Ellenzék, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-148. szám)

1883-02-14 / 36. szám

Koloszvárt 1883. Gróf Festetich György. (1815-1883.) Festetich György, gróf — mint lapunk tegnapi számában már említettük — febr. 12-én délután Bécsben meghalt. Gróf Festetich György, gr. Festetich László fia, 1815-ben született Bécsben. Iskolai tanulmányait magán uton végezvén, a jogi vizsgát Pozsonyban tette le. Ezután néhány évet a katonaságnál töltött, hol daliás, lovagias jelleménél fogva általános tiszteletben állott. A katonai pályától megválván, nemcsak áldott emlékű nagyatyja példája által felbuzdulva s magyar úri természetétől és némi idilli hajlamoktól ösztönöztetve, hanem leginkább azon okból, mert az észszerű gazdászat közjóléti fontosságát belátta és az e téren javítandók és kifejtendők nagy sokaságát ismerte , egész szenvedéllyel a gazdaságra, nagy kiterjedésű birtokainak czélszerű rendezésére adta magát, melyet atyjának szeszélye sok adóssággal terhelt. S nem sokára volt is alkalma fáradozásainak kedvező gyakorlati eredményeit láthatni, mert uradalmai az ő személyes befolyása mellett, észszerűen kormányoztatván, csakhamar ismét oly virágzásra jutottak, a minőben hazánkban csak igen kevés nagybirtokos jószágát találjuk. Nagyszámú gazdatisztjei s ezek munkasegédei irányában mindenkor a szorgalmat méltányolni tudó elismeréssel viseltetvén, ezek benne nemcsak igazságos urat, hanem gondos atyai védőt is találtak s azért hálával és hűséggel ragaszkodtak hozzá. Jótékony adakozásainak s alapítványainak száma igen nagy, melyeket részint köznemzeti intézetekre, részint általános humanisztikus czélokra, vagy a hozzá közelebb álló testületek, községek, egyházak, iskolák s magánosok érdekében idők folytán áldozott. Magánéletéből csak az 1860. évben beállott szabadabb mozgalom volt képes gr. Festetich Györgyöt nagyobb mértékben a nyilvános pályára kiszoritani. Az akkori magyar kormány által felszólítva, ekkor foglalá el Vasmegye főispáni helytartói székét s e megye vezetése körüli tapintatos, bár rövid ideig tartott eljárása által maradandó emléket szerzett magának a vasmegyeieknél. Az 1861-i oszággyűlésen a felsőházban foglalta el helyét. Amint a dolgok ismét roszra változtak, ő is a magánéletbe vonult vissza, de a közbizalom nemsokára ismét felkérése. Kevéssel ezután történt, hogy az országos magyar gazdasági egyesület egyhangúlag gr. Festetich Györgyöt választá meg elnökéül, ki e díszes hivatalt el is vállalta. Mailáth György új kanczelársága alatt Festetich György is újra a főispánok sorában foglalta el helyét, de ezúttal Zalamegye főispánsága bízatott reá. Az 1865. év november hó 3-án pedig gróf Festetich mint királyi biztos a megnyílt keszthelyi gazdasági tanintézet megnyitási ünnepélyén szerepelt. Ez intézetnek, mely alapítója bőkezűségéből 50 évig fenállott, de az idők folyamán megszűnt Georgicon helyén újra életbe lön léptetve, gyors életbeléptetése s czélszerű berendezése a nagy Festetich két sarját, Festetich Tasziló és György grófokat illeti. Midőn a magyar alkotmányos kormány 1867. februárban megalakult, Andrássy Gyula gróf miniszterelnököt hívta meg a kabinetbe, mint ő felsége személye körüli minisztert, mely tisztet a király változatlan kegye mellett több éven át viselte. Ezután megint a magánélettel cserélte fel hivatalos szereplését, míg koronaőrré választása ismét a közpályára hívta. Roncsolt egészsége miatt azonban e méltóságtól is megvált s megint, és pedig utoljára tért vissza a magányba. Régóta betegeskedett s alig pár nap múlva követte Tasziló fivérét. Elismerem, hogy e virágokat meggondolatlanul szaggattam le menyasszonyi bokrétának, de miután már megtörtént magammal viszem. — Etel, ez rosz előjel, kérlek hajítsd el. — Ne gondoljunk vele, én nem hiszek az előjelekben — baljóslatokban és előéletekben. De Lorán nem mosolygott vissza reá. — Etel, könyörgök, lökd el őket. A leány előtt ez a gondolat gyengeségnek és gyávaságnak látszott. — Magammal viszem, válaszoló határozott hangon. Minő befolyása lehetne jövömre az a csekélység, hogy esküvöm alatt golgota virágot tartottam a kezemben ? Látva, hogy Etel nem akar engedni, Lorán nem folytatta e tárgyat tovább. Tovább haladtak a harmattól csillogó, madárdaltól zengő erdőn keresztül egész addig, míg a templom karcsú tornyát megpillantották ; ekkor Etel megáldott s arcza elhalványult. — Lorán, a házasság nagyon komoly dolog. Most már midőn elérkezett az idő, félek tőle. Gordon nem hozza szavát vissza. »Gordon áll a mellett, amit Gordon tesz“ idézé Lorán. Etel, megígérted , nem szabad szavadat szegni, szép menyasszonyom. — Nem is akarom, volt a büszke válasz, de félek. Elfelejtettem, hogy a házasság oly szent és komoly dolog. Mi most a templomba megyünk, s nekem mindig úgy tetszett, hogy a templom közel van az éghez Oh Lorán, Lorán, kiáltó, a házasság erős kötelék, halálomig tart, és én nem vagyok bizonyos benne, hogy szeretlek-e eléggé ! Lorán igyekezett et lencsendesíteni. — Kedves Etelem, te ideges vagy. Szerelmem, végy erőt magadon, hiszen te rendesen bátor szoktál lenni, kérlek ne veszítsd el bátorságodat. Etel, mint más fiatal leányok szoktak, gondoltál-e valaha, esküvőd napjára? — Nagyon ritkán, volt a válasz. — Gondoltad-e valaha, hogy ilyen szép lesz, mint a mai nap ? Szép nyári napon harmatos erdőn sétálsz keresztül, a reggeli frissséggel arezodon, a madarak énekével füleidben, és az utadban levő virágok csoportja, a szép mosolygó lányok kíséretét pótolja. — Nem gondoltam volt a válasz. Ilyen esküvőről, mint ez a miénk soha sem álmodtam. A temetőbe léptek, a Lorán ismét kérte, hogy a golgota virágokat lökje el. Etel ismét megtagadta kérését. a szép büszke Gordon Etel, Sir Leonárdnak bálványozott leánya, kezében golgota virágokat tartva haladt el a csendesen nyugvó halottak sirhalmai mellett, — az oltárhoz. .. XVIII. Gordon Etel soha sem feledtte el a Szent Anna templomát , szürke ódon épület volt karcsú toronynyal. Amint belépett magával látszott hozni az erdei virágok és a hársak illatát Először szelíd szürke homály látszott a templomban lenni, de aztán megszokta a szem, s a keleti oldalon egy olyan nagy színes üvegekből összerakott ablakot látott Etel, melynek gazdagsága s szinpompája valóságos csuda volt; a nap épen oda sütött s nagy piros és bibor, narancssárga és kék vidlaszin és zöld foltok voltak a földön, a faragott tölgyfa padokon, a szószéken és a templom hajóján. Az ablakon arany koronás szentek alakjai voltak, pálma ágakkal kezükben. Etel alig pillantott reájok, s mégis annyira emlékébe vésődtek, hogy a későbbi években mindeniket látni vélte. Ünnepélyes mély csend s szent nyugalom töltötte be a templomot, melyet kint csak a szél által ringatott lombok rezgése s a madarak éneke szakított félbe. Etel felindulástól dobogó szívvel térdelt le. A mit az erdőben mondott tökéletesen igaz volt, ő a házasság komolyságáról, szentségéről nem gondolkozott; ez a tudat ez a mulasztás, megrázkódtatta. Bosszú Digby Ilona felett! Minő kisszerűség! E szent helyen ilyen nyomorult gondolatok nem élhettek meg, és e perezben el is szálltak az Etel szívéből, csak azt az egy igazságot hagyva ottan, hogy nemsokára a Nugent Lorán felesége leend. S a későn felébredt öntudat előtt ez a tény sem volt megnyugnemtelen bosszújáról, elhamarkodott házasságáról. A Lorán éles, átható tekintete bizonyosan leolvasta arczáról gondolatait mert megragadta kezét e szavakat súgva: — Már késő, szép királynőm nem léphetsz vissza, e szertartáson keresztül kell mennünk. A leány felnézett az arany koronás szentek arczára, s az az