Ellenzék, 1883. július-december (4. évfolyam, 143-297. szám)
1883-11-08 / 256. szám
Negyedik évfolyam: 3150« mwAim* Kolozsvár, csütörtök, november 8, 1883. ^ -r*" SZERKESZTŐI IRODA: ■ . ■ ,lv-fit 16- sz- hová a lap sír 111 mi részét illető közlemények czimzendők. * AZ „ELLENZEM ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva ;vr.....................16 fit. Negyei-va ... 4 frt. ........................... 16 frt- Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. t.nik az „Ellenzék 11 gyodennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. _ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KIADÓHIVATAL: Kolozsvárt, Belkirály-utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapittatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Az idomitás. ii. Nem tudunk menekülni a János . iv/.eg- felolvasásának hatása alól. in tekinthetjük ezt a nap egy futó ínyének, melyet a zsurnaliszta megmulatozó vaaztán akár taczélba vesz mint ak i repülő fecskét s i, akar nem, tovább Izallag a sziklájába i i lesben állva nagyobb vadakra. itt a vadász nagy és nemes vadra illant, mely megérdemli a fáradság melynek nyomai nemcsak a friss látszanak ki, hogy aztán az első agár heve alatt el is párologjanak, intem a melyek mélyen vésődnek be videnüvé a hová lépett, az olvasók békébe és a hadszervezet naránt. Nem csak idomitni kell a kait, hanem nevelni is. Ez a fumentalis tétele ama felolvasásnak. Oly d, mely egész iskolákat fejez ki, s ész korszakokat dilit szembe egyssal. Idomítani szokás a lovat, a kait, a majmot, a madarat — egy szó- fazéktalan állatokat. Az embert neki és tanítani szokás. Ezt a különbsét nem tette meg- eddigelé a cs. k. megsereg szervezete. Az emberben csak a testet látta a lelket nem; épen ezért jóformán minin súlyt a testképzésre, vulgo idomi'.tb fektetett. Tanították járni, állani, áll. öltözködni, puczczolni, gombot rendtartarmi, fegyvert vállra tenni, fogyat lábhoz tenni, csákóval bánni, jobbnézni és balra nézni. Hogyan kell ■elégni a császárnak, a tábornagyi, a táborszernagynak, az altáborinak, a tábornoknak és igy tovább a Geliiterig? mikor szabad levenni sapkát, pákor szabad leülni a kávésban. mikor szabad leoldani az oldalfgyvert, mikor heverhet a kaszárnya- ! És a jó isten tudná előszámlálni ionformitásokat, melyekbe szerencséin beleölték a lelket. Az az idomitás, mely mindeneket azt föltételezi, hogy az ujoncz nem tlgja megkülönböztetni a ballábát a jbblábától, a mely heteket veszteget abban, hogy miképen kell az elöljáró lőtt és a sorban a lehető legmerevebb, libát természetellenes és fárasztó állást elfoglalni: miképen kell mindig és minin időben ballábbal kilépni, mereven , kényelmetlenül masírozni, merev és halmatlan kravátlit föltenni: ez a nnitás jóra nem vezethet, mert ez leg■öbb is azt hiteti el az újonczcal, hogy egy buta, önczéllal nem biró eszköz ,mások kezében auf Grade és Ungrade; egy automat, melyet egy rajta kívül eső erő mozgat, etet, itat, megindít és leültet. Nem fejleszt ez a rendszer, hanem deprimál erkölcsileg; nem biztat önérzetes tettekre, hanem megsemmisíti az önbizalmat. Az ember ha katonává lett, egy hihetetlen metamorphózison megyen át. A szabad röptű pillangóból tehetetlen lárva lesz. Kivetkőztetik formájából; új és soha nem képzelt légkörbe helyezik át; fejébe verik, hogy a katona más lény, mint a többi emberek; kötelességeket rónak rá jogainak megismertetése nélkül, testére, lelkére egy szemmel nem látható s épen ezért a babonás félelem által szörnyűnek illustrált békét vernek. Ezen új légkörben mindent feled, múltját, családját, polgári minőségét; nem is mer arra gondolni, hogy ő ember is, aki tanul, fárad, koplal , hogy hazáját szükség esetében megvédelmezhesse. Ilyen formán gépet visznek a csatába és nem harczosokat, öntudatlan és akaraterő nélküli áldozatokat, és nem hősöket, kik önként rohannak a vészbe, mert át vannak hatva kötelességük szentségétől. Ezek az igazságok nemcsak a legénységre és az altiszti állományra találnak, hanem a felsőbb tisztikarra is. Teljes méltánylattal ismerjük el a magasabb iskolákban kiképzett tisztek alapos készültségét. (Készültségről és nem szellemről beszélünk, mert a szellem sem nem magyar, sem nem alkotmányos.) De hogy állnak e tekintetben a számarányok? A cs. kir. hadsereg tiszti állománya kerek számban tizezer. E tízezer között van tábornagy, táborszernagy, altábornagy és tábornok 208. Ezek közül végezte a bécsújhelyi akadémiát 56 a mérnökkari akadémiát 11, tehát felsőbb kiképzést nyert 67.E szerint 208 hadvezető közül 141 nem részesült magasabb katonai nevelésben. Ilyen formán állunk a többi tisztekkel is lefelé az ezredestől. Az egész hadseregben, ide értve a táborkart, a gyalog, tüzér, vadász, lovas, mérnökkari, egészségügyi, szekerészeti és építészeti osztályokat, összevissza kiképeztetést nyert Bécsújhelyen 1216, a mérnökkari akadémiában 321, tehát magasabb katonai szakvezetésben részesült a tízezerből a hadvezetőket is ide számítva, 1604 egyén. De tovább megyünk. Vannak alsóbb tanintézetek is, reáliskolák, Erziehungshausok, Kadét-iskolák — nem sokat érnek, különösen az utóbbiak, de hát vannak — nos, ám még azon oktatást is számba vesszük, melyet ezek adnak, még akkor is, az összes tiszti létszámnak csak 21%-ka részesült katonai oktatásban, mert 2302 katonailag iskolázott egyénnél többet nem tud a hadsereg felmutatni. Mit jelentenek e számok ? Jelentik Isaszeget, Gödöllőt, Nagy- Sarlót ; jelentik Solferinot és Sadouvát; jelentik, hogy ezen hadsereg a lissai vakmerő tengeri csata sikerén kívül, hetven év óta egyetlen csatában sem győzött. Azt jelentik, hogy a tisztikar műveltsége nem üti meg a mértéket. Jelentik azt a tétlenséget, azt az üres formaságot, azt a durvaságot, mely a tisztikar felfogását uralja. Jelentik azt a káros kasztszellemet, mely a kaszárnyán és közmulató helyeken kívül egyebet nem lát, mely a közélet mozgató elemeiből semmit sem ismer, mely felmüvelt állapotában csak az uniformist becsüli s mely a hazafias és nemzeti aspiratiók teljes hiányában nem érez más kötelmet, mint a napi teendők gépszerü teljesítését. ZONCIOII. maga "ELLENZÉKI TÁRCZÁJA. 1883. november 8. Arany János emlékezete. Gyulai Páltól. (Folytatás.) Etngikai képek nem a képzelem jár Ui. Arany együtt szenved személyeivel, Kése egészen áthatja kép/elmét s egy-egy vnemü balladája majdnem oly nemű látomás szüleménye, mint a minő személyeit iztatja Innen a rythmus szenvedélyes mozékonysága, az átmenetek merész szőkései, az indulat tördelt nyelve, a háttér búskor sötété, mely annál élesebben emeli a lélek küzdelmeit. Maga a költő is szente ily balladák költésekor, nem egyszer furdul más tárgy és hangulat felé. Zách Klá-4 V. László, Bor vitéz elég tragikai tárgyn■I ugyan, de bennük a küzdő szenvedésnek inkább csak visszhangját halljuk. A Hangulat nyugodtabb, bár mélyen elégiai, 5 -asz kevésbé éles s a borongó háttér mán sejteti azt, mint kiemeli. Arany fáradt ■Ike mintegy pihenést keres s olykor a debüt hangba is átcsap. A méh románczán a naiv érzelmesség hangja ömlik el; Mátyás anyja az anyai szeretet megható rajza ; Wgonyiné derűs kéje, nem egy hősködö **Monyt látunk, hanem egy szerető hitvest, ki férjét a harczba is elkíséri, hogy lessen élve-halva közelében s az udvarlósigmond királyt épen úgy megszégyeníti Hím elfogulatlanságával, mint akaratlan