Ellenzék, 1927. február (48. évfolyam, 23-46. szám)
1927-02-02 / 23. szám
48. év, 23. szám, ELLENZÉK Anyák írta: SZABÓ MÁRIA Olyan volt ez az éjszaka, mint egy lidérces álom. Pillanatra sem bírt megszabadulni a szomorú gondolattól. Nincs itthon a fiú ! Éjfélig foltozgatott a pislogó mécses mellett, de már összefutott szeme előtt az öltés. Magát kijátszva feküdt le és erőltette volna az elalvást, hogy gyorsabban teljék az idő. De előbb még megágyalt a fiúnak, a ma hazajött katonafiúnak, aki még a legelső estét sem töltötte hát itthoni Ráncos kis arcán két könnycsepp gördült. Szikár keze gyöngéden simítgatta a kockáshuzatú párnákat És mielőtt a maga ágyához ment, pálinkás üveget készített az asztal szélére, hogy ezért újra el ne menjen reggel a fia. Fel-felriadt. Hallgatózott. Percenként ült fel. Az éjszakát fellegek tették sötétté, csak reggel felé birkózott meg velük a hold. Szél is jött és segített széthajtani az útját állókat. S a hold szétszakította a sötét függönyöket Kíváncsian dugta ki vöröses arcát és széjjelnézett az alvó faluban. Bekukkantott a legsötétebb sikátorokba is és bevigyorgott a Nagyné házának függöny télen ablakán. Mikor a forgolódó öreganyókát megpillantotta, mintha megremegett volna. Aztán siklott tovább, könnyedén lebegve és repesztgette tovább a fellegeket Elszoruló szívvel ült fel az öregasszony, — Isten tudja, hányadszor már. A barátságos fény elrémítette szegény, beteg szívét. Mellére szorította agyondolgozott kezét és torkáig dobbanó szívvel neszett ki az egyre világosodó éjszakába. Még el sem helyezkedett, mikor felhorkant a ház előtt a nagy fehér kutya. Hetyke lépések... Pár szitkozódó szó... S a kutya mégis alázatos szókötésbe csapott át. Urára ismert. Mire Nagyné az ajtóig ért, a fiú már rázta is a fakilincset. Köszönés nélkül lépett a házba. Fenékig hajtotta az asztalon váró pálinkás üveget. Aztán dobálni kezdte magáról a ruhát. Durván, széles mozdulatokkal tette ezt, — egyik sarokba a kabátja repült, a másikba a bársony mellénye. De, mikor az ingét le akarta húzni, felszisszenve tört ki belőle egy újabb káromkodás. — Hát mégis csak megszűrt a nyomorúság ! Az anya feljajdulva ugrott melléje. A fiú izmos felsőtestén vékony piroscsík szaladt keresztbe két borda között. Hogy az inget megmozdította, sugárban szökkent fel dús, piros vére. Pedig fájdalmat is alig okozó, könnyű karcolás volt csak. S a fiú durván lökte félre jajgató anyja gyógyításra vágyakozó kezét. — Haggya ides... Nem láttya, hogy csak macskakarmolás ? !... Olyan, amilyen az olyan nyomorúságtól telik. .. Éppen ő tudna halálosat szúrni! De én bezzeg elláttam a baját!... El én istenesen ! — Péter, csak nem öltél meg valakit?! Nem sikoltotta ezt, csak nyögte. A szive sebes dübbenésekkel kínozta. A fiú rámordult: — Feküggyik le ides, oszt fogja be a száját! Senki se látta, mi történt, hogy történt, — még csak az kéne, hogy kend kiabálja ki! Felitatta ingével az újra lassabban szivárgó vért. Leakasztotta a falról a fasortartót Besózta a sebét és ajkát rágva káromkodott. Azután magasra emelte a mécsest. A szoba tiszta volt, — tegnap meszelte ki az öregasszony. De az ágy felett már is eredményes munkát végezett egy pók a barnára füstölődön gerendázatban. Péter az ágyra lépett. Nagyot recscsent alatta a rozoga