Ellenzék, 1922. augusztus (43. évfolyam, 170-195. szám)
1922-08-01 / 170. szám
Cluj-Kolozsvár, 1922. augusztus 12 rókát. Ez a város születésem helye, twist is mintha dajkám dalával von’ tele. Most is hallom a dalt, elhangzott bár: Cserebogár, sárga cserebogár. Két évvel Petőfi születése után, 1825-ben indul meg Magyarországon az u. n. reformkorszak, mely a forradalom szellemében, évszázados elnyomatás és tespedés után megkezdte a füzet erkölcsi, szellemi és anyagi ráállítását. Ekkor lépnek fel: a nagy Széchenyi, akki dijjal utóbb nemzete sorsán kétségbeesve, elmegyógyintézetben öngyilkos fegyverrel vet véget életének. Deák Ferenc, Petőfi költeményeinek egyik szorgalmas olvasója, aki utóbb a 67-es kiegyezést megcsinálva, a sír felé kebelében meghasonolva távozik; a szintén börtönviselt lángeszű Kossuth apánk, aki II. Rákóczi Ferencként távol a hazától száműzetésben, hontalanságban múlik el; és Erdélyből a nagy Wesselényi, a demokrácia egyik úttörője, aki szintén börtönben szemevilágát veszité. Ennyi gyász és tragédia kellett ahoz, hogy a nemzet ujjászülethessék s mindezek közepette Petőfi, mint komoly, hallgatag, gondolkodó és rendkívüli módon tanulni vágyó gyermek hallgatta s bizonyára hallotta is nemcsak ezeket, hanem hogy 1830 július 27-én Párisban újra kitört a forradalom s megérezhette azt a korszellemet, mely a nagy Rousseau, szintén francia költő és mások áttörése mellett, szemben az akkori udvar és hűbéri társadalom romlott levegőjével, a természet követését, illetve annak tanításait irta zászlójára, amely nem más, mint amit az ószövetségi próféta irt, hogy: Mondá az Ur nekem, kelj fel és jöjj ki a mezőre és ott szólok teveled. Felkelők tehát és kimenek a mezőre és ime, ott az Ur dicsősége áll vala. Vagy amit a Megváltó mondott, hogy: Az ég az Isten ülőszéke és a föld az ő lábainak zsámolya. E korszellemben Petőfi az Alföld rónájától és az akadálytalanul ráboruló csillagos égtől megtanulható a végtelen és fenséges gondolatát; összeolvadhatott lakóhelye sajátos magyar világa természeti életjelenségeivel úgy, miként ugyancsak a Megváltó rajongott szülőföldje ember, állat- és növényvilágától — a kígyótól és a galambtól, a farkastól és a báránytól, a mezők liliomától és a fügefától stb. veszi összes erkölcsi képeit és hasonlatait, lelkét, életet lehelve még az élettelen tárgyakba is, amint későbbi költeményeiben a kiskunsági magyar gyermek tévé. Lelkes elragadtatással azért mondja: Oh természet, oh dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te, mentől inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz ! S a természetet látva, borul le az Apostol című költeményének e szavaival: Imádlak Isten, most tudom, ki vagy ! Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, De nem értettem nevedet, A nagy természet magyarázta meg. A természetben láthatta már gyermekkorában a szabadság és az erő jelképét a Tiszát, ezt a hű magyar folyót, mely oly simán, oly szelíden ballag le parttalan medrében, de aztán, ha az ideje eljött, zúgva-bőgve töri át a gátat s el akarja nyelni a világot?! És a délibábok tündérjátékában miért ne láthatta volna már előre a később általa is annyira rajongott Erdély hegyeit, a Székelyföld csendes hajlékaival és megdicsőülése színhelyét, ezt a segesvári csatatért ?! A természettől pedig csak egy lépés az évszázadokon át az ő keblén nyugodott és szendergett nagy gyermekhez, a Petőfi mondta romlatlan, igaz és tiszta néphez; ahhoz, melynek "jajáról és bánatáról a múltban úgy, mint a gyermekvonaglásokról csak a parasztlázadások szólanak, amely az őt illető folytonos és szakadatlan törvények dacára, sőt épen azért pl. a nagy francia forradalom idejében úgy állott, hogy jobbágyi minőségben az összlakosság 95 százalékát tette ki s minket sem véve ki, ez volt az arány, sőt még rosszabb