Ellenzék, 1927. február (48. évfolyam, 23-46. szám)
1927-02-02 / 23. szám
12. oldal. Indult hát Nagyné. Elhelyezkedett a galylakáson és maga mellé intette a másikat is. A Somlyóné félregiichtlt háta még jobban meghajolt. Elmosódott szeme most kerülte a Nagyné nézését. Apróra, vizsgált mindent az udvaron, mintha háztűznézőbe volna itt. A hangja is idegen volt, mikor nagysokára megszólalt: • Azt hittem pedig, hogy éjjet mulatott a fiad .. . Magasra egyenesedett Nagyné. Kinyújtotta testét őrtálló anyai szívének riadt dobolása, hogy annál görnyedtebben húzódjon össze a másik pillanatban. Ráborította a kezét az arcára, mintha a fáradságot űzné el a simogatásával. — Mán pedig az nem mulatott... Mer az égisz iccaka itthán vót... Már gondolod, hogy ippent az enyém... Fáradtan hullott a másik asszony szava: — Hogy az a nagy zenebena vót a házunk előtt, hát mintha... Nagyné felugrott. Keshedt ruháján szakított a gally, megfogta és tovább tépte, csakhogy hamarább szabaduljon. Megragadta a másik asszony kezét: — Micsoda zenebona?... Beszéld el mán Sárii Szomorúan nézett félre a másik asszony. — Valami legények verekedhettek... Még tán késel is is vót... Mintha a fiad hangját hallottam vóna... Dehát ha itthon vót... Pedig erre szalott az egyik... Lihegve szorongatta a kezét Nagyné. — Itthon vót... Érted, itthon vótt... Hazudik, aki aszongya, hogy nem vót Itthon I — Én elhiszem, ha mondod... Hiszen csak azir jöttem, hogy megnézzem: nincs-e nádatok baj ! I — Láthatod, hogy nincs! Ugye látod, hogy nincs! A karja is rángatódzott a nagy izgalomtól. És hiába parancsolta volna vissza az előrelátása, csak kitört belőle a mérhetetlen aggódás: — De valahun baj van Sári... Valahun nagy baj lehet?... Aszondod, hogy az egyik elszalatt. De hát a másik ?! Mi lett a másikkal! Ki lehet az a másik, Sári. Az, amek nem tudott elszaladni ! Somlyóné nem felelt. Az emésztő gödör felé tartott, mintha nyomot talált volna. És csakugyan, a holdvilágnál bizony mellé loccsantotta Nagyné az ing első lüvét, piosan ült meg egy kis mélyedésben a réteké. A fáradt szív nem birta tovább a tettetést. Feljajdulva kapaszkodott a Somlyóné nyakába Nagyné. — Ügyi Sári, nem láttál semmit?! Te semmit sem láttál Sári?... Vagy Bagotay Vince belerúgott a deszkába. Mintha ménkü csapott volna le, szétszaladtak a birkák. A bakter az út közepéről nézte. Kürtjébe belefagyott a hang. Keresztet is vetett. — Szent Isten! A kisértet ! Még egy döngést hallott a kerités irányából. És halkan nyögte valaki: — A kerités... A kerités... A javas asszonyok reggelre megkapták a testálást. Papírra írva, rendesen. Két párna fejenként és egy-egy süldő malac. Már azóta megvolt, mióta a sírkövét megcsináltatta az öreg. A kerítés két treszkahosszra kidőlt a helyéből Reggelre a juhok szétszórták a szénát mindkét udvarra. Az egyik oszlop alá beszorult az emberi roncs. A lepedőt sárosra és cafattá taposták az apró paták. Mondják a faluban, hogy ép, erős, egészséges ember sem bírná ki, hogy száz juh végig sétáljon a hátán. Bagotay Vince görcsös ujjait alig tudták lefejteni a palánk piszkos deszkáiról. A feje merő sár volt, amelybe belekeveredett a széna morzsája és virága. Az orvos mégis azt mondta, hogy nem a paták végeztek vele. Hanem aza második szó, amelyet eskü alatt