Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-05-19 / 113. szám

Harmadik TvfölyánT IBCODA: I kií»lyuteia I®, «z. hová a lap szellemi részét illető közlemények B“'* 1 czimzendők. LZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DIJA­­ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordta : . . . Itt frt. II Negyedétte . . . 4 frt Égésiévre Féledre­tt frt. Jj Egy hóra helyben 1 frt 50 kr. Egyes szám­on a helyben 5 kr. dldaben 1t hr. s megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak visana. 113. szám. ELLENZÉK POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Ksti kiadás. Kolozsvár, péntek, május 19, 1882.. KIADÓ-HIVATAL,­ Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek­ küldendők. HIRDETÉSI DÍJAK: hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr/ Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek gannond sora után 20 kr. fizetendő. A Nílus partjairól. Az egyiptomi válságnak vége: ezt je­lenté a táviró a Pharaok antique hazájából. Nem lesz forradalom, az egyiptomi alkirály kibékült minisztereivel, kegyesen megbocsá­tott nekik s már most megint minden rend­ben van. Ismerjük ennek az egy betűs forrada­lomnak a történetét. Egyiptom alkirálya , Tevfik khedive összeütközésbe jött miniszte­reivel, kiknek élén Arabi basa áll. A súrló­dások az alkirály és miniszterei között már régibb keletűek. Azok, a­kik a dolgok és ese­mények mélyébe nem szoktak belehatolni, hamar készen vannak ítéletükkel. Az euró­pai sajtó egy része mindjárt kimondta a kárhoztatást Arabi basára és társaira: íme egy miniszter, ki ellene szegül fejedelme akaratának, ellentétbe helyezkedik azzal, nem­csak, de sőt kényszerítni akarja at, hogy a miniszterek akarata előtt meghajoljon. Arabi egy illegális, lázongó férfi és minisztertár­saival egyetemben, összeesküvő a fejedelem törvényes fenségével szemben. így hangzott a kárhoztató ítélet az európai sajtó igen nagy részében a már le­zajlott egyiptomi válsággal sze­mben. Pedig hát Arabi basának 63 társainak nagy igazuk volt, hogy úgy jártak el, a­hogy cselekedtek. De természetesen: barbár egyiptomi felfogás szerint csak, ellenben az európai alkotmányosság fogalmai szerint azok a miniszterek, lázongók. Csakhogy ismerni kell a pyramisok ha­zájának viszonyait s mindjárt máskép ítélünk, ha ugyan nem áll érdekünkben minden kö­rülmények között kárhoztatni Arabi basát és társait. Az angol és franczia sajtónak jó oka van rá elítélni az egyptomi minisztereket. Mert kik és mit akarnak Arabi és társai? Hát bizony sem több sem kevesebb, mint maga nemzet. Egyptom maga. Ez az ősrégi, a világnak egyik legrégibb nemzete, mely úgy látszik, csak azért igyekszik visszasze­rezni úgy , hogy ősi önállóságát, hogy a maga sorsának önmaga legyen az ura és ne a konstantinápolyi török szultán, vagy az európai civilizált Nyugat kufár-politikusai. Ez bizony nagy hiba a Porta és az európai nagyhatalmak szemei előtt egy­aránt. Ennek az egyptomi hibának a legfőbb képviselője: Arabi miniszter. Ő és az általa vezetett párt a nemzetnek alkotmányos sza­badságot és függetlenséget akarnak kivívni. Az egyptomi nemzeti párt, melynek élén e férfiak állanak, már egy évtized óta küzd ebben az irányban. A Nílus partjain ma mindenki ül, csak az egyptomiak nem. Angol, franczia, olasz s az egész műveit Nyugat feszeng és dominál ott. Mindegyik „érvénye­síti “ befolyását, a mindenkori alkirály pe­dig, a­melyet kényekedve szerint a szul­tán rendel oda ki Konstantinápolyból, va­lóságos bábjáréka és rabszolgája volt ez európai és konstantinápolyi „befolyásoknak.