Ellenzék, 1883. július-december (4. évfolyam, 143-297. szám)

1883-11-08 / 256. szám

Negyedik évfolyam: 3150« mwAim* Kolozsvár, csütörtök, november 8, 1883. ^ -r*" SZERKESZTŐI IRODA: ■ . ■ ,lv-fit 16- sz- hová a lap sír 111 mi részét illető közlemények czimzendők. * AZ „ELLENZEM ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva ;vr.....................16 fit. Negyei-v­a ... 4 frt. ........................... 16 frt- Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. t.nik az „Ellenzék 11 gyodennap, a vasár- és ünnepnapok kivéte­lével. Kéziratok nem adatnak vissza. _­ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP K­I­ADÓ­HIV­AT­AL: Kolozsvárt, Belkirály-utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapittatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Az idomitás. ii. Nem tudunk menekülni a János . iv/.eg- felolvasásának hatása alól. in tekint­he­tjük ezt a nap egy futó ínyének, melyet a zsurnaliszta meg­mulatozó va­­aztán akár ta­czélba vesz mint a­k i repülő fecskét s i,­ ak­ar nem, tovább Izal­lag­ a sziklájába i­ i lesben állva nagyobb vadakra. itt a vadász nagy és nemes vadra illant, mely megérdemli a fáradsá­­g melynek nyomai nemcsak a fris­s­ látszanak ki, hogy aztán az első agár heve alatt el is párologjanak, intem a melyek mélyen vésődnek be videnüvé a hová lépett, az olvasók bé­kébe és a hadszervezet naránt. Nem csak idomitni kell a ka­it, hanem nevelni is. Ez a fum­­­entalis tétele ama felolvasásnak. Oly d, mely egész iskolákat fejez ki, s ész korszakokat dilit szembe egy­­ssal. Idomítani szokás a lovat, a ka­it, a majmot, a madarat — egy szó- fazéktalan állatokat. Az embert ne­­ki és tanítani szokás. Ezt a különb­sét nem tette meg- eddigelé a cs. k. meg­­sereg szervezete. Az emberben csak a testet látta a lelket nem; épen ezért jóformán min­in súlyt a testképzésre, vulgo idomi­­'.tb fektetett. Tanították járni, állani, áll. öltözködni, puczczolni, gombot rend­­­­tartarm­i, fegyvert vállra tenni, fogy­at lábhoz tenni, csákóval bánni, jobb­­nézni és balra nézni. Hogyan kell ■elégni a császárnak, a tábornagy­­i, a táborszernagynak, az al­tábor­inak, a tábornoknak és igy tovább a Gel­iiterig? mikor szabad levenni sapkát, p­ákor szabad leülni a kávé­sban. mikor szabad leoldani az oldal­f­gyvert, mikor heverhet a kaszárnya- ! És a jó isten tudná előszámlálni ion­form­­itásokat, melyekbe szerencsé­in beleölték a lelket. Az az idomitás, mely mindenek­et azt föltételezi, hogy az ujoncz nem tlgja megkülönböztetni a ballábát a jbblábától, a mely heteket veszteget abban, hogy miképen kell az elöljáró lőtt és a sorban a lehető legmerevebb, libát természetellenes és fárasztó állást elfoglalni: miképen kell mindig és min­in időben ballábbal kilépni, mereven , kényelmetlenül masírozni, merev és halmatlan kravátlit föltenni: ez a nnitás jóra nem vezethet, mert ez leg­­■öbb is azt hiteti el az újonczc­al, hogy­­ egy buta, önczéllal nem biró eszköz ,mások kezében auf Grade és Ungra­de; egy automat, melyet egy rajta kí­vül eső erő mozgat, etet, itat, megindít és leültet. Nem fejleszt ez a rendszer, hanem depri­mál erkölcsileg; nem biztat önérzetes tet­tekre, hanem megsemmisíti az önbizalmat. Az