Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-28 / 13. szám

Második évfolyam. A pozsonyi fő­ispi­né. (Történelm­i beszélj.) Emlékül egy ifju leánynak. .Folytatása és vége.) Bánffiné jól ismerve férjének lovagias jelemét, tudta a királyhozi hű ragaszkodá­sát, egyszersmind fájt saját szive a meg­sértéstől, mely őt a király éjjeli látogatá­sával érte: nem akart az esemény elbe­szélésével okot adni a király és alattvaló közti versengésre.­­ Hiszen abból még egyiköknek halála is következhetnék, mert a főurak körében olykor-olykor szóba jött, a királynak ifjúságából kifolyó heves ter­mészete is, melyet azonban rendesen a rövid időn­ megbánás és jóvátétel köve­tett, így amaz éji eseményről mit sem tu­datott férjével. De a szemes várnagy, nem­­zetes Cseneházi Benedek uram, ki szol­gált is a királyi kopjások közt, a bátor lépésű s férfias magatartásu­ éji vendég­ben gyanús embert ismervén föl, a vár­­urnő hálószobájábóli távozta után vissza­­lopózkodott s a kéményseprő ajtón a szo­ba kéményébe rejtőzve, hallgatta meg, hogy Hollósi Tihamér uram senki más, mint épen maga a király s ezt senkinek másnak nem beszélvén el, urának — mi­helyt hazatért — tudtára adta. A főispán és várnagya hosszasan és a régi összekötte­tésből folyó bizalommal beszélgettek a megtörténtekről, a várnagy szobájában, hol Bánfi arra a határozatra jött, miként fe­leségét elküldi ősi várába, Lindvára, hol aztán nincs joga senkinek őt keresni show nem létében senki, de senki nem fog bebo­csáttatni várába. Cseneházi eleget javasolta Bánfinak, hogy feleségét sehová se küldje. Mátyástól ne féltse, mivel ez inkább tisz­teli a női fenséget, hogy hatalmávali élés­sel megsértené; e mellett elmondta és is­mételte, hogy azon magaviselet után, mi­lyent Bánfiné mutatott a király ellenében ama nevezetes éjjelen, nem hiszi, hogy többé — a­ királynak — kedve kerekedjék fellépni. Bizza nejére a dolgot, v­eszélyes­­sége s női kötelmei érzetébeni bátorsága által, elég erővel bir a királyt fékezni, ha csakugyan még egyszer megfeledkez­nék magáról, vagy végső esetben, élni fog a várornői hatalommal, s meg fogja tudni védeni magát s Bánfi Miklós feleségének becsületét! Mégis ennek dacára Bánfi fe­leségét lindvai várába küldötte, megparan­­csoltatván az ottani kevés őrizetnek, hogy semmi szín alatt, sem nappal, sem éjjel senki ember fiát a várba be ne bocsássák; mivel ő sem fog hírnökét küldeni, hanem mikor nejét láttatni akarja, maga me­gyen el. A király nem lehetvén annak körében, kiért a hongyülést Pozsonyba tette; vágyai tárgyának nem találása szivét, az iránta mutatott bizalmatlanság pedig büszkeségét sérté meg s mindezektőli felhevü­lésében, fölszólitá Bánfit, hogy „ hová tette el ne­jét?“ föl a főispánt, hogy miért alázza meg a királyt avval, miként a házat gazd­­asszony nélkül hagyta s az ő fogadtatá­sát, holmi szedett-vett néppel rendezteti. Ezután több szemrehányást is tett. Há­­­látlanságot emlegetett, melyért a főispán­nak meg kell bűnhődnie; azért előhivatá a várnagyot s megparancsolá, hogy Bánfit vezesse börtönbe. — Bánfi hallgatva tűrte mindezeket; ismerve a harag ellenszólás általi fokozását s nyugodt lélekkel várta be a történetidöket. Cseneházi pedig a király előtt térdet-fejet hajtott s szótlanul távozott. Mátyás azt gondolta, hogy fegy­veres őrökért megyen a várnagy s lak­osztályába távozott, az elfogadó teremben hagyva Bánfit, leveretten s valódi lélek­­fájdalomban. Ez alatt Cseneházi uram összehivatja hirtelen a várőrséget, zsold­­jukat kifizeti, újból felesketi s megparan­csolja, hogy menjenek a várkapun kívül s ott várják be őt. Azután előveszi a vár­­kapu kulcsait, a királyhoz megyen s szól a krónika szerint ilyeténképen: „Felséges király! az én uram a főispán, úgy adta volt nekem által a vár kulcsait, hogy ha ő maga meghal vagy fogságba esik, azo­kat felségednek adjam. Már most látom hogy ő rab, azért a kulcsok is hol vannak, én Bánfi uramra kezemet nem teszem!“ A királyt bámulat fogta el ez ese­mény felett, de különben nemes szive, a valódi hűséget tisztelvén, Cseneházit men­ni engedte, hanem saját kíséretével Bánfit lánczokba kötöztette. Ezt is nézte Csene­házi s bízva önmagában, s a várkapuban álló — urokat és úrnőjüket tisztelő s őt szerető — várőrségben­ felkiáltott a ki­rály lakterméhez. „Felséges király­ a go­nosztevőt sem viszik a vesztőhelyre gyalog, ugyan hát ennek a nagy embernek miért 13. sz. Maros-Vásárhelyit, 1872. március 28. Szerkesztői szállás: a szeminárium épületben, kiadóhivatal az ev. ref. főiskola nyomdájában; előfizetési dij: egész évre (i fzt; félévre 3 frt; negyedévre 1 frt 50 kr. o. é. Hirdetmények dija: háromszor hasábozott garmond sor 6 kr; bélyegilleték minden beigtatásért 30 kr. o. é. Mai számunkhoz van csatolva az előfizetési fölhívás.

Next