Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)
1882-11-08 / 255. szám
I illan ík rrmyw nzklekijsztAi IKOVA : Bel-királyutcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Egész évre......................SO írt, I] Negyedévre ... 4 írt. Félévre...........................8 fit. Egy hóra helyben: 1 fit 50 kr. Egyes szám ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Esti kiadás Kolozsvár, szereda, november 8 188?. KIADÓHIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdijj minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gamnond sora után 20 kr. fizetendő. Problémák Miután elköltöttünk hódítási czélokra 200 miliót, fölmerül a kérdés, hogy mitévők legyünk e nagy dicsőséggel ? Ma már nem mondják, hogy szükségünk van Bosznia és Herczegovinára; nem mondják, hogy a dalmát tengerpart nem existálhat hátvéd (Hinterland) nélkül; nem mondják, hogy az stratégiai positió a muszkával szemben , mert ma már mindenki tudja, hogy e kijelentések egy megszorult diplomatia furfangos lépvesszői voltak, hogy rájuk ragadjon a parlamenti többség czinegéje. A madár megragadt s most immár fölösleges a hitegetés. Most már csak annyit mondanak: ha már ott vagyunk, nem jöhetünk ki onnan, mert a kivonulással gyengeségünket árulnék el. Már pedig szükséges, hogy úgy a Balkánon, mint az Aldunánál a mi erőnk respektáltassék. Kétségen kívül szükséges, de ez a szükség nem most állott be; meg volt az ezelőtt is, s ha megvolt, miért engedték Szerbiát paczkázni,s miért vitték az occupatió tényét úgy keresztül, hogy e hadjárat nem erőnket bizonyította, hanem gyengeségünket ? Tehát: benn kell maradnunk, hogy erőseknek látszassunk ; védműveket kell építenünk, hogy ki ne zaklassanak onnan; költségvetést terjesztünk elő a bosnyák igazgatás iránt. Értsük meg e tényeket. Vegyük ezekhez a hadügyminiszter következő nyilatkozatát: „A bosniai viszonyok legközelebbről remélhető konszolidácziója...“ Ama tények és ezen kijelentés nem jelentnek, nem jelenthetnek egyebet, mint az annexiót. Hiszen ha nem jöhetünk ki onnan, akkor benn maradunk, tehát nem ideiglenes a megszállás, hanem állandó a meghódítás. Ha védműveket építünk, azokat nem építhetjük másnak, mint magunknak, mert ha nem akarnánk benn maradni, nem költekeznénk ott védművekre. A költségvetés előterjesztésénél még most azzal a reservával éltek, hogy ez a „delegátió tagjainak informálása végett“ terjesztetik elő, de hogy e kifejezés már jövendőre megváltozik, s helyét az „alkotmányos tárgyalás végett“ foglalja el, abban senki sem kételkedik. Megerősít e föltevésben a cs. kir. hadügy- miniszter reménysége Bosznia konszolidácziója iránt. Az a ki elfogadta a berlini mandátumot, a ki megszállotta e tartományokat, aki védműveket épített oda, az nem érthet a konszolidáczió alatt a végleges meghódításnál egyebet. Hogy miként képzeli e katona a konszolidácziót, arra beszédjének egy másik passusa ad fölvilágosítást. A hadsereg reformjánál összesen 15 hadtestet kontempláltak. Ebből esik 8 Ausztriára, 6 Magyarországra és egy Boszniára. E területi megosztást az állandóság jellegével ruház- s zák föl. Tehát a boszniai hadtest is állandó. Állandó hadtestet pedig csak abban a tartományban tarthatunk, amely álandóan a mienk. Ha nem így volna, akkor megszálló hadtestet tartanánk ott. A hadügyár konszolidácziója tehát azt teszi, hogy lesz ott puska, lőpor és ágyú; lesz szurony és kaszárnya; lesz katona és redoute — majd megregulázzuk és lecsendesítjük e zavargó elemeket. Csakhogy akiket ál-landóan regulázunk — azok fölött állandóan uralkodunk. Az állandó uralkodás : annexió ! Ezek után az annexiót, mely ellen úgy Magyarország, mint Ausztria összes polgári elemei elejétől