Előörs, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-31 / 35. szám

parton, a gallipoli-i félsziget déli csücskén (Teke Burnu és Seddulbahr mellett) és Maidostól nyugatra, Kabatepe­­nél és Ariburnu-nál partra szálltak. Az angol vezénylő tábornok, Hamilton hadparancsa szerint az antánt kato­náinak ,,az újabbkori hadviselésben példátlanul álló ka­landossággal kellett nyílt öbölben, erőszakosan partra szállani oly állásokkal szemben, melyeknek bevehetetlen­­ségével dicsekedett az ellenség.” Angol megállapítás sze­rint „szerencsés kezdet, nyomorúságos befejezés és szív­facsaró eredmény” jelemzi ezt a vállalatot. Kabatepénél és Ariburnunál az angol sereg elitcsa­pata, az ausztráliai hadtest hajtotta végre a kihajózást. Itt történt, hogy Musztafa Kemál a minden oldalról be­érkező vészhírektől kissé megzavart Limon von Sanders fővezér parancsa ellenére egész hadosztályát ingadozás nélkül latba vetette és azt személyesen vezette támadásra a partraszállt angolok ellen. Ebből elkeseredett nagy csata keletkezett. A veszteség április 25-én éjjel mindkét oldalon már az 50%-ot is felülmúlta. Kemálnak azonban sikerült az angolokat annyira visszaszorítani, hogy ezek­nek csupán a közvetlenül a tengerpart mentén húzódó Ariburnu magaslat maradt a kezükben. Jellemző a török roham hevességére, hogy az ausztráliai hadtest táborno­kai már a visszahajózást javasolták. A helyzetet itt Ha­milton tábornok erélye mentette meg, midőn elrendelte: „Beásni és kitartani!” Musztafa Kemál ettől kezdve az Ariburnu-fronton vezényelte hadosztályát és ugyancsak nehéz órákat szer­zett az angoloknak. Április 29-én végrehajtott egyik tá­madásának hatása alatt az ausztráliai hadtest egyes ré­szei már elhagyták állásaikat s a hajókra kezdtek szál­lani, mikor a tengeren érkezett erősítések az arcvonalat újra helyreállították. Ezután az angolok mentek át táma­dásba, anélkül, hogy a török frontot egy lépéssel is visz­­sza tudták volna szorítani. Az angol állás ez egész idő alatt a tengerparttól egy kilométernyire maradt és ebben a vonalban viselte a szorosan egymáshoz tapadt két fél a három hónapon át augusztus elejéig tartó véres állás­háborút, amikor újabb angol erőfeszítés következtében újabb még nehezebb küzdelmek fejlődtek ki, amelyeknek a törökökre nézve szerencsés eldöntésében az oroszlán­­rész Musztafa Kem­ált illeti. Az említett három hónapon át csak egy napig pihentek a fegyverek, amikor az itt vezénylő angol tábornok a töméntelen hulla eltemetésére egy napi fegyverszünetet kért. ★ Hamilton angol fővezér, miután július folyamán annyi erősítést kapott, hogy hadereje a 150.000 főt elérte, újabb nagyarányú hadműveletre szánta el magát. Terve az volt, hogy a Gallipoli-­ félsziget déli csücskén és az Ariburnu­­fronton levő csapataival frontális támadásba megy át és ezzel egyidejűleg az Ariburnu-fronttól északra, a suvlai öbölben kihajózandó angol hadtesttel a törökök északi szárnyát (Musztafa Kemál védőszakaszát) Anafortán át megkerüli s ekként a török hadsereget a Gallipoli-­ félsziget déli végén bekeríti. A terv helyes és szép volt. Sikere a török sereg katasztrófáját jelentette volna. Az időközben szintén megerősített török sereg főereje (100.000 fő) ekkor a félsziget déli részén volt állásharc­ban, egy hadtest (20.000 fő) volt az ázsiai oldalon, egy másik hadtest általános tartalék a félsziget északi részé­ben, Gallipoli városkánál. A haditervnek augusztus 6-án megkezdett végrehaj­tásából kifejeződött véres küzdelmet Churchill, a híres angol államférfiú ekként jellemzi: „A brit hadsereg vas­kos és változatos tartalmú évkönyveiben nincs annál szi­­vettépőbb lap, mint amelyik az anafortai csatát tárgyalja. A megnyerhető díj nagysága, melyet hajszálnyira vesz­tettünk el, az a legvakmerőbb elszántság és súlyos ügye­­fogyottság, az a legnagyobb teljesítmény és sajnálatos határozatlanság, amelyet itt észlelhettünk, mindezekhez még a balszerencse, mely e csatatér felett lebegett, oly dolgok, melyekhez hasonló történelmünkben