte a kormányhoz, mely reformokat szándékozik végrehajtani. Erre Zsifkovics osztályfőnök a „Nav. Nov.“ értesítése szerint a következőkben terjesztette elő a kormány programmját. A kormány mindenek előtt fel akarja menteni a községeket a rájuk ruházott teendők óriási terhe alól és azért el akarja tőlük venni az adóügyek kezelését. A kormány az első fokú politikai hatóságokat szaporítani kívánja, hogy a nép által könnyebben hozzáférhetők legyenek ahhoz közelebb is essenek. Az alispánságok vagyis a politikai kerületek felett ott állanak a megyék, melyek a központi kormányzattól vállalnának át némely teendőt. Ezen után, a kormány nézete szerint, el lesz érhető a decentralisázió és a közigazgatás közvetlenebb és olcsóbb lehet. A megyék száma takarékossági szempontból lehetőleg kicsiny lesz, úgy hogy ugyanannyi törvényszék fogna felállíttatni, ahány megyei hatóság lesz, melyek természetesen ugyanegy székhelylyel bírnának. Hasonlóképen és pontosíttatnának egy helyen a kerületi hivatalok, noha a törvénykezési és közigazgatási ügyek ezentúl is különválasztva kezeltetnének. A kormány számítása szerint ezen reformok által tetemes megtakarítás lesz, főleg a községek javára elérhető. Hogy a kormány a reformok foganatosítását eddig még nem kezdette meg, annak egyedüli oka azon körülményben rejlik, mert a kormány mindenekelőtt a határőrvidék bekebelezését akarja foganatosítani és csak azután akarja az ekként egyesített egész országot a jelzett módon reorganizálni. A bizottság a belügyi osztályfőnök e nyilatkozatait élénk megelégedéssel vette tudomásul. A Budapesten felállítandó iparműiskola ügyében Apt Károly oszt. tanácsos és Keleti Gusztáv igazgató, tudvalevőleg beutazták Ausztriát, hogy a fennálló ipariskolákat tanulmányozzák. Útjukból visszatérve részletes jelentést terjesztettek be a kereskedelmi miniszternek Jelentésük kiemeli, hogy az osztrák műipar fejlődöttségét legnagyobb részben az iparmúzeumnak, s az iparművészeti iskolának köszönheti. Ez iskolában kiváló figyelmet fordítanak a faiparra, a decorativ jellegű szobrászatra, és a műfaragászatra, továbbá az építészet konstructív és decorativ elemeire. Az iskolába könnyen lehet bejutni; a növendékeket gazdag ösztöndiíjakkal jutalmakkal serkentik, s ezért a tantermek mindig zsúfolják. Az osztrák vidéki városokban természetesen nincsenek az ipariskolák ilyen előkelő fokon, de a maguk mérvével teljesen megfelelnek feladatuknak. Itt a műhelyre fektetik a fősúlyt, s nem theóriára, a tanulók munkálatait mikor megérdemlik, már meg is fizetik, s igy mikorra az iskolából kikerül, már tudja hogy teljes gyakorlati ismeretet fűzhet szorgalmának eredményéhez, s biztos reménynyel indulhat az életnek. Ez iskolák is rendelkeznek több ösztöndíjjal s az állam részéről évenként 2—3000 frt támogatásban részesülnek, — valamennyiök a kereskedelmi miniszter keze alatt állván. Csehországban három ilyen iskola van. A jelentés ezután áttér hazai viszonyainkra, s minthogy a nagyobbszabásu gyáripar létesítéséről még alig lehet szó, a felállítandó iparművészeti rajztanoda és műfaragászati tanműhely egy Budapest, szombat, szeptember 11. 