őrületes gondolat támadt fel benne, hogy oda kiáltson hozzájuk, kérve hogy mentsék meg őt, mondva, hogy ö reá volt szedve, megcsalva, reá beszélve, hogy ö nem szereti ezt a férfit kinek élettársa leend, hogy ő megbánta tettét, s fél a következményektől. De a Lorán szenvedélyes szerelme ösztönszerűleg ismét leolvasta a leány gondolatait. — Édes Ételem, te nagyon ideges vagy, ne engedd e képzelődéseknek erőt venni rajtad. Hallod! Még a madarak is örömdalt énekelnek, mintha tudnák, hogy ma esküvőnk napja van. Míg e szavakat mondta egy hófehér hajú lelkész lépett be, s Lorán mennyaszszonya kezét megfogva, együtt mentek az oltárhoz. Az oltár a mysticus fényt árasztó nagy keleti ablak alatt állott. Két tanú volt jelen, de Loran egyiket sem látta; cselédek voltak a papilakból, kiknek a lelkész mer. ---—o —— asszonyában összpontosult. Más szőr észre fényes viola szinü saját, épen ott állott, hol a testen keresztül törő fény reá esett, etét biborszinü folt volt a lábain les rózsaszín vonal a ruháján i fejét pedig arany fény vette ki halvány arczán a felindulás nyának, de a mysticus világításban sen ragyogott, mint egy szép ári szebb, oh sokkal szebb volt a szeinél, kezében a harmatos golyiát még mindig ott tartotta. Szebb képről festő sem volna. A Lorán szemei elragadtodtak rajta. És ekkor a szent lyesen szép házassági szertártödödött. — Akarod-e a kezeden le il társul ? Amint Etel az arany ker tekre egy futó pillantást vetett, sikat az ősz hajú lelkészre, kine tattal volt meghajolva, ismét tüne az ösztön, hogy segitségökért de Lorán esdeklően nézett reákezét még erősebben szorította é ra azokat a nagy szavakat, gévé tevék. (Folyt, köv) Az országos régészeti és embertani társulat. — Az „Ellenzék“ tudósítása. — Budapest, febr. 13. Az országos régészeti és embertani társulat ma délután tartotta havi ülését Pulszky Ferencz elnöklete alatt. Dr. Frölich Róbert az agathyrsekről értekezett. E népfaj leírásába és társadalmi viszonyainak fejtegetésébe bocsátkozni nem akar, miután ez a földrajz körébe tartozik. Csak azon kérdést veti fel, mennyiben érdemel hitelt Herodot azon állítása, hogy az agathyrsek hazája Erdélyben a Maros vidéki s az ettől délre eső Havasalföld lett volna. Az agathyrsek akkor tűnnek fel először a történelemben, midőn Darius háborút viselt a scythák ellen. Miután az agathyrsek mytkosszerű eredet tárgyalta, kik Herodot szerint Herakles és a félmber fél kigyóalaku Echygna egyik fiától veszik eredetüket s rokonságban állanak a germokkal és scythákkal, előadta, hogy Herodot állítása szerint, ki értesülését a kereskedést űző görögöktől vette, az agathyrsek hazája Dáczia lett volna. Ezzel ellentétben Ephoros, kinek művei töredékben maradtak fenn s utánna Plinius és Amianus Marcellinus, azt állítják, hogy déli Sarmatiában, a Meotis környékén éltek volna. A nagy tekintélynek örvendő, geográfiai író pedig Ptolemaeus és utána Martianus Heracliensis és Dionysius Periegetes, oda nyilatkoznak műveikben, hogy az agathyrsek hazája észak-nyugati Sarmatiában a balti tenger vidékein terült volna el. A régi írók azt beszélik róluk, hogy náluk fordult volna elő a borostyánkő, mi ez utóbbi állítás mellett szól, merd a balti tenger környékén csakugyan nagyobb menynyiségben szokott ez előfordulni. E különböző nézetek összeegyeztetésére felvett népvándorlási hypothesis, hogy t. i. az agathyrsek Dácziából keletre a Meotis mellé, innen északra a balti tenger partvidékeire húzódtak volna, felolvasó szerint nem valószínű. Ephoros és Ptolemaeus állításai közt nagy különbséget nem lát, mert mindkettő Sarmatiában keresi e népfajt s felolvasó is e nézethez, még pedig a Ptolemeuséhoz csatlakozik, bármily nagy tekintélyű írónak tartja is Herodotot. Utána Szendrey Wagner János ismertette az általa átkutatott s újabban