Ellenzék, 1922. augusztus (43. évfolyam, 170-195. szám)

1922-08-01 / 170. szám

Cluj-Kolozsvár, 1922. augusztus 12 rókát. Ez a város születésem helye, twist is mintha dajkám dalával von’ tele. Most is hallom a dalt, elhangzott bár: Cserebogár, sárga cserebogár. Két évvel Petőfi születése után, 1825-ben indul meg Magyarországon az u. n. reformkorszak, mely a forra­dalom szellemében, évszázados elnyo­matás és tespedés után megkezdte a f­üzet erkölcsi, szellemi és anyagi ráállítását. Ekkor lépnek fel: a nagy Széchenyi, akki dijjal utóbb nem­zete sorsán kétségbeesve, elmegyógy­intézetben öngyilkos fegyverrel vet vé­get életének. Deák Ferenc, Petőfi köl­teményeinek egyik szorgalmas olva­sója, aki utóbb a 67-es kiegyezést megcsinálva, a sír felé kebelében meg­­hasonolva távozik; a szintén börtön­­viselt lángeszű Kossuth apánk, aki II. Rákóczi Ferencként távol a hazától száműzetésben, hontalanságban múlik el; és Erdélyből a nagy Wesselényi, a demokrácia egyik úttörője, aki szintén börtönben szemevilágát veszité. Ennyi gyász és tragédia kellett ahoz, hogy a nemzet ujjászülethessék s mindezek közepette Petőfi, mint ko­moly, hallgatag, gondolkodó és rend­kívüli módon tanulni vágyó­­ gyermek hallgatta s bizonyára hallotta is nem­csak ezeket, hanem hogy 1830 július 27-én Párisban újra kitört a forrada­lom s megérezhette azt a korszelle­met, mely a nagy Rousseau, szintén francia költő és mások áttörése mel­lett, szemben az akkori udvar és hű­béri társadalom romlott levegőjével, a természet követését, illetve annak taní­tásait irta zászlójára, amely nem más, mint amit az ó­szövetségi próféta irt, hogy: Mondá az Ur nekem, kelj fel és jöjj ki a mezőre és ott szólok te­veled. Felkelők tehát és kimenek a mezőre és ime, ott az Ur dicsősége áll vala. Vagy amit a Megváltó mon­dott, hogy: Az ég az Isten ülőszéke és a föld az ő lábainak zsámolya. E korszellemben Petőfi az Alföld róná­jától és az akadálytalanul ráboruló csillagos égtől megtanulható a végte­len és fenséges gondolatát; összeol­vadhatott lakóhelye sajátos magyar világa természeti életjelenségeivel úgy, miként ugyancsak a Megváltó rajon­gott szülőföldje ember, állat- és nö­vényvilágától — a kígyótól és a ga­lambtól, a farkastól és a báránytól, a mezők liliomától és a fügefától stb. veszi összes erkölcsi képeit és hason­latait, lelkét, életet lehelve még az élettelen tárgyakba is, amint későbbi költeményeiben a kis­kunsági magyar gyermek tévé. Lelkes elragadtatással azért mondja: Oh természet, oh dicső természet, mely nyelv merne verse­nyezni véled? Mily nagy vagy te, mentől inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz ! S a termé­szetet látva, borul le az Apostol című költeményének e szavaival: Imádlak Isten, most tudom, ki vagy ! Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, De nem értettem nevedet, A nagy termé­szet magyarázta meg. A természetben láthatta már gyer­mekkorában a szabadság és az erő jelképét a Tiszát, ezt a hű magyar folyót, mely oly simán, oly szelíden ballag le parttalan medrében, de aztán, ha az ideje eljött, zúgva-bőgve töri át a gátat s el akarja nyelni a vilá­got?! És a délibábok tündérjátékában miért ne láthatta volna már előre a később általa is annyira rajongott Er­dély hegyeit, a Székelyföld csendes hajlékaival és megdicsőülése színhe­lyét, ezt a segesvári csatatért ?! A természettől pedig csak egy lépés az évszázadokon át az ő keblén nyu­godott és szendergett nagy gyermek­hez, a Petőfi mondta romlatlan, igaz és tiszta néphez; ahhoz, melynek "ja­járól és bánatáról a múltban úgy, mint a gyermekvonaglásokról csak a pa­rasztlázadások szólanak, amely az őt illető folytonos és szakadatlan törvé­nyek dacára, sőt épen azért pl. a nagy francia forradalom idejében úgy állott, hogy jobbágyi minőségben az össz­lakosság 95 százalékát tette ki s min­ket sem véve ki, ez volt az arány, sőt