Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)
1889-07-01 / 150. szám
Kolozsvárt 1889. magyarázata még csak nem is képzelhető, mint az, hogy itt oly nyilvánulása tűnik fel a magyar nemzet értelmi világának, melyben az 1848-iki és 1849-iki korszak érzelmeinek kultusza, a magyar haza szabadságának eszméjében kulmináló hagyományainak kegyelete lüktet, az idő azon jeleinek egyike ez, melyekből, a ki nem vak, megláthatja, a ki nem süket, meghallhatja, a ki nem hülye, kiolvashatja, hogy ámbár a törvényhozás és kormányzás ezekere már huszonkét év óta döczög kátyúról kátyúra, a jogfeladás azon kerékvágáséban, melybe a tál lencsés Ézsaubölcseség belezökkentette, s a röppenő perezek opportunizmusa által uralt pártérdek még abban is kezére jár az aposztáziának, hogy a közélet szekerét abba a kerékvágásba mind mélyebben belevágassa, de azért az 1848 — 49-iki korszak vezéreszméjével merőben ellenkező közös miniszterek, közös delegácziós, közös vámterületéé, közös bankos, németül vezényelt sárga-fekete zászlós közös (helyesebben császári) hadsereges és Isten a megmondhatója, mi mindenféle közös osztrák-magyar állapot ha tüzezik is a vélt kénytelenségek miatta, de bizony nem kedveltetik Magyarországon, nem vert gyökeret a magyar nemzet szívében, nem felel meg ezeréves történelmében gyökerező aspiráczióinak, nem elégíti ki vágyait, nem nyugtatja meg érzelmeit, nem ad neki kárpótlást a rengeteg áldozatokért, melyeket viselnie kell; ez annak a kútfeje, hogy napról-napra kifejezésteljesebb kegyelettel ápolja lelkében az 1848—49-iki korszak emlékeit — vigaszt keresve a bennök a jelen, reményt a jövendő számára. Nem oly emlékek ezek, melyek csak elröppenő óhajt hoznak az ajkakra, mint hoz a megvényllő asszony ajkaira szép leány korának emlékezete, hanem olyanok, melyekben törekvést csíráztat a nemzeti önérzet melege és a mi ma érzelem, holnap az akarat leend, milyet az alkalom tetté é,lelend. A hivatalos Magyarország fátyolt vetett ez emlékekre, de a nemzet szive lelke nem vetett; nem is fog vetni soha! soha! Kiirthatatlan gyökeret vertek azok a magyar nemzet szivében lelkében; kiirthatatlanokat, mert ez érzelmek vallásos kultusza nem érzelgés, mely jobban és lohad, hanem történelmi kényszerűség, az ezeréves múlt elutasíthatlan logikájának elutasíthatatlan törvénye, az erkölcsi világrend törvénye, melyben az Istenség ujja nyilatkozik. Ez emlékek kultuszából erednek a szives megemlékezés, a kegyelet, a jóakarat mindama tanúsításai, melyek életem leszálló napjának szomorúan borús végalkonyát földerengetik; nem nékem, haszontalan rommá züllött vén embernek szólanak azok, hanem szólanak ama nagy idők lélekemelő, önérzetre buzdító emlékeinek, melyekkel a jogfeladás megpuhult időszaka oly a rerpiritó ellentétben áll. Az én szerény nevemnek e visszaemlékezéseknél csak a telefon szerepe jutott, melylyel a múltak emlékeinek szelleme belekiáltja szent hagyományait a jövendőbe. A nagy britt költő mondja, hogy aki hétfőn meghal, kedden már nem tudja, ha neve ezülittetik-e meg vagy felejtve van. Az én ajtómon már nagyon hallhatólag kopogtat az a hétfő, melyre ez a ktdl következik. — Hát ne legyen — kérem — segélyezésre magyarázva, vagy kicsinylésnek véve, ha bevallom, hogy én, ki a népszerűségnek, mint hatalmas segédeszköznek, a hon javára