Ellenőr, 1880. október (12. évfolyam, 473-529. szám)
1880-10-01 / 473. szám
X0. évfolyam. — 478. sz. ELLENŐR Budapest, szeptember 30. Ügyetlenebb taktikával még nem compromittálta magát politikai párt, mint a mi ellenzékünk az Andrássy gróf és Haymerle külügyminiszter közt állítólag támadt conflictushoz fűzött combinatiókkal. A szélső ellenzék egyik közlönye a minap, bizonyára tréfás ötletből, azon sensatiós hírt bocsátotta világgá, hogy a volt külügyminiszter és a tényleges külügyminiszter közt nézeteltérés támadt a külügyi politika tekintetében. Ezt a hírlapi kacsát, miután a szélső ellenzéki lap szerkesztőségében kikelt, siettek vízre bocsátani bizonyos bécsi lapok, ellátva azt ízlésük szerinti commentárral. Mérsékelt ellenzékünk közlönyei, nem törődve az időközben bekövetkezett cáfolatokkal, módon kaptak az alkalmon, hogy ismét támadásokat intézhetnek Tisza Kálmán ellen. A sensatiós hírből politikai tőkét csináltak, s oly combinátiókat fűztek hozzá, melyek éles világítást vetnek a mérsékelt ellenzékre. Tisza Kálmánt nem sikerült megbuktatnia semmiféle belügyi kérdésben. Lázas örömmel kapott tehát a remény czérnaszálához, hogy a kormány tán a külpolitika czímén bukik meg. Az okoskodás méltó volt naivságához. Ha Andrássy és Haymerle meghasonlottak, Tisza Kálmán nehéz helyzetbe jut. Vagy Haymerle, vagy Andrássy mellett foglal állást. Az első esetben megbuktatja Andrássy, az utóbbiban Haymerle, „akinek politikája az intéző körök helyeslésével találkozik.“ Ha pedig Tisza Kálmán „ismeretes taktikai ügyességéhez képest“ megkísértené semlegesnek maradni a két államférfi rivalizáláséval szemben, hát akkor mind a kettő ellene fordulna s a magyar kormányelnök annál bizonyosabban megbuknék. Szóval, az alternatíva csalhatatlan, a kormánybuktatásnak a mérsékelt ellenzéki alchimisták által oly soká hasztalanul keresett titka feltaláltatott : Tisza Kálmán bukni fog ! Az eszmeszegénység nem örvendett képzelt diadalnak annyira, mint a mérsékelt ellenzék ennek a fölfedezésnek. Nincs komoly politikus, aki a közzétett dementik nélkül is nem volna tisztában, mit kelljen gondolnia egy még az avatatlan szem által is könnyen felismerhető hírlapi kacsáról. Csak a mérsékelt ellenzék és sajtója ment lépre. A hatalom elnyerését célzó, mértéktelen vágya megzavarja ítéletét. Nem válogatja az eszközöket. Kinyújtja kezét minden ködkép felé. Utána fut minden csalogatásnak. S nem veszi észre, hogy minduntalan gyermekes módon felül, s tönkreteszi politikai reputatiójának utolsó maradványait is, ha ugyan van ember, aki fel tudná találni e maradványokat. Hiszen ha mindaz bekövetkeznék, ami által a kormánybuktatás czéljára akar jutni, ha Andrássy összeveszne Siaymerjével, ha Tisza Kálmánt egyik vagy másik, avagy a kettő együtt megbuktatná, mit érne el a mérsékelt ellenzék? Tisza Kálmánt nem ő buktatná meg. A kormány nem a parlamentben szavaztatnék le. Nem az ellenzék diadalmaskodnék, nem az ismeretlen oppositionális programm győzne. Szóval a kormány bukása nem lenne parlamentáris bukás. Mindez természetesen kívül áll a lehetőségek keretén. Mikor kiegészítjük a mérsékelt ellenzék kalandos politikai combinatióját, csak jelezni akarjuk, hova tévedhet a mindenáron való ellenzékiség, ha sarkantyúja a kormányrajutás fékezhetlen vágya. Ez az ellenzék eltéved a parlamentarizmussal ellentétes területre is. S ez csak természetes. Ismeri tehetetlenségét és gondolatszegénységét. Tudja, hogy sem politikája, sem maga, nem kell az országnak, nem kell senkinek. Érzi, hogy az eszmék és elvek harczában csak nyomorult vergődésre képes. Mérhetlen hiúsága daczára sem tagadhatja el a tényt, hogy