Erdélyi Napló, 1997. november-december (7. évfolyam, 45-50. szám)

1997-11-11 / 46. szám

A magyar oktatásról Magyar A Magyar Kisebbség legfrissebb száma (1.997/3-4) az erdélyi magyar felsőoktatás kérdé­sét vette kereszttűz alá. Az történt ugyanis, hogy amikor az év elején a szerkesztők az 1997-re kidolgozott tematikai tervtől eltérve felkérték Kötő Józsefet, az RMDSZ oktatási főosztályának ügyvezető alelnökét, hogy szövetsé­günk felsőoktatási stratégiájának elemeiből épít­kezve írjon vitaindító tanulmányt jelen lapszá­munkhoz, akkor úgy tűnt, hogy a Romániában be­következett jelentős változások a politikai-elvi csa­tározások szintjéről a gyakorlati megvalósítás elér­hető közelségébe hozták az önálló erdélyi magyar egyetem ügyét, következésképpen nagyon is megé­rett a helyzet arra, hogy külön lapszámot szentel­jünk a témának. Sajnos a politikai történések utólag nem ben­nünket igazoltak, így jött össze Fórum című rova­tunkban egy sajátos egyveleg, amelyben az akadé­mikus diszkurzustól az intézményalapítás gyakor­lati szempontjait elemző írásokig sok minden meg­található. Az adott téma: az erdélyi önálló magyar egyetem kérdése több jeles írástudót - politikust vagy egyetemi szakembert - késztetett gondolatai kifejtésére és nyilvánosság elé terjesztésére, a lap oldalain olvasható Balázs Sándor, Demény Lajos, Faragó József, Garda Dezső, Horváth Andor, Kó­nya Sándor, Kozma Tamás és Veres Károly reflek­táló tanulmánya. Ugyanakkor kiváló alkalom nyílt arra is, hogy a többi Kárpát-medencei magyar kö­zösség oktatási szakemberei is beszámolhassanak saját idevágó gondjaikról, így Dolník Erzsébet és Sidó Zoltán a felvidéki magyar oktatási rendszer időszerű kérdését tárgyalja, Orosz Ildikó írása pe­dig a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola szü­letését mutatja be. A szerkesztőségi gyakorlathoz híven az Archí­vum és a Dokumentumok rovat is a súlypontos té­mával kapcsolatos szövegeket tartalmazza. A két vi­lágháború közötti időszak jelentős erdélyi történé­sze, Bíró Sándor tanulmányának, továbbá a ko­lozsvári Bolyai Egyetem néhány jelentős pillanatát felvillantó korabeli dokumentumnak a közlése meg­felelő viszonyítási alapot nyújt az erdélyi magyar felsőoktatás mai helyzetének áttekintéséhez, felbe­csüléséhez. A Határok nélkül című rovatunk ez alkalommal a délvidéki magyar közösségek e századi történeté­hez szolgál újabb adalékokkal. Arday Lajos és Mir­­nics Károly a vajdasági, Mák Ferenc a horvátor­szági magyarok helyzetét elemzi. A legfrissebb társadalomkutatások eredményei­ből válogató Műhely rovatban Borsi Kálmán Béla történész, Gruber Károly politológus és Kovács Pé­ter nemzetközi jogász tanulmányai olvashatók. Ugyanitt jelenik meg a lap állandó külső (szegedi) munkatársa. Vincze Gábor történész a romániai magyar oktatás történetét bemutató tanulmányá­nak második - az 1948-65 közötti időszakot felölelő - része. Ettől a lapszámtól kezdődően új állandó rovattal bővül a Magyar Kisebbség kínálata: a Változó idő­ben a Kárpát-medencei magyar közösségek helyze­tét felmérő szociológiai kutatásoknak kíván fóru­mot biztosítani. Az ígéretesen induló rovatot Sor­bán Angella erdélyi és Dobos Ferenc felvidéki szo­ciológusok tanulmánya nyitja meg, témájuk az asz­­szimiláció. Végül, de nem utolsósorban a következő szám központi tematikáját előrevetítő vitaindító tanul­mányt ezúttal Molnár Gusztáv filozófus-politológus jegyzi Az erdélyi kérdés címmel. Az írás a különbö­ző európai devolúciós folyamatok elemzése alapján felveti Románia federális államberendezkedésének lehetőségét, mint egyféle - a szerző által optimális­nak tartott - választ a térség geopolitikai helyzeté­ből adódó új kihívásokra. Molnár Gusztáv vitaindí­tójának tudományos megalapozottsága, széles kite­kintése, lenyűgöző jegyzetapparátusa van, ugyan­akkor a gondolatok tabukra tekintettel nem lévő merészsége, a tudományos szövegeknél szokatlanul provokatív kérdésfeltevése a garancia arra, hogy a szerkesztők a következő lapszám összeállításánál ismét a bőség zavarával - és a nyomdai terjedelem szorításával - fognak szembekerülni, az olvasók pe­dig ismételten türelmetlenül várják az új szám meg­jelenését. Toró T. Tibor TOLLAS TIBOR (1920-1997) Westerlandi halászok - Üzenet a szétszóródott magyarsághoz - A ködbefúlt harangok súlyos gyásza Csak búcsúztat testvér, de nem temet. Messzi utadat Westerland vigyázza, Egy-egy darabka otthon minden bárka, S körül örvénylő