Előörs, 1930 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1930-09-20 / 38. szám
BMW Hitlerért győzelme írta: vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre Alig múlt egy hónapja, hogy az Előőrs hasábjain szóvétettük azt a belső politikai forrongást, mely a német birodalmi választásokat megelőzte s azt a nézetünket fejeztük ki, hogy óriási mértékben meggyarapodtak a német nemzeti szocialisták győzelmi eshetőségei. Nézetünket a Hitler-féle mozgalom amaz alapvető sajátságára építettük, hogy az egyformán szakítva a szociáldemokrata és polgári gondolatkörrel és dogmákkal, a különböző polgári és szocialista osztálypártokkal szemben az egyetemes német nemzeti gondolatot írta zászlajára, ami egyes-egyedül vezetheti ki a polgárság és szocialista munkásság tehetetlenségre kárhoztató holt egyensúlyából a birodalmat. Jóslatunk első felét teljesen igazolták a választások eredményei : a polgári pártok a jól szervezett katolikus Centrum kivételével szinte egészen felmorzsolódtak, a szociáldemokrata párt éppen csak megtartotta birtokállományát, a kommunista párt múltbeli számerejéhez kétharmadnyi új képviselői helyet szerzett, a nemzeti szocialisták száma pedig pontosan megkilencszereződött, így ugrott a legutóbbi birodalmi gyűlésen még csak 12 képviselővel szereplő törpe nemzeti szocialista párt szinte egészen az élre, közvetlenül a majdnem évszázados hagyományokkal rendelkező német szociáldemo- ■ krata párt mögé, 106 mandátummal. S ha a két pártban rejlő eleven erőt és hódító készséget összevetjük, nem kétséges, hogy a nemzeti szocialisták belső ereje és lehetőségei messze túlszárnyalják a szociáldemokráciáét. . Hiába próbál a polgári sajtó úgy Németországban, mint nálunk egyszerűen a szélsőségek varázsában keresni vigasztalást és mentegetődzést. Igaz, egy teljesen csődbe került politikai rendszer mindig a szélsőségek malmára hajtja a vizet, így van ez Németországban is ; csakhogy a szélsőségeknek ez a mondhatnánk nehézkedési törvénye legfeljebb annyit magyarázhatna meg, amennyivel a kommunisták megerősödtek a múlthoz képest. De egyszerűen a szélsőségekkel magyarázni azt a feltűnő jelenséget, hogy egy párt szinte a semmiből, máról-holnapra olyan erőre kap, hogy kérdésessé teszi a legnagyobb birodalmi párt elsőségét is, merőben öncsalás volna. Az az arány, amely a két szélsőséges párt gyarapodását mutatja, tökéletesen kifejezi, mekkora botorság volna az is, ha egy kalap alá akarnánk fogni szélsőségek címén a nemzeti szocializmust és a kommunizmust s ha egyforma vagy csak hasonló belső fejlődésképességet tulajdonítanánk a kettőnek. A német kommunista párt a guruló cservenec szárnyain is, egy világraszóló agitáció segítségével is, csak 76-ra tudta felvinni képviselői mandátumai számát 44-ről. Hol van ez a számarány a nemzeti szocialisták rohanó és lebírhatatlannak tetsző fejlődési lendületétől? Régi magyar politikai hiba, nem venni tudomást a körülöttünk zajló életről. Pedig a tanulságokat tenyerükön hordják elénk az egymásra torlódó évek s egyre kevesebb kétséget hagynak a jövő társadalmi fejlődés irányvonala felől. Ma Olaszország már nem polgári állam, hanem nemzeti állam, ahol az európaszerte mindenható tőke szigorú kordában s az osztályok egyaránt szervezetten egymás mellett, felsőbb összhangban egymással. Törökország sem polgári állam, hanem a maga módján, de korántsem kevésbé élesen, mint az olasz, nemzeti állam. Oroszország sem polgári, hanem bolsevista állam. És most Németország keresi az utakat a polgári államból nemzeti állammá való — a lelkekben már elhatározott ■— átalakuláshoz Ahol nagy gazdasági és társadalmi válság ütött állandó tanyát s ahol a keleti szörnyű ragálynak, a bolsevizmusnak