Enigma, 2005 (12. évfolyam, 43-46. szám)
2005 / 43-44. szám
A MUNKÁCSY-KÉRDÉS neglizsében” fogadja az írót. „Mindene fáradt, souple és stilizált. Un réve!” Divatosak az angol művészek képei, például a már említett Antokolszkij műtermében preraffaelisztikus képekre bukkan a naplóíró.18 Edmond de Goncourt néhány évvel korábbi naplófeljegyzésében szintén megörökített egy Munkácsy modelljére emlékeztető, divatos társasági hölgyet, Marie Kannt, aki egy ideig Guy de Maupassant szeretője volt: „1885. december 7., hétfő. Vacsora Marie Kann-nál. Három inas sorban a lépcsőn, magas, szárnyas ajtók, hatalmas méretű lakosztályok, a selyemfalú szalonok sora... Marie Kann egy heverőn ül hanyagul, nagy, karikás szemével, amelyet a barna nők bágyadtsága fátyoloz... Ruhakivágásából kiragyogó melle olyan fehér, mint a limfatikusoké, mozdulatai lusták, szaggatottak, és időnként olyanok, mintha valami láz szökne fel benne.”19 Munkácsy karosszékben ülő hősnője körül a virágok akár egy díszes ravatal kellékei is lehetnének. Edgar Allan Poe a halált, különösen a szépséggel asszociált halál, vagyis egy szép nő elmúlásának a témáját a legmelankolikusabb költői tárgyként határozta meg: „...egy szép nő halála kétségtelenül a legpoétikusabb téma a világon...” - írta, s teljes beleérzéssel festették a romantika festői is a halott menyasszonyokat, a sárkány által elrabolt vagy egy kényúr halálakor leölt rabszolganőket.20 . századvégen a szép halál kultusza elsősorban a preraffaeliták és Gustave Moreau festményein felbukkanó titokzatos női figurákban testesült meg, nem drámákban, hanem szerelem és halál esztétikus-dekoratív összekapcsolásában.21 Az irodalomból is hasonló témákat emeltek ki: Hans Makart Júliát a tetszhalál állapotában jelenítette meg (Romeo és Júlia, 1869). A művészi igénnyel készült fotókon is megjelent a szerelmi halál témája, például Henry Peach Robinson She never told her love című (1857) munkáján. Mind az úgynevezett „nagy emberek” teátrális, reprezentatív módon bemutatott halálát ábrázoló festmények, mind a személyes fájdalmat, a közvetlen hozzátartozókat megörökítő portréknak, ravatalképeknek több, a korábbi tradíciókat folytató típusa továbbélt a XIX. századi festészetben. Munkácsy például Mozart halála festette meg. A történeti festményeivel nagy hírre jutó francia Paul (Hyppolite) Delaroche (Louise Vernet, a művész felesége halálos ágyán, é. n. [ld. 110. old.]), vagy a magyar Vágó Pál (Ravatalon, 1889) misztikus, gyakran érzéki, illetve melodramatikus hatásokat sem nélkülöző festményei különböző típusokat képviselnek a személyes halálképek között. Munkácsy festménye, a Virágok áldozata egyrészt a kortárs müncheni és magyar zsánerképekhez (ld. például az utóbbiak közül Eisenhut Ferenc: Egy álom című 1891-es festményét), másrészt a halott-képek témájához is kapcsolható. ^ Kozocsa (szerz): Justh Zsigmond Naplója és levelei. 34,4. ^ Armand Lanoux: Maupassant, a Szépük. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1974.363,362. 20 Edgar Allan Poe: A műalkotás filozófiája. In: E. A. P. összes művei. Szeged, Szukits Könyvkiadó, 2001.524. 22 A témáról Id.: Philippe Jullian: Mythen und Phantasmen in der Kunst des fin de siede. Berlin, Rembrandt Verlag, 1971. 46-48.; Shakespeare Opheliájának pusztulása drámai halál. Millais Opheliájának veszte dekoratív halál - írta Egri Péter egyik elemzésében. Egri Péter: A preraffaeliták Shakespeare-képe. Holmi 2000 no. 3.310-329. 111