Előre, 1914. március (10. évfolyam, 676-699, 670-671. szám)
1914-03-01 / Melléklet
—-----o——— A navarrai királyné. (VALOIS MARGIT.) Történelmi regény a XVLIk századból. IRTA DUMAS SÁNDOR. Az Előre számára fordította LIGETI IMRE. ELSŐ FEJEZET. vs»» Guise herceg latin iudo..r.. Hétfőn 1572 augusztus 18-án, a Louvre királyi palota fényes ünnepség széhelye volt. Az ősi királyi palota máskor komor ablakai ma ragyogó fényben úsztak és szomszédos tet'i’k'ék utcák, amelyek kilencóra után rendszerint elhagyattak voltak már — bár már éjfél is elmúlt — most zsúfolvavoltak errberekkkel. Az utcákat és tereket elborító,iratott tömeg sötétségben fekete, háborgó tengerhez hasonlított, amelynek minden moraja veszedelmet jelent. Ez a háborgó, élő tenger, amely aRue de Fosses Saint Germain és a ‘Lie de l’Astruee-on hömpölygött keresztül, kiborította a rakpartot és a teret és hullámait a Louvre és a szemben levő Hotel de Bourbo ■ épületeinek falait csapkodták. Dacára a királyi ünnepélynek ,s talán éppen a királyi ünnepély miatt, volt a néptömeg magatartásában valami fenyegető és úgy látszott, mintha általában érezték volna, hogy ez impozáns ünnepélyek, amelyek ■ most csak még nézőkként szerepelhetnek. •Jöjátékai ,az egy-két héttel később tartandó ünnepélyeknél... amelyeken majd mint meghívott vendégek vehetnek részt. Az udvar Valois Margitnak, 11. Henrik király leányának és IX-ik Károly király nővérének Bourbon Henrik herceggel, Navarra királyával való házasságát ünnepelte. A fiatal párt az említett nap reggelén áldotta meg a Notre Dame előtt fölállított emelvényen Bombo, bíbornok, aki az esketési szertartást azzal a ceremóniával végezte, amely Franciaország királyi hercegnőinek férjhezmenetelét megillette. A házasság mindenkit meglepett és számos következtetésre adott alkalmat azoknak, akik tisztábban látták a dolgokat, mint mások. A házasság két különböző vallásfelekezeti párt békéjét is jelentette volna, ha egyáltalában szó lehetett békéről a pártok között, amelyek olyan engesztelhetetlenül gyűlölték egymást, mint a protestáns és katolikus pártok. Azon is csodálkoztak, hogy a fiatal Condé herceg miként bocsáthatott meg Anjou hercegnek, a király öccsének, aki atyját orozva legyilkoltatta. Azt is hangoztatták, hogy a fiatal Guise herceg miért bocsátott meg Coligny admirálisnak atyja haláláért, akit Coligny fölbérelt gyilkosok által megöletett. Hőt mi több, Jeanne de Navarra, a gyönge Bourbon Antal navarrai király bátor felesége, aki Henrik fiát a házasság alkalmából Parisba, kisérte, alig két hónapja halt meg és hirtelen haláláról különös hírek keringtek. Mindenütt azt suttogták, néhol meg hangosan is mondták, hogy a vőlegény anyja valami borzasztó titkot födözött föl és hogy Medieis Katalin, a francia anyakirályné, félve a titok nyilvánosságra jutásától, méreggel preparált parfümös keztyüt küldött Henrik anyjának ajándékba. A keztyüket René, egy florinei olasz vegyész preparálta, aki nagyon ügyes volt az ilyen dolgokban. A hír még nagyobb hitelre talált, amikor a nagy királynő halála utalt, fia kérésére, két hites orvos, akiknek egyike a nagy, tudománya Ambroise Faré volt, felboncolta az elhalt királyné holttestét, a koponya kivételével, de a méregnek setomi nyomát sem találta. Miután Jeanne de Navarrie-t parfümmel megmérgezték, csakis az koponyában találhatták volna meg a méreg nyomát, amelyet nem vizsgáltak meg. Senki sem kételkedett, hogy bűntett történt. De ez még nem volt