Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)

1880-10-10 / 9. szám

Első évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA : Bel-K­irály utc­a 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre...................12 frt­ ||| Negyedévre....................3 frt. Félévre.......................3 frt- I Egy hóra helyben . . 1 frt. Egyes szám ára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék" mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. 6. szám Kolozsvár, vasárnap, October 10, 1880. KIADÓ-HIVATAL,­­ Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kudarcz. Szemlesütve jár a kormánypárt után útfélen. Ugyan mire is legyen büszke e cso­port, mely számban elzüllött, hírnévben meg­csorbult s erkölcsben megfogyatkozott. A fiaskó teljes. Szapáry felhívása nyom­talanul vész el, mint hullámzó vizen a csol­­nak barázda. Feltűnt egy pillanatra, aztán lidérczként elenyészett, s még annyi hatása sem volt, mint a gyors megvillanásnak, hogy káprázatot hagyj­on hátra a szemrecze hár­tyáján. Volt, nincs. A politikai világ napirend­re tért fölötte, mint egy rosz­álom fölött, s a kormánypárt ismét magára maradt, von­szolni tovább aszott csontjaival a közlelkiis­­meret által vállaira rakott súlyos terheket. A kormánypárt e vonatásai kezdenek szánalmat ébreszteni már. Harsonák riadása közt csinálták öt évvel ezelőtt a fusiót, s küldöttek négyszer száz képviselőt a Sándor­­utczába. Három év alatt lefogyott számuk kétszázharminczra, s e megfogyatkozást Tisza bukása tetőzte be Debreczen városában. Azóta sok nagy vereséget kellett még elviselniök. Legjobb katonáik, legtekintélye­sebb vezéreik menekültek a korhadó hajóról. Aki ott maradt, nem csinál semmit, vagy mert lejárta magát mint régi rossz minister, vagy mert teljesen munkaképtelen, s csak szavazónak használható olykor, s ezt is csak szégyenkezve teszi meg. Bizony nem nagy dicsőség kormányhoz tartozni. Volt idő, igen, midőn még Deák nagysága adott fényt s uj alkotmányos élet burkolta káprázatába a kormánypártot. E mesterkélt fényözönben kétkedve ült sok de­rék, független ember is. De most ugyan ki tartozzék a kormány pártjához? Hol a gondolkozó és független ember, ki kormányt követ? Ki mondja el szívesen önmagáról, hogy pártolom a kormányt, mintha csak mondaná, hogy pártolom a meg­­alázódást, az örökös kudarc­ot, az elvtelen­­ség küzhödt levegőjét, erőszakos czélnélküli kormányzást, az erkölcsöknek szörnyű lazulá­sát s az alázatos meghunyászkodását. Nem, ily pártot nem követhet az önér­zet. Ehez csak szerencsétlen családapák tar­tozhatnak kényszerből, kiknek létest ad a köz­hivatal , és tartozhatnak, kik rá vannak szo­rulva, hogy rögtön hivatalba jussanak : a tár­sadalom e betegei. Hol van egy eszme, mely Tiszát vezérli ? Hol bárcsak egyetlen gondolat vagy szó, melyről mondhatnék, ám ezt akarja a kor­mány, s ebben követjük tántorodás nélkül? Parlamenti kormány évenként ad ki programmot, midőn költségvetését előterjeszti. Csak most hangzott el ez újabb programm, exposé név alatt ismeretes. Adóemelés és adósságcsinálás : is ez van mondva ama programaiban. Ki fog e párthoz még most is tartozni? Ki fogja lel­­kiismeretére venni azt, hogy inségbehajtott népünkre, újabb terheket segítsen felrakni? Kinek van bátorsága elmondani, hogy jó volt a külügy vezérlete, elfoglalása kopár Bosz­niának, alföldi népünk drága vérével, hogy legyen hol kormányozzon a generalkommandó, s legyen hová elkutyázni nehezen szerzett pénzünket? Ki elég bátor, védni a jelen rendszert, s ki a vakmerő megdicsérni azt? Hol van egy tény, mely lelkesítsen if­jút, hol van egy szó, mely férfit megnyug­tasson ? Pártban és parlamentben elhangzott a szózat , amott pártelnök