Ellenőr, 1880. október (12. évfolyam, 473-529. szám)

1880-10-01 / 473. szám

X0­. évfolyam.­ — 478. sz. ELLENŐR Budapest, szeptember 30. Ügyetlenebb taktikával még nem compro­­mittálta magát politikai párt, mint a mi ellenzé­künk az Andrássy gróf és Haymerle kül­ügyminiszter közt állítólag támadt conflictushoz fűzött combinatiókkal. A szélső ellenzék egyik közlönye a minap, bizonyára tréfás ötletből, azon sensatiós hírt bocsátotta világgá, hogy a volt külügyminiszter és a tényleges külügyminiszter közt nézet­eltérés támadt a külügyi politika tekintetében. Ezt a hírlapi kacsát, miután a szélső ellen­zéki lap szerkesztőségében kikelt, siettek vízre bocsátani bizonyos bécsi lapok, ellátva azt ízlé­sük szerinti commentárral. Mérsékelt ellenzékünk közlönyei, nem törődve az időközben bekövet­kezett c­áfolatokkal, módon kaptak az alkalmon, hogy ismét támadásokat intézhetnek Tisza Kál­mán ellen. A sensatiós hírből politikai tőkét csi­náltak, s oly combinátiókat fűztek hozzá, melyek éles világítást vetnek a mérsékelt ellenzékre. Tisza Kálmánt nem sikerült megbuktatnia semmiféle belügyi kérdésben. Lázas örömmel kapott tehát a remény czérnaszálához, hogy a kormány tán a külpolitika czímén bukik meg. Az okoskodás méltó volt naivságához. Ha And­rássy és Haymerle meghasonlottak, Tisza Kál­mán nehéz helyzetbe jut. Vagy Haymerle, vagy Andrássy mellett foglal állást. Az első esetben megbuktatja Andrássy, az utóbbiban Haymerle, „a­kinek politikája az intéző körök helyeslésével találkozik.“ Ha pedig Tisza Kálmán „ismeretes taktikai ügyességéhez képest“ megkísértené sem­legesnek maradni a két államférfi rivalizálásév­al szemben, hát akkor mind a kettő ellene fordulna s a magyar kormányelnök annál bizonyosabban megbuknék. Szóval, az alternatíva csalhatatlan,­ a kormánybuktatásnak a mérsékelt ellenzéki alchi­­misták által oly soká hasztalanul keresett titka feltaláltatott : Tisza Kálmán bukni fog ! Az eszmeszegénység nem örvendett képzelt diadalnak annyira, mint a mérsékelt ellenzék en­nek a fölfedezésnek. Nincs komoly politikus, aki a közzétett de­­mentik nélkül is nem volna tisztában, mit kell­jen gondolnia egy még az avatatlan szem által is könnyen felismerhető hírlapi kacsáról. Csak a mérsékelt ellenzék és sajtója ment lépre. A ha­talom elnyerését c­élzó, mértéktelen vágya meg­zavarja ítéletét. Nem válogatja az eszközöket. Kinyújtja kezét minden ködkép felé. Utána fut minden csalogatásnak. S nem veszi észre, hogy minduntalan gyermekes módon felül, s tönkre­teszi politikai reputatiójának utolsó maradványait is, ha ugyan van ember, aki fel tudná találni e maradványokat. Hiszen ha mindaz bekövetkeznék, ami által a kormánybuktatás czéljára akar jutni, ha And­rássy összeveszne Siaymerjével, ha Tisza Kál­mánt egyik vagy másik, avagy a kettő együtt megbuktatná, mit érne el a mérsékelt ellenzék? Tisza Kálmánt nem ő buktatná meg. A kormány nem a parlamentben szavaztatnék le. Nem az ellenzék diadalmaskodnék, nem az ismeretlen oppositionális programm győzne. Szóval a kor­mány bukása nem lenne parlamentá­ris bukás. Mindez természetesen kívül áll a lehetősé­gek keretén. Mikor kiegészítjük a mérsékelt ellenzék kalandos politikai combinatióját, csak jelezni akarjuk, hova