vallott a vizsgálóbíró előtt a szepegő, lázas szemű bakter. Igen, Íriszen én öltem... Én öltem meg ma reggel két csirkét... Láccik úgyi, hogy csirkét öblítettem ? Somlyóné lefejtette magáról a vazlagló vékony karokat. Megfogta a másik asszony két kezét és a szivéig nézett a szemén át: —■ Ágnes ! Igaz telkedre mondd meg: Csakugyan alszik a fiad? Sikoltva tört a szó és messzire hangzott, hogy felvakkantott a szendergő komondor. — Alszik! Bizony Isten alszik! Nizd meg, ha nem hiszed I -t" Nincs... Nincs semmi baja? — Mi baja vóna ?... Nincs annak semmi baja? A másik végigsimitott a könnyező szemén. — Aggyunk hálát a jó Istennek Ágnes. Az én fiamnak sincs nagyobb bája. Mert vót a másik... Vékonyan csendült reggeli imádságra a templom kis harangja. A két öregasszony összenézett könnyeiken keresztül is mosolyogva Intettek egymásnak. És úgy, hétköznapi ruhában, papucsban indultak a templom felé. Vidáman bólongattak „jó reggelt” a szerbe jövőknek, mint akik már megkapták az istentől ezt az áldott, jó reggelt! ELLENZÉK 49. év, 22. sori 1j. ÚJ MAGYAR KÖNYVEK Szabó Dezső: Tenger és Temető (Kapható » Ellenzék kiadóhivatalában.) Hat novella és egy zenekari szélességű mottó, illetve jegyzet Szabó Dezső új könyve, a Tenger és Temető. A jegyzet Szabó Dezső vallomásos igézetű retorikáján keresztül szinte verssé nő, a tenger és temető végtelen távlatú és sejtelmű motívumai közül a tipikus szabódezsői futamokkal... ?• A könyv tulajdonképen annak az utazásnak az emléke, melyet Szabó Dezső 1924-ben tett Itáliában, amikor mintegy emigrált Magyaroszágból s az „Írásba internálta" magát. Ezért a hat novella zeneileg komponált forráiban a főtétel mindig ugyanaz: az „írásba internált" nagy indulatú író epikus és pathetikus kitörései a fennálló világ emberi és szervezetbeli nyomorúságai ellen. Még mindig a pánindividualizmus — Szabó Dezsőben oly szokatlan erővel kifejezésre jutó — középpontiságával... 3. A pánindividualizmus, — az individualizmus e felső fokon is túlhajtott extatikus szemlélete — ma nemcsak Szabó Dezsőnél jelentkezik. A magyar irodalomban mindenesetre csak nála fordult elő abban az éles formában, ahogy azt a pánindividualizmus első formulázói, a futuristák s a korai német expresszionizmus képviselői (Werfel, Benn, Stramm stb.) értelmezték. A parnindividualista szemlélet az ént a világgal azonosítja („Apja vagyok a világnak" — mondja Szabó Dezső.) Ebben a szemléletben tehát nem csupán az én kihangsúlyozásáról van szó, hanem arról, hogy az én pszichikai alkatában és erkölcsi felelősségében maga a világ és a világ minden történése. Ez a felfogás vállalás és sors Szabó Dezső beállításában, s mint ilyen a kereszténység s a humanizmus egy új formája, az emberi jóság szinte egy krisztusi új ethosza, melynek egyik alaptétele a Tenger és Temető bevezető jegyzetében is fogalmazást nyer a „Mindenki engem bánt, aki bánt" kijelentésével. Szabó Dezső ethoszának gyökerei az új biologista és vitalista tendenciák dacára is a krisztusi ethikában gyökereznek. Hisz az imént citált pánindividualista tétel tiszta parafrázisa egy közismert Jézusi mondásnak ... 