Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)

1889-07-01 / 150. szám

Kolozsvárt 1889. magyarázata még csak nem is képzelhető, mint az, hogy itt oly nyilvánulása tűnik fel a magyar nemzet értelmi világának, melyben az 1848-iki és 1849-iki korszak érzelmeinek kultusza, a magyar haza szabadságának esz­méjében kulmináló hagyományainak kegye­lete lüktet, az idő azon jeleinek egyike ez, melyekből, a ki nem vak, megláthatja, a ki nem süket, meghallhatja, a ki nem hülye, kiolvashatja, hogy ámbár a törvényhozás é­s kormányzás ezekere már huszonkét év óta döczög kátyúról kátyúra, a jogfeladás azon kerékvágáséban, melybe a tál lencsés Ézsau­­bölcseség belezökkentette, s a röppenő per­­ezek opportunizmusa által uralt pártérdek még abban is kezére jár az aposztáziának, hogy a közélet szekerét abba a kerékvágásba mind mélyebben belevágassa, de azért az 1848 — 49-iki korszak vezér­eszméjével merőben ellen­kező közös miniszterek, közös delegácziós, kö­­zös vámterületéé, közös bankos, németül ve­zényelt sárga-fekete zászlós közös (helyeseb­ben császári) hadsereges és Isten a megmond­hatója, mi mindenféle közös osztrák-magyar állapot ha tüzezik is a vélt kénytelenségek miatta, de bizony nem kedveltetik Magyar­­országon, nem vert gyökeret a magyar nem­zet szívében, nem felel meg ezeréves törté­nelmében gyökerező aspiráczióinak, nem elé­gíti ki vágyait, nem nyugtatja meg érzelmeit, nem ad neki kárpótlást a rengeteg áldozato­kért, melyeket viselnie kell; ez annak a kút­feje, hogy napról-napra kifejezésteljesebb ke­gyelettel ápolja lelkében az 1848—49-iki korszak emlékeit — vigaszt keresve a bennök a jelen, reményt a jövendő számára. Nem oly emlékek ezek, melyek csak el­röppenő óhajt hoznak az ajkakra, mint hoz a megvényllő asszony ajkaira szép leány ko­rának emlékezete, hanem olyanok, melyekben törekvést csíráztat a nemzeti önérzet melege és a mi ma érzelem, holnap az akarat leend, milyet az alkalom tetté é,lelend. A hivatalos Magyarország fátyolt vetett ez emlékekre, de a nemzet szive lelke nem vetett; nem is fog vetni soha! soha! Kiirtha­­tatlan gyökeret vertek azok a magyar nem­zet szivében lelkében; kiirthatatlanokat, mert ez érzelmek vallásos kultusza nem érzelgés, mely jobban és lohad, hanem történelmi kényszerűség, az ezeréves múlt elutasíthatlan logikájának elutasíthatatlan törvénye, az er­kölcsi világrend törvénye, melyben az Isten­ség ujja nyilatkozik. Ez emlékek kultuszából erednek a szi­ves megemlékezés, a kegyelet, a jóakarat mindama tanúsításai, melyek életem leszálló napjának szomorúan borús végalkonyát föl­­derengetik; nem nékem, haszontalan rommá züllött vén embernek szólanak azok, hanem szólanak ama nagy idők lélekemelő, önérzet­re buzdító emlékeinek, melyekkel a jogfel­ad­ás megpuhult időszaka oly a rerpiritó ellen­tétben áll. Az én szerény nevemnek e visszaemlé­kezéseknél csak a telefon szerepe jutott, mely­­lyel a múltak emlékeinek szelleme belekiáltja szent hagyományait a jövendőbe. A nagy britt költő mondja, hogy a­ki hétfőn meghal, kedden már nem tudja, ha neve ezülittetik-e meg vagy felejtve van. Az én ajtómon már nagyon hallhatólag ko­pogtat az a hétfő, melyre ez a ktdl követke­zik. — Hát ne legyen — kérem — se­gélyezésre magyarázva, vagy kicsinylésnek véve, ha bevallom, hogy én, ki a népsze­rűségnek, mint hatalmas segédeszköznek, a hon javára