Előörs, 1930 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1930-09-20 / 38. szám

BMW Hitlerért g­yőzelme írta­: vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre Alig múlt egy hónapja, hogy az Előőrs hasábjain szó­vétettük azt a belső politikai forrongást, mely a német birodalmi választásokat megelőzte s azt a néze­tünket fejeztük ki, hogy óriási mértékben meggyara­podtak a német nemzeti szocialisták győzelmi eshető­ségei. Nézetünket a Hitler-féle mozgalom amaz alap­vető sajátságára építettük, hogy az egyformán sza­kítva a szociáldemokrata és polgári gondolatkörrel és dogmákkal, a különböző polgári és szocialista osz­tálypártokkal szemben az egyetemes német nemzeti gondolatot írta zászlajára, ami egyes-egyedül vezet­heti ki a polgárság és szocialista munkásság tehetetlen­ségre kárhoztató holt egyensúlyából a birodalmat. Jóslatunk első felét teljesen igazolták a választások eredményei : a polgári pártok a jól szervezett katolikus Centrum kivételével szinte egészen felmorzsolódtak, a szociáldemokrata párt éppen csak megtartotta birtok­állományát, a kommunista párt múltbeli számerejéhez kétharmadnyi új képviselői helyet szerzett, a nemzeti szocialisták száma pedig pontosan megkilencszereződött, így ugrott a legutóbbi birodalmi gyűlésen még csak 12 képviselővel szereplő törpe nemzeti szocialista párt szinte egészen az élre, közvetlenül a majdnem évszáza­dos hagyományokkal rendelkező német szociáldemo- ■ krata párt mögé, 106 mandátummal. S ha a két párt­ban rejlő eleven erőt és hódító készséget összevetjük, nem kétséges, hogy a nemzeti szocialisták belső ereje és lehetőségei messze túlszárnyalják a szociáldemo­kráciáét. . Hiába próbál a polgári sajtó úgy Németország­ban, mint nálunk egyszerűen a szélsőségek varázsában keresni vigasztalást és mentegetődzést. Igaz, egy tel­jesen csődbe került politikai rendszer mindig a szélső­ségek malmára hajtja a vizet, így van ez Német­országban is ; csakhogy a szélsőségeknek ez a mond­hatnánk nehézkedési törvénye legfeljebb annyit ma­gyarázhatna meg, amennyivel a kommunisták meg­erősödtek a múlthoz képest. De egyszerűen a szélső­ségekkel magyarázni azt a feltűnő jelenséget, hogy egy párt szinte a semmiből, máról-holnapra olyan erőre kap, hogy kérdésessé teszi a legnagyobb birodalmi párt elsőségét is, merőben öncsalás volna. Az az arány, amely a két szélsőséges párt gyarapodását mutatja, tökéletesen kifejezi, mekkora botorság volna az is, ha egy kalap alá akarnánk fogni szélsőségek címén a nemzeti szocializmust és a kommunizmust s ha egy­forma vagy csak hasonló belső fejlődésképességet tu­lajdonítanánk a kettőnek. A német kommunista párt a guruló cservenec szárnyain is, egy világraszóló agi­táció segítségével is, csak 76-ra tudta felvinni kép­viselői mandátumai számát 44-ről. Hol van ez a szám­arány a nemzeti szocialisták rohanó és lebírhatatlan­­nak tetsző fejlődési lendületétől? Régi magyar politikai hiba, nem venni tudomást a körülöttünk zajló életről. Pedig a tanulságokat te­nyerükön hordják elénk az egymásra torlódó évek s egyre kevesebb kétséget hagynak a jövő társadalmi fejlődés irányvonala felől. Ma Olaszország már nem polgári állam, hanem nemzeti állam, ahol az európa­­szerte mindenható tőke szigorú kordában s az osztá­lyok egyaránt szervezetten egymás mellett, felsőbb összhangban egymással. Törökország sem polgári állam, hanem a maga módján, de korántsem kevésbé élesen, mint az olasz, nemzeti állam. Oroszország sem polgári, hanem bolsevista állam. És most Németország keresi az utakat a polgári államból nemzeti állammá való — a lelkekben már elhatározott ■— átalakuláshoz Ahol nagy gazdasági és társadalmi válság ütött állandó tanyát s ahol a keleti szörnyű ragálynak, a