Erdély, 1875 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1875-04-08 / 15. szám

Mosolygva most a jó király Nyolcz tallért vesz elé: „Igaz,“ —igy szól — „e nyolcz tallért Brandes megérdemlő,...“ S átadja a kért összeget, Aztán nejéhez azéna átfogja őt, miközben szól: „Nincs oly boldog mint én! De azt ne hidd, hogy tán a fény Az ami boldogít... Szép lelked az, mi elbűvöl S imádni megtanít.!* Oh, hölgyek! Lelkünk üdve ti, Szép földi angyalok; Kiknek szelíd vonásain Lelkünk elandalog: — Maradjatok csak egyszerűk, Hisz mosolytok elég, Hogy elfeledjük a világ Minden dísz sz ékszerét! Nemes Ödön. * * * A TITKOS TÁRSULAT. (Beál/érf.) Irta: HORY BÉLA. (V. Folytatás.) Az elmondottak után néhány napra találkoztam Tófalvival. Midőn meglátom, különös érzés fogott el. Egy percz alatt átérzem azon emlékezetes látogatás összes örömét és fájdalmát. Nyájasan szorított kezet. — Tudja uram, hogy féltékeny vagyok önre? — Szóla tréfásan. — Német teljesen meghóditá. Ígérete be TÁRCZA. Két hét történetéből. — Nagy töjt és zöldfarsang. — Nagypénteki halló. — Piros tojások. — Hangverseny „hang“ nélkül. — Dzieteritás. — Szeszélyes időjárás és az időjárás szeszélyei. — Gambrinus szelleme. — Szegény Mózes . — Nem eszünk kürtös-kalácsot ! A „jövő század“ tervéből. — Elment!... — A bűnbánati napokat a kiengesztelés, megbocsátás, feltámadás öröm hangjai fedék el szemeink elől. A „mea culpa“ és „resurrexit!“ a penstentia és „Te deum laudamus“ csodás vegyülékben egyesültek kebleinkben. Imádkozók és templomkerülők egyaránt üdvözölték a megváltó ünnepét, mert kisebb nagyobb mérvben, mégis csak elismerik a „veresbetűs napok“ fontosságát, mivel ennek még a „bureaukban“ is nagy fontossága van. Sok a megbánni valónk, és még tetézzük hibáinkat azzal, hogy a keresztyéni főelvek két sarkalatos pontját — Isten és felebarátaink iránti szeretetünket, — csaknem kitörölni látszunk kebleinkből. Érzelmeink, viselt dolgaink, zöld farsangi tarkaságokra, áprilisi időjárásra mutatnak, holott „bor forrás“ idején is igen sok lenne az a hóbort, mely társaséletünk athmospheráját megvesztegető. A vallásosság, erkölcsiség, igazság és szabadság nagy eszméi, ma már csak álarcz alatt, jelenhetnek meg közéletünk színpadán, melyen a római„Carnevalok“-nál is szabadabb a „hajba”- melyet a „magán érdekek“ űznek a „közérdek“ szekerén. Talán a levegőben van ez a különös „epidemia?...“ Na, de ne csodálkozzunk, gyarló emberek, az „emberi fogyatkozásokon,“ midőn még maga a természet is oly bomlott rendszert mutatott be tavaszelőnkre, hogyha lehetett volna az időnek is „hivatalos belügyminisztere-, talán mindnyájan aláírtuk volna az „óvást,“ mert igen mostohán alkalmazta reánk a természet tavaszi rendszer-czikkelyeit, mintha „apai és anyai“ hibát egyszerre akarna büntetni felettünk. Hideg, zimánkos napjaink voltak. Még a szegény hollónak sem jutott volt eszébe, hogy nagypénteken mossa a fiát, haneha kebleink hollói nem készítek elő azon „mosdó-vizet“, melyben a „Húsvét“ alatt kívánták mosdatni a „kicsinyeket“. Oh mennyi ily holló repes házi tűzhelyeink közül, s még sem szövetkezünk a „károgások“ fülsértő megszüntetésére... A piros-tojások ünnepe változatos hullámzásban zajlott le városunkban. A templomos korcsoma, háziszentély és utczasor, olvasóegylet és piaczi kút, egyiránt megkapta a maga rendes és rendkívüli (sokszor rendetlen) vendégeit. A Márk Aurél római császár piros-tojás históriája, s az „öntöző“-gye-mek nyereménye nem igen érdekli már közönségünk nagy részét. Azt sem tudjuk néha, mi okból, de mégis csak elégedetlenkedünk, nyughatatlanok vagyunk a körülmények zsibbasztó keze alatt, el akarnók távolítani a helyzet aggályait, s gyakran véletlenül sodortatunk olyan bajba, melyből már nem is lehet egykönnyen menekülni. Tervezünk nagy dolgokat, építünk reményeinknek fellegvárakat, s