még rosszabb egész Európában is. A néphez, melynek erkölcséről, szem­ben a Mettarnich-féle morállal, úgy beszél, mint az édesapa szól az ő gyermekéről, ki nem látja az ő hibá­ját, hanem fürdik a láthatatlan meny­ország, a szeretet teljes és tökéletes tengerében, amint irodalmunkban a valóságban ő fedezte fel a népet, ő írta Arany Jánoshoz ama jellemző so­rokat: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, ez pedig,a jelen század feladatai1. E nép költé­szetét ő emelte a műköltészet magas­latára s legnagyobb megbántása idején is, midőn a félrevezetett és erővel el­szakított nép őt, mint képviselőjelöltjét a saját szülőföldjén megbuktató: „Én nem kárhoztatom a népet, mondá, ha­nem ámitótt. Mert a nép előttem szent", mintha csak azt mondaná: Ó nép! Most­ te vagy a nemesség, neked kell­­ fenntartanod azt a fajt és nemzetet, melyet a lejárt rendi korszak et per évig megőrizett. A harmadik lépés a természet és a nép őszinte, nemes és becsületes fo­lyománya, a szerelem. Nem az, melyet Metternich és társai vásároltak áruló pénzen a kipirosított Bécs vagy a vi­lág más nagy városaiban, hanem az, mely a népnek Isten után a legszen­tebb költészete, a romlatlan teremtő erő, alapjában véve mindennek a szü­lőoka, mely az Énekek­ éneke szerint „erős, mint a halál", amely Petőfinél, mely mindent felemésztő, mindent ma­gába olvasztó, szűz, tiszta szenvedély jelentkezik. Ezért felülmúlhatatlan ő ezen a téren, akár égő tűzzel kiáltja felesége felé: Szeretem erényid tiszta sugárzását, Szeretem hibáid napfogyat­kozását ... Oly nagyon szeretlek, hogy majd belehalok, Egy személyben min­den, De mindened vagyok; akár a vi­lág minden nyelvére lefordított két versében határtalan gyöngédséggel és bensőséggel suttogja oda: Rózsabokor a domboldalon, Borulj a vállamra an­gyalom ; vagy: Reszket a bokor, mert madárka szállott rá, reszket a szívem, mert eszembe jutottál. Az ő szerelme olyan, mely valóban mindenütt a ha­lál gondolatával párosul, mint a ter­mészet ama pillangóinál, melyeknél a him­ örökre a nász pillanatában alszik el, minthogy szebbet az élet már úgy sem nyújthat neki. Petőfinél ezt csak a hitvestársi élet, a férj és az atya kötelessége egyenlítik ki, melyben nála aztán a szerelem is felolvad, amint hogy irodalmunkba, valóban a magyar nép jelleméből véve, ő hozta be a gyermeki tisztelet, testvéri szeretet és a velük kapcsolatos barátság érzéseit. E tekintetben még más világköltőket is megelőzött. És innen már csak egy további lépés, hogy földi értelemben felemelkedjünk a legeslegdrágább, a legszentebb szó­hoz, fogalomhoz és élő valósághoz, melynek kifejezése, ami fájdalmasan esik kimondanom: Nemzet és Haza! Nemzet, amelynek tagja vagyunk, a­melynek elenyésztével mi is elenyé­szünk, amelynek varázslatos hatását csak akkor érezzük, ha távol vagyunk tőle, vagy ha nincs. Petőfi korában benne voltunk ugyan, de el voltunk nyomva s ha az egyes joga semmi, mit ér? Az egész nemzet joga is egy semmi összeadva. Ezért olvad össze nála a haza a szabadság mindenek felett való rajongó fogalmával, mely benne fokról-fokra majdnem egyedüli uralkodó erővé emelkedik. Először még azt mondja: Szabadság, szerelem,­­ kettő kell nekem. De majd a szerelem elmaradva, csak így énekel: Haza és szabadság, ez a két szó, melyet elő­ször tanuljon dajkától a gyermek. És ha a csatában a halál eléri, Utóször e két szót mondja ki a férfi. Aztán a haza is beleolvad a szabadság gondo­latába : Lantom, kardom, tiéd, a sza­badság ! Most már a szabadság nevében je­lenti ki: Ha két magyar is ma­rad a világon, csak e kettő magyar legyen nem bánom. S önmagára nézve valóra kezd válni: Szerelmemért felál­dozom az életet. Szabadságért felál­dozom szerelmemet! Mert 1848. febr. 21-én kitört az újabb francia forrada­lom, melynek hullámai végigcsapnak egész Európán, Magyarországon, Ro­mánián, sőt eljutva a török, orosz, de