Ellenzék, 1944. január (65. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-03 / 1. szám
o MI! 4M LÁSZLÓ ! V ! Hogyan láttam az olasz összeomlást V. KOLOZSVÁR, cipocinbíró. Afrika földje végleg elveszett. Az olasz félszigetet körülgyűrűzi a Háború tűzgomolyaga. Az események d ritmai gyorsasággal követik egymást. Most — utólag visszatekintve — különös jelentőséget nyer egy-egy mondat vagy megjegyzés. Két légiriadó Május 14. D. u. 4 órakor a ,,Minisztero della cultura populare“-ba mentem, a rádióhoz a 7-es villamoson, amikor — éppen a piazza Croce Rosse-ta értünk — felbődültek a légvédelmi szirénák . . Az olaszok száján elfojtott szitkozódás, ,,maledetto“ s leugtrálnak a villamosról: jár néhány hónapja, hogy nem volt légiriadó Rómában ... A riadt arcokról leolvasható, hogy ez már „komoly“ valami, bár azért senki se siet az óvóhelyre, annál kiancsibb. Magam szintén leszállok s a Croce Rossától gyalog folytatom az útjamat a Via Vittorio Veneto-ig. Törvényes jogom van ehhez a szabálytalansághoz. Éppen tegnapelőtt kaptam kézhez a ,,Ministero della Cultura Popolare“ által kért engedélyt, amelynek élelmében — hivatalos munkám akadálytalan végzése végett — légiriadók alatt is „szabadon közlekedhetem“, természetesen a „saját veszélyemre“. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar szükségem lesz erre az igazolványra, amelyet a római prefektúra állított ki. Szinte kisdiákos örömmel vártam, hogy mikor kell elővennem írtamban először az első „hivatalos közeg" felszólítására. De negyedórás sétám alatt — bár igen forgalmas helyen mentem végig — senki se kérte. Ugyanakkor az utca is tele volt járókelőikkel, akiknek bizonyára nem volt meg a légiriadó alatt is szabad közlekedői engedélyük, de nein is kérte senki tőlük . . . Hogy ez jól van-e így? Ez nem az én dolgom. Egyébként a riadó nem tartott sokáig. Alig fogtam a minisztériumban a munkámhoz, jött a lefújás. Háromnegyed óráig tartott. Május 15. Szombat. Délelőtt otthon dolgoztam csendesen, amikor 11 óra körül (..beavatottak“ szerint ez az amerikai repülők órája) megint megszólalt a légiriadó szirénája. Ezúttal csak húsz percig tartott az egész. Várjon, minek a bevezetője ez? Délután Várady Imre bolognai egyetemi tanár tartott előadást a „G. U. F. stranieri" ben ,A magyar nép eredete és jelleme“ címmel. Mi így tetszés. „Mi enni, bolhók isfogyunk...“ Május 17. Hétfő. Az elmúlt éjjel — a nyugalmas vasárnap után megint légiriadó volt. Ezúttal jó másfél órás. És — Rómában először a mostani háború ideje alatt — megszólaltak a légvédelmiigyók is . . . Ezeknek a zenéjére dér,eldurvul, riadalommal sietett le mindenki a „ricovero“-ba, bár úgyszólván már az egész ház aludt. A Tuniszban befejeződött hre után úgy látszik — egyetlen nyugalmas napunk se lesz Rómában légiriadó nélkül . . . Ott szorongtunk lenn a ,,ricovero“-ban egyetlen villanykörte sápadt gyér fényénél és hallgatjuk a légvédelmi gránátok tompán lehangzó hurekeseit, amelyeket egy-egy ijedősebb fül már ellenséges bombák robbanásának vél . . „Madonna mia“ •— érdeli a kezét egy nápolyi asszony, akinek az idegiben benne vibrál 79 átélt légitámadásnak minden borzalma. A