bolsevizmusnak nincsenek olyan lelkekbe idegzett élet­­feltételei, mint Oroszországban, ott mindenütt a mun­kásság, parasztság, polgárság öntudatos összehango­­lódása felé törtet a fejlődés. Aki ezt nem látja, az vak. A tömegek érzik, hogy a túlságosan elhatalmasodott válságokból sem a régi elavult, a tőke érdekeivel át­itatott és megmérgezett polgári gondolat, sem a holt­pontra jutott és sorvadásba esett szociáldemokrata gondolat nem tud kivezető utat találni. Én a német nemzeti szocializmusért mint kon­strukcióért igazán nem lelkesedem. Még sokkal ke­vésbé, mint a fasizmusért, különösen ha csalóka re­ménységeket látok, amelyek akár a fasizmus, akár a német nemzeti szocializmus lemásolására csábítanak. Hitler mozgalmában egyelőre nem is érzem a diadal­mas történelmi erőknek azt a mámorító erdőzugását, ami a fasizmusból olyan nagy erővel áradt már győ­zelme előtt és árad máig. De teljes biztossággal érzem, hogy a jövendő fejlődés csírája azért valamiképpen benne van a német nemzeti szocializmusban. Esztendők óta hirdetem a magam szerény esz­közeivel, hogy a magyar belső válságból sincs más kivezető, mint föladni a polgári gondolatot, hogy meg­történhessék a középosztálynak a föld népével és a munkássággal való őszinte összefogása s utána ez osztályok szerves összekapcsolódása. A középosztály hiába várja a munkásság és parasztság csatlakozását, mikor minduntalan a magunk különleges »polgársá­gát« dörgöljük az orruk alá és erre a különleges, a mun­kástól és paraszttól elhatároló polgári gondolatra, azaz egy osztály világszemléletére és érdekeire akar­juk építeni a jövendőt. Mi címen és mennyi joggal várom én el a munkástól, hogy lemondjon a maga egyoldalú munkás osztályszemléletéről és osztály­uralmi törekvéseiről, mikor magam folytonosan »pol­gárként« különzöm el magam a tőle s még avasabb egyoldalúságokba burkolódzom? Egységes polgári frontot, meg kell menteni a polgári gondolatot ! — hangzik föl minduntalan az idétlen csatakiáltás. Pedig : fári-lári! Az egyetemes magyar nemzetet kell megmenteni! Milotay István keresi a szeptember elseji nagy szocialista-kommunista megmozdulás ellensúlyát, azt az ötvenezer jó magyart, akiknek válaszul a szocialista tüntetésre meg kellett volna jelenniük Budapest utcáin, de valahogy elmaradjanak. Bizony ezen el lehet tű­nődni, el is lehet rajta keseredni, okául rengeteget össze lehet szedni, bűnös benne a kormány, bűnös benne az elmúlt tíz esztendő, de az igazi fő oka az ötvenezrek távolmaradásának mégis csak az, hogy az emberek elfásultak, hitüket, reményüket vesztették, kiábrándultak mindenből­, amit nekik ez a tíz esztendő nyújtott vagy ígért. Uj hitet kell adni e végkép kiáb­rándult nemzeti érzésű tömegeknek. Ezt teszik Hitlerék. Uj hit azonban nem fakadhat kompromisszumok­ból : ezt az oly egyszerű leckét nem akarja valahogy megtanulni a mi szerencsétlen középosztályunk. Sőt annak legjobbjai is alig. Uj hitet csak egyenes, vilá­gos, bátor, semmi irányban, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé, sem lefelé nem alkuvó reformpolitika hoz­hatna, de ennek útjában áll a polgárság tömegeinek kitenyésztett hajlama az örökös megalkuvásra és ugyanígy a polgárság legjobb szellemeinek makacs és kicsinyes ragaszkodása egy nemzetinek nevezetted, valójában túlságosan csak a középosztályra, a közép­­osztály szellemére és érdekeire támaszkodó elavult osztálypolitikához. Pedig a jelek szerint egyre inkább aktuálissá kezd válni a kossuthi fenyegetés, mely most a paraszt­ság és a munkásság oldaláról hangzik a polgárság felé : »Veletek és általatok, ha lehet, nélkületek, sőt ellene­tek, ha kell«. Megértik-e vájjon még idejében azok, aki­ket szellem, műveltség és gyökeres magyarság kötelez ?... ”

Next