ezélzó igyekezetben hasznát már nem vehetném, mint ember, közömbösnek te­kintem azt, hogy nevem megemlékezés tár­gya marad-e, vagy elsülyed a feledés enyésze­tébe, hanem mint hazafinak, örömömre válik harámfiainak szíves megemlékezéseiből azt a reményt meríthetni, hogy szerény nevem mint a nagy idők nagy emlékeinek hanghor­dozója, mint gyújtó jelszó, mely programmot kiált, hazámnak talán még síromból is né­mi szolgálatot tehet, mert hiszen meg va­gyon írva, hogy az a hang találja meg leg­jobban az utat a szivekhez, mely az élőkhöz a sírból szól. Ily érzelmekkel él a hála lelkemben a jóakarat tanúsításaiért, melyekkel hazámból megtiszteltetem. Jeleket látok feltűnni, me­lyek azt mondják nekem, hogy nemzetem ki­­irthatatlan aspirácziói a nemzeti kegyelet her­vadhatatlan bokrétáját kötözgetik a múltak szivemelő emlékeinek otthon a hazában. A hervadhatatlan bokrétába egy hervatag nefe­­lejts-szálat tévesztett bele számára a gyarló­ság­­imat elnéző jóakarat, mely érdemnek né­zi a kötelességérzet becsületes szándéku igye­kezetét. Megilletődéssel emelem ajkaimhoz a kedves virágszálat, s bő hálaérzettel mon­dok érette köszönetet; de a honszeretet reli­­giójának ájtatosságával Istenhez azért imád­kozom, hogy adja áldását a hervadhatatlan bok­rétára, mely a hazafiai kötelességre intő ha­gyománygazdag emlékeknek szól. Hanem az áldás munkára vár. A leány­zó nem halt meg, csak aludott, soká aludott, de ébredezik. Ne adja isten, hogy újra elalud­jék. »Sursum corda.« Turinban, 1889. júniusban. Kossuth Lajos. Az „ELLENZ£K“ TÁRCZÁJA. 1889. Julius 1. A Marstoni orvos. Az »Ellenzék« számára Angolból fordította: Amica. I. Az orvos elbeszélése. (Folytatás.) (2.) Végre olyan vig kedélyű nagy világi emberekkel jöttem összeköttetésbe, kiknek va­gyoni állása — sokkal kedvezőbb volt az enyémnél. Mily nevetséges az a gondolat, hogy J­ak doktor — mondták coveinjaim a Lady Tem­pestek. S ha véletlenül orvosi állásomra vonat­kozólag tettem említést, ez jel volt arra, hogy tréfát űzzenek belőle, s a legkicsapongóbb jó ke­dvbe törjenek ki. — És igy történt, hogy választott pályámat egy ideig szinte szégyel­lem­; csak midőn észre vettem, hogy csekély örökségem rohamosan apad, kezdtem víg éle­temet beszüntetni, s az élettel okosabban és komolyabban nézni szembe. És a mellett anyámra is kellett gondol­nom , tehát kissé nehéz küzdelem után leráz­tam magamról bolondságaimat, és igyekeztem azt tenni, a­mit eddig soha sem kísérlettem meg azaz vállamat a kerékhez vetve dolog­hoz láttam, s elhatároztam, hogy a jövőre némi függetlenséget vivek ki magamnak. Nagy­bátyámhoz folyamodtam — a ta­­nácsát illetőleg, de úgy találtam, hogy annyira elvolt a saját ügyeivel foglalva, hogy nem volt ideje az enyémmel bajlódni, s bár elég szépen beszélt velem, segítsége ezzel be­­tegződöt­t. Két év múlt el, mely idő alatt sokkal keményebb küzdelemmel törtem előre, mint­hogy az, ki hasonló küzdelmek között nem volt, azt képzelni tudná. Ekkor az anyám meghalt s halála által annyi pénz birtokába jutottam, melyet egy bizonyos­­doktor Maltby nevű úri­embernek, ki Marstonnak hosszú­­évek során egyedüli gyakorló orvosa volt, az állását megve­hettem. Eszem ágában sem volt, hogy egész éle­temet itt töltsem, de a helyről s vidé­kéről vett tudósításaim kedvezők voltak, s egy kis falusi életre való kilátás véghetlen üditőleg