Ellenzék, 1922. augusztus (43. évfolyam, 170-195. szám)
1922-08-20 / 186. szám
■ELLENZÉK Petőfi Kolozsváron. Irta: Ormos Ede. 11. Első állomás a mézeshetek után Kolozsvár. Koltoro okt. 20.-án indultak el Kolozsvárra, hova Désen, Szamosujváron át 21. érkeztek. Másnap ellátogatott az országgyűlésre, több követtel megismerkedett és kivált az unió iránt lelkesedett. Okt. 23. este az országgyűlési ifjúság a Biasinivendéglőben lakó költőt fáklyás zenével tisztelte meg, melyet lakoma követett. Másnap 24. a Biasini-gyorskocsin Nagyváradra, onnan fogadott szekeren Arany Jánoshoz Szalontára utazott az ifjú pár .. . így írja az öreg Szinnyei a „Magyar írók élete és műveiben“-ben. Ferenczi Petőfi életrajzába pedig a következőket olvashatjuk: „Október 20.-án, a Koltói időzés 42-ik napján, indultak el Kolozsvár felé, hová 21-én késő estre érkeztek meg. s Másnap a költő nejével együtt bejárta Kolozsvárt és környékét, megnézte Mátyás szülőházát, s megígérte, hogy megénekli, ami azonban ismert elvei miatt elmaradt. Kolozsvárt, hová már régen vágyott, még mindég együtt ült az 1846-ban elnapolt s 1847 januárjában újra megnyílt országgyűlés, ami egyik fő oka volt, hogy most útját erre vette. Föllátogatott a gyűlésre is, hol midőn a karzaton a Redouteban megjelent, rokonszenves éljenzés hangzott fel. Megmutattatá magának Urházy Györgygyel a kiválóbb követeket, többekkel megismerkedett, kikkel kivált az unió szükségességéről beszélgetett. Október 23-án este az országgyűlési ifjúság a Biasini-vendéglőben lakó költőt fáklyás zenével tisztelte meg, s ez alkalommal Harag Viktor üdvözölte lelkes beszédben, mint az unió bajnokát. A költő röviden és egyszerűen fejezte ki köszönetét a váratlan megtiszteltetésen, azzal végezvén, hogy bár minél előbb, mint az egyesült haza polgára jöhetne megint Kolozsvárra. Utána lakoma következett melyen Maros-szék követe Berzenczey László köszöntötte fel Petőfit, mint ki költészetével a néphez szólt, s a nép ezért érti, érzi és dicsőíti őt. Petőfi a „Dalaim" elszavalásával felelt. Berzenczey később a költő nejét köszöntvén fel, a társaság közóhajára ő is megjelent, büszkén osztozván az ünnepeltetésben. Másnap 24.-én a Biasini-gyorskocsin N.-Váradra, onnan fogadott szekeren Aranyhoz Szalontára utazott az ifjú pár." Ez az első kolozsvári tartózkodása Petőfinek a legfontosabb, legérdekesebb. Erre vonatkozólag az alábbi forrásaink adnak tájékoztatást, ha nem is oly részleteset, mint mi kívánnánk, hiszen mi ennek a két napnak minden percét szeretnénk a múltból visszavarázsolni és magunk előtt lepergetni. 1. Petőfi Kolozsváron 1847 okt. 21-én, megérkezése napján kelt levele. 2. „El innét, el e városból . . .“ cimü, Kolozsváron irt verse. 3. Szilágyi Ferenc „Múlt és jelen." 4. Méhes Sándor „Erdélyi Híradó" cimü kolozsvári lapjaik 1847 okt. 28-ik számaiban névtelenül. 5. Kovács Pál „Hazánk" címü, győri lapja 1847 nov. 6-i számában Szilágyi Sándor tollából megjelent tudósítások. 6. A Petőfi-Muzeum 1880-ban megjelent első számában Vajna Sándor „Följegyzések Petőfi haláláról" címü cikk. Bizony nem sok, amit ezekből megtudhatunk. Kár, hogy akkor még nem volt divatos az intervju. Hány mai üres közéleti nagyság megnyilatkozását adnák oda egy akkori Petőfi intervj^Ét De Petőfinek egyetlen szavát^H^ örökítették meg akkori kartársa^^ pedig bizonyára akadt volna följegyzésre érdemes részlet a két nap alatt folyt társalgásból. De hiszen még az üdvözlésre elhangzott válaszát sem vetették papírra, csak egy pár szóval jelezték annak tartalmát. Petőfi leveléből a mézeshetek mámora csap felénk, de beszámol régi vágyáról is, mellyel Kolozsvárra iparkodott: hangot ad örömének, hogy itt van: elragadtatással festi útleírásában a nyires tetőről záruló gyönyörű kilátást. Nagyon tetszik neki Kolozsvár. „Utcai gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából, — írja. A Biasini fogadó. Ez volt akkor Kolozsvár legnagyobb, legelsőrendű szállója. A Biasini gyorskocsi, amelyen Petőfiék is továbbutaztak, idehozta a vendéget Torda, Dés, Nagyvárad felől, az