tettével. A komikum sem hiányzik a képsorodban. Ott van Pázmán lovag, e tiszta komikai mű egyetlen torzvonás nélkül; második szakasza, melyben a féltékeny férj, a királyt helyettesítő udvari bolond félbeszakításai mint mind jobban belezavarodik panasza előadásába, fölér egy egész vígjátékkal. E nagy változatosságot emelik a hősiesség balladái is, amelyek szintén tragikai hangulatból fakadnak. Közülök leginkább kimagaslik Szondi két apródja, mely valóban remekmű. A hűség és hősiesség balladája ez, két jelenet egymáshoz fűzve, egymást emelve, két lélekállapot egymást teremtve és magyarázva. Drégely vára rom, Szondi elesett, s két énekes apródja sírjára borulva siratja és dicsőíti hősi halálát. A győzelmes Ali hallgatja s egyszersmind magához hívja őket. De ezek folytatják épekeket s néhány mesteri vonásra előttünk áll a hitéért és hazájáért küzdő hős, a ki viszszautasitja a kegyelemre megadást s utolsó csepp véréig küzd. Alit magát is elragadja a hősiesség varázsa egy pillanatra ő is dicsőíti a hőst, de megharagszik, hogy az ifjak nem hagyják félbe az éneküket, nem jönnek hozzá s fenyegetni kezdi őket. Ekkor az ifjak még nagyobb lelkesedéssel dicsőítik a hős végperczeit s átokkal felelnek a győző fenyegetéseire. A dicsőített hős, a sírva lelkesedő, a bosszús győző mily elevenen emelkednek ki s a versengő hangok harmóniáját mily erővel végzi be az átok üvöltözése. Szondi hűsége hitéhez, hazájához hasonlóra gerjeszti szeretett átok iránt apródjait is, halála az élet megvetésére és daczra lelkesíti őket szemben a győzővel. E lélektani föladat oly jellemzetesen, természetesen van megoldva, mintha csak oda volna lehelve. S a hősies kép mily szépen olvad össze a természet képeivel. Az alkonyra hajló nap, mely visszasüt még egyszer a felhőbe hanyatlott drégeli romra, a leszálló est homályában föltetsző hold, mely az énekes apródokra s a völgyben zsibongó hadra világít, nem díszítménynek, hanem a kép levegőjéhez tartoznak. Arany balladáiban is épen oly finom érzékkel festi a tájat, természetet, mint eposzaiban. E képek itt is, mint ott, összhangzanak a személyek és cselekvény hangulatával, sőt lejátszanak magába a cselekvénybe is. Csakhogy míg ott az epikus nyugalmával kerekíti képeit, itt a ballada idegességével vázol, de a természetben is mindenütt az emberi szívet fejezi ki. Balladái sikere nem vonta el epikai munkásságától. A Toldi-trilógia középső részén folyvást dolgozott, azonban ha egyes részeket sikerülteknek talált is, az egész mentével elégületlen volt s uj terven gondolkozott. Majd a hun magyar monda trilógiájához fogott, nem az első részhez, hanem a Csaba-mondához. De azt is abban hagyta, míg végre a hatvanas évek elején az első részt Buda halálát kezdette irogatni, melyet be is végzett. E habozás, szakadozottság részint testi és lelki bajaiból folyt, részint tárgyai nehézségéből. Legkevésbbé hangolta le az az elmélet, melyet a külföldi és magyar kritikusok annyit hangoztattak, hogy az eposz kora lejárt, helyét a regény foglalta el, ez az új divatú eposz s napjaink epikusainak mesterkedése nem számíthat többé valódi részvétre. Ez állításban van igaz is, de nem fejezi ki az igazságot. Bizonyára a valódi eposzt a nép alkotja s úgy szólva századok szülik. Oly eposzokat, minek a Maha-Bharata, Sah-Náme, Iliász, Nibelungen és Roland-ének, melyet folyvást fejlődve s bizonyos korban megalakulva, valamely nemzetnek egész szellemét, hitét, hagyományait, műveltségét teljesen kifejezik, újkori költő már nem irhat, s az újabb társadalom sem igen alkalmas reá, már azon műveltségi különbségeknél fogva sem, amelyek a különböző osztályokat egymástól elválasztják. Az is igaz, hogy