ahelyett, hogy nyerne, tért veszt az országban, a nemzet bizalmában. A közeledő általános választások fenyegetéskép jelennek meg szemei előtt a láthatáron. Sejti, hogy az ország ítélete lesújtó lesz ránézve. Ha tudna lemondani jogtalan reményeiről, ily helyzetben belenyugodnék sorsába, s iparkodnék oly állást elfoglalni, hogy mint ellenzék hasznos szolgálatot tehessen a magyar parlamentarismusnak. De nem tud, nem akar lemondani. Kész volna inkább feláldozni a parlamentarismust. Kész volna feláldozni mindent, bármily halovány reményért. Hogy a magyar parlamentarismusba vetett hit sokakban megingott, ez az ellenzék oka, mely nem tudott parlamenti ellenzék lenni , most pedig képes volna feladni magát a parlamentáris elvet is. Tapsolna, ha Tisza Kálmán a parlamenten kívül buknék meg, mert reménykednék, hogy ő foglalná el a megüresült helyet. De reményében csalatkoznék. A hatalomra csak azoknak van joguk, akik erősek a harczban. Küzdeni kell érte, s nem esik véletlenül a tétlenek ölébe. S ha a mérsékelt ellenzék jelenlegi kalandos hadjáratát azért indította, hogy az említett két államférfiu közt valóban felkeltse a rivalitást, mely tényleg nem létezik, ebben a reményében is csalatkozni fog. Az oly ellenzék, mint a mi mérsékelt ellenzékünk, az oly actió, mint minőt indított, alkalmas lehetne arra, hogy két valóban rivalizáló államférfiút kibékítsen, de arra, hogy összeveszítsen komoly politikusokat, erre a mérsékelt ellenzék nem lesz képes soha. A képviselőház október 1-én déli 12 órakor ülést tart. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 30. Az adósságcsinálás hősei. Emile de L’Empese után. Minden művészetek közül, melyeket az emberi szellem megteremtett, körülből legrégibb az adósságcsinálásé, melynél természetesebb, s egyúttal közösebb a föld összes népeinél, alig van. A mű, melyből most egyes, érdekes szemelvényeket adunk, bőven foglalkozik ez érdekes, és senki által nem ignorálható kérdés hőseivel, eljárásuk módjával, s arra az eredményre jut, hogy nincs nevetségesebb, mint emésztődni adósságaink miatt, vagy talán épen öngyilkosságra vetemedni, mert az embernek élni kell hitelezőiért, nem pedig meghalni. Adósságot csinálni, annak művészetéhez nem mindenki ért, s híjával e tehetségnek nagyon sok ember tönkre jutott már; de azért minden időben voltak emberek, kik e téren ragyogó képességről tettek tanúságot, bár a társadalmi állás legkülönbözőbbjeihez tartoztak. Volt elég király, fejedelem s nagy úr, kik nagy készséggel nyújtottak példát a polgároknak és kereskedőknek, mint kell adósságot csinálni, sőt olyik valóságos mintaképpé küzdötte föl magát. Ilyen volt mindenekelőtt I. Miksa császár, ki olyan sűrűn szenvedett pénzszükséget, mint alattvalói közül a legszegényebb ördög. Útközben nagyon gyakran maradt adós, s többször lefoglalta a szűkkeblű korcsmáros útimálháját, néhány kíséretéhez tartozó lovaggal együtt, zálognak. Székhelyén sem ért véget az adósságcsinálás soha. Tábornokai és tanácsosai gyakran a legkínosabb zavarba jutottak zsoldjuk elmaradása miatt, s a velenczeiek előtt oly kevéssé volt képes pénztára ásítozó ürességét elrejteni, hogy csakhamar gúnynevet bigygyesztettek nevéhez: Poco denari (kevés pénzü). Pedig e császár, eltekintve az államjövedelmek nagyságától, nejével Sforza Biancával 300,000 aranyat kapott hozományul. Brandenburgi János őrgróf szintén azok közé tartozott, akik szintén nem szerettek fizetni; ennek illustrálására szolgál, hogy fegyverművese egyszer ilyen levelet írt hozzá: „Jó napot, őrgróf úr! A fegyvere elkészült. Ha elküldi érte a pénzt, megküldöm a fegyismert dolog, hogy ő felsége augusztus 4-én kelt