Előörs, 1928 (1. évfolyam, 1-41. szám)

1928-03-17 / 1. szám

­zt Körs­ nek a nagy apostolnak, aki majdnem annyi hívőt hódított vissza a kereszténységnek, mint a katoliciz­musnak. Ahogy ezek az ihletett, vallásos gerjedelmek valamely egyházhoz való tartozássá öntudatosodnak, csakhamar feledésbe megy vagy elhomályosodik a nagy összekötő gondolat és lábra kap a kölcsönös féltékenység, a türelmetlenség, az egyházpolitikai érdek, a hatalmi pozíciók megoszlásának gondolata, különösen olyan társadalomban, mint a magyar, amely a keresztény ellenforradalom után a nyolca­dik esztendőben elfásult vagy elhalkult a nemzet nagy történelmi gondolatának igényeivel szemben. Egy nemzet nagy célokkal nő, a kicsinyekkel össze­töpörödik. Nagy heroizmusokra és teljesítményekre kész társadalomban nivellálódnak a vallási, az egy­házi és a szociális ellentétek. Olyan társadalmakban azonban, amelyek ha átmeneti időre is, elvesztették ennek a nagy összekötő gondolatnak energiáját, a differenciák megsokasodnak és kiélesednek, amelyet persze bizonyos politikai tervkovácsok iparkodnak a maguk hasznára kiaknázni. Egy bölcs és óvatos kormánypolitika természetesen iparkodik a szcillák és karibdiszek között átevezni a maga törékeny jó­­szágjával és legalább arra törekszik, hogy alkalom és ürügy ne származhassák a felekezeti féltékeny­kedésekre és meddő hercehurcákra. Bármint is vesszük, a magyar katolikus társa­dalom éppen a politikai és hatalmi pozíciók tekinte­tében inferiális helyzetben tudja magát. Ezt lehet pártpolitikai szempontból elhallgatni vagy letagad­ni, de a lappangó feszítő erő itt van és érezteti las­­san kint a maga hatásait. A katolikusság azt érzi, hogy táborában van az ország lakosságának több mint kétharmada, de a politikai hatalom tekinteté­ben számaránya alatt van képviselve. Ha a tehetség és az arravalóság jogcíme döntené el a hatalomra­­jutás szelekcióját, akkor tárgyilagosan gondolkozó embert ezek a szempontok nem foglalkoztatnak. Sen­ki se állíthatja azonban nyugodt lélekkel, hogy Ma­gyarországot ma a legképesebb és a legalkalmasabb férfiak kormányoznák a miniszterségtől az államtit­kárságokon keresztül a közigazgatás legalsó fokáig. Mondják: titkos statisztikák vannak arról,­­meny­nyire kisemmizettnek érzi magát a katolikus társa­dalom a politikai és kormányzati hatalomban. Lehet, hogy ezekben a statisztikákban túlzások is vannak, de hogy ilyen statisztika létrejöhetett, már egyma­gában kétségbevonhatatlan jele a bajnak. Talán nem is lesz ennek a ténynek kritikus hatása, adja Is­ten, hogy ne is legyen. A társadalom békéjét fenye­gető felekezeti krízis csak akkor nem fog kirob­banni, ha csendben, még időben és tapintatos for­mában megtörténik a pozícióarányoknak némi ki­egyensúlyozása, ez persze nem vonatkozik azokra, akiket képességeik minden felekezeti érzékenykedé­sen túl kvalifikál hivatalra és hatalomra. Vagy pe­dig a nagy történelmi magyar gondolat veszi birto­kába a magyar lelkeket akkora erővel, hogy azok­nak sodrában — mint fentebb mondottuk — nivel­lálódnak a vallási, egyházi, szociális ellentétek. Min­denesetre csak akkor leszünk hívek a nagy püspök eszméihez, ha a magunk hibájából nem engedjük levegőbe röpíteni a Pannonhalma és Debrecen kö­zött általa ivert szivárványhidat, amely ma már elég gyenge pilléreken nyugszik. Szerbia készülődik az új háborúra írta ■­ JULIER FERENC, ny. vezérkari alezredes. Csonka-Magyarország trianoni börtönének őrei közül különös figyelmet érdemel Jugoszlávia, mert ennek em­beranyaga háború esetén katonai erényeinél fogva a kis­­ántánt elitjét és ezért szomszédainak legkomolyabb ellen­felét képviseli. A kisántánt másik két tagjáról, a csehekről és az oláhokról megvan a jól megalapozott véleményünk. A csehekkel bizonyos közösségben is éltünk. Akár mellet­tünk harcoltak, mint a világháborúban, akár ellenünk, mint 1919-ben, bebizonyították katonai értéktelenségü­ket. Az oláhokat sem tanultuk tisztelni. Jugoszlávia népei azonban úgy mellettünk, mint ellenünk a legkétségtele­nebb módon tettek tanúságot harcratermettségükről. Az is bizonyos, hogy a kisántánt népei közül a ma­gyar szemében mindig a jugoszláv volt a legrokonszen­­szenvesebb, akár a horvát, kivel olyan dicsőséges év­századokat éltünk át szoros fegyverbarátságban, akár a szerb, amely csodálatos heroizmussal építi egy évszázada, a maga militarista országát. Az érdekellentétek sem vol­nának áthidalhatatlanok, ha a szerb lélek bele nem bete­gedett volna váratlan sikereibe. Nemcsak, hogy a leg­kisebb hajlandóságot sem mutatja az S. H. S. bármi határrevízióra Magyarország javára, hanem még új hódítások vágyát szuggerálja tömegeinek, főleg katonáinak amúgy is fantaszta lelkébe, mint ahogy az újoncok kiképzésére kiadott tankönyvünk is bi­zonyítja, melyet csak nem rég tett szóvá az olasz sajtó, de ellenünk való ádáz indulatukat tükrözi a szentgotthárdi incidens körül tanúsított maguk­­ tartása is. Kötelességünk tehát kibontakoznunk az ábrándok világából s tudomásul vennünk, hogy Szerbia támadó háborúra készül ellenünk. Nem árt tehát alaposan megvizsgálnunk, milyen katonai klasszist képvisel e legerősebb börtönőrünk, mire lehetünk vele szemben elkészülve és ezért mit lehetne tennünk az onnan­­ mutatkozó katonai ve­szedelem elhárítására. Megalakult az Angol-Magyar Kulturtársaság. Elnök : báró Szterényi József, báró Kornfeld Móric. Titkár : Hollós Pál. Választmányi tagok : Baumgarten Nándor, Benesch, Fenyő Miksa, báró Hatvany Endre, Légrády Ottó, Sándor Pál, Stein Emil, Vészi József, Wolfner Gyula. Van aztán köztük néhány magyar is. 33 „angol“ mellett tizenkettő 1­5 Jugoszlávia egymillió embert mozgósíthat. Jugoszlávia katona-földrajzilag az ellenünk vi­selendő támadó háborúra sok előnyt talál. Magyarország legtermészetesebb földrajzi, néprajzi, gazdasági és kul­turális déli határát, a Duna -Dráva vonalát, a trianoni béke ellenünk irányuló katonai megfontolás alapján ak­ként változtatta meg, hogy az Magarország ellen a ju­­goszlávok számára három támadó hídfőt alkosson. Ezek: a muraközi hídfő, honnan az észak felé irányuló jugoszláv előtörés elzár bennünket a minket esetleg támogató germánságtól és egyben Csonka-Ma­gyarország legértékesebb részét, a Dunántúlt fenyegeti. Az eszéki hídfő, honnan a jugoszláv offenzíva Pécsen át az ország fővárosa felé vezet; a vajdasági hídfő honnan a természetes aka­dályra nem találó támadás Budapest felé irányul és egyben a Tiszántúl teljes leszakítását eredményezheti. A jugoszláv hadsereg háborúban 17 első fv­­vonalbeli hadosztályból és minden valószínűség szerint legalább ugyanannyi második vonalbeli és még néhány harmadik vonalbeli hadosztályból állhat. Az 1914-ben a 4 és fél millió lakosú Szerbia a

Next