ezélzó igyekezetben hasznát már nem vehetném, mint ember, közömbösnek tekintem azt, hogy nevem megemlékezés tárgya marad-e, vagy elsülyed a feledés enyészetébe, hanem mint hazafinak, örömömre válik harámfiainak szíves megemlékezéseiből azt a reményt meríthetni, hogy szerény nevem mint a nagy idők nagy emlékeinek hanghordozója, mint gyújtó jelszó, mely programmot kiált, hazámnak talán még síromból is némi szolgálatot tehet, mert hiszen meg vagyon írva, hogy az a hang találja meg legjobban az utat a szivekhez, mely az élőkhöz a sírból szól. Ily érzelmekkel él a hála lelkemben a jóakarat tanúsításaiért, melyekkel hazámból megtiszteltetem. Jeleket látok feltűnni, melyek azt mondják nekem, hogy nemzetem kiirthatatlan aspirácziói a nemzeti kegyelet hervadhatatlan bokrétáját kötözgetik a múltak szivemelő emlékeinek otthon a hazában. A hervadhatatlan bokrétába egy hervatag nefelejts-szálat tévesztett bele számára a gyarlóságimat elnéző jóakarat, mely érdemnek nézi a kötelességérzet becsületes szándéku igyekezetét. Megilletődéssel emelem ajkaimhoz a kedves virágszálat, s bő hálaérzettel mondok érette köszönetet; de a honszeretet religiójának ájtatosságával Istenhez azért imádkozom, hogy adja áldását a hervadhatatlan bokrétára, mely a hazafiai kötelességre intő hagyománygazdag emlékeknek szól. Hanem az áldás munkára vár. A leányzó nem halt meg, csak aludott, soká aludott, de ébredezik. Ne adja isten, hogy újra elaludjék. »Sursum corda.« Turinban, 1889. júniusban. Kossuth Lajos. Az „ELLENZ£K“ TÁRCZÁJA. 1889. Julius 1. A Marstoni orvos. Az »Ellenzék« számára Angolból fordította: Amica. I. Az orvos elbeszélése. (Folytatás.) (2.) Végre olyan vig kedélyű nagy világi emberekkel jöttem összeköttetésbe, kiknek vagyoni állása — sokkal kedvezőbb volt az enyémnél. Mily nevetséges az a gondolat, hogy Jak doktor — mondták coveinjaim a Lady Tempestek. S ha véletlenül orvosi állásomra vonatkozólag tettem említést, ez jel volt arra, hogy tréfát űzzenek belőle, s a legkicsapongóbb jó kedvbe törjenek ki. — És igy történt, hogy választott pályámat egy ideig szinte szégyellem; csak midőn észre vettem, hogy csekély örökségem rohamosan apad, kezdtem víg életemet beszüntetni, s az élettel okosabban és komolyabban nézni szembe. És a mellett anyámra is kellett gondolnom , tehát kissé nehéz küzdelem után leráztam magamról bolondságaimat, és igyekeztem azt tenni, amit eddig soha sem kísérlettem meg azaz vállamat a kerékhez vetve dologhoz láttam, s elhatároztam, hogy a jövőre némi függetlenséget vivek ki magamnak. Nagybátyámhoz folyamodtam — a tanácsát illetőleg, de úgy találtam, hogy annyira elvolt a saját ügyeivel foglalva, hogy nem volt ideje az enyémmel bajlódni, s bár elég szépen beszélt velem, segítsége ezzel betegződött. Két év múlt el, mely idő alatt sokkal keményebb küzdelemmel törtem előre, minthogy az, ki hasonló küzdelmek között nem volt, azt képzelni tudná. Ekkor az anyám meghalt s halála által annyi pénz birtokába jutottam, melyet egy bizonyosdoktor Maltby nevű úriembernek, ki Marstonnak hosszúévek során egyedüli gyakorló orvosa volt, az állását megvehettem. Eszem ágában sem volt, hogy egész életemet itt töltsem, de a helyről s vidékéről vett tudósításaim kedvezők voltak, s egy kis falusi életre való kilátás véghetlen üditőleg hatott rám. Tehát