még a perzsa államokig is. Márc. 16-én nálunk Petőfi áll Budapesten annak ifjúsági kitörése élén s mint egykor a Bastille lerontása az irodalmi és politikai foglyok kimentésével vette kezdetét, úgy itt is a cenzúra eltörlé­sének s a gondolat- és sajtószabad­ságnak Petőfi által való mindenekelőtti rögtönzése az, amellyel nemzeti küz­delmünk hős költeménye s melyet Petőfin kívül, mint legutóbb az őszi rózsás októberi forradalomban, min­denki nagy örömmel vértelennek állít, csak a költő az, aki tudja, hogy a szabadság azért oly nagy érték, mert annak feltétlenül véres ára van. E tekintetben Petőfi itt még a poli­tikusoknál is előrelátóbbnak bizonyult. Mert mi jött reá ? A Kárpátoktól le az Aldunáig egy bősz üvöltés, egy vad zivatar, szétszórt hajával, véres hom­lokával. Állt egymagában a szegény magyar ! Lelke mélyéből ezért lehellé: Ha" nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék azonnal én, Mert a leggyengébb, legelhagyatottabb És a legárvább a földkerekén. Most már világossá válik, miért énekelte a hazá­ról : Szentegyház keblem belseje, Oltár a képed, Te állj s ha kell, a templo­mot ledöntöm érted. Miért csatlakozik hozzá. S ha ledülök egykor paripám­ról, ajkaimat egy csók zárja be: A te csókod, te szép szabadság, te égi lé­nyek legdicsőbbike! Mert: Nagyidők. Beteljesült az Írás Jóslata: Egy nyáj, egy akol, egy vallás van a földön, szabadság ! Aki mást vall, rettentőn lakói. És itt elértünk a tetőfokig. Elértünk Petőfi vallásos, hivő lelke magaslatáig, mely a világtörténelem minden nagy emberének és minden nagy eseményé­nek voltaképi mozgató ereje, mely ké­pessé tette a keresztyénséget, hogy Róma földalatti katakombáinak 5 millió vértanúján keresztül ledöntse a cézárok birodalmát; a reformációt, hogy mág­lyán és gályarabságon keresztül meg­­­szabaduljunk a túlvilág félelmétől; és ad forradalmat, hogy higyyen az italét, az emberiség földi boldogsága lehető­ségében, ami a szocializmusnak is alap­vető tantétele. Ez a hit mondatta Pe­tőfivel : Mert van a világnak atyja, Van egy hit gondviselője, Minden ember megláthatja, Aki el nem fordul tőle. És, hogy: a bűnök koronája a lemondás és a „kétségbeesés", mert Isten előtt: Nincsen akit elkerülne, Ha ma nem jött, el­jön holnap ; Mig az ember bol­dog nem volt; Addig meg nem halhat. E hit hatása alatt vallja: Az Isten tudja, mit cselekszik, Magas tervébe nem lát a vak ember S kérdőre vonnunk őtet nem lehet. Mert: Nézzünk bele a történet könyvébe, Mindenütt meg­látni vezérnyomdokát. Mint a folyó­vizén által a nap képe. Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt. Szerinte : És az Isten jó, ő nem soká haragszik. Épen ezért: Nem szabad félnünk tőle, mert akkor nem szeretnék s jónak kell lennünk, mert: Aki nem jó ember, annak kár volt születnie. A világkormányzatról pedig krisztusi példabeszédben, aki szőlőtőkéhez ha­­sonlíta magát, a szőlőszem példájára, azt állítja: A földet is sugarak érlelik, de ezek nem a nap sugarai, hanem Az embereknek lelkei. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek s ez ritkán terem. Ilyen nagy lélek volt ő, aki legfelsőbb hittételül az egész emberi nemet érintőleg amaz evangéliumi szavakat, illetve jóslatot állitá fel: „Ha majd minden rabszolga­nép jármát megunva síkra ,lép, Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászló­kon eme szent jelszóval: Világszabad­ság! S ezt elharsogják, Elharsogják keletről nyugatig s a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből. S ha ajkam örömteli vég­szava zendül, Hadd nyelje el azt az acéls­zörej, A trombita hangja, az ágyudörej. S holttestemen át fújó pari­pák száguldjanak a kiviveit diadalra." A csatatéren szivevérével írja be a porba az utolsó, legszentebb szót Hazám ! És úgy lett. Egész napi harc után, melyben Bem a hős honvédséggel szinte tízszeres túlerővel állott szemben, a mostani forduló napon tényleg