Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)

1871-02-23 / 8. szám

gult mozgó orrlyukai, egészen kinyílt szép nagy kék szemei, lihegő melle, nagyocs­ka, félig nyitott szája — teljes valóságá­ban mutatták a szenvedélyes, életszerető, férj nem kedvelő, másokat becsülő derék anyát, ki most is egyetlen tekintetével kész volt rabságba ejteni több, erre haj­landó agglegényi szivet. Tamás úr kény­telen volt bevallani, hogy e bájos mosolyú asszony, kellemetes egy jelenség. A mérnökné nevetett, intett, bókolt, szóval: kimutatta, hogy szive szabad. E hölgytől alig egy pár arasznyi távolban ült egy testes, elhízott, kaczér öltözetű és bátor, nyilt tekintetű asszonyság, ki épen az ötven és hatvan tisztes évszámok között járhatott. — A legvalódibb bir­tokában volt a betanult, különféle nemű mosolyoknak, váll-, fej-, nyak- és karmoz­gatásoknak, úgy illegette, emelgette magát, mint ama boldog időkben tehette talán, midőn sikerült lelánczolni a hamis fogú, görbe hátú gavallért. Azonban Tamás úr e kecses jelenségtől elfordult, szíve még ifjabbak után vágyott. Hiába hordozta körül szemeit, e te­remben mind csak ilyen rendű nőket ta­lált, szépeket, de nagyon eleveneket. Az igen bátor nők csak a nagyon ifjú embe­rek előtt szoktak hódítók lenni, öregebb, tapasztaltabb legények inkább szeretik a szerénységet, a kedves, együgyű, szemér­mes elpirulást, szemlesütést, ártatlan re­megést. Tamás úr is másfelé tekintgetett. Úgy vette észre, hogy a túlsó szobában, mely ettől a klubbféle szobától csak egy üveges­ajtó által volt elválasztva — még több nő cseveg, nevetgél. A­mint szép fejeikkel egy-egy pillanatra az üveges­ajtónál meg-megjelentek, biztosan láthatta, hogy ezek már valódi kedvességek. Ezek­nél már más volt az arcz színe, szemek járása, a mosoly, a magatartás. Igenis, ilyen szépségekért, ilyen valódi igaz nők­ért jött ő le Pestről, hogy szíve, szeme egy kis egyszerűséget, természetes kelle­met lásson. Rögtön meg is rántotta öreg veze­tőjének karját, s szólt suttogva : — Kérlek édes bátyám, vezess azok­hoz, ezeket, úgy tetszik, ismerem én már. Az öreg vezető mosolygott s a fejét csóválgatta. — Kedves öcsém — szólalt meg hason­lókép mintegy suttogva — ott vannak leányaim, a feleségem, a húgaim, ott van a Gábor barátod nője is, s még innen a vidékről is egy-két jóravaló menyecske. S a vén ember olyan arczkifejezés­­sel mondta mindezeket, melyből Könyves úr tisztán kivehette, hogy a bátya nem fogja őt azok közé vezetni. Esengve nézett tehát a szegény agg­legény, mintha e kérő tekintet által meg­lágyítani vélte volna az óvakodó öreget. — Nem, édes öcsém, oda csakugyan nem mehetünk. Hagyjuk azokat magukra, a leányok fiatal emberekkel múlatnak ott, azok valók , hozzájuk, a férjes nők meg elbeszélgetnek egymás között. Itt nálunk úgy a szokás. Ha azonban valamelyik le­ány, vagy asszony meg találna közülök bomolni , az olyat minél előbb kitaszít­ják maguk közül, mint valamely beteg juhot, azt aztán, öcsém, ne félj, mert meg­találod itt, ebben a szobában, a­melyben vagyunk. Itt, öcsém, a­mint ugy­e látha­tod is , mind azok a leánykák, és asz­­szonykák múlatnak, a­kiket a kezetekhez szoktattatok. Ezek szegények, a ti nyo­morékjaitok. Eredj öcsém, szólj hozzájuk egy-két szép szót, ne félj, mert ezek meg­értik az agglegényi szép tolvaj nyelvet. A vén ember nagyot kacsagott, ki­rántotta karját a kedves öcsém karjából, egy élénk kanyarulattal beszökött a másik szobába, hol a tisztességes világ múlatott, s onnan tekintett nevetve a bámuló pesti úrra, ki