itt meg miniszter mondta ki, hogy szervezkedjék már a kor­mánypárt. Tíz napja már, hogy elhangzott a szó a szabadelvű klubból. Kicsoda felelt rá nagy Magyarországon ? Megjelent az indítvány a sajtóban , kormány­lapokban és ellenzékiekben. Elküldték rég a főispánokhoz is. Megkapta kétségkívül az a sok pártelnök, mely tisztességnek hitte hi­vatalát, midőn tartott még a fusió mámora. Ki az, ki felelt e szétszállt felhívásra? A függetlenségi párt is szervezkedik. Nem vették észre a nagy különbséget? Ne­künk nincsenek állandó közegeink, jól meg­fizetve az ország zsebéből, nem is intéztünk senkihez felhívást. Csendben határozta el or­szágos párt­klubunk, hogy néhány emberből álló bizottság, adjon a szervezésről véleményt. Azóta telve vannak lapjaink a csatla­kozók nemes névsorával. Országunk minden részéből felhangzik az öröm, s készülnek fegy­verkezni a jövő nyári választásokra. S Erdély az elhagyott, a semmibe vett Erdély is, kezd ébredezni tespedő álmából. A Székelyföld minden kis pontján foly a szer­vezési munka, és nem fognak elmaradni vár­megyéink sem. ígér, mert van czél, melyért lelkesü­lünk; van szívünk arra, hogy ne részvény­­társulatnak tekintsük e hazát. Nem az örö­kös meghunyászkodást hirdetjük, hanem a férfias szót szabad férfiaknak. Nekünk van czélunk, vannak elveink. Nem elnyomás a fegyver, melyet hordozunk, hanem a jog, igazság és őszinteség. Provin­­cziából országot teremteni, egy koldus nem­zetet meggazdagítni, az elnémult Magyaror­szágnak újból kivivni azt a történelmi nevet, melyhez vér árán formálunk jogot, vagyo­nunkat jóllétün­k emelésére fordítani, nem pe­dig idegennek dobni prédául : oly czélok, mi­ket büszkén hirdetünk, s büszkén fogadja jobbunkat kiki, ha nem lesütött fővel jár az utczákon. De hol van hát az önök nemes czélja? Mit akarhatnak renyhe tengődésükkel ? Ne konczczal, érvvel világosítsák fel az országot, hogy mi joga van kormányuknak a tovább létezéshez! Tagző: TARGIA, IRODALOM és MŰVÉSZET. Buy Bias. A franczia romantikusok fejedelmének, Hu­gó Viktornak fen­czímzett drámája fog ma szín­padunkon előadatni és pedig, a mint az illetékes kö­rök beszélik — először. Párizsban először adatott 1838. november 8-án a „Renaissance“ szín­ház megnyitása alkalmával. Negyvenkét esztendő múlva jelenik hát meg színpadunkon egy költői műve annak a szellemnek, mely ma is túlgazda­gon szórja ama szikrákat, melyek nem csupán Francziaországéi, Európáé, hanem az egész mű­­velt világé. Tudjuk, hogy az a kor, melyben a franczia romantika diadalait ülte, harczait vívta, ma már egy félszázad után, túlhaladott álláspont, különö­sen amaz idő óta, hogy a realisticus irány helyet követel magának a világirodalomban. A mai kor photographiákat szeret látni a mindennapi életből, földön csúszó carricaturákban is inkább akar gyö­nyörködni, hogy sem ideálok után repüljön. Ma inkább szeretik a földet, mint az eget; a börzét inkább, mint a fülemile-dalt. Lehet, hogy a romantika is tévedett sokban , de a mai világnak éppen nincs igaza. Mi sem szeretjük, ha a „holdvilág hegedül“, ha csillag­sugáron mászkál sok kamasz , de attól ép­pen undorodunk, ha földi életünkből ki akarják irtani azt, a­mi szárnyat ad, a­mi emel; gyűlöl­jük azt a kufárkodást, melyet űznek erénnyel, tisztasággal, becsülettel azon ez ég alatt, hogy ez a­­ valóság, az élet. Mi lesz ez úton az élet­ből, ha kitépik talajából azt, a­mi szép? Virág, illat nélkül; madár, dal nélkül; esztendő,melynek tavasza nincs. Azért szeretjük Hugó Victort, mert bár a hidból meríti táplálékát, de mint a sas, fölcsa­­pong a levegőben, a tiszta aetberben. Nemes szi­ve megnemesiti tárgyát, magasztos gondolkozása más világba ringat és lelkünk a gyönyör után ér­zi