rendeletével a volt magyar végvidék területén fenn a 11 . kir. biztosságot s az erdőszolgalom megváltási központi bizottságot föloszlatta s a fönmaradt további teendők elintézését az érdekelt minisztériumokra ruházta át. A feloszlatás szeptember 25-én megtörtént, mely naptól fogva az e részben való beadványok az illető m. kir. minisztériumoknál esetleg a közös hadügyminisztériumnál lesznek benyújtandók. Az „Egyetértés“ a minap bizonyos feszült viszonyról tudott regélni, mely Haymerle külügyminiszter és Andrássy Gyula gróf közt politikai nézeteik eltérése folytán beállott volna. E közleményt, mint merőn a légből kapottat a félhivatalos „Pol. Corr.“ azonnal a legerélyesebben megcáfolta, most pedig a „Pester Lloyd“ ugyanez ügyben Andrássy grófhoz közel álló s a legjobban értesült oldalról a következő sorokat kapta : „Legutóbb egy magyar lap hírt közölt, mely szerint Haymerle báró és Andrássy gróf közt vita folyt a külügyi politika fölött, mely a két fél ellenségeskedését és az uralkodó egyik részre hajló pártolását vonta maga után. Ennek következtében Andrássy gróf az utóbbi időben kerülte az udvart s mindazon helyeket, a hol ő felségénél ennek utazása közben tiszteleghetett volna. E hit elejétől fogva oly naiv hívőkre számított, hogy komoly megczáfolásra sem szorul. Minthogy azonban mégis utóbb bel- és külföldi újságba bejutott, határozottan azon biztosításnak adhatunk kifejezést, hogy a magyar lapnak nagy nehezen kigondolt egész sensatiós híte minden izében légből kapott. A Hortobágy szabályozásának ügye hihetőleg rövid idő múlva végleges elintézést fog nyerni. Az erre vonatkozó árlejtési tárgyalás kitűzése — a „Pest. Corr.“ értesülése szerint — eddig csak azért késett, mert az érdekeltség egy részének, különösen Mező-Túr városa lakosságának óhajára a hortobágy-berettyói öblözet más irányban fog vezettetni. Az állami tisztviselők árváinak kegydíjazása tárgyában ő felsége szept. 2-án kelt elhatározásával fölhatalmazta a magyar minisztériumokat és az állami vért; ha nem küld pénzt, nem is küldök fegyvert. Különben isten önnel.“ Az őrgróf a fölállított alternatívát egészen rendén levőnek találta. XI. Károly svéd király, ki annyira nem törődött a szertartásokkal, hogy bárki akart, bejárhatott hozzá, uralkodásának első évében sokfelé tartozott, fizetni természetesen nem tudván. Hitelezőinek egyike, különben svéd kereskedő, bement egy alkalommal hozzá, s nagyon erélyesen követelte a pénzét. Károly királyt azonban többi hitelezőinek folytonos szorongatása olyan rossz kedvűvé tette, hogy egyszerű eszközzel elégítette ki kereskedő-hitelezőjét : fölkapta a kályha mellől a piszkavasat, s kikergette szobájából. II. Ferencz király annyira ingerült volt, ha adósság-kiegyenlítést kértek tőle, hogy türelmét hamar elveszítvén, palotája mellett akasztófát állított föl s kijelentette, hogy aki még pénzt mer tőle kérni, azt fölakasztatja. Tódor, Korsica elűzött királya szintén megérdemli, hogy e körök osztályába soroltassék. Amint a tróntól megfosztották, megkezdő csavargó életét, mely nem állt egyébből, mint folytonos adósságcsinálásból, s újabb hitelezők fölhajhászásából. De maga is meg volt áldva mindazon tulajdonságokkal, melyek erre szükségesek valának, úgy hogy hitelezői esküt tenni készek valának mind ama koholmányokra, melyek Tódor exkirály mesterségéhez szükségesek voltak. Később becsukták ugyan a londoni adósok tornyába, de ügyessége annyira segítő, hogy Walpole miniszter 1756-ban gyűjtést rendezett számára, s kiszabadítá. Tódor kielégité hitelezőit, s meghalt, mihelyt e művét elvégezte, mintha egyéb dolga e földön már nem lett volna. Barátai emlékkövet állítottak sirja fölé, s ráírták: „Ez embernek királyságot adott a szerencse, de elvette tőle a mindennapi kenyeret.