azért jött le a falusi együgyűek közé, hogy itt folytassa azt, a­mit oda fenn Pesten a klubb tervezete és szabály­zata szerint, már a lelkéből megunt. Halmay Gábor ott állott az üveges­ajtónál, átkarolva szép fiatal feleségét, s nézte Tamás urat, a­nélkül, hogy csak egy ujjal is intett volna neki, hogy jer. — Gábor, Gábor — kiáltott nagy erőlködéssel Könyves úr. — Hallom, hallom, Tamás! — Gábor — kiáltott hosszú nyögés­sel még egyszer a pesti vendég — nem eresztesz be, nem mutatsz be feleségednek ? S e kérés oly nyöszörgő, siró han­gon volt mondva­, hogy Gábor jóízű ha­hotában tört ki. Megsimogatta barátjának verejtékes homlokát, s Tamás úr az érintésre ijedt lélekzéssel szökött fel — ágyából. — Dehogy­nem, édes barátom — válaszolt az utóbbi kérésre Gábor, örö­mest, csak öltözz fel, hála istennek min­den jobbra fordult. A te szives gondos­kodásod, meghálálhatlan ápolásod meg­mentette mind a kettőt. — Kit? — kérdé inkább magától Tamás úr — — — Fiamat és leányomat is. — Lehetetlen. Gábor hálás szeretettel szorongatta barátja kezét, s nem győzte eléggé kö­szönni a szíves őrködést és virrasztást. Könyves Tamás úr kérdezni akarta, hogy a két gyermek csakugyan nem halt meg, és még sok mindent szeretett volna megtudni, de szégyenlett csak egy szót is tenni az álombéli badar kalandozások iránt. Hallgatott tehát, s csak úgy titokban fu­tott végig a csodálatos jelenéseken, me­­ rt he­ lyek egyre jobban-jobban kezdtek előtte összefutni, s mint a szakadozott, szélüzte felhők, végkép eloszolni. (Folytatása következik.) Sokat faggat érző szivem... G­yakran kérdez, mi fáj nekem ? S én esküszöm egyre-másra, Nincsen gondom senki másra... De hát van lény a föld hátán, Mely ne vágynék egy név után? Hogy egy szivet ne szeressen? A miként én árva lelkem. ... De megintem kis szivemet, Ne faggasson, hogy ha szeret, — Mert ha égek, ha nem égek, Nem mondhatom mindenkinek; Ha szeretek híven, nagyon, Egy falunak nem mondhatom... — Az áldott nap fenn az égen, Megesküszik százszor érttem, De már aztán a teli hold, Soha érttem nem állna jót, Az estve is látott engem, Mit csináltam ? hová mentem ? Az ő halvány világánál, Rózsám kertje ajtajánál, Lovam kantárszárát fogva, Szép rózsámat átkarolva... — Csak a hold s egy csillag tudja: Kis szivemben hány az óra!? Moldován Gergely. Az özvegyasszony sorsa. — Hackländer beszélve. — (Folytatás.) Scheppeler vonogatta vállait s elha­tározta — mit is tehetett volna jobbat ? — hogy semmit sem fog válaszolni, azonban mégis győzött a természetében rejlő jó­szívűség, s mondá vétkezés közben: — A­mint előbb is mondtam, épen most telt el 11 óra, vagy talán azóta 12 is; várj csak kissé, mindjárt meg fogod halla­ni, hogy az éji őr kiáltja a 12-őt, s aztán különben is — téve hozzá neki bá­torodván — úgy gondolom, nem valami borzasztó szerencsétlenség az, egy oly ál­lású s elismert szerény viseletű férfira nézve, milyen én vagyok, ha egyszer éle­tében fél 12 órakor jő haza. Három pont volt ezen nyilatkozatban, melybe fogódzhatott Scheppelerné; maga azon tény, hogy férje fél 12 órakor jött haza, ennek elismert szerény magaviselete és az éji őr. Az utolsót választá ezek kö­zül, s bizonyos rettenetes humorral mondá: — S ugyan te az éji őrre hivatko­zol? no, ha ez sem nevetséges dolog, ak­kor semmi sem az a világon, — az éji őrre hivatkozni! Mintha nem tudnám, hogy mennyire hajlandók a hozzád hasonló fér­jek megvesztegetni az éji őrt, hogy sze­gény nőik ablaka előtt reggeli 3 óra he­lyett estéli 10-et kiáltson. — az éji őrre

Next