gazdagodását. Azért szeretjük Hugó Victort, mert a költő isten kegyelméből. Benne egyesül az erő és a gyöngédség, az igazság és a kegye­lem, a föld és az ég; s míg az nem ránt le a hétköznapiság sorába, ez nem zár ki magából. Ettől a költőtől látunk ma színpadunkon egy drámát, melyet férfi korának teljessségében irt majdnem egy félszázaddal ezelőtt. Úgy vél­jük, kedves kötelességet teljesítünk, ha olvasóin­kat megismertetjük nagyjában, csak főbb voná­saiban amaz előszót, melyet a nagy költő irt negyvenkét évvel ezelőtt, akkor nyomtatásban megjelent e munkája elébe,­­ a­mely magára, a drámára nézve is teljes világításba helyezi a költő szempontját. Három faja van a nézőknek, kik alkotják a közönséget. A nők, a gondolkozók, és a tömeg. A tömeg kizárólag a cselekvényre figyel a drámai műben ; a nők a szenvedélyekre, a gondolkozók a jellemekre. Ha e három fajt tanulmányozzuk, az eredmény az, hogy a tömeg számba sem veszi a jellemeket és szenvedélyeket a cselekvény mellett ; a nők annyira elmerülnek a szenvedély fejlődésében hogy a jellem­rajz elvész rájuk nézve, és a gon­dolkozók annyira a jellemeket vizsgálják,­annyira élő embereket akarnak látni a színen, hogy min­den egyebet kicsinyesnek, vagy természetesnek ta­lálják. A tömeg izgatottságot óhajt, a nők érzel­meket, a gondolkozók anyagát elmélkedésre és mindnyájan gyönyört­: a tömeg a szem, a nők a s­z­í­v, a gondolkozók a szellem számára. Innen há­rom különböző műfaj keletkezik: egy alantjáró, és két magasan szárnyaló, de mindenik szüksé­get elégít ki: a melodráma, a tömeg számára; a nőknek a tragoedia, mely szenvedélyeket rajzol; és a gondolkozók számára a comedia, mely festi az emberiséget. Nem szigorú szabályok ezek, honnan ne lehetnének kivételek. Ellenkezőleg, tudjuk, hogy a tömegnek is vannak ösztönei, felfogni szépet vagy a középszerűt ; van szeretete az ideál, és a közönséges iránt; mi tudjuk, hogy egy helyesen gondolkozó, hasonlíthat a nőhöz szivének gyöngéd­sége által; és hála azon kapocsnak, mely van a két nem között testben és lélekben, tudjuk, hogy a nő is lehet gondolkozó. Mindezeket feltéve, kérjük az olvasót, hogy ne vegye absolut értelem­ben szavainkat, melyeket mondani fogunk. Mindenki beláthatja, hogy a nézők közül mind a három fajnak igaza van. A nőknek iga­zuk van, ha érezni akarnak ; a gondolkozók , tisz­tában lenni és fölvilágosítva ; a tömeg méltán kö­vetelheti, hogy gyönyört, élvezetet találjon. Ez igazságokból lehet levonni a dráma törvényeit. Abban az ideális világban, melyet a lámpák el­választanak a való élettel, élő embereket terem­teni, a természet és művészet egyesítése által, jel­lemeket ; a jellemekbe szenvedélyeket lehelni, melyek átalakítják egyiket, vagy másikat; végre, a szenvedélyekből előállítani az egész emberi éle­tet, azaz, ama nagy, kicsiny, fájó, nevetséges, vagy elrémítő eseményeket, melyek a szívben­­elköltik amaz érzést, mit érdekeltségnek neveznek, a léleknek pedig megadják a tanúságot, melynek neve moral : ez a dráma czélja. Ebből látható, hogy a tragoedia szenvedélyeket fest, a comoedia jellemeket ; a harmadik forma, a dráma felöleli magába mind a kettőt. Corneille és Molier füg­getlenül állanak egymás mellett, ha nem volna közöttük Shakespere, jobbját nyújtva Corneille­­nek, balját Moh­ernek. így, a comoedia és tragoedia egymással ellentétes electricitása találkozik, és a szikra, mely kiszökken, az a dráma. —Sokszor el voltak ezek mondva, s ha szerző mégis fölem­­líté a dráma törvényeit és czélját, azért téve, hogy senki se legyen zavarba nem a felett, a mit irt, hanem a felett a­mit irni akart. Kiin­dulási pontját jelezte csupán, és nem többet . . . ... A költő itt drámájának hátterét, ille­tőleg