mindert. Károly király föltűnő makacssággal sürgette ezt a házasságot,amely nemcsak hivatva volt békét teremteni királyságában, hanem Párisba vonzotta a hugenották főembereit is. Miután az ifjú pár egyike a katolikus valláshoz, másika a reformáltakhoz tartozott, a házassághoz XIII. György pápa engedélyét kellett kieszközölni. Az engedély nagyon lassan érkezett meg, ami az időközben elhunyt navarrai királynénak sok nyugtalanságot, okozott. Egy napon kifejezte Károly király előtt azon aggodalmát, hogy az engedély nem fog megérkezni. Erre a király a következőket mondotta: Ne féljen, kedves unokanéném, önt jobban tisztelem, mint a pápát és szeretetem nővérem iránt nagyobb, mint a pápától való fejelmém. Én nem vagyok hugenotta, sem tükfilkó. És ha a pápa még tovább bolondozik velem, kézen fogom Margit nővéremet és megeskettetem ménem fiával valamelyik protestáns imaházban. Ennek a nyilatkozatnak híre csakhamar elterjedt az egész városban és még nagy örömöt okozott a hugenották köreiben, a katolikusoknak sok gondolkodásra adott alkalmat. Egyik a másiktól suttogva kérdezte, hogy a király csakugyan elárulja-e őket vagy pedig komédiát játszik, amely valamely szép reggelen vagy este váratlanul végződik. IX. Károly magatartása különösen Coligny admirálissal szemben, akiaz utóbbi öt-hat év alatt a király ellenlábasa volt, látszott megmagyarázhatatlannak. A király még nem olyan régen százötvenezer arany korona díjat tűzött ki az admirális fejére, most meg barátkozott vele, atyjának nevezte és nyilvánosan hirdette, hogy a legközelebbi háború vezetését Coligny-ra bízza. Ez a barátkozás olyan fokot ért el, hogy az anyakirályné, Medicis Katalin, maga is, aki addig a fiatalkirrályt maiden tettében befolyásolta, néha nyugtathívnak mutatkozott — és nem ok nélküle —Apert egy bizalmas pillanatában IX. Károly a flandriai háborúra vonatkozólag a következőket mondotta : — Kedves atyám, egyetlen valaki van, akitől őrizkednünk kell és ez senki más, mint a királyné, anyám, aki szereti az orrát mindenbe beleütni, amint ön azt jól tudja. Fontos, hogy anyára ne tudjon mit erről a dologról semmit és hogy annyira titokban tartsuk, hogy ne is gyaníthassa, mert amilyen csínyttevőnek ismerem ér őt, még mindent elrontana. Bár Coligny okos és tapasztalt ember volt, a királynak ezt a mondását nem tudta titokban tartani. És bár nagy gyanúval eltelve jött Chatilonból Parisba, ahol elindulása előtt egy parasztasszony lábai elé vetette magát és sírva-könyörögve mondott neki: “Uránt, ne menj Parisba, mert ha megy, jó uram, meghalsz, te is és mindnyájan, akik veled mennek''. Gyanúja azonban a király édeskés modora révén csakhamar lecsillapult és igy állt a dolog Tétignyvel, is, vejével, aki iránt a király különösen nagy kegyet tanúsított; testvérének nevezte őt, míg az admirálist atyjának, tegezve őt, mint legjobb barátait. A hugenották, kivéve néhány gyanakodó és mogorva természetűt, csakhamar szintén megnyugodtak Megfeledkeztek az idősebb navarrai királyné haláláról is és a Louvre tágas termei megteltek azokkal a nemes protestáns főurakkal, akiknek fiatal főnökük, Henrik, házassága jó szerencséjük váratlan visszatérését jelentette. Coligny admirális Condé herceg, La Rochefoucault, Téligny, a protestáns párt vezéreit örömmel töltötte el, hogy látták a Louvre-ban annak szívélyes fogadtatását, hatalomra emelkedését, akit még három hónappal ezelőtt Károly király és Katalin királyné magasabbra akart