tévedhet a mindenáron való ellenzékiség, ha sarkantyúja a kormányra­­jutás fékezhetlen vágya. Ez az ellenzék eltéved a parlamentarizmussal ellentétes területre is. S ez csak természetes. Ismeri tehetetlenségét és gondolatszegénységét. Tudja, hogy sem politi­kája, sem maga, nem kell az országnak, nem kell senkinek. Érzi, hogy az eszmék és elvek harczában csak nyomorult vergődésre képes. Mérhetlen hiúsága daczára sem tagadhatja el a tényt, hogy ahelyett, hogy nyerne, tért veszt az országban, a nemzet bizalmában. A közeledő általános választások fenyegetéskép jelennek meg szemei előtt a láthatáron. Sejti, hogy az ország ítélete lesújtó lesz ránézve. Ha tudna lemondani jogtalan reményeiről, ily helyzetben belenyu­godnék sorsába, s iparkodnék oly állást elfog­lalni, hogy mint ellenzék hasznos szolgálatot te­hessen a magyar parlamentarismusnak. De nem tud, nem akar lemondani. Kész volna inkább fel­áldozni a parlamentarismust. Kész volna felál­dozni mindent, bármily halovány reményért. Hogy a magyar parlamentarismusba vetett hit sokakban megingott, ez az ellenzék oka, mely nem tudott parlamenti ellenzék lenni , most pedig képes volna feladni magát a parlamentáris elvet is. Tapsolna, ha Tisza Kálmán a parlamenten kívül buknék meg, mert reménykednék, hogy ő fog­lalná el a megüresült helyet. De reményében csalatkoznék. A hatalomra csak azoknak van joguk, akik erősek a harczban. Küzdeni kell érte, s nem esik véletlenül a tétlenek ölébe. S ha a mérsékelt ellenzék jelenlegi kalan­dos hadjáratát azért indította, hogy az említett két államférfiu közt valóban felkeltse a rivalitást, mely tényleg nem létezik, ebben a reményében is csalatkozni fog. Az oly ellenzék, mint a mi mérsékelt ellenzékünk, az oly actió, mint minőt indított, alkalmas lehetne arra, hogy két valóban rivalizáló államférfiút kibékítsen, de arra, hogy összeveszítsen komoly politikusokat, erre a mérsékelt ellenzék nem lesz képes soha. A képviselőház október 1-én déli 12 óra­kor ülést tart. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 30. Az adósságcsinálás hősei. Emile de L’E­m­p­e­s­e után. Minden művészetek közül, melyeket az emberi szellem megteremtett, körülb­ől legrégibb az adósság­­csinálásé, melynél természetesebb, s egyúttal közösebb a föld összes népeinél,­­ alig van. A mű, melyből most egyes, érdekes szemelvényeket adunk, bőven fog­lalkozik ez érdekes, és senki által nem ignorálható kér­dés hőseivel, eljárásuk módjával, s arra az eredményre jut, hogy nincs nevetségesebb, mint emésztődni adós­ságaink miatt, vagy talán épen öngyilkosságra vete­medni, mert az embernek élni kell hitelezőiért, nem pedig meghalni. Adósságot csinálni, annak művészetéhez nem min­denki ért, s híjával e tehetségnek nagyon sok ember tönkre jutott már; de azért minden időben voltak em­berek, kik e téren ragyogó képességről tettek tanúságot, bár a társadalmi állás legkülönbözőbbjeihez tartoztak. Volt elég király, fejedelem s nagy úr, kik nagy készséggel nyújtottak példát a polgároknak és ke­reskedőknek, mint kell adósságot csinálni, sőt olyik va­lóságos mintaképpé küzdötte föl magát. Ilyen volt mindenekelőtt I. Miksa császár, ki olyan sűrűn szenvedett pénzszükséget, mint alattvalói közül a