Ellenzék, 1929. június (50. évfolyam, 120-145. szám)

1929-06-01 / 120. szám

10. év, 120. Mám. ELLENZÉK Az alkalmazandó büntetőtörvények és rendeletek — Az alkalmazandó büntető törvények és rendeletek a következők: Az 5. számú hadi­cikk, a 61. bekezdés. Az október 20-ról és november 6-ról keltezett legfelsőbb mani­­fesztumok. Windischgrätz tábornok urónagy­­méltósága szeptember 12-én kiadott prokla­­mációja, valamint július 1-én kelt prokla­­mációja, valamint július 2-án kiadott utasí­tása a M­agyarországon működő haditörvény­székek számára. A Vádlott az engedelmesség megtagadása és a független sértés bűntettébe is esett az által, hogy az október hó 3-án kelt leg­felsőbb manifesztum után a bánáti magas katonai területi parancsnokság által meg­küldött felhívásoknak és parancsoknak nem tett eleget és ezzel ellenkezésbe jött a 2-ik hadicikkel és a büntetőtörvénykönyv l.§.-ával.­­ A büntető eljárásnak egyik fő okát az is képezi, hogy a vádlott a császári had­seregben magas állást töltött be. Vádlott az ezredes és ezredparancsnok volt, sőt abban az időben a magas bánáti területi parancs­nokság­ot egy nagyobb csapatkötelék fölötti parancsnoksággal is megbízta. Ilyen magas állású elöljárónak jó példával kellett volna elöljárnia. Az évszázados fegyelem, amely az osztrák hadseregben mint hűség mindig megnyilvánult,­­azt követeli, hogy az aláren­delt vakon engedelmeskedjék elöljárói pa­rancsainak, ne bírálja elöljárói, főleg pa­rancsnokai tetteit, akiket minden alárendelt­nek vezércsillagául kellett tekinteni. Vajjon hihette-e vádlott, hogy helyes úton jár, ha az elöljárói parancsai felett bíráskodik ? Így a vádlott úr csapatának tisztei és aláre­­n­deltjei, akik a zavarokat, főleg pedig a poli­tikai eseményeket nem értették meg és nem követhették figyelemmel, legtöbbjét a vádlott iránt érzett kötelességérzett vitte el a helyes igaz útról, így azután e szerencsétleneket a vádlott úr a becsület és kötelességérzet visszahívó szavával ellenkezésbe jőve, a maga hibájába rántotta. Enyhitő körülménynek tudandó be. A vizsgálatot vezető bizottság előtt nem mutatkozott gyűlölettel elteltnek, igen egyszerű szellemi képességekkel ren­delkezik, hiányzik belőle tetteivel szemben a megfelelő tapintat. Így volt lehetséges, hogy a neki kilátásba helyezett magasabb rendfokozat és fényesebb állás elvakíthatta. A lázadó Kossuth pártja kivetette rája a hálóját, amelyben ezt az embert meg is fogta.­­ Büntetésénél enyhítő körülménynek kell betudnunk még azt a körülményt is, hogy a vádlott, bár a parancsnokságban a schwec­hati csatáig ugyan önként megmaradt, de a császári csapatokkal szemben aktív parancs­nokságot nem viselt, hanem attól az idő­ponttól, midőn hadteste délről északra vo­nult, az osztrák csapatok ellen, tartózkodott a tényleges vezénylettől és később is csak adminisztratív tevékenységet fejtett ki. Ebből azt látom, hogy a lelkiismerete mégis bizo­nyos tekintetben visszavezette őt a becsület és kötelesség útjára, de legalább is meg­akadályozta abban, hogy régi fegyvertár­saival szemben fegyveresen harcoljon. — Én e körülményt annyira dön­tőnek találom, hogy el kell tekinte­nem attól a büntetési nemtől, ami a proklamációban és a július 2-iki uta­­sításban a halálbüntetésre a figye­lembe veendő szigorúság folytán meghatározva van.­­ Az én nem irányadó büntetési javaslatom a következő: Vádlott Kiss Ernő ezredes a felségsértés büntette miatt az ezredesi rendfokozatából való lefokozás, kitüntetési jelvényei­nek elvesztése és minden előtalál­ható és elő nem található vagyoná­nak elkobzása mellett por és golyó általi halállal büntetendő. Aradi vár, 1849. szeptember 21. Ernst, törzshadbiró. 3. 