Ellenzék, 1944. január (65. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-03 / 1. szám

o MI­! 4M LÁSZLÓ ! V ! Hogyan láttam az olasz összeomlást V. KOLOZSVÁR­, cipocinbí­r­­ó. Afrika földje végleg elveszett. Az olasz félszigetet körülgyűrűzi a Háború tű­zgo­­molyaga. Az események d ritmai gyorsa­sággal követik egymást. Most — utólag visszatekintve — különös jelentőséget nyer egy-egy mondat vagy megjegyzés. Két légiriadó Május 14. D. u. 4 órakor a ,,Minisztero della cultura populare“-ba mentem, a rá­dióhoz a 7-es villamoson, amikor — ép­pen a piazza Croce Rosse-ta értünk — felbődültek a légvédelmi szirénák . . Az olaszok száján elfojtott szitkozódás, ,,ma­­ledetto“ s leugtrálnak a villamosról: jár né­­hány hónapja, hogy nem volt légiriadó Rómában ... A riadt arcokról leolvas­ható, hogy ez már „komoly“ valami, bár azért senki se siet az óvóhelyre, annál ki­­ancsibb. Magam szintén leszállok s a Croce Rossától gyalog folytatom az útja­mat a Via Vittorio Veneto-ig. Törvényes jogom van ehhez a szabálytalansághoz. Éppen tegnapelőtt kaptam kézhez a ,,Mi­­nistero della Cultura Popolare“ által kért engedélyt, amelynek élelmében — hivatalos munkám akadálytalan végzése végett — légiriadók alatt is „szabadon közleke­dhetem“, természetesen a „saját veszélyemre“. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar szükségem lesz erre az iga­­zolvány­ra, amelyet a római prefektúra állított ki. Szinte kisdiákos örömmel vár­tam, hogy mikor kell elővennem írtam­ban először az első „hivatalos közeg" fel­szólítására. De negyedórás sétám alatt — bár igen forgalmas helyen mentem végig — senki se kérte. Ugyanakkor az utca is tele volt járókelőikkel, akiknek bizo­nyára nem volt meg a légiriadó alatt is szabad közlekedői engedélyük, de n­ein is kérte senki tőlük . . . Hogy ez jól van-e így? Ez nem az én dolgom. Egyéb­ként a riadó nem tartott sokáig. Alig fog­tam a minisztériumban a munkámhoz, jött a lefújás. Háromnegyed óráig tartott. Május 15. Szombat. Délelőtt otthon dolgoztam csendesen, amikor 11 óra körül (..beavatottak“ szerint ez az amerikai re­pülők órája) megint megszólalt a légi­riadó szirénája. Ezúttal csak húsz percig tartott az egész. Várjon, minek a beve­zetője ez? Délután Várady Imre bolognai egyetemi tanár tartott előadást a „G. U. F. stranieri" ben ,­A magyar nép eredete és jelleme“ címmel. Mi így tetszés. „Mi enni, bolhók i­sfogyunk...“ Május 17. Hétfő. Az elmúlt éjjel — a nyugalmas vasárnap után m­egint lé­giriadó volt. Ezúttal jó más­fél órás. És — Rómában először a mostani háború ideje alatt — megszólaltak a légvédelmi­­igyók is . . . Ezeknek a zenéjére dér,el­durvul, riadalommal sietett le mindenki a „ricovero“-ba,­ bár úgyszólván már az egész ház aludt. A Tuniszban befejeződött h­re után úgy látszik — egyetlen nyu­galmas napunk se lesz Rómában légiriadó nélkül . . . Ott szorongtunk lenn a ,,ri­­covero“-ban egyetlen villanykörte sápadt gyér fényénél és hallgatjuk a légvédelmi gránátok tompán lehangzó hu­rekeseit, amelyeket egy-egy ijedősebb fül már el­lenséges bombák robbanásának vél . . „Madonna mia“ •— érdeli a kezét egy ná­polyi asszony, akinek az ideg­iben benne vibrál 79 átélt légitámadásnak minden borzalma. A