a vele való kiegyezéssel nem sokat vesztegettem az időt, s a kis állomáson megérkezésem után 3 hét múlva láttam meg elösször a Vereker Audrey szép arczát. A Maltby orvos háza, melyet czélszerűnek láttam szintén elfoglalni, a Marston falu végén állott. — A kapun bemenve nagy fákkal szegélyezett rövid út vezetett egyenesen a házhoz, mely egy nagyon massiv épület volt, és nem tartott semmi igényt a szépségre, de szolidul volt építve. — Oly nagy, tágas és magas szobák voltak benne, hogy szinte elveszve éreztem magamat bennük azon kisebb szobák után, melyekhez Londonban szokva voltam. A bútorzat régi módi volt és egyszerű, de oly kényelmes és barátságos volt az egész, hogy a modern fényűzést bőven kárpótolta. Hamar letelepedtem és otthon éreztem magam e házban. Egy Tustonna nevű becsületes asszonynak a szolgálatát nyertem meg, ő volt a gazdasszonyom. Marstoni születésű volt, s az unokahúga segítségével pompásan eligazított nálam mindent, úgy látszott, hogy Turtonna nem volt elkészülve arra, hogy fiatal ember vagyok, miután elődöm a hetven éven is túl volt. Következésképen első megjelenésemkor Holnap nyolczszáz magyar indul a párisi kiállításra, kik ttjokba ejtik Turint, hogy lássák Kossuthot s hogy tolmácsolják előtte Magyarország hűségét ragaszkodását és seretetét. E látogatás alkalmából a »Budapesti Hírlap« a következőleg is: a »doktor fiának« tekintett, mig tévedéséből helyre nem igazítottam, bemutatva magamat, hogy én nem vagyok csekélyebb személy mint az orvos maga. Tustonna egy jóféle anyáskodó öregasszony volt, ki nagy hajlandósággal látszott viseltetni a mások dolga iránt; megérkezésemkor szinte felbátorítottam a beszédre, mert örültem ha azon szándékaimról, kikkel máris barátságos összeköttetésben kezdtem lenni, minél többet hallok. A vidéki családok közül már többen küldtek értem , de Marston-Manorban még nem voltak, ámbár hallottam a gazdasszonyomtól, hogy Squire Vereker nagyon köszvényes, s az Öreg Maltby orvos gyakran látogatott el hozzá. A Manor-ház parkját egy alacsony kis sövény választotta el az én kis kertemtől, s azt hallottam, hogy a tél folyamában a fákon keresztül látni lehetett a házat. De most a gesztenyefák lombjai egészen eltakarták előlem, de nem is voltam kiváncsi azt látni, egész addig, míg az állomásról vissza nem jöttem, hol a Squire szép leányát elősször megláttam. E naptól kezdve különös ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy szemeimet a Manor-ház irányába fordítsam. II. Politikai hírek. Uj államtitkár. Az igazságügyi minisztériumban szervezett új államtitkári állásra a király Czorda Bódog curiai bírót nevezte ki. Az uj államtitkár előkelő és neves munkája a magyar jogszolgáltatás ügyének, kinek uj állásában jó alkalma lesz képességeit érvényesíteni. Czorda Bódog az adminisztrationális ügyeket fogja intézni, míg Teleszky államtitkár a törvényszerkesztési munkálatok vezetésével lesz elfoglalva. A bagatel bíráskodás reformja. Már ismételt ízben hangoztattuk, hogy a bagatell bíráskodásra vonatkoz törvény a gyakorlati alkalmazás közben czélszerűtlennek bizonyult be. Mint újabban értesülünk, a törvény sürgetett revíziója nem sokára eszközöltetni fog legalább Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter egy nála járt küldöttségnek kijelentette, hogy a törvény