eszméjét magyarázza, hogy minő tüne­ményeket lehet észrevenni, midőn egy monarchia tönkre megy. A nemesség szétszakad, felbomlik és a következő kép tárul szemeink elé. A királyság meging, a dynastia elsatnyul, a törvények pozba hullanak, a politikai egység sorvad a cselszövények alatt, a társadalom java elsatnyul, a szellemek elvesztik a bizalmukat, min­denki fél a holnaptól, az emberek bizalmatlanok, sat. Ekkor a nemesség rosza, bitangja marad az udvarnál. Minden sülyed, az idő sodor, menekül­ni kell, gazdagodni kell, fel kell használni a kö­rülményeket. Mindenki csak magára gondol. Az országra való tekintet nélkül, a köznyomorból min­denki a maga javát törekszik felépítni. Mindenki udvaroncz, mindenki miniszter, mindenki tekinté­lyes, hatalmas. Az ország méltóságait, hivatalait, pénzeit, mindent elvesznek, mindent akarnak, min­dent ellopnak ; mindenki ragadozási vágyának él és gyöngeségeit, bűneit, haramiaságát külső mél­tóságával takarja el , s mikor az összeomlás kö­vetkezik, az ember átváltozik démonná. Ily kétségbeesett helyzetben túlfelől Isák­ a nemesség jobb, nemesebb része elvonulva házai­ba, kastélyába, nem tehetve semmit, midőn, ime, a világ vége következik. Ilyenkor legjobb, elzár­kózni, szemet hunyni, élni, inni, szeretni,­ játsza­ni. Ki tudja? Van-e egy év hátra még? Ma­hol­nap oda az ország, s vele mind. Egy szép regge­len minden be lesz végezve ; a nagy tűzből nem marad egyéb hátra, mint a füstigés hamu. Sem­mi egyéb. S ekkor a szegény nemesből lesz, a mi lehet: kalandor, párbajt kereső, egy kissé czi­­gány is ; — elvegyül a tömegbe ; nincs többé va­gyona, pénze, aranya, de megmaradt a ragyogó nap, e gazdag kincse azoknak, kiknek semmije sincs. A társadalom magaslatáról leesett a porba, de bele­találja magát, gúnyolódik a gazdagokkal; philosoph lett és a haramiákat hasonlítgatja ösz­­sze az udvaronczokkal. Jó, nemes, lovagias ve­­gyülete költőnek és fejedelemnek, holott a ne­mesből nincs egyebe, mint becsülete, melyet meg­őrzött; neve, melyet elrejt, és kardja, melyet mutat. Ha e két kép minden pusztuló monarchiá­ban előttünk áll, menynyivel inkább Spanyolor­szágban a tizenhetedik században. Szerző nem hí­zeleg magának, hogy czélját elérte volna, de ezt dolgozza fel drámájában. Az első kép meg van testesítve Don Sallustban, a második Don­ Césarban. A nemességnek e két képe után, az ár­nyékban találunk egy ismeretlen nagyságot, a n­ép — Az országyűlési függetlenségi párt tegnap pénteken d. e. 11 órakor M­o­c­s­á­­r­y Lajos elnöklete alatt értekezletet tartott, mely­ben elhatározó, hogy Marosvásárhelyt a Bem­­szobor leleplezésének ünnepélyén a párt, mint olyan képviselteti magát, a szoborra koszorút he­lyez s a párt megbizottjaiul Ugron Gábor s Orbán Balázs képviselőket kéri fel, egyúttal egy­hangúlag kifejeztetvén azon óhajtás is, hogy Haller Rezső, mint a kolozsvári intéző bi­zottság elnöke, a párt képviseletében megjelenni szíveskedjék. Ezután az elnök indítványozta, hogy miután az októberi szünidő alatt távol kell lennie, a kör elnökségével, úgy miként a nyári szünidő alatt, Helfy Ignácz s Eötvös Károly képviselők bí­zassanak meg. Az indítvány egyhangúlag elfogad­tatott. Ezzel az értekezlet véget ért. — A képviselőház pénzügyi bizottsá­ga f. hó 11-én hétfőn kezdi meg tárgyalni az 1881-ik évi állami költségvetést. — F­e­­­h­i V­ás. A 48 as és függetlenségi egy elvi alapon álló hazai lapok, gyakori értesí­téseket közölnek a függetlenségi pártiak az ország különböző vidékein oly kerületekbeni szervezkedé­séről, hol az eddig nem is létezett. E szervezkedés komoly és nagy mér­vűsédét, sem a kormánypárti, sem az egyesült­ ellenzéki lapok titkolni és megc­á­­folni nem törekszenek, sőt az