háziak jórésze menekült. Északról, délről szaladtak ide „Rómát úgyse bombázzák“ jelszóval s most bor­­zadoznak, hogy a sors elől nem lehet el­bújni . . . Amikor kissé csendesül a tűz, néhányan férfiak felmerészkedünk a ka­pualjba s onnan szemléljük a légvédelmi ágyuk szétpattanó gránátjait, amelyek látványos tűzijátékként hatnak . . . Olyik gyakorlott fül­repülők motorbúgását is hallja. Tehát Róma felett volnának már az ellenséges népek ... A közös veszély ha­mar összehozza az embereket s az olaszok amúgy is meleg szívüek, barátkozásra hajlók. Jobban összeismerkedem egy mi­lánói mérnökkel és éry nápolyi úriem­berrel. A nápolyi kistermetű, kékszemű és feketehajú, tipikus nápolyi bennszü­lött, a normann ősök véréből is van va­lami az ereiben. A fasiszta pártban elő­kelő pozíciója van: „consigliere naziona­­le“ (nemzeti tanácsos) és a fasiszta ka­mara tagja. (Nálunk idehaza „méltósá­­g­­“ lenne, azonban Itáliában kevésbé számítanak a cirr­i és a rangok.) Fele­ségével és négy kisgyermekével költö­zött fel Rómába a kibírhat­a­tlanná vált légitámadások elől. Otthagyta házát is. A légvédelmi ergyak dörgése közben csendesen beszélgetünk ott a nyitott ka­pualjban. A „vincere“ szóra utak moso­lyognak. Amit hallok tőlük, az mind le­hangoló. A „győzelemben“ — Itáliát ért­ve — már egyikük se hisz, legfeljebb ha­z­á­jak „megmern­ek a té­­rhe­z". Bővebben azonban nem körvonalazzák, hogyan, mi­ként képzelik el ezt a „m­egmenekül­st". S ennél is megdöbbentőbb, amint szavaik­kal elém tárják Olaszország háborús ké­szület­lenségét: „Mi csak bolhák vagyunk az angulszászok­hoz képest". . . siránkozik nekem valós.i­­CO­-­m a mil­inói mérnök. Volhak? Grotc­zkül hangzik, hogy a közel 46 mill­ós lélekszámú­­las/ fasiszta nagyhatalom fia mondja ezt nekem. A t és félmilliós fin nemzet hősi példáját hozom fel, mire csak legyintenek: „Nincs se repülőgépünk se agyunk se harc­kocsink, se légelhárító lövegünk .. . Kato­náinkat téli felszerelés nélkül vitték Görögor­­szágba, úgyhogy el­fagyott a kezü­k-lábuk“. . . S valamit hom­ályosan mesélnek arról, h­ogy a Duce egyik szemléje alkalmával ugyanazt a tank-cápaitestet „Ariote“­ vitték körül Olaszorsz­ágban, s hasonló módon jártak el a repülőgépekkel is.. Vájjon igy van-e? Egy fasiszta „consigliere nazionale“ talán mégse szédül könnyű térrel az ellenséges propaganda szolgálatába. Mert mégsem lehet az egészet egyszerű rémlátássá lefokozni. S ha nem, akkor ki a felelős érte? Ezen töprengtem sokáig, s aludni nem bírtam a légiriadó le­fújása után sem sokáig. g­y GvÁű-Ús* ]&zs&t: * A békebeli jóidőkre emlékeztető disz­nótor, mazsolás májashurkák, kömény­magos kolbászok és rengő__kocsonyák ide­je lejárt és az az álom vi­dák, amikor az emberek ilyentájt csak immel-ámmal fo­gadtak el egy-egy disznótori meghívást, de jóelőtre kikötötték, hogy ia májarhuxká­­baan ne legyen sok mazsola, a kolbász ne legyen nagyon borsos és a töltött káposz­tában ne legyen túl sok ,rizs, már régen­­régen a múlté. Ám vannak kivételek, s ezek csak erő­sítik a szabályt, a régi igazság szerint. Somlay Artúr is, a nagy tragikus szí­nész, a pesti színházi távsalgók népsze­rű Árgyélja is ama kivételek közé esett, mint Pilátus a Credóba, akit „békebeli“ disznótorra hívott meg Mihályffy Béla, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója. A dolog úgy esett, hogy kolozsvári ■vendégszereplésének első, napján Somlay­­Artúrt elhalmozták meghívásokkal. A meghívás ma kétes értékű valami, olyan zsákba­macska-féle, éppen ezért, mint aki a helyzettel, nem ismerős, de a ba­­bhusi örömöknek éppen nem megvetője, tanácstalanul, de sok-sok bizakodással megkérdezte Mihályffy Bélát, mitévő le­gyen, melyik meghívást fogadja el. — Ne fogadj el, öreg Árgyél, semmifé­le meghívást — mondta neki Mihályffy Béla. — Holnap estére egy igen kedves barátomhoz hívtak meg disznótorba, gye­re velem, téged is biztosan nagyon szíve­sen látnak. Árgyél megdöbbent. Nyelt egyet, szeme felcsillant és­ szájá­ban már ott érezte a mennyei örömök izét. Izgatottan, sürgetően tette fel a kér­dést: ----És mondd, lesz ott májashurka is? — Hát persze, hogy lesz. Hiszen­­disz­nótorba megyünk?! — És kolbász is lesz? — Ne bolondozz, Árgyél! Mondom, hogy disznótorba megyünk ! & (isznotok — És töltött káposzta is lesz? — Biztosan lesz. Disznótorhoz Erdély­ben ez dukál. — Rendben van — döntötte el a kér­dést Árgyél. — A barátodhoz megyünk vacsorára, Disznótorba! — emelte fel a hangját és mintha a harmadik felvonás nagy tragikus jelenete után hagyná el a színpadot,, fejedelmi méltósággal, emelt fővel elköszönt. » Elmúlt az este, el az éjjszaka, el a dél­előtt, s másnap délután, előadás előtt nagy szaladgálás támadt a színházi fo­lyosókon. Altisztek rohangáztak ide-oda és keresték Mihályffy Bélát. — Somlay művész ur keresteti’ az igaz­gató urat, nem tudják, haj van? — tu­dakolták mindenütt. Előkerült Mihályffy is, lent találkoz­tak a társalgó előtt. Somlay, Mihályffy szavaival élve, soha ilyen izgatott nem volt, legfeljebb, ha nagy premierek előtt igen. — Te, Béla, maj­d me­gőröl­ök az éhség­től. Nem tudtam ebédelni sem. Tartoga­tom magam a ma esti disznótorra. Talál­koztam a barátoddal is a kávéházban, bemutatkozott nekem és ő is meghívott. Siessünk az előadással, mert majd meg­veszek, olyan éhes vagyok. De mondd, biztos ez a disznótor? — Ne bomoly, Árgyél! Hát már hogyne volna biztos?. . .­­ — Rendelj kocsit előa­dás utánra, mert nem hiszem, hogy kibírom addig is. Az előadás gyorsan pergett, a közön­ség szűnni nem akaró tapsorkánnal ju­talmazta a mester parádés alakítását, de Somlay nem hallotta a tapsonként, ro­hant fel az öltözőbe, pillanatok alatt át­öltözött, de közben még két altisztet el­­szalaszott Mihályffy Béla után, hogy siessen és különben is mi van a kocsival, mert éhenhal. Végre elindultak a koromsötét Honvéd- T utcán. — Hajtson, öregem, hajtson — dörmög­­te a sofőr fülébe mély basszus hangáén Árgyél. — Hajtson az istenért, ha nem akarja, hogy itt haljak éhen a kocsijában. A sofőr rákapcsol, csak úgy repült a kocsi. Végre, örökkévalóságnak­ tetsző idő után megálltak egy nagy bérház előtt. A kapu zárva. Árgyél tízpengést adott a taxisnak, meg sem várta, hogy visszaad­jon rohant a kapuhoz. Csengetett. Egy­szer, kétszer, háromszor. Semmi ered­mény. Látva, hogy a csengetésnek semmi haszna, botjával kezdte verni a kaput. Ekkor már lihegett. Olyan volt, mint az aréna porondján a felbőszített bika. — Te, Béla, én beverem az ablakot, ha be nem engednek. Értsd meg, ember, nem ettem semmit reggel óta, akkor is csak keveset! Mihályffy Bélában sanda gyanú lob­bant. Ha vendéget várnak, miért zárva a kapu és ha már zárva van, miért nincs ébren a házmester? Ekkor álmos hang hallszott a sötétben: — Ki az és mit ak­ar?