kezdve tiltakoztak, ma már befejezett ténynek vehetjük. Nem hiányzik abból egyéb, mint egy pár diplomatiai kijelentés Európa előtt. A Bismarck politikája új sikert aratott. Az osztrák gimpli lépre ment; szerencsésen elköltött 200 milliót, kiontott egy csomó vért; ellenségünkké tette az összes délszlávokat s ez ellenségek közül a leglázongóbbat beékelte a monarchiába, hogy ne csak külső zavarokkal gyűljön meg a bajunk, hanem belsőkkel is, így aztán a monarchia ereje igazán ártalmatlan arányokra lett leszállítva. A súlyegyent elveszítettük a szláv faj aránytalan megszaporítása által, s egyensúlyt veszítve, minden test könnyen feldől. E feldőlés egy hosszú történelmet temet maga alá, s következményeiben új államalakulásokra vezet. A német tartományok haza kívánkoznak, s Magyarországnak nem lesz társa a kivel personális uniót kössön. E világfelfordulás még mindig megakadályozható. Hagyjuk oda Boszniát. Csupán abból, hogy erőink iránt ne legyenek kétségben, ne menjünk neki oly viharnak, mely hajónkat árboczástól és vitorlástól együtt összetörheti. Hiszen ha meg akartuk mutatni erőnket, azt már megmutattuk a hódítás által. Hagyjuk immár el e vészes helyzetet. Adjuk át önmagának — legalább hálás lesz, vagy adjuk oda Szerbiának — legalább kereskedelmi előnyöket csikarhatunk ki ennek fejében, vagy adjuk vissza Törökországnak, hogy legyen a keleten valaki aki jó szemmel néz reánk. Hiszen úgy sem tudja senki, hogy mit csináljunk vele. Ha megtartjuk külön teritóriumnak külön önkormánzattal, akkor megbontottuk a dualizmust — ami ugyan nem kár, ha personális unióra vezet, de nagy kár, ha triálizmusra vezet. Ha odaadjuk Ausztriának, akkor tönkre megy Ausztria a tartományok költségeinek terhe alatt. Ha Magyarországhoz csatoljuk, akkor ugyanazon okból Magyarország megyen tönkre. Ha megosztják, s Boszniát ide adják nekünk, Herczegovinát oda adják az osztrákoknak, akkor a monarchia mindkét fele tönkre megy. Ha Horvátországnak adják, akkor megnagyították AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. november 8. A magyar parlament -A „Nouvelle Revue“ november 1-ei füzetéből. — (Folytatás. E szives személyes viszonyoknak tulajdonítható, s hogy a magyar képviselőház mindig mentve maradt komolyabb jellegű zavaroktól, de kára a politikai ellenségeskedések hevességének és a viták szenvedélyességének. Midőn magasabb tekintetek forognak kockán, mindenki jól tudja, hogy a törvényhozó testület minden tagja egyesül a ház méltóságának megóvására. Mivel ez érzelmek álttalánosan ismertek, fölöslegesnek tartották a házszabályokba szigorúbb határozatokat beiktatni; egészen szabadelvű rendelkezései kizárólag a vita külső menetére vonatkoznak ; ami pedig azon kifejezéseknek, melyeket az egyes szónokok raszítólnak, a megítélésre vonatkozik: a ház és az elnök fegyelmi joga majd épen semmi. Néhány szályos jelenet azonban, melyek a legutóbbi időótg fordultak elő, azt a szükségességet demonsrálták, hogy az elnök nagyobb hatalommal rugtóztassék föl e tekintetben ; mindamellett ez ideig nem tudta még elhatározni magát a ház, hogy tán ösvényre lépjen, mely merőben eltér Ma•'Írország parlamentáris hagyományaitól. I A képviselőház egészben véve nem példány- s jó ugyan a rendnek, ami a vitákat illeti, de I Tláz°nt a pártok körében a legnagyobb és legszi- I 2°rubb fegyelem uralkodik. A „vadak“ (t. i. azok, kik a pártokon kívül állanak) száma alig három vagy négy az egész magyar parlamentben. Ez a pártfegyelem egyike Magyarország legrégibb parlamentáris hagyományainak. A képviselő, aki valami indítványt vagy interpellációt akar tenni, avagy nagyobb szabású beszédet tartani, köteles erről pártját előre értesítni és csak