akasztatni a legutolsó orgyilkosnál ' _ Montmorency márki volt az egyetlen- aki hiányzott. Semmi nyájas hivogatás meg nem téveszthette őt) semmi ígéret- ki pete mozdíthatta őri kastélyából. Mentségül azt a bánatot, hozta föl, amelyet még mindig érezett atyja halála miatt, akit a apjpt deuisi csatában Robert Stuart egy eltévedt pisztolygolyója agyonlőtt. De miután már három esztendeje is elmúlt, hogy ez történt és mert az érzékenység ilyen esetek miatt abban az időben nagyon ritkán gyakorolt erény volt, ezt a kissé túlságos' hosszúnak tartott',gyászt mindenki úgy értelmezte, amint neki tetszett. Mindazáltal az összes jelek azt mutatták, hogy Montmorency márki tévedésben van. A király, a királyné, Anjou és Alençon hercegek a házigazda tisztét a legnagyobb nyájassággal és szívélyességgel töltötték be. Anjou herceg önelégült mosollyal fogadta a hugenották bókjait a jarnaci és montcontouri csatákra vonatkozólag, amelyeket még tizennyolc éves kora előtt nyert meg és tetszett neki, hogy Cézihoz és Nagy Sándorhoz hasonlították, bár egyes hízelgők szerint az élő herceg túltett a két halott hadvezéren is. Ezalatt Katalin királyné öntötte magából a mézes-rszos frázisokat, gratulált Condét hercegnek nemrégen történt házassága alkalmából. Még a Guise-hercegek is vígan enyet égtek azokkal, akiket házuk ellenségeinek tartotta. A vígan beszélgető csoportok között egy körülbelül tizenkilencéves fiatalember járkált föl és alá, fejét kissé félrefordítva és figyelve a hallottakra. Egyéniségét éles szemek, rövidre nyírott haj, sülű szemöldökök,sasorr, gúnyos mosoly és pelyhedző bajusz jellemezték. Ez a fiatalember, aki az Arnay-le- Duc-i csatában vakmerő bátorságával vonta magára a figyelmet és akit a jelenlevők számtalan üdvözlettel halmoztak el, Coligny szeretett tanítványa és a nap hőse volt. Három hónappal ezelőtt, mikor az anyja még élt, a beorni hercegnek, most pedig Navarra királyának nevezték, később IV. Henrik név alatt lett ismeretes. Időről időre, mintha komor felhő libbent volna át homlokán. Ezt a komorságot kétségtelenül az anyjára való visszaemlékezés okozta, aki alig két hónapja halt meg; ő maga legkevésbé sem kételkedett abban, hogy anyját méreggel pusztították el. De a komor gondolatok mint röpülő árnyak csakhamar eltűntek, „iély többen megszólították, szerencsekívánataikat fejezve ki és az üdvözlők között voltak azok is, akiket anyja meggyilkolásával gyanúsított. Néhánny lépésnyire a navarrai királyt.'» éppen olyan komoran, mint amilyen vígnak a király tettette magát, állt a fiatal Guise herceg Tétignyvel társalogva. A fiatal Guise herceg még alig volt huszonkétéves és máris csaknem elérte a nagy emlékű Guise Ferenc herceg, atyja hírnevét. Magas, elegáns alak volt, gőgös magatartással. Fiatal kora dacára a katolikus párt vezérének tekintette őt, amint a hugenották a maguk vezérét Navarrai Henrikben látták, akit az imént említettünk. Orleans ostroma volt az első csata, amelyben részt vett atyjával, aki karjaiban halt meg és utolsó leheletével Coligny admirálist nevezte meg gyilkosa gyanánt. A fiatal herceg ezután Hannibál módjára ünnepélyesen megesküdött, hogy megbosszulja atyja halálát és vallása ellenségeit, sőt ivadékait is mindig kérlelhetetlenül fogja üldözni, megígérte Istennek, hogy ő lesz a bosszúálló angyala a földön, míg az utolsó hittagadó el nem pusztul a föld szikéről. Nagy meglepetéssel látta tehát a nép, hogy ez a herceg, aki rendesen megtartotta