legszegényebb ördög. Útközben nagyon gyakran maradt adós, s többször lefoglalta a szűkkeblű korcs­­máros útimálháját, néhány kíséretéhez tartozó lovaggal együtt, zálognak. Székhelyén sem ért véget az adósság­­csinálás soha. Tábornokai és tanácsosai gyakran a leg­kínosabb zavarba jutottak zsoldjuk elmaradása miatt, s a velenczeiek előtt oly kevéssé volt képes pénztára ásí­­tozó ürességét elrejteni, hogy csakhamar gúnynevet bigygyesztettek nevéhez: Poco denari (kevés pénzü). Pedig e császár, eltekintve az államjövedelmek nagysá­gától, nejével Sforza Biancával 300,000 aranyat kapott hozományul. Brandenburgi János őrgróf szintén azok közé tartozott, akik szintén nem szerettek fizetni; ennek il­­lustrálására szolgál, hogy fegyverművese egyszer ilyen levelet írt hozzá: „Jó napot, őrgróf úr! A fegyvere el­készült. Ha elküldi érte a pénzt, megküldöm a fegy­ismert dolog, hogy ő felsége augusztus 4-én kelt rendeletével a volt magyar végvidék területén f­e­n­n a 11 . kir. biztosságot s az erdőszolgalom megváltási központi bizottságot föloszlatta s a fönma­­radt további teendők elintézését az érdekelt minisz­tériumokra ruházta át. A feloszlatás szeptember 25-én megtörtént, mely naptól fogva az e részben való bead­ványok az illető m. kir. minisztériumoknál esetleg a közös hadügyminisztériumnál lesznek benyújtandók. Az „Egyetértés“ a minap bizonyos feszült vi­szonyról tudott regélni, mely Haymerle külügymi­niszter és Andrássy Gyula gróf közt politikai néze­teik eltérése folytán beállott volna. E közleményt, mint merőn a légből kapottat a félhivatalos „Pol. Corr.“ azonnal a legerélyesebben megc­áfolta, most pedig a „Pester Lloyd“ ugyanez ügyben Andrássy grófhoz közel álló s a legjobban értesült oldalról a következő sorokat kapta : „Legutóbb egy magyar lap hírt közölt, mely sze­rint Haymerle báró és Andrássy gróf közt vita folyt a külügyi politika fölött, mely a két fél ellenségeskedését és az uralkodó egyik részre hajló pártolását vonta maga után. Ennek következtében Andrássy gróf az utóbbi idő­ben kerülte az udvart s mindazon helyeket, a hol ő felségénél ennek utazása közben tiszteleghetett volna. E hit elejétől fogva oly naiv hívőkre számított, hogy komoly megczáfolásra sem szorul. Minthogy azonban mégis utóbb bel- és külföldi újságba bejutott, határo­zottan azon biztosításnak adhatunk kifejezést, hogy a magyar lapnak nagy nehezen kigondolt egész sensatiós híte minden izében légből kapott. A Hortobágy szabályozásának ügye hihetőleg rövid idő múlva végleges elintézést fog nyerni. Az erre vonat­kozó árlejtési tárgyalás kitűzése — a „Pest. Corr.“ ér­tesülése szerint — eddig csak azért késett, mert az érdekeltség egy részének, különösen Mező-Túr városa lakosságának óhajára a hortobágy-berettyói öblözet más irányban fog vezettetni. Az állami tisztviselők árváinak kegydíjazása tár­gyában ő felsége szept. 2-án kelt elhatározásával föl­hatalmazta a magyar minisztériumokat és az állami vért; ha nem küld pénzt, nem is küldök fegyvert. Kü­lönben isten önnel.