azután, hogy megnyerte pártfeleinek helyeslését, teheti meg a czélzott lépést a Házban. Ami a minisztereket illeti, ezek előbb a pártkörrel, melyhez tartoznak, közük azt a választ, melyet a hozzájuk intézett interpellation akarnak adni s nem ritkán párthiveik bírálata élesebb, mint nyílt ülésben az ellenfelek megjegyzései. A kormány részéről ajánlott rendszabályok néha a teljesen átalakult pártok tanácskozásaiból kerülnek ki, s ilyenkor a korrmány saját hívei között találja szemben magát a legszigorúbb bíráival. Ám ha egyszer a párt elhatározta támogatni a kormányt, a tisztelt mamelukok mindenike tudja, hogy kötelessége engedelmeskedni s a nyílt ülésben a kiadott jelszó szerint szavaz, ha mindjárt azelőtt való nap homlokegyenest ellenkező véleményt nyilvánított is. A pártok s még inkább a bizottságok körében folyó ezen előleges megállapodásoknak tulajdonítható, hogy a viták a Ház teljes ülésében sokat veszítnek élénkségükből. Annak a nagy parlamentáris ékesszólásnak, melynek olyan kitűnő képviselői voltak egykoron ez országban, csak nem egészen vége van, sőt ma már szinte rossz tónusnak tartatnék az ilyen ékesszólás. A divat ez idő szerint az, hogy a szónok egész szárazon tárgyalja a kérdést, beszédét minél pongyolábban adva elő. Valaha a magyar országgyűlési ékesszólás kiváló jellege meglehetősen dagályos patkos volt; ma ellenkezőleg minden szónok arra törekedik, hogy szónoklata minél szárazabb legyen. Ez általános szónoki laposság közepett csak kevés kiváló tehetségeket találunk mint kivételeket, kik a divat erőszakossága alól fel tudják magukat szabadutni és a kik képesek voltak ellenállani annak, hogy a restségben másokat utánozzanak. A mi azokat illeti, kik el tudták találni a helyes középutat pathos és a köznapias laposság között és a nap eseményei fölött emelkedett s mindazonáltal egyszerű kifejezésekben tudják visszaadni nézeteiket, ezeknek a szónokoknak a száma nagyon leapadt. Ezek között azonban, viszont találunk olyan szónokokat, kik méltó helyet foglalnak el bármely európai parlamentben. Hanem a magyar parlament hősi időszakának tagadhatatlanul vége van. Kossuth, akinek ajkairól a magyar próza a legbevégzettebb formai szépségében hangzott valaha, száműzetésben él. Eötvös, a nagy gondolkodó, ki daczára mélységének, mindvégig szeretetreméltó és népszerű tudott maradni, sírba szállott. Egy Deák Ferencz oly csodásan világos szavai elnémultak és Andrássy Gyula, a legszellemesebb államférfi és a leghelyesebb szervezetű politikai fej, kit új Magyarország szült, úgy látszik élete legfőbb czéljának a medvevadászatot tartja Erdélyben. Ki tudja, vajon e nagy szónokok népszerűsége nem zárja-e be végleg a magyar ékesszólás classzikus időszakát ? Mindazonáltal olyan nemzetnél, mely oly nagyrabecsülte mindenha az ékesszólást, nem hiányozhatnak a szónokok, ha az újak nem is mérkőzhetnek a régiekkel. Lépjünk be a tárgyalási terembe. A kép, mely elénk tárul, nagyon festői. Még akkor is, midőn a szőnyegen levő tárgy kisebb jelentőségű, a képviselői padok tele vannak még pedig elkezdve a miniszteri bársonyszékektől. Az igaz, a hallgatók figyelme nem egyenlő minden szónokkal szemben. íme épen most beszél egy obscurus képviselő , ő is azt a tárgyat választotta, mely valószínűleg még unokáinkat is foglalkoztatni fogja : a szónok a bosnyák occupatio veszélyeiről, káros és kárhozatos voltáról beszél. Az egész ház egy valóságos társalgó teremmé alakul át és csak a szónoknak legbensőbb pártfelei méltatják őt arra, hogy hallgassák. A többiek élénk csoportokba gyülekeznek és nagyon jól mulatnak. Egy kis kör, írókból álló, az egyik miniszteri szék körül csoportosul. Az a húsz évesnek látszó hatvanéves