ember ha katonává lett, egy hihetetlen metamorphózison megyen át. A szabad röptű pillangóból tehetetlen lárva lesz. Kivetkőztetik formájából; új és soh­a nem képzelt légkörbe helyezik át; fe­jébe verik, hogy a katona más lény, mint a többi emberek; kötelességeket rónak rá jogainak megismertetése nél­kül, testére, lelkére egy szemmel nem látható s épen ezért a babonás félelem által szörnyűnek illustrált békét vernek. Ezen új légkörben mindent feled, múltját, családját, polgári minőségét; nem is mer arra gondolni, hogy ő em­ber is, a­ki tanul, fárad, koplal , hogy hazáját szükség esetében megvédelmez­hesse. Ilyen formán gépet visznek a csatába és nem harczosokat, öntudatlan és akaraterő nélküli áldozatokat, és nem hősöket, kik önként rohannak a vészbe, mert át vannak hatva kötelességük szent­­ségétől. Ezek az igazságok nemcsak a le­génységre és az altiszti állományra ta­lálnak, hanem a felsőbb tisztikarra is. Teljes méltánylattal ismerjük el a ma­gasabb iskolákban kiképzett tisztek ala­pos készültségét. (Készültségről és nem szellemről beszélünk, mert a szellem sem nem magyar, sem nem alkotmá­nyos.) De hogy állnak e tekintetben a számarányok? A cs. kir. hadsereg tiszti állomá­nya kerek számban t­i­z­e­z­e­r. E tízezer között van tábornagy, táborszernagy, altábornagy és tábornok 208. Ezek kö­zül végezte a bécsújhelyi akadémiát 56 a mérnökkari akadémiát 11, tehát fel­sőbb kiképzést nyert 67.E szerint 208 hadvezető közül 141 nem részesült magasabb katonai nevelésben. Ilyen formán állunk a többi tisz­tekkel is lefelé az ezredestől. Az egész hadseregben, ide értve a táborkart, a gyalog, tüzér, vadász, lovas, mérnök­kari, egészségügyi, szekerészeti és épí­tészeti osztályokat, összevissza kiképez­­tetést nyert Bécsújhelyen 1216, a mér­nökkari akadémiában 321, tehát ma­gasabb katonai szakvezetésben része­sült a tízezerből a h­advezetőket is ide számítva, 1604 egyén. De tovább megyünk. Vannak al­sóbb tanintézetek is, reáliskolák, Erzie­­hungshausok, Kadét-iskolák — nem sokat érnek, különösen az utóbbiak, de hát vannak — nos, ám még azon okta­tást is számba vesszük, melyet ezek ad­nak, még akkor is, az összes tiszti lét­számnak csak 21%-ka részesült katonai oktatásban, mert 2302 katonailag isko­lázott egyénnél többet nem tud a had­sereg felmutatni. Mit jelentenek e számok ? Jelentik Isaszeget, Gödöllőt, Nagy- Sarlót ; jelentik Solferinot és Sadouvát; jelentik, hogy ezen hadsereg a lissai vakmerő tengeri csata sikerén kívül, hetven év óta egyetlen csatában sem győzött. Azt jelentik, hogy a tisztikar műveltsége nem üti meg a mértéket. Jelentik azt a tétlenséget, azt az üres formaságot, azt a durvaságot, mely a tisztikar felfogását uralja. Jelentik azt a káros kasztszellemet, mely a kaszár­nyán és közmulató helyeken kívül egyebet nem lát, mely a közélet moz­gató elemeiből semmit sem ismer, mely felmüvelt állapotában csak az unifor­mist becsüli s mely a hazafias és nem­zeti aspiratiók teljes hiányában nem érez más kötelmet, mint a napi teen­dők gépszerü teljesítését. ZONCIOII. maga "ELLENZÉKI TÁRCZÁJA. 