“ Az őrgróf a fölállított alternatívát egészen rendén levőnek találta. XI. Károly svéd király, ki annyira nem törődött a szertartásokkal, hogy bárki akart, bejárhatott hozzá, uralkodásának első évében sokfelé tartozott, fizetni ter­mészetesen nem tudván. Hitelezőinek egyike, különben svéd kereskedő, bement egy alkalommal hozzá, s na­gyon erélyesen követelte a pénzét. Károly királyt azon­ban többi hitelezőinek folytonos szorongatása olyan rossz kedvűvé tette, hogy egyszerű eszközzel elégítette ki kereskedő-hitelezőjét : fölkapta a kályha mellől a piszka­vasat, s kikergette szobájából. II. Ferencz király annyira ingerült volt, ha adós­­ság-kiegyenlítést­ kértek tőle, hogy türelmét hamar el­veszítvén, palotája mellett akasztófát állított föl s kije­lentette, hogy aki még pénzt mer tőle kérni, azt föl­akasztatja. Tódor, Korsica elűzött királya szintén megér­demli, hogy e körök osztályába soroltassék. A­mint a tróntól megfosztották, megkezdő csavargó életét, mely nem állt egyébből, mint folytonos adósságcsinálásból, s újabb hitelezők fölhajhászásából. De maga is meg volt áldva mindazon tulajdonságokkal, melyek erre szüksé­gesek valának, úgy hogy hitelezői esküt tenni készek valának mind ama koholmányokra, melyek Tódor ex­­király mesterségéhez szükségesek voltak. Később becsuk­ták ugyan a londoni adósok tornyába, de ügyessége annyira segítő, hogy Walpole miniszter 1756-ban gyűj­tést rendezett számára, s kiszabadítá. Tódor kielégité hitelezőit, s­­ meghalt, mihelyt e művét elvégezte, mintha egyéb dolga e földön már nem lett volna. Ba­rátai emlékkövet állítottak sirja fölé, s ráírták: „Ez embernek királyságot adott a szerencse, de elvette tőle a mindennapi kenyeret.“ Ha a tróntól az irodalom és művészet mezejére fordulunk, találunk itt is elég nagy embert, kik megér­demlik, hogy az adósságcsinálás pantheonjában szobrot emeljenek számukra a hitelbe. Valódi virtuóz volt pél­dául Richard Brintley Sheridan, az angol parlament szónoka és vígjátékíró. Sheridanról, bár nagy összegeket vett be, sohasem tudták, hogy azt hova tudja elkölteni, mert ő nem fizetett soha senkinek. Első nejének hozo­mánya 10,000 forintot tett ki s ő ezt elvette egyetlen fürdői kirándulás alatt. Második felesége 50.000 forintot hozott pénztárába, de elrepült ez is csakhamar. Csak a legsúlyosabb szükség adta kezébe a tollat s vígjátékait akkor irta, ha hitelezői sürgetéseit már tovább elhárí­tani nem tudta. Életének legnagyobb része azzal tölt számvevőszék elnökét, hogy ez árvák számára ő felsége által három évi időtartamra engedélyezett kegydíjakat, amennyiben az illetmény czímében, összegében, vagy az érdeklettek életviszonyaiban változás nem állott be, ő felsége különös felhívása nélkül, mindazáltal csak a ma­gyar kir. pénzügyminisztérium előleges hozzájárulásával, folytatólag három évről három évre saját hatáskörben engedélyeztessék. A pénzügyminiszter erről oly figyel­meztetéssel értesíti az alárendelt pénzügyi hatóságokat és hivatalokat, hogy a­mennyiben államtisztviselői árvák ezentúl kegydíjaik élvezetének meghosszabítására vonat­kozó kérvényeket, közvetlenül hozzájuk nyújtanának be, ezen kérvényeket ne utasítsák vissza, hanem azokat érdemleges tárgyalás és elhatározás végett külön felsze­relve az illetékes minisztériumhoz , illetőleg az állami számvevőszékhez terjesszék fel. Tudakozódás esetében pedig az érdekelt felek értesítendők, hogy ilynemű kér­vényeket azon hatósághoz