Enigma, 2014 (21. évfolyam, 78-81. szám)

2014 / 81. szám

44 HÍVÓSZÓ foglalatoskodnak. A kép még alig elkezdve s az egészen máris oly mélyen átérzett s lélekhez szóló varázsteljes hangulat ömlik el, minőt igen ritkán találunk a legjobb hazai képeken is.”34 A figurális műveknek ez a csoportja közelebb áll a hagyo­mányos életkép műfajához, mint a későbbi csavargó­ képekhez. 1889-ből csak egy rövidhírt tudunk idézni: „A műcsarnok idei őszi kiállítására [...] A Párizsban tartózkodó Mednyánszky László báró egy nagyobb tájképen kívül Justh Zsigmond két életnagyságú arcképét készítette el.”35 Ezekről a figurális képekről azonban érdemben nem tudunk meg semmit, a hír csupán Mednyánszky tartózkodási helyét és a portrék elkészültének időpontját dokumentálja. A kiállítási beszámolókból utóbb az derül ki, hogy végül csak a tájképet állította ki a művész. A sajtóbeli források és katalógusok tanúsága szerint legközelebb 1896-ban állított ki figurális képeket Mednyánszky. Ekkor nyílt meg a városligeti Műcsarnok, a millenniumi képzőművészeti tárlatot abban rendezték meg. Egy tájkép mellett két alakos képpel próbálkozott, nem sok sikerrel. A kritikusok szinte egyhangúlag dicsér­ték tájképét, nagy többségük azonban említésre sem méltatta a két figurális képet. Akik pedig írtak róluk, többnyire elutasították a megszokott tájképeitől eltérő felfogást. A bírálók azt sugallták, hogy Mednyánszky igazi területe - ahol kiválót tud alkotni­­ a tájképfestés, kár neki ettől elkalandoznia. Alexander Bernát például így érvelt: „A tájképfestők seregesen vonultak be a kiállításba [...] A legkiválóbb bizo­nyára Mednyánszky, kinek szeles hajnala valóságos remekmű. [...] az ágakon keresztül a nap szűrődik át a ködös levegőn. Ez az átszűrődő napfény páratlan szép. A másik két kép is téli, Erdőben. Megérkezett. De mindkettő a téli táj borzalmaiba még emberi borzalmakat elegyít, amott egy megölt ember, kit az erdőnek lakója épp most talált meg, míg a levegőben véres arc víziója látszik, emitt a hóban eltemetve megfagyott ember. Az előbbi képben a rémség dominál, a festőnek fantáziája a szomorú tájék láttára még szomorúbb borzalmakat képzel. Jobb szeretjük a Szeles hajnalt.”36 A Pesti Hírlap kritikusának véleménye sem volt hízelgő, bár a tájkép kvalitásait ő is elismerte: „Mednyánszky báró pedig hol itt, hol ott bukkan föl, rapszodikus tehetsége a szélsőségekben csapong, s amíg ezúttal is az egyik téli hajnali hangulata olyan, hogy imádkozik előtte az ember, a másikon, a Megérkezett című vásznon rémlátomásokkal küzd.”37 Még sarkosabban fogalmazott Ambrus Zoltán: „Igen szép a Mednyánszky László báró Szeles hajnala, de mit szóljunk e zseniális művész ama másik képéről, melynek címe: Megérkezett. Mi ez? Egy ausztráliai rémregény illusztrációja? Egy delíriumban szenvedő festett fantazmagóriája? Vagy egyike ama megtévelyedéseknek, amelyek diabolus rotaeja a szimbolizmus?”38 Úgy tűnik, Ambrus nem tudta elfogadni a természetelvű ábrázolás határait túllépő fan­tasztikumot, elutasította a festészetben a szimbolizmust. Az a különös, hogy a 34 Kacziány Ödön: Mit dolgoznak a művészek. Magyar Szalon, 1893. október. 33 A műcsarnok. Ország-Világ, 1889. október 12. 675. 3­5 Alfa [Alexander Bernit]: A műkiállítás. Budapesti Hírlap, 1896. június 16 1-2. 37 Kézdi-Kovács László: A millenáris műtárlat. Pesti Hírlap, 1896. május 14. 3. 36 Masque [Ambrus Zoltán]: Az ezredik év szalonja. A Hét, 1896. június 7. 384.

Next