1883. november 8. Arany János emlékezete. Gyulai Páltól. (Folytatás.) E­tngikai képek nem a képzelem já­­r Ui. Arany együtt szenved személyeivel, Kése egészen áthatja kép/­elmét s egy-egy vnemü balladája majdnem oly nemű láto­más szüleménye, mint a minő személyeit iz­­tatja Innen a rythmus szenvedélyes moz­­ékonysága, az átmenetek merész szőkés­ei, az indulat tördelt nyelve, a háttér bús­kor sötété, mely annál élesebben emeli­­ a lélek küzdelmeit. Maga a költő is szen­­te ily balladák költésekor, nem egyszer furdul más tárgy és hangulat felé. Zách Klá-4 V. László, Bor vitéz elég tragikai tárgyn­­■I ugyan, de bennük a küzdő szenvedé­snek inkább csak visszhangját halljuk. A Hangulat nyugodtabb, bár mélyen elégiai, 5 -asz kevésbé éles s a borongó háttér m­­­­án­ sejteti azt, mint kiemeli. Arany fáradt ■Ike mintegy pihenést keres s olykor a de­­büt hangba is átcsap. A méh románczán a naiv érzelmesség hangja ömlik el; Mátyás anyja az anyai szeretet megható rajza ; Wgonyiné derűs kéje, nem egy hősködö **Monyt látunk, hanem egy szerető hitvest,­­ ki férjét a harczba is elkíséri, hogy le­ssen élve-halva közelében s az udvarló­sigmond királyt épen úgy megszégyeníti Hím elfogulatlanságával, mint akaratlan­­ tettével. A komikum sem hiányzik a képsoro­dban. Ott van Pázmán lovag, e tiszta ko­­mikai mű­ egyetlen torzvonás nélkül; máso­dik szakasza, melyben a féltékeny férj, a királyt helyettesítő udvari bolond félbesza­kításai min­t mind jobban bele­zavarodik panasza előadásába, fölér egy egész vígjá­tékkal. E nagy változatosságot emelik a hősiesség balladái is, a­melyek szintén tra­gikai hangulatból fakadnak. Közülök legin­kább kimagaslik Szondi két apródja, mely valóban remekmű. A hűség és hősiesség balladája ez, két jelenet egymáshoz fűzve, egymást emelve, két lélekállapot egymást te­remtve és magyarázva. Drégely vára rom, Szondi elesett, s két énekes apródja sírjára borulva siratja és dicsőíti hősi halálát. A győzelmes Ali hallgatja s egyszersmind ma­gához hívja őket. De ezek folytatják épeke­­ket s néhány mesteri vonásra előttünk áll a hitéért és hazájáért küzdő hős, a ki visz­­szautasitja a kegyelemre megadást s utolsó csepp véréig küzd. Alit magát is elragadja a hősiesség varázsa egy pillanatra ő is di­csőíti a hőst, de megharagszik, hogy az if­jak nem hagyják félbe az éneküket, nem jönnek hozzá s fenyegetni kezdi őket. Ek­kor az ifjak még nagyobb lelkesedéssel di­csőítik a hős végperczeit s átokkal felelnek a győző fenyegetéseire. A dicsőített hős, a sírva lelkesedő, a bosszús győző mily eleve­nen emelkednek ki s a versengő hangok harmóniáját mily erővel végzi be az átok üvöltözése. Szondi hűsége hitéhez, hazájához hasonlóra gerjeszti szeretett átok iránt ap­­ródjait is, halála az élet megvetésére és daczra lelkesíti őket szemben a győzővel. E lélektani föladat oly jellemzetesen, termé­szetesen van megoldva, mintha csak oda volna lehelve. S a hősies kép mily szépen olvad össze a természet képeivel. Az al­konyra hajló nap, mely visszasüt még egy­szer a felhőbe hanyatlott drégeli romra, a leszálló est homályában föltetsző hold, mely az énekes apródokra s a völgyben zsibon­gó hadra világít, nem díszítménynek, ha­nem a kép levegőjéhez tartoznak. Arany balladáiban is épen oly finom érzékkel fes­ti a tájat, természetet, mint eposzaiban. E