0 H 91 A­z aradi tizenhárom vértanú pőrének és kivégzésének hiteles története A vádirat Lamberg megöletéséért is felelőssé teszi Kiss Ernőt__További vád­pontok. — A két eskü. — „Kiss ezredes vétett az évszázados fegyelem ellen/' Az ügyész el akar tekinteni a kötél általi haláltól. — Vagyonának elkobzása mellett, por és golyó általi halállal büntetendő magyarra forditotta és közli: BARTHA ALBERT ny. miniszter (Negyedik közlemény.) Gróf Lamberg megöletése — A korona utolsó kísérlete volt, — folytatta tovább a vádirat — hogy egy királyi biztost nevezett H. gróf Lamberg altábornagy személyében , kinevezte egyúttal a Magyarországon levő összes csapatok pa­rancsnokául, feladatául tűzve ki, hogy nyu­galmat teremtsem E célból a korona ellátta a legszélesebb körű felhatalmazásokkal, hogy minden tényezővel egyetértésben, létre tudja hozni a kiegyezést. — Az országgyűlés azonban, Kossuth és barátai befolyására, a királyi biztost, aki a meghatalmazást akarta bemutatni, vissza­utasította. Hazaárulónak nyilvánította, ami­nek következtében gróf Lamberget a tömeg nyilt utcán megtámadva, legborzasztóbban megölte. — 1848 október 3-án kelt legfelsőbb ma­­nifesztummal . Felsége az országgyűlést feloszlatta és kijelentette, hogy annak az általa nem szentesített határozmányai érvény­telenek és a Magyarországon levő összes csapatok főparancsnokául báró Jellasich al­tábornagy, horvát bán ur őnagyméltóságát nevezte ki és Magyarország területére nézve Mit vár a császár ! — Kiss ezredes ur a területi parancsnok­ság eme felhívására 848 október 17-én 776. szám alatt íratott jelentésében Nagybecskerek­­ről azzal válaszolt, hogy a 10-iki parancs vétele utáni napon őt az ellenség Betsénél, Écskánál, Zsigmondiadéról, továbbá Temes­várról megtámadta. Őt a területi parancsnok­ság minden hadműveleti tekintetben a had­testparancsnokságnak rendelte alá és neki a hadügyminisztérium (magyar) szigorúan meg­hagyta, hogy ennek engedelmeskedjék, kü­lönösen meghagyta azonban a legnagyobb felelősség terhe mellett, hogy biztosítsa az országot ellenséges betörés ellen. Mindaddig tehát, amíg neki a hadtestparancsnoksága más parancsot nem ad, hivatkozva felelős­ségére és letett esküjére, nincs abban a hely­zetben, hogy állását megváltoztassa. E nyi­latkozatra a magas bánáti katonai kerületi parancsnokság 1848 október 18-án kelt 21. számú rendeletével válaszolt, amelynek értel­mében Kiss ezredes csapata csakis a stra­tégiai mozgás tekintetében lett a Tiszán túl működő hadtestparancsnokságnak alárendel­ve, ahol ezrede azelőtt állomásozott. Az ok­tóber 3-án kelt legfelsőbb elhatározás ki­mondja leghatározottabban, mit vár a csá­szár a hadseregtől a letett eskü alapján, tehát mit vár Kiss ezredestől is, aki egész különösen jelentésében szintén esküjére hi­vatkozik és emiatt nem hajlandó az elöljáró területi parancsnokság parancsát követni Ezután történt a hűségnyilatkozat, amit a temesvári helyőrség egész tisztikara aláírt, hogy ez a terület a császárhoz hű marad e nehéz időkben. De ez a komoly figyelmez­tetés sem volt Kiss ezredesre hatással és ismét csak nem engedelmeskedett. Meg­maradt a magyar hadsereg kötelékében, sőt azokhoz csatlakozott, akik osztrák területre is léptek, hogy a tökéletes lázadásban levő főváros lakosságának, Bécsnek segítségére legyenek. — Részt vett a császári seregek ellen vívott Schwechat melletti csatában, továbbá a császári seregek ellen a törvényes uralkodó­val szemben teljes lázadásban levő felkelők oldalán harcolt törvényes királya ellen is, a forradalmi kormánytól altábornagyi kineve­zést, továbbá magyarországi főhadparancs­­noki kinevezést fogadott el, ugyanezektől katonai érdemkereszttel is kitüntettetett. En­nek a kormánynak m­­a azután is szolgála­tában állott, midőn ő­felsége által haza­­árulónak nyilvánított Kossuth Lajos az isme­retes országgyűlési határozattal április 14-én kimondotta Debrecenben a magyar király­ságnak az osztrák monarchiától való végle­ges elszakadását és a legfelsőbb uralkodó­házat a trónöröklésből kizártnak jelen­tette ki.