háziak jórésze menekült. Északról, délről szaladtak ide „Rómát úgyse bombázzák“ jelszóval s most borzadoznak, hogy a sors elől nem lehet elbújni . . . Amikor kissé csendesül a tűz, néhányan férfiak felmerészkedünk a kapualjba s onnan szemléljük a légvédelmi ágyuk szétpattanó gránátjait, amelyek látványos tűzijátékként hatnak . . . Olyik gyakorlott fülrepülők motorbúgását is hallja. Tehát Róma felett volnának már az ellenséges népek ... A közös veszély hamar összehozza az embereket s az olaszok amúgy is meleg szívüek, barátkozásra hajlók. Jobban összeismerkedem egy milánói mérnökkel és éry nápolyi úriemberrel. A nápolyi kistermetű, kékszemű és feketehajú, tipikus nápolyi bennszülött, a normann ősök véréből is van valami az ereiben. A fasiszta pártban előkelő pozíciója van: „consigliere nazionale“ (nemzeti tanácsos) és a fasiszta kamara tagja. (Nálunk idehaza „méltóság“ lenne, azonban Itáliában kevésbé számítanak a cirri és a rangok.) Feleségével és négy kisgyermekével költözött fel Rómába a kibírhatatlanná vált légitámadások elől. Otthagyta házát is. A légvédelmi ergyak dörgése közben csendesen beszélgetünk ott a nyitott kapualjban. A „vincere“ szóra utak mosolyognak. Amit hallok tőlük, az mind lehangoló. A „győzelemben“ — Itáliát értve — már egyikük se hisz, legfeljebb hazájak „megmernek a térhez". Bővebben azonban nem körvonalazzák, hogyan, miként képzelik el ezt a „megmenekülst". S ennél is megdöbbentőbb, amint szavaikkal elém tárják Olaszország háborús készületlenségét: „Mi csak bolhák vagyunk az angulszászokhoz képest". . . siránkozik nekem valós.iCO-m a milinói mérnök. Volhak? Grotczkül hangzik, hogy a közel 46 millós lélekszámúlas/ fasiszta nagyhatalom fia mondja ezt nekem. A t és félmilliós fin nemzet hősi példáját hozom fel, mire csak legyintenek: „Nincs se repülőgépünk se agyunk se harckocsink, se légelhárító lövegünk .. . Katonáinkat téli felszerelés nélkül vitték Görögországba, úgyhogy elfagyott a kezük-lábuk“. . . S valamit homályosan mesélnek arról, hogy a Duce egyik szemléje alkalmával ugyanazt a tank-cápaitestet „Ariote“ vitték körül Olaszországban, s hasonló módon jártak el a repülőgépekkel is.. Vájjon igy van-e? Egy fasiszta „consigliere nazionale“ talán mégse szédül könnyű térrel az ellenséges propaganda szolgálatába. Mert mégsem lehet az egészet egyszerű rémlátássá lefokozni. S ha nem, akkor ki a felelős érte? Ezen töprengtem sokáig, s aludni nem bírtam a légiriadó lefújása után sem sokáig. gy GvÁű-Ús* ]&zs&t: * A békebeli jóidőkre emlékeztető disznótor, mazsolás májashurkák, köménymagos kolbászok és rengő__kocsonyák ideje lejárt és az az álom vidák, amikor az emberek ilyentájt csak immel-ámmal fogadtak el egy-egy disznótori meghívást, de jóelőtre kikötötték, hogy ia májarhuxkábaan ne legyen sok mazsola, a kolbász ne legyen nagyon borsos és a töltött káposztában ne legyen túl sok ,rizs, már régenrégen a múlté. Ám vannak kivételek, s ezek csak erősítik a szabályt, a régi igazság szerint. Somlay Artúr is, a nagy tragikus színész, a pesti színházi távsalgók népszerű Árgyélja is ama kivételek közé esett, mint Pilátus a Credóba, akit „békebeli“ disznótorra