képek itt is, mint ott, összhangzanak a sze­­­mélyek és cselekvény hangulatával, sőt le­játszanak magába a cselek­vény­be is. Csak­hogy míg ott az epikus nyugalmával kere­kíti képeit, itt a ballada idegességével vá­zol, de a természetben is mindenütt az em­beri szívet fejezi ki. Balladái sikere nem vonta el epikai munkásságától. A Toldi-trilógia középső ré­szén folyvást dolgozott, azonban ha egyes részeket sikerülteknek talált is, az egész mentével elégületlen volt s uj terven gondol­kozott. Majd a hun magyar monda trilógiá­jához fogott, nem az első részhez, hanem a Csaba-mondához. De azt is abban hagyta, míg végre a hatvanas évek elején az első részt Buda halálát kezdette irogatni, melyet be is végzett. E habozás, szakadozottság ré­szint testi és lelki bajaiból folyt, részint tárgyai nehézségéből. Legkevésbbé hangolta le az az elmélet, melyet a külföldi és ma­gyar kritikusok annyit hangoztattak, hogy az eposz kora lejárt, helyét a regény fog­lalta el, ez az új divatú eposz s napjaink epikusainak mesterkedése nem számíthat többé valódi részvétre. Ez állításban van igaz is, de nem fejezi ki az igazságot. Bi­zonyára a valódi eposzt a nép alkotja s úgy szólva századok szülik. Oly eposzokat, minek a Maha-Bharata, Sah-Náme, Iliász, Nibelungen és Roland-ének, melyet folyvást fejlődve s bizonyos korban megalakulva, va­lamely nemzetnek egész szellemét, hitét, ha­gyományait, műveltségét teljesen kifejezik, újkori költő már nem irhat, s az újabb tár­sadalom sem igen alkalmas reá, már azon műveltségi különbségeknél fogva sem, a­me­lyek a különböző osztályokat egymástól el­választják. Az is igaz, hogy az epopoeia, a­mint azt Virgil hagyta reánk gépeivel, cso­­dáival, isteneivel, nem korszerű többé. De nincsenek nem lehetnek-e az eposznak más formái is ? Vájjon a regény adhatja-e azt és úgy, a­mire s a­hogy az eposz képes ? Vájjon az új korban, a mikor a nép többé nem alkot eposzt, nem írtak e oly eposzokat, melyek épen úgy kifejezték korukat, mint elragadták . A XV., XVI. és XVII. század­nak nem voltak- e eposzai . Ariosto a régi kalandokat új világnézettel, a lelkesedést gu­­nyorral egyesíti. Maga Tasso is, a­ki Vir­gilt vette mintaképül, nem jár egészen a régi után, a szűk nemzeti körből kiemeli az eposzt s a keresztyén emberiség eposzává emeli. Cam­oens megmaradt ugyan a nemze­tiség körében, de hanyatló nemzete dicsősé­gét, végső erőfeszítéseit s egész szellemét mintegy megörökítve képes az utókorra hagyni. Milton egy vallásos és politikai for­radalom után a protesztantizmus eposzát írja m­eg, épen mint Dante, a­ki a pápaság és császárság villongása közepett a katho­­liczizmus eposzával ajándékozza meg a vi­lágot. És bármily lenézéssel tekintsünk a XVIII. század epikájára, bármily kevésre becsüljük Voltaire Herriadeját, annyi bizo­nyos, hogy kifejezte kora szellemét és ha­tott reá. És századunkban is egy angol és egy franczia költő nem fordul­ e régi, el­avult mondákhoz, hogy az új kor eszméit fejezze ki bennük . Tennyson Király-idill­­jeit és Hugo Viktor Századok legendáit nem fogadta-e a közönség épen oly rész­véttel, mint bármely sikerült regényt? Arany mind hitte ezt, sőt ennél töb­bet. Hitte, hogy korunk vezéreszméje, a