Előre naptár, 1981
k álmát, ki-ki a saját ágyában.. . Én pedig itthon, idegenben, bérelt ággyal, ágyneművel, egyedül az első „elidegenedett" éjszakámmal. .. Mikor a kapus pirkadatkor felszól telefonon, hogy ideje fölkelni, még mindig az ablaknál ácsorgók, kialvatlan szemem hunyorog az ismerős, ám először látott hajnali fényben. • Láttam egy mesés völgyet, azt mondják, utoljára. Zilah és Szilágypanit határában állunk, megilletődve. A tervek szerint a város majdani ipari hőközpontjának vízzel dúsított fűtősalakját vezetik majd e völgybe, amíg... kidolgozzák a salak ipari feldolgozásának jövedelmező technológiáját. De addig a szelíd, augusztusi táj salaktengerré válik. Előbb csak bokáig ér, aztán feljebb, a térd felé kúszik, majd a derekat fogja körül... Egymásra vetítem gondolatban a két képet. A tücsökéirpelésben mosolygó mezei virágok síkos, olajos massza alatt lengedeznek, akár a tengerifű. A bukaresti Petőfi Sándor művelődési ház emlékünnepséget készít, kérnek, olvasnék fel a 75 éve született József Attila emlékére írt verset. Ráállok, de később kiderül, hogy ilyen versem nem létezik. Pedig a költő (mióta már?) a szívem alatt lüktet! Minden ízében ismert költészete védelmező szárnyként (?) borul fölém, nélküle talán sosem vettem volna tollat a kezembe. Úgy van, meghatároz, dolgozni sarkall és alázatra int. Oxigénem. Ott gubbaszt minden sorom mögött, súlyos, áldásos lidércnyomás. No lám, adomákat is gyűjtünk? János bá hetivásárra megy. Amint hazafelé igyekszik a macskaköves téren, markából kipottyan 1 lej. Nézi, keresi. Forgolódik, leguggol, négykézlábra ereszkedik, hiába. Milicista lép hozzá. — Mit keres, bácsi? — 1 lejt. — Elvesztette? — És én... Megkérhetném valamire? — Ki vele! — Ha közben megtalálná, tegye félre nekem ! A milicista ígéri, János bá elégedetten megy haza. Esztendő múltával ismét a téren át vezet az útja. Látja ám, hogy a fölszedett macskakövek gúlákba rakva. Nézi, nézi az útburkolók sürgését-forgását, s odaballag a milicistához. — Köszönöm a jóságát, de azért a nyavalyás lejért kár volt ekkora felhajtást csinálni. .. Valahányszor útjavítókat látok, az az érzésem, mintha néha az adomabeli János bának lenne igaza. • Az első decemberi fagy tenyérnyi jégpáncéljai villognak. Könnyedén kikerülhetném őket, de egy távoli hang suttogja incselkedve, valahonnan a gyermekkorból: lépj rá. Toppantsd össze, mint hajdanán! Pillanat alatt hanyatt zuhanok. Jobb kezemben éles lüktetés, csuklótörés! A reggel érkeztem Nagyváradról, élményekkel, tervekkel eltelve, mihez kezdek most jobb kéz nélkül? Háromnapos pánikhangulat után előkeresem az ütött-kopott magnót. Farkasszemet nézek a mikrofonnal. Két-három szó után elakad a hangom, nyökögök, újra kezdem, kapkodva ki-be kapcsolóik. Szenvtelenül forog a tekercs, kínlódva születik az első jegyzet. Majd egy riport. Aztán a szalag is megtelik. Áldom az eszemet, hogy annak idején Attila fiamat játszani engedtem az írógépen ! Most szorgalmasan másolja a szalagra motyogott szöveget. Mennyi a félrehallás, mellégépelés, slendrián fogalmazás! Mindezt ki is kell gyomlálni. .. Reszketeg krikszkrakszokkal próbálkozom, bal kézzel. Előbb a nevemet sikerül leírnom — harminc másodperc alatt! Néhány szó erejéig még tart a türelem, majd félresöprem a papírt. Másnap újrakezdem. Már egész jól haladok a gépelt lapok korrektúrájával. Egy hét, és megírom az első balkezes „művet”. Egy flekk, 30 perc alatt. Egyre rövidebb cikkeket írok. Az otthoniak biztatnak: szépírásból elégséges, de legalább olvasható. Megszokott, jobbkezes írásomat ugyanis kevesen tudják kisilabizálni. Időmként még most is próbálgatom kényszerűségből szerzett „tudományomat", a görcsösen alakuló betűket, a sorokká fűződő szavakat látva megnyugszom. Egy újabb baleset már nem érhet fölkészületlenül. Kősziklán felfutó csokros liliomszál annak tetejében két szép rozmaringszál, nagyobbik virága Jakab Jóska volna, kisebbik virága Gálfi Ágnes volna. Gyermekkori „mélyrétegek"... Néha elszavalom magamnak, később lányom s fiaim is lelkesen fújják. Faggatnak: milyen a rozmaring? ± 6,9