hívott meg Mihályffy Béla, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója. A dolog úgy esett, hogy kolozsvári ■vendégszereplésének első, napján SomlayArtúrt elhalmozták meghívásokkal. A meghívás ma kétes értékű valami, olyan zsákbamacska-féle, éppen ezért, mint aki a helyzettel, nem ismerős, de a babhusi örömöknek éppen nem megvetője, tanácstalanul, de sok-sok bizakodással megkérdezte Mihályffy Bélát, mitévő legyen, melyik meghívást fogadja el. — Ne fogadj el, öreg Árgyél, semmiféle meghívást — mondta neki Mihályffy Béla. — Holnap estére egy igen kedves barátomhoz hívtak meg disznótorba, gyere velem, téged is biztosan nagyon szívesen látnak. Árgyél megdöbbent. Nyelt egyet, szeme felcsillant és szájában már ott érezte a mennyei örömök izét. Izgatottan, sürgetően tette fel a kérdést: ----És mondd, lesz ott májashurka is? — Hát persze, hogy lesz. Hiszendisznótorba megyünk?! — És kolbász is lesz? — Ne bolondozz, Árgyél! Mondom, hogy disznótorba megyünk ! & (isznotok — És töltött káposzta is lesz? — Biztosan lesz. Disznótorhoz Erdélyben ez dukál. — Rendben van — döntötte el a kérdést Árgyél. — A barátodhoz megyünk vacsorára, Disznótorba! — emelte fel a hangját és mintha a harmadik felvonás nagy tragikus jelenete után hagyná el a színpadot,, fejedelmi méltósággal, emelt fővel elköszönt. » Elmúlt az este, el az éjjszaka, el a délelőtt, s másnap délután, előadás előtt nagy szaladgálás támadt a színházi folyosókon. Altisztek rohangáztak ide-oda és keresték Mihályffy Bélát. — Somlay művész ur keresteti’ az igazgató urat, nem tudják, haj van? — tudakolták mindenütt. Előkerült Mihályffy is, lent találkoztak a társalgó előtt. Somlay, Mihályffy szavaival élve, soha ilyen izgatott nem volt, legfeljebb, ha nagy premierek előtt igen. — Te, Béla, majd megőrölök az éhségtől. Nem tudtam ebédelni sem. Tartogatom magam a ma esti disznótorra. Találkoztam a barátoddal is a kávéházban, bemutatkozott nekem és ő is meghívott. Siessünk az előadással, mert majd megveszek, olyan éhes vagyok. De mondd, biztos ez a disznótor? — Ne bomoly, Árgyél! Hát már hogyne volna biztos?. . . — Rendelj kocsit előadás utánra, mert nem hiszem, hogy kibírom addig is. Az előadás gyorsan pergett, a közönség szűnni nem akaró tapsorkánnal jutalmazta a mester parádés alakítását, de Somlay nem hallotta a tapsonként, rohant fel az öltözőbe, pillanatok alatt átöltözött, de közben még két altisztet elszalaszott Mihályffy Béla után, hogy siessen és különben is mi van a kocsival, mert éhenhal. Végre elindultak a koromsötét Honvéd- T utcán. — Hajtson, öregem, hajtson — dörmögte a sofőr fülébe mély basszus hangáén Árgyél. — Hajtson az istenért, ha nem akarja, hogy itt haljak éhen a kocsijában. A sofőr rákapcsol, csak úgy repült a kocsi. Végre, örökkévalóságnak tetsző idő után megálltak egy nagy bérház előtt. A kapu zárva. Árgyél tízpengést adott a taxisnak, meg sem várta, hogy visszaadjon rohant a kapuhoz. Csengetett. Egyszer, kétszer, háromszor. Semmi eredmény. Látva, hogy a csengetésnek semmi haszna, botjával kezdte verni a kaput. Ekkor már lihegett. Olyan volt, mint az aréna porondján a felbőszített