nemzetiség sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más műfajra. Hitte, hogy a magyar nemzet, mely nemzetisége­ és létéért küzd s a múltból merít erőt a je­len és jövő küzdelmeire, fogékonyabb az eposzra, mint Európa bármely más nemzete. De arról is meg volt győződve, hogy a ma­gyar eposznak más uton kell haladnia, mint a­melyen elődei a jelen század elején meg­­kísérlették. Először is el kell vetni a klasz­­szikai eposz külső csafrangjait. A nemzeti tartalom öltsön fel nemzeti versidomot, me­lyet nem csak egy osztály, hanem az egész nemzet élvezhet. Egy kissé el kell fordul­nunk Virgil és Tasso mű-eposzaitól, és sok­kal többet tanulnunk, mint eddig, az Ili­ászból és Nibelungen-énekb­ől. Ugyanazt a naiv hangot és fölfogást, a műalkat ugyan­azon módját kell keresnünk népköltészeti hagyományainkban és mondatöredékeinkben, így elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és érzését, mely társadalmi és politikai életünket anynyira áthatja, s melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más műfajnál. Nem szó­noklat és lírai ömledezés eszközük ezt, ha­nem a cselekvény és jellemrajz olynemű összehatása, hogy a nemzet önmaga ismer­jen benne, szelleme visszasugárzásait, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz, csak mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése feléleszthető. A monda szürkülete nagyíthat, de csak való vonásokat, a képzelem szaba­don alakíthat, de csak a hagyomány nyo­mán, melyet az élet benyomásainak kell megelevenítenie. A csodálatos csekély mér­tékben s csak annyiban használandó a meny­nyiben kapcsolatba hozható az élő ha­gyománysal vagy az illető személy lelki állapotával. A cselekmény menetére nézve kölcsönözni kell valamit a dráma mozgal- Politikai hírek.­ ­ A magyar delegátió négyes albi­zottsága tegnapelőtt Tisza Lajos elnöksége mellett a Boszniában és Herczegovinában elhelyezett megszálló csapatok költségveté­sét tárgyalta. Ez alkalomból az albizottság tagjai különféle kérdéseket intéztek Kállay közös pénzügyminiszterhez, mint Bosznia és H­erczegovina kormányzatának vezetőjéhez, így Rakovszky István előadó kéri a minisztert, hogy Bosznia helyzetének elő­adása közben azon vitára is terjeszkedjék ki, mely a serajevói keleti orthodox metro­polisa és az ottani katholikus érsek pásztori leveleiben nyilvánosságra jött. Éber Nán­dor az ujonczozás lefolyásáról és az ujon­­czok miképen való beosztásáról, valamint a herczegovinai menekültek visszatéréséről kér felvilágosítást Hegedűs Sándor a csend­­őrség fejlesztéséről, a földadó cataster mun­káról, az erdők értékesítéséről, az adóke­­zelésről és a tervezett vasutakról kér fel­világosítást. Ivánka Imre felvilágosítást kér a bosznavölgyi vasútnak Serajevóból a Narenta völgyéig való folytatásáról, Prileszky Tádé pedig az agrár­viszo­nyokról és az adóbehajtási reformról. Talk Miksa ezen tartományok helyzetéről kér áta­­lános tájékozást, kérdezvén, hajlandó-e a miniszter, mint előde tévé, emlékiratot ter­jeszteni e részben a jövő delegatió elé ? Kállay mindezekre a kérdésekre az alább egész terjedelmében közölt beszéddel felelt, mire az albizottság a megszállási bud­get helybenhagyta.