felfedezett három diósgyőri őskori barlangot. Az egyikben egy kőkori örlökövet talált, a másikban pedig egy kösirt. Mindegyikben akadt emberi csontokra, miből következteti, hogy a török dúlások idejekor e barlangokba menekült a környék lakossága. Indítványára elhatároztatott, hogy Borsod megye alispánjának és a járási szolgabirónak, kik az ásatásoknál közmunka erőt bocsátottak rendelkezésére, a társulat köszönetét fogja kifejezni. Végül a titkár tett jelentést a január havi bevételről s ezzel a gyűlés véget ért. I. Napoleon viszonya Magyarországhoz. (Wertheimer Ede felolvasása a m. tud. akadémia hétfői ülésén.) Előadó ama munkából olvas fel egy fejezetet melyet a lunevillei-i békétől (1801.) a schönbrunni békéig (1809.) terjedő időre vonatkozólag, kiadatlan források alapján, közzétenni szándékozik. Napoleon nemzetiségi politikájában mindenekfölött két nép játszott előkelő szerepet: a magyarok és lengyelek. Az ő részükre jelölte ki Napóleon azon feladatot, hogy felkelésük útján, Ausztra és Oroszország erőit megbénítsák. Mindazok, kik Magyarországot rövid időre a luneville-i béke után beutazták, ELLENZÉK egyetértettek abban, hogy a nemzet még mindig a 1795-ki kivégzések benyomása alatt, nincs többé ama forradalmi szellemtől áthatva, mely önállóság után vágva, a Habsburg háztól való elszakadásra törekszik. Valamint egy franczia emissár is úgy vélekedik, hogy Bonaparte nem fog Magyarországon a forradalomhoz anyagot találni, úgy egy más diplomata is, ki Napoleon különös bizalmának örvendett és egy ideig a bécsi franczia követséghez volt beosztva, 1802-ben az említett emissariussal teljesen egyértelműleg nyilatkozott. A franczia, a császár magyarországi főtámaszat, a nádor, József főherczegben, látja. „A császár —igy jellemzi e Józsefet — mostani nádortól mit sem tarthat ; ez minden ambitiónak hijjával van és fivéréhez feltétlenül ragaszkodik. Mérséklete és engesztelékeny szelleme, sikert biztosítottak részére Magyarországon." De ugyanazon franczia diplomata, kiben igy ítélt a magyarok felett, egészen másképp Ausztriára nézve kevésbbé kedvezőleg nyilatkozott a nemzet szelleme és gondolkozásmódjáról 1805-ben, rövid idővel a Francziaországgal viselt háború kitörése előtt. Mindenek felett azon gondolattal van eltelve, hogy Ausztriára nézve a leghatalmasabb csapást az által lehetne mérni, ha Magyarországot a felkelésre lehetne bírni. „Magyarország elszakítása és önálló királysággá való szervezése“ — így ir 1805 július havában — „szükségesnek teszik a végből, hogy az osztrák ház, Németország kebelében, örök időre semmivé s a gyöngeség ama fokára sülyesztessék, mely ő felsége tervei szempontjából nélkülözhetetlen.“ És miután ez időtájban beutazta Magyarországot, azon meggyőződésre jutott, hogy lehetséges volna az országot az Ausztriától való elszakadásra rávenni. Napóleon, részben az ily jelentések alapján, részint a magyar insurrectio tábornoka, gróf Pálffy egy ballépése folytán, 1805-ben csakugyan indíttatva érezte magát arra, hogy a magyarok előtt csillogó kilátásokat nyisson meg. Az előadó azonban most nem szándékszik Napoleon ezen 1805-beli fondorlataival foglalkozni, hanem a figyelmet amaz eseményekre irányozza, melyek a császárnak 1809. május 15-én kelt s a magyarokhoz intézett, hires kiáltványával vannak összefüggésben. Csakugyan mindjárt a pozsonyi béke után franczia emissáriusok járták be Magyarországot, kik semmiféle eszközt nem hagytak meg kisérletlenül, hogy e kedélyeket keserű dorgálás, hamis előadások és a legkülönbözőbb cselfogások útján a kormánytól elidegenítsék. Azt ugyan nem lehet kimutatni, hogy Napóleon már a háború megkezdése előtt határozott összeköttetéseket tartott volna fenn egyes mágnásokkal. Ha pedig az állíttatott, hogy Napóleon kísértései a magyarok józan érzékén