alkotmány. Mélyre süppedt csizmás lába alatt a puha derékalj. Mutató ujjával kiemelte a gerendák közül a pókhálót. Úgy, az ágyon állva kapart késével meszet a könnyű szövedékre. Rászorította a besózott sebére. Leugrott az ágyról. Lerúgta a csizmáját. Néhány perc múlva már ittasan horkolt a kékkockás dunyha melegében. Az öregasszony nem mert visszafeküdni. Bár hűvös volt az éjszaka, még papucsot sem húzott, hogy fel ne csattogja első álmából az alvót. Dideregve tapogatott meztelen lábával a hideg, feltapasztott talajon. A hátulsó sarok felé tartott. Felvette a kabátot Onnan a másik sarokba botorkált. A mellényt is a karjára simította. Még az inget markolta fel a földről, összerázkódott, mikor a fia vérét közelről látta a magaszőtte vásznon. Beteg szive megkínzottan vert. Mintha a falu valamelyik utcájában egy nagy vértócsa buzogna, nőne.. .• Egy ember szivéből ömlik, akit az ő fia... Szája elé kapta a kezét, hogy viszszafojtsa a feltörő sikoltást. Kérdések kezdték gyötörni: Kit ?... Hol ? !... És miért? 1... Hogyan ?! Keze alatt megöikordult a kilincs, dühösen lökte magát odébb az ágyon a fiú. Az anya kitapogatott a konyhába. Tüzet rakott a berakott tűzhelybe. Nagy, fekete vasfazékban vizet állított a lyukra. Mégegyszer beóvakodott a szobába. Til és cérna után motozott az asztal fiókjában. Kivitte a mécsest is magával. És fázós lábát melengetve ült le a tűzhely mellé.__ Előbb az inget vette elő, de a vértől nedves vásznat nem járta a tű. A kabátot kapta hát kézbe, — jaj, fekete a posztója s neki csak házicérnája van összefogta hátul a szövetet, úgy varrta össze parányi öltésekkel. Csörgött a könny vörösre gyulladt szeméből. Nagy fohászkodások szakadtak a melléből: — Jaj én Istenem !... Én édes jó Istenem! Keleten már felefelén igyekezett a nap, mire a víz buzogni kezdett. Nagyné kellőre hűtötte és belemártotta a teknőbe az inget. Azonnal pirosra festette a vizet a vér, gyorsan öntötte ki a gödörbe, hogy másik lébe áztassa. De már a háta is gyökeret vert a szivében, ó, de jó, hogy gyenge volt az a bicska és ilyen jó vastag ez a posztó I... így is mennyi vért elvesztett a fia I... De hát a másik I... Milyen sebet kaphatott a másik ? ! Gondolatban végignézett a fiával , együtt hazajött legények során. Várjon melyik lehet? De a keze nem pihent a győzelmes szemle alatt sem, s mire a feltörő nap fényessége egészen megsappasztotta a holdat, már a padláson volt az ing, szépen összehajtogatva, lábában a ruha. Másik rendbeli nyüttes öltözetet is dobált az ágy lábára, mintha azt vetette volna le a fia. Péter még aludt. Elesetten. Nagyokat horkantva. A szoba dohos levegőjében ittas kigőzölgés terjengett, mintha valami megnyitott hordóból áradna a szesz-szag. Komor árnyékok leskelődtek az északos ablaku szobában. Vártak a fekete ágyak, az idomtalan almárium, a fakult, kockás huzatú tlüpösfetegek és a meggörnyedt öregasszony is várt Ágya szélén ült most Le már nem fekhetett, hiszen a virradat még rendes napokon is kiszólitotta volna az ágyból. Hát csak úgy várt, kezébe hajtott fővel. S a fiú hazajövése előtti várakozás fokozott gyötrelme rángatta meg vézna testét. Már magasan járt a nap, mikor megnyitották a kaput. A Nagyné ráncos arca valósággal kisimult az elszántságtól. Csendőrök kakastollát látta volna