intézzék, amely a kegydíjnak engedélyezésére vonatkozó értesítést kiállította. A földárja által okozott kár körül való eljárásnál többször megesett, hogy az ily károk folytán benyújtott kérvények a kir. kataszteri igazgatósághoz tétettek át oly czélból, hogy azok a kataszteri igazgatóság által, a pénzügyi törvények és szabályok hivatalos összeállításá­nak a földadóra vonatkozó I. füzete III. fejezetének d) része értelmében mint adótárgy-változási ügy tárgy­al­tassanak. A pénzügyminiszter most rendeletben kijelen­tette, hogy efféle károk az 1876. XV. t. sz. 49. §. c) pontja szellemében, az elemi károk közé sorolandók s igy nem a kir. kataszteri igazgatóság, hanem mindig a kir. adófelügyelő intézkedési körébe tartoznak. Az 1881. évi költségvetést — mint az „Orsz. Ért.“ írja — a jóváhagyás megérkezése szerint szombaton ok­tóber 2-án vagy esetleg a képviselőház október 4-kén tartandó ülésében terjeszti elő a pénzügyminiszter, ha azonban hétfőn ő felsége nevenapja miatt ülés nem tar­tatnék, akkor 5-én fog az előterjesztés megtörténni. A középiskolákról szóló törvényjavaslatra vonat­kozó jelentést, melyet a közoktatásügyi bizottság kidol­gozott, annak idejében a képviselőház elé terjesztette a közoktatásügyi miniszter, most pedig föl fogja szólítani a házat, hogy a javaslatot és a jelentést még az őszi ülésszakban tárgyalja. (Bud. Corr.) A tiszavidéki vasút eddigi igazgatóságának a ma­gyar államvasutak igazgatóságával való egyesítése hol­nap életbe lép s ezzel a tiszavidéki vasút vonalainak a ma­gyar államvaspálya hálózatába való bekeblezése be lesz fejezve. (B. C.) A magyar államvasutak igazgatósága kijelölte az öt szakigazgatót és a közlekedési miniszter elé terjesz­tette a jelöltek lajstromát. Pénzügyi igazgatóvá kije­lölte Beretvás Endre osztálytanácsost, a­ki számvevő­séget és anyagkezelést is vezetni fogja, pályafentartási igazgatóvá Horváth Alajos főfelügyelőt, forgalmi igaz­gatóvá Walter Ágost főfelügyelőt, vonatmozgósítási igaz­gatóvá Werderber István főfelügyelőt, a kereskedelmi igazgatóság vezetőjévé Schober Albert főfelügyelőt, ki azonban főfelügyelői rangjában megmarad. Vezértitkárul C­z­i­g­­­y Jánost, az eddigi vezértitkárt ajánlja. Ezenkívül főfelügyelőkké kijelölte : a pénzügyi igazgatósághoz Szarvasy György főfelügyelőt, Suján Ferencz fő­­számtanácsost, a forgalmi igazgatósághoz Langer Bó­dog főfelügyelőt, a vonatmozgósítási igazgatósághoz F­o­r­c­h­e­r Adolf főfelügyelőt. A kereskedelmi igazgató­ságban egy felügyelői állás, valamint a hasonlóképen rendszeresített második főfelügyelői állás egyelőre be­töltetlen marad. (B. C.) Az ügyvédrendtartást tárgyaló értekezlet ma ki­mondotta, hogy az ügyvédjelöltek lajstromába való be­jegyzés végett az első szigorlat sikeres letételét kell igazolni. A bejelentés felett az ügyvédi kamara választ­mánya a bejelentést követő legközelebbi ülésben hatá­roz. A gyakorlat az elfogadott jelöltre nézve a bejelen­tés napjától számíttatik. A bejelentés fölött hozott ha­tározatot a javaslat szerint a kir. ügyészszel is kellett volna közölni, az értekezlet azonban kihagyta ezt a ha­tározatot. Az ügyvéd, kinél a jelölt gyakorlaton van, köteles a gyakornok belépését és kilépését pénzbírság terhe