hatott rám. Tehát a vele való kiegyezéssel nem sokat vesztegettem az időt, s a kis ál­lomáson megérkezésem után 3 hét múlva­ lát­­tam meg elösször a Vereker Audrey szép arczát. A Maltby orvos háza, melyet czélszerű­­nek láttam szintén elfoglalni, a Marston falu végén állott. — A kapun bemenve nagy fák­kal szegélyezett rövid út vezetett egyenesen a házhoz, mely egy nagyon massiv épület volt, és nem tartott semmi igényt a szépség­re, de szolidul volt építve. — Oly nagy, tá­gas és magas szobák voltak benne, hogy szinte elveszve éreztem magamat bennük azon kis­ebb szobák után, melyekhez Londonban szokva voltam. A bútorzat régi módi volt és egyszerű, de oly kényelmes és barátságos volt az egész, hogy a modern fényűzést bőven kárpótolta. Hamar letelepedtem és otthon éreztem magam e házban. Egy Tustonna nevű becsü­letes asszonynak a szolgálatát nyertem meg, ő volt a gazdasszonyom. Marstoni születésű volt, s az unokahúga segítségével pompásan eligazított nálam mindent, úgy látszott, hogy Turtonna nem volt elkészülve arra, hogy fia­tal ember vagyok, miután elődöm a hetven éven is túl volt. Következésképen első megjelenésemkor Holnap nyolczszáz magyar indul a pá­risi kiállításra, kik ttjokba ejtik Turint, hogy lássák Kossuthot s hogy tolmácsolják előtte Magyarország hűségét ragaszkodását és s­e­­retetét. E látogatás alkalmából a »Budapesti Hír­lap« a következőleg is: a »doktor fiának« tekintett, mig tévedéséből helyre nem igazítottam, bemutatva magamat, hogy én nem vagyok csekélyebb személy mint az orvos maga. Tustonna egy jóféle anyáskodó öreg­asszony volt, ki nagy hajlandósággal látszott viseltetni a mások dolga iránt; megérkezé­semkor szinte felbátorítottam a beszédre, mert örültem ha azon szándékaimról, kikkel már­is barátságos összeköttetésben kezdtem lenni, minél többet hallok. A vidéki családok közül már többen küldtek értem , de Mar­­ston-Manorban még nem voltak, ámbár hal­lottam a gazdasszonyo­m­tól, hogy Squire Ve­reker nagyon köszvényes, s az Öreg Maltby orvos gyakran látogatott el hozzá. A Manor-ház parkját egy alacsony kis sövény választotta el az én kis kertemtől, s azt hallottam, hogy a tél folyamában a fá­kon keresztül látni lehetett a házat. De most a gesztenye­fák lombjai egészen eltakarták előlem, de nem is voltam kiváncsi azt látni, egész addig, míg az állomásról vissza nem jöttem, hol a Squire szép leányát elősször megláttam. E naptól kezdve különös ellenállhatat­lan vágyat éreztem arra, hogy szemeimet a Manor-ház irányába fordítsam. II. Politikai hírek. Uj államtitkár. Az igazságügyi minisz­tériumban szervezett új államtitkári állásra a király C­z­o­r­d­a Bódog curiai bírót nevezte ki. Az uj államtitkár előkelő és neves mun­kája a magyar jogszolgáltatás ügyének, ki­nek uj állásában jó alkalma lesz képességeit érvényesíteni. Czorda Bódog az adminisztra­­tionális ügyeket fogja intézni, míg Teleszky államtitkár a törvényszerkesztési munkálatok vezetésével lesz elfoglalva. A bagatel bíráskodás reformja. Már is­mételt ízben hangoztattuk, hogy a bagatell bíráskodásra vonatkoz törvény a gyakorlati alkalmazás közben czélszerűtlennek bizonyult be. Mint újabban értesülünk, a törvény sür­getett revíziója nem sokára eszközöltetni fog legalább Szilágyi Dezső igazságügyi mi­niszter egy nála járt küldöttségnek kijelen­tette, hogy a törvény revízióját tényleg