az epopoeia, amint azt Virgil hagyta reánk gépeivel, csodáival, isteneivel, nem korszerű többé. De nincsenek nem lehetnek-e az eposznak más formái is ? Vájjon a regény adhatja-e azt és úgy, amire s ahogy az eposz képes ? Vájjon az új korban, a mikor a nép többé nem alkot eposzt, nem írtak e oly eposzokat, melyek épen úgy kifejezték korukat, mint elragadták . A XV., XVI. és XVII. századnak nem voltak- e eposzai . Ariosto a régi kalandokat új világnézettel, a lelkesedést gunyorral egyesíti. Maga Tasso is, aki Virgilt vette mintaképül, nem jár egészen a régi után, a szűk nemzeti körből kiemeli az eposzt s a keresztyén emberiség eposzává emeli. Camoens megmaradt ugyan a nemzetiség körében, de hanyatló nemzete dicsőségét, végső erőfeszítéseit s egész szellemét mintegy megörökítve képes az utókorra hagyni. Milton egy vallásos és politikai forradalom után a protesztantizmus eposzát írja meg, épen mint Dante, aki a pápaság és császárság villongása közepett a katholiczizmus eposzával ajándékozza meg a világot. És bármily lenézéssel tekintsünk a XVIII. század epikájára, bármily kevésre becsüljük Voltaire Herriadeját, annyi bizonyos, hogy kifejezte kora szellemét és hatott reá. És századunkban is egy angol és egy franczia költő nem fordul e régi, elavult mondákhoz, hogy az új kor eszméit fejezze ki bennük . Tennyson Király-idilljeit és Hugo Viktor Századok legendáit nem fogadta-e a közönség épen oly részvéttel, mint bármely sikerült regényt? Arany mind hitte ezt, sőt ennél többet. Hitte, hogy korunk vezéreszméje, a nemzetiség sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más műfajra. Hitte, hogy a magyar nemzet, mely nemzetisége és létéért küzd s a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire, fogékonyabb az eposzra, mint Európa bármely más nemzete. De arról is meg volt győződve, hogy a magyar eposznak más uton kell haladnia, mint amelyen elődei a jelen század elején megkísérlették. Először is el kell vetni a klaszszikai eposz külső csafrangjait. A nemzeti tartalom öltsön fel nemzeti versidomot, melyet nem csak egy osztály, hanem az egész nemzet élvezhet. Egy kissé el kell fordulnunk Virgil és Tasso mű-eposzaitól, és sokkal többet tanulnunk, mint eddig, az Iliászból és Nibelungen-énekből. Ugyanazt a naiv hangot és fölfogást, a műalkat ugyanazon módját kell keresnünk népköltészeti hagyományainkban és mondatöredékeinkben, így elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és érzését, mely társadalmi és politikai életünket anynyira áthatja, s melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más műfajnál. Nem szónoklat és lírai ömledezés eszközük ezt, hanem a cselekvény és jellemrajz olynemű összehatása, hogy a nemzet önmaga ismerjen benne, szelleme visszasugárzásait, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz, csak mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése feléleszthető. A monda szürkülete nagyíthat, de csak való vonásokat, a képzelem szabadon alakíthat, de csak a hagyomány nyomán, melyet az élet benyomásainak kell megelevenítenie. A csodálatos csekély mértékben s csak annyiban használandó a menynyiben kapcsolatba hozható az élő hagyománysal vagy az illető személy lelki állapotával. A cselekmény menetére nézve kölcsönözni kell valamit a dráma mozgal- Politikai hírek. A magyar delegátió négyes albizottsága tegnapelőtt Tisza Lajos elnöksége mellett a Boszniában és Herczegovinában elhelyezett megszálló csapatok költségvetését tárgyalta. Ez alkalomból az albizottság tagjai különféle kérdéseket intéztek Kállay közös pénzügyminiszterhez, mint Bosznia és Herczegovina kormányzatának vezetőjéhez, így Rakovszky István előadó