férfi, hófehér fürtökkel, de lőporéhoz hasonló lobbanékonysággal, Trefort ur. a közoktatási miniszter, eredetére és szellemére nézve franczia. Szomszédja egy imponáló s egyúttal rokonszenves alak ki körül egy egész csoport alakult, melynek tagjai büszkék reá, hogy hallgathatják ; ez a férfi, Jókai, a nagy regényíró, ki ide jön kinyugodni irodalmi munkálkodásának fáradalmait. Jókai nagyon felvilágosult pártember, ámbár pártja és politikája nem sokat használt népszerűségének. Mellette látjuk Fálk Miksát, a „Pesther Lloyd“ főszerkesztőjét, egyikét azon ritka hírlapíróknak, kiknek sikerült tényleges szerepet játszani a politikában. Az a másik ott mellettek, kit annak idejében nagyon méltányoltak volt a magasabb párisi társaskörök, Harkányi úr, ki Magyarország képviselője volt a párisi világkiállításon. Mellette látható Széll Kálmán, a volt pénügyminiszter, ki akkora korábban jutott be a miniszteri székbe, mint az ifjabb Pitt, és a ki a legnagyobb tehetséggel és erélylyel töltötte be a miniszteri állást. Nagy élénkséggel beszélget utódjával, Szapáry Gyula gróffal, ki az általa fölvett és franczia piaczokon elhelyezett államkölcsönöknél fogva az összes magyar államférfiak között a legjobban érdekli a franczia közönség egy nagy részét. Szapáry gróf a képviselőház ifjabb tagjai közé tartozók, kire rendkívüli reménynyel tekintenek. Kedvelt egyéniség parlamentben és az udvarnál egyaránt, kiváló, ha nem épen ékesszóló szónok, az ügyekben kiválóan ügyes, kit minden vállalkozásában szerencse kisér és a kit egyedül tartanak alkalmasnak, hogy annak idején Tisza Kálmán helyére lépjen. Itt látjuk továbbá, Apponyi grófot, a conservativ ellenzék ifjú vezérszónokát és talán az egész képviselőház legelső szónokát. Mint egy conservativ nagybirtokos család tagja, odaadó hűséggel az udvar iránt és a jezsuiták neveltje lévén, midőn a képviselőház tagja len, sokat kelle küzdenie a „jezsuiták növendéke“ ezim ellen, melyet erőnek erejével rá akartak ragasztani. Megválasztatása nagy küzdelembe és nagyon sok pénzébe került. Tíz évvel ezelőtt annyira gyökeret vertek volt a szabadelvű eszmék a nemzet közérzületében, hogy a képviselői állás megnyerése egy elismert conservativ részére valóságos hódításnak tartatott. (Folyt, köv. ít ) egyik ellenségünket s nem lehet a czivilizatiónak még árnyékát sem remélleni, mert Horvátország a maga költségeit sem bírja. Egy szóval senki sem tudja e kérdést helyesen megoldani. Ezért mondjuk az annexiót a legveszélyesebb ostobaságnak. — Választási mozgalom. A marosvásárhelyi képviselőválasztás folyó hó 15 én lesz. Mint már említettük, a függetlenségi párt jelöltje a derék Győrfi Pető. A kormánypárt még mindig nem jutott megállapodásra. A m.vásárhelyi polgárok nagy többsége a függetlenségi elveket vallja, s pártunk győzelmét csupán a polgárság meghasonlása tehetné kétségessé. Reméljük, hogy a nagy czél érdekében minden párt - hívünk le tud mondani a személyes rokon- vagy ellenszenvről, s a párt jelöltjét egyhangú támogatásban fogja részesíteni. A képviselőház ma ülést tart, melyben a közlekedésügyi miniszter által az osztrák álhmvasuttal, vonalainak megosztása és a vágvölgyi vasút átadása tárgyában kötött szerződés beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslat, valamint a jövő évi költségvetésről szóló pénzügyi bizottsági jelentés terjesztetik elő. — A német fél. A „Pesti Napló“ Bécsből november 7-ki kerettel a következő táviratot vette : „A mai lapok vezérczikkei csaknem kivétel nélkül a hadügyminiszternek a hadsereg újjászervezése tárgyában adott nyilatkozataival foglalkoznak. Elismeréssel vagyunk ugyan a hadsereg vezénylői iránt, de mindannyian megegyeznek abban, hogy a