utóbbiak mint rémle­­tes valót tüntetik fel. Világos jele ez annak, misze­rint a nemzet belátta már azt, hogy a közös ügyes közjogi alap és ennek következményei az osztrák tartományokkal kötött terhes szerződések az or­szágot biztos megsemmisülés elé vezetik. Szatmár­­megyében a közös ügyes alapot megdönteni törekvő párt, különböző nevezetek, mint balközép 48-as és függetlenségi czim alatt mindég létezett s a nem­zeti függetlenség és önállóság eszméjét folytono­san éltette. Most midt­g a tények érveltek és a helyzet megváltoztatására az egyetlen törvényes út a képviselő választás ideje közeledik, elodáz­­hatlan köteleség a legszélesebb alapon nyugvó szervezkedés. Ugyanazért felhívjuk új megyének mindazon polgárait, kik az 1867-iki kiegyezési alapot és az ezen nyugvó rendszert megdönteni és Magyarország önállóságát és függetlenségét vissza­szerezni óhajtják, folyó év november 8-án esti 7 órakor Nagy­ Ká­roly­ba Rózen vendéglőjében tartandó szervezkedési pártértekezletre jelenjenek meg. Endréd okt. 4-én. Gr. V­a­y Mihály, függet­lenségi párti elnök. — Hochwürdiger Herr Franz von Ber­licza. Berlicza Ferencz beszterczebányai nagypré­post, ily czimü munkát irt : „Das alte christli­che und heutige Aegypten“. — Hogy a beszter­czebányai nagyprépost, a magyar klérus tagja, azt el tudjuk képzelni, daczára e munkájának, de hogy ezt a munkát miért kellett németül megírni, azt már nem tudjuk felfogni. A magyar­­ klérus, úgy is, mint egyházi testület, úgy is mint egyénenként a tudomány és irodalom művelői, hazánk közművelődési terén, mint magyar emberek sok dicsőséget szereztek önmaguknak és a magyar iro­dalomnak. Berlicza prépost úr nézzen fel Haynald bibornok-érsek úrra, tekintse meg Samassa ér­seket, pillantson rá Römer Floris apát úrra, ne feledje Ipolyi Arnold püspököt, nem is említve Czuczort és a többieket, kik hallhatatlan neveket szereztek a magyar közmivelődés terén, s látni fogja, hogy mi a kötelessége egy magyar papnak, ha nem akarja beszenynyezni azt a fényes múltat, melyet Pázmán óta a klérus magyar irodalmi tevé­kenysége megteremtett. Nem hallgatjuk el a „Magy. Állam“ azon magatartását felemlíteni ez irodalmi botránynyal szemben, hogy nem talál Berlicza úr e cselekedetében semmi megróni valót. Az ilyen lap ne tolja fel magát a magyar klérus közlö­nyének s cziméből hagyja ki e szót : „Magyar!“ — A meggyalázott nemzeti zászló. Tegnapi lapunkban fölemlítettük Gyulay Edelaheim főparancsnoknak a Pester Lloydhoz intézett azon felvilágosítását, hogy a vizsgálat Seemant ár­tatlannak találta, s ez iránt a magyar kormány­elnök a közös hadügyminisztérium részéről érte­­sítetett. Most a „Független Hírlap“ azt újságolja, hogy „Tisza miniszterelnök keményen dorgáló hangú táviratot küldött a főhadparancsnokhoz, melyben szemére lobbantja, hogy a hadbírói íté­letet hivatlanul és idő előtt a nyilvánosság elé vitte. Edelsheim Gyulai báró e táviratra azonnal válaszolt, s eljárása okául azt hozta föl, hogy a lapokban fölmerült hírekkel szemben, mik See­mann és a kassai parancsnok állítólagos elbocsát­­tatásáról szólanak és a hadsereg körében nagy visszatetszést szülnek, kötelességének tartotta a valót közzétenni. E táviratok hangja azonban túl­­ment a szokásos hivatalos stylus simaságán s ki­zárja, hogy az öszszekoc­c­anás ezzel befejezve legyen. “ Ki legyen polgármester? ..