1880. előre csak azon szerényebb feladatot tűzheti maga elé, hogy a műasztalossággal foglalkozó közép-ipartelepek számára helyben és a vidéken ízlésben fejlettebb s a szylszerüség követelményeiben jártasabb munkások elméleti kiképzését kivívja; a mellett a műfaragászatban is szakszerűen gyakorlati oktatást nyújtson, s ezáltal a nemesebb bútoripar országos színvonalának emelkedését mind a termelő, mind a fogyasztó közönség körében előmozdítsa. E programmal annak szervezete és tanterve hasonló lehet a másodrendű provincziális szakiskolákéhoz, melyek hasonló czél mellett túl a Lajtán a nemesebb faiparnak csupán egy, legfelebb két ágát mivelik. A szaktanoda költsége az 1880—81. tanévre a következőkben volna megállapítandó. És pedig a személyi járandóságok 3700 frt, egyéb kiadások 2200 frt, összesen 9.000 frt. Az angol külügyi hivatalban nagy tevékenység uralkodik. Valmerben, Granville birtokán, a minisztereken kivül künn van Dilke is, ki sokkal szívesebben ment volna dél-francziaországi saját birtokára, most azonban főnökével együtt dolgozni kénytelen. Az osztrák-magyar ügyviselő is Valmerbe megy egy időre, úgyszintén más diplomaták is. Gladstone betegsége után legelőször Lobanov herczeghez kapott meghívást, hol Konstantin nagyherczeggel ebédelt. Tegnapelőtt Hawardenbe utazott Hartington azonban London közelében marad, habár előbb a continensre akart utazni. Hírlik, hogy a porta a hajóhaddal való tüntetés ellen távirati tiltakozást küldött, melyet ifjabb Musurus pasa 8-án állítólag már át is nyújtott a külügyminisztériumban. A porta ebben kijelenti, hogy a berlini szerződés értelmében való terület átengedésébe belenyugodott, minden további lépés azonban oly ingerültséget keltene, hogy az átadást vérontás nélkül nem lehetne végrehajtani. A porta most arra kéri a hatalmakat, hogy a tüntetést egyelőre halaszszák el. Az albán-montenegrói határrendezés. A „Temps“ megcáfolja a Liberté azon állítását, hogy Jauréquiberry tengerészeti miniszternél értekezletet tartottak a nagykövetek. Az officiosus „Télégraph“ más variatióban közli ezt a hírt. Szerinte a Parisban jelenlevő miniszterek tartottak értekezletet Jauréquiberrynél és tanácskoztak a közös tüntetés fölött. A franczia kormány a legnagyobb óvatossággal fog belebocsátkozni a tüntetésbe és ily értelemben fog határozott utasítást, adni. Különben arra számít, hogy még a tüntetés előtt engedni fog a porta. Megemlíti végre a „Telégraph,“ hogy csak az orosz hajókon vannak kiszállásra számított csapatok. Kogalniceanu miniszter elbocsátása bizonyos. Mint Bukarestből írják, föl sem szólították őt,, hogy mondjon le, hanem Párisig küldték neki a fölmentő levelet. Bratianu és Kogalniceanu meghasonlására Kogalniceanu emlékirata szolgáltatott alkalmat, amelyet Párisból intézett a román kormányhoz, és amelyben az Ausztria- Magyarországra való támaszkodás miatt hazaárulással vádolja a román kormányt. Jelentik továbbá, hogy Francziaország minden befolyását fölhasználja Bukarestben, hogy visszatartsa Romániát az Ausztria-Magyarországhoz való csatlakozástól. Elzász-Lotharingia kormányzásának módja miatt több nationálliberális lap megtámadta Manteuffel tábornagyot. E vádakra válaszol most a strassburgi hivatalos lap. A czikk, melyet hír szerint Manteuffel tábornagy írt, ezeket mondja a többi közt: A „Köln. Zig“ egyetlen helyes állítása az, hogy a tábornagy mindenkire hallgat. Ezzel azonban csak kötelességét teljesíti; ő van a tartományért és nem a tartomány ő érte, s ő szívesen meghallgatja bárki panaszát. A legnagyobb nehézségeket azonban nem a lakosság okozza, hanem, mint sajnosan tapasztalható, a bevándorlóit németek