szavát, kezet fog lóg azokkal, akik ellen mint örökös ellenségei ellen, halálos hosszul, esküdött, ám hogy barátságosan beszél annak az embernek a vejével, akinek halálát megígérte haldokló atyjának. De amint már előbb említettük, ez a meglepetések éjjele volt. Valóban, ha véletlenül jelen lett volna ezen az ünnepélyen valaki, aki rendelkezett a jövőbelátás és az emberi szívben való olvasás tudásával, olyan látványt élvezhetet volna, amilyen még nem volt beírva az emberiség drámájának évkönyvében. . A húgaygff, amelyek a Louvre fényes termeiből az éj sötétjébe az ablakon át kilövettek, a párisiak gyűlöletének föllobbanására is szolgáltak, és ezek a lángok a jövőt világították meg Időközben a mulatság vígan folyt a palotában azzal a különbséggel, hogy annak moraja most már halkabb és hízelgőbb lett, mert a fiatal menyasszony félretéve ünnepi ruháját, gyönyörű köpenyét és lebegő fátyolét, a bájos Nevers hercegnő és bátyja IX. Károly király kíséretében éppen most tért vissza a bálterembe. A király bemutatta-a menyasszonyt a főbb vendégeknek. (Folytatjuk.) Az utolsó éjszaka. Irta: Wilhelm Lamszus. Agyban fekszem és lassan százig számlálok. Már éjfél felé jár az idő és még mindig nem tudok elaludni. A szoba visszhangzik a horkolástól. Mellettem jobbról és balról katonák feküsznek és ha a hátamra fekszem, egy ágy fakeretbe ütközöm. Mert az ajtótól az ablakig, a fal men-' eén ágy ág- meleltt áll, az egyik közvetlenül a másik mellett- És mindegyik ágyban alvó katona fekszik. — — Itt-ott megmozdul az egyik és nehézkesen másik oldalára veti magát. Hátul, az ablaknál, az egyik álmában mormog valamit. Hirtelen hangosan fölkiált: — Nem én vótám! Hozzá se nyúltam a dróthoz! Azt gondolja, hogy csibész vagyok! Olyan valószerűen kiabál, mintha ébren volna. Rá akarok szólni. De már újból elcsöndesedett és én csendesen várom, mi jön most. Azonban hallgat és álmodik tovább. Még ott érzi magát a műhelyben és holnap már a háborúba kell indulnia. .És nincs más körültem, csak alvó és horkoló ember. Vájjon akad-e, egy is a kaszárnyában, aki nyitott szemmel fekszik-,és a jövőt kutatja merev szemével. — És gondolataim hazacsavarognak. Vájjon végigalusszák-e ezt az éjszakát? Vájjon gondolnak-e rám — — vájjon hogy van a kicsi, mostanság a fogával bajoskodott. — — Nem jó, ha az ember ilyen fiatalon megházasodik Aki nőtlen létére vonul be most, annak jobban megy a dolga. — — Vájjon soká fog-e tartani a háború? Néhány apró, megtakarított garast hagytam otthon. De mit jelent az ilyen drága időbeli? A segély, ami az asszonynak és a gyermeknek jár, olyan csekély, hogy még csak házbérre sem elég. Honniét szereznek majd pénzt, ha a takarékpénztári könyvből minden tételt kivezettek már ?-------Az aszszony kénytelen lesz varrással kísérletezni. — De annak mi haszna, ha százezredmagával lát a varráshoz? Kénytelen lesz üzlettel próbálkozni, zöldséges boltot nyitni. — És ha még százezren nyitnak, boltot ? -----Feleségetekről és gyermekeitekről gondoskodik az állam! Így volt a tegnapi ezrednapiparancsban. No, elvégre nem kell mindjárt az embernek a legvégsőre gondolni. Meglehet, hogy a háború hamarsan véget ér. "Talán még csak nagy ütközetekre sem kerül sor. Talán még meggondolják a dolgot és abbahagyják az egészet. — — És ekkor újból megkönnyebbültem. És gondolatban már megint irodai csavaros székemen ültem és fuvarleveleket állítottam ki. Az órára pillantok. — Későre jár az idő, — még egy pár utolsó