­­ A magyar delegatió tegnap Bécs­ben teljes ülést tartott Haynald Lajos ka­locsai érsek-bibornok elnöklete mellett. A közös kormány részéről jelen voltak : Kál­­noky gróf külügyminiszter, Kállay közös pénzügyminiszter, Szögyényi és Mérey osz­tályfőnökök, Szentgyörgyi udvari tanácsos, Pápay alezredes és Sem­sey naszádkapitány. A magyar kormány részéről Tisza Kálmán volt jelen. A delegátió ezúttal először is a külügyi közös költségvetést tárgyalta s azt egészen úgy fogadta el, mint az albizottság ajánlja. Végre-valahára. Az ipartörvény re­­vistájáról tud h­írt adni a kormány lapja , a Nemzet. E lap szerint Matlekovics Sán­dor államtitkár párisi tartózkodása alatt befejezte az ipartörvény revisiójára vonat­kozó munkálatokat. A törvényjavaslat szö­vegezése néhány nap múlva befejeztetik és az így kidolgozott javaslat legközelebb köz­zé fog tétetni. A törvényjavaslat indokolás nélkül fog megjelenni és ilyen alakban küldetik meg az illetékes szaktestületek­nek véleményezés végett. Ám ezen vélemé­nyek beérkeznek, akkor következik a vég­leges szövegezés és a törvényhozás elé való beterjesztés. — A vadászati bérszerződések kérdé­séhez. A megyei törvényhatósági bizottsá­gok, a községi vadászterületek bérbeadása iránt kötött bérszerződéseket, a belügyminisz­ternek közelebb kelt elhatározása szerint még azon esetben sincsenek jogosítva mege­­rősíteni, ha a bérbeadás, a közárverés mellő­zésével szabad kézből történt, mert az 1883. IX. t. ez. 3-ik §-a ezen bérszerződések hely­benhagyásának jogát a megyei törvényha­tóságokban az alispánra ruházta, s a megye közönségét az 1871. XVIII. tez. 110. §-a szerint csakis a szabad kézből való bérbea­dás engedélyezése illeti meg. — Kelet-Rumelia. Fillippopolból írják, hogy a legutóbbi képviselőválasztások alkal­mával nagy győzelmet vívott ki a kormány. A tartománygyűlés 56 képviselője közül 38 kormánypárti. A 18 ellenzéki képviselője kö­zül pedig, ha a főkom­ányzót magát illető kérdések eldöntetésére kerül a sor, 15 szin­tén reá fog szavazni, úgy a rendszeres el­lenzék csak három intransigens képviselő­ből áll. Ezek: Hakanov, Nakomov és Jur­­mov. A főkormány az­ idei ülésszak megnyi­tása alkalmával azt a sürgős felszólítást in­tézte a tartománygyűléshez, hogy törvények alkotására törekedjék, amelyek az ország kereskedelmének és iparának fejlesztésére alkalmasak. A tartománygyűlés eddig semmit sem tett ebben az irányban. Ennek oka főkép­pen az, hogy az orosz ágensek befolyást gyakoroltak az ország belügyeire, nevezete­sen a választásokra és megakadályozták nemzeti és valóban hazafias­ többség alakí­tását, amely többség belátta volna, hogy Ke­­let-Roména anyagi és szellemi fejlődését nem szenvedélyes nemzetiségi politikával le­het előmozdítani, hanem közgazdasági és közigazgatási komoly reformokkal. De mióta Oroszország tartózkodó politikát követ Ke­­let-Ruméliában, szabadabban mozoghat az autonóm tartomány kormány. A választások azóta külső befolyás nélkül mennek végbe és így a nemzeti óhajtások és érdekek ér­vényesülésének tekinthetők. Oláh lapok és a kormány. Az a pár oláh lap, melyet Szebenben, Brassóban és Temesvárit ollóz össze néhány problematikus existentia, valóságos hajszát tart minden ellen, a­mi