— Általános érdekű napi kérdés Kolozs­várt, hogy ki lesz a polg­árm­ester? Köszön­tés után ezt kérdik egymástól ma az utczán talál­kozók, az üzletetkötők, perelő ügyvédek, a békés bíróságok, kaszinó a tagok, és mindenki csak kérdez, de feleletet nem kap és nem ad. Azt nehéz is lenne a választás megtörtén­te előtt megmondani, hogy ki lesz a polgármes­ter, de meg lehetne állapítani azt, hogy mil­y­e­n legyen az, tehetségeit, képességeit s jellemét tekintve, ki a polgármesteri székbe alkalmas és megválasztható leend. Megnyugodva tehát, hogy a szavazati urnák majd megfelelnek arra, hogy ki lett a polgármes­ter, foglalkozzunk mi gyakorlatilag és hasznosan a napi kérdéssel, hogy milyen legyen a polgár­­mester. Kolozsvár városának fel kell fogja s betölt­se hivatását, hogy mint az erdélyi részek főváro­sa, ez országrész életének szellemi s anyagi gyú­­pontja legyen; s a ki Kolozsvár polgármestere leend, első helyen képességgel kell bírjon a hiva­tásnak teljes öntudatossággal felfogására s a köz­ügyeknek ez iránybani vezetése s fejlesztésére. Éreznie kell, hogy ezen polgármesteri állás nem csak hivatal, hanem tekintély is, hogy működő­nek nemcsak e város belügyei jó rendben tartásá­ra s helyes irányú vezetésire kell kiterjedni, hanem oly közélet megteremtésire, mely példányszerű s irányt adó­ legyen, s igy kiható az országrész ál­talános közéletére. Mindenekelőtt képességgel s tekintélylyel kell bírjon arra, hogy reprezentálni tudja a hivatal tekintélyét úgy a kormánynyal, mint a közönséggel szemben is. Képességgel s tel­jes törvényes és jogi felfogással kell bírjon ahoz, hogy az önkormányzati alapjogelvet, összhangzat­­ban a parlamentáris felelős kormányzattal, fenntar­tani, f­e­j­l­e­s­z­t­e­ni, s ha szükség lenne reá v­é­d­e­l­­mezni is tudja, Magyarország jogi állam s a jogfejlettség azon sokáig jutott már, hol általános közérzület, mikép a közigazgatási főbb hivatalnokoktól nélkü­lözhetetlen feltételképen megkívánjuk a szakképzett­séget a törvényekben. Habár törvényeinkben ez még határozottan nem mondatott ki, de ha helyesen akarunk eljárni a polgármesteri állás betöltésénél, figyelembe veszszük ezen alapelvet s első helyen a törvénytudományra leszünk tekintettel a polgár­­mesteri képesítés elbírálásánál. Kolozsvár városa már régebben érvényesítette ez alapelvet; meg vagyunk győződve, hogy azt ez alkalommal is fenn fogja tartani választásánál. A polgármesteri állásnak egyik fő hivatáso s kötelessége az elnöki teendők ré­szehajlatlan eré­lyes teljesítése. Nem azt kívánjuk a pol­gármestertől, hogy behúzódva asztala mellé pél­dás szorgalommal megmunkálja mindazt a­mit az alantas hivataln­ok talán elmulasztottak, hogy a végén egy szorgalmas előadótanácsos legyen, hanem hogy mindent felkaroló, átható tekintettel éberen őrködjék a felügyelete alá helyezett hiva­talnokok működésére, figyelembe tartsa a teendők sorrendjét, s a közigazgatási rendszeres gépezet­nél felügyeljen, hogy minden tag pontosan telje­sítse a maga kiszabott teendőjét. Ha valamelyik hivatalnok nem képes, vagy nem elég lelkiisme­retes kötelessége teljesítésre, ne leplezgesse an­nak mulasztásait; bánom részrehajlatlanul, s te­kintet nélkül kicsinyleges személyes viszonyokra, szorítsa reá azt a munkára, vagy a törvényes módok igazságos alkalmazásával izgalom nélkül mozdíttassa el helyéről a munkaképtelent. Legyen a polgármester a törvények őre ; az általánosan fel­ügyelő őrködő szellem ; legyen munkája a munkálta­tás; sm­e várja, hogy a közönség lássa a hibákat, s ke­ressen és kívánjon orvoslást, hanem lássa meg ő a hibákat, s orvosolja, vagy hívja fel orvoslásra a közönség hatalmát. Az igazságos szigor, ez legyen irányadó jel­szava, ne engedje magát lenyűgöztetni, a felsőb­bek tekintélye által; s ne elkábbittatni az alsób­bak hízelgései által; s ne visszariasztatni a nép­­szerűtlenítéssel fenyegetőző jogosulatlan zúgolódá­soktól. Semmisüljenek meg a személyes érdekek előtte ott, hol azt a közérdek kívánja, s tapinta­tos figyelemmel elégítse ki a jogos és méltányos személyes érdekeket.

Next