országút itt futott át a városon. Sok viszontagságon ment át azóta az öreg épület. Régi nevének jó csengése bizony megkopott falaival együtt, nyári kabarék és nem túlságosan előkellő zajos éjszakák lokáljaként szerepel. Országos hírű férfiút aligha szállásolnának most ide csak a hajléktalan, vagy mondjuk, hontalan újságíró örül, ha meghúzódik itten, azzal vigasztalgatva magát, hogyha jó volt Petőfinek, legyen jó neki is. Most mégis mintha talán a Petőfi esztendőnek való tisztességadás kötelességének érzése parancsolta volna, megtisztálkodott, kicsinosította magát, udvara rendes, lépcsőháza, szobái frissen festve, a kopott lépcsők fölött, amelyeket Petőfi lábnyomai óta aligha újítottak meg, embermagasságban virágdíszes szegély fut az emeletig s ott a folyosón is, ahol balkéz felől benyitunk a második szobába. Ez az a kettős számú szoba, ahol Petőfi meg a felesége három éjszakát töltöttek. Az éjszakák is csöndesek egy nyáron a Biasini előtt, amelynek tetőgerincén egyébbként a hangzatosabb és modernebb HOTEL GRAND SZÁLLODA betűi ékeskednek. Csöndes éjszakán föltekintünk arra a két ablakra, ahogy szembenállunk az épülettel, jobb kezünk felől a második és harmadik ablakra, ott egyik közül valamelyiken könyökölt ki „Magyarhoni ismeretes és jeles költő Petőfi Sándor" az urnák 1847-ik esztendejében, október havának 21 -ik napján. Késő délután vagy talán már este is volt. Onnan szemlélte gyönyörrel — amint írja — Kolozsvár utcáit. Vájjon melyik ablakból mégis?Azt hisszük, inkább a harmadikból, az van inkább szemben az előtte elnyúló utcával amely a Mátyás-térhez és a Mátyás-templomhoz vezet. Itt, nézegetett ki a városba, amely olyan nagyon megtettszett neki, ahova olyan nagyon vágyott, ahova olyan boldogan érkezett hat héttel esküvője után a gyönyörű koltói kastélyba eltöltött mézeshete után ... Oh, mennyire szeretnénk megköszönni annak a kedves, derék, nagyműveltségű, szilaj, bohém grófnak, Teleki Sándornak azt a nemes és finom gesztust, amellyel átadta kastélyát a szegény költőnek, hogy legalább azt a hat hetet gondtalanul, urasan tölthesse el. De vájjon lehetett-e gondtalan így is, akkor is a szegény ember, a proletárművész élete, tudta-e, tudhatta-e feledni az anyagi gondokat, amelyek félszárnyaló lelkét a hétköznapiság sarába rántották. Nemcsak a haza sorsán való aggódás felhői vontak árnyat a koltói szép napok egére, borúsan és derűsen egyaránt megnyilatkozik e verseiben a saját szegénységének gyötrelme is. Hánytvetett, hajléktalan, csavargó, koplaló életének kligmultjából hangulatok felhőznek és jelenetek tárulnak elébe sötét kisértetekként s a boldog szerelem csengő lírájába borongó, zokogó sorokat szőnek. Sohasem volt elég pénze szegény Petőfinek, pedig mennyit dolgozott! Húsz éves korában írt versében (Szobámban) nyomorgó életéről, de minden bajában hűséges vigasztalójáról, költészetéről magasba ragadó strófákat zeng s a hetedik égből lerántja az anyagi gond. De már derül! Szivárvány támad Amott a rákosi mezőn, Sétára hát!... Csak el ne csípjen Valamelyik hitelezőm. Akinek jólesik fogadja ezt humornak, ötletnek, ez a humor komoly anyagi gondok kemény sziklájából fakad, ez az ötlet a mindennapi kenyérért vívott harc fegyveréből szikrázik elő. Éppen igy bukik le a magasból abban a versében, amelyet Kolozsvárra utaztakban Désen ir (Ez már aztán az élet.) Az esküvőjét megelőző idők vidám barátkozásai, vendégeskedései, utazgatásai s a koltói mézes hetek után közeledik a mindennapi élet gondterhes világa elé. Mi kéj, igy kóborolni Hegyen és völgyön túl, Mi kéj! Mint dagad keblem! S erszényem mint lapul ! Igen, a gazdag uradalmi inspektor egy fillér nélkül bocsátotta útnak leányát a koldus poéta vővel, aki most is kitekint a Biasini-szálló emeleti szobájának ablakán, azután leül, mert meg kell írni a győri „Hazánk" című lapnak útilevelét és alighanem arra gondol, hogy menynyit kell még neki írnia, dolgoznia, mert viszi a feleségét haza Pestre s a szerelem nemcsak csókból és ölelésből áll, hanem az asszonyt el is kell tartani. De Petőfi oly