bika. — Te, Béla, én beverem az ablakot, ha be nem engednek. Értsd meg, ember, nem ettem semmit reggel óta, akkor is csak keveset! Mihályffy Bélában sanda gyanú lobbant. Ha vendéget várnak, miért zárva a kapu és ha már zárva van, miért nincs ébren a házmester? Ekkor álmos hang hallszott a sötétben: — Ki az és mit akar? — Ember, megőrült? Itt Somlay Artúr! Vacsorára jöttem, nem érti?! Disznótorba! Eresszen be, mert betöröm a kaput. — Tessék várni, rögtön nyitom. A házmester még kapargált a kulccsal, Árgyél már toporzékolt a kapu előtt. Végre kinyílt a kapu. Árgyél elővett két pengőt, belenyomta a házmester markába és elhaló hangon belehörögte a sötétbe : — Vezessen, ember, oda, ahol a vacsora van. Éhenpusztulok. A házmester nem értette. Újabb két pengő. Ekkor világosság gyűltaz agyában és vállat vonva, mintha azt mondaná, hogy a bolonddal nem jó ellenkezni, megindult elől. Árgyél és Mihályffy utána. A kertben kis ház. Sötétség. Az ajtó zárva. Csengetnek. Nem jön ei senki. Dörömbölnek. Mihályffy Béláiban erősödik a sanda gyanú. Végre újabb álmos hang a sötétben: — Ki az? — Mihályffy Béla és Somlay Artúr... A vacsora... . De már nyilt az ajtó. Zavart fersihang húztaa szót: — Itt valami félreértés van... Árgyélban elhalt a vér. Döbbenten súgta barátja fülébe: — Ember, végem van. Ez nem a Honvéd utca! Az előbbi hang folytatta: — ... a vacsora nem ma este van. Ma csak a disznóölés volt. Az urakat holnap estébe hívták vacsorára. Elsötétült az ég, megfordult a világ, lehulltak a csillagok és Mihályffy kabátujja csaknem leszakadt, Árgyél akkorát rántott rajta. Vonszolta kifelé. Krákogott, brümmögött, morgott, szinte túrta maga köül a földet a hatalmas ember. Kint elfogtak egy üresen hazafelé tartó autóbuszt. Bottal, zseblámpával nagynehezen megállították. Felugrottak rá. Árgyél oda rohant a sofőrhöz és öt pengőt ígért neki, ha elviszi a Bagolyvárig. A sofőr rázta a fejét. Nem teheti, a garázsba megy. — Tíz pengő! — és lobogtatta a tízest. A sofőr hajthatatlan maradt. — Húsz pengő, ember! Húsz pengő! Csak a főtérig! — Ekkor már könyörgött. A sofőr még makacsabb lett. A színházinál könyörtelenül letette oklét. Negyed tizenegy volt. Lélekszakadva rohantak végig a Deák Ferenc utcán, a főtéren végre kaptak kocsit. Mihályffy minden ellenkezése ellenére, felültek rá, elhajtottak a Bagolyvárba. A ruhatárban még be sem tette a kabátját és már rendelt. Megevett három húsételt, két levest, két tésztát, megivott három feketét és két liter bort. Mikor végre kissé megnyugodott, megszólalt, a hangja rezignált volt: — Azért a mazsolás hurka mégis csak jobb lett volna ... _ A poénhez tartozik. Hogy a másnapi vendégsereg egész este rajtuk mulatott, a házigazda pedig, aki előző este hálóköpenyben szaladt ki utánuk, hogy ne rohanjanak el úgy, mert egy kis édespecsenyét és kolbászt hirtelen ében megsüttet, postán utána küldte Árgyélnak Budapestre a disznótoros vacsora Árgyélra eső részét. Kivéve a töltött káposztát, mert azt a vendégek az utolsó töltelékig megették. ELLENZÉK 1943 Január 3. —iwwinw 'm ifi t- je -■**. Költözik Marina Aurelius szobra Részlet a ma déli olasz hivatalos jelentésből. ..Az elmúlt