nincsenek olyan lelkekbe idegzett életfeltételei, mint Oroszországban, ott mindenütt a munkásság, parasztság, polgárság öntudatos összehangolódása felé törtet a fejlődés. Aki ezt nem látja, az vak. A tömegek érzik, hogy a túlságosan elhatalmasodott válságokból sem a régi elavult, a tőke érdekeivel átitatott és megmérgezett polgári gondolat, sem a holtpontra jutott és sorvadásba esett szociáldemokrata gondolat nem tud kivezető utat találni. Én a német nemzeti szocializmusért mint konstrukcióért igazán nem lelkesedem. Még sokkal kevésbé, mint a fasizmusért, különösen ha csalóka reménységeket látok, amelyek akár a fasizmus, akár a német nemzeti szocializmus lemásolására csábítanak. Hitler mozgalmában egyelőre nem is érzem a diadalmas történelmi erőknek azt a mámorító erdőzugását, ami a fasizmusból olyan nagy erővel áradt már győzelme előtt és árad máig. De teljes biztossággal érzem, hogy a jövendő fejlődés csírája azért valamiképpen benne van a német nemzeti szocializmusban. Esztendők óta hirdetem a magam szerény eszközeivel, hogy a magyar belső válságból sincs más kivezető, mint föladni a polgári gondolatot, hogy megtörténhessék a középosztálynak a föld népével és a munkássággal való őszinte összefogása s utána ez osztályok szerves összekapcsolódása. A középosztály hiába várja a munkásság és parasztság csatlakozását, mikor minduntalan a magunk különleges »polgárságát« dörgöljük az orruk alá és erre a különleges, a munkástól és paraszttól elhatároló polgári gondolatra, azaz egy osztály világszemléletére és érdekeire akarjuk építeni a jövendőt. Mi címen és mennyi joggal várom én el a munkástól, hogy lemondjon a maga egyoldalú munkás osztályszemléletéről és osztályuralmi törekvéseiről, mikor magam folytonosan »polgárként« különzöm el magam a tőle s még avasabb egyoldalúságokba burkolódzom? Egységes polgári frontot, meg kell menteni a polgári gondolatot ! — hangzik föl minduntalan az idétlen csatakiáltás. Pedig : fári-lári! Az egyetemes magyar nemzetet kell megmenteni! Milotay István keresi a szeptember elseji nagy szocialista-kommunista megmozdulás ellensúlyát, azt az ötvenezer jó magyart, akiknek válaszul a szocialista tüntetésre meg kellett volna jelenniük Budapest utcáin, de valahogy elmaradjanak. Bizony ezen el lehet tűnődni, el is lehet rajta keseredni, okául rengeteget össze lehet szedni, bűnös benne a kormány, bűnös benne az elmúlt tíz esztendő, de az igazi fő oka az ötvenezrek távolmaradásának mégis csak az, hogy az emberek elfásultak, hitüket, reményüket vesztették, kiábrándultak mindenből, amit nekik ez a tíz esztendő nyújtott vagy ígért. Uj hitet kell adni e végkép kiábrándult nemzeti érzésű tömegeknek. Ezt teszik Hitlerék. Uj hit azonban nem fakadhat kompromisszumokból : ezt az oly egyszerű leckét nem akarja valahogy megtanulni a mi szerencsétlen középosztályunk. Sőt annak legjobbjai is alig. Uj hitet csak egyenes, világos, bátor, semmi irányban, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé, sem lefelé nem alkuvó reformpolitika hozhatna, de ennek útjában áll a polgárság tömegeinek kitenyésztett hajlama az örökös megalkuvásra és ugyanígy a polgárság legjobb szellemeinek makacs és kicsinyes ragaszkodása egy nemzetinek nevezetted, valójában túlságosan csak a középosztályra, a középosztály szellemére és érdekeire támaszkodó elavult osztálypolitikához. Pedig a jelek szerint egyre inkább aktuálissá kezd válni a kossuthi fenyegetés, mely most a parasztság és a munkásság oldaláról hangzik a polgárság felé : »Veletek és általatok, ha lehet, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell«. Megértik-e vájjon még idejében azok, akiket szellem, műveltség és gyökeres magyarság kötelez ?... ”