“ Az egyptomi nemzeti párt ez idegen befolyások alól törekszik megszabadítni Egyip­tom népét. Ez a párt bűne az­­ idegenek előtt. Sem Arabi, sem a nemzeti párt, az „ifjú Egyptom“, nem idegenkednek sem a rendezett állapotoktól, sem a műveltségből; csak azt akarják, hogy a rend fenntartását ne erőszakolják rájuk se Konstantinápolyból, se Párisból vagy Londonból; azt akarják, hogy Európa az alatt az ürügy alatt, hogy az európai nemzeteknek kereskedelmi és fi­­nancziális érdekeik vannak ott Egyiptomban a közállapotok által érintve, ne avatkozzék mindenki: angol, franczia, olasz, német, tö­­­­rök konzul az egyiptomi belügyekbe, az ál­lami kormányzatba, pénzügyekbe, szóval minden közdologba. Aztán meg mivelődni is csak a maguk gusztusa szerint akarnak az egyptomiak, nem pedig a hogy Nyugatról rájuk erőszakolják a „civilisatiot“. Ilyen az egyiptomi nemzeti párt pro­­grammja s e párt élén áll Arabi. Erre, a nemzeti önállóságra törekednek már egy év­tized óta. Aztán tapasztalták is, hogy euró­pai és török gyámság alatt hová vitték az országot a jelenlegi alkirály atyja, az el­űzött pazarló Izmail khedive. Az idegen be­folyás alatt s önkényes uralkodásával tönkre tette az ország pénzügyeit, tömérdek adós­ságot csinált a nyakára. S mindez az ide­gen atyáskodás eregére alatt történt. És látja a nemzeti párt, hogy hiába­való volt a korábbi khedive detronizatioja, most, fia Tewfik alatt is csak úgy mennek az ország dolgai, ő is bábjáték a sok ide­gen konzul, ágens, európai kalandor, bankár kezei között. S mivel nem akarják tovább tűrni ezt az állapotot, ezt a szégyenletes helyzetet, ezt a megalázó vazallusi viszonyt szemben az idegen — török, angol, franczia — befo­lyásokkal , ezért jönnek ellentétbe mindazok a hazafiak, miniszterek, képviselők és kato­nák a mindenkori alkirálylyal. Aminthogy összeütközésre került a do­log most is Tevfik alkirály és miniszterei, tulajdonkép pedig az idegen nagyhatalmak és az egyptomi miniszterek között. És a mi­niszterek megtagadták az engedelmességet a fejedelemnek, mert megint idegen befolyá­soknak engedett. Ám kénytelenek voltak csakhamar belátni, hogy egy ország, ha egy­szer eljátszotta vagy a sors akaratából el­vesztette kifelé a függetlenségét, hát bi­zony azt nem lehet egykönnyen visszahódí­tani. Az angol és franczia kormány épen úgy, mint a török és egész Európa, mihelyt észrevették, hogy az egyptomi nemzeti párt megembereli magát s le akarja rázni az ide­gen befolyások alatt roskadó gyönge alki­­rályt, magát az idegenek uralmát a nyaká­ról, rögtön interventióval,­ hajóhaddal fenye­getőztek. Arabi basa tehát és a nemzeti párt­­kénytelen volt megalkudni a helyzettel. S békejobbot nyújtottak az alkirálynak, ki vi­szont fejedelmi kegyeibe fogadta vissza is­mét őket, s az európai nagyhatalmak kon­zulinak tanácsára. Ezúttal tehát nem jön semmi forrada­lom, semmi fegyveres európai „interventio,“­melyet az európai sajtó egy része olyan ked­ves igazságérzettel sietett kilátásba helyezni. A minthogy az ú. n. európai nagyhatalmak mindig kilátásba szokták helyezni az efféle civilisatorius missiót, mikor valahol egy sze­gény apró-cseprő barbár ország ügyeibe való beleavatkozásról van szó, de mikor az elnyo­mott szabadságot kellene védni, bezzeg se­hol sem látható az a derék, becsületes euró­pai nagyhatalmi szövetség ! Hát bizony, Egyiptomban is ezúttal még hüvelyébe dugta vissza kardját a nemzeti ön­állóság derék pártja. De azért az igazi vál­ság a Nílus partjain nincs örökre megelőzve, csak elnapolva Egyiptom teljes függetlensé­gének virradó hajnaláig! — A képviselőhöz tegnapelőtti ülésé­ben elhatározta, hogy ezentúl