alatt a kamarával közölni, úgyszintén a jelölt magavise­letéről évenként jelentést tenni. Az ügyvédgyakornokokra vonatkozó intézkedéseket kihagyták, minthogy az értekezlet már az előbbi ülé­sekben az ügyvédgyakornoki intézmény ellen nyilat­kozott­ el, hogy mindenféle cseleket gondolt ki , mint lehet pénzt szivattyúzni s pénzt kérő hitelezőt kikerülni. Taylor azt szokta mondani, hogy midőn Sheridan­­nal az utczán találkozik s köszön neki, az ötven, ha meg is áll vele beszélni, száz font sterlingjébe kerül. Egyszer egyik hitelezője lóháton ült, midőn meg­szólította, hogy fizessen már. — Pompás, nagyszerű állat, mond Sheridan a­­ lóra. — Nemde? felel a hitelező. — Valóban! S milyen büszke járása van! A hitelezőnek ez hizeleg, megsarkantyúzza lovát, ugyanekkor Sheridan megfordul, s a legelső utcza szög­letnél eltűnik. Alig volt mesterember, vagy kereskedő, akinek Sheridan ne tartozott volna. Nem ritkán órák hosszát kellett várakozni családjának a reggelire, mert az inasok senkit sem találtak a szomszédságban, a­ki uraságuknak hitelezett volna. Midőn Sheridan fizető­mester volt a hajórajnál, a mészáros egy ürü­czom­bot hozott konyhájába. A szakácsnő átvette e húst, betette egy fazékba, s urához ment a czomb áráért. Minthogy azonban nagyon sokáig maradt, a mészáros fölemelte a lapos fazék fedelét, kivette az ürüezombot s eltávozott. S ez olyan ember házában történt, a ki mindig négyes fogattal szokott járni. De mind a históriák nagyon szomorú véget értek. Halála előtt néhány héttel Sheridannak a saját testén kivül nem volt semmije. Barátai, társai, mind elfordultak tőle. A végrehajtók, kik nála jártak, lefoglalandó tárgy hiá­nya miatt üres kézzel voltak kénytelenek eltávozni. Élte legutolsó napjait szobafogságban töltő, a sherif őreivel ajtaja előtt, kik azért nem vitték Sheridant bör­tönbe, mert minden perezben várták kimúlását, mi 1816. július 7-én be is következett. Mirabeau sorsa nagyon hasonlított Sheridanéhoz. Tehetsége ép oly mértékben volt nagy az adósságcsiná­­lásban, szivattyúzásban, mint államügyekben, vagy a kalandok hajhászásában. Miután szolgált egy ideig mint tiszt, s így volt módjában az adósságcsinálás elemeivel tü­zetesen megismerkedni, az agg Lemoniernek szép fiatal feleségével megszökött Amsterdamba, hol álnév alatt kellett élnie, minthogy hazájában csábításért halálra ítélték, s képletileg föl is akasztották. Az adósságcsinálás épen akkor jött rendes, áram­latos sodrába, s folyt vigan, midőn papája egyszer csak elfogatja, s becsukatja a vincennesi toronyba. Itt irta unalmában a később oly híressé vált „lettre originale“­­okat. 1780-ban újra szabaddá lett, s tanulmányait az adósságcsinálás terén újra nekilódult buzgósággal foly-­­ Budapest, péntek, október 1. 