kéri a minisztert, hogy Bosznia helyzetének előadása közben azon vitára is terjeszkedjék ki, mely a serajevói keleti orthodox metropolisa és az ottani katholikus érsek pásztori leveleiben nyilvánosságra jött. Éber Nándor az ujonczozás lefolyásáról és az ujonczok miképen való beosztásáról, valamint a herczegovinai menekültek visszatéréséről kér felvilágosítást Hegedűs Sándor a csendőrség fejlesztéséről, a földadó cataster munkáról, az erdők értékesítéséről, az adókezelésről és a tervezett vasutakról kér felvilágosítást. Ivánka Imre felvilágosítást kér a bosznavölgyi vasútnak Serajevóból a Narenta völgyéig való folytatásáról, Prileszky Tádé pedig az agrárviszonyokról és az adóbehajtási reformról. Talk Miksa ezen tartományok helyzetéről kér átalános tájékozást, kérdezvén, hajlandó-e a miniszter, mint előde tévé, emlékiratot terjeszteni e részben a jövő delegatió elé ? Kállay mindezekre a kérdésekre az alább egész terjedelmében közölt beszéddel felelt, mire az albizottság a megszállási budget helybenhagyta. A magyar delegatió tegnap Bécsben teljes ülést tartott Haynald Lajos kalocsai érsek-bibornok elnöklete mellett. A közös kormány részéről jelen voltak : Kálnoky gróf külügyminiszter, Kállay közös pénzügyminiszter, Szögyényi és Mérey osztályfőnökök, Szentgyörgyi udvari tanácsos, Pápay alezredes és Semsey naszádkapitány. A magyar kormány részéről Tisza Kálmán volt jelen. A delegátió ezúttal először is a külügyi közös költségvetést tárgyalta s azt egészen úgy fogadta el, mint az albizottság ajánlja. Végre-valahára. Az ipartörvény revistájáról tud hírt adni a kormány lapja , a Nemzet. E lap szerint Matlekovics Sándor államtitkár párisi tartózkodása alatt befejezte az ipartörvény revisiójára vonatkozó munkálatokat. A törvényjavaslat szövegezése néhány nap múlva befejeztetik és az így kidolgozott javaslat legközelebb közzé fog tétetni. A törvényjavaslat indokolás nélkül fog megjelenni és ilyen alakban küldetik meg az illetékes szaktestületeknek véleményezés végett. Ám ezen vélemények beérkeznek, akkor következik a végleges szövegezés és a törvényhozás elé való beterjesztés. — A vadászati bérszerződések kérdéséhez. A megyei törvényhatósági bizottságok, a községi vadászterületek bérbeadása iránt kötött bérszerződéseket, a belügyminiszternek közelebb kelt elhatározása szerint még azon esetben sincsenek jogosítva megerősíteni, ha a bérbeadás, a közárverés mellőzésével szabad kézből történt, mert az 1883. IX. t. ez. 3-ik §-a ezen bérszerződések helybenhagyásának jogát a megyei törvényhatóságokban az alispánra ruházta, s a megye közönségét az 1871. XVIII. tez. 110. §-a szerint csakis a szabad kézből való bérbeadás engedélyezése illeti meg. — Kelet-Rumelia. Fillippopolból írják, hogy a legutóbbi képviselőválasztások alkalmával nagy győzelmet vívott ki a kormány. A tartománygyűlés 56 képviselője közül 38 kormánypárti. A 18 ellenzéki képviselője közül pedig, ha a főkományzót magát illető kérdések eldöntetésére kerül a sor, 15 szintén reá fog szavazni, úgy a rendszeres ellenzék csak három intransigens képviselőből áll. Ezek: Hakanov, Nakomov és Jurmov. A főkormány az idei ülésszak megnyitása alkalmával azt a sürgős felszólítást intézte a tartománygyűléshez, hogy törvények alkotására törekedjék, amelyek az ország kereskedelmének és iparának fejlesztésére alkalmasak. A tartománygyűlés eddig semmit sem tett ebben az irányban. Ennek oka főképpen az, hogy az orosz ágensek befolyást gyakoroltak az ország belügyeire, nevezetesen a választásokra és megakadályozták nemzeti és valóban hazafias többség alakítását, amely többség belátta volna, hogy Kelet-Roména anyagi és szellemi fejlődését nem