4. A Tenger és Temető novelláit Szabó Dezső az olasz tengerparton irta. Mindegyik írásakor a tenger állt előtte s mögötte a temetők voltak, a magyar temetők, ahogy sejteti, amiket végleg elhagyni készült. Ez egyéni és lírai helyzet, de belenő a novellákba! Az „előttem a tenger és mögöttem a temetők" egy nagy kivetettség és elszigeteltség az ő élményében. Szabó Dezső az egyéni magáramaradottság e vad viharzásába önti az egész világot s a nincs menekvés szinte shakespeari dagályaiba. Ennek a lírai sorshelyzetnek a kivetülései a novellák meséi és célzatossága. A novellák pánindividualista jellege azután főleg abban képződik ki, amiknek Szabó Dezsőjés joggal — tekinti őket: — sírásnak s zokogásnak. „Sírom minden ember sírását, jajgatom minden ember jajgatását, hogy jajgatásunk legyen hadsereg s nehéz vértezetü katonák a könnyeink.* „Temető a hárfám, tenger a zongorám. Rajtuk zúgatom fel nehéz zokogásod, megvert emberi szív* — megvert emberi és magyar életi „óh tenger, óh temető, óh végtelen emberi nyomorúság ! ... S ezek a sorok az egész szabódezsöi életmunkának indítékai és programja. 5. A novellák e lírai zengelme régi szabódezsöi vonás, úgy mint a novellák többi sajátságai is. A szabódezsöi nyugtalanság és kitörések tartanak tovább. Az indulat dynamise semmiben se csökkent A fortét viszi tovább. A rapszódikus tételek és félrerohanások itt is felfutnak s itt is tovább gyűrűznek. A szándékolt szimbolizmus itt sem tisztul ki a frenetikus lázak által kigyűjtött allegorizmusból. Az őszinteség is véres még mindig. Még mindig egy pap és egy petrolőr élességével liheg, zabolák nélkül. A kor és az egyedüliség még mindig egy kivert bika megfélemlítő dühével toporzékol át rajta. Hősei és hősnői ebben ■’ kötetben is feszült és oldatlan háta irgások, süvítő és sikító szerepei müködt explozió-soroknak. A tiszta formát ebben a kötetben sem keresi Szabó Dezső. Marad a régi. Sőt: a kötet utolsó darabjában, a Gondviselés útjai című novellában, komponáló merészsége túlnő minden eddigi szerkesztő kísérletén: a zenei formák szólam simultaneizmusát kísérli meg átültetni az epikába. Egy új kompozíciós példa keletkezik így a kompozíciót oly nehezen értékelő magyar irodalomban. A valóság és irrealitás motívumainak e vakmerő és bravúros szövése ritkán sikerül ily pompásan, de ez a kisélet is régi vonás, ugyanúgy, mint az ábrázolás barbár naturalizmusa s a pamflet-frazeológia fülekbe, szemekbe forró ólmos öntögető, amellett mégis papos és prófétás zöngelme, melyek — eddig is — páratlanná tették írásművészetét nem csak a magyar, hanem a világirodalomban is. Csak egy valami halkult el:a szubjektivizmusa, ha parabolul hangzik is ez a megállapítás. Tárgyilagosabb és tisztább lett. Maga magától távolibb mesék szövevényébe menekül, formál s ezért ebben a kötetben erősebb is a valóságszerűség. Az egyéni szólam túlcsigázott fortissimóinak elcsitulása azután plasztikusabbá is teszi. Páratlan sikerülésű figurák kerülnek így ki öntödéjéből, mint például az öreg Patkó István. A képzelet futoritása azonban még mindig heves, ha a tenger és temető főtételei meg is kötik a szerteszállásban. Már fogja és köti a fantáziáját, de mint mindent, ezt is, egy titáni rángatódzással is, így a hat novellában alig állapíthat meg az olvasó új vonásokat És mégis: újult és frissült Szabó Dezső, ha ugyan tavaszi vizeknél frissebb, legényes elevensége elképzelhető még, hogy frissülhet Hiszen mindig a minden pillanatban