territoriális beosztás a hadsereg dualizálására fog vezetni. Kifejezést adnak abbeli aggodalmaiknak, hogy a hadsereg magyar részében lassan kint el fog tűnni a német nyelv és helyet fog adni a magyar nyelvnek. Azt mondják: a politikai dualizmusra következni fog a katonai dualizmus ám ezzel meglesz tere az első erőszakos lépésnek a tiszta personális unió felé. Osztrák részről a territoriális beosztást úgy kell felfogni, mint az állam- nemzetiségi csoportok szerint elkülönített felosztásának kezdetét. Csak a félhivatalos lapok védekeznek ama felfogás ellen, hogy a hadsereg újjászervezése veszélyezteti a hadsereg egységét.“ Az osztrák centralisták eme félelme alaptalan, mert az, amitől félnek, míg Tisza Kálmán ül a kormányon, nem fog bekövetkezni. ” A magyar delegáczió négyes albizottsága tegnap d. e. 10 órakor Haynald bibirnok elnöklete alatt ülést tartott, melyen a kormány tagjai és képviselői, a magyar kormány részéről Tisza Kálmán és Szapáry Gyula gr. miniszterek s a bizottság tagjai teljes számmal voltak jelen. Az ülés elején Baross előadó kérdéseket intézett a közös pénzügyminiszterhez Bosznia és Herczegovina igazgatására vonatkozólag, melyekre Kállay közös pénzügyminiszter válaszolt. — A magyar katonai akadémia ügye. „A legutóbbi kihallgatáson — írják Budapestről egyik bécsi lapnak — melyen Tisza miniszterelnököt és Brand gróf hadügyminisztert fogadta a király, a magyar katonai akadémia ügye is szóba került. Valószínű, hogy Bylandt gróf az osztrák delegáczió már legközelebbi ülésén nyilatkozatokat teend ez ügyben.“ — Az esküdtszék, a budapesti ügyvédi kör tegnapelőtt tartott választmányi ülésében tárgyaltatott dr. Dell’Adams Rezsőnek a működő és szakbizottság által elfogadásra ajánlott indítványa az esküdtszék behozatala tárgyában. Dr. Dell’Adami Rezső kifejti, hogy Csemegi bűnvádi eljárási tervezete maga bizonyítja, hogy esküdtszék nélkül a szóbeli és közvetlen eljárás kivihetetlen, amely mellett pedig a komoly reform minden barátja, maga a tervezet indokolása is mint conditio sine qua non mellett foglal állást. Aki ismeri a gyakorlatot, tudja, mily különbség van azon benyomás között, melyet egy tanú vagy szakértő meghallgatása, magaviseletének, akadozásának, határozottságának megfigyelése és a között, melyet azon egyoldalú, kompromiszuális, jellegtelen feljegyzés tesz, amely a vizsgálati és végtárgyalási jegyzőkönyvekbe iratik. Amott az élet jelenségei, emitt halvány, elmosódott biablonok állanak elő. Mint a természettudós nem ítélhet csak érzéki észlelet alapján, úgy a jogtudós bíróra nézve is lehetetlen biztosan ítélni a nyilatkozatok hitelessége és súlya, az anyagi igazság szabadon mérlegelendő bizonyítékai felett, ha azok közvetlenül nem hatottak reá. Pedig az eljárás fő czélja ezen reális igazság kinyomozása. Csak ez biztosít ártatlan sújtásának, a büntetés helytelen kimérésének, a bűnös kisiklásának veszélyei ellenében. Ezen eljárás és garanczia nem létezik most, nem létezik Csemegi tervezete szerint, nem létezik és nem létezhet sehol esküdtszék nélkül. Csemegi utánozza a középfokú súlyú bűncselekményekre nézve Francziaország mintájára Belgiumban, Olaszországban, Németországban elfogadott eljárást, mely szerint a felebbviteli bíróság az aktákból ítéli meg, akar-e részben új szóbeli közvetlen tárgyalást, s ha ezt,— mi rendes eset — nem akarja, akkor az akták megbizhatlan forrásából ítél végleg a polgárok szabadsága, becsülete és sorsa felett. A hol egy írott jegyzőkönyv bizonyiték azott nincs szóbeliség. Miért utánoznék mi azt — mondá Dell Adams — mi mindenütt rosznak bizonyult, a helyett mi mindenütt bevált. A mi bíróságaink annyival jobbak talán, hogy több és elegendő garancziát