szenvedélyes nemzetiségi politikával lehet előmozdítani, hanem közgazdasági és közigazgatási komoly reformokkal. De mióta Oroszország tartózkodó politikát követ Kelet-Ruméliában, szabadabban mozoghat az autonóm tartomány kormány. A választások azóta külső befolyás nélkül mennek végbe és így a nemzeti óhajtások és érdekek érvényesülésének tekinthetők. Oláh lapok és a kormány. Az a pár oláh lap, melyet Szebenben, Brassóban és Temesvárit ollóz össze néhány problematikus existentia, valóságos hajszát tart minden ellen, ami magyar. Csak úgy okádják naponkint az undokoltbnál undokabb rágalmakat, hazugságokat és szitkokat nemcsak a magyarság, a magyar állam, a magyar kormány ellen, hanem minden tisztességes román hazafi ellen, ki más véleményben mer lenni, mint azok az emberek. Jaj egy román embernek, jaj egy román főpapnak, ha föl meri emelni szavát az oláh túlzók és félbolondok ellen. Most is, hogy a derék Román Miron metropolita felszólalt és intette a túlságoskodástól, az oláh lapok dühtől tajtékozva rohantak rá. Különösen kitűnik a fogvicsorításban a temesvári Luminatoriulu és a brassói Gazetta. A „Luminatoriulu*egyik közelebbi számában ismét Román Miron metropolitával foglalkozik és a legkíméletlenebb módon támadja meg a főpapot legutóbbi körlevele miatt. A hazafiatlanság vádját visszavágja a metropolitának ezen szavakkal: „Nem vagy lejális a trón és a legkegyelmesebb uralkodó iránt, de pajtása vagy az árulóknak, magad vagy áruló kegyelmes uram!“ A brassói „Gazeta Transilvaniei“ is ugyancsak a metropolitával foglalkozik és körlevelére vonatkozólag azt jegyzi meg, hogy mióta a főpap államügyészi szerepre adta magát, az ő körlevelei senkire sem tesznek többé semmiféle benyomást, csak azt sajnálja a „Gaz.“, hogy egy román egyházfejedelem a magyar kormány szolgájává alacsonyitotta le magát. Végül a következő tanácscsal szolgál neki : „Román M. metropolitáról vigyázzon magára, nehogy valahogyan az a hyperragaszkodás, a melyet a kormánypárt irányában mutat, egy kis homályt vessen őszentségének lojalitására és hazafiságára.“ Minderre a kormánypárti Nemzet a következő megjegyzést teszi: „Nekünk az a szerény véleményünk, hogy a román lapokon van a sor „jól vigyázni magukra.“ A magyar államhatalom — bár kérdés, ezt is jól tette-e — ignorálhatta az ellene tervszerűen és rendszeresen intézett támadásokat; de ha e támadások — gyűlöletes invectiváikkal és rágalmaikkal — az egyházi téren az utolsó tekintélyt is meg akarják rendíteni, amelynek erre a szegény félrevezetett népre még hatása van, el fog érkezni a perez, amelyben a magyar türelem kelyhe csordultig telik, s hogy akkor a „Luminatoriulu“ s a „Gazeta Transilvanieik“ a maguk éktelen és hazafiatlan káromlásaival pórul fognak járni, — azt, azt hisszük, nem kell magyarázni ezeknek az uraknak, akik sokkal többet beszéltek a magyar államhatalom zsarnokságáról és erőszakosságáról, semhogy föl ne tennének annyit, hogy ez az államhatalom ha akartad is sújtani. Mi akar ez lenni a kormánypárti laptól ? Ha azt jelenti, hogy a kormány, a „hazafiias“ és „erélyes“ Tiszakormány végre megelégelte azoknak az oláh lapoknak törvény-, haza- és nemzetellenes üzelmeit és erélyes kézzel véget akar vetni azoknak, akkor üdvözöljük. A kormánynak már rég meg kellett volna tenni kötelességét és nem tűrni, hogy egy néhány őrült vagy rosszhiszemű ember minden nap arcul üsse a szentesített törvényeket, nyíltan lázítson egy fájdalom annyira hátramaradt tudatlan népet, mint a román. Ilyesminek az eltűrése már nem liberalizmus, nem az erő önbizalma, hanem gyengeség és élhetetlenség. Na de majd meglátjuk, mi lesz a láttatja a Nemzet nagyhangú fenyegetésének !