önmagát újratermő, gőzölgő elevenségű élet volt, amit Szabó Dezső csinált. Panvitalitása, mely eddig jellemezte, most már nyilvánvaló, hogy nem egy titanizmusnak a vonása, hanem teremtő lelkialkatának első és legvalódibb eleme. Ezek a vonások maga a természet és a kedély Szabó Dezsőben, de a világnézet is, melyek együttvéve oly páratlanná teszik jelenségét és tehetségét a magyar irodalomban. Z. Szabó Dezső stílusának értékelését meglehetősen elkerüli a mélyebb járású elemzés. Holott a stílusa is ritka alkalom, amin kipróbálhatná magát — a magyar irodalomban soha még meg se kísérlett — szilometriai vizsgálat. Bizonyos, hogy a legragyogóbb, legizesebb és legpompázusabb magyarsággal ir. Ez azonban meglátszik már az első pillanatra. A áttestesedő elvont szavak sűrű használata is olyan valami, amit elemzés nélkül is láthat az olvasó. Más ebben a nyelvben az izgalom és az izgató. Az újkori magyar próza forradalmasítása. (Ezt a szót használom, mert Szabó Dezső egy lázadó önkényével nyitja meg a magyar nyelv konstitúcióit.) Szöveg stílusa, nyelvtana tehát és nyelvlogikája, periódus-képzése és az elokvencia ama túláradó hevessége, amivel mondatba ömlik Szabó Dezső kedélye, — a magyar nyelvben uj bőségek dús karjait villázta be. Ennek a stílusnak sajátos jellegét nem az adja, hogy provincializmusokat nevel irodalmivá, hanem az hogy a nyelvet alaktanilag nyitja meg, hogy uj vonzatokat, uj képzéseket fedez fel, hogy feltilálja a név és igeragozás százados kötöttségeit. Tagadhatatlan: Szabó Dezső nyelvének és stílusának van zenebeli azonossága a Révész Béla és a Szomory Dezső-féle nyelvezeti zenékkel (vannak alaktani azonosságok is), de kétségtelen, hogy Szabó Dezső nyelvezete gyökeresebb és magyarabb azokénál. Mindezek a nyelvi vonások egy belső feszülés jelei s a Szabó Dezső teremtős izzálásának lávás kigyöngyözése, a csikós tűzben viháncoló vad elevenség szavakba öntése úgy, hogyha belevágsz a szabódezsői szó testébe sötét gőzölgéssel, ragyogva és forróan egy állati test vérzik... 8. Mindez persze nem kívülről lesz ilyenné. Az erőskötésű magyar igéket uj vonzatok felé lökni, uj kapcsolatokká gyúrni s uj indulatok feszüléseivé ágaskodtatni nem lehet amúgy Part pour Part, az uj és különös szépség kedvéért. Ezt csak az egyre viharzó, egyre mozgásban levő, váltakozó és forrongó eszmélődés és eszmei élés és világnézeti vívódás teremthette ki és Szabó Dezső érzelmi élete, a fintor, az irónia, a gúny, a lelkesedés és a szatíra, a szabódezsői lélek-természet hangtartása tehát és indulata s ennek az indulatnak és hangtartásnak fortéi és pianói. Persze megújította, illetve forradalmasította ezt a stílust és nyelvet Szabó Dezső természetének pogány jellege is, mely úgy kezeli még a templomos, istenes igét is, hogy szinte kanászos hangsúlyokat hajít belé, úgy hogy az elsuhintott mondás kanyargása közben újjászületik az ódon szók századosan egymás mellé eresedett szokottsága, így azután az arany középút higgadásaihoz simult tartalmakkal Szabó Dezső szava, beszéde mintegy belázad, beágaskodik az olvasó nyugalmába mint egy vad mén... Egészen elragadó ! Szentgyörgyi Gábor Rendeléseinél ne mulassza ki arra hivatkozni, hogy a hirdetést az Ellenzék-ben olvasta. Hirdetése a legelőnyösabb, fia az Ellenzékben hirdet