revízióját tényleg czélba vette, s minden olyan érdekre figyelemmel lett, amely e tekintetben védelemre szorul. Mindenesetre kívánatos főleg az üzleti forgalom szempontjából károsnak bizonyult rendelkezéseket czélszerű intézkedésekkel pótolni, s ezáltal elejét veszi a naponként felmerülő panaszok ismétlődésének és a további károsodásnak-A fejedelem köszönete. Ferdínánd bolgár fejedelem felkérte Burián István osztrák-magyar főkonzult, hogy az ő nevében Bulgária mélyen érzett háláját tegye le a trón zsámolyára. ELLENZÉK608. Magyarok Kossuthnál. Egy néző elbeszélése. Ballborough, egy kis halász falu a Suffolki tengerparton, még a legfényesebb nyári napon is kietlennek látszott. A Fosterek takarékossági szempontból elhatározták, hogy itt fognak lakni. Foster úr minden vállalatában szerencsétlen volt, de hogy miért azt senki sem tudta megmondani, tény, hogy sok dologhoz kezdett, s mindenbe belebukott. Barátai s a rokonok kifáradtak már belőle, hogy mindig új vállalatok megkezdésére segítsék ; végre A szerbek Kruneváczban jan. 28-án ünnepelték meg a törökök által való leveretésüknek 500-adik évfordulóját. A házakon sűrűn lobogtak a fekete zászlók. Délután 5 órakor nagy ünnepiességgel tették le a rigómezei ütközetben elesett hehogy lerázzák a nyakukról, egy bizonyos évi járulékot kapott öt-hat év óta, ő, a felesége s gyermekeik ebből a csekély jövedelemből tartották fel magukat. Egy ideig, amint az adósságok gyűltek, kétségbeesve küzdöttek, — ők nagyon megunták ezt a helyet, s annyira óhajtották azt elhagyni, hogy ha lehetett volna, még a rokonok haragját koczkáztatni is szívesen ott hagyták volna. Azonban itt laktak ők rozoga kis tengerparti lakásukban, megöregedve a nyomorban, csak gyermekekben gazdag, mert öt leányuk, és két fiuk volt, s ezek között Roda volt a legidősebb gyermekök. Roda mindig szép gyermek volt, s keresztanyjának egy gazdag özvegy asszonynak szerencsés volt a figyelmét magára vonni és ez elhatározta a leánykát jó oskolába küldeni , hogy olyan alapos és kitűnő nevelésben részesüljön, mely képesítse arra, hogy hazamenve kissebb testvéreinek a tanítását magára vállalja. — Nincs szándékomban keresztleányomnak pénzt hagyni, mondá Lacy asszony egész őszinteséggel a szülőknek ; de neveltetését magamra vállalom, s reméllem, hogy ezáltal az egész családnak a javát mozdítom elő. És így a kis Bodát annak idejében nevelő intézetbe küldték, és ott a leggazdagabb leányokkal gyenlőnek érezte magát, mert keresztanyja elhatározta, hogy ne legyen közöttük különbség; midőn a szünidők következtek, csak egy gyermek volt az intézetben ki a haza meneteltől irtózott, és az Foster Roda volt. Ő gyűlölte a Ballboroughi szegénységet és kényelmetlenséget, de még jobban ellenére volt az a folytonos példálózás, hogy nemsokáára el fog jönni az idő, midőn képes lesz a gyermekekkel való bajlódás terhének egy részét, az anyja vállairól levenni. (Folyt, kilv.) Külföld. A szerbek ünneplése. Julius 1. Szászföldről. — Nagyszebeni levél — Tisztelt Szerkesztő ur ! Mindenek felett kérem, legyen emberbarát! elnézéssel irántam és ne kívánja most az egyszer, hogy aprólékos dolgokkal bajlódjam. Nincs ahoz való hangulatom, kedven sincs, türelmem sincs. Olyan formán érzem magam, mintha az a szürke, szennyes, álomfelhőség a villáimat nyomná, vagy, ha