“ Ha a tróntól az irodalom és művészet mezejére fordulunk, találunk itt is elég nagy embert, kik megérdemlik, hogy az adósságcsinálás pantheonjában szobrot emeljenek számukra a hitelbe. Valódi virtuóz volt például Richard Brintley Sheridan, az angol parlament szónoka és vígjátékíró. Sheridanról, bár nagy összegeket vett be, sohasem tudták, hogy azt hova tudja elkölteni, mert ő nem fizetett soha senkinek. Első nejének hozománya 10,000 forintot tett ki s ő ezt elvette egyetlen fürdői kirándulás alatt. Második felesége 50.000 forintot hozott pénztárába, de elrepült ez is csakhamar. Csak a legsúlyosabb szükség adta kezébe a tollat s vígjátékait akkor irta, ha hitelezői sürgetéseit már tovább elhárítani nem tudta. Életének legnagyobb része azzal tölt számvevőszék elnökét, hogy ez árvák számára ő felsége által három évi időtartamra engedélyezett kegydíjakat, amennyiben az illetmény czímében, összegében, vagy az érdeklettek életviszonyaiban változás nem állott be, ő felsége különös felhívása nélkül, mindazáltal csak a magyar kir. pénzügyminisztérium előleges hozzájárulásával, folytatólag három évről három évre saját hatáskörben engedélyeztessék. A pénzügyminiszter erről oly figyelmeztetéssel értesíti az alárendelt pénzügyi hatóságokat és hivatalokat, hogy amennyiben államtisztviselői árvák ezentúl kegydíjaik élvezetének meghosszabítására vonatkozó kérvényeket, közvetlenül hozzájuk nyújtanának be, ezen kérvényeket ne utasítsák vissza, hanem azokat érdemleges tárgyalás és elhatározás végett külön felszerelve az illetékes minisztériumhoz , illetőleg az állami számvevőszékhez terjesszék fel. Tudakozódás esetében pedig az érdekelt felek értesítendők, hogy ilynemű kérvényeket azon hatósághoz intézzék, amely a kegydíjnak engedélyezésére vonatkozó értesítést kiállította. A földárja által okozott kár körül való eljárásnál többször megesett, hogy az ily károk folytán benyújtott kérvények a kir. kataszteri igazgatósághoz tétettek át oly czélból, hogy azok a kataszteri igazgatóság által, a pénzügyi törvények és szabályok hivatalos összeállításának a földadóra vonatkozó I. füzete III. fejezetének d) része értelmében mint adótárgy-változási ügy tárgyaltassanak. A pénzügyminiszter most rendeletben kijelentette, hogy efféle károk az 1876. XV. t. sz. 49. §. c) pontja szellemében, az elemi károk közé sorolandók s igy nem a kir. kataszteri igazgatóság, hanem mindig a kir. adófelügyelő intézkedési körébe tartoznak. Az 1881. évi költségvetést — mint az „Orsz. Ért.“ írja — a jóváhagyás megérkezése szerint szombaton október 2-án vagy esetleg a képviselőház október 4-kén tartandó ülésében terjeszti elő a pénzügyminiszter, ha azonban hétfőn ő felsége nevenapja miatt ülés nem tartatnék, akkor 5-én fog az előterjesztés megtörténni. A középiskolákról szóló törvényjavaslatra vonatkozó jelentést, melyet a közoktatásügyi bizottság kidolgozott, annak idejében a képviselőház elé terjesztette a közoktatásügyi miniszter, most pedig föl fogja szólítani a házat, hogy a javaslatot és a jelentést még az őszi ülésszakban tárgyalja. (Bud. Corr.) A tiszavidéki vasút eddigi igazgatóságának a magyar államvasutak igazgatóságával való egyesítése holnap életbe lép s ezzel a tiszavidéki vasút vonalainak a magyar államvaspálya hálózatába való bekeblezése be lesz fejezve. (B. C.) A magyar államvasutak igazgatósága kijelölte az öt szakigazgatót és a közlekedési miniszter elé terjesztette a jelöltek lajstromát. Pénzügyi igazgatóvá kijelölte Beretvás Endre osztálytanácsost, aki számvevőséget és