nyújtanak a súlyos bűntettek elintézésén a vizsgálati akták alapján? A nyelvi és nemzetiségi nehézség sehol sem volt komoly akadály. Ajánlja indítványa elfogadását, mert —■ a bírói kar feszélyezve lévén politikai mórt civiléje által — csak az ügyvédi kar lehet ebben tolmácsa a liberális jogreformnak, és meg van győződve, hogy ennek hatása lesz a törvényhozásra, mint illetékes szakértő testület enuncziácziója, mely ismeri az élet, a gyakorlat s az ország viszonyait. Az indítvány általános helyesléssel fogadtatott. Nyiry Lajos, Bernáth Béla, Ungern Alajos és Burián János hasonló nyilatkozatait indítváványozó végszava után valamennyi szavazattal egy ellen elfogadtatott dr. Dell’Adarai Rezső indítványa, ki egyszersmind annak a közgyűlés előtt leendő indokolására és a képviselőházhoz s kormányhoz felterjesztendő felirat tervezetének szövegezésére s közgyűlésen leendő bemutatására felhivatott. E szerint a f. hó 12-én tartandó közgyűlésnek a választmány ajánlja annak kimondását, hogy a budapesti ügyvédi kar kivihetetlennek tartja a bűnvádi eljárás korszerű szervezetét esküdtszék nélkül, s ennek behozatalát szükségesnek és kivihetőnek nyilvánítja. Hát ez mi? Több vármegyéje Magyarországnak, köztük leginkább Hajdú megye és Szathmár megye élénk szükségét érzik annak, hogy hazánkban egy magyar görög-katholikus püspökség állíttassék. Néhány százezer főre megy azon magyarok száma, kik nem használhatják anyanyelvüket templomaikban és vallásos szertartásaikban. E magyarok úgy vélekedtek, hogy talán csaknem idegenek saját hazájukban; azt hitték, hogy nekik Magyarországon joguk van a magyar nyelv használásához. Miután pedig e jogosultságukat a román nyelvű g. k. püspökség alatt nem érhették el, mert nálunk az „elnyomott“ románok nemzetiségi politikát űznek a vallásból s a dogmára és rítusra román nemzeti bélyeget sütnek, lépéseket tettek a kormánynál, a törvényhozásnál és a sajtóban, hogy anyanyelvük használhatása érdekében állíttassék számukra egy magyar g. k. püspökség. Ennyi a dolog előzménye. A kérelmezők sajnosan tapasztalták, hogy a Trefort miniszter úr magyaros lelkesedése nagyon megszokott csappant, ha arról van szó, hogy egyik másik püspöknek kellemetlenséget okozhat vele. Azt is tapasztalták, hogy a képviselőház kérvényi bizottsága nagyon gyakorlott abban, hogy szenteltvízszerű véleményes jelentéseiben semmit se mondjon. Húzódott tehát az ügy, daczára a sajtó erélyes felszólalásainak, ad graekász kalendász. E huzavonát végre megunta Szathmármegye. Köriratot intézett a társtörvényhatóságokhoz, melyben azoknak pártolását kéri egy magyar g. k. püspökség felállítása iránt. Az ember azt hinné, hogy méltányosabb felszólalás nem történhetik egy vármegye részéről. Józan észszel azt feltételezhetjük, hogy Magyarországon kérdés alá sem jöhet, hogy magyarul beszéljen, írjon vagy imádkozzék az, aki úgy akar. Hiszen meg van a nyelv ilyetén használata mindenkinek engedve. A románnak hogy románul, a zsidónak hogy zsidóul, a szásznak hogy szászul, a czigánynak hogy czigányul beszéljen és imádkozzék. Ezen ügyben tehát nemzetiségi sérelmet csupán a magyar szenvedett, hogy a g. k. egyház magyar hívei nem használhatták anyanyelvüket. E dolgon segíteni akarnak egy külön püspökség által. Ez igen természetes, mert a román nyelvű püspökség nem akart tágítani a román nyelvtől. A segély e módja egyszerű és világos. Nem történik általa senki fián sérelem. Egyházi administrationális kérdés az egész. Ily körülmények között útnak indult Szatmár megye körirata. Szerencsésen elérkezett Fogarasmegyébe is. Tudni való pedig, hogy egyházkormányzati szempontból a fogarasmegyei g. katholikusok ez ügyben egyáltalában nincsenek