úgy tetszik, mintha mindenestül a fejemre szédült volna. Egyik pereben azt gondolom, hogy nem mozog bennem semmi, vér sem, egyébb sem, körülöttem meg szédületes tánczot lejtenek emberek, fák, falak; — a másik perezben fordul a koczka és mintha ereimben perczegő lángocskák űznék egymást, körülöttem meg az álmos, unalmas, buta némaság. Ez valósággal az a kedély állapot, mikor veszedelmet sejt az ember. És, mert súgás helyről készül — remegek, mert készütetlenül találhat — izgalomba ejt; mert, bizony mondom, ártatlanul fenyeget — nagyon bánt. A »magas« törvényszék haragszik. Magában véve nem nagy baj volna, de mert reám haragszik — érdekel és mert azért haragszik, hogy »magos« im ezennel bűnbánó lélekkel »nyilatkozom.« Történt pedig aként, hogy beállít hozzám valami úr vastag bajusszal, vékony lábakkal. Azon kezdi, hogy én volnék-e az a bizonyos újságíró, amelyiket, no hát igen, » melyiket Kolozsvárról egyenest »ispionnak« küldtek ide, mert ő maga x. y. — mondjuk Sachsenfreund törvényszéki iktató és ha értem a német szót, kész velem iziben szóba állani. Arról előre biztosit, hogy jó akaró barátom, mivelhogy ő minden skribler embernek jóakaratu barátja. Egy székbe gyömöszöltem és bátorkodtam megjegyezni, hogy talán magyarul jobban megértjük egymást, mivelhogy úgy vettem észre, hogy itt sem, talán másutt se® beszélnek a Balázs gramoatika szerint németül. És nyertem tőle azon épületes felvilegosítást, hogy más valami az magyarul beszélni, ismét más magyarul iktatni. Ő az utóbbi mesterséget űzi, az elsőt nem is igen űzik a »magas« törvényszéknél, vagy ha igen is Csak amúgy »mellékfoglalkozásként.« Azután merészkedtem megkérdezni, hogy mivel lehetek szolgálatjára. Az én embere® úgy tett, ahogy fontos leszedőket szokás minálunk kezdeni. Köhécselt egy párszor, jelezvén, hogy nyissa ki az ur a füleit és mondaa n it 1 ! 1 A delegácziókból. A magyar hadügyi albizottság ülése Bécs, jan. 28. A magyar delegáczió hadügyi albizottsága ma délelőtt tíz órakor ülést tartott, melyen folytatta a költségvetés tárgyalását. Elnek az ülést megnyitván, Rakovszky István előadó előterjeszti az elhelyezési albizottság jelentését. Hegedűs Sándor előterjesztette az egész költségvetés átnézetét s később a hadseregre vonatkozó adatokat is, melyek nem a nyilvánosság elé valók. Beöthy Ákos, miután a múlt ülésen kimondatott, hogy az általános tárgyalást be nem fejezettnek tekintik, általánosságban igen beható bírálat alá vette a költségvetést. Majd magyar katonai akadémia felállítását indítványozta és azt, hogy a magyarországi katonai alreáliskolákban magyar legyen a tannyelv. Rakovszky ellene szólt az indítványnak, Bolgár Ferencz pedig melllette. Beöthy indítványa szavazás alá kerülvén, azt elvetették. Gróf Sztáray Antal fölveti a .cs. és k.c kérdését, kiemelvén, hogy ha ezen kérdés a bizottsági jelentésbe föl nem vétetik, akkor az ellenzék kénytelen lenne a plénumban erre nézve indítványt tenni. Ebből izgalmas vita keletkezett. Tisza Kálmán miniszterelnök két ízben szólalt fel, ellenezvén a kérdésnek a jelentésbe vételét. Tisza miniszterelnök újból hangsúlyozta, hogy ezen kérdést megoldandandónak tartja s hivatkozott a képviselőházban tartott nyilatkozatára, melyben kimondta, hogy Magyarországnak ehhez joga van, de mert reméli megoldását, nem kíván