tengerek. Ha sós viharban pálmás partok hívnak, Kísérjenek a kopár szirtfalak. - Két óceán közt fogyó kis sziget - Biztos horgonyként kösse meg szíved, Ha süllyednél, se hagyd magad! Westerland küldött idegen vizekre, Hogy visszatérjél zsákmánnyal teli. Mert szikláinkon kenyér sem terem, Vess hát magot a zúgó tengeren, Melynek hátát ma csónakod szeli. Tartsuk a hálót, társak, láthatatlan, így fogjuk egymás gyöngülő kezét S kékülő szájjal, éhen, félhalottan Gyűl már a kincsünk ezüstös szavakban S küldjük keletre, hazám, tefeléd. - Az utóbbi időben a légies ak­­varellről áttért az elvont olajké­pekre. Az absztrakt forma alkal­masabb az önkifejezésre? - Bárki le tudja rajzolni azt, ami a szeme előtt van, így viszont azt rajzolom le, amit belső látásommal látok. Ha ránézek egy kukoricatáb­lára, átlényegítem egy másik di­menzióba... - Melyik dimenzióba? - A harmadikban jövünk-me­­gyünk... De ezzel a negyedikkel van összefüggésben az ember sorsa. - Fontos szerepet tulajdonít a sorsnak? - Elfogadom, s hiszek benne. Van valami körülöttem, aminek a tudásához, megértéséhez túl kicsi vagyok. Nem is értem, hogy egysze­rű asszonyként, mint bárki más, miért van az, hogy egyszer csak gyorsan haza kell mennem festeni. Felgyűl egy csomó élmény, amit ki kell adnom magamból. Valamiért elkezdek dolgozni: először céltalan­nak tűnik a munkám, aztán kiala­kul a mondanivaló és felszínre tör. - Mi ihleti? - Az elvont témák érdekelnek, nem a konkrét valóság. Ezért fes­tek absztrakt képeket, amelyeken egyszerre látom a múltat, a jelent és a jövőt. - A jövőbe lát? - Rettenetes elgondolni, de ta­valy elhunyt férjem halotti maszk­ját évekkel ezelőtt megfestettem e­­gyik képemen. Mindig is terveztem, hogy megfestem férjem portréját, de a rohanó életben nem került rá sor. Ő ott van egyik képemen, de csak halála után tudatosult ben­nem a jelenléte, akkor ismertem . Úgy nézett ki utoljára, ahogy a Vágy című képemen megfestettem, így maradt meg bennem is. - Minek tulajdonítja ezen ké­pességét? - Tőlem független erő dolgozik, amikor festek. Ha virágcsokrot raj­zolok, emberi fej rajzolódik ki a vi­rágok között, ha tájképet festek, a fák emberek, a fűzfák kis törpék. A fenyőerdőben favágó kel életre a fák között, baltával a kezében. Vannak képek, amelyeken jegyek tűnnek fel. - Utólag értelmezi ezeket a je­gyeket? - Utána fedezem fel, nem szán­dékosan alakítom őket, és olykor megdöbbenek, hogy mi vesz körül, és mennyi mindenről nem tudok. Ezért állandóan dolgoznom kell, mert ki kell mondanom azt, ami bennem van. És rengeteg monda­nivalóm van az emberek számára. - Mit jelentenek a képein az uralkodó sötét színek? - Boleró című képemen a kuko­ricásból előkúszik a sejtelmes sö­tétség. A székelyek hisznek a sá­mánokban - és minduntalan kísért a most... Nem is az én egyéni múl­tam, hanem egész nemzetemé. A múlt, amely nagyon szép, küzdel­mes volt, de amelyben több volt az emberség, mint napjainkban. Töb­bet jelentett az ember, az állat, a világ. Közelebb álltunk az iste­nünkhöz. Édesanyám, aki falusi székely asszony volt, és aki még la­tinul énekelte az egyházi énekeket, belénk nevelte a hitet. - Vállalja a sámánszerepet? - Vállalom. Ha nagyon akarok valamit, kérem Isten segítségét. Csak érzem, hogy rá kell gondol­nom és kérnem - s megadatik. Konkrét példát mondok: egy temp­lomot festettem a minap, s a to­ronyhoz érve szerettem volna meg­adni a képnek azt a többletet, ami­től azzá válik egy templom, ami. Fohászkodtam, s jött egy felhő, pil­lanatok alatt beborította a tornyot - nem kellett hát trükkökhöz folya­modnom, hogy befejezhessem a ké­pet. Balázs Ildikó Sámánok unokája Ha a festővásznon egyszerre él együtt a múlt, jelen és jövő... Ha egyszer csak a megélt dolgok közül felszínre tör a jöven­dő... A brassói születésű Soó Emma festő­művésznek az életkor nemcsak tapaszta­latot ajándékozott, hanem gyermekkorá­tól meglévő képességét fejlesztette ki. Özvegységre jutott, egyetlen fia külföldön próbál boldogulni, még sincs soha egye­dül. Emberek veszik körül, és festménye­in különös jegyek rajzolódnak ki: ha meg­­csördül lakásában a telefon, keze még csak a kagylón, s már érzi, hogy ki hívja. Műveit egy vándortárlat alkalmából ko­rábban Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, jelenleg pedig a szerencsi Művelődési Házban láthatjuk. A művésznőt marosvá­­sárhelyi otthonában kerestük fel, ahol legújabb nagy kompozíciójú olajfestmé­nyeit mutatta be.

Next