­ — Ember, megőrült? Itt Somlay Artúr! Vacsorára jöttem, nem érti?! Disznótor­ba! Eresszen be, mert betöröm a kaput. — Tessék várni, rögtön nyitom. A házmester még kapargált a kulccsal, Árgyél már toporzékolt a kapu előtt. Végre kinyílt a kapu. Árgyél elővett két pengőt, belenyomta a házmester marká­ba és elhaló hangon belehörögte a sö­tétbe : — Vezessen, ember, oda, ahol a vacso­ra van. Éhenpusztulok. A házmester nem értette. Újabb két pengő. Ekkor világosság gyűlt­­az agyá­ban és vállat vonva, mintha azt monda­ná, hogy a bolonddal nem jó ellenkezni, megindult elől. Árgyél és Mihályffy utána. A kertben kis ház. Sötétség. Az ajtó zárva. Csengetnek. Nem jön ei senki. Dö­römbölnek. Mihályffy Béláiban erősödik a sanda gyanú. Végre újabb álmos hang a sötétben: — Ki az? — Mihályffy Béla és Somlay Artúr... A vacsora... . De már nyilt az ajtó. Zavart fersihang húzta­­a szót: — Itt valami félreértés van... Árgyélban elhalt a vér. Döbbenten súgta barátja fülébe: — Ember, végem van. Ez nem a Hon­véd­ utca! Az előbbi hang folytatta: — ... a vacsora nem ma este van. Ma csak a disznóölés volt. Az urakat holnap estébe hívták vacsorára. Elsötétült az ég, megfordult a világ, le­hulltak a csillagok és Mihályffy kabátuj­­ja csaknem leszakadt, Árgyél akkorát rántott rajta. Vonszolta kifelé. Kráko­­gott, brü­mmögött, morgott, szinte túrta maga kö­ül a földet a hatalmas ember. Kint elfogtak egy üresen hazafelé tar­tó autóbuszt. Bottal, zseblámpával nagy­­nehezen megállították. Felugrottak rá. Árgyél oda rohant a sofőrhöz és öt pengőt ígért neki, ha elviszi a Bagolyvárig. A sofőr rázta a fejét. Nem teheti, a garázs­ba megy. — Tíz pengő! — és lobogtatta a tízest. A sofőr hajthatatlan maradt. — Húsz pengő, ember! Húsz pengő! Csak a főtérig! — Ekkor már könyörgött. A sofőr még makacsabb lett. A szín­házinál könyörtelenül letette oklét. Ne­gyed tizenegy volt. Lélekszakadva rohan­tak végig a Deák Ferenc­ utcán, a főtéren végre kaptak kocsit. Mihályffy minden ellenkezése ellenére, felültek rá, elhajtot­tak a Bagolyvárba. A ruhatárban még be sem tette a kabátját és már rendelt. Megevett három húsételt, k­ét levest, két tésztát, megivott három feketét és két liter bort. Mikor végre kissé megnyugo­dott, megszólalt, a hangja rezignált volt: — Azért a mazsolás hurka mégis csak jobb lett volna ... _ A poénhez tartozik. Hogy a másnapi vendégsereg egész este rajtuk mulatott, a házigazda pedig, aki előző este hálókö­­penyben szaladt ki utánuk, hogy ne ro­hanjanak el úgy, mert egy kis édespe­csenyét és kolbászt hirtelen ében megsüt­­tet, postán utána küldte Árgyélnak Bu­dapestre a disznótoros vacsora Árgyélra eső részét. Kivéve a töltött káposztát, mert azt a vendégek az utolsó töltelékig megették. ELLENZÉK 1­9­4­3 Január 3. —iwwinw 'm ifi t- je -■**. Költözik Marina Aurelius szobra Részlet a ma déli olasz hivatalos jelentés­ből. ..A­z elmúlt éjszaka