anyagkezelést is vezetni fogja, pályafentartási igazgatóvá Horváth Alajos főfelügyelőt, forgalmi igazgatóvá Walter Ágost főfelügyelőt, vonatmozgósítási igazgatóvá Werderber István főfelügyelőt, a kereskedelmi igazgatóság vezetőjévé Schober Albert főfelügyelőt, ki azonban főfelügyelői rangjában megmarad. Vezértitkárul Czigy Jánost, az eddigi vezértitkárt ajánlja. Ezenkívül főfelügyelőkké kijelölte : a pénzügyi igazgatósághoz Szarvasy György főfelügyelőt, Suján Ferencz főszámtanácsost, a forgalmi igazgatósághoz Langer Bódog főfelügyelőt, a vonatmozgósítási igazgatósághoz Forcher Adolf főfelügyelőt. A kereskedelmi igazgatóságban egy felügyelői állás, valamint a hasonlóképen rendszeresített második főfelügyelői állás egyelőre betöltetlen marad. (B. C.) Az ügyvédrendtartást tárgyaló értekezlet ma kimondotta, hogy az ügyvédjelöltek lajstromába való bejegyzés végett az első szigorlat sikeres letételét kell igazolni. A bejelentés felett az ügyvédi kamara választmánya a bejelentést követő legközelebbi ülésben határoz. A gyakorlat az elfogadott jelöltre nézve a bejelentés napjától számíttatik. A bejelentés fölött hozott határozatot a javaslat szerint a kir. ügyészszel is kellett volna közölni, az értekezlet azonban kihagyta ezt a határozatot. Az ügyvéd, kinél a jelölt gyakorlaton van, köteles a gyakornok belépését és kilépését pénzbírság terhe alatt a kamarával közölni, úgyszintén a jelölt magaviseletéről évenként jelentést tenni. Az ügyvédgyakornokokra vonatkozó intézkedéseket kihagyták, minthogy az értekezlet már az előbbi ülésekben az ügyvédgyakornoki intézmény ellen nyilatkozott el, hogy mindenféle cseleket gondolt ki , mint lehet pénzt szivattyúzni s pénzt kérő hitelezőt kikerülni. Taylor azt szokta mondani, hogy midőn Sheridannal az utczán találkozik s köszön neki, az ötven, ha meg is áll vele beszélni, száz font sterlingjébe kerül. Egyszer egyik hitelezője lóháton ült, midőn megszólította, hogy fizessen már. — Pompás, nagyszerű állat, mond Sheridan a lóra. — Nemde? felel a hitelező. — Valóban! S milyen büszke járása van! A hitelezőnek ez hizeleg, megsarkantyúzza lovát, ugyanekkor Sheridan megfordul, s a legelső utcza szögletnél eltűnik. Alig volt mesterember, vagy kereskedő, akinek Sheridan ne tartozott volna. Nem ritkán órák hosszát kellett várakozni családjának a reggelire, mert az inasok senkit sem találtak a szomszédságban, aki uraságuknak hitelezett volna. Midőn Sheridan fizetőmester volt a hajórajnál, a mészáros egy ürüczombot hozott konyhájába. A szakácsnő átvette e húst, betette egy fazékba, s urához ment a czomb áráért. Minthogy azonban nagyon sokáig maradt, a mészáros fölemelte a lapos fazék fedelét, kivette az ürüezombot s eltávozott. S ez olyan ember házában történt, a ki mindig négyes fogattal szokott járni. De mind a históriák nagyon szomorú véget értek. Halála előtt néhány héttel Sheridannak a saját testén kivül nem volt semmije. Barátai, társai, mind elfordultak tőle. A végrehajtók, kik nála jártak, lefoglalandó tárgy hiánya miatt üres kézzel voltak kénytelenek eltávozni. Élte legutolsó napjait szobafogságban töltő, a sherif őreivel ajtaja előtt, kik azért nem vitték Sheridant börtönbe, mert minden perezben várták kimúlását, mi 1816. július 7-én be is következett. Mirabeau sorsa nagyon hasonlított Sheridanéhoz. Tehetsége ép oly mértékben volt nagy az adósságcsinálásban, szivattyúzásban, mint államügyekben, vagy a kalandok hajhászásában. Miután szolgált egy ideig mint tiszt, s így volt módjában az adósságcsinálás elemeivel tüzetesen megismerkedni, az agg Lemoniernek szép fiatal feleségével megszökött Amsterdamba, hol álnév alatt kellett élnie, minthogy hazájában csábításért halálra ítélték, s képletileg föl is akasztották. Az adósságcsinálás épen akkor jött rendes, áramlatos sodrába, s folyt vigan, midőn papája egyszer csak elfogatja, s becsukatja a vincennesi toronyba. Itt irta unalmában a később oly híressé vált „lettre originale“okat. 1780-ban újra szabaddá lett, s tanulmányait az adósságcsinálás terén újra nekilódult buzgósággal foly- Budapest, péntek, október 1. 