ellebbenni az ablak alatt ?... Papucsot dugott és kiment. Mindenre felkészült De csak egy másik fáradt anyóka papucsult feléje, özvegy Somlyóné, a leánykori cimborája. Kicsit összeszedte magát, de nem lehet tudni ezt sem, miért jött? A vendég fürkészve nézett széjjel. — Jó reggelt Ágnes... — Jó reggelt Sári... Mi jót hoztál? — Bizony csak magamat. Csend. Nézték egymást. És vágni lehetett volna a szívtől szívig feszülő izgalmat. Torkát köszörülte Somlyóné. Valamit csak kell mondania .. . — Hallom, megjött az este a fiad... Elváltozott arccal mosolygott Nagyné. Vigyázni! Vigyázni! — Meg hálá Istennek ! — Az enyém is megjött hála Istennek. Igazi hála lazította a Nagyné gyötrődését. Rémlátásában a nagy tócsa reggelre már felismerhető alakot vett körül... Néha már régi sorstársa fiának halvány arcát látta vöröstó közepén ... Mert ez a bolond Péter sokat macskázott vele a hitványsága miatt... De hát legalább nem ez... — Hála Istennek! Somlyóné bágyadt nézése erőre kapva fúródott a Nagyné vérrel aláfutott virrasztó szemébe: — Hát osztán itthon is a fiad ? — Hát hun vóna ? ... Tán a tiéd nincs itthon ? — Az is otthon van. — Micsinál ? — Alszik a lelkem . .. Hosszú az út Bukarestiül... Tán a tiéd más dologha is fogott? — Még az is alszik... Ütet is megtörte ... Nagyné nekibátorodott. Jó lesz beszélni a fiáról, sose tudja az ember, melyik szónak veheti hasznát... Vigyázva szaporázta, migáliával kifakult kendőjét igazgatta: — Lefekütt ez az enyém még az este, oszt úgy alszik azóta, mint a tél__ — Az enyém is ippent ügyi Újra hallgatva álltak egymással szembe. Nagyné nem merte behivni a vendégét, mert félt a fia első szavától, amelyet még az álomból bocsájt el az ébredésbe. De az oldalát nagyon fúrta, hogy miért is jöhetett, hiszen csak a vasárnap délutánok pihenése vezette el őket egymáshoz. Somlyónén pedig látszott, hogy nem igen igyekszik haza. Pedig neki a hazakerült nagy fiún kívül a veje is keményen parancsolt Az eperfa felé A kerítés írta: BOTOS JÁNOS, öreg Bagotay Vince, az Imbrisé, kurta-furcsa ember volt. Már a hetvenet tapodta s még mindig legénykedéseken járt az esze. Mondták is a faluban, ersze megkámforodott egy kicsit, amióta kőbe foglalta bubánatját s a fedőlapra aranybetükkel cirkalmaztatta ki: „Itt nyugszik Bagotay Vince és neje Béres Amália." Az egyetlen magyar ember volt a faluban, kit jobbágy-sorsban vetettek az életnek. De parádés telken négy ökör rágta a réti sarját, amikor ráköszöntött a váltság. Nagy gazda lett Imbris s a fiában jófajta munkás vér selkedezett Nem is adta magát száz kurtanemesért, kik zálogvásáron pocsékká verték minden jussukat s tekintetes urakat neveltettek a kocsmáros hat fiából. Hozzá szokott a munkához, meg egy kicsit a furfanghoz is. Nemzetes uramék portáján könnyen ment a csipegetés. Hol a hadaró alól szedték ki a porciót, hol meg a marha elől. Nagy gazda lett, első a faluban. Nem is tudott úgy a jószághoz senki, mint ő. A kursmit már csak a féldöghöz „lett kihozva". Puffadás, aztán lábbogosodás, az ellések, a kivágások mind az ő tekintélyét dicsérték. Bíró lett egyhamar s a templomban az első bankban ült Hogy aztán uj szomszédot kapott a Borbála portáján, kit vénségére főkötő alá vitt Matiz, a szebeni nagydobos, megpróbálta felélénkíteni a hajdani