1886. Azon kérdés felett­, mennyi jog adassék az ügyvéd jelöltnek főnökének hely­ettesitésére, hosszabb vita fej­lődött ki. Vajkay és Szentgyörgyi indítványozták, hogy a főnök helyettesítését csak jogtudor-jelölt által enged­jék meg. Ez indítványt Szedenics és Manojlovics gya­korlati tekintetből, különös tekintettel a vidékre, ellen­zik, mert a vidéki ügyvédek csak nehezen kapnának elegendő számban a helyettesítésre alkalmazható jogtu­dor-segédeket és a nem jogtudor-segédek nagyobb váro­sokban és a fővárosban is csak nehezen kaphatnának helyet. A bizottság az indítványt mellőzi. Áttérve az ügyvédi kamarákra a bizottság a ka­marák feladatára nézve az 1874. törvény intézkedéseit ajánlja. Czélszerűnek mondották ki továbbá, hogy azt, mily részletekben fizettessék a tagdíj, a kamarák­ auto­nóm hatáskörükben határozzák meg. A tagsági díjat nem fizető ügyvéd első­sorban activ és passiv választási jo­gának felfüggesztése által, másodsorban a kamara vá­lasztmányának megkeresése folytán a bíróság által foga­natosítandó végrehajtás által szorítandó a fizetésre; ha mind a mellett 2 évig nem fizeti a tagdíjat, a kamara őt egyszerűen a lajstromból kitörli. (O. K.) Francziaország s Németország viszonya, Berlinből érkezett hírek szerint naponkint szilárdul. Illető körök­ben most már nem kétkednek a párisi kormány békés politikájának őszinteségében, s teljesen meg vannak nyu­godva. Saint Vallier, a berlini franczia nagykövet megmarad állomásán, s a császár üdvözlésére Baden- Badenbe utazik. A nagykövetség vezetését visszatérte után, október közepén fogja átvenni. Dulcigno: Olaszországnak a tüntetéshez való viszonyáról Ró­mából a következőket írják: Ama keserű csalódás kö­vetkeztében, melyben a porta váratlanul erélyes maga­tartása által a hatalmakat részesíté, az egyes parancs­nokok arra érezték magukat indíttatva, hogy kormá­nyaiktól új utasításokat kérjenek, s erre lehet visszave­zetni azt a hírt, hogy Finenti tengernagynak ismét küldtek rendeleteket. Ez azonban most még nem történt meg, hanem az tény, hogy a hatalmak közt az új hely­zettel szemben követendő együttes eljárás megállapítása végett élénk tárgyalások folynak. Ahogy a dolgok álla­nak, e tárgyalásokkal aligha érnek ezért, minthogy Oroszország s Anglia határozott lépésre, a tengerészeti katonaságnak partraszállítására is el vannak tökélve. Ausztria-Magyarország ellenben azzal fenyegetőzik, hogy hajóit ebben az esetben visszahívja, Francziaország pe­dig erőszak alkalmazásáról mit sem akar tudni. Olaszország egyelőre azt tartja szem előtt, hogy mindazt kerülje, ami a hatalmak egyetértését megza­varhatná, tehát Ausztria-Magyarországgal és Franczia­­országgal karöltve az angolok és oroszok hevességének mérséklésére fog törekedni. Olasz kormánykörökben legkevésbé sem titkolják, mennyire tartanak azoktól a zavaroktól és bonyodal­maktól, melyeket az európai hatalmak csapatainak tö­rök földre való lépése okozhat, s ezért mindent el is követnek, hogy ez ily tervek kivitelét meghiúsítsák. Annyi bizonyos, hogy amíg az említett új utasítá­sokat a hatalmak közösen meg nem állapítják, addig minden függőben marad. S ez annál valószínűbb, mint­hogy maga Montenegro sem erőszakolja a megoldást. A fejedelem hadierejének elégtelensége érzetében szívesen beleegyezik az elnapolásba s mint a „Nordd. Alig. Ztg.