tollvonást. Akkor gyorsan lecsapom a tollat. Iroda kabátomat a szögbe akasztott. És most egy-kettőre átöltözni — ki az utcára, mert Dóra vár a vacsorával. Íme, itt van már a városháza tudja két nagy, három kahl lámpásává! — — Ki áll ott a hid korlátjánál s mered le, mozdulatlanul a csatorrna felé? Aszony alak. Biztosan a konyhából, szökött ki, mert a köténye szalagja a válláról rendetlenül a földre lóg. Piros csikós szoknyája egyszerre olyan ismerősnek tetszik nekem és amint csendesen megállok mögötte, szótlanul megfordul és nagy, meredt szemmel rám tekint. — Dóra! té vágja ' Ekkor könnyűztet, arcát elcsüggeszti és hangtalanul maga elé tereli. — Meggyilkolták a férjemet — .De Dóra!— kiáltok felé ,aggodalmasan -- és a fejemen végigszökik a gondolat: talán valami baja van, —hiszen, itt vagyok! Nem ismersz meg? Dóra azonban megrázza, a j'é,id'.-c* '• vigasztalanul'elfordul tőlem és tovább megy, mintha idegen volnék- e fiff — Dóra! — kiáltok föl. — Dóra!! — és karomat az eltűnő alak után nyújtom. Zokogás fojtogatja a torkomat.----------— Ekkor fölpattanok — és az ágyamban ülök f’öltámaszkodva. Az ablakon elnyújtottál behangzik az ébresztő. A reggeli szürkület bedereng az ablaküveg tábláin át. Mégis csak elbóbiskoltam hát, de nem lehetett valami kellemes álmom. Azonban nincs rá időm, hogy utána gondoljak mert a folyosón léptek közelednek. Szögekkel kivert csizmák csattognak a folyosó kőkockáin. Az ajtót fölrántja.Valaki, — Felkelni!! — kiáltja be a szobába egy érthető hang. A szolgálattevő altiszt az. Már a következő ajtónál tart. .És az ágyakról áhítozva és a karjukat nyújtogatva, álmos alakok emelkednek fel, kibújnak és a hidegtől borzongva, a nadrágjukba csúsznak. Kedvtelenül emelgetik a tagjaikat és ide-oda ténféregnek, míg végre a második barátságos reggeli vezényszó: “Kávéhordók előre!” lendületet és életet nem önt az üres gyomrokba. ELŐRE A hó. EMILE VERHAEREN. Hull a hó fehéren, szakadatlanul, Mint szaggatott, szétfoszlott, laza vászon, Át a hangtalan elfolyó pusztai gyászon, Egyforma közönnyel, susogva lehull. Csak hull és hull és hull a hó, Mint hogyha órák lelke perceg És hullva múlnak percre percek. Csak hull és hull és hull a hó, Hol, millió, milliárd pehely, Fehér lesz minden csöppnyi hely. Csak hull, és hull és hull a hó, Csalaik taktusokban száll alá, Keresztre, köre, házra rá. A zord idő köténye most Az érdes égen összeteremlik, A nagy kötény, mit szaggat a vad szél S amelyből a sok baj a földre leomlik. A fagy most csontjainkba mar a kunyhókba nyomor hull oly hamar Es a lelkekbe a kin és a hó, A lomha, nehéz, gyémántszinü hó A hangtalan tűzhelyre is lehavaz. Szivekbe, hol kiégett rég a tavasz, Kik fázva, vacogva Vágytalan néznek az ablakokra. Az útkeresztnél, messze kint Pár holt falu sötéten int, Az utón jegesen állnak a fák H az összefonódott sok havas ág, Mint a kristályos tó ragyog, A malmok, melyeket hóhabok Hullámzanak körül mereven. Mint megannyi furcsa pózna, Mely mintha a dombról az égbe fogazna, S a háztetők lent, a kidlepelben Már november óta küzdenek A kegyetlen szél vad ostroma ellen, Mely bőgve, vonítva száguld a térben, Mialatt a hó szakadatlanul Lomhán, libegve, telve, fehéren A béna, bánatos síkra lehull így vándorol távol utakra a hó Az városokon és csak hull, hahó A hó, az átkos szemfedő. A hó, é sápadt szenvedik A hó, mely ősz, mire földet ér, A hó, a meddő és fehér, Ifiül, egyre hull A Végtelen télbe zajtalanul Branyó Zoltán.