­­ A császári hadseregtől szorítva egyik h­elyről a másikra menekül, végül a felosz­lásban levő Görgey-hadtestben csatlakozik és ezzel együtt az oroszoknak leteszi a fegyvert. — Azáltal, hogy a magyar nemzet az ő Felsége által feloszlatott országgyűlésével a teljes nyugalom beálltáig kihirdette a ha­ditörvények érvényét. Mihelyt a bánáti ka­tonai kerületi parancsnokság ezen elhatáro­zást a cs. osztrák hadügyminisztériumból megkapta, azt azonnal kihirdette. Különösen Horvátország és a szerbek ellen működő parancsnokságnál, amelyhez Kiss ezredes is tartozott azon meghagyással, hogy ezt kö­zöljék a szemközt álló lázadókkal is, azután pedig vonuljanak kereteikbe vissza (1848 október 10-én kelt P. 522. számú területi parancsnoksági rendelet). — Az illető területi parancsnokság 1848 október 15-én No. 16. K. R. alatt ismételt felhívást bocsát ki, amelyben figyelmezteti a csapatokat, hogy Magyarországon,, az ural­kodó párt nyilt lázadásban van Ő Felsége parancsaival szemben, a törvényes alapot teljesen elhagyta. Hivatkozott kötelesség­érzetükre, megszokott hűségükre és nyilat­kozatot követelt be a csapatoktól, hogy mennyiben számíthat jövőben reájuk. Ki­adva egyúttal a parancsot, hogy teljes fel­szerelésükkel vonuljanak vissza Temesvárra és ott várják be a további parancsokat­ letett eskü alapján. Debrecenbe költözött és ott a már említett függetlenségi nyilatkozatot tette, a magyar lázadó kormány pedig elnökének, Kossuth Lajosnak indítványára minden rendelkezé­sére álló eszközzel hadsereget szervezett, amelyik azután fegyveresen ellenállt annak a császári hadseregnek, amelyet Ő Felsége törvényes jogainak megvédésére és a mo­narchia egységének helyreállítására Magyar­­országba küldött, sőt a kormány még a népfe­kelést is felhívta és így minden két­séget kizárólag a felségsértés bűnébe esett és ellenkezésbe jött az 5. hadicikkellyel, világos tehát, hogy mindenki, aki e nemzet­ből fenti cél szolgálatába állott, bűnösnek mon­dassék ki a felségsértésben. Mivel pe­dig vádlott úr az említett függetlenségi nyi­latkozat után is a lázadó kormány szolgá­latában megmaradt, világos, hogy őt is fel­ségsértőnek kell tekinteni.­­ A tényállás alapja tulajdonképpen a f. évi április hó 14-én kelt notórius ország­gyűlési határozat, továbbá a fegyveres el­lenállás ténye. A vádlo­t arra még különö­sen az iratoknál fekvő kinevezési okirata közvetlen altábornaggyá a Debreczenben kelt február 5-iki­nevezési okmány magyaror­szági főhadparancsnokká, az illetőtől elkob­zott II. osztályú katonai érdemkereszt, továbbá a bánáti területi parancsnokság iratai, a vád­lott urnak október 17-én kelt nyilatkozata. Mindezek a 26. szakasz szerint a tényállás megállapítására elegendők.­­ A vádlott ur a vizsgálat folyamán az ellene felhozott vádak mindenikében teljes beismerésben van, de vitatja azt, hogy a terhére számítassanak be azok. Indokai, hogy a törvényes kormány küldötte ki a rácok és a szerbek ellen, az V. Ferdinándnak letett esküje alapján. Azután pedig ugyanezen királynak parancsára, az általa szentesített törvényekre és kormányra ismét esküt tett. Csapatra, főleg pedig parancsnoksága a ma­gyar hadtestparancsnokságnak volt aláren­delve. A bánáti területi parancsnokságnak azon parancsát, hogy csapatával Temesvárra vonuljon vissza, nem teljesíthette, mivel a déli hadsereg utóbb a Magyarországra tört császári hadsereg ellen északra vonatott. Mivel azonban régi hadseregével szemben, melyben volt bajtársai voltak és ezek ellen harcolni nem akart, letette a parancsnoksá­got és Debrecen székhellyel a főhadparancs­­nokságot fogadta el, aminek következtében az osztrákok ellen viselt háború ideje alatt csak adminisztratív tevékenységet fejtett ki, így tehát volt fegyvertársakkal szemben nem harcolt. Maga még azt állítja, hogy az osz­trák kormányzat terelte őket ebbe az irányba, mivel velük újólag esküt tétetett.