törtek meg, úgy ez csak bizonyos fokig felel meg a valóságnak. Félreismerhetlen nyomok utalnak arra, hogy Napóleon ha mélyebben hatol vala Magyarországba, legalább ennek egy részét, független nemzeti király felajánlásával, zendülésre bírhatta volna. Hager, alrendőrigazgató, az időtájt francziák bécsi és magyarországi hívei között fenforgó öszszeköttetésnek nyomára vélt jönni. S habár a nemzet egy része, az osztrák rendszerrel való elégedetlenségében nem is idegenkedett e forradalmi tendentiáktól mindazonáltal kétségtelen, hogy ép a nemzet ezen része nem bízott Napolenban. A magyar tartott attól, hogy a franczia császár, szavát meg nem tartva, őt cserben fogja hagyni, mihelyt csak önző érdeke más politikát fog előszabni. Hogy mily kevéssé szabad oly körülmények közöt a csábítás csalogatásaira hallgatni, ezt Kazinczy egyik barátjához intézett levelében fejezi ki. A higgadt elmék irtóztak minden olyan kalandtól, melynek következményeit előre látni nem lehetett. Horváth István és barátja, Virág Benedek egyetértettek abban, hogy Magyarországra nézve a legnagyobb szerencse volna, ha Napóleon által Ausztria uralmától megszabadíttatnék. Sőt még azon véleményben is voltak, hogy nagyon jó volna Napóleonhoz egy követséget küldeni, mely tőle királyt kérne. Mindennek daczára barátaikat, minden meggondolatlan lépéstől visszatartották. Bizalmatlanságot tanúsítnak Napoleonnal szemben, és hiányosnak mondották a proclamation Sajátságos, hogy a kiáltvány semmikép sem tudta a kedélyeket megnyugtatni. Az alsóbb nemesség minden tartózkodás nélkül szidalmazta a kiáltványt, mert ez az alsóbb néposztálynak igen keveset ígért. Ha mindazonáltal egy ismeretlen, de mindenesetre magas állású franczia államférfiú jelentésének hihetünk, úgy Napóleon, ha helyesen jár vala el, nemcsak a magyar társadalom alsóbb rétegeihez, hanem egy, a magyar arisztokrátia legmagasabb köreihez tartozó férfiúnál is rokonszenvre és helyeslésre találhatott volna. E férfiú ambitiója által kergetve, a nemzeti király méltóságára törekedett volna. Végül előadó azon még megoldatlan kérdéssel foglalkozik, hogy ki volt tulajdonkép a proclamátio fordítója ? Az előadó Bacsányi hátrahagyott iratai alapján megkísérti annak kimutatását, hogy Bacsányit nem lehet olyan határozottan a proclamátio fordítója gyanánt oda állítani, a mint ez eddigelé történt. A jászkunok állapota a német rend uralma alatt a XVIII-dik században. E czim alatt tartott felolvasást Gyárfás István a m. tud. akadémia tegnapelőtti ülésén, melyet röviden a következőkben ismertetünk : Kun László 1249. oklevele szerint a rászkunok hajdan, mint országos nemesek, ezek előjogaival egyenként bírtak. Később azonban, midőn a személyes fölkelés helyett a banderialis rendszer lépett életbe, a kunok előjogai is kevesbültek, de a kiváltságok tiszteletben tartottak és az uralkodó által újra meg újra megerősíttettek egész I. Lipótig. I. Lipót alatt a háború folytán, a kamara kincstára adósságokkal küzdött, minek következtében már 1656-ban a magyar kincstári birtokok örök-, vagy haszonbérbe való adását határozták el. Sőt a bécsi kamara, a terhek súlya alatt a jászkunok birtokainak eladására is rá szánta magát. E birtokokat 1699. szeptember és október havában írták össze teljesen a földesúri jog alapján. És ezzel meg volt vetve az alap, hogy a szabad jászkunok a jobbágyság rabigájába sülyedjenek. A bécsi kamara a jászkunok kiváltságait egyszerűen eltörölte és 1702. márczius 22-ikén 500,000 forintért a német vitézi rendnek adta el. 17 község és 66 puszta került így a rend uralma alá. A jászkunok ezentúl nem úgy tekintettek, mint nemesek, hanem mint földesúri paraszt jobbágyok. A kamarai rendelet a német rendre ruházott át minden úri jogot, sőt a rend nagyobb joggal birt, mint bármely magyar méltóság, mert