túlságos követelőzése. Teljesen tévesztett fölfogás a bevándorloit németek részéről, hogy itt mint győzők lépnek föl s ezáltal akarják jóvá tenni azt az igazságtalanságot,, amit Németország 200 év előtt elkövetett Elzász ellen, midőn e tartományt Francziaországnak kiszolgáltatta anélkül, hogy a nagy választófejedelem küzdelmét támogatta volna, s anélkül, hogy az elzászi városok segélykiáltásaira hallgatott volna. Vilmos császár megkezdette nagy elődének nem sikerült vállalatát, hogy Elzászt Németországnak visszahódítsa és megtartsa, de semmiesetre sem azzal a szándékkal, hogy itt mint győző gazdálkodjék, hanem hogy mint az egész birodalom legfőbb ura, mindenki egyenlő jogait védelmezze, s hogy a végre visszaszerzett tartományt annál nagyobb gondozásban részesíttesse. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------| AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 10. Gounodról és szinrekerülő vig dalművéről. („Philemon és Baucis“ első előadása alkalmából.) Ugyanaz a bájos idylli történetecske a határtalan hitvesi hűségről, melyet Ovidius a metamorphosisok könyvében zengzetes sorokban örökített meg, képezi tárgyát Gounod „Philemon és Baucis“ czímű vig dalművének is. A tisztességes házaspár a kiváló franczia operaszerző librettistáinak önzetlen jóakaratából az antik mesétől eltérően nem változik örökké gyöngéden egymásra tekintgető fákká, hanem az örök ifjúság örömeiben sütkérezik. A barázdák, az aggkor nyomai eltűntek orczáikról, az ifjúság fehe visszatért . 1860-ban, mikor Páriában a „Théâtre lyrique“ színpadján jelentek meg először a szerelmes vén hitvestársak Gounod lantjának hangjai mellett. Azóta hosszú húsz esztendő telt el és habár a nemzeti színházban szemünk láttára fognak megifjodni Philemon és hű Baucisa, de a ránézők, a repülve haladó időnek szószólói, most már magán — a dalművön húzódnak végig. Mert hiába, Gounod múzsája nem egyformán bőkezű, nem mindig egyformán kegyes. Visszaadta az ifjúságot a deres szakállú Faustnak, akinek lelke Mephisto ádázságának esett ugyan áldozatul, de olyan szépen énekelt, mindaz, ami körülötte történt, olyan bájos dallamáradatban folyt le, hogy az ostromló évek tehetetlenül pattannak vissza ifjú erejéről. Mostohább sors jutott a jó öregeknek, ifjakká lettek ugyan, de a múzsa szeszélye folytán mégis csak hajlamot mutatnak az öregedésre. És mindezek daczára „Philemon és Baucis“ jelentékeny helyet foglal el Gounod művészi fejlődésében. Egy közel negyven esztendős zeneszerzői múltnak két jelentékeny epochája közt a határvonalat e sajátságos dalművecske képezi. Sajátságos szeszélye a sorsnak ! A mystikus vallási rajongáshoz való hajlam, a szilárd hit, mely a még ismeretlen és csupán a belső szükségletnek engedő zeneszerzőt az egyházi öltöny felvételére késztette, és amely ma az ünnepelt zeneköltőnek — ha külső megjelenésében nem is, de egész újabb működési irányában félreismerhetlenül érvényesíti jogait, csak az első szárnypróbálgatások alkalmával szorította megfelelő formába zeneszerzeményeit. Amit Gounod mint reményteljes ifjú, a párisi conservatoriumban a „grand prix de Rome“ öntudatos megnyerője, az egyházi zene terén ígért — hiszen már 1843-ban erősen foglalkoztatta egy „Judith“ czímű oratórium terve — azt busásan teljesítette a világi zene, a dalműirodalom terén. És teremtek tarka egymásutánban a különböző tárgyú, még különbözőbb