boldog és oly boldognak hiszi Juliskáját is, hogy versben (Egy apához) legalább megbocsátanak a zord öregnek, akinek szemére hányja: Annyit sem mondál néktek: Vájjon lesz-e mit ennetek? ... Bár meggyőződéses vala, Hogy első, akivel Találkoznak, a nyomor lesz . S majd el sem hagyja őket ez. Ez a hatodik verse, amelyet Pestre érkezte után, tehát a pesti házas élet legelején ir. De már előbb is halljuk a gond komoly hangját. Kolozsvárról hazafelé útközben betér Szalontán Arany Jánoshoz, hogy mielőtt ott lenne ... A nagy kőhalomban, A fővárosban, hol oly hűsen fúj a szél, pihenjen egyet legjobb barátja kicsiny hajlékában, meleg tűzhelyénél. Itt irt versében (Arany Jánosnál) az idő a vén hajdú, ki őt dologra kergeti; már nem e hírvágy ösztönzi, Hogy munkába öljek napot és éjszakát! Mint napszámos nyúlok Íróeszközömhöz, Aki a sátánnak elalkudta magát! Igen, a sátánnak, mert sátán a mindennapi élet gondja, a koszt, kvártély, mosás, dohány, ruha, cipő s mind, amit a költőnek elő kell teremtenie. Hány száz meg száz kisebb-nagyobb epigona érezte és érzi ma is az újságíró robotba fogott írónak ezt a gyötrelmét, amelynek Petőfi oly sokszor ad kifejezést. Legnyíltabban Arany Jánoshoz írt egyik levelében fakad ki ilyenformán : Adna csak a nemzet nekem ezer pengőt, majd megmutatnám, nem lenne a pénze elvesztegetve. Ő is nagy népi hőskölteményt szeretett volna írni, erről cserélnek eszmét Arannyal, de hát Petőfinek apró verseket kellett írnia, lapot kellett szerkesztenie, regényt kellett fordítania, hogy megélhessen. A nemzet, amelynek ő elmúlhatatlan, fölbecsülhetetlen kincseket adott, neki nem adott ezer pengőt. A nemzet, az már ilyen, nyugodjunk bele vagy háborogjunk miatta, nem ad most sem, amikor Petőfi emlékét ünnepli. De talán nem veszi ünneprontásnak a tisztelt nemzet, ha a zajos és fényes ünnepségek napjain halkan föllebbentjük a fátyolt erről a sötét képről is. Talán-talán majd eszébe jut, ha nem is a nemzetnek, de valakinek, hogy ha nincsenek is ma Petőfiek, de még mindig van irodalom és kellene, hogy legyenek annak robottól és gondtól mentes, kedvük szerint dolgozó munkásai is. Ki tudja, nem erre az írói nyomorúságra gondolt-e, nem az után a szabad, szép, művészi élet után sóhajtozott-e Petőfi is, amíg itt kihajolt a Biasini-szálló emeletén, a harmadik ablakon, az októberi estén, Juliskája pedig azalatt az útipadgyászból szedte elő a szükséges holmikat, vagy talán a pamlagon pihente az út fáradalmait. Nézzük meg már legalább ezt a szobát, amelyet elég későn, de mégis megjelölt az utókor kegyelete. A „Petőfi Muzeum" első számában (1888. január—március) Korbuly József „Petőfi Kolozsváron" című cikkében még panaszkodik, hogy „e magyar városnak negyven év lefolyása alatt nem jutott eszébe önmagát megtisztelni azzal, hogy a Biasiniszállodának Petőfi által két napig lakott szobáját legalább egy szerény táblával megjelölje". Ezt az elég szégyenletes mulasztást e felszólalás után csak kilenc év múlva tették jóvá — nem a város, nem a sajtó, irodalom, közélet vezetői, hanem a felső leányiskola növendékei, amint ezt az emeleten balról számított harmadik és negyedik ablak között elhelyezett kicsiny márványtábláról olvashatjuk. Az emléktábla leleplezéséről szóló tudósítás a „Kolozsvár" című lap 1897. március 16-iki számában azt mondja, hogy abban a szobában volt szállva Petőfi, amelynek két ablaka között helyezték el a táblát. Ez a két ablak a harmadik és negyedik, azonban két különböző szobának az ablakai és minthogy nem valószínű, hogy azóta a szobák között a válaszfalakat eltolták volna, ez a tudósítás nyilván téves és Petőfiék abban a most második számú szobában lakhattak, amelynek ablakai a második és harmadik, mert az utánna következő egy személynek való kicsiny szoba. A második számú szép tágas szoba, most új, de sablonos szállodai bútorokkal. Két ágy, két éjjeli szék- 0 Cluj-Kolozsvár, 1922. augusztus 20 Itt volt szállva PETŐFI SÁNDOR és neje 1847. okt. 21-től 24-ig. Megjelölte a helybeli áll. A felsőbb leányiskola kegyelete 1897. március hó 15.