rezolucziót. Bolgár nem érti, hogy ha az a kérés jogos is, és ha meg is van a jó akarat, mert nem akarják a jelentésbe venni ? Nem hiszi hogy az azért történnék, mert a hadsereg ideges. Részéről nem ismer ideges, csakis engedelmes hadsereget. Tisza Lajos elnök kijelenti, hogy ő nem ismer ideges hadsereget. Bolgár és Beöthy felszólalásai hivatkoznak az ezen ügyben a képviselőházban mondottakra. Tisza Lajos megjegyzi, hogy a hadseregnek nincs is oka idegesnek lenni, mert azon támadások, melyek a hadsereg iránt méltatlanok voltak, nem a nemzet részéről hanem csak egyebek részéről jöttek. Beöthy és Bolgár válaszolni akartak, de Tisza Lajos elnök kérte folytatni a részletes tárgyalást és felhívta az előadót a további előterjesztésre. Következett a brünni parancsnokság áthelyezése Przemislbe. Rakovszky után Beöthy kérdi, hogy váljon ezen áthelyezés a csapatok diszlokáczióját is jelenti-e ? Bauer előadja, hogy ezt nem jelenti, ez csakis adminisztráczionális intézkedés. Egy század múlik el hazánk fölött, melynél nagyobbat nem ismerünk s e századból egy név ragyog ki messzire, nem múló saját fénnyel: a Kossuth neve. Sokan, kik híresek és hatalmasak voltak, míg a közéletben szerepeltek, élve, vagy holtan lassankint hitük elhalaványult, a gyorsan feledő nemzedék uj czélokat követve, elhagyja enyészni érdemeiket és tanításaikat. Kossuthot nem felejtő el s melyeket hirdetett, az igék népünk vallását képezik. A politikai pártok a közvetlen czélok s a mindennapi élet szükségei szerint alakulnak s a lehetőség szerint választják eszközeiket : e pártok fölött áll Kossuth egyénisége s mint eszmény lebeg mindnyájunk előtt azaz önálló és szabad Magyarország, melyet ő imád. Ezért keresik őt a magyarok, mint keresi a mágnes a sarkot, mely körül a világ forog. Maga a sarkpont nyugodt és mozdulatlan s bűvös erőt gyakorolva csodálatos fényben sugárzik. Boldog a ki Kossuthot láthatja. Kik hozzá mennek, mintha a nemzet követei volnának, hírül viszik Kossuthnak, hogy a magyar nép ragaszkodása hozzá nem változott; elmondják neki, hogy hazánk boldogsága szabadsága nem tökéletes. . Az aggastyán, kinek élete fölött Isten kegyelme őrködik, maga körül látja még egyszer azt a népet, melynek milliói gyülekeztek körülötte ha hozzá szólott. Ma is milliói vannak, kik reá tekintenek a távol hazából, kik hallani szeretnék szavát, ha beszélne, ha mégegyszer magyarul szónokolna nemzetéhez. De csak keveseknek juthat talán a szerencse, hogy a próféta ajkairól néma áhítattal hallgassák az ítéletet és az üzenetet. Egész Magyarország lesi, fog-e még Kossuth szónoklatot tartani hozzá? Nem kérjük az öreg, beteg embert, hogy magát megerőltesse, drága egészségét semmiesetre se kockáztassa. Tiszteletünk jutalmát találja látásában. A nap mely esti bíborban ég, szereti a csendet. Mégis reméljük, hogy a feléje dobogó szívek lelkesedése erőt kölcsönöz nyelvének hangos beszédre. S minden szó, melyet ő Turinban kiejt, visszahangzani fog Kárpát összes bérczeiről. Mondják, hogy kik Kossuthoz mennek, a tisztelgők seregében különböző pártbeliek vannak. Meglehet, de ha Kossuth a magyar nemzethez beszél, ez minden pártnak szól. — Kicsoda szabna határt a tengernek s mit törődnék ennek zúgása az utasok zajbongásával: kik hajóra száltak s a tengerre bízták magukat, viszi őket messze túl