irányú dalművek: „Sappho“ (1851-ben) lyricus, olvadozó részleteivel, utána egy rémes történet zenébe foglalva „la nonne saigrante“, mely akkorát bukott, hogy gördülésében magával rántotta a reá következő a Molière egyik jeles vígjátékénak szövegéhez simuló víg operát, míg végre minden ami Gounod tehetségeinek nyilvánulása gyanánt itt-ott szórványosan ütötte fel fejét, határozott alakban, tisztulva és összegezve mutatkozott „Faust“-ban az ingadozó első epocha koronájában. Mintha Gounod teremtő vénája kimerült volna, oly lassan lüktetett az e hatalmas inspiratio megtestesítése után. És itt szorosan a határponton, itt áll „Philemon és Baucis“. Egy esztendővel Faust színrehozatala után lépett ezzel a közönség itélőszéke elé, a nagyszabású dalmű után mintegy pihenőképen e szerény idollel. Kettő majd három évre terjedő időközökben szembeötlő gradatio gyanánt jöttek a második epocha nagy stílben tartott dalművei „Sába királynőjéből „Mireille“ n át, fel Faust után legtartósabb sikerű operájáig „Romeo és Júliáig“. E nagyratörő két korszak között igénytelenül, de páratlanul a maga nemében mintegy árnyékukban szerényen rejtőzve áll az a művecske, melyet a nemzeti színház most fog bemutatni közönségünknek. Fétis talpraesett mondásai közül egy kiválóan sikerültnek idézésére épen a színrekerülő dalmű szolgáltat alkalmat. Nála egy arany igazság ilyen szavakba van foglalva: „Le grand point, lorsqu’ on se mêle de composer des operas c’est d’être musicien de theatre.“ Márpedig, mikor Gounod Philemon és Baucis antik meséjének színpadi zenébe való foglalására adta fejét, annak daczára, hogy elismert „musicien de theatre“ volt, megfeledkezett e fogalom követelményeiről. Nem is ő volt az első, kit az örök szerelem apológiája dalmű szerzésére serkentett. Megtette ezt majdnem 100 évvel előtte a nagy Gluck és nem rettent vissza e színpadra kevésbé alkalmas tárgytól vagy egy féltucat apróbb franczia és német zeneszerző sem, kiknek hasonczimű műveiket a kíméletlen idő lesöpörte a napirendről. De hogy mennyire feltalálta magát Gounod mint musicien de théâtre kelletlen helyzetében, azt épen az a sajátságos fejlődési és átalakulási processus bizonyítja, melyen e dalművecske átment. Valóságos lepketörténet ! Philemon és Baucis eleintén egy rövidke egyfelvonásos operaidillben csüggtek egymáson örök szerelemben. Ilyen alakban Baden-Baden számára készült. Ebből azután, mint a hernyóból a báb, kétfelvonásos opera lett. Végre azután a színpadi routine meg Barbier és Carré libretto-készítő elég egy harmadik felvonást is csúsztattak közbe (nálunk közjátéknak keresztelték) és e decoratív pompából és az odaszúrt polychrom zenei részletekből lettek a ragyogó pillangó szárnyak, melyeknek segélyével a bővült opera a théâtre lyrique-be, néhány év előtt a bécsi dalműszínházba és valahára a mi színpadunkra is repült. És mit tartalmaz ez a lassanként megtoldott libretto, mely megszaggatta Gounod partitúrájának egységét ? A történet csakugyan úgy kezdődik, amint hajdanában mesélték. Jupiter és Vulkán az istentelen Phrygiában a vihar elől menekvést keresnek: ,Mille domos adiere locum requiemque petentes Mille domos clausere serae . . .