egész Európában is. A néphez, melynek erkölcséről, szemben a Mettarnich-féle morállal, úgy beszél, mint az édesapa szól az ő gyermekéről, ki nem látja az ő hibáját, hanem fürdik a láthatatlan menyország, a szeretet teljes és tökéletes tengerében, amint irodalmunkban a valóságban ő fedezte fel a népet, ő írta Arany Jánoshoz ama jellemző sorokat: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, ez pedig,a jelen század feladatai1. E nép költészetét ő emelte a műköltészet magaslatára s legnagyobb megbántása idején is, midőn a félrevezetett és erővel elszakított nép őt, mint képviselőjelöltjét a saját szülőföldjén megbuktató: „Én nem kárhoztatom a népet, mondá, hanem ámitótt. Mert a nép előttem szent", mintha csak azt mondaná: Ó nép! Most te vagy a nemesség, neked kell fenntartanod azt a fajt és nemzetet, melyet a lejárt rendi korszak et per évig megőrizett. A harmadik lépés a természet és a nép őszinte, nemes és becsületes folyománya, a szerelem. Nem az, melyet Metternich és társai vásároltak áruló pénzen a kipirosított Bécs vagy a világ más nagy városaiban, hanem az, mely a népnek Isten után a legszentebb költészete, a romlatlan teremtő erő, alapjában véve mindennek a szülőoka, mely az Énekek éneke szerint „erős, mint a halál", amely Petőfinél, mely mindent felemésztő, mindent magába olvasztó, szűz, tiszta szenvedély jelentkezik. Ezért felülmúlhatatlan ő ezen a téren, akár égő tűzzel kiáltja felesége felé: Szeretem erényid tiszta sugárzását, Szeretem hibáid napfogyatkozását ... Oly nagyon szeretlek, hogy majd belehalok, Egy személyben minden, De mindened vagyok; akár a világ minden nyelvére lefordított két versében határtalan gyöngédséggel és bensőséggel suttogja oda: Rózsabokor a domboldalon, Borulj a vállamra angyalom ; vagy: Reszket a bokor, mert madárka szállott rá, reszket a szívem, mert eszembe jutottál. Az ő szerelme olyan, mely valóban mindenütt a halál gondolatával párosul, mint a természet ama pillangóinál, melyeknél a him örökre a nász pillanatában alszik el, minthogy szebbet az élet már úgy sem nyújthat neki. Petőfinél ezt csak a hitvestársi élet, a férj és az atya kötelessége egyenlítik ki, melyben nála aztán a szerelem is felolvad, amint hogy irodalmunkba, valóban a magyar nép jelleméből véve, ő hozta be a gyermeki tisztelet, testvéri szeretet és a velük kapcsolatos barátság érzéseit. E tekintetben még más világköltőket is megelőzött. És innen már csak egy további lépés, hogy földi értelemben felemelkedjünk a legeslegdrágább, a legszentebb szóhoz, fogalomhoz és élő valósághoz, melynek kifejezése, ami fájdalmasan esik kimondanom: Nemzet és Haza! Nemzet, amelynek tagja vagyunk, amelynek elenyésztével mi is elenyészünk, amelynek varázslatos hatását csak akkor érezzük, ha távol vagyunk tőle, vagy ha nincs. Petőfi korában benne voltunk ugyan, de el voltunk nyomva s ha az egyes joga semmi, mit ér? Az egész nemzet joga is egy semmi összeadva. Ezért olvad össze nála a haza a szabadság mindenek felett való rajongó fogalmával, mely benne fokról-fokra majdnem egyedüli uralkodó erővé emelkedik. Először még azt mondja: Szabadság, szerelem, kettő kell nekem. De majd a szerelem elmaradva, csak így énekel: Haza és szabadság, ez a két szó, melyet először tanuljon dajkától a gyermek. És ha a csatában a halál eléri, Utóször e két szót mondja ki a férfi. Aztán a haza is beleolvad a szabadság gondolatába : Lantom, kardom, tiéd, a szabadság ! Most már a szabadság nevében jelenti ki: Ha két magyar is marad a világon, csak e kettő magyar legyen nem bánom. S önmagára nézve valóra kezd válni: Szerelmemért feláldozom az életet. Szabadságért feláldozom szerelmemet! Mert 1848. febr. 21-én kitört az újabb francia forradalom, melynek hullámai végigcsapnak egész Európán, Magyarországon, Románián, sőt eljutva a török, orosz, de