Enigma, 1998 (5. évfolyam, 14-19. szám)
1998 / 14-15. szám
A TÉKOZLÓ : REMBRANDT nem közös vonásait hangsúlyozná. Ez a dichotomizáló téveszme tovább gyengíti a szó-és képstúdiumok ígérte megújulást. A művészettörténeti irodalom hosszas tanulmányozása után, mind az itt tárgyalandó művek kapcsán, mind magával a megvitatásukkal kapcsolatban most ugyanabban a csapdában találom magam, mint amit Bryson a Tradition and Desire-ben (1984) leírt. Mindjárt az elején tisztázni szeretném, mire vállalkozom. Munkám nem az „új” vagy „nem új” művészettörténet része, jóllehet messzemenően lekötelezettje néhány kiemelkedő művészettörténeti műnek. Éppen ezért először három szerző tevékenységét fogom röviden bemutatni: a művészettörténész Svetlana Alpersét; Michael Friedét, aki végzettségét tekintve művészettörténész és irodalomkritikus; és Norman Brysonét, aki irodalomkritikusként indulva jutott el a művészettörténethez. Szeretném továbbá azt is megerősíteni, hogy szaktudományi (diszciplináris) erőfeszítések nélkül nem lehet elkerülni, hogy az új próbálkozásokat régi problémákkal terheljük meg. Ha ebben sikerül egyetértenünk, az segítségemre lehet annak kimutatásában mind a szakmabeliek, mind a kívülállók számára, hogy a verbalitás vagy „szóbeliség” nélkülözhetetlen a vizuális művészetben, ugyanúgy, ahogy a vizualitás vagy „képiség” is szerves tartozéka a verbális művészetnek. Az én szóhasználatomban a verbalitás (vagy „szóbeliség”) olyan jellegű közlésmódra utal, amely nem logocentrikus, a vizualitás (vagy „képiség”) pedig olyanra, amely nem képcentrikus; egyik sem kötődik egy adott médiumhoz. [...] re és beágyazódásukra összpontosítok, új történeti távlatot kapnak. Ha mégsem sikerülne kimenekülnöm ezen apóriaszerű problémák szorításából, az jól jellemzi a tudományhatárok és a történeti terminológia keltette bábeli zűrzavart. Ennek a bemutatásnak pusztán az a célja, hogy megfelelő kontextusba helyezze a tudományterület és megközelítései ezután következő tárgyalását. Nem kívánja értékeini és hierarchizálni a különböző tudományok érdemeit, még kevésbé méltatni az itt nem említett számos releváns tanulmányt. Egyfelől, hangsúlyozni kívánom, hogy „Rembrandt’'-tanulmányom alapvetően nem művészettörténeti, mert sokkal inkább befogadás-központú, irodalmi és elméleti, mintsem történeti, amellett, hogy aligha illeszthető be a tudományág hagyományaiba. De mivel a művek, amelyekkel foglalkozom, mégiscsak a művészettörténet területére „tartoznak" - ha helyes egyáltalán egy ilyen kolonializáló terminus nem árt ezt leszögezni. Másfelől, ezek után szükségesnek vélem meghatározni, mit értek „művészettörténeten". Egész egyszerűen mindazokat a tevékenységeket, amiket a hasonló elnevezésű tanszékeken folytatnak. Ebbe beletartozik egyfajta történettudomány - ami tárgyalhatja a művészet intézményét, beleértve a gazdaság-, és társadalomtörténetet; egyes műveket vagy stílusokat, beleértve a művek többé vagy kevésbé hangsúlyozottan történeti elemzését; vagy magát a tudományágat, Hayden White metatörténelmének stílusában. Ez utóbbi megközelítés legérdekesebb képviselőjének Michael Holly tűnik (pl. 1984,1989, 1990). Egyetértek Hollyval abban, hogy a művészettörténetet nem szabadna elválasztani a műelemzéstől. Egyetlen elemzés sem lehet teljesen történetietlen, ahogy a történeti vizsgálódások sem boldogulhatnak némi műelemzés nélkül. A „művészetkritika’ terminus, ami nem állítható maradéktalanul párhuzamba az irodalomkritikával, általában az aktuális kiállítások újságírói szempontú tárgyalására utal, mégha ez nem is egészen indokolt. Mindez rávilágít saját vállalkozásom paradoxonára. Bár tudományos értelemben nem művészettörténeti jellegű, mégsem tagadhatok meg minden közösséget az imént kiiktatott terminussal: művészetkritika, de ugyanakkor az egyetemi irodalomkritika mintájára. Márpedig a kritika nem állhat kívül a történelmen, így ennek a tanulmánynak a történeti távlatát elsődlegesen a saját pozícióm adja mint nyolcvanas évekbeli, a tudományos intézményrendszerhez tartozó feministáé, aki történetileg kétélű műveknek kötelezte el magát, eredetük a régmúltba nyúlik, de mivel a kortárs kultúrában való működésük 135