“ mint Ovidiusnál olvassuk. De Philemon és Baucis szerény kunyhójukban megható vendégszeretett elfogadják a vándorló isteneket. Ezek ott lakmároznak a jó öregekkel, kiknek egyedüli vágyuk megifjedni és újra teljes hévvel élvezni még aggkorukban is lángoló szerelmüket. Jupiter, a derék házaspár erényeit méltánylandó, megígéri, hogyha el is pusztítja az istentagadó phrygiaiakat a két öreget megkíméli és megadja azt, amit kérnek. Változik a szín. Az idylli csendet zajos orgia váltja fel. Phryg férfiak és nők mulatnak zajosan. A színpad megnépesedik mythologiai, festői alakokkal. Káromolják az isteneket dachanalis tánczaik közepette, sértő gúnynyal halmozzák el Vulkánt. Büntető Jupiter hatalmas dörgés és viharral pusztítja el a könnyelmű sokaságot, lánggal pusztítja el bűneik fészkét, az egész várost. Philemon gunyhója ragyogó palotává változott. Baucis felébred mély álmából és nem látja többé agg férjét, hanem imádott ifját , Philemont. Egy érettükör azután saját megifjult, üde ábrázatját tükrözi és mikor Philemon felébred, viszontlátják egymást — ifjan és boldogan. Jupiter visszatér jótetteinek színhelyére, de nem azért volt ő mindig kiváltságolt réve, hogy az ifjú Baucisba bele ne szeressen. Az isteni csábító pórul jár, Baucis visszautasítja szerelmét és hogy szerelmes férjének féltékenységét csitítsa és lerázza túl merész udvarlóját, visszakéri Jupitertől ősz haját és ránczait. Ennyi erény láttára még Jupiter is leküzdi szerelmes indulatjait, örök ifjúságot biztosít a boldog párnak, megáldja őket és Vulkánnal együtt távozik. Gounod a gyöngéd érzelmek finom zenei tolmácsolója, e szerelmi idyll festésében teljesen otthonosnak érzi magát. Valóságos troubadour, valahányszor Faustféle kerti jelenetek, Romeo-féle erkélyjelenetek inspirálják teremtő képzeletét. Ilyenkor soha sem hagyja cserben eredetisége, mely lassanként elszikkad, ha nagyszabású jelenetek, erős drámai mozzanatok veszik igénybe erejét. A szív hangjait szíve sugallja, mindaz tehát ami a főszemélyekkel az örökké ömlengő Philemonnal és Baucissal van összeköttetésben, megtartotta azt a természetes gyöngéd bájt, mely Gounod lyrájának jellemző sajátsága. Csakhogy e dalműben el nem palástolhatta a momentán kimerültséget, „Faust“ teremtésének utófájdalmait. Az a számtalan pikáns részlet, az orgia énekkarai és tánczai, Vulkán fura coupletjei, a bachansnő dala magukon hordják az erőltetettség jeleit, mintha a combinatio és reflexió sugalta volna e részleteket, de nem az ihlettség közvetlensége. A zenei comicum sohasem képezte erős oldalát Jupiter meg Vulkán tréfálkozásai is azért lapulnak el de mindezekért édes kárpótlást nyújt az érzelmes, mesterkéletlen hangú első duó Philemon és Baucis között, jellemző melodráma és az a szívre ható könyörgés az utols felvonásban, mikor Baucis egy dallamosan hullám románczban könyörgi vissza ősz haját. — Ez örök hányódás a tökéletes és tökéletlen között, a közvetleség és közvetettség között, az idylli egyszerűség és mesterkélt pompa között Philemon és Baucis partitáját megrabolják a jótevő egység jellegétől és hiányos mozaikszerü külsőbe szokítják, mely a teljes í tájnak mindig útjában áll. Ez általános benyomások a szövegkönyvi partitúrából merítvék. A mi ezekben le van lapitv holtbetük és a tehetetlen hangjegyek kidomborodnak és életet nyerhetnek, ha holnap a nemzeti szinban „Philemon és Baucis“-t azzal a buzgalommal ad.,ják elő, melyet már hálából is megérdemel Gound, mint repertoire-unk egyik oszlopa. Fáradjunk tehát holnap oda nyájas olvasónk, lessük a „premier“ sorsát azután részletezzük együtt az új dalművet.