Erdélyi Nimród, 2002 (4. évfolyam, 1-6. szám)

2002-03-01 / 2. szám

ÁLLATVILÁG neve a Csigás-erdei kis kolónia rövid más­fél évtized alatt megszűnt létezni. A Iasi-i üregi nyúltelepítés kapcsán a szakírók mindég megjegyzik, hogy ez a „Sturdza-birtokon" történt. A Maros me­gyei honosítás esetében viszont, ez a pon­tosítás elveszti jelentőségét, pedig, erre a kérdésre kimerítő választ ad „Orbán Ba­lázs: A Székelyföld leírása” 5. kötetének 42. oldalán: „1540-ben Sz. László napján János király Szász- Sebesen adomány­levelet ad ki melyben a Radnóth és Dégh közti „Csigás There” nevű birtokot, gibárti Keserű Mihály kérésére: Radnóthi János és Annának mind két ágra örök joggal adományozza. 1553-ban Bogáthi János Radnóth és Dégh közti Csigás Theréz anyjának Bánfi Magdolnának, Ke­serű István és Katalin testvéreinek inscribálja 2.000 aranyforintért.” 2000 november 18-án először jártam a Csigás erdőben, de a nyugati részében nyomát sem leltem a nyulaknak. Csak ké­sőbb tudtam meg, hogy a telepítés a hegy túloldalán történt. Ezért 2001 október 27- én és november 3-án újra felkerestük az er­dőt, és tüzetesen átkutattuk a déli oldalt, melyet vendégmarasztaló, tüskés bokorsá­­vok borítanak. Hálásan gondoltam arra a vaddisznókondára, mely a tömör bozótban négykézláb járható alagutakat nyitott a sze­gény kutatók részére. Egy borzvárat, két rókalikat és néhány elhagyott, pókhálós, beomlott gyanús üreget találtunk csupán. Szakadt ruhával, és tépett reményekkel ér­tem ki a napvilágra. Bánatomat megosztottam a kukori­cásban dolgozó falusiakkal, akiktől érde­kes dolgokat tudtam meg. Tíz évvel ezelőtt kapták vissza államosított földjeiket. Ebbe az oldalba szőlőtőkéket ültettek, de „azok a kis nyulak” a tél folyamán mindent lerág­tak. Két évi próbálkozás után parlagon hagyták a parcellákat, ahol most a spontán növényzet az úr. Sunyi keresztkérdéseimre kielégítő válaszokat kaptam és meggyőződ­tem arról, hogy az üregi nyulak körülbelül 1994-ig éltek itt a területen, de azóta nyo­muk veszett. Ezt a logikus következtetést nem tudom elfogadni, tán nem is akarom, mert végleg lezárná ifjúkori álmaim. S én azoktól nem tudok megválni, nem akarom megtagadni őket. Sejtelmes, holdvilágos éjszakán most is látom a kis koboldok árnyait, amint az erdő széle felé vonulnak 30 év távolában. Ez a látvány oly mesebeli, oly hangtalan, mintha egy némafilm elgondolt jelenete elevenedne meg lelki szemeim előtt. Ez a kis történelmi áttekintéssel tarkí­tott beszámoló, úgy érzem nem volna tel­jes értékű egy beismerő vallomás nélkül, ami így szólal meg bennem: ...Bár azt dik­tálja a becsület, hogy a teljesebb tájékoz­tatás érdekében illene megkeresni és megszólaltatni a Tuskán István névre hall­gató nagyváradi emlékeimet, aki ezen a téren komoly eredményeket mondhat ma­gáénak, de végül is a kapcsolatfelvétel elo­dázására sikerült két indokot is kitalál­nom. Először is, az ő sikerélményei elhomá­lyosítanák a mi lelkes próbálkozásainkat, s így tudatosan lopnám meg ifjúkori álma­ink. Másodszor, megfosztanám őt egy hite­les beszámoló lehetőségétől, amivel nem­csak az Erdélyi Nimród olvasóinak, de a jövőnek is tartozik. ■ Vetési lúd (Anser fabalis) Fotó: Szabó László / AVES

Next