a birtokán levő perekben ő volt az első folyamodás a bíróság, s felebbezni csak a királyhoz lehetett. A rend nagymestere magát princepsi fejedelemnek czímezte. Midőn a birtok átvétele történt, a nádor óvást tett ezen jogtalanság és törvénytelenség ellen; de a Jászberényben összehívott kunok a kényszerítő körülmények hatalma alatt, aláírták az átvételi okmányt. A német vitézi rend azonban nem soká örülhetett birtoka békés jövedelmezésének, mert mihelyt Rákóczi Ferencz a szó Február 14. hadság zászlaját kibontotta, aki nagy lelkesedéssel sorakoztak alája. Ifj. jász ezredet szereltek föl és díjazták évett át. Rákóczi nagy figyelemmel volt e ]ej£ W W' ’*’*''* ** ** Ol/ Oi/ - —w ^ j sedés iránt, s nemcsak egyik legkedv emberét, Vay Ádámot nevezte ki a *■ nok kapitányává, hanem — miután a labanczokat fegyveresekkel segítette amúgy is törvénytelen úri jogát nem jelentette ki. Ut-Az 1706- márczius 29-iki béke alzások alkalmával is, a jászkunok sz ' ' ' -1. m '••'•■■'«milt guknak helyreállítását újra sürgették. I)f kamara ez ügyet az országgyűléshez tartónak declarálta. Az országgyűléseken ^ után ez ügy folyton heves vitákra staniév hozásokra adott alkalmat. Midőn végre f ióban a jászkunok kijelentették, hogy kénja magukat kiváltani, a bécsi kamara laszként engedett, a német vitézi renddel kegyezkedett s igy nyerték vissza a jániki. nők 43 év után, jogtalanul confiscalt kiváltságukat. Hí Botrány Erzsébetvároson. Febr. 11 Folyó hó 10 éve városunk polgárnő, tere Tompos Gergely 43-as honvédelmi és az egész örménység legtiszteletreméltői veteránja, városi közgyűlést hivott össz- melynek tárgysorozata már előre is a le,,, nagyobb érdekűnek mutatkozott. A kisorsolandó képviselőtestületi tarhelyébe választandó uj tagok választójogsultsága már mindjárt élénk vitát kelt,amennyiben a hatalmaskodni óhajtó útnevezett többség, a f. év január havában nyugdíjazott, és így a múlt évben még térleges szolgálatban álló honvédfőhadnar (városi főjegyzői jelölt) Lengyel Martos aktív választójogosultsággal kívánta törvényellenesen felruháztatni. Már ezen kérdésnél meglátszott, bár még zajosabb jelenetek is fogunak következni. E feltevés nem is csalt, mert, a midon a polgármester városi tanácsnok Schdelmajer Mártonnak a megyei alispán álta történt felfüggesztését a képviselő testlettel közölte volna, megkezdődött a hajón. A polgármestert kérdőre vonták azon leltlezésekért, melyeket a közelmúlt meg.a közgyűlésen bizonyos, a város vagyonfzelését közelről érintő visszaélésekről k és a vitát mindenképen a személyzikeáterére hurczolták, úgy anynyira, hogy 1 a közgyűlés már nem tanácskozás, hanemjongás színhelyévé vált. A polgármester a rendet helyrállt, képes nem lévén — az ülést feloszlat* az ülésből kitolongók közül a polgára-/zért többen kíméletlen kifejezésekkel lették. Délután 1 órakor lovagias elégtétel meghívást kapván, Tompos az ügyet twletbiróság útján elintézhetőnek nyilvánított A kihívó sértett fél ügyvéd A*"Simon, különben gymnasiális tanár és ti ügyészi jelölt — azonban az elégtételtelnek drastikusabb módját válaasztotte mennyiben délutáni 3 órakor az irodában nő polgármestert a piaczon a tanács előtt megtámadta, és saját szavaival élve felfüggesztett tanácsnok megfegyel®1 pálczájával ütlegelni kezdette, mit Ócst' Avedik Lajos harczkészen meglátva,szint a helyszínén termett és bátyja mark*.1 lelkiismeretes buzgalommal befejezte. Ezen brutalitáshoz több kom®,1’' felesleges, elég legyen annyit jelezni. mindez a rendőrkapitányság orra előtt* tént, de rendőrszolga sehol sem volt,városi bános — szintén Avedik — a templomba * csernyézni kezd, az isteni tiszteletet és veit ott hagyja és a templomból kifut,’' gül akad feles számmal olyan is, ki ezen irány megtörténtét szükségesnek és talán indokoltnak is tartja.