Enigma, 2001 (8. évfolyam, 28-30. szám)

2001 / 29. szám

RILKE / APOLLINAIRE Hadas Emese RETTENETES ÉS SZELÍD A HÁBORÚ CIKLUSÁBAN RAINER MARIA RILKE: ÖTÉNEK „Mért nem tanulunk komolyan az ideiglenesből érzeteket valamely új hajlamhoz, a Térben?”1 ré­ppen egy 1914-es versszöveg, a Hölderlinhez című Lj tematizálja Rilke azon versnyelvi gyakorlatát, amely a szükségszerű, a megnehezített, az ínséges ta­pasztalataként egy új - a lemondás poétikájára épülő -költői beszédet alapoz meg. Ez a költészetnyelv egy bizonyos szegénységállapotot mutat fel: hiányzik belőle a kifejezés könnyen áramló telítettsége, s az érzéki, szemléletes, taktilis mozzanatokról leváló absztrakt, funkcionális, spekulatív szövegelemek egy erősen neutrális szövegnemet hoznak létre, amelyet munkahipotézisként a medialitás* 2 poétikájának nevezek. E tudati modell szerint a lemondás terében álló, a nyelvre ráhagyatkozó és személyszerűtől eloldott szubjektivitás kivárja, hogy utolérjék a szavak, a tudatot, a befogadó közeget pontosítja­, hogy magába fogadhassa a valóság megfelelő (a tisztaság, a magtalanság és az ünnepélyesség) figuráit. Metaforikus tereiben­ a tűrés/elviselés alakzataként, az alávetés, alárendelődés figurájaként érzi magát a lírai én, én helyzetemben... mindig arról volt szó, hogy a szellemi készséget veszélyes lebegésben tartsam, kitegyem ég és föld hatalmainak, kímélet nélkül..."5 R. M. Rilke: Hölderlinhez. Vas István fordítása. Rainer Maria Rilke versei Európa, Bp. 1983.351. 2 A medialitás kategóriájának előtérbe kerülése az elméletírás különböző területein a nyelv megkerülhetetlen auto­nómiájának, a nyelv és realitás közötti distancia csökkenthetőségének tudatosításával van összefüggésben. A nyelvtu­dományban Emil Benveniste foglalkozik az interioritás igeformájaként felfogható mediális igealak jelentőségével az indogermán nyelvekben, amely az aktív/passzív aspektust megelőző ősibb igeállapotként az alany cselekvésen belüliségét volt hivatva kifejezni. Frank Ankersmit és Hayden White, aki a medialitás kérdéskörével Berel Lang nyomán Roland Barthes-nél találkozott, a történeti tapasztalat artikulálásában ítéli lényegesnek a mediális igeformát, mivel a görög igeforma segítségével a nyelv és a valóság közötti distancia csökkenthető, ezért felerősödik a múlt „beleszólása” a reprezentációba. Roland Barthes szerint a modern regény az indogermán nyelvekben használt mediális grammatikai forma textuális megfelelője, mivel a tapasztalat áramát követi és nem kényszeríti azt a narratív reprezentáció mátrixába. A mediális révén képzett intranzitív ige a kizárólag csak a médiumközeg­írás révén létező alanyiság elméletét teremti meg. Az intranzitív írás során a szerző nem azért ír, hogy hozzáférhetővé tegyen valamit, hanem önmagát írja. Az önmagát író szerző számára maga az írás válik a látás és a megértés eszközévé. Hayden White: A történelem terhe Osiris. Bp., 1997. 269. 3 Báthori Csaba: A peregrinus magánya. Újhold-Évkönyv, 1990. 2. 4 Nemes Nagy Ágnes: „...itt a hasonlat, a kép, a szimbólum is már az egészében metaforává lett közegben játszódik." Rilke-almafa. Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság. Budapest, Magvető, 1989.382. 5 Levél Lou Andreas-Saloménak, Párizs, 1914. július 4. ford. Báthori Csaba. In: R. M. Rilke: Levelek III 1912-1914. Budapest, Új Mandátum, 1996.261. 79

Next