üléseit d. u. 3 óráig fogja tartani. — Minisztertanács volt tegnapelőtt este Tisza elnöklete alatt, mely több óráig tartott. — A közös pénzügyminiszteri állás betöltésére vonatkozólag még mindig egy csomó hir van forgalomban, bizonyos dolgot azon­ban seki sem tud. A legújabb kandidátus gróf Zichy Géza, a ki azonban — igy beszélik — nem igen hajlandó a nevét odaadni a katonai gazdál­kodás fedezésére. Ha már szüksége van az ő szolgálataira az államnak, akkor — úgy­mond — inkább vállal állást a Tisza kabinetjében. Az a hir, hogy a közös pénzügyi tárczát Szapáry Gyu­la gróf venné át, semmi valószínűséggel nem bir. — Románia és a vegyesbizott­ság­. A román kormány — mint Bukarestből írják — válságos hírekkel akarja megijeszteni Ausztria-Magyarországot. Azt hírlik ugyanis, hogy Statescu külügyminisztert Cogalniceanu fogja föl­váltani, az utóbbi pedig iparkodni fog teljesíteni Oroszország minden kívánságát. Mindenekelőtt né­met lap fog megindíttatni orosz segítséggel, az­után pedig ki fogja jelenteni Cogalniceanu, hogy Románia csak az őszi ülésszakban fogja előterjesz­teni ellenindítványát. Oroszország pedig előre meg­fogja nyugtatni a román kormányt, hogy ő e ja­vaslatról csak a galacz-szalinai bizottság sorsának eldöntése után nyilatkozhatik. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. m­­ájus 19. A művésznő. Elbeszélés. Irta: Nulla- II. (4. Folytatás.) __ Oh be kedves, de illatos! mennyi lehet otthon a kertben ! Neked is adok kis mamám, és neked is Árpád bácsi, mondá az élénk kis terem­tés addig ágaskodva, mig bátyja kabátját fel nem diszité, a többi az enyém, de még Ernesztinenek is adok belőle. — így legalább itt czélnál vagyunk, leül­hetünk s aztán nyugodtan beszélgethetünk, mon­dá Irén e közben sétájuk czélját elérve. — Mamácskám, amott látom Malvinkát . Emmit, szabad nekik ibolyát adnom ? — Szabad kedvesem. — Aztán tovább is velük játszanom ? — Jó, menj csak, gyermekem, de ne na­gyon messzire, hogy láthassalak. Ide leülhetünk, Árpád, árnyék ugyan nincs, az alig rügyező fák­tól mit is kívánhatnánk? de a hely kellemes, a Madarak kedvesen csicseregnek a bokrok között, te üde zöld gyep jól esik a szemnek s a lég úton ásott föld éltető illatával van tele. Az ájulás természet jelei épen illenek egy ébredő érzelem ecseteléséhez. —­ Csak ne várj semmi rendkívüli, regényes eseményt, egyszerű, mindennapi dolog az egész. Tudod, mikor az országházba megyek, ezen a parkon visz keresztül utam, itt jövök be, a­hol együtt jöttünk s ott megyek ki ama kis lug03 mellett, hol, mióta kitavaszodott majdnem napon­ta láttam a reggeli órákban egy kedves, mosoly­gó arczu öreg asszonyságot hamuszinű, vagy feke­te selyemruhában, ősz haja fölött bodr03 csipké­­zetü kalappal, mely alól lila szalagos fejkató szé­lei kandikáltak elő; talán azért választotta ezt a helyet, mert a mögötte álló épület megóvja a széltől , árnyában nyugodtan foglalkozhatik köté­sével, míg kis unokája kisétálja magát. A kicsike mindig nemével a választékos egy­szerűségnek van öltözve, világos esőköpenykéje a legújabb divatu, fehértollas pelyche kalapja oly kedvesen foglalja be üde arczát, mint rózsabim­bót sötét kelyhe­s apró lábain, melyekkel olyan kecsesen tipeg topog elő hátra a kert utain, olyan csinos czipőket visel, hogy akár a hamupipőke is megirigyelhetné. Olykor megáll s el- elnézi, mint ingat egy egy bokrot a tavaszi szellő s a mint ott áll, hajlékony termetével, szinte azt hinnők, őt is kénye kedve szerint hajlítja, pedig csak üde arczát csipkedi még pirosabbra s barna fürtéit lóbálja erre arra fehér homlokán, úgy úgy elnéz mindent