nem egy­hamar akad.” Ehhez csak azt fűzzük hozzá, hogy a csa­tatér felett a balszerencsét az angolokra nézve Musztafa Kemál személye képviselte. Mint említettük hősünk hadosztálya tartotta az Ari­­burnu-védőszakasz északi szárnyát. Ezen túl, a suvlai öbölben történt augusztus 6-án az angol hadtest partra­szállása, mely ellen Musztafa Kemál a Mestantepe és Ki­­restepe magaslatokon egyelőre csak kisebb csapatokat ál­líthatott. Az angol haderőknek sikerült az első rohammal a Mestantepe és ettől délre a Kodjasimendag, végül a Kristepe magaslatokról a török védőket leszorítani. Ezzel az angol haditerv a megvalósulás stádiumába jutott. Az angol partraszállás hírére Limon von Sanders tábornok a Gallipolinál álló tartalékhadtestét és az ázsiai oldalról egyik hadosztályát a félsziget déli része felé útnak indí­totta, hogy ezekkel az ellentámadást végrehajtsa. Az em­lített tartalékhadtest parancsnokának késedelmeskedése folytán azonban a hadtest Anaforta környékét csak aug. 8-án este, tehát három napi menettel érte el, ami Liman von Sanders tábornokot arra indította, hogy a határo­zatlan török generálist a parancsnokságtól megfossza és hogy az ellentámadásra szánt, mintegy 3 hadosztály erejű csapatok vezérletével Musztafa Kemált bízza meg. A né­met fővezér a megelőző harcok alapján Musztafa Kemál­­ban a felelősséget szívesen vállaló vezéri természetet is­mert meg. Amint írja: „Április 25-én a 19. hadosztállyal önállóan, elszántan támadt, az előnyomuló ellenséget a tengerpartig visszadobta s aztán 3 hónapon túl állt az Ariburnu-fronton, minden támadást szívós, törhetetlen ellenállással sikeresen védett ki. Tetterejében teljes bi­zalmam lehetett.” Augusztus 9-én hajtotta végre Musztafa Kemál a tá­madást a Suvla öböl felé és visszaszorította az angolokat az uralgó magaslatokról. A következő napon a török hős az angolok birtokába került Kodjasimendag magaslatra intézett rohamot. Ezt az említett angol politikus ekként adja elő: „Musztafa Kemal az augusztus 10-ére hajló éjjel a legvégső erőfeszítéssel felkészült, hogy ezt a fel­becsülhetetlen értékű magaslatot visszahódítsa. Az egész 8. török hadosztályt, melyet az ázsiai oldalról hoztak át és azonkívül még három zászlóaljat, hatalmas tüzérség támogatása mellett, Musztafa Kemál személyesen vezette rohamra. Az 1000 főnyi brit csapatot — mert a csekély kiterjedésű csúcson csak ennyi fért el — a büszke hatal­mi erőben ellenük viharzó áradat leseperte és a mélységbe döntötte. A törökök győzelmi mámorukban a csúcson túl­haladtak és sűrű hullámokban özönlöttek le a meredek lejtőn, hogy a betolakodókat a tengerbe dobják. Itt azon­ban a flotta megsemmisítő tüze sepert a szemükbe. Ez a romboló tűz az előnyomuló török tömegeket szó szerint széttépte. A 3—4000 emberből csak párszáz ember érte el megint a gerincet. Ezek azonban ott maradtak, oda­tapadtak véges-végig.” Ellenséges író állapítja meg tehát azt a nagy sikert, amit Musztafa Kemál nemcsak hadi tudásának, hanem személyének latbavetésével is itt kivívott. Musztafa Kemal azután még a Kirestepe magaslatról dobta le az angolokat és ezzel a török sereget fenyegető bekerítést véglegesen megakadályozta. Ettől kezdve Musztafa Kemál vezényelte a Kodjasi­­mendagtól Kirestepéig terjedő anafortai védőszakaszt és annak 6 hadosztály erejűre növekedett védőrségét. E védőállás ellen az angolok még ezután is több támadást intéztek, de sikert nem értek el. Különösen véres volt az augusztus 21-én megindított angol támadás, mely napokig tartó elkeseredett harcokat és 60.000 főnyi angol veszte­séget eredményezett, anélkül azonban, hogy Musztafa Kemál állásait megingatta volna. Érdemes megemlíteni, hogy az első modern nehéz lö­­vegeket Musztafa Kemal csapatai a volt monarchiától kapták. A szerbeknek 1915 őszén történt leverése után, november közepén érkezett meg az anafortai védőszakasz számára egy 24 cm-es motoros mozsárüteg, mely aztán a török vezér parancsai szerint működött az angol állá­sok ellen. [Folytatjuk] [6]

Next