1886. Azon kérdés felett, mennyi jog adassék az ügyvéd jelöltnek főnökének helyettesitésére, hosszabb vita fejlődött ki. Vajkay és Szentgyörgyi indítványozták, hogy a főnök helyettesítését csak jogtudor-jelölt által engedjék meg. Ez indítványt Szedenics és Manojlovics gyakorlati tekintetből, különös tekintettel a vidékre, ellenzik, mert a vidéki ügyvédek csak nehezen kapnának elegendő számban a helyettesítésre alkalmazható jogtudor-segédeket és a nem jogtudor-segédek nagyobb városokban és a fővárosban is csak nehezen kaphatnának helyet. A bizottság az indítványt mellőzi. Áttérve az ügyvédi kamarákra a bizottság a kamarák feladatára nézve az 1874. törvény intézkedéseit ajánlja. Czélszerűnek mondották ki továbbá, hogy azt, mily részletekben fizettessék a tagdíj, a kamarák autonóm hatáskörükben határozzák meg. A tagsági díjat nem fizető ügyvéd elsősorban activ és passiv választási jogának felfüggesztése által, másodsorban a kamara választmányának megkeresése folytán a bíróság által foganatosítandó végrehajtás által szorítandó a fizetésre; ha mind a mellett 2 évig nem fizeti a tagdíjat, a kamara őt egyszerűen a lajstromból kitörli. (O. K.) Francziaország s Németország viszonya, Berlinből érkezett hírek szerint naponkint szilárdul. Illető körökben most már nem kétkednek a párisi kormány békés politikájának őszinteségében, s teljesen meg vannak nyugodva. Saint Vallier, a berlini franczia nagykövet megmarad állomásán, s a császár üdvözlésére Baden- Badenbe utazik. A nagykövetség vezetését visszatérte után, október közepén fogja átvenni. Dulcigno: Olaszországnak a tüntetéshez való viszonyáról Rómából a következőket írják: Ama keserű csalódás következtében, melyben a porta váratlanul erélyes magatartása által a hatalmakat részesíté, az egyes parancsnokok arra érezték magukat indíttatva, hogy kormányaiktól új utasításokat kérjenek, s erre lehet visszavezetni azt a hírt, hogy Finenti tengernagynak ismét küldtek rendeleteket. Ez azonban most még nem történt meg, hanem az tény, hogy a hatalmak közt az új helyzettel szemben követendő együttes eljárás megállapítása végett élénk tárgyalások folynak. Ahogy a dolgok állanak, e tárgyalásokkal aligha érnek ezért, minthogy Oroszország s Anglia határozott lépésre, a tengerészeti katonaságnak partraszállítására is el vannak tökélve. Ausztria-Magyarország ellenben azzal fenyegetőzik, hogy hajóit ebben az esetben visszahívja, Francziaország pedig erőszak alkalmazásáról mit sem akar tudni. Olaszország egyelőre azt tartja szem előtt, hogy mindazt kerülje, ami a hatalmak egyetértését megzavarhatná, tehát Ausztria-Magyarországgal és Francziaországgal karöltve az angolok és oroszok hevességének mérséklésére fog törekedni. Olasz kormánykörökben legkevésbé sem titkolják, mennyire tartanak azoktól a zavaroktól és bonyodalmaktól, melyeket az európai hatalmak csapatainak török földre való lépése okozhat, s ezért mindent el is követnek, hogy ez ily tervek kivitelét meghiúsítsák. Annyi bizonyos, hogy amíg az említett új utasításokat a hatalmak közösen meg nem állapítják, addig minden függőben marad. S ez annál valószínűbb, minthogy maga Montenegro sem erőszakolja a megoldást. A fejedelem hadierejének elégtelensége érzetében szívesen beleegyezik az elnapolásba s mint a „Nordd. Alig. Ztg.