nagy szelíd tekintetű özszemeivel, a ma­darakat, a mint fészküket rakják, egy egy kis vi­rágot, a mint a fű között felüti fejét, a fák, bok­rok rügyeit, a mint kifakadnak s kitárják zöld bokrétájukat. Aztán, midőn kifáradt, oda ül az öreg asszonyhoz és cseveg neki madárdalhoz ha­sonló kedves csevegéssel s bár szavait nem ért­hetem, még azt sem­miféle nyelven beszél, élénk taglejtéséből, arczjátékából az első pillanatra meg­értem, hogy virágokról, madarakról s a tavasz más tüneményeiről regél. Ha kicsivegte magát, könyvet vesz elő, felolvas belőle s közbe egy egy kiváncsi kérdést intéz az öreg asszonyhoz, melyre ez készséggel ad magyarázatot. Ki nem mondha­tom, milyen gyönyörrel töltött el ez a látvány, az ártatlan gyermekies báj s a szelíd, örömteljes öregség e kedves képe. illő távolban én is leül­tem, könyvet vontam elő s mintha abból olvasnék lehajtott fejjel, lopva pillantgattam oda, nehogy figyelésemet elárulva, elb­aszom. Egyszer, kissé később jöttem a szokatnál, nagy felindulásban találtam a hölgyeket; ekkor hallottam először, hogy magyarul beszélnek. Szor­­gosan keresni látszottak valamit s az én ülő­he­lyem előtt is elhaladtak egy párszor. — De Alice, hogy nem ügyeltél job­ban! idegen könyv, még hozzá emlék a te elve­szíted ! — Igazán nem tudom, hogyan történhetett, nagymama, én azt hittem, betettem a köpenyem zsebébe. — Akkor hátha otthon maradt? — Az is meglehet, nagymama, én elfutok, megnézem. — Én is megyek, úgy sincs már ma ked­vem itt maradni, nagyon restellem a dolgot, idegen könyv ! — Ebből annyit tudtam meg, hogy a kis leányt Alicenak hívják s valahol a közelben lak­nak. Hanem a mint elmentek, az én mulatsá­gomnak is vége lett, én is útnak indultam. S ime ! alig haladok húsz lépésnyire, a fűben szemembe tűnik a keresett könyv, melyet szintén zöld szine miatt alig lehetett a fűtől megkülönböztetni. Mi­chelet „La femme” czímű műve volt, az első fe­hér lapon néhány apr írással egy meg nem neve­zett egyénnek ajánlva egy kiolvashatlan nevű egyén által. Mily kedvező alkalom ez az ismerkedésre, de hogyan, hol találjam őket? Ekkor eszembe ju­tott, hogy láttam, midőn a kertész ha velük talál­kozott köszönte őket, hátha ismeri , tudja la­kásukat. Rögtön felkerestem s tőle meg is tu­dom, hogy az öreg asszonyság, a ki gyakran szokott tőle virágokat, csemetéket vásárolni, özvegy Raj­­nóczi tanácsosáé s kezével mutatott közelfekvő lakására. Odasiettem, kíváncsian, ha váljon ott­honukban, közelről is olyan szeretetremélt­óü­ak fogom-e találni a hölgyeket? Csinos kis udvar­ba léptem, hátterén kerttel, abban egy nyárilak­­szerű kis épület képezte Rajnócziék lakását. Há­rom kis szoba, ódivatú, de finom anyagú búto­rokkal, minden zúg, ablakpárkány tele zöldelő és nyíló virágokkal. Néhány faragott fájú, üve­ges almárium tele értékes ezüst, üveg és por­­czellán edényekkel, a falakon régi tükrök, képek, épen, mint otthon, szegény nagyanyánknál, em­lékezet ? Az egyik ablaknál, hol a virágok kö­zött csinos kalitkában kis madár szökdécselt, bá­natos arczczal állt Alice, mintha balesetét pana­szolta volna kedves madarának. Az öreg asszony nyugtalanul járt, kelt, tán még mind a könyvet kereste, melyet a mint ke­zemben megláttak, mindkettőnek arcza rögtön kiderült. Elmondtam, mint jutottam hozzá s bo­csánatot kérve tolakodásomért, vissza akartam vonulni; azonban az öreg asszony üléssel kínált s nevemet kérdezte, hadd tudja, kinek köszöni, hogy a zavarból, melybe a könyv elveszése hoz­ta, menekülhetett. Nevem hallatára mindjárt ki­találta, hogy erdélyi, ő is az volt, férje hozta ki onnan ; családunk ismerős volt