még a perzsa államokig is. Márc. 16-én nálunk Petőfi áll Budapesten annak ifjúsági kitörése élén s mint egykor a Bastille lerontása az irodalmi és politikai foglyok kimentésével vette kezdetét, úgy itt is a cenzúra eltörlésének s a gondolat- és sajtószabadságnak Petőfi által való mindenekelőtti rögtönzése az, amellyel nemzeti küzdelmünk hős költeménye s melyet Petőfin kívül, mint legutóbb az őszi rózsás októberi forradalomban, mindenki nagy örömmel vértelennek állít, csak a költő az, aki tudja, hogy a szabadság azért oly nagy érték, mert annak feltétlenül véres ára van. E tekintetben Petőfi itt még a politikusoknál is előrelátóbbnak bizonyult. Mert mi jött reá ? A Kárpátoktól le az Aldunáig egy bősz üvöltés, egy vad zivatar, szétszórt hajával, véres homlokával. Állt egymagában a szegény magyar ! Lelke mélyéből ezért lehellé: Ha" nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék azonnal én, Mert a leggyengébb, legelhagyatottabb És a legárvább a földkerekén. Most már világossá válik, miért énekelte a hazáról : Szentegyház keblem belseje, Oltár a képed, Te állj s ha kell, a templomot ledöntöm érted. Miért csatlakozik hozzá. S ha ledülök egykor paripámról, ajkaimat egy csók zárja be: A te csókod, te szép szabadság, te égi lények legdicsőbbike! Mert: Nagyidők. Beteljesült az Írás Jóslata: Egy nyáj, egy akol, egy vallás van a földön, szabadság ! Aki mást vall, rettentőn lakói. És itt elértünk a tetőfokig. Elértünk Petőfi vallásos, hivő lelke magaslatáig, mely a világtörténelem minden nagy emberének és minden nagy eseményének voltaképi mozgató ereje, mely képessé tette a keresztyénséget, hogy Róma földalatti katakombáinak 5 millió vértanúján keresztül ledöntse a cézárok birodalmát; a reformációt, hogy máglyán és gályarabságon keresztül megszabaduljunk a túlvilág félelmétől; és ad forradalmat, hogy higyyen az italét, az emberiség földi boldogsága lehetőségében, ami a szocializmusnak is alapvető tantétele. Ez a hit mondatta Petőfivel : Mert van a világnak atyja, Van egy hit gondviselője, Minden ember megláthatja, Aki el nem fordul tőle. És, hogy: a bűnök koronája a lemondás és a „kétségbeesés", mert Isten előtt: Nincsen akit elkerülne, Ha ma nem jött, eljön holnap ; Mig az ember boldog nem volt; Addig meg nem halhat. E hit hatása alatt vallja: Az Isten tudja, mit cselekszik, Magas tervébe nem lát a vak ember S kérdőre vonnunk őtet nem lehet. Mert: Nézzünk bele a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát. Mint a folyóvizén által a nap képe. Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt. Szerinte : És az Isten jó, ő nem soká haragszik. Épen ezért: Nem szabad félnünk tőle, mert akkor nem szeretnék s jónak kell lennünk, mert: Aki nem jó ember, annak kár volt születnie. A világkormányzatról pedig krisztusi példabeszédben, aki szőlőtőkéhez hasonlíta magát, a szőlőszem példájára, azt állítja: A földet is sugarak érlelik, de ezek nem a nap sugarai, hanem Az embereknek lelkei. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek s ez ritkán terem. Ilyen nagy lélek volt ő, aki legfelsőbb hittételül az egész emberi nemet érintőleg amaz evangéliumi szavakat, illetve jóslatot állitá fel: „Ha majd minden rabszolganép jármát megunva síkra ,lép, Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság! S ezt elharsogják, Elharsogják keletről nyugatig s a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből. S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acélszörej, A trombita hangja, az ágyudörej. S holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kiviveit diadalra." A csatatéren szivevérével írja be a porba az utolsó, legszentebb szót Hazám ! És úgy lett. Egész napi harc után, melyben Bem a hős honvédséggel szinte tízszeres túlerővel állott szemben, a mostani forduló napon tényleg fújó