a szűk szemhatáron. Turin, a magyarok Mekkája, nagy napokat fog látni, melyekre irigy szemekkel tekintenek mindazok, kik nem lehetnek ott jelen Kossuth előtt. Ha a császárok találkoznak a szóigék bejelentik az egész világnak, hogy az uralkodók mit mivelnek együtt. Itt egy szabadnemzet fiai mennek atyjukhoz: ez a találkozás drágább nekünk. Vigyenek a magyarok Kossuthnak sok üdvözlettel sok örömet; nyújtsanak neki vigasztalást s cserébe merítsenek tőle reményt és hitet a jövőben. Mert Kossuth, ki magának már nem remél semmit, a nemzetben hinni meg nem szűnt soha. Dicsőségből több nem kell neki; tiszteletből bőven jutott neki: árasszák el a magyarok Kossuthot szeretetükkel, hogy lássa, mennyire viszonozza hazája az ő nagy honszerelmét, sok emlékszobrának alapkövét. A menet a Lázár-kápolnából indult a főtérre, az ünnepély színhelyére. Elől ment a főpapság, Mihály metropolitával az élén, azután jött Sir- Idór király, a régensekkel, miniszterekkel és Lesjanin tábornokkal, a tisztikar élén. A menetet óriási közönség követte. Az egész után katonaság képezett sorfalat. A főtéren két pavilion volt felállítva; az egyikben a szónoki emelvény, a másikban az emlékszobor alapköve volt. A főtér 4 sarkán 4 diadalkapu állott, a következő felírásokkal : »Szerbiát csak a szerbek egysége menti meg. Éljen Sándor király !« A második diadalíven, szemben a pavil tonokkal, melynek homlokzatát a szerb hős és a királyi korona díszítik, ez a felirat olvasható : »Vajda csakhamar felvirradna ez összes szerbek szabadságának hajnala!« A harmadik diadalív felirata ez: Testvérek, Szerbiában, Ó-Szerbiában,Boszniában, Hercegovinában és Macedóniában! A negyedik diadaliv a magyar korona területén lakó szerbeknek van szentelve, ezzel a felirattal: »Szerémség, Horvátország, Bánát, Bácska, Dalmáczia és Szlavónia ! Midőn a király a főtérre ért, Gruics miniszterelnök mondott üdvözlő beszédet, hangasúlyozva, hogy a szerb nemzet csak a kegyelet adóját rójja le és kötelességét teljesíti, midőn hőseinek emlékszobrot állít Ezután a király lelkes zsivó-kiáltások között kalapácsosai négy ütést tett a kőre. A beszentelés után Dragajevics ezredes tartott emlékbeszédet és fölemlítette, hogy hajdan Szerbia egész a Dráváig ért. A nagybirodalom összeomlott, a szerbek iga alá kerültek, de földerült a szabadság hajnala. A míg szerbek élnek, szabadok lesznek mindannyian. A beszéd után gyűjtést indítottak sí emlékszoborra. Az aláírást Sándor király nyitotta meg 2000 frankkal. Velimir Todorovici 1000 frankot írt alá. — Az ünnep rendben folyt le. A rigómezei ünneplés alkalmával Belgrádban, Szerbjában és Pétervárt is ünnepélyességek tartottak. Orosz tisztek tüntetése. Stuttgartban a würtembergi király tiszteletére adott banketten, melyet az ottani gránátos ezred rendezett, nagy feltűnést kelti jelenet játszódott le. Ugyanis a felkészöülők közt egyet a német birodalomra is mondtak : míg a társaságban jelen volt összes tisztek fölálltak, az orosz tisztek ülve maradtak. Midőn e viseletük miatt kérdőre vonták őket, azt felelték, hogy ők ily tisztet nem ünnepelnek. Ők azért jöttek ide, hogy a würtembergi királynak szerencsekívánatokat adjanak át, de nem azért, hogy a német birodalmit ünnepeljék. Most többen ugrottak föl, hogy ellen szóljanak, mire az orosz tisztek elhagyták a termet.