­­ Az elfogott és a hadtestparancsnok­ságnak beküldött sürgönyökből a rácok és a szerbek hazaáruló céljai világosan kitűn­tek és igy az azokkal szembeni magatar­tása az osztrák rendszer alatt is ugyanaz lett volna, már ezért sem hagyhatta el he­lyét, annál kevésbé, mert Jellasich bán fel­lépését maga Ő Felsége is elítélte és az osztrák hadsereg tisztikarát is felvilágosí­totta, hogy tulajdonképpen engedély nélkül nyomult be Magyarországba. A bán később maga is bejelentette, hogy saját felelőssé­gére járt el. — Mindazon tisztek — védekezik a vád­lott, •a­kik Bécsbe mentek és Ő Felségé­nél, vagy a hadügyminisztériumban alkal­maztatásra jelentkeztek, ott magatartásukat illetőleg soha utasításokat nem kaptak, sőt maguk a legfelsőbb elhatározások is alkal­masak voltak arra, hogy a hadsereget félre­vezessék. Így például az október 3-án kelt legfelsőbb elhatározás, amely a magyar mi­nisztériumokat feloszlatta, annak rendeleteit törvénytelennek nyilvánította, mégis még október 17-én is Mészárosnak, mint magyar hadügyminiszternek küldenek le oly legfel­sőbb elhatározásokat, melyek a magyar hadseregre is érvénnyel bírtak, sőt a had­sereg demokratikus tendenciáját érintették. Hogy vádlott az április 14-én kelt határo­zatot helyeselte-e, azt nem igazolja az, hogy ebben a helyzetben különösen a schwechati csata után állásában megmaradt, mert lehetetlen lett volna neki alacsonyabb állást elfoglalnia. Különben is aggódott ha­zája sorsa iránt. A vádlott által felhozott e mentő körülményeket elfogadni nem lehet, mivel a dolgok megítélése részünkről csakis katonai szempontból lehetséges.­­- Távol vagyok attól, hogy vádlott urat felelősséggel terhelném a rácok és szerbek elleni magatartásáért, bár e tekintetben is meg vagyok győződve, hogy e magatartása sem az uralkodóház iránti hűségből eredt.­­ Megengedem azt is, hogy addig, amíg a magyar forradalmárok céljaikkal nem lép­tek teljesen nyíltan ki, a vádlott az ügyei­ket szívvel-lélekkel szolgálta, bűnét csak azon időponttól számítom, amidőn a telje­sen lázadó minőségű hadsereg törvényes császárja ellen két, a teljes forradalomban levő főváros forradalmárainak segélyére akar sietni és osztrák földre lép és e célból az osztrák csapatokat is megtámadja Schwe­­chatnál, továbbá ellenáll azon osztrák csa­patoknak, amelyeket a császár a lázadás elnyomására, a rend visszaszerzésére Ma­gyarországba küldött. Ifjő pillanattól fogva eszébe kellett volna jusson hadi esküje és vissza kellett volna térjen a katonai hű­ségre. Az ő megítélési képességénél és fel­fogásánál fogva elvárható volt, hogy nem marad tovább a lázadók oldalán. A láza­dóknak letett esküjére való hivatkozás, to­vábbá az, hogy nem volt előtte ismeretes a császári manifesztum és proklamációk tar­talma, el nem fogadható, mert a tanúsított elhatározási energiánál fogva megállapítható, hogy önként határozta el magát azon lé­pésre, amelyek az osztrák császári katonai becsülettel, kötelességérzettel és esküvel el­lenkeztek. A vádlott úr a magas bánáti ka­tonai parancsnokság óvó­szavát sem hall­gatta meg, sem nem követte a temesvári tisztikar példáját és megmaradt az enge­detlenségben még az október 2-án kelt mani­fesztum után is, mintha nem­ talált volna elég okot a kötelességeihez való visszaté­résre. Erre nem lehet ok, sem a hazája iránt érzett aggodalom, sem a személyi bi­zonytalanság érzete, mivel akkor igen sok tiszt szökött meg a lázadó hadseregből és tért meg a törvényes zászlóhoz, oly alka­lommal, midőn azt érezte, hogy összeütkö­zésbe jön a köteles hűséggel, a felsőbbség­­nek tartozó engedelmességgel, minden be­csületes embertől elvárható őszinteséggel idejében megtér az igazi ügyhöz. Annál in­kább kellett elvárni ezt a katonáktól, főleg pedig a magasabb állású tisztektől, hogy ily esetekben személyi tekinteteiket háttérbe szorítsák. Éppen a vádlott úrnak ez a kö­telességmulasztó magatartása és a lázadók oldalán való szoros kitartás ad okot arra, hogy haditörvényszéki eljárás alá vonassák még akkor is, ha elfogadnék azt az állítá­sát is, hogy őt a viszonyok sodorták m­esz­­szebb, mint ahogy az szándékában volt.­­ Kijelentem, hogy a vádlott okvetlenül bűnös a felségsértés bűntettében, mivel a notórius április 14-én kelt határozat után is állálában megmaradt és a lázadókat mint főhadparancsnok támogatta. El kell azon­ban mentségül fogadni, mint enyhítő körül­ményt, hogy csak adminisztratív teendőket végzett. A felségsértés vétségében bűnösnek talált egyéneknél a múlt évi július 2-án kelt utasítás 25. §-a szerint valamennyi felta­lálható vagyonukra azoknak elkobzása is kimondandó lesz.

Next