ha csalódni találunk, megkívánjuk zavarni a világi rendet, káromoljuk a gondviselést, s felnyitjuk a beszélő gépezet zsilipjeit, meg sem gondolva, hogy mennyit darálhat naphosszat egy jól feltöltött garad. Hátha még politizálunk?... Nem kell a hivatásra, kötelesség-teljesítésre, morálra sat... tekinteni, e nézet látszik túlsúlyra vergődni társadalmunk napirendjén, azért van, hogy Pattagoniában, a dakarák és hottentotok földén keresik polgári állapotaink hasonmását. Gyönyörű állapotok!.. Szépművészetek, lelket nemesitő élvezetek, el innentel, keressetek boldogabb hazát, mert a mi hallérzékeink pamuttal tömvék, s csak a „vezényszavak“ hozhatnak egy kis elektrikai mozgástereinkbe.. „Szavazzunk!..“ A polgári súrlódások, bizalmatlanságok idézték elő azon esetet is, ami mostanság meg nem esett, hogy a polgári dalárda hangversenyét nem lehetett megtartani a részvétlenség miatt, s így a hangverseny „hang“ nélkül, de annál hangosabb kifakadások közt hiúsult meg. Volt bezzeg czszefutás hazafelé, mert a kevés megjelent szépek is, csak reggel felé várták vissza a bérkocsit, s így még a sanyarú idő is ellenökre szegődött, hogy annál nagyobb legyen az estély emlékezete. Élvezni akartak, s a remény rózsája csak töviseit hozá elő ez alkalommal. Lám lám ilyen szeszélyes az idő, s igy jártuk meg még márcziusban az áprilist! (Vége következik.) 114 töltését — közelebbi látogatása iránt — várja, vagy jobban mondva — várjuk. A vért arczomba éreztem gyűrni. Pár érdektelen szóváltás után elváltunk. Tehát ő említett engem, ő dicsért férje előtt. Talán rokonszenvünk kölcsönös, talán hasonló érzelmeket táplál irántam. De hisz az boldogság és kárhozat lenne együtt rám nézve. A vágynak, viszont láthatni őt , nem állhattam ellent. Látogatást tennem, ígéretem után, kötelességem is volt. Még aznap elmentem. Egyedül találtam, olvasott. Fogadtatásom meggyőzött arról, hogy Róza becsülését teljesen bírom. Bizalmasan és sokat beszélgetünk, ígéretet kelle tetmnem végre, hogy gyakran felkeresem. Hogy ne ígértem volna meg? A mennyország nyitott kapuján ki ne menne be? Majdnem mindennapi vendég levakt Tófalviéknál. Gyakran otthon találom a férjet, ő aztán magunkra hagyott. — Nagyon örvendek — szólt egyszer, — hogy végre találtam egy férfit, aki nőmet mulattatni tudja és akarja. Mert lássa kérem, az én nem szerfelett szeszélyes egy nő. Nem találja magát mindenkivel jól. Neki irodalomról és isten tudja miről kell beszélni. Csak attól félek uram, hogy egyszer ön is bele un e mulatságba, s itt hagy minket a faképnél. — Biztosítom uram, hogy őnagysága iránti barátságom sokkal mélyebb, mintsem egy könnyen le tudnék e szerencséről mondani. Tófalvi e nyilatkozatom feletti örömét fejezé ki, s aztán távozott. Ő irányomban naponként bizalmasabbá len. Elbeszélte leánykori életét. Elmondá, hogy édesanyját még gyermekkorában veszte el. Egyik nénjénél lakott, s ennek ösztönzésére, kivonatára nyújtá kezét Tófalvinak, kit sohasem szeretett. Férje közönséges üzletember, más gondolkozással, más felfogással, mint övé. Elmondá, hogy férje sem szerette őt soha. Megnősült szokásból. Megnősült, hogy legyen valaki, ki szobáját rendben tartsa, ki izletes ételt készíttessen, s főleg, hogy legyen kin szeszélyeit kitölthesse. Férje bizonyos tekintetben egész zsarnok. Daczára, hogy nem viszi sehová, azt kívánja, hogy magára se menjen ki soha. Szóval házi börtönben tartja. Úgy fájt nekem ezeket hallani, úgy megsajnáltam e nőt, kinek minden sóhaját évek fájdalmaival vásároltam volna meg. Vigasztaltam, lehetőleg mentem férjét, kit e percztől kezdve gyűlöltem, mert rósz ahoz, kihez talán az alvilág szörnyei is jók volnának. Róza sötét szempillájáról egy nagy kénycsepp hullt alá. Aztán kis kezét, mely lázas forróságtól égett, felém nyújtá. Én magamon kívül ragadom meg, aztán karjaimba zártam.