czél­­ba vette, s minden olyan érdekre figyelem­mel lett, a­mely e tekintetben védelemre szorul. Mindenesetre kívánatos főleg az üzle­ti forgalom szempontjából károsnak bizonyult rendelkezéseket czélszerű intézkedésekkel pó­tolni, s ez­által elejét veszi a naponként fel­merülő panaszok ismétlődésének és a további károsodásnak-A fejedelem köszönete. Ferdínánd bol­gár fejedelem felkérte B­u­r­i­á­n István osz­trák-magyar főkonzult, hogy az ő nevében Bulgária mélyen érzett háláját tegye le a trón zsámolyára. ELLENZÉK­­608. Magyarok Kossuthnál. Egy néző elbeszélése. Ballborough, egy kis halász falu a Suf­­folki tengerparton, még a legfényesebb nyári napon is kietlennek látszott. A Fosterek ta­karékossági szempontból elhatározták, hogy itt fognak lakni. Foster úr minden vállalatában szeren­­csétlen volt, de hogy miért azt senki sem tudta megmondani, tény, hogy sok dologhoz kezdett, s mindenbe belebukott. Barátai s a rokonok kifáradtak már belőle, hogy mindig új vállalatok megkezdésére segítsék ; végre A szerbek Kruneváczban jan. 28-án ünnepelték meg a törökök által való levere­­tésüknek 500-adik évfordulóját. A házakon sűrűn lobogtak a fekete zászlók. Délután 5 órakor nagy ünnepiességgel tették le a rigómezei ütközetben elesett he­hogy lerázzák a nyakukról, egy bizonyos évi járulékot kapott öt-hat év óta, ő, a fe­lesége s gyermekeik ebből a csekély jövede­lemből tartották fel magukat. Egy ideig, a­mint az adósságok gyűl­tek, kétségbeesve küzdöttek, — ők nagyon megunták ezt a helyet, s annyira óhajtották azt elhagyni, hogy ha lehetett volna, még a rokonok haragját koczkáztatni is szívesen ott hagyták volna. Azonban itt laktak ők rozo­ga kis tengerparti lakásukban, megöregedve a nyomorban, csak gyermekekben gazdag, mert öt leányuk, és két fiuk volt, s ezek kö­zött Roda volt a legidősebb gyermekök. Roda mindig szép gyermek volt, s ke­resztanyjának egy gazdag özvegy asszonynak szerencsés volt a figyelmét magára vonni és ez elhatározta a leánykát jó oskolába küldeni , hogy olyan alapos és kitűnő neve­lésben részesüljön, mely képesítse arra, hogy hazamenve kissebb testvéreinek a tanítását magára vállalja. — Nincs szándékomban keresztleányom­nak pénzt hagyni, mondá Lacy asszony egész őszinteséggel a szülőknek ; de neveltetését magamra vállalom, s reméllem, hogy ezáltal az egész családnak a javát mozdítom elő. És így a kis Bodát annak idejében ne­velő intézetbe küldték, és ott a leggazdagabb leányokkal gyenlőnek érezte magát, mert keresztanyja elhatározta, hogy ne legyen kö­zöttük különbség; midőn a szünidők követ­keztek, csak egy gyermek volt az intézetben ki a haza meneteltől irtózott, és az Foster Roda volt. Ő gyűlölte a Ballboroughi sze­génységet és kényelmetlenséget, de még job­ban ellenére volt az a folytonos példálózás, hogy nemsokáára el fog jönni az idő, midőn képes lesz a gyermekekkel való bajlódás ter­hének egy részét, az anyja vállairól levenni. (Folyt, kilv.) Külföld. A szerbek ünneplése. Julius 1. Szász­földről. — Nagyszebeni levél — Tisztelt Szerkesztő ur ! Mindenek felett kérem, legyen emberba­rát! elnézéssel irántam és ne kívánja most az egyszer, hogy aprólékos dolgokkal bajlód­jam. Nincs ahoz való hangulatom, kedven sincs, türelmem sincs. Olyan formán érzem magam, mintha az a szürke, szennyes, álomfelhőség a villáimat nyomná, vagy, ha úgy tetszik, mintha