előtte, atyán­kat, anyánkat, mint fiatal gyermekeket ismerte s meleg szeretettel beszélt régi hazájáról. Alice keveset beszélt, pár rövid szóval felelt hozzá in­tézett kérdéseimre, de barátságosan mosolygott s elpirult, a­mint hozzászóltam. Ettől fogva, ha uttam a parkon átvitt, szó­ba álltam a hölgyekkel, az öreg­asszony mindig szívesen fogadott, a kicsike is hova-tovább mind bátrabb lett, pár nap múlva illedelmes látogatást tettem náluk, sőt még uzsonnára is meg lettem hiva. Oh, Vilma! ki nem tudom mondani, meny­nyire jól esett nekem annyi nagyvilági fényes es­tély után ez az egszerű keresetlen családi kör! Eszembe jutott, midőn mint kis tanuló nagy­anyámhoz mehettem egy-egy ünnepnapon uzson­nára, s nagyobb élvezettel költöttem el az egysze­rű ízletes csemegéket mintha­­Mihalek minden különlegességét rakták volna elembe. Igaz, kávé­mat Alice töltötte ki, ő kinálgatott czukros sü­teménynyel, befőttel, s olyan kedvesen teljesítő házileányi tisztet. Aztán zenéltünk: a háznál egyetlen divatos bútor van, a zongora, de ez uj és jó. Alice szép felfogással, sok értelemmel ját­szik s oly kedvesen énekel egyszerűbb dalokat, nem nagy terjedelmű, de kellemes lágy hangjával. (Folyt. köv.) — A boszniai és hszeregovinai felkelők manifesztumot intéztek az európai hatal­makhoz, melyben keresetlen szavakban adják elő az okkupáczió által szenvedett sérelmeket. A mani­­fesztum az ó­hitűek naptára szerint ez évi április 6-ától van keltezve. Aláírták Kovacsevics Sztoján és mások. A manifesztum mindenekelőtt elmondja, hogy a berlini szerződés egyetlen keleti népet sem elé­gített ki, egyetlen sebet sem hegy­sztett be, és egyetlen jogos kivonatot sem teljesített. Kidmond­­ja, hogy Bosznia és Herczegovina okkupálásakor csak a mohamedánok fogtak fegyvert, míg az or­thodox szerbek minden bajuk orvoslását várták az okkupálótól, de nagyon csalatkoztak, mert a békéltető hatalom sokkal kegyetle­nebből bánt vel­ük mint a török. A manifesztum e szavakkal végződik: „Európa népei és kormányai, ha nálatok az emberi szabadság és a nemzetközi jog nem üres szavak, ha Kelet újjászületése és függetlensége nem ámítás, ha csakugyan a békét kívánjátok, emeljétek föl érdekünkben hatalmas szózatotokat, távolítsátok el a bajt, a­melyet öntudatlanul okoz­tatok nekünk, Ausztria Magyarország kezére bíz­va minket. Ez nem igazolta és soha nem is iga­zolhatja a beléje helyezett bizalmat és kívánság­­tokat. Másodízben fordulunk igazságszeretetekhez , hogy ti segíttek rajtunk, úgy áld meg benne­teket az isten.“ — Olivier Emil most érkezett haza Párisba Olaszországból; szerinte ott mindenki halálosan gyűlöli Francziaországot. Maga a ki­rály is ellensége a francziáknak, különben pedig nincsen neki semmi hatalma és semmi tekinté­lye. A háború kitörését Francziaország és Olasz­ország között csak az gátolja, hogy Bismarck nem engedi megzavartatni az európai békét. — Francziaországban a köztársaságot csak külhábo­­rú vagy szocziális forradalom döntheti meg, mert ebben az esetben a legelső kardcsörtető katona magához ragadhatná a hatalmat.­­ A katholikus alapok és ala­pítványok késelésére kiküldött bizottság ülést tartott. Az ülésnek egyetlen tárgya volt, a püspök-radványi uradalom egyetemes bérbeadása, mely iránt a vallás- és közokta­tásügyi minisztérium több ajánlatot tett át a bi­zottsághoz. A bizottság azonban nem határozott, mert végleges intézkedés előtt némely adatnak pótlólagos beszerzése vált szükségessé, melyre néz­ve a bizottság a vallásügyi ministériumot már meg is kereste. — A dublini gyilkosok. Egy londo­ni távirat szerint: lord Cavendish és Burke gyilkosai, hír szerint a „Scythia* Cunard­­közösön vannak, mely Li­verpoolból indul el, s New­ Yorkba megy. Amerikai rendőrök eléje hajóznak a gőzhajónak, hogy a gyil­kosokat letartóztassák.