fújó paripák száguldtak a kivívott diadalra, de nem a magyaréra és nem a Világ­szabadságéra, hanem az oroszéra, akiknek mi nem ártottunk és a cáriz­muséra, melynek csak érdeke volt a Világszabadság elnyomása. A jelek szerint vad kozák pikák szúrták ke­resztül a világ legnagyobb lírikusának és az emberiség egyik legnagyobb emberének alig 26 éves ifjú szivet, aki a vízaknai csatában mint őrnagy öt összecsapásban vett részt hősileg és akit a nagy hadvezér, mint szerelmes fiát hiába próbálta megmenteni. Elma­radtak otthon az ifjú nő és a kisded s Petőfi végvonaglásban valóban el­mondható a Marsaillesse!: „Mint tör­nek a határon át megölni nőnk és lányunkat". Az egyik magyar festőmű­vész felfogása szerint a haldokló költő utoljára is szive vérével még azt az egy szót írta a földre : Hazám ! úgy, mint Krisztus is írt akkor a földre, mi­kor a bűnbánó nőnek megbocsátott. Mintegy jelképezve, hogy e világnak sokat kell megbocsátani. A szél rég széthozta a jeleket s velük, ugyanezen orosz és cár ellen való harcban, mert mi csak ez ellen védekeztünk, a világ­háborúban szétment, szétszóródott maga a Haza. Azt sem tudva, hol fekszik ő. De talán úgy is illik ez egy lelkében nagy és nemes nemzethez, minő a magyar, hogy legjobb fia és a legigazabb emberek egyike nyugvó porának hollétéről se legyen tudomása. De azért ne csüggedjünk. A Meg­váltó sem akkor győzött, mikor a ta­nításait még hallhatták, hanem akkor, mikor a keresztfán meghalt. Mert en­nek úgy kell lennie, nem lehet feltá­madni és örökre élni annak, aki előbb el nem hunyt és igy fel nem táma­dott. Petőfi él és szellemárnya az ő példájával, hűségével és nagy erejével segít nekünk. Mikor Szilveszter éjsza­káján házaitokban és a család köré­ben évről-évre gyertyákat gyújtotok majd az ő emlékére és tiszteletére és a szél megzörgeti ablakaitokat, tudjá­tok meg, hogy Petőfi van ott és szi­vetek ajtaján kopogtat. Nyissatok aj­­tót, hogy hozzátok bemehessen. Mert kér. Kéri azt, hogy nyelveteket, hitete­ket, vallásotokat el ne felejtsétek; fa­jotokhoz, szülőföldetekhez hivek ma­radjatok ; s vegyetek példát román polgártársainktól akikről Mátyás király egyik tudós történelemirója feljegyezte, hogy: A román jobban ragaszkodik nyelvéhez, nemzetéhez stb., mint éle­téhez. Ti is gondoljátok meg, hogy a Biblia mellett hogyan olvashatnátok Petőfit, ha nyelvünket elfelednétek, ha elfeledné csak egy is? De ehez az kell, hogy amire ugyancsak erdélyi ro­mán testvéreink még ma is, midőn az állam az övék, oly szívósan ragasz­kodnak egyházaikhoz és azok kiegé­szítő, elválaszthatatlan alkotó részéhez, az iskolához, mi se feledjétek, hogy ezen a ponton vár tireátok rendíthe­tetlen hűség és az áldozat. Ne feled­jétek, hogy Petőfi is, mint összes nagyjaink ezer éven át mindig feleke­zeti iskolába jártak. Gondoljatok gyer­mekeitek jövőjére, mert Petőfi szerint: „Aki elhagyja gyermekét Elhagyja azt." A román felekezeti iskolában fejlődött ki nálunk a román nemzeti öntudat, ami nálunk megvan s csak arra töre­kedjünk, hogy ezt el ne veszítsük. Erre isten, természet, emberiség és béke­­szerződés szerint jogunk van. Különösen ne feledd pedig te, ol Erdély és minden kapcsolatos rész; ne feledjétek ti székelyek és ti töb­biek, akikhez Petőfi úgy vonzódott, mint a mágnes vonzza a vasat. Uto­­ljára is e keleti részen, mi köztünk tett körutat s győzelmes harc után miköz­­tünk akart letelepedni, mert azt mon­dotta, hogy mi romlatlanok vagyunk, mint az a légkör, mely Mohácstól kezdve Bécs felé esett. S mert tudja, mert meg van győződve róla, hogy az úgy van, arra kérlek, hogy itt Petőfi és a hős honvédek sírja körül, emeljétek fel fél kezeitekét és a nyelvre, fajra, egyházainkra és iskoláinkra gondolva, mondjuk, mondjátok utána és köves­sük Petőfit: „A magyarok istenére es­küszünk, esküszünk, hogy más, mint magyar nem leszünk". Esküszünk. " ELLENZÉK

Next