min­denestül a fejemre szédült volna. Egyik pere­ben azt gondolom, hogy nem mozog bennem semmi, vér sem, egyébb sem, körülöttem meg szédületes tánczot lejte­nek emberek, fák, falak; — a másik perez­­ben fordul a koczka és mintha ereimben per­­czegő lángocskák űznék egymást, körülöttem meg az álmos, unalmas, buta némaság. Ez valósággal az a kedély állapot, mi­kor veszedelmet sejt az ember. És, mert sú­gás helyről készül — remegek, mert készü­­tetlenül találhat — izgalomba ejt; mert, bi­zony mondom, ártatlanul fenyeget — na­gyon bánt. A »magas« törvényszék haragszik. Magában véve nem nagy baj volna, de mert reám haragszik — érdekel és mert azért haragszik, hogy »magos« im ezennel bűn­bánó lélekkel »nyilatkozom.« Történt pedig aként, hogy beállít hoz­zám valami úr vastag bajusszal, vékony lá­bakkal. Azon kezdi, hogy én volnék-e az a bi­zonyos újságíró, a­melyiket, no hát igen, » melyiket Kolozsvárról egyenest »ispionnak« küldtek ide, mert ő maga x. y. — mondjuk Sachsenfreund törvényszéki iktató és ha ér­tem a német szót, kész velem iziben szóba állani. Arról előre biztosit, hogy jó akaró ba­rátom, mivelhogy ő minden skribler embernek jóakaratu barátja. Egy székbe gyömöszöltem és bátorkod­tam megjegyezni, hogy talán magyarul job­ban megértjük egymást, mivelhogy úgy vet­tem észre, hogy itt sem, talán másutt se® beszélnek a Balázs gramo­atika szerint né­metül. És nyertem tőle azon épületes felvile­­gosítást, hogy más valami az magyarul be­szélni, ismét más magyarul iktatni. Ő az utób­bi mesterséget űzi, az elsőt nem is igen űzik a »magas« törvényszéknél, vagy ha igen is Csak amúgy »mellékfoglalkozásként.« Azután merészkedtem megkérdezni, hogy mivel lehetek szolgálatjára. Az én embere® úgy tett, ahogy fontos le­szedőket szokás mi­­nálunk kezdeni. Köhécselt egy párszor, jelez­vén, hogy nyissa ki az ur a füleit és mondaa­­­ n i­t 1 ! 1 A delegácziókból. A magyar hadügyi albizottság ülése Bécs, jan. 28. A magyar delegáczió hadügyi albizott­sága ma délelőtt tíz órakor ülést tartott, me­lyen folytatta a költségvetés tárgyalását. Elnek az ülést megnyitván, Rakov­­s­z­k­y István előadó előterjeszti az elhelyezé­si albizottság jelentését. Hegedűs Sándor előterjesztette az egész költségvetés átnézetét s később a had­seregre vonatkozó adatokat is, melyek nem a nyilvánosság elé valók. Beöthy Ákos, miután a múlt ülésen kimondatott, hogy az általános tárgyalást be nem fejezettnek tekintik, általánosságban igen beható bírálat alá vette a költségvetést. Majd magyar katonai akadémia felállítását indít­ványozta és azt, hogy a magyarországi ka­tonai alreáliskolákban magyar legyen a tan­nyelv. Rakovszky ellene szólt az indítvány­nak, Bolgár Ferencz pedig melllette. Beöthy indítványa szavazás alá ke­rülvén, azt elvetették. Gróf Sztáray Antal fölveti a .cs. és k.c kérdését, kiemelvén, hogy ha ezen kérdés a bizottsági jelentésbe föl nem véte­tik, akkor az ellenzék kénytelen lenne a plé­­numban erre nézve indítványt tenni. Ebből izgalmas vita keletkezett. Tisza Kálmán miniszterelnök két íz­ben szólalt fel, ellenezvén a kérdésnek a je­lentésbe vételét. Tisza miniszterelnök újból hangsúlyozta, hogy ezen kérdést megoldan­­dandónak tartja s hivatkozott a képviselő­házban tartott nyilatkozatára, melyben ki­mondta, hogy Magyarországnak ehhez joga van, de mert reméli megoldását, nem kíván