paripák száguldtak a kivívott diadalra, de nem a magyaréra és nem a Világszabadságéra, hanem az oroszéra, akiknek mi nem ártottunk és a cárizmuséra, melynek csak érdeke volt a Világszabadság elnyomása. A jelek szerint vad kozák pikák szúrták keresztül a világ legnagyobb lírikusának és az emberiség egyik legnagyobb emberének alig 26 éves ifjú szivet, aki a vízaknai csatában mint őrnagy öt összecsapásban vett részt hősileg és akit a nagy hadvezér, mint szerelmes fiát hiába próbálta megmenteni. Elmaradtak otthon az ifjú nő és a kisded s Petőfi végvonaglásban valóban elmondható a Marsaillesse!: „Mint törnek a határon át megölni nőnk és lányunkat". Az egyik magyar festőművész felfogása szerint a haldokló költő utoljára is szive vérével még azt az egy szót írta a földre : Hazám ! úgy, mint Krisztus is írt akkor a földre, mikor a bűnbánó nőnek megbocsátott. Mintegy jelképezve, hogy e világnak sokat kell megbocsátani. A szél rég széthozta a jeleket s velük, ugyanezen orosz és cár ellen való harcban, mert mi csak ez ellen védekeztünk, a világháborúban szétment, szétszóródott maga a Haza. Azt sem tudva, hol fekszik ő. De talán úgy is illik ez egy lelkében nagy és nemes nemzethez, minő a magyar, hogy legjobb fia és a legigazabb emberek egyike nyugvó porának hollétéről se legyen tudomása. De azért ne csüggedjünk. A Megváltó sem akkor győzött, mikor a tanításait még hallhatták, hanem akkor, mikor a keresztfán meghalt. Mert ennek úgy kell lennie, nem lehet feltámadni és örökre élni annak, aki előbb el nem hunyt és igy fel nem támadott. Petőfi él és szellemárnya az ő példájával, hűségével és nagy erejével segít nekünk. Mikor Szilveszter éjszakáján házaitokban és a család körében évről-évre gyertyákat gyújtotok majd az ő emlékére és tiszteletére és a szél megzörgeti ablakaitokat, tudjátok meg, hogy Petőfi van ott és szivetek ajtaján kopogtat. Nyissatok ajtót, hogy hozzátok bemehessen. Mert kér. Kéri azt, hogy nyelveteket, hiteteket, vallásotokat el ne felejtsétek; fajotokhoz, szülőföldetekhez hivek maradjatok ; s vegyetek példát román polgártársainktól akikről Mátyás király egyik tudós történelemirója feljegyezte, hogy: A román jobban ragaszkodik nyelvéhez, nemzetéhez stb., mint életéhez. Ti is gondoljátok meg, hogy a Biblia mellett hogyan olvashatnátok Petőfit, ha nyelvünket elfelednétek, ha elfeledné csak egy is? De ehez az kell, hogy amire ugyancsak erdélyi román testvéreink még ma is, midőn az állam az övék, oly szívósan ragaszkodnak egyházaikhoz és azok kiegészítő, elválaszthatatlan alkotó részéhez, az iskolához, mi se feledjétek, hogy ezen a ponton vár tireátok rendíthetetlen hűség és az áldozat. Ne feledjétek, hogy Petőfi is, mint összes nagyjaink ezer éven át mindig felekezeti iskolába jártak. Gondoljatok gyermekeitek jövőjére, mert Petőfi szerint: „Aki elhagyja gyermekét Elhagyja azt." A román felekezeti iskolában fejlődött ki nálunk a román nemzeti öntudat, ami nálunk megvan s csak arra törekedjünk, hogy ezt el ne veszítsük. Erre isten, természet, emberiség és békeszerződés szerint jogunk van. Különösen ne feledd pedig te, ol Erdély és minden kapcsolatos rész; ne feledjétek ti székelyek és ti többiek, akikhez Petőfi úgy vonzódott, mint a mágnes vonzza a vasat. Utoljára is e keleti részen, mi köztünk tett körutat s győzelmes harc után miköztünk akart letelepedni, mert azt mondotta, hogy mi romlatlanok vagyunk, mint az a légkör, mely Mohácstól kezdve Bécs felé esett. S mert tudja, mert meg van győződve róla, hogy az úgy van, arra kérlek, hogy itt Petőfi és a hős honvédek sírja körül, emeljétek fel fél kezeitekét és a nyelvre, fajra, egyházainkra és iskoláinkra gondolva, mondjuk, mondjátok utána és kövessük Petőfit: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy más, mint magyar nem leszünk". Esküszünk. " ELLENZÉK