ellenséges repülőgé­pek szálltak el Róma felett, majd bombákat dobtak le Ostia területén, némi kár s néhány sebesült“ .. . Az olasz „bollettino" most elő­ször említi Rómát, s Ostia, amelyet ma ,,Lido di Roma“ néven emlegetnek, közigazgatásilag szintén Rómához, az olasz fővároshoz tarto­zik, mint pl. Budapesthez Kőbánya. Az­ egyik ellenséges bomba — mint a ma déli sajtóérte­kezleten mondották — éppen az ostiai szé­kesegyház közelében vágott le . . . Mi lesz ilyen körülmények között a rómaiak nyári tengeri fürdőzésével? A Wellington-típusú an­gol bombázógépek — mert azok voltak — az elmúlt éjjel Róma területére töméntelen röpcédulát is leszórtak. Az egyik külföldi kolléga mutatott egyet. Fenyegetőznek, hogy ■ énesebbről sor kerül magának Rómának a bombázására is, ha az olaszok nem szakítanak „az­ át­kos náci­ szövetséggel, nem űzik el „Mussolinit és a fasizmus bűnös rendszerét, amely háborúba sodorta Olaszországot“. . . Állítólag olyan röpcédulák is vannak, ame­lyeken térkép van, megjelölve azok a város­negyedek amelyeket az angolszászok a jövő­ben bombázni fognak. Valóságos vadászat indul ilyen „térképes“ röpcédulákra. . . Május 20. Pavolini gúnyoshangú vezércik­ket ír a „Messaggero“-­ba­n a vasárnap éjjiél leszórt angolszász röpcédulákról, s megálla­pítja, hogy „nem mondanak semmi újat, töb­bet annál, amit az­ angolszász­ propaganda már ha­ngoztatott“. . . Este 7 óra körül az. ,,Am­busuaton“-ban­ a Veneton a magyar film olaszországi képviselője ncevimeritot“ (fogadás) adott a sajtó é­s a Limesek részére. Gazdag butlé, cinzano, sütemények, jó tár­saság. Ott vannak Radványi Gézáék is,­­ él­­tik római otthonukat, mint mi a miénket. . . Elmondom nekik, hogy m­a délelőtt a Capito­­liumon jártam a ,,tessera"-m­ lebélyegeztetése (mint a diplomáciai testülethez tartozó új­ság jó, kétszeres adagot kapok), s éppen akkor emelték le talapzatáról Marcus Aurelius csá­szár bronzszobrát. . . Marcus Aurel­us képmása az egyetlen, amely megmaradt a régi császári Rómát díszítő 24 szobor közül és — a talap­zaton látható felirat tanúsága szerint — több mint négyszáz évvel ezelőtt helyezte ide mos­tani helyére, a Capitolium dombján lévő kis térre az akkori pápa rendeletéből — Michel­angelo Buonarotti . . . Négyszáz év alatt nem egy háború és megszállás zúdult végig Ró­mán is, s Marcus Aurelius szobra ott állt, ahová Michelangelo mester körültekintőn he­lyezte. Most pedig, 1943 májusában a híres Marcus Aurelius szobor­a költözik. AZ ANYAGELOSZTÁS ELLEN CSAK AZ IPARTESTÜLETEKEN KERESZTÜL LEHET FELSZÓLALNI. Az Anyaghivatal az IPOR útján értesítette az ipartestületeket, hogy egyes ipartestületes tagok gyakran ke­resik fel az Anyaghivatalt olyan panaszokkal, amelyek az anyagelosztással kpcsolatban az ipartestületek vezetője, illetve szakosztályai, vagy pedig a többi tagok ellen irányulna. E panaszok nagy része legtöbb esetben indokolat­lan, mert kenyéririgységből, vagy személyi gyűlöletből fakad, s ezért az Anyaghivatal közölte, hogy ezeket a panaszokat csak ab­ban az esetben bírálja el, ha azok az ipar­testületeken keresztül érkeznek az Anyaghi­vatalhoz. Fotóla­borat­óri­u­m, fotócik­­k­ek, s/dkm ii Weber o­­pti­ka Unió­ utca 8. Telefon 30—G.T

Next