magyar. Csak úgy okádják naponkint az undokoltbnál un­­dokabb rágalmakat, hazugságokat és szit­kokat nemcsak a magyarság, a magyar állam, a magyar kormány ellen, hanem minden tisztességes román hazafi ellen, ki más véleményben mer lenni, mint azok az emberek. Jaj egy román embernek, jaj egy román főpapnak, ha föl meri emelni szavát az oláh túlzók és félbolondok ellen. Most is, hogy a derék Román Miron m­etropolita felszólalt és intette a túlságos­­kodástól, az oláh lapok dühtől tajtékozva rohantak rá. Különösen kitűnik a fogvicso­­rításban a temesvári Luminatoriulu és a brassói Gazetta. A „Luminatoriulu­*egyik közelebbi szá­mában ismét Román Miron metropolitával foglalkozik és a legkíméletlenebb módon támadja meg a főpapot legutóbbi körlevele miatt. A hazafiatlanság vádját visszavágja a metropolitának ezen szavakkal: „Nem vagy lejális a trón és a legkegyelmesebb uralkodó iránt, de pajtása vagy az áru­lóknak, magad vagy áruló kegyel­mes uram!“ A brassói „Gazeta Transil­­vaniei“ is ugyancsak a metropolitával fog­lalkozik és körlevelére vonatkozólag azt jegyzi meg, hogy mióta a főpap államügyé­szi szerepre adta magát, az ő körlevelei senkire sem tesznek többé semmiféle benyo­mást, csak azt sajnálja a „Gaz.“, hogy egy román egyház­fejedelem a magyar kor­mány szolgájává alacsonyitotta le magát. Végül a következő tanácscsal szolgál neki : „R­omán M. metropolitáról vigyázzon magára, nehogy vala­hogyan az a hyperragaszkodás, a melyet a kormánypárt irányában mutat, egy kis ho­mályt vessen ő­szentségének lojalitására és hazafiságára.“ Minderre a kormánypárti Nemzet a következő megjegyzést teszi: „Nekünk az a szerény véleményünk, hogy a román lapokon van a sor „jól vi­gyázni magukra.“ A magyar állam­­hatalom — bár kérdés, ezt is jól tette-e — ignorálhatta az ellene tervszerűen és rend­szeresen intézett támadásokat; de ha e tá­madások — gyűlöletes invectiváikkal és rá­galmaikkal — az egyházi téren az utolsó tekintélyt is meg akarják rendíteni, a­mely­nek erre a szegény félrevezetett népre még hatása van, el fog érkezni a perez, a­mely­ben a magyar türelem kelyhe csordultig telik, s hogy akkor a „Luminatoriulu“ s a „Gazeta Transilvanieik“ a maguk éktelen és hazafiatlan káromlásaival pórul fognak járni, — azt, azt hisszük, nem kell magya­rázni ezeknek az uraknak, a­kik sokkal többet beszéltek a magyar államhatalom zsarnokságáról és erőszakosságáról, semhogy föl ne tennének annyit, hogy ez az állam­­hatalom ha akar­t­a­d is sújtani. Mi akar ez lenni a kormánypárti laptól ? Ha azt jelenti, hogy a kormány, a „ha­­zafiias“ és „erélyes“ Tiszakormány végre megelégelte azoknak az oláh lapoknak tör­vény-, haza- és nemzet­ellenes üzelmeit és erélyes kézzel véget akar vetni azoknak, akkor üdvözöljük. A kormánynak már rég meg kellett volna tenni kötelességét és nem tűrni, hogy egy néhány őrült vagy rosszhi­szemű ember minden nap arc­ul üsse a szen­tesített törvényeket, nyíltan lázítson egy fájdalom annyira hátramaradt tudatlan né­pet, mint a román. Ilyesminek az eltűrése már nem liberalizmus, nem az erő önbi­zalma, hanem gyengeség és élhetetlenség. Na de majd meglátjuk, mi lesz a lát­tatja a Nemzet nagyhangú fenyegetésének !

Next