­­ Az omladinisták azt, a­mit a metropolita-választásnál vesztettek, más helyen kívánván pótolni, újabban az újvidéki és temes­vári püspökök választását választották üzelmeik tárgyául. Már az egész pártban megindult az agitáczió azon jelszóval, hogy „Ko nije narodan evvek ne treba nam“ (ki nemzetiségi, nem kell nekünk), mert nézetük szerint csak úgy lehet jövőben sikeres (persze nemzetiségi értelemben sikeres) patriarcha-választás, ha a püspökök mind omladinisták lesznek, minden követ megmozdítanak, s a sikert­­ annál bizonyosabban remélik, mert Zsivkovics és Sztoj­­kovics püspökök támogatására számítanak Ha azonban Sztojkovics passiv magatartása marad úgy a hazafias szerb párt győzelme biztos. Ennek pedig két derék hazafias jelöltje van. Az egyik az európai műveltséggel biró dr. Raditsch Emílián karlóczai theologiai rek­tor, ki a párt dísze és a magyar állameszmének igaz hive. A másik jelölt Panteli­cs Sámuel archimandrita, ki szintén derék, hazafias érzelmű ember. Az előbbit újvidéki, az utóbbit temesvári püspöknek kívánják. A magyar nyelv Hor­vátországban. A magyar nyelv irányában Horvátország­ban tanúsított bánásmódról a „Pester Correspon­­denz“ Zágrábból előkelő helyről a következő tu­dósítást vette: Dr. Starcsevics Dávidnak a horvát tarto­­mánygyűlésben Magyarország ellen intézett dur­va kifakadásai óta folyton nagyobbodott az ellen­szenv a magyar államnyelv ellen. Ezen ellenszenv főkép a tanulók soraiban nyilvánul, kik csekély kivétellel mindnyájan a fenntnevezett képviselő elveit valják s kikhez az itt tartózkodó szláv tanuló ifjak, u. m. szerbek, dalmaták és bolgárok is e téren csatlakoznak. Az oly férfiakon vagy hölgyeken elkövetett sér­tések, kik az utczán vagy nyilvános helyeken magyarul beszéltek, újabb időben mindinkább szaporodtak; sőt egy képviselő s egy pénzügyi tanácsos, kik az utczán magyarul társalogtak, szintén kigúnyoltattak a tanulók által. E hó 12-én egy magyar czigány­zenekar akarta magát egy itteni nyilvános mulatóhelyen a közönségnek bemutatni. Mivel az előadás in­gyenes lett volna, nagy látogatottságra lehetett következtetni. A tanulók azonban tudatták a városi kapi­tánysággal, hogy ezen alkalmat nagy magyarel­lenes demonstration akarják felhasználni, mire az előadás hatóságilag betiltatott. Hogy ily körülmények között a magyar nyelv tanítása a helybeli egyetemen a hallgatók elenyésző csekély számánál fógva úgyszólván sem­minemű eredményt nem mutat fel, az a mon­dottakból megmagyarázható. A kormány azt hi­szi, hogy a magyar nyelv tanszékének az egye­temen való felállításával megtette a maga köte­lességét, s hogy nem kell azzal törődnie van-e ennek sikere vagy nincs, nehogy azzal gyanúsít­­tassék, hogy magyarosítani akar; sőt még a ta­nári testület sem tesz semmit, hogy megértetné a tanuló ifjúsággal, mily nagy hasznát veheti mindegyikök a magyar állami nyelvnek későbbi pályáján. A kormánynak s a tanári testületnek ezen passiv magatartása azonban sem indokolt sem jo­got nem szolgáltat arra, hogy oly egyének, kik magyarul beszélnek, durva módon sértessenek. A hatóságoknak a tanári testülettel kapcsolatban az ifjúságot fel kellene világosítaniuk, hogy magán­társalgásnál mindenki azon nyelvet használhatja, a­melyet használni akar, hogy tehát sem a főta­noda hallgatója, sem bárki más, nincs arra feljo­gosítva, hogy idegen személyek társalgási nyel­vére vonatkozólag pressiót gyakoroljon.

Next