éjszaka ellenséges repülőgépek szálltak el Róma felett, majd bombákat dobtak le Ostia területén, némi kár s néhány sebesült“ .. . Az olasz „bollettino" most először említi Rómát, s Ostia, amelyet ma ,,Lido di Roma“ néven emlegetnek, közigazgatásilag szintén Rómához, az olasz fővároshoz tartozik, mint pl. Budapesthez Kőbánya. Az egyik ellenséges bomba — mint a ma déli sajtóértekezleten mondották — éppen az ostiai székesegyház közelében vágott le . . . Mi lesz ilyen körülmények között a rómaiak nyári tengeri fürdőzésével? A Wellington-típusú angol bombázógépek — mert azok voltak — az elmúlt éjjel Róma területére töméntelen röpcédulát is leszórtak. Az egyik külföldi kolléga mutatott egyet. Fenyegetőznek, hogy ■ énesebbről sor kerül magának Rómának a bombázására is, ha az olaszok nem szakítanak „az átkos náci szövetséggel, nem űzik el „Mussolinit és a fasizmus bűnös rendszerét, amely háborúba sodorta Olaszországot“. . . Állítólag olyan röpcédulák is vannak, amelyeken térkép van, megjelölve azok a városnegyedek amelyeket az angolszászok a jövőben bombázni fognak. Valóságos vadászat indul ilyen „térképes“ röpcédulákra. . . Május 20. Pavolini gúnyoshangú vezércikket ír a „Messaggero“-ban a vasárnap éjjiél leszórt angolszász röpcédulákról, s megállapítja, hogy „nem mondanak semmi újat, többet annál, amit az angolszász propaganda már hangoztatott“. . . Este 7 óra körül az. ,,Ambusuaton“-ban a Veneton a magyar film olaszországi képviselője ncevimeritot“ (fogadás) adott a sajtó és a Limesek részére. Gazdag butlé, cinzano, sütemények, jó társaság. Ott vannak Radványi Gézáék is, éltik római otthonukat, mint mi a miénket. . . Elmondom nekik, hogy ma délelőtt a Capitoliumon jártam a ,,tessera"-m lebélyegeztetése (mint a diplomáciai testülethez tartozó újság jó, kétszeres adagot kapok), s éppen akkor emelték le talapzatáról Marcus Aurelius császár bronzszobrát. . . Marcus Aurelus képmása az egyetlen, amely megmaradt a régi császári Rómát díszítő 24 szobor közül és — a talapzaton látható felirat tanúsága szerint — több mint négyszáz évvel ezelőtt helyezte ide mostani helyére, a Capitolium dombján lévő kis térre az akkori pápa rendeletéből — Michelangelo Buonarotti . . . Négyszáz év alatt nem egy háború és megszállás zúdult végig Rómán is, s Marcus Aurelius szobra ott állt, ahová Michelangelo mester körültekintőn helyezte. Most pedig, 1943 májusában a híres Marcus Aurelius szobora költözik. AZ ANYAGELOSZTÁS ELLEN CSAK AZ IPARTESTÜLETEKEN KERESZTÜL LEHET FELSZÓLALNI. Az Anyaghivatal az IPOR útján értesítette az ipartestületeket, hogy egyes ipartestületes tagok gyakran keresik fel az Anyaghivatalt olyan panaszokkal, amelyek az anyagelosztással kpcsolatban az ipartestületek vezetője, illetve szakosztályai, vagy pedig a többi tagok ellen irányulna. E panaszok nagy része legtöbb esetben indokolatlan, mert kenyéririgységből, vagy személyi gyűlöletből fakad, s ezért az Anyaghivatal közölte, hogy ezeket a panaszokat csak abban az esetben bírálja el, ha azok az ipartestületeken keresztül érkeznek az Anyaghivatalhoz. Fotólaboratórium, fotócikkek, s/dkm ii Weber optika Unió utca 8. Telefon 30—G.T