tekintélyt. Csakhogy ám a csujos akaratos ember volt s noha cigányokat tört bele a fegyelembe, mégis kardot viselt és sok pertlit a jobb karján. Bagotay Vince csakhamar belátta, hogy kár volt az unokahuga lakodalmán rigmust mondani s beereszteni a famíliába egy vereshaju muzsikust. Matiz azzal kezdte, hogy kerítést vont a telkek közé. Vince bá hümmögött s csak a hajdani bírói rangot becsülte, mondván: — Rendes ember, na. Látszik, hogy katona volt. Másnapra, amikor a tyúkketrecet a csűr falához támasztotta a szomszéd, már berzenkedett Vince. Meg is mondta: — Ez nem maradhat így. Hegyin-hátán követték a többi újítások. A morva síkságon másként megy a csízió. Matiz a ganajdombnak is skatulyát csinált s odasarolta a tyukpajta mellé. Vince levette százszor is a keresztvizet róla. — Mármint hogy neki büdösitsen ?! Azt, aki porcelánpipás csillaga van a nemzetséginek ! Öreg ember volt, békességgel próbált. Odaadta volna a , tanárok részét házastól, sápostól együtt, csak megszabadulna Matiztól. Sógornak se hitta már és úgy szólt rá, hogy: Hé! Vagy legfönnebb: öcsém ! Amiben az is benne foglaltatott: fiatal vagy te ahhoz, hogy velem kikezdjél. Amikor a medgyesi vásár napján szénára került a birka, Matiz sztrungát kerített a palánk mellé. S a juhok oda dörzsölték oldalukat a közös deszkához. Az oszlopok is megbillentek és gyapjúfoszlányok kandikáltak a deszkarésen át. — No nézd, a rühesek — förmedt ki Vince — még a portámra kenik ragálynkat! Végre is tettre szánta magát. Hásze még húsz éve se az ölében vitt egy tulkot a falu végére, csak úgy fogadásból. És kettőt kitett a borozdában. Tudta, hogy törvényre hiába megyen. Nem olyan világot élünk. Megesz a bíróság s a prókátorok mindent. És igy tett. Átalment a szomszédhoz. És azt mondta neki: — A kerítésért jöttem ... Arlattznak felragyogtak nefelejtsék szemei. Tehát megalázta magát az öreg — gondolta. Mosolyogva kínálta meg hellyel. Még illegette is magát jobbra meg balra, mint a kaszárnyában a tiszt urak előtt. De Vince csak állt. Megvárta, míg kihajlongja magát a szomszéd. Aztán csak ennyit bökött ki: — Közel van a trágyadomb... Csak folytatta, ahol az első mondatot elhagyta. Hanem hát, akinek egyszer kard volt az oldalán, az örökké sokat hisz magáról. És Matiz — ami csak igaz — másfelé is érthette a szót. Rácsapott a mellére és megrázta a mándliját. — Trágyadomb! Nekem! Nálam ! ... Nem aprózzuk a dolgot. Csúnya háborúság lett belőle. A huszonöt esztendős korkülönbség eldöntötte a harcot. Öreg Bagotay Vincét saroglyában vitték haza. Belehorpadt a verésbe. Ezért is, de inkább szégyenében, úgy összement, mint a mételyes marha bendője. A doktor is tetőzte a bajt, összeeszkábálta volna, ha lett volna kit. Öreg ember, öreg condra. A foltot sem birja. A végén elvitte a ládafijából az összekuporgatott garasokat és nyugalmat parancsolt. Ennyi volt az egész. Nem úgy élt Bagotay Vince, hogy fogjon rajta az eféje. A javas nénik körülvették, mint a legyek a tejfeles bödönt. Az ilyen jó gazdánál potyogni szokott a testálás.. De éjfél utánra csak elszenderedtek ők is. Ezt várta Vince. Megigazíta térdkalácsában a lábait. Lepedőt terített a vállára és kicsoszogott az udvarra. Négykézláb is, ha nem ment másképen. A Matiz juhai csendes rigmussal rágták a rövid szárú hegyi szénát. is.