“ megjegyzi, nem akarja magát oly esélynek kitenni, mely­nek következményei a vita tárgyának értékével semmi­nemű arányban nem állanának. A montenegrói nép maga sem helyez súlyt Dul­cigno birtokára, s csak a fejedelem kívánja, hogy orszá­gának tengeri kikötőt szerezzen. Ha tehát a fejedelem várni tud, a nép sem türelmetlenkedik. A feketehegyi nem örömest hagyja el az ő hegyeit, példa rá, hogy Antiváriba a helyőrségen kívül nem sok montenegrói költözött mindeddig, bárha többeknek házat és telket is ajándékoztak. Ezért még az az eshetőség sincsen ki­zárva, hogy Montenegro pénzbeli kárpótlásért lemond Dulcignóról. A „Post“ ellenben hirte, hogy a hatalmak a tün­tetés elmaradását, s a hajóhad visszahívását már elha­tározták. A további teendőkről állítólag új conferentiá­­ban fognak határozni, melyet október 10-ére hirdetnek Berlinbe. Folyton azt jelentik, hogy a franczia hajók semmi­féle ellenséges cselekedetben nem fognak részt venni, de azért nem fognak visszatérni Toulonba, hanem a többi hatalmak hajói mellett maradnak annak jeléül, hogy Francziaország sem helyesli a porta magatartását. Csetinyéből jelentik, hogy a fejedelem minden fegy­verfogható férfit a zászlók alá rendelt. Tíz nap az egész tatu egész élete végéig. S­ámbátor egy ideig kezében tarta az államhatalmat, olyan vagyontalan maradt, hogy halálakor még annak az öltözetnek az árával is tarto­zott, melyet szabója esküvőjére készített. Hasonló módon híresült s leleményességben semmi­vel sem maradt híres földije mögött Benjamin Constant, a jónevű franczia író, ki Talleyrand idejében ép olyan kedvelt volt művei által, mint a minő befolyásos poli­tikai körökben, s később tagja lett a képviselői kama­rának is. Adóssága folyton nőtt, szaporodott mint a fű, természetes, hogy hitelezői azon emberek közé tartoztak, kikkel gyakran találkozni nem szeretett. Adott tehát nekik, s azoknak, kik iránt különös barátságot akart tanúsítani, egy jegyet e fölírással: „Mindig szabad be­lépnie“. Ugyanakkor azonban megparancsolá inasának, hogy az ilyen jegygyel jövőket sohase bocsássa be. Ha aztán megjelent ilyen kínzó szellem, bízva passe-par­­toutjában, Constant­inasa vállat vont, s kijelentette, hogy ura épen most ment ki, mert különben az ilyen „bará­tokat“ kénytelen lenne hozzá bebocsátania. Lamartine szintén első rangú csillag volt a kölcsönzés művészetének egén. Bár vagyont vagyonra halmozott, egyik kellemetlenség a másikat érte. A szá­molást, mint „minden nemes gondolat tagadását“, szívé­ből gyűlölte. Egyedül „Cours de littérature“-jével, bár e my igen hiányos, évenként kétszázezer frankot keresett, de a pénz sohasem melegedett meg kezében. Adósságai megközelítették a három millió frankot, de azért mindig nagyúri módon élt. A­helyett, hogy összehúzta volna magát, nem tett ellene kifogást, hogy adósságait nem­zeti aláírással fedezzék, melynek élén maga III. Napó­leon állt, neki politikai ellenfele. V­a­n D­y­k, Rubens után a XVII. század legna­gyobb flamand festésze, nemcsak az ecset kezelésében, hanem a pénz pocsékolásában is mester volt. Daczára, hogy sokat keresett művészetével, néha oly szorult hely­zetbe jutott, hogy az aranykészítést is megpróbálta. Persze siker nélkül. Csak élete vége felé sikerült nem csak hitelezőit lerázni nyakáról, hanem oly vagyont is hagyni, hogy özvegye tisztességesen elélhetett belőle. Rembrandt szintén annyi adósságot hagyott hátra, hogy halála után még tizenhárom évvel is rajta volt a hivatalos pecsét holmijain, ő azonban képek, fegyverek és ritkaságok bolondja volt s ezért nem ret­­tent vissza semmi adósságcsinálástól.

Next