“ megjegyzi, nem akarja magát oly esélynek kitenni, melynek következményei a vita tárgyának értékével semminemű arányban nem állanának. A montenegrói nép maga sem helyez súlyt Dulcigno birtokára, s csak a fejedelem kívánja, hogy országának tengeri kikötőt szerezzen. Ha tehát a fejedelem várni tud, a nép sem türelmetlenkedik. A feketehegyi nem örömest hagyja el az ő hegyeit, példa rá, hogy Antiváriba a helyőrségen kívül nem sok montenegrói költözött mindeddig, bárha többeknek házat és telket is ajándékoztak. Ezért még az az eshetőség sincsen kizárva, hogy Montenegro pénzbeli kárpótlásért lemond Dulcignóról. A „Post“ ellenben hirte, hogy a hatalmak a tüntetés elmaradását, s a hajóhad visszahívását már elhatározták. A további teendőkről állítólag új conferentiában fognak határozni, melyet október 10-ére hirdetnek Berlinbe. Folyton azt jelentik, hogy a franczia hajók semmiféle ellenséges cselekedetben nem fognak részt venni, de azért nem fognak visszatérni Toulonba, hanem a többi hatalmak hajói mellett maradnak annak jeléül, hogy Francziaország sem helyesli a porta magatartását. Csetinyéből jelentik, hogy a fejedelem minden fegyverfogható férfit a zászlók alá rendelt. Tíz nap az egész tatu egész élete végéig. Sámbátor egy ideig kezében tarta az államhatalmat, olyan vagyontalan maradt, hogy halálakor még annak az öltözetnek az árával is tartozott, melyet szabója esküvőjére készített. Hasonló módon híresült s leleményességben semmivel sem maradt híres földije mögött Benjamin Constant, a jónevű franczia író, ki Talleyrand idejében ép olyan kedvelt volt művei által, mint a minő befolyásos politikai körökben, s később tagja lett a képviselői kamarának is. Adóssága folyton nőtt, szaporodott mint a fű, természetes, hogy hitelezői azon emberek közé tartoztak, kikkel gyakran találkozni nem szeretett. Adott tehát nekik, s azoknak, kik iránt különös barátságot akart tanúsítani, egy jegyet e fölírással: „Mindig szabad belépnie“. Ugyanakkor azonban megparancsolá inasának, hogy az ilyen jegygyel jövőket sohase bocsássa be. Ha aztán megjelent ilyen kínzó szellem, bízva passe-partoutjában, Constantinasa vállat vont, s kijelentette, hogy ura épen most ment ki, mert különben az ilyen „barátokat“ kénytelen lenne hozzá bebocsátania. Lamartine szintén első rangú csillag volt a kölcsönzés művészetének egén. Bár vagyont vagyonra halmozott, egyik kellemetlenség a másikat érte. A számolást, mint „minden nemes gondolat tagadását“, szívéből gyűlölte. Egyedül „Cours de littérature“-jével, bár e my igen hiányos, évenként kétszázezer frankot keresett, de a pénz sohasem melegedett meg kezében. Adósságai megközelítették a három millió frankot, de azért mindig nagyúri módon élt. Ahelyett, hogy összehúzta volna magát, nem tett ellene kifogást, hogy adósságait nemzeti aláírással fedezzék, melynek élén maga III. Napóleon állt, neki politikai ellenfele. Van Dyk, Rubens után a XVII. század legnagyobb flamand festésze, nemcsak az ecset kezelésében, hanem a pénz pocsékolásában is mester volt. Daczára, hogy sokat keresett művészetével, néha oly szorult helyzetbe jutott, hogy az aranykészítést is megpróbálta. Persze siker nélkül. Csak élete vége felé sikerült nem csak hitelezőit lerázni nyakáról, hanem oly vagyont is hagyni, hogy özvegye tisztességesen elélhetett belőle. Rembrandt szintén annyi adósságot hagyott hátra, hogy halála után még tizenhárom évvel is rajta volt a hivatalos pecsét holmijain, ő azonban képek, fegyverek és ritkaságok bolondja volt s ezért nem rettent vissza semmi adósságcsinálástól.