rezolucziót. Bolgár nem érti, hogy ha az a kérés jogos is, és ha meg is van a jó akarat, mert nem akarják a jelentésbe venni ? Nem hiszi hogy az azért történnék, mert a hadsereg ideges. Részéről nem ismer ideges, csakis en­gedelmes hadsereget. Tisza Lajos elnök kijelenti, hogy ő nem ismer ideges hadsereget. Bolgár és Beöthy felszólalásai hivatkoznak az ezen ügyben a képviselőházban mondottakra. Tisza Lajos megjegyzi, hogy a hadseregnek nincs is oka idegesnek­ lenni, mert azon támadások, melyek a hadsereg iránt méltatlanok voltak, nem a nemzet részéről hanem csak egyebek részéről jöttek. Beöthy és Bolgár válaszolni akartak, de Tisza Lajos elnök kérte folytatni a rész­letes tárgyalást és felhívta az előadót a to­vábbi előterjesztésre. Következett a brünni parancsnokság át­helyezése Przemislbe. Rakovszky után Beöthy kérdi, hogy váljon ezen áthelyezés a csapatok diszloká­­czióját is jelenti-e ? Bauer előadja, hogy ezt nem jelenti, ez csakis adminisztráczionális intézkedés. Egy század múlik el hazánk fölött, mely­nél nagyobbat nem ismerünk s e századból egy név ragyog ki messzire, nem múló saját fénnyel: a Kossuth neve. Sokan, kik híresek és hatalmasak voltak, míg a közéletben sze­repeltek, élve, vagy holtan lassankint hitük elhalaványult, a gyorsan feledő nemzedék uj czélokat követve, elhagyja enyészni érdemeiket és tanításaikat. Kossuthot nem felejtő el s me­lyeket hirdetett, az igék népünk vallását ké­pezik. A politikai pártok a közvetlen czélok s a mindennapi élet szükségei szerint alakul­nak s a lehetőség szerint választják eszkö­zeiket : e pártok fölött áll Kossuth egyénisége s mint eszmény lebeg mindnyájunk előtt az­az önálló és szabad Magyarország, melyet ő imád. Ezért keresik őt a magyarok, mint ke­resi a mágnes a sarkot, mely körül a világ forog. Maga a sarkpont nyugodt és mozdu­latlan s bűvös erőt gyakorolva csodálatos fényben sugárzik. Boldog a ki Kossuthot láthatja. Kik hozzá mennek, mintha a nemzet követei vol­nának, hírül viszik Kossuthnak, hogy a ma­gyar nép ragaszkodása hozzá nem változott; elmondják neki, hogy hazánk boldogsága sza­badsága nem tökéletes. . Az aggastyán, kinek élete fölött Isten kegyelme őrködik, maga körül látja még egy­szer azt a népet, melynek milliói gyülekeztek körülötte ha hozzá szólott. Ma is milliói van­nak, kik reá tekintenek a távol hazából, kik hallani szeretnék szavát, ha beszélne, ha még­­egyszer magyarul szónokolna nemzetéhez. De csak keveseknek juthat talán a szerencse, hogy a próféta ajkairól néma áhítattal hallgassák az ítéletet és az üzenetet. Egész Magyaror­szág lesi, fog-e még Kossuth szónoklatot tar­tani hozzá? Nem kérjük az öreg, beteg embert, hogy magát megerőltesse, drága egészségét semmi­esetre se koc­káztas­sa. Tiszteletünk jutalmát találja látásában. A nap mely esti bíborban ég, szereti a csendet. Mégis reméljük, hogy a feléje dobogó szívek lelkesedése erőt kölcsö­nöz nyelvének hangos beszédre. S minden szó, melyet ő Turinban kiejt, vissz­ahangzani fog Kárpát összes bérczeiről. Mondják, hogy kik Kossuthoz mennek, a tisztelgők seregében különböző pártbeliek vannak. Meglehet, de ha Kossuth a magyar nemzethez beszél, ez minden pártnak szól. — Kicsoda szabna határt a tengernek s mit tö­rődnék ennek zúgása az utasok zajbongásával: kik hajóra száltak s a tengerre bízták magu­kat, viszi őket messze túl a szűk szemhatáron. Turin, a magyarok Mekkája, nagy na­pokat fog látni, melyekre irigy szemekkel tekintenek mindazok, kik nem lehetnek ott jelen Kossuth előtt. Ha a császárok találkoz­nak a szóigék bejelentik az egész világnak, hogy az uralkodók mit mivelnek együtt. Itt egy szabadnemzet fiai mennek atyjukhoz: ez a találkozás drágább nekünk. Vigyenek a magyarok Kossuthnak sok üdvözlettel sok örömet; nyújtsanak neki vigasztalást s cseré­be merítsenek tőle reményt és hitet a jövő­ben. Mert Kossuth, ki magának már nem re­mél semmit, a nemzetben hinni meg nem szűnt soha. Dicsőségből több nem kell neki; tisz­teletből bőven jutott neki: árasszák el a ma­gyarok Kossuthot szeretetükkel, hogy lássa, mennyire viszonozza hazája az ő nagy hon­szerelmét, sok emlékszobrának alapkövét. A menet a Lázár-kápolnából indult a főtérre, az ünne­pély színhelyére. Elől ment a főpapság, Mi­­hály metropolitával az élén, azután jött Sir- I­dór király, a régensekkel, miniszterekkel és­­ Lesjanin tábornokkal, a tisztikar élén. A me­­netet óriási közönség követte. Az egész után katonaság képezett sorfalat. A főtéren két pavilion volt felállítva; az egyikben a szónoki emelvény, a másikban az emlékszobor alapköve volt. A főtér 4 sar­kán 4 diadalkapu állott, a következő felírá­sokkal : »Szerbiát csak a szerbek egysége men­ti meg. Éljen Sándor király !« A második diadalíven, szemben a pavil­ tonokkal, melynek homlokzatát a szerb hős és a királyi korona díszítik, ez a felirat ol­vasható : »Vajda csakhamar felvirradna ez összes szerbek szabadságának hajnala!« A harmadik diadalív felirata ez: Testvérek, Szerbiában, Ó-Szerbiában,Bosz­­niában, Hercegovinában és Macedóniában! A negyedik diadaliv a magyar korona területén lakó szerbeknek van szentelve, ezzel a felirattal: »Szerémség, Horvátország, Bánát, Bács­ka, Dalmáczia és Szlavónia !­ Midőn a király a főtérre ért, Gruics miniszterelnök mondott üdvözlő beszédet, hanga­súlyozva, hogy a szerb nemzet csak a kegye­­let adóját rójja le és kötelességét teljesíti, midőn hőseinek emlékszobrot állít Ezután a király lelkes zsiv­ó-kiáltások között kalapács­osai négy ütést tett a kőre. A beszentelés után Dragajevics ezredes­­ tartott emlékbeszédet és fölemlítette, hogy hajdan Szerbia egész a Dráváig ért. A nagy­­­birodalom összeomlott, a szerbek iga alá ke­rültek, de földerült a szabadság hajnala. A míg szerbek élnek, szabadok lesznek mind­annyian. A beszéd után gyűjtést indítottak sí emlékszoborra. Az aláírást Sándor király nyi­totta meg 2000 frankkal. Velimir Todorovici 1000 frankot írt alá. — Az ünnep rendben folyt le. A rigómezei ünneplés alkalmával Bel­­grádban, Szerbjában és Pétervárt is ünnepé­lyességek tartottak. Orosz tisztek tüntetése. Stuttgartban a würtembergi király tisz­teletére adott banketten, melyet az ottani grá­nátos ezred rendezett, nagy feltűnést kelti jelenet játszódott le. Ugyanis a felkészöülők közt egyet a német birodalomra is mondtak : míg a társaságban jelen volt összes tisztek fölálltak, az orosz tisztek ülve maradtak. Mi­dőn e viseletük miatt kérdőre vonták őket, azt felelték, hogy ők ily tisztet nem ünne­pelnek. Ők azért jöttek ide, hogy a würtem­­bergi